---

¹ Jób folytatta beszédét, és ezt mondta:
² Bárcsak olyan volnék, mint amilyen hajdan, mint mikor még Isten vigyázott rám!
³ Amikor mécsese világított fejem fölött, sötétben is az ő világosságánál járhattam;
⁴ mint amilyen ifjúkorom idején voltam, amikor Istennel közösségben élhettem sátramban;
⁵ amikor még velem volt a Mindenható, és körülöttem voltak gyermekeim;
⁶ amikor lépteim tejszínben fürödtek, és mellettem a kősziklából is patakokban ömlött az olaj.
⁷ Amikor a városkapuhoz mentem, és elfoglaltam helyemet a téren,
⁸ ha megláttak az ifjak, hátrahúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak.
⁹ A vezető emberek a beszédben megálltak, és szájukra tették a kezüket.
¹⁰ A fejedelmek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt.
¹¹ Aki csak hallott rólam, boldognak mondott, és aki csak látott, jó bizonyságot tett rólam.
¹² Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt támasza.
¹³ Az elhagyatott áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam.
¹⁴ Igazságot öltöttem magamra, jogosságom palástként és süvegként borított be engem.
¹⁵ A vaknak szeme voltam, és lába a sántának.
¹⁶ Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam.
¹⁷ Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt.
¹⁸ Azt gondoltam, hogy fészkemmel együtt halok meg, és mint a főnixmadár, sokáig élek.
¹⁹ Gyökerem a vízig nyúlik, ágaimra éjjel harmat száll.
²⁰ Dicsőségem ifjú marad, akárcsak én, íjam is folyton megújul kezemben.
²¹ Figyelmesen hallgattak rám, elnémultak, ha tanácsot adtam.
²² Beszédem után nem szóltak tovább, szavam harmatként hullott rájuk.
²³ Úgy vártak engem, ahogyan az esőt, ahogy tátott szájjal a tavaszi esőt lesik.
²⁴ Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak.
²⁵ Én döntöttem el, mikor mit tegyenek, és én ültem élükön; úgy laktam közöttük, mint a katonái közt a király, mint aki gyászolókat vigasztal.