---

¹ Jób azután így folytatta beszédét:
² Ó, bárcsak olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, mint azokban a napokban, amikor Isten őrzött engem!
³ Amikor mécsese világított fejem fölött, és a sötétben is járni tudtam világánál;
⁴ mint amilyen javakoromban voltam, amikor Isten meghitt barátsága borult sátramra!
⁵ Amikor még velem volt a Mindenható, és körülöttem voltak gyermekeim.
⁶ Amikor lábamat édes tejben mostam, és mellettem a szikla is olajpatakokat ontott.
⁷ Amikor a városkapuhoz mentem, és a köztéren elfoglaltam helyem.
⁸ Ha megláttak az ifjak, félrehúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak.
⁹ A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyerüket szájukra tették.
¹⁰ A főemberek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt.
¹¹ Mert amely fül hallott, boldognak mondott engem, és amely szem látott, bizonyságot tett felőlem.
¹² Mert megmentettem a segítségért kiáltó szegényt és az árvát, akinek nem volt támasza.
¹³ A veszni induló áldása rám szállt, az özvegyek szívét megörvendeztettem.
¹⁴ Igazságot öltöttem magamra, és az is magára öltött engem. Jogosság volt palástom és süvegem.
¹⁵ Szeme voltam a vaknak és lába a sántának.
¹⁶ Atyja voltam a szűkölködőnek, és az ismeretlen ember ügyét is megfontoltam.
¹⁷ Kitördeltem az álnok fogait, és kiütöttem fogai közül a prédát.
¹⁸ Ezért azt gondoltam: fészkemben halok meg, és megsokasodnak napjaim, mint a homok.
¹⁹ Gyökerem a vízig nyúlik, és ágamon ül meg a harmat.
²⁰ Dicsőségem velem együtt újul meg, és íjam is megifjodik kezemben.
²¹ Hallgattak és figyeltek rám, és elnémultak a tanácsomra.
²² Szavaim után nem szóltak többet, beszédem harmatként hullt rájuk.
²³ Úgy vártak rám, mint az esőre, és szájukat tátották, mint mikor tavaszi záporra vágynak.
²⁴ Rájuk mosolyogtam, ha elcsüggedtek, és arcom derűjére nem komorodtak el.
²⁵ Szívesen jelöltem ki útjukat, a főhelyen ültem, és úgy laktam közöttük, mint király a hadseregben, mint aki bánkódókat vigasztal.