---

¹ Jób folytatta beszédét, és ezt mondta:
² Az élő Istenre mondom, aki megfosztott igazamtól, és a Mindenhatóra, aki megkeserítette lelkemet,
³ hogy amíg csak lélegzem, és Isten lehelete van bennem,
⁴ nem szól ajkam álnokságot, nem mond nyelvem hamisságot.
⁵ Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek! Míg csak meg nem halok, nem engedek feddhetetlenségemből.
⁶ Igazamhoz ragaszkodom, nem hagyom, egyetlen napomért sem bánt a lelkiismeret.
⁷ Úgy járjon ellenségem, mint a bűnös ember, és aki ellenem támad, mint az álnok.
⁸ Mert van-e reménye az elvetemültnek, ha véget vet neki Isten, és számon kéri tőle életét?
⁹ Meghallgatja-e Isten a kiáltását, amikor végszükségbe kerül?
¹⁰ Lelheti-e örömét a Mindenhatóban? Segítségül hívhatja-e bármikor az Istent?
¹¹ Hadd tanítsalak benneteket Isten hatalmáról! Nem tartom titokban a Mindenható tervét.
¹² Hiszen mindnyájan látjátok! Miért beszéltek hát hiábavalóságot?
¹³ Ez jut a bűnös embernek Istentől, ilyen örökséget kapnak az erőszakoskodók a Mindenhatótól:
¹⁴ Ha sok gyermeke lesz is, fegyver vár rájuk, a kenyérnek is szűkében lesznek utódaik.
¹⁵ Maradékukat dögvész viszi sírba, özvegyei nem siratják őt.
¹⁶ Ha annyi ezüstöt halmozna is fel, mint a por, és úgy rakná egymásra ruháit, mint más a vályogtéglát:
¹⁷ összehordta, de az igazak öltik majd magukra, az ezüstön pedig az ártatlanok osztoznak.
¹⁸ Háza, amelyet épített, mint a molyfészek, vagy mint a lombsátor, melyet a csősz készít.
¹⁹ Gazdagon fekszik le, de többé ezt nem teszi: mire fölnyitja szemét, már nem lesz semmije.
²⁰ Rémület lepi meg, mint az árvíz, éjjel ragadja el a forgószél.
²¹ Fölkapja a keleti szél, és ő elmegy, elragadja őt lakóhelyéről.
²² Dobálja kíméletlenül, futva menekül előle.
²³ Összecsapják tenyerüket miatta, és fölszisszennek lakóhelyén.