SOHA VÉGET NEM ÉRŐ IMÁDAT

E heti tanulmányunk: Zsoltárok 15; 96; 101:1-3; 134; Ézsaiás 42:10-12; János 4:23-24; Jelenések 14:3, Jelenések 6-12

Amint egyre több tapasztalatot szerzünk Isten kegyelmével és hatalmával, a zsoltárossal együtt kérdezzük: „Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért” (Zsolt 116:12)? Erre csak azt a választ lehet adni, hogy elhatározzuk: hűségesek leszünk hozzá.
A zsoltárok könyvében Izrael nemcsak egy nemzet, hanem „a nagy gyülekezet” (Zsolt 22:23, 26; 35:18). Ebből kitűnik: elsődleges feladata, hogy dicsőítse Istent, és tegyen róla bizonyságot más nemzeteknek, mert az Úr az egész világot a népével közös istentiszteletben kívánja egyesíteni. Az Úr népére úgy utal, hogy „az igazak”, ők imádják Istent, belé, szeretetébe vetik reménységüket.
Ideális istentiszteletnek tekintették, amikor a gyülekezetben dicsérték az Urat. Ez nem azt jelenti, hogy Izraelben az emberek egyéni imája és dicsőítése másodlagos lett volna. Ellenkezőleg! Éppen az táplálja a közösségi áhítatot, új lendületet kap általa a dicsőítés (Zsolt 22:23, 26), ugyanakkor az istentisztelet a közösségben teljesedik ki a legjobban. Az Istent tisztelő közösséget úgy is nevezik a Zsoltárokban, hogy „igazak gyülekezete” (Zsolt 111:1). Az igazak ismerik Istent (Zsolt 36:11), Isten is ismeri őket (Zsolt 37:18), ami hat egész életükre.

Március 16–23. – Ifjúsági imahét
Március 23. – Az ifjúság missziós szombatja (adományok)
 

EGW idézet

„Ki beszélhetné el az Úr nagy tetteit? És jelenthetné ki minden dicsőségét?” (Zsolt 106:2)
„Magasztaljátok az Urat, hívjátok segítségül az ő nevét, hirdessétek a népek között az ő cselekedeteit! Énekeljetek néki, zengedezzetek néki!” (Zsolt 105:1–2)
„Beszéljétek el minden ő csodatételét. Dicsekedjetek az ő szent nevével; Örvendezzen azoknak a szívük, akik keresik az Urat.” (Zsolt 105:2–3) (…) Az evangéliumi meghívást nem szabad korlátok közé szorítani és csak néhány olyan kiválasztotthoz intézni, akikről feltételezzük, hogy elfogadják azt, és ezáltal érdemeket szereznek nekünk. Az üzenetet mindenkihez el kell juttatni. Amikor Isten megáldja gyermekeit, ez nemcsak az ő javukat szolgálja, hanem a világét is. Isten azért árasztja ránk ajándékait, hogy továbbításukkal megsokszorozzuk őket. – A nagy Orvos lábnyomán, 101–102. o.

„Legyen kedves néki az én rebegésem; örvendezem én az Úrban.” (Zsolt 104:34) Gondolataitok miért nem időznek Krisztus felbecsülhetetlen gazdagságain, hogy másoknak is bemutathassátok az igazság drága kincseit? Isten Igéjében az igazság gazdag lelőhelyei találhatóak, amelyeket egész életünkön át feltárhatunk, és bármennyit is fedeznénk fel, rá kell jönnünk, hogy csak alig kezdtük el megtalálni értékes tartalékait. Ássatok mélyre, és hozzátok felszínre az elrejtett kincseket! (…)
Szüntelenül Krisztusra összpontosítson az elménk, hogy meg tudjuk üresíteni az énünktől és a bűntől. Miközben kiűzitek elmétekből a hiúságot és a léhaságot, az ott keletkezett űrt az Úr azonnal be akarja tölteni Szentlelkével. Akkor majd nemes dolgokat szerezhettek szívetek jó kincstárából és gondolataitok felbecsülhetetlen gazdagságából, így mások is megértik a szavaitokat. Gondolataitok kitartóan időzzenek Krisztusnál, ragaszkodjatok hozzá, és akkor másokra is ki fogjátok tudni árasztani azt a világosságot, amit az igazság Napjától nyertek. – Our High Calling, 115. o.

Javunkra szolgál, ha Isten minden ajándékát frissen az emlékezetünkben tartjuk. Így erősödik a hit, egyre többet kér és kap… Az Isten kegyelmére válaszoló lélek az öntözött kerthez lesz hasonló. Egészsége gyorsan kivirul, világossága felkel rejtekéből, és az Úr dicsősége meglátszik rajta. Jusson eszünkbe akkor az Úr szerető nyájassága, gyengéd, irgalmas cselekedeteinek sokasága. Izrael népéhez hasonlóan emeljünk emlékköveket, és írjuk rájuk Isten értünk végzett munkálkodásának drága történetét. S mikor átgondoljuk, hogyan törődött velünk vándorutunkon, szívünk megtelik hálával, úgy mondjuk: „Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért? A szabadulásért való poharat felemelem, és az Úrnak nevét hívom segítségül. Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt.” (Zsolt 116:12–14) – Jézus élete, 348. o.
 

1. Olvassuk el a 134. zsoltárt! Hol tartják az istentiszteletet a zsoltár szerint? Mi lesz ennek az eredménye?

A 134. zsoltár utalás az ároni áldásra (4Móz 6:24-26; lásd még Zsolt 67:2). Kiemeli, hogy az áldás Isten és Izrael kapcsolatából származik, az a mögötte meghúzódó elv. A nép áldja Istent a szenthelyen, Isten pedig megáldja népét a Sionról. Az áldások minden életre kihatnak, hiszen az Úr az ég és a föld Teremtője. Sion a székhelye a különleges isteni áldásoknak, és ez is az Úrnak a népéhez fűződő szövetségi kapcsolatát emeli ki. A kegyelem szövetségében gyakorolja Izrael azt a kiváltságát, hogy áldhatja az Urat és élvezheti áldásait.

2. Hogyan ábrázolják Zsolt 18:2, 36:2, 113:1, 134:1-2 és 135:1-2 versei az Istent tisztelőket?

A zsoltárok gyakran nevezik Isten tisztelőit az Úr szolgáinak. Az „akik az Úr házában álltok éjjelente” (Zsolt 134:1) kifejezés valószínűleg a léviták éjjeli őrségére utal (1Krón 9:23-27), vagy pedig arra, hogy éjjel és nappal dicsőítették Istent (1Krón 9:33).
Az izraeliták a láthatatlan Istent imádták, akit tilos bármilyen képpel, formában megjeleníteni, viszont a szentélyben tükröződött az Úr dicsősége, a bűnös emberek ott járulhattak biztonsággal szent Királyuk elé. A találkozást maga az Úr kezdeményezte, és rendelkezések, törvények szabályozták.
„Járuljatok hozzá, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Isten előtt kiválasztott, becses kőhöz, és ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által” (1Pt 2:4-5, ÚRK). Péter szavaiban az újszövetségi megfogalmazását találjuk a Zsoltárokban kifejezett gondolatnak: Isten népe mint szent papság dicsőíti és ad hálát minden jótettéért az Úr Jézus Krisztusnak, a Teremtőnek és Megváltónak.
 

Újtestamentumi hívőkként nekünk is papi szerepünk van, gondolataink tárgya legyen a világnak szóló evangélium jó híre! Milyen módszerek a legeredményesebbek erre?

EGW idézet

Isten azt igényli, hogy az emberek a pogány istenek helyett csak Őt tiszteljék és imádják. Isten ezt az igényét arra alapítja, hogy Ő a Teremtő, és hogy minden lény neki köszönheti létét. Így tárja ezt elénk a Biblia. Jeremiás próféta ezt mondja: „De az Úr igaz Isten, élő Isten Ő, és örökkévaló király… Az istenek, akik az eget és földet nem alkották, el fognak veszni e földről és az ég alól! Ő teremtette a földet az ő erejével, Ő alkotta a világot az ő bölcsességével, és Ő terjesztette ki az egeket az ő értelmével.” (Jer 10:10–12)... A szombat Isten teremtő hatalmának emlékeként úgy mutat Istenre, mint a mennynek és a földnek Alkotójára. Ezért a szombat állandó bizonysága Isten létezésének és emlékeztetője nagyságának, bölcsességének és szeretetének. Ha a szombatot mindig szentül megtartották volna, akkor sohasem lett volna senki istentagadóvá vagy bálványimádóvá a földön. – Pátriárkák és próféták, 336. o.

A gyülekezet szent helye azonban az imaház… Ne legyünk hanyagok és közömbösek semmivel kapcsolatban, ami szent, ami az Úr tiszteletéhez tartozik. Ahhoz, hogy az ember a legmegfelelőbb módon dicsőíthesse Istent, gondolkodásának olyannak kell lennie, hogy éles különbséget tehessen szent és közönséges között. Akiknek nemes terveik, gondolataik és törekvéseik vannak, minden gondolatot megerősítenek magukban, amely Istenhez kapcsolódik. Boldogok, akiknek van szent helyük, akár kicsiny, akár nagy, akár a hegyek barlangjában, akár a pusztában, akár pedig egy egyszerű faházban. Ha az a hely a legmegfelelőbb, legjobb, amit fel tudunk ajánlani az Úrnak, akkor jelenlétével szenteli meg, és szent lesz az a seregek Urának szemében. – Bizonyságtételek, 5. köt., 491. o.

Itt Jézus ugyanazt az igazságot jelenti ki, amit Nikodémusnak is kinyilatkoztatott, amikor ezt mondta: „Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát” (Jn 3:3)… Egyedül az a vallás vezet Istenhez, amely Istentől jön. Ha helyesen akarjuk szolgálni Őt, az isteni Lélektől kell születnünk. Ő megtisztítja a szívet, megújítja a gondolkodást, új képességgel ruház fel, hogy ismerjük és szeressük Istent. Összes parancsolata iránt készséges engedelmességgel ajándékoz meg. Ez az igazi istentisztelet, a Szentlélek munkájának gyümölcse. A Lélek fogalmaz meg minden őszinte imát, és az ilyen ima elfogadható Isten előtt. Ha valahol egy lélek vágyakozik Isten után, ott megnyilvánul a Lélek munkája, és Isten megnyilatkozik annak az embernek. Ő az ilyen imádókat keresi. Arra vár, hogy elfogadhassa, fiaivá és leányaivá tehesse őket. – Jézus élete, 189. o.
 

3. Olvassuk el Zsolt 33:3, 40:4, 96:1, 98:1, 144:9 és 149:1 verseit! Mi a közös motívum bennük?

Ezek a zsoltárok bátorítják a népet, hogy énekeljenek „új éneket”. Mit jelent itt „az új ének”? Azt, hogy újólag ismerjék el az Úr fenségét és a világ feletti hatalmát, adjanak hálát a Teremtőnek és a föld Bírájának gondviseléséért és üdvözítéséért. Az új énekkel való dicsőítés személyesebb indítékai közé tartozik a hála az ellenségektől és a haláltól való szabadításért, valamint az Izraelre árasztott áldásokért. Más énekek is dicsérik az Urat jóságáért és csodáiért, de az „új ének” különleges, mert benne van a megújuló öröm, megújított fogadalom Isten tiszteletére. Az isteni szabadítás új tapasztalata arra készteti a népet, hogy ismerje el Teremtőjének és Királyának az Urat. Az „új énekről” szóló zsoltárok közös témája többek között a bizalom Istenben, az Úr dicsőítése csodatetteiért, a bajból való szabadításáért.

4. Mire következtethetünk Ézs 42:10-12, Jel 5:9 és 14:3 verseiből az „új énekre” vonatkozóan?

Izraelt, Isten népét a zsoltáros gyengéden így nevezi: „hozzá közel álló nép” (Zsolt 148:14, RÚF). Ebben benne van, hogy az egész teremtésben Izrael státusza a legkülönlegesebb, ezért a leginkább köteles dicsérni Istent, ami egyben a legnagyobb kiváltsága is. A Biblia tehát minden nemzedék hívőit arra bátorítja, hogy új énekkel dicsőítsék Megváltójukat, ami az ő sajátos bizonyságtételük a Bárány vére által nyert üdvösségről. Az „új ének” lehet olyan, amit még soha senki nem hallott ezelőtt, ami eleven emléket állít annak, ahogyan a hívő Isten kegyelmét tapasztalta. Kifejezhet reménységet is, ebben az esetben az ének újdonsága Isten páratlan, példa nélküli fenségének jövőbeli megnyilatkozását várja. Az igazi istentisztelethez több kell az áldozatoknál és a felajánlásoknál, élő kapcsolatot tükröz Istennel, ami mindig friss és dinamikus. Bizonyos értelemben egyszerűen azt mondhatjuk, hogy az „új ének” akár naponta megújuló kifejezése az Isten iránti szeretetünknek és értünk vállalt tettei miatti hálánknak.

Gondolkozzunk el Istennek az életünkben megnyilvánuló áldásairól! Ha új éneket énekelnél, mi lenne az?

EGW idézet

Az Úr azt akarja, hogy jóságáról és hatalmáról beszéljünk. Dicséretünkkel és hálaadásunkkal megdicsőítjük Őt. Ezt mondja: „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem.” (Zsolt 50:23) Izrael népe szent énekekkel dicsőítette Istent a pusztai vándorlás alatt. Parancsolatait és ígéreteit megzenésítették. A zarándokok egész úton énekelték ezeket az énekeket. Kánaánban pedig, amikor szent ünnepet ültek, elsorolták Isten csodálatos tetteit, és hálás szívvel mondtak neki köszönetet. Isten azt akarta, hogy népe egész életében dicsőítse. Így kellett volna megismertetni „e földön” Isten útját, és „minden népek közt” szabadítását (Zsolt 67:3). – Krisztus példázatai, 298. o.
 
Amikor a bűnösnek Krisztus érdemei alapján megbocsátják, hogy áthágta a törvényt, és hit által felöltheti Krisztus feddhetetlenségének ruháját, akkor a zsoltárossal együtt elmondhatja: „Mily édes az én ínyemnek a te beszéded; méznél édesebb az az én számnak!” „Kívánatosabbak az aranynál, még a sok színaranynál is; és édesebbek a méznél, még a színméznél is.” Ez a megtérés. Isten Lelke átveszi az irányítást az elme és a szív fölött, a szülők szívét a gyermekek felé fordítja, és az engedetlen embert pedig az igaz ember bölcsessége felé fordítja. Isten törvényére ekkor már az isteni jellem átirataként tekintenek, és amely szívet megérint az isteni kegyelem, új éneket kezd énekelni, hiszen megértette, hogy az életében teljesült a menny ígérete, és hogy vétke elfedeztetett, bűne megbocsáttatott. Istenhez tért, mert áthágta a törvényt, és mert hiszi, hogy Jézus Krisztus azért halt meg, hogy őt igaznak tudja nyilvánítani. – The Review and Herald, 1892. június 21.

Már felvirrad ránk az a nap, amikor Isten titkai feltárulnak előttünk, útjait igaznak ismerjük el, nevezetesen, hogy igazság, irgalom és szeretet az ő trónjának alapja. Ha földi harcunk véget ér, ha a szentek már az otthonukban örvendenek, első énekük Mózesnek, Isten szolgájának éneke lesz. A második pedig a Báránynak éneke, a kegyelem és megváltás éneke. Ez utóbbi hangosabb, magasztosabb, fennköltebb lesz. Az egész mennyországon át visszhangzik… Ez a tárgykör, ez az ének – Krisztus minden mindenekben – hangzik dicshimnuszokban tízezerszer tízezer és ezerszer ezer és a megváltottak megszámlálhatatlan seregeinek ajkáról az egeknek egein át. Mindannyian éneklik Mózesnek és a Báránynak énekét. Új ének, mert addig még sosem énekelték a mennyben. – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 433. o.
 

5. Olvassuk el a 15. zsoltárt? Kik méltók arra, hogy a színe előtt tisztelhessék Istent?

Ez a zsoltár az Isten törvényében és a prófétáknál is megtalálható kívánalmak összefoglalóját adja, tehát az méltó rá, akinek a tetteiben („igazságot cselekszik”) és a jellemében („szívében”) Isten tükröződik (lásd 5Móz 6:5; Mik 6:6-8). A templom szent hely volt, megszenteltek benne mindent, beleértve a papokat is. Így a szentség feltétlenül szükséges követelmény ahhoz, hogy valaki Isten színe elé lépjen. Izrael szentségének mindenre ki kellett terjednie, összekötve az istentisztelettel az etikát, az élet minden területén gyakorolva azt. Isten azért adta törvényét népének, hogy a lehető legmagasabbra érjenek fel, azaz papok nemzeteként éljenek. A királyi papság része az Isten színe előtti szent élet és az, hogy más népekhez is eljuttassák a szövetség áldásait.

6. Olvassuk el Zsolt 24:3-6 és 101:1-3 szakaszait? Mit jelent a szentség?

Isten szemében a „tökéletes szív” (Zsolt 101:2) a hívő legnagyobb értéke. A héber támím („tökéletes”) szó a teljességet, fogyatkozás nélküliséget fejezi ki. Az a szőlőtő „tökéletes”, amelyik ép, egészséges, semmi nem tett kárt benne (Ez 15:5). Az áldozatul vitt állatoknak hiba nélkül valóknak (támím) kellett lenniük (3Móz 22:21-24). A „tökéletes” beszéd igaz (Jób 36:4). Következésképpen a „tökéletes szív” „tiszta szív” (Zsolt 24:4; lásd még 15:2), Istent keresi (Zsolt 24:6), Isten bűnbocsánata helyreállítja (Zsolt 51:4-12). A feddhetetlen élet abból fakad, hogy az ember elismeri Isten kegyelmét és igazságosságát. Az isteni kegyelem arra készteti és képessé is teszi Isten szolgáit, hogy az Úr félelmében éljenek. Ez azt jelenti, hogy töretlen közösségben legyenek vele, és engedelmeskedjenek Igéjének. Az őszinte, istenfélő élet dicsőséget szerez Istennek, nem pedig magának az embernek. Figyeljük meg, hogy a 15. zsoltárban található kívánalmak közül a legtöbb negatív formában hangzik el (Zsolt 15:3-5). Nem Isten jóindulatának elnyeréséről van itt szó, hanem azoknak a dolgoknak a kerüléséről, amelyek elválasztanának bennünket Istentől.

Hogyan hozhatunk tudatos döntéseket, kerülve mindazt, ami eltávolítana bennünket Istentől? Nevezzünk meg néhány eltávolító dolgot! Miként kerülhetjük el, hogy olyasmit tegyünk?

EGW idézet

Emberekkel való kapcsolatában szívélyesen és udvariasan viselkedett, ezért mindig megvédte az elnyomottak ügyét, legyenek azok zsidók vagy pogányok. Krisztust így mindenki szerette. Tökéletes életével és jellemével megválaszolta a 15. zsoltár kérdését: „Uram, kicsoda tartózkodhat sátorodban, kicsoda lakozhat szent hegyeden? Aki tökéletességben jár, igazságot cselekszik, és igazat szól az ő szívében.” (Zsolt 15:1) Gyerekés ifjúkorában olyan volt az élete, hogy amikor tanítóként ténykedett, elmondhatta tanítványainak: „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.” (Jn 15:10)
Amint idősebb lett, folytatta a gyerekkorában megkezdett munkát, és tovább növekedett bölcsességben és Isten és emberek előtti kedvességben. Családjában nem foglalta el a helyét pusztán vérségi kötelékek miatt. Egyetlen esetben sem volt hajlandó vitás ügyeiket igazolni, ahol igazság dolgában bűnösök voltak, vagy helytelenül jártak el, hanem mindig az igazság mellett állt ki. – A keresztény nevelés alapjai, 402. o.

Mit jelent kereszténynek lenni? Azt, hogy hasonlóvá válunk Krisztushoz, és a krisztusi munkát végezzük. Némelyek egyféleképpen vétkeznek, mások másféleképpen. Egyesek türelmetlen természetűek. Sátán látja a gyengeségüket, és úgy irányítja a dolgokat, hogy folyamatosan legyőzhesse őket. De senki se csüggedjen el emiatt. Valahányszor nehézség és próba ér, csendes imában kérj Istentől erőt és kegyelmet, hogy mindezt türelemmel viselhesd el. A hallgatásban és a csendben erő van; egyetlen szót se szólj, mielőtt kérésedet a menny Istene elé tárod. Ha minden alkalommal így jársz el, hamarosan le fogod győzni hirtelenkedő természetedet, s akkor már itt, a földön részed lesz egy szeletnyi mennyországból, és majd feljuthatsz a mennybe. Isten azt várja gyermekeitől, hogy tisztítsák meg kezüket és szívüket. Vajon emiatt boldogtalanok lesznek? Boldogtalan lesz a családi életük, ha jók és türelmesek, tisztelettudóak és jóindulatúak? Távolról sem! A családtagok iránt tanúsított jóság megtérül. Ezt kell nekünk tennünk az otthonainkban. Ha a családtagok nem állnak készen a békességes együttélésre, akkor nem állnak készen a fehér trón körül összegyűlő mennyei családdal való együttlakozásra sem. A bűn mindig sötétséget és rabságot eredményez, de aki helyesen viselkedik, az békességben és szent örömben részesül. – Lift Him Up, 341. o.

Kedves testvéreim! Legyenek állandóan Isten parancsai és Jézus Krisztus bizottsága gondolataitoknak tárgyai, és ezek űzzék el a világi gondolatokat tőletek. Mikor lefekszetek, és mikor felkeltek, ezekről elmélkedjetek. Életetek és eljárásotok legyen összhangban az ember Fiának eljövetelével. Az elpecsételés ideje rövid, s csakhamar vége szakad. Most, amíg a négy angyal tartja a négy szelet, van itt az ideje, hogy megerősítsük és biztosítsuk elhivatottságunkat és kiválasztottságunkat. – Tapasztalatok és látomások, 58. o.
 

7.  Olvassuk el a 96. zsoltárt! Az istentiszteletnek mely elemeit említi ez a fejezet?

Az istentisztelet része, hogy éneklünk az Úrnak (Zsolt 96:1-2), áldjuk nevét (Zsolt 96:2), hirdetjük jóságát, hatalmas voltát (Zsolt 96:3-4), és ajándékokat viszünk templomába (Zsolt 96:8). E jól ismert jellemzőkön túl a 96. zsoltár megemlít még egy nem annyira nyilvánvaló dolgot: evangelizációs dimenziója is van annak, ha az Úr országát hirdetjük (Zsolt 96:2-3, 10). Az éneklés, Isten dicsőítése, az ajándékok hozatala, valamint az evangélium hirdetése azonban nem különálló tevékenységek, hanem az istentisztelet többféle kifejezései, melyeknek tartalmát a népek között az isteni üdvösség hirdetése adja. Figyeljük meg, hogy mennyire egybeesik Isten tiszteletének indoka a többi népnek hirdetett üzenettel: „Mert nagy az Úr” (Zsolt 96:4), „Mert a népek minden istene csak bálvány, de az ÚR egeket alkotott” (Zsolt 96:5, ÚRK), „Az Úr uralkodik” (Zsolt 96:10) és „eljön, hogy megítélje a földet” (Zsolt 96:13). Az evangelizálás célja tehát az, hogy minden nemzet csatlakozzon Isten népéhez, majd pedig az egész teremtett világgal együtt imádja az Urat (Zsolt 96:11-13).
Az istentisztelet abból fakad, ha az ember elismeri a szívében, hogy kicsoda az Úr (Teremtő, Király, Bíró – Zsolt 96:5, 10, 13 ). Ezért az istentisztelet részét képezi az is, hogy megemlékezünk múltbeli tetteiről (a teremtésről), a jelenben látható csodáiról (a világ fenntartásáról, uralkodásáról) és várjuk azt, amit majd a jövőben tesz (a végidei ítéletet és az új életet az új égen és új földön). A zsoltárok könyvében az ítélet az isteni béke, igazság és jólét uralmának a helyreállítását jelenti a világban, amit most igazságtalanság és szenvedés terhel. Ezért várja örömmel az egész föld Isten ítéletét (Zsolt 96:10-13; 98:4-9). Az Úr az igaz Bíró, és ennek még inkább motiválnia kell az embereket arra, hogy szentségben imádják Őt, „rettegjenek” (ÚRK), „reszkessenek” (RÚF), nehogy könynyelműen vegyék tiszteletét (Zsolt 96:9). Isten dicsőítésének része a hatalmas öröm és bizalom (Zsolt 96:1-2, 11-13), ugyanakkor a szent félelem és tisztelet is (Zsolt 96:4, 9).
A 96. zsoltár a Teremtő és a Bíró imádására hív mindenkit, ami a világnak szóló utolsó evangélium, Jel 14:6-12 hármas angyali üzenetének hirdetésében is tükröződik. Ez a zsoltár többféleképpen is tartalmazza a végidőnek hangzó üzenetet, aminek része a teremtés, a megváltás („örökkévaló evangélium”), Isten tisztelete és az ítélet.
 

Hasonlítsuk össze ezt a zsoltárt a hármas angyali üzenettel (Jel 14:6-12)! Milyen alapvető tanítást találunk meg mindkét igeszakaszban?

EGW idézet

Krisztus megbízta tanítványait, hogy végezzék azt a munkát, amit rájuk hagyott, és Jeruzsálemben kezdjék el tevékenységüket. Jeruzsálem volt a színtere az emberért történt legmélyebb megaláztatásának. Jeruzsálemben szenvedett, itt vetették el, és itt ítélték kereszthalálra. Júdea volt Krisztus szülőföldje. Itt öltötte magára az emberi alakot, itt járt és élt együtt az emberekkel, és csak néhányan ismerték fel, hogy a menny közel jött a földhöz, mikor Jézus közöttük volt. Ezért a tanítványok munkálkodásának Jeruzsálemben kellett elkezdődnie. (…) A munkának azonban nem volt szabad itt megállnia. Isten művét ki kellett terjeszteni a föld legtávolabbi határáig. Krisztus azt mondta tanítványainak: Tanúi lettetek az életemnek, a világért hozott önfeláldozásomnak. Láttátok Izraelért végzett fáradozásaimat. Nem jöttek hozzám, hogy életük lehessen; jóllehet a papok és főemberek a felsoroltakat mind megcselekedték velem; elvetettek engem, amint azt a szent Írások előre megmondták, mégis kapnak majd egy másik alkalmat Isten Fia elfogadására. Láttátok, hogy mindazokat, akik hozzám jönnek, és megvallják bűneiket, kész vagyok elfogadni. „Azt, aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem.” (Jn 6:37) Mindazok, akik csak akarják, megbékülhetnek Istennel, és megkaphatják az örökkévaló életet. Rátok, tanítványaimra bízom most az irgalmasságnak ezt az üzenetét. Először Izraelnek kell ezt átadnotok, és azután minden nemzetnek, nyelvnek és népnek. Mindazokat, akik hisznek Jézus Krisztusban, egy egyházba kell összegyűjtenetek. – Jézus élete, 820–821. o.

„A szombatnak mint a teremtés emlékünnepének az az igazi jelentősége, hogy állandóan arra emlékeztet, miért is illeti Istent imádat.” Azért, mert Ő a Teremtő, mi pedig a teremtményei. „A szombat tehát az Úr imádásának éppen a gyökerét érinti, mert semmi más intézmény nem tanítja ezt a nagy igazságot ilyen meggyőzően. Isten imádásának igazi alapját – nem csupán a hetedik napinak, hanem minden istentiszteletnek – a Teremtő és teremtményei közötti különbségben kell megkeresni. Ez a nagyszerű tény soha nem fakulhat meg, és sohasem szabad elfelejteni.” (John N. Andrews: A szombat története, 27. fej.) Isten az Édenben azért rendelte el a szombatot, hogy állandóan emlékeztesse az embert erre az igazságra. Ameddig azért imádjuk Istent, mert Ő a Teremtő, addig a szombat lesz ennek a jele és emlékeztetője. Ha a szombat egyetemes ünnep lett volna, az ember értelmével és szívével felfogta volna a Teremtőt, akit tisztelet és imádat illet, és soha senki nem lett volna bálványimádó, istentagadó vagy hitetlen. A szombat megünneplése az igaz Istenhez való hűségünk jele, ahhoz az Istenhez, „aki teremtette a mennyet és a földet és a tengert és a vizek forrásait”. – A nagy küzdelem, 437. o.

1. Olvassuk el Zsolt 40:7-9, 50:7-23, 51:18-21 szakaszait! Milyen fontos kérdéssel foglalkoznak ezek a részek? Mikor nem örül Isten az áldozatnak, amit pedig Igéjében Ő rendelt el (2Móz 20:24)?

A zsoltáros a prófétákhoz hasonlóan azt panaszolja, hogy a nép hányféleképpen rontja meg az istentiszteletet. A hangsúly nem arra kerül ezekben a versekben, hogy Isten rosszallóan tekint Izrael áldozataira és ünnepeire, inkább az elutasítás okát emeli ki: ami az istentisztelet formaságainak és a nép lelkiségének állapota közötti végzetes távolság.
Isten nem az ajándékok és az égő áldozatok miatt feddi népét, hanem a gonoszságukért és az elkövetett igazságtalanságokért (Zsolt 50:8, 17-21). A zsoltárok nem az áldozatbemutatás és az istentisztelet ellen emelnek szót, hanem a hiábavaló áldozatok és az üres istentisztelet ellen, amit az emberek igazságtalan tettei tükröznek.
Amikor űr tátong az istentisztelet külsőségessége és annak helyes belső motivációja között, a rituálét fontosabbnak tartják, mint a valós közeledést Istenhez. Vagyis a formaságok végcéllá válnak, az emberek nem Istent tisztelik, akire a szertartásoknak a figyelmet terelniük kellene, akit be kellene mutatniuk.
 

9. Mit mond Jézus Jn 4:23-24 verseiben, ami pontosan egybevág a mai zsoltár figyelmeztetésével?

Az áldozatok önmagukban nem elegendőek. Mi lenne a hasznuk, ha nyoma sincs megtérésnek, hitnek és a bűn miatti szomorúságnak azok szívében, akik áldozatot visznek? Csak akkor lehet Isten előtt kedves,
„igaz áldozat” (Zsolt 51:21, ÚRK; lásd még 50:14) a bikák feláldozása, ha bűnbánat és őszinte hálaadás kíséri. Ézsaiást idézve mondta Jézus:
„Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem” (Mt 15:8). A zsoltáros által tapasztalt probléma ugyanaz volt, mint amivel Jézus találkozott földi szolgálata idején bizonyos emberek, különösen a vezetők esetében.

Adventistákként rengeteg világosságot és ismeretet nyerhetünk. Mit tehetünk, nehogy azt gondoljuk, hogy elég pusztán az igazság ismerete és a helyes szertartások gyakorlása?

EGW idézet

A farizeusok szerettek kitűnni a formaságok aprólékos betartásával. Azzal bizonyították vallásos lelkesedésüket, hogy erről vitatkoztak. A szembenálló felek közötti érvelések hangosak és hosszúak voltak, és nem volt szokatlan esemény a dühös ellenkezés hangjait hallani az utcákon a törvény tudós doktoraitól.
Mindezzel szöges ellentétben állt Jézus élete. Az ő életében nem fordult elő zajos vita, kérkedő imádkozás, sem pedig dicséretet igénylő cselekedet. Krisztus Istenben rejtőzött el, és Isten nyilatkozott meg Fiának jellemében. Jézus erre a kinyilatkoztatásra akarta ráirányítani az emberek figyelmét és tiszteletét.
Az igazság Napja nem ragyogva jelent meg a világon, hogy dicsőségével elkápráztassa az embereket. Meg van írva Krisztusról: „Az ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal.” (Hós 6:3) A napfény csendesen, lágyan önti el a földet, eloszlatja a sötétség árnyait, és életre kelti a világot. Így kelt fel az igazság Napja is, gyógyulást hozott „az ő szárnyai alatt” (Mal 4:2). – Jézus élete, 261. o.

Isten megvizsgálja népét. Itt e világ az öltözőhely, hogy megjelenjenek előtte. Itt, e világban, az utolsó időkben az emberek kinyilvánítják, milyen erő hat a szívükre, melyik erő irányítja tetteiket. Ha az isteni igazság a hatalmas, az jó tettekre vezeti őket. Fölemeli befogadóját, nemes szívűvé, bőkezűvé teszi, isteni Urukhoz hasonlóvá. De ha a gonosz angyalok ellenőrzik szívüket, az különféle utakon válik láthatóvá. Önzés, irigység, hiúság és gonosz szenvedélyek lesznek a gyümölcsei. Csalárdabb a szív mindennél, és mindenestül gonosz. A hitvalló keresztények nem hajlandók közelről megvizsgálni a szívüket, hogy lássák, hitben élnek-e. Félelmetes tény, hogy sokan hamis reményekre építenek. Néhányan régi tapasztalatokra támaszkodnak, és arra, ami évekkel ezelőtt volt. De mikor eljutnak ehhez a szívet kutató időhöz, mikor mindenkinek naponta tapasztalatokra kell szert tennie, már nincs mondanivalójuk. Azt gondolják, hogy az igazság megvallása megmenti őket. Mikor legyőzik az Isten által gyűlölt bűnöket, Jézus belép a szívükbe, velük vacsorázik, és ők ővele. Akkor isteni erőben részesülnek, felnőtté válnak Jézusban, és szent diadallal mondhatják: „Hála legyen Istennek, aki győzelmet ad nekünk Urunk Jézus Krisztus által.” Az Úrnak jobban tetszene, ha a langyos hitvalló keresztények sohasem vennék ajkukra nevét. Ők örökös koloncok azoknak, akik Jézus hűséges követői akarnak lenni: a hitetleneknek pedig botránykövek. A gonosz angyalok örülnek nekik, és bűnös útjaikkal gúnyolják Isten angyalait. Az ügy átkai ők itthon és külföldön. Ajkukkal közelednek Istenhez, de szívük távol marad tőle. – Bizonyságtételek, 1. köt., 188. o.
 

További tanulmányozáshoz: Ellen G. White: Isten fiai és leányai: „Ne legyenek más isteneink” című fejezet (56. o.)
Az istentisztelethez szükséges a bűnbánat, az őszinte bűnbánat. „A bűnbánat a bűn feletti bánkódást és az attól való elfordulást jelenti. Mindaddig nem hagyunk fel vétkeinkkel, amíg azok bűnös voltát fel nem ismerjük. Életünkben akkor történhet csak valódi változás, ha teljes szívvel elfordulunk a bűntől.
Sok ember ma is félreérti a bűnbánat igazi lényegét. Szomorkodnak vétkeik miatt, külsőleg javulást mutatnak, mert félnek a bűn következményeitől. Azonban ez nem az Isten akaratának megfelelő bűnbánat. Ezek inkább a szenvedéseket fájlalják, nem magát a bűnt. Így panaszkodott és jajgatott Ézsaú is, amikor látta, hogy elsőszülöttségi jogát örökre elvesztette. Bálám is beismerte bűnét, amikor Isten angyala kivont karddal állott az útjába, mert életéért reszketett. Mégsem láthatjuk nála az igazi bűnbánatot, a megtérést, az életelv megváltozását és a bűntől való elfordulást. Miután Júdás elárulta Krisztust, felkiáltott: »Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért« (Mt 27:4)” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 18. o.).
„Isten nem lakik kézzel csinált templomokban, de megtiszteli jelenlétével népének összejövetelét. Megígérte, hogy amikor közösen keresik Őt, beismerik bűneiket és imádkoznak egymásért, Lelke által találkozik velük.” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 32. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Jeremiás 42–48; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Étrend és egészség” c. fejezet, a „Rossz étkezési szokások” c. alfejezetig

1. Kikről mondja az Úr, hogy ha bemennek Egyiptomba, átokká lesznek?

2. Milyen kövekre helyezi az Úr Nabukodonozor királyi székét?

3. 4Mi történt, amióta az emberek nem áldoztak többé füstöléssel az ég királynéjának?     

4. Az Úr dolgát cselekvők között kik az átkozottak?

5. Milyen tudomány az ételkészítés?

Az imádat ekképpen foglalható össze: a teremtett ember válaszol a Teremtő által felajánlott áldásokra, ajándékokra. Két bibliai igazság cseng ki ebből: (1) Isten számos áldásban részesítette az emberiséget. Ezek az ajándékok fel kellene, hogy ébresszék szívünkben a köszönetet az isteni szeretet magasztosságáért, hogy egyesülhessünk a zsoltáríróval Urunk csodatetteinek hálalelkületben, „hallatós szóban” történő hirdetésében (Zsolt 26:7). A zsoltáros lelkesedése Isten nagyságának hirdetésében eszünkbe juttatja: az imádatnak evangéliumi dimenziója van, ennélfogva nekünk mint egyháznak hirdetnünk kell a világnak Urunk cselekedeteit és isteni irgalmát. (2) Az emberben benne van a veleszületett készség, hogy válaszoljon Isten csodáira. Feleletként a mennyei kegyelemre, hálatelt szívvel meg kellene hajolnunk az imádatban Istenünk előtt, alávetve magunkat mindenben a Teremtő-Megváltó akaratának.
Az imádatnak szívből kell jönnie, s ahogy a Zsoltárok könyve is tanítja: az imádatban kerülnünk kell a szeszélyességet. Megvannak az imádatnak a megfelelő módjai. Ha bölcsen megőrizzük az egyensúlyt a hálalelkület és a kegyes engedelmesség között, imádatunk kellemes lesz az Úr előtt, és egyesíteni fog bennünket.

A Zsoltárok könyve az imádatról szól. Mindenik himnusza és imádsága bizonyos értelemben istentiszteleti, imádati alkalom. Elemezzük az imádat kérdésének néhány megközelítési módját, melyet a Zsoltárok könyve feltár előttünk.
3. zsoltár: imádat reggel és este A 3. zsoltárt Dávid írta, zavaros időszakban. Tudta, hogy kiöntheti a szívét az Úr előtt, és az Úr meghallgatja az imáját. Isten jóságos gondoskodása megerősíti Dávidban a menny hűsége iránti bizalmat, amint azt a 6. vers is tanúsítja, amely párhuzamos az 55. zsoltár 18. versével: „Este, reggel és délben panaszkodom és sóhajtozom, és Ő meghallja az én szómat.” A nap bármely órájában fohászkodhatunk Istenhez.
Az idő tehát nem képezhet akadályt az imádat gyakorlásában, ahogy a tér sem. A 4. zsoltár 4. versében az író kijelenti: „Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok!”, majd rögtön hozzáteszi: „Haragudjatok, de ne vétkezzetek: beszéljetek szívetekkel a ti ágyasházatokban, és csillapodjatok!” (Zsolt 4:5). Akár a hálószobánkból imádkozunk, mint Dávid, akár a sziklákkal tarkított Pátmosz sziget magányában, mint János, imáink felszállnak Istenhez, a környezet vagy a földrajzi elzártság nem állhatja útját.
Számos zsoltár tartalmaz személyes imádságot, panaszkodó kérést,
illetve említ meg kérésre érkező isteni választ, áldást (9., 10., 30., 32., 34., 40., 41., 92., 107., 116., 138.). A közösségi imádat azzal kezdődik, hogy a gyülekezet minden tagja elkötelezi magát a személyes áhítat mellett.
22. zsoltár: imádat a gyülekezetben A 22. zsoltárt Dávid egyes szám első személyben írta (22:23, 26). E kifejezési mód bensőséges és közvetlen jellege megerősíti a fentebb megfogalmazott állítást, miszerint a közösségi imádat minden egyes tag egyéni áhítatával kezdődik. Dávid kéréssel fordul az Úrhoz: „Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak, és dicsérjelek téged a gyülekezetben!” (Zsolt 22:23), majd hozzáteszi: „Felőled lesz dicséretem a nagy gyülekezetben. Az én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félik őt” (22:26). Micsoda lecke ez számunkra, akik az Úr jelenlétét keressük istentiszteleteinken! A 22. zsoltár tanúsítja, mennyire fontos a közösségi imádat hitünk és lelki életerőnk szempontjából. Segítsünk gyermekeinknek megérteni ezt a lényeges igazságot, amikor magunkkal visszük őket a gyülekezetbe! Alázatos lelkülettel megyünk imaházba, de nem feltétlenül azért, hogy áldásban részesüljünk, hanem sokkal inkább azzal a céllal, hogy áldásban részesítsük testvéreinket, vagy hogy mi magunk legyünk áldás számukra.
Habár a személyes odaszentelődés az alapja a kollektív imádatnak, ugyanolyan mértékben igaz az is, hogy a gyülekezet tagjai lelkileg nem fejlődhetnek az elszigeteltségben, ezért írja Dávid a 22:23–26 szakaszban, hogy egyesül az imádatban Isten népének nagy gyülekezetével. Az érv, miszerint „én otthon is imádhatom Istent, nincs szükségem ehhez a gyülekezet többi tagjára!”, elemeire bomlik ez előtt az igeszakasz előtt. A hittestvéreinkkel való közös istentisztelet egységre vezet, növeli a szeretetet Isten népének körében, és formálja világszéles azonosságunkat.

Az imádat – szélesebb értelemben

Amint azt az első tanulmányunkban leszögeztük, a Zsoltárok könyve a 145. himnusszal ér véget. Az utolsó öt zsoltár (146–150) a könyv fenséges konklúziója. Lévén, hogy imádatunk célja a mindenható Isten nevének dicsőítése, az utolsó öt himnusz joggal van az imádatnak és dicsőítésnek szentelve: „Dicsérjétek az Urat! Énekeljetek az Úrnak új éneket; dicsérje őt a kegyesek gyülekezete!” (Zsolt 149:1).
A héber halal ige (jelentése: „dicsérni”) több mint 30-szor jelenik meg ebben az utolsó öt zsoltárban, és minden esetben Istennel kapcsolatban. E szakasz szerint több okunk van az Urat dicsérni: Segítségünk és Reménységünk (146:5), Teremtőnk és Támaszunk (146:6; 147:4, 8–9, 16–19), a szükségben lévők és elnyomottak Oltalmazója és Szabadítója (146:7–9; 147:2–3), támogatja az alázatosakat, és megbünteti a gonoszokat (147:6; 149:5), betölti népe szükségleteit (147:14; 149:7–9), és örökké uralkodik (146:10). A 148. zsoltár 13. verse kimondja imádatunk és dicséretünk legfontosabb okát: „Dicsérjék az Úrnak nevét, mert az Ő neve dicső egyedül; az Ő dicsősége égre-földre kihat!” Az Úr az egyedül létező Isten, és „nagyságának gazdagsága szerint” méltó a dicsőítésünkre (150:2).
Személyes és közösségi imádatunkat bölcsességgel és figyelmességgel kell teljességre vinnünk. Időt kell szakítanunk minden nap, főként szombaton, hogy megemlékezzünk Isten ránk árasztott áldásairól. Jegyezzük fel ezeket egy naplóba: felbecsülhetetlen hasznunk származik ebből mind a hitünket, mind az imádatunkat illetően.
Láthattuk, hogy az istentisztelet közösségi tapasztalat, amelyen Krisztus teljes teste részt vesz (Zsolt 147:12, 19–20; 148:14; 149:1; 150:1). Jóllehet valóban egyedül is imádhatja bárki Istent otthona bensőségében, annak alapján, amit megértett a Szentírásból, az Úrnak az volt a terve, hogy a szent helyen (150:1), vagy más, imádatra felszentelt helyen – „a kegyesek gyülekezetében (149:1) – imádják Őt. Nem lehet teljes az imádatunk, ha elszigetelődünk másoktól, és csak egymagunkban dicsőítjük Istent.
A Zsoltárok könyvének utolsó himnuszai nemcsak Isten népét hívják imádatra, hanem az egész világot felszólítják a Teremtő tiszteletére: „Minden lélek dicsérje az Urat!” (150:6; vö. 148:11–12). Tanultuk a héten, hogy az imádatnak evangéliumi vonatkozása van. Ha istentiszteletünk kedélyes, kreatív, befogadó és változatos, vonzani fogjuk az embereket Isten országába.
Egy ilyen kijelentés nyomán természetes módon adja magát a kérdés, amivel foglalkoznunk kell: Mennyire átfogónak és kiterjedtnek kell lennie az istentiszteletünknek? A 148. zsoltárban az író nemcsak az angyalokat buzdítja Isten nevének dicsőítésére (148:2), hanem a napot, a holdat és a fényes csillagokat is (148:3). Ezeknek az élettelen dolgoknak és égitesteknek a megszemélyesítése által (148:3–4, 7–10) a zsoltáríró kijelenti, hogy az imádatnak az élet minden területére be kellene hatolnia. Ennek a bibliai igazságnak a fényében, ha eddig csak szombaton dicsőítettük volna Istent, jól tesszük, ha újragondoljuk az istentiszteleti gyakorlatunkat!
A Zsoltárok 146–150 igeszakasz kapcsán egy utolsó téma, amit figyelembe kell vennünk, az istentiszteletek alkalmával használt hangszerek kérdése. Hét hangszer van megemlítve ebben az utolsó öt zsoltárban: (1) a hárfa (147:7; 149:3; 150:3), (2) a dob (149:3; 150:4), (3) a kürt és (4) a hárfa (150:3), (5) a hegedű és (6) a fuvola (150:4), valamint (7) a hangos, harsogó cimbalom (150:5). Az imádat megköveteli, hogy a legszebb ajándékokkal járuljunk Isten elé, és ez alól a zene sem lehet kivétel. A rendelkezésünkre álló műszaki felszerelések kétségkívül hasznosnak bizonyulnak az istentiszteleteinken, az élő énekléssel és zenével azonban semmi sem vetekedhet. Az élő egyházi zene személyesebb, közvetlenebb, egyedi módon érinti meg a szívet. A szülők tanítsák meg gyermekeiket énekelni és hangszeren játszani. Meg kell tennünk mindent, ami rajtunk múlik, hogy minél több hangszer megszólaljon az istentiszteleteinken. Végső soron ezzel is Megmentőnket magasztaljuk, és ez imádatunk legfontosabb célja.

Az imádat a hívő lelki tapasztalatának szerves része, nem csupán egy egyszerű kiegészítő tartozék. A Zsoltárok könyve motivációval és ihlettel szolgál a személyes áhítati élet szempontjából, következésképpen olvassuk figyelmesen és imalelkületben a zsoltárokat, mindvégig arra törekedve, hogy elmélyítsük a közösségünket Istennel. Kérd meg a csoportod tagjait, hogy térdepeljenek le, és a nyitott Bibliával a kezükben imádkozzanak, felhasználva a zsoltárok szavait. Ily módon fel fogják fedezni, hogy a zsoltárok megerősítik Isten iránti engedelmességüket és elköteleződésüket.
Ezen a héten az imádat különböző módjaival foglalkoztunk, illetve azzal, hogy ezek az imádati módok miként válhatnak áldássá az életünkben és a gyülekezet életében. Ebben a gyakorlati részben figyelmünket ezeknek az elveknek az alkalmazására irányítjuk. A különböző imádati módok alkalmazása néha széthúzást idéz elő a gyülekezeteinkben, ami egyértelmű jele annak, hogy rossz irányban haladunk. Megtanultuk, hogy az igazi imádat erősíti az egységet és a harmóniát Isten népének körében. Ha istentiszteleteink alatt a tagokban megvan a készség a harmóniára, az imádatban részt vevők áldásban részesülhetnek e tapasztalatok nyomán. Ezért nagyon fontos elérnünk, majd megőriznünk a harmónia egyensúlyát. Törekedjünk erre istentiszteletünk minden részletében! Alázatosan csatlakozzunk gyülekezetünk többi tagjához Teremtőnk harmonikus imádatában: ezt várja tőlünk Isten!