VÁGYÓDÁS ISTEN UTÁN A SIONON

E heti tanulmányunk: Zsoltárok 46; 84; 87; 122; 125; Máté 28:18-20; Galata 3:28-29; Jelenések 21:3

Sion énekei örömteliek, magasztalják Sion szépségét és az Úr hatalmát, aki szent hegyéről uralkodik. Általában az Úr házát dicsérik, kifejezik a szentély iránti szeretetüket, persze ez a gondolat másutt is előfordul. E zsoltárok közül többet is Kórah fiai szereztek, akik az Úr házának áldásaival kapcsolatban saját tapasztalatokra tettek szert templomi zenészekként (1Krón 6:31-38) és a templom kapuinak őreiként (1Krón 9:19).
Mi teszi Siont a reménység és az öröm forrásává? Sion jelképezte Isten élő jelenlétét a népe között. Izrael Isten kiválasztott népe (5Móz 7:5), Sion pedig a választott hegye (Zsolt 78:68; 87:2). Isten a Sionon uralkodik (Zsolt 99:1-2), temploma alapját is ott vetette meg (Zsolt 87:1), tehát ez az isteni áldás és menedék helye. Ezt a nevet gyakran párhuzamosan vagy váltakozva használják Jeruzsálemre és a templomra, Isten üdvözítő művének ókori központjára utalva.
Sionról az egész földre elhatnak az áldások, az Úr személye és kegyelme túlér minden szent hely határa felett. Sion az egész föld öröme (Zsolt 48:3), ez is megerősíti, hogy Istené a föld kereksége.

Március 16–23. – Ifjúsági imahét
 

EGW idézet

„Kívánkozik, sőt, emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után; szívem és testem ujjong az élő Isten felé.” (Zsolt 84:3) (…) Az emberi szív a Szentlélek lakhelyévé válhat. Krisztusnak az értelmet meghaladó békessége nyugodhat meg lelkünkben. Kegyelmének átformáló ereje nyilvánulhat meg az életünkben, és tehet alkalmassá a menny dicsőséges otthonára. De ha az agy, az ideg, az izom és minden más az „én” szolgálatát végzi, akkor nem Istent és a mennyet tesszük életünk legfontosabb helyére.
Ha figyelmünk a menny felé irányul, akkor a menny világossága tölti be a lelkünket, és a földi dolgok már jelentéktelennek és közömbösnek tűnnek a számunkra. Szívünk szándéka megváltozik, és odafigyelünk Jézus késztetésére… Gondolataink az örökkévalóság csodálatos ajándékaira összpontosulnak. Minden tervünket az eljövendő, halhatatlan élet szempontjából fektetjük le. – Isten csodálatos kegyelme, 251. o.

Isten mennyei temploma nyitva van. Küszöbét olyan dicsőség övezi, amilyenben minden gyülekezet részesülhet, mely szereti az Urat, és megtartja a parancsolatokat. Tanulmányoznunk, elmélkednünk és imádkoznunk kell. Csak így nyerjük el a szükséges lelkierőt ahhoz, hogy bepillanthassunk a mennyei templom belsejébe. Ott fogjuk megérteni a trón körül álló mennyei kórus énekét és hálaadását. Amikor Sion fölemelkedik és világítani fog, mindent átható világosságát és csodálatos hálaénekeit fogja hallani a szentek gyülekezete. Akkor majd megszűnnek az apró csalódások és nehézségek okozta zúgolódások és panaszok. Amikor gyógyírt kenünk a szemünkre, akkor meglátjuk a mennyei dicsőséget. A hit áthatol Sátán sűrű árnyékán, és meglátjuk védelmezőnket, amint érdemeinek jó illatát mutatja fel a mi érdekünkben. – That I May Know Him, 273. o.
 
Abban a pusztai sátorban és abban a templomban, melyek Isten lakóhelyének szimbólumai voltak, egy helyiség az Úr jelenlétének szentségét őrizte. A bejáratnál lévő, kerubmintákkal átszőtt függönyt egyvalakinek a kivételével senkinek sem volt szabad felemelnie. A függöny felemelése és a szentek szentje szent titkába való hívatlan behatolás halált jelentett, mert a frigyládát betakaró fedél felett fénylett a legszentebb lény dicsősége, és meghalt, aki arra a dicsőségre rátekintett. Az év egyetlen napján, a szentek szentjében végzendő szolgálatra kijelölt napon a főpap remegve lépett Isten elé, miközben tömjénfüst takarta el szeme elől a dicsőséget. A templom egész területén minden hang elnémult. Egy pap sem szolgált az oltároknál. A hívek serege néma áhítattal meghajolva könyörgött Isten irgalmáért. (…) „Az Úr az ő szent templomában, hallgasson előtte az egész föld!” „Az Úr uralkodik, reszkessenek a népek; kerubokon ül, remegjen a föld! Nagy az Úr a Sionon, és magasságos Ő minden nép felett. Tiszteljék a te nagy és rettenetes nevedet – szent az!” (Zsolt 99:1–3) – A nagy Orvos lábnyomán, 437–438. o.
 

1. Olvassuk el Zsolt 84:2-5 verseit! Miért vágyódik a zsoltáros arra, hogy Isten templomában lakjon?

A zsoltáros „kívánkozik” (KAR), „sóvárog” (RÚF), „vágyódik” (ÚRK) arra, hogy állandóan az Úr hajlékában legyen, „emésztődik” (KAR), „eleped” (RÚF, ÚRK) ezért a lelke (Zsolt 84:2-3). A szentélyt Isten élő jelenléte teszi (Zsolt 84:3) egyedülállóvá. A hívők ott nézhetik „az Úrnak szépségét” (Zsolt 27:4; lásd még 63:3), „telhetnek be háza javaival” (Zsolt 65:5). A 84. zsoltár szerint máshoz nem fogható boldogságot ad az Istennel való kapcsolat, aminek része az Úr dicsérete (Zsolt 84:5), a megerősödés általa (Zsolt 84:6) és a benne való bizalom (Zsolt 84:13). Az istentiszteletben és a hittestvérekkel való közösségben itt ilyen kapcsolatot ápolnak a hívők, a dicsőség országának felvillanását és az örök élet előízét nyerik Isten élő jelenléte által a szentélyben.

2. Olvassuk el Zsolt 84:6-13 szakaszát! Ki talál még áldást a szentélyben?

A zsoltár szerint Isten áldása a szent helyről elsőként az ott szolgálatot teljesítőkre árad (Zsolt 84:5), majd azokra, akik elzarándokolnak oda (Zsolt 84:6-11), és végül elhat egészen a föld széléig. A templomban az Istennel való találkozás várása megerősíti a zarándokok hitét (Zsolt 84:8). Az utazók ereje általában megfogyatkozik az út fáradalmai során, ám a szent hely felé tartóké egyre csak nő, amint közelednek úticéljuk felé.
Isten népén akkor is látható szentélyének pecsétje, amikor fizikai értelemben onnan távol vannak, mert „feddhetetlenül élnek” (Zsolt 84:12, ÚRK), ez jellemzi az Úr templomába lépőket (Zsolt 15:1-2). A zsoltár
„napnak” nevezi az Urat, arra utal, hogy áldásai, mint a napsugarak, az egész földre elhatnak (Zsolt 84:12). Tehát aki hit által Istenben marad, bárhol is legyen, részesül kegyelmében.
 

Olvassuk el Jel 21:3 versét! Ezek szerint minek a reménye tükröződik a földi szentélyben? Hogyan próbálhatjuk meg elképzelni, milyen is lesz az?

EGW idézet

Lelkem az élő Istenhez kiált. Egész lényem rá vágyik. Ó, mennyire szeretném a legtökéletesebben tükrözni az ő csodálatos képmását! Szeretném teljesen neki szentelni az életemet! Ó, de milyen nehezen hal meg az énem! Teljes mértékben örülhetünk Megváltónknak, aki minden bűntől megvált bennünket. Isten mellett maradhatunk minden nap, és elmondhatjuk: „Élek azért többé már nem én, hanem él bennem Krisztus”, aki „megadja mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből”. Dicsőség az Úrnak! Tudom, hogy az életem el van rejtve Krisztussal együtt Istenben.
A leplet eltávolították. Láttam a szentekre váró gazdag jutalmat. Megízlelhettem az eljövendő világ örömét, és így már nem tűnt olyan szépnek ez a világ, mint korábban. Érzelmeim, gondolataim és reménységeim mind a mennyhez kötődnek. Vágyom látni a Királyt az ő szépségében, aki szereti az én lelkemet. Ó, menny, édes menny! Vágyom oda jutni, és ha arra gondolok, hogy milyen közel van, akkor még türelmetlenebbül várom Krisztus eljövetelét. Áldott legyen Isten a Jézus Krisztus által megszerezhető halhatatlanság és örök élet jó reménységéért! – Reflecting Christ, 350. o.
 
Miután imában megkeresem az Urat, hálát adok a kapott áldásokért. Úgy járulok Atyám elé, ahogy a gyermek járul kérésével földi atyja elé. Mi tudjuk, hogy Istent minden velünk kapcsolatos dolog érdekli, ahogy egy földi szülőt is a gyermekével kapcsolatos dolgok, viszont ennél sokkal magasabb szinten. Én az ő gyermeke vagyok, és egyszerű hittel jövök hozzá, apró dolgokat kérek, pontosan úgy, mintha nagy dolgokat kérnék, és hiszem, hogy az Úr meghallgatja a megtérő bűnös egyszerű imáját.
Folyton ezt ismételgetem szívemben: „Ő szeret engem, és azt akarja, hogy szeressem Őt, és legyek boldog.” „Mert nap és pajzs az Úr Isten; kegyelmet és dicsőséget ád az Úr, nem vonja meg a jót azoktól, akik ártatlanul élnek. Seregeknek Ura! Boldog ember az, aki bízik benned.” (Zsolt 84:11–12) – That I May Know Him, 143. o.

A megváltás munkája befejeződik. Ott, ahol eláradt a bűn, az Úr kegyelme még bőségesebb lesz. A földet – amit Sátán magának igényel – Isten nemcsak megváltja, hanem meg is dicsőíti. A mi kis világunk, amely a bűn átka miatti egyetlen sötét folt az ő dicső teremtésén, a világegyetem minden más világát felülmúló megbecsülésben részesül. Itt, ahol Isten Fia emberi testben sátorozott, ahol a dicsőség Királya élt, szenvedett és meghalt – amikor mindent megújít –, itt lesz „Isten sátora az emberekkel. [...] és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük” (Jel 21:3). A megváltottak pedig a végtelen korszakokon át – miközben az Úr világosságában járnak – dicsőíteni fogják Őt kimondhatatlan ajándékáért, aki Immánuel: „VELÜNK AZ ISTEN”. – Jézus élete, 26. o.
 

3. Olvassuk el Zsolt 122:1-5 szakaszát! Mi jellemzi a Jeruzsálembe érkező hívők érzéseit? Mit reméltek?

A 122. zsoltár a Jeruzsálembe érkező zarándokok örömét és lelkesedését fejezi ki. Isten népe évente három alkalommal ment fel oda, hogy megemlékezzen az Úr jóságáról (5Móz 16:16). A város a nemzet életének központja volt, oda mentek „az Úr nevének tiszteletére” (Zsolt 122:4),
„mert ott állnak az ítélőszékek” (Zsolt 122:5, ÚRK). A magyar fordításban a „bizonyságul Izráelnek” (Zsolt 122:5) kifejezést az angol a szentélyre utalóan úgy fordítja, hogy „Izrael bizonysága”, mert „a bizonyság hajlékának” (4Móz 1:50) is nevezték. Abban volt „a bizonyság ládája” (2Móz 25:22). Az ítélőszékek a jeruzsálemi törvénykezés rendszerét jelenítik meg (2Sám 8:15). A nép a zarándoklat idején várhatta az igazságtételt. Az Isten iránti hűséget sosem választották külön az igazságszolgáltatástól.
 

4. Olvassuk el Zsolt 122:6-9 verseit! Miért könyörögjön legfőképpen Isten népe?

Az imádság Jeruzsálem békéjéért Isten áldását kéri a városra és lakóira, egységbe vonja a hívőket, így béke lehet közöttük (Zsolt 122:8). Jeruzsálem csak akkor a béke városa, ha béke van Isten és népe, illetve a nép tagjai között. Tehát a Jeruzsálem békességéért hangzó ima felhívás Isten népének, hogy éljenek békében az Úrral és egymással. Az emberek jólétben élnek, ha Jeruzsálemben béke van (Zsolt 147:12-14).
Ez a zsoltár arra tanítja Isten gyermekeit, hogy főként a hívők közösségének javáért imádkozzanak, mert csak erős, egységes nép képes a jó hírt és Isten békéjét, üdvözítését hirdetni a világnak (Jn 13:34-35).
A hívőknek most is kiváltsága, kötelessége Jeruzsálem békéjéért imádkozni, mert ez élteti a reménységet Isten végidei országát, a békesség országát illetően, ami nemcsak Jeruzsálem városára vonatkozik, hanem kiterjed az egész világra (Ézs 52:7; 66:12-13; Jelenések 21-22. fejezet).

Mi mindent tehetünk a gyakorlatban hívő közösségünk összhangjáért?

EGW idézet

Az egész ország tele volt Jeruzsálembe vonuló zarándokcsoportokkal. A pásztorok nyájaiktól, a gulyások a hegyekről, a halászok a Galileaitengerről, a földművesek a földjeikről és a prófétaifjak a szent iskolákból valamennyien ama hely felé tartottak, ahol Isten jelenléte nyilatkozott meg. A menet állandóan növekedett, és a szent város elérése előtt nagyon naggyá lett.
A természet szépsége örömöt ébresztett Izrael szívében, és hálát a minden jót adó iránt. Jahve dicsőségét és fenségét magasztalva zsoltárokat énekeltek. A jeladó trombita hangjára cimbalmok kíséretével sok
 
száz torokból csendült fel a hálaadó ének: „Örvendezek, mikor mondják nékem: Menjünk el az Úr házába! Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, ó, Jeruzsálem! [...] Ahová feljárnak a nemzetségek, az Úrnak nemzetségei, [...] Izraelnek, az Úr nevének tiszteletére. [...] Könyörögjetek Jeruzsálem békességéért; legyenek boldogok a téged szeretők!” (Zsolt 122:1–6) – Pátriárkák és próféták, 538. o.

Krisztus meghagyta tanítványainak, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Ő szerette őket. Ezzel bizonyítsák be a világ előtt, hogy Jézus, a dicsőség reménysége testet öltött bennük. „Új parancsolatot adok néktek – mondta –, hogy egymást szeressétek; amiként én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13:34) Midőn ezen szavak elhangzottak, a tanítványok nem értették meg, de miután szemtanúi voltak Krisztus szenvedéseinek, keresztre feszítésének, feltámadásának és mennybemenetelének; miután pünkösdkor elnyerték a Szentlelket, felfogták Isten szeretetét, fogalmat alkothattak maguknak arról a szeretetről, amellyel egymás iránt kellett viseltetniük: „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta érettünk; mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.” (…)
A mindennapi érintkezésben azt a szeretetet tanúsították egymással szemben, amelyet Krisztus parancsolt nekik. Ezt a szeretetet igyekeztek nyájas szavak és önzetlen cselekedetek által mások szívében is felébreszteni. – Az apostolok története, 547. o.

A dicső evangéliumot, Isten üdvözítő szeretetének jó hírét kell elvinni az embereknek, és ennek a szeretetnek kell megmutatkoznia a munkások szívében is. A durva lelkület ellenszere az üdvözítő kegyelem. Krisztus emberi szívben lakozó szeretete a bűnösök megmentését célzó őszinte munkában kerül kifejeződésre.
Úgy kell bemutatnunk az evangéliumot, mint Isten szavát az életre és az üdvösségre. Az evangéliumot a szeretetből munkálkodó lelkület fogja kifejezésre juttatni. „Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet.” (Ésa 52:7) – This Day With God, 287. o.
 

5.Olvassuk el Zsolt 87:1-2 versét! Mi teszi Siont különlegesen értékessé?

A 87. zsoltár Isten különleges módon kiválasztott, szeretett városát, Siont magasztaló ének. Sion hegye az alapja Isten templomának (Zsolt 2:6; 15:1). Az idők végén minden más hegy fölé magasodik, ami az Úr fennhatóságát jelképezi az egész világ felett (Zsolt 99:2; Ézs 2:2; Mik 4:1). A 87. zsoltár „hegyekként” utal Sionra, hogy még jobban kiemelje fenséges voltát (lásd még Zsolt 133:3). „Szereti az Úr Sionnak kapuit, jobban mint Jákóbnak minden hajlékát” (Zsolt 87:2), ez kifejezi, hogy minden más hely felett áll, ahol Izrael népe a múltban összegyűlt, például Siló és Bétel felett is. Ez a zsoltár tehát megerősíti, hogy Isten igaz tiszteletének az Úr által kiválasztott helyen és előírt módon kell történnie.

6. Olvassuk el Zsolt 87:3-7 verseit! Milyen különleges dolgokat mond ez a szakasz Sionról?

Sion dicsősége minden népet Istenhez vonz, országának határai kiterjednek, az egész világot felölelik. Figyeljük meg, hogy Isten nem másodrangú állampolgárokként kezeli a többi nép tagjait, noha Siont mutatja be minden nép szülőhazájaként, akik elfogadják Megváltójuknak az Urat. Az emberek összeírása a születési helyen történt (Neh 7:5; Lk 2:13). A zsoltár háromszor jelenti ki, hogy a népek Sionban születtek, ami azt jelenti: új identitást ad nekik, valamint biztosít minden előjogot is, ami megilleti Sion törvényesen született állampolgárait (Zsolt 87:4-6).
A 87. zsoltár a zsidók és pogányok üdvösségére mutat, akik Krisztus megváltó szolgálata által egy egyházba csatlakoznak (Róm 3:22; 10:12; Gal 3:28-29; Kol 3:11). Ahogy ez a zsoltár Sion virágzását ábrázolja, az Dániel látomására emlékeztet Isten országáról, ami az egész földet betöltő, hatalmas heggyé nő (Dán 2:34-35, 44-45), valamint Jézus példázatára, miszerint Isten országa óriási fává növekszik, az égi madarak fészkelnek rajta (Mt 13:32).

A nagy misszióparancsban (Mt 28:18-20) Isten arra szólítja egyházát, hogy minden népnek hirdesse az evangéliumot. Hogyan teljesedik ez abban, hogy Sion kész minden népet befogadni?

EGW idézet

A megváltottak csak egy törvényt fognak ismerni: a menny törvényét. Mindnyájan egy boldog, összeforrt, dicsőítő és hálaadó család lesznek. Felettük a hajnalcsillagok kórusban énekelnek, és Isten fiai örömükben felkiáltanak, miközben Isten és Krisztus közösen hirdetik: „Nem lesz többé bűn, és halál sem lesz többé.” (…)
„Bizony, megvigasztalja Siont az Úr, megvigasztalja összes romjait. Olyanná teszi pusztaságát, mint az Éden, kopár földjét, mint az Úr kertje...” „Része lesz a Libánon pompájában, a Karmel és Sáron díszében...” „Nem mondanak többé elhagyottnak, országodat sem mondják pusztaságnak, hanem úgy hívnak, hogy gyönyörűségem, országodat pedig úgy, hogy férjnél van... Ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened.” (Ésa 66:23; 40:5; 61:11; 28:5; 51:3; 35:2; 62:4–5) – Próféták és királyok, 732–733. o.

Krisztus országa is gyengének és jelentéktelennek látszott az indulásakor. Földi birodalmakhoz viszonyítva a legkisebbnek tűnt. A világ uralkodói szemében nevetséges volt, hogy királynak mondja magát. A követőire bízott nagyszerű igazság azonban mennyei erővel ruházta fel azt a birodalmat, amelyről prédikáltak. És milyen rohamosan nőtt, milyen messzire terjedt a befolyása! Amikor Krisztus ezt a példázatot elmondta, csak néhány egyszerű galileai képviselte az új birodalmat. Újra meg újra elhangzott, hogy az emberek ne társuljanak a Jézust követő, egyszerű lelkivilágú halászokhoz, mert szegények, és számuk nagyon kevés. De a mustármagnak fejlődnie kellett, és ágait az egész világra kiterjesztenie. Amikor a földi birodalmak, amelyeknek dicsősége elkápráztatta az embereket, elpusztulnak, Krisztus országa – a csodálatos, a mindent átfogó hatalom – akkor is megmarad. (…) Ma, az utolsó nemzedék idején a mustármagról szóló példázat diadalmas és teljes megvalósuláshoz jut. A parányi magból fa lesz. Az utolsó intő és kegyelmet hirdető üzenetet „minden nemzetségnek és ágazatnak és nyelvnek” (Jel 14:6–14) meg kell hallania, „hogy a pogányok közül vegyen népet az ő nevének” (Csel 15:14). És a föld fényleni fog Isten dicsőségétől (lásd: Jel 18:1). – Isten csodálatos kegyelme, 17. o.

Legyen ez a szíved állandó kérdése: Mit tehetek azon lelkek megmentése érdekében, akikért Krisztus meghalt? A körülöttem élő bűnös lelkek elvesznek, ha nem teszek semmit a megmentésük érdekében. Hogyan juthatok el ezekhez a tévelygőkhöz, és hogyan vezethetem el őket Isten dicsőséges országába, hogy bemutassam őket a trón előtt, és így szóljak: „Íme, én és a gyermekek, akiket nekem adott Isten”? Krisztus minden embernek adott feladatot… Hűséges szolgái nem fogják elszalasztani a jutalmat. Elnyerik az örök életet, miközben e szavakat hallják: „Jól vagyon, jó és hű szolgám.” És ezen szavak kellemes zeneként érik fülüket. – This Day With God, 218. o.

7. Olvassuk el Zsolt 46:2-8 szakaszát! Milyen költői képekkel érzékelteti ez a szakasz a világ állapotát?

A zsoltár életszerű képet fest a nyugtalan világról, példátlan intenzitású természeti katasztrófákat jelenít meg (Zsolt 46:3-4). A vizek zúgása gyakran a népek felkorbácsolt indulatait és a különféle problémákat jelképezi, amelyeket a gonoszság okoz a világban (Zsolt 93:3-4; 124:2-5). Így a 46. zsoltárban is a természeti csapások a háborúkat vívó nemzetek irányította világot ábrázolják (Zsolt 46:7).
Világos, hogy itt az Isten ismerete nélkül élő világról van szó, mert az Úr a népe között van, és ahol Ő lakozik, ott a békesség (Zsolt 46:5-6). A világ nem fogadja el Istent, Ő azonban nem hagyja magára a világot, jelen van benne, a népe között lakozik. Más szóval: ha mégoly rossznak tűnik is a helyzet, Isten itt van, ebben reményt és bátorítást találhatunk, ha ismerjük ezt az alapigazságot!
Biztos menedék az Úr, Ő a forrása Sion tartós békéjének és biztonságának. Zsolt 46:4 versében a „ha” (RÚF) szó emeli ki Sion biztonságát. Még ha nyugtalan is a világ, Isten népe biztonságban van. Ez azt mutatja, hogy a békesség nem a megpróbáltatások teljes hiánya, inkább Isten ajándéka benne bízó gyermekeinek. Az Istenbe vetett, fenntartások nélküli bizalom békét és biztonságot ad még a viharban is (Mt 8:23-27). Felvetődik a kérdés: vajon Isten örökre a pusztulást hozó döntéseik és tetteik között hagyja a világot?

8. Olvassuk el Zsolt 46:7-12 verseit! Mit tesz Isten, válaszul a világban megnyilvánuló erőszakra és pusztításra?

Isten olyan erővel nyilvánítja ki nemtetszését, hogy megolvad a föld szavának hatására, amellyel a világot is megteremtette (Zsolt 46:7, ÚRK), ez azonban nem pusztulással, hanem megújulással végződik. Figyeljük meg: Isten kiterjeszti békéjét az egész földre. Véget vet a háborúknak és megsemmisíti a pusztító fegyvereket, amelyekkel a kegyetlen népek elnyomták a világot (Zsolt 46:10). Ez a keresztények nagy reménysége, és Jézus második adventjekor következik be.

Hogyan tanulhatunk meg békében élni és Istenben bízni a forrongó világban?

EGW idézet

„Boldog ember az, akinek te vagy erőssége.” (Zsolt 84:6) Énók élete olyan volt, amilyet bárki megtapasztalhat, ha Isten közelségében él. Ne feledjük, hogy Énók is szentségtelen befolyással volt körülvéve. Az akkori társadalom már annyira romlott volt, hogy Istennek özönvizet kellett zúdítania a világra, hogy elpusztítsa züllött életű lakóit. (…) József becsületes maradt az egyiptomi bálványimádók, a bűn, a szentségtelenség és a rossz befolyások közepette. Amikor meg lett kísértve, hogy térjen le az erény útjáról, ő így válaszolt: „Hogy követhetnék el ekkora gonoszságot Isten ellen?” Énók, József és Dániel a végtelen erőtől tették függővé az életüket. Ez az egyetlen út, amelyen napjaink keresztényeinek járniuk kell. – Reflecting Christ, 307. o.

Eljött az idő, amikor egyik pillanatban még nyugodt világban élhetünk, a másikban pedig ez a bolygó esetleg megmozdul a lábunk alatt. Akkor rendül meg a föld, amikor ezt a legkevésbé várjuk.
A tüzek, az árvizek, a földrengések, a nagy mélység dühöngései, a tengeri és szárazföldi szerencsétlenségek mind arra figyelmeztetnek, hogy Isten Lelke nem küzd örökké az emberrel.
Mielőtt az Emberfia megjelenik az ég felhőiben, a természetben minden felborul. Az ég villámai a föld tüzével egyesülve lángra lobbantják mint kemencéket a hegyeket, amelyek hatalmas lávafolyamokat ontanak a falvakra és városokra. A rejtett erőktől felfakadó megolvadt sziklatömbök a tengerbe zuhannak, ami a vizet forrásba hozva köveket és földet röpít szerteszét. Hatalmas földrengések lesznek, és nagy pusztítást okoznak az emberéletben. – Az utolsó napok eseményei, 26. o.

Ha ma időt szakítanánk rá, hogy Jézushoz menjünk, és elmondjuk, mire van szükségünk, nem csalódnánk. Jobb kezünknél állna, hogy segítsen. Egyszerűbbnek kellene lennünk, több hitre, több bizalomra van szükségünk Megváltónk iránt. (…) Mindenkiben, akit Isten nevel, olyan életnek kell megnyilatkoznia, amely nincs összhangban a világgal, szokásaival vagy gyakorlatával. Mindenkinek személyes tapasztalatra kell szert tennie, Isten akaratának ismeretére eljutnia. Egyénileg kell meghallgatnunk Őt, aki a szívhez szól. Mikor minden más hang elcsitul, s nyugodtan várakozunk előtte, a lélek csendje még érthetőbbé teszi Isten hangját. Ő int: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46:11) Egyedül itt találunk igazi nyugalmat. Ez a gyakorlati felkészülés mindenkinek, aki Istenért munkálkodik. A rohanó tömeg közepette, az élet feszültségében, az intenzív munkában a világosság és béke légköre lengi körül az így felfrissült lelket. Az élet jó illatot lehel, isteni erő nyilatkozik meg, mely eléri az emberi szíveket. – Jézus élete, 363. o.

9. Olvassuk el Zsolt 125:1-2 verseit! Hogyan mutatja be ez a szakasz azokat, akik Istenben bíznak?

Az Úrban bízókat a zsoltáros a Sion hegyéhez hasonlítja, ami az állandóság és az erő szimbóluma. A Jeruzsálem városát övező hegyek pompás látványa ihlette a zsoltárost, hogy megénekelje az isteni védelem biztos voltát (Zsolt 5:13; 32:7, 10). A gonoszok által uralt hegyektől eltérően, amelyek a tengerbe omlanak (Zsolt 46:3), erős bizalmat kelt annak a hegynek a szilárdsága, amelyre Jeruzsálem épült. Az Isten védelmében való bizalom még erősebbé válik a fájdalmas valósággal szembesülve, amikor látszólag oly gyakran győz a rossz, de Isten népe még a gonoszság közepette is reménységet találhat.

10. Olvassuk el Zsolt 125:3-5 szakaszát! Milyen kísértés éri az igazakat? Mi a tanulság ebből a számunkra?

Isten gyermekei elcsüggedhetnek a gonoszság sikere láttán, és talán megkísérti őket, hogy kövessék a példájukat (Zsolt 73:2-13; 94:3). Csakhogy Sion hegyének megingathatatlan szilárdsága sem védheti meg azokat, akik eltávolodnak az Úrtól. Az embereknek továbbra is szabadságában áll, hogy „az igazak is a rosszra nyújtsák ki kezüket” (Zsolt 125:3, ÚRK) és „görbe utakra” tévedjenek (Zsolt 125:5). Az Úr igazságos, aki a megtérni nem hajlandó bűnösökkel együtt megítéli azokat is, akik kitartanak a lázadásban.
Felhívás szól Isten népének, hogy olyan rendíthetetlen hittel és bizalommal maradjanak meg az Úrban, mint amilyen megingathatatlan menedékük a Sion hegye. Vagyis akkor is bízhatunk Isten jóságában, amikor nem értünk bizonyos dolgokat.
„A bűn keletkezése, Krisztus testté létele, az újjászületés, a feltámadás és még sok más tárgykör, amit a Biblia feltár, olyan mély titok, amit az emberi elme nem képes helyesen megérteni vagy felfogni. De mert Isten gondviselésének titkait nem tudjuk megérteni, nincs okunk a szavában kételkedni… Mindenütt csodákat látunk, amik felülmúlják értelmünket. Csodálkozzunk-e hát, ha a lelki világban is olyan titkokra akadunk, amelyeket nem foghatunk fel? A nehézség, az ok kizárólag az emberi elme gyengeségében és korlátoltságában rejlik. Isten elegendő bizonyítékát adta a Szentírás isteni eredetének, tehát ne kételkedjünk a szavában, ha nem is érthetjük meg gondviselésének és bölcsességének összes titkát” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 79. o.).

EGW idézet

A farizeusok és a szadduceusok elhatározták, hogy meg kell akadályozni a tanítványok munkáját, mivel tevékenységük azt sugallja, hogy ők a felelősek Jézus haláláért. Így hát a feldühödött papok megragadták és börtönbe zárták Pétert és Jánost.
Az apostolok nem hátráltak meg, és nem félemlítette meg őket a durva bánásmód. A menny Istene, a világegyetem hatalmas Ura vette kézbe tanítványai bebörtönzésének ügyét. Az éjszaka folyamán Isten angyala kinyitotta a börtön kapuit, és így szólt hozzájuk: „Menjetek el, és felállván hirdessétek a templomban a népnek ez életnek minden beszédét!” (Csel 5:20)
Nem sokkal keresztre feszítése előtt Krisztus a béke testamentumát hagyta tanítványaira: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14:27) Ez nem olyan béke volt, amely a világhoz való igazodásból fakad. Jézus sosem szerzett békét a bűnnel való megalkuvás által. A tanítványaira hagyott békesség többnyire belső béke, amely örökre ott marad tanúiban a küzdelmek és ellenségeskedés közepette is. – Lift Him Up, 228. o.

Mi adott erőt a múltban Krisztus követőinek a szenvedések között? Istennel, a Szentlélekkel és a Megváltóval való közösségük! A gyalázat és üldöztetés sokakat elválasztott ugyan földi barátaiktól, de sohasem az Úr szerelmétől. A vihartól korbácsolt lelkeket akkor szereti legjobban az Üdvözítő, amikor az igazságért szenvednek. Jézus mondta: „Én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.” (Jn 14:21) Ha a hívőt az igazságért földi törvényszék elé állítják, Krisztus ott áll mellette. Ha börtönfalak közé kerül, Krisztus megnyilatkozik neki, és szeretetével vidítja fel szívét. Ha Krisztusért szenved halált, az Üdvözítő így szól hozzá: „A testet ugyan megölhetik, de a léleknek nem árthatnak.”
„Bízzatok, én meggyőztem a világot.” „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt, megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” (Jn 16:33; Ésa 41:10)
„Akik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye, amely meg nem inog, örökké megáll. Jeruzsálemet hegyek veszik körül, az Úr pedig körülveszi az ő népét mostantól fogva mindörökké.” (Zsolt 125:1–2)
„Az elnyomástól és erőszaktól megmenti lelküket, és vérük drága az ő szemében.” (Zsolt 72:14) – Az apostolok története, 85–86. o.

A jólétben ott leselkedik a veszély. A gazdagság és a dicsőség minden korszakban veszélyeztette az alázatosságot és a lelkiséget. Nem az üres poharat hordozzuk nehezen: a csordultig töltött kelyhet kell vigyázva egyensúlyban tartanunk. A szenvedés, a csapás fájdalmat okozhat, de leginkább a jólét veszélyezteti a lelki életet. Ha az ember nem veti magát alá állandóan Isten akaratának, ha nem szenteli meg az igazság, a siker biztosan felébreszti benne az elbizakodottságra való természetes hajlamot. – Próféták és királyok, 59. o.
 

További tanulmányozásra: Ézsaiás 40; 51:1-16
A Sionról szóló énekek maradéktalan elköteleződésre szólítanak, hogy figyeljünk Sionra és Isten mindenható uralmának élő reménységére, amit az jelképez. Az Isten szent helyéről érkező áldások sokaságát már ebben az életben is élvezzük, de a kiteljesedett élet és öröm reménye a jövőbe mutat. Isten sok gyermeke sírva vágyódik a mennyei Sion után (Zsolt 137:1). Sionra emlékezni nemcsak egy-egy tovaszálló gondolatot jelent, hanem határozott tudatosságot és döntést, hogy erre az élő emlékre figyelve éljük az életünket (2Móz 13:3; 20:8). Sion énekeinek éneklése eltökéltséget jelent, hogy életben tartjuk a reményt, mert Isten helyreállítja országát az új földön (Jel 21:1-5). „Ott a halhatatlan lények soha nem csökkenő örömmel fogják a teremtő hatalom csodáit, a megváltó szeretet titkait fürkészni. Mindig új magaslatok hívogatnak, új csodák gyönyörködtetnek, új igazságokat érthetünk meg, és új dolgok serkentgetik a lélek és a test képességeit” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 577. o.).
Amikor az Úr zarándokai eltökélik magukban: nem feledik Siont, ebben benne értendő a fogadalmuk, hogy sosem tartják igazi otthonuknak ezt a világot, mert várják az új eget és új földet. Sion énekeit tehát minden nemzedék hívői egyaránt énekelhetik, akik vágyódnak az Új Jeruzsálem után (Jel 3:12). Bátorítanak, hogy reménnyel telve várjuk az eljövendő kort, viszont köteleznek is: legyünk Isten kegyelmének eszközei a világban!

Naponkénti tanulmányozásra: Jeremiás 35–41; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Az öltözködés” c. fejezet

1. Mit jegyzett fel Báruk a második könyvben?

2. Mennyi ideig volt tömlöcben Jeremiás?     

3. A babiloni fejedelmek közül kik foglalták el a város középső kapuját?

 

4. Kit tett tiszttartóvá a babiloni király?    

5. Mi az, ami összeegyeztethetetlen a szerény, egyszerű öltözködési móddal?

Ezen a héten a Sionra utaló költői képekre összpontosítunk a 46., 84., 87., 122. és 125. zsoltárban. Az énekek szövege át van itatva a reménységgel és az igazak vágyával, hogy belépjenek és biztonságban lakozzanak Isten szentélyében, a béke mentsvárában. A Sion fogalma a Szentírásban földrajzi, politikai és teológiai keverék. Sorra elemezni fogjuk ezeket, hogy megértsük lelki jelentőségét egyrészt Isten múltbeli népére, másrészt viszont ránk vonatkozóan is, hiszen sürgős szükségünk van ma a Sion által nyújtott reménységre.
Sion, földrajzi szempontból
A Jeruzsálemi Sion-hegy földrajzi helye a Mórija-hegyhez viszonyítva fontos teológiai jelentőséggel bír. Dávid hódította meg (2Kir 5:6–7; 1Krón 11:5–7), elfoglalva a hegy egy viszonylag kis területét, amely Dávid városaként vált ismertté. Ettől északra mintegy 600 méterrel áll a Mórija-hegy, ahol Izsákot „felajánlották” áldozatul. (1Móz 22:1–12).
Ugyancsak itt, a jebuzeus Arauna szérűjén állította meg Isten az Ő angyalát, hogy ne pusztítsa el Izraelt a vétkező Dávid miatt, aki Isten akarata ellenére népszámlálást tartott (2Sám 24:16). Következésképpen Dávid megvásárolta a szérűt, és oltárt épített rajta Istennek, a merészségéért engesztelésképpen pedig teljesen égő és hálaáldozatot mutatott be az Úrnak (2Sám 24:25; vö. 1Krón 21:15–30).
Salamon temploma és melléképületei ugyanazon a helyen épültek fel (2Krón 3:1). Jeruzsálem városa észak felé terjeszkedett, és bekebelezte a szent hegyet, s így a Sion név a templomhegyet is magába foglalta. Amint láthattuk a zsoltárokban, a Sion név gyakran utal Jeruzsálem városára mint egészre (Zsolt 48:2–4; 69:36; 74:2; 82:2–5; 125:1–2).
Sion, a szent hegy Jóval azelőtt, hogy Salamon megépítette volna Isten templomát, az Úr megjelent a Sínai-hegyen, és megparancsolta Izraelnek, hogy építsen sátrat, amelyben Isten a népe között lakozhat (2Móz 25:8–9). Amikor a szentély építése befejeződött, az Úr jelenléte felhőben szállt alá, és befedezve megnyugodott a gyülekezet sátorán (2Móz 40:34–35), az isteni megnyilatkozás és Izrael imádatának központjává téve ezáltal a szent hajlékot. Isten ily módon jelenlétének Sínai-hegyi fizikai megnyilatkozását az izraelita tábor központjába helyezte át. A Sínai-hegyi teofánia a sivatagi utazás során továbbra is a találkozás sátora felett maradt.
A tabernákulum vagy a gyülekezet sátora folytatja, felerősíti, kiegészíti Isten Sínai-hegyi munkáját. A szentély mint isteni lakhely alapvető jelentőségű a „szent hegy” fontosságának későbbi megértése szempontjából. Kezdetben Isten a szentélyben lakott, majd miután megépült Salamon temploma, az épület elhelyezése a Mórija-hegyen kitűntetett tiszteletet kölcsönzött a hegynek. Amikor Salamon király felszentelte a templomot, és imában kérte rá Isten áldásának kiáradását, az Úr égből alászálló tűz által fejezte ki jóváhagyását (2Krón 7:1–3). A Mórija-hegyet tehát az izraeli királyok korában „szent hegynek” tartották, mivel Isten
„lakhelye” volt népe között.
Ne feledjük azonban, hogy Jehova sosem korlátozódik egy bizonyos hegyre! Nem korlátozódhat egyetlenegy földi helyre sem az Ószövetségben, mivel egyetlenegy hely sem szent önmagában, vagy önmaga által. Habár gyakran társítják a Sínai-heggyel vagy Sionnal, Isten számos más heggyel kapcsolatban nyilatkoztatja ki magát. Bárhol megteheti, akarata szerint bárhol kinyilatkoztathatja jelenlétét. Még a Sion sem érdemli meg „az Úr földi hajléka” rendkívüli megnevezést! A Sion mindössze zsámolya a Királyi Fenségnek, akinek még a menny sem nyújt elegendő teret lakhelyül (1Kir 8:27; 2Krón 6:18).

Sion és az eszkatológiai perspektíva

Mit olvashatunk a Sionról a Szentírásban? Isten népének egyik jelképe (Ézs 29:8), az a hely, ahol Jehova megküzd az Izraellel szemben ellenséges nemzetekkel (Ézs 31:4). Izrael maradéka kijön Sionból, és Isten oltalmát élvezve (2Kir 19:31) visszatér Sionba (Ézs 51:11). „A Sion hegyén lészen a szabadulás” (Joel 2:32). A név kozmikus jelekkel is összefüggésben áll (Ézs 24:23). Végül Isten uralkodni fog népe felett a Sion hegyen (Mik 4:7), az új földön.
Joel 3:1–17 szakasza a népek Jósafát völgyében való gyülekezéséről szól, ahol Isten Izraelért perlekedik velük. A „Jósafát völgye” az isteni ítélet helyének jelképes neve. Földrajzi szempontból egy mély szakadékról van szó, mely egykoron elválasztotta Jeruzsálemet az Olajfák hegyétől, s amelyben a Kedron patak folyt. Elhelyezkedése miatt fontos szerepet játszott Izrael vallásos hagyományaiban és szertartásaiban (1Kir 1:9, 33); Asa vallásos reformjaiban (1Kir 15:13; 2Krón 15:16); Jósafát (2Kir 23:4, 6, 12) és Ezékiás uralkodásában (2krón 29:16; 30:14), és fontos szerepe lesz a jövőben is Jeruzsálem megtisztulásának folyamatában (Jer 31:40). Itt kenték királlyá Salamont, következésképpen szoros kapcsolat van a „szent hegy” vagy Sion és az ítélet és a megkoronázás között.
Az Úr és a népek közötti összecsapás tetőfokán „az Úr megharsan a Sionról, és megzendül Jeruzsálemből” (Joel 3:16), és Isten népe tudni fogja, hogy „én vagyok az Úr, a ti Istenetek, aki a Sionon lakozom” (Joel 3:17).
Az igazak (Zsolt 15:2–5) úgy vannak bemutatva, mint akik Isten szent hegyén fognak lakni (Zsolt 15:1), ahonnan Isten az imákra válaszol (15:3–4). Velük ellentétben, akik hátat fordítanak Jehovának, megfeledkeznek az Ő szent hegyéről (Ézs 65:11). Az Úr úgy döntött, hogy a földi Siont tevékenységének központjává teszi, de nem azért, mert ez a hely egyedi vagy önmagában értékes lenne, hanem mert ez az Ő akarata.
 

Sion a zsoltárokban
2. zsoltár

A 2. zsoltár királyi – messianisztikus – himnuszként ismert, amely Jehova felkentjét magasztalja. Három téma vagy szempont különíthető el benne: a történelmi, a messianisztikus és a vallási. A vers négy szakaszra tagolódik. A második szakaszban (2:4–6) Isten a megvetését fejezi ki a népek arroganciájával szemben (2:1–3), majd a szakasz azzal ér véget, hogy Isten a Sionon, az Ő szent hegyén felkente a Királyát (2:6).
E zsoltár tanítása szerint Jehova Felkentjével együtt a Sionból uralkodik. Ezúttal is igazolja a szentírási szöveg, hogy a hegy a menny Istene jelenlétének köszönhetően szent. Ennélfogva a Sion, a szent hegy, felszentelve Jehova teofániás jelenléte által az Ő templomában, Isten földi uralmának széke, Izrael felkent Királyának a székhelye és a világ fővárosa, amely előtt minden nemzet és király a szeretetvagy a vas kötelékével van megkötözve. (vö. Ézs 2:2–4 és Mik 4:1–4 versével, ahol Jehova házának hegye minden nemzet menedéke, minden nemzet problémáinak megoldása a képzés, kormányzás és egyetemes béke terén).
Zsoltárok 2:6–7 szakaszában az Úr magáénak követeli mind a Felkentet, mind a hegyre kiterjedő hatáskörét. A Felkentnek és a hegynek központi jelentősége van Isten országának a zsoltárokban kibontakozó teológiájában. Az „Ő Felkentje” (2:2), „Királya” (2:6) és „Fia” (2:7), aki az Ő „szent hegyén” áll (2:6) – láthatjuk, hogy a választás az Istené, és erre a döntésre az embereknek semmilyen befolyásuk nincs. Hans LaRondelle hangsúlyozza, hogy „mindaddig, míg az Úr annak a szentélynek a szentek szentjében tartózkodott, az a hegy »szent« hely volt, mivel Isten Sekina dicsősége lakozott azon a helyen” (Deliverance in the Psalms, 2006, 55. o.).

48. zsoltár

Ez a zsoltár Sion messiási koncepcióját boncolgatja: Isten lakhelye, valamint országának fővárosa. A zsoltáros megénekli Jehova Jeruzsálem iránti gondoskodását és népe megmentését az ellenség kezéből. Az ének központi témája Isten magasztosságának dicsőítése, amit Sion, Isten „szentséges hegyének” jelképe által tesz (Zsolt 48:2). A zsoltáríró a 2–4 versekben különböző kifejezések által utal az isteni jelenés helyére, úgymint: „az Ő szentséges hegye”, „a Sion hegye”, „a szélső észak”, „a nagy Király városa”. A zsoltáros Siont Isten szentséges hegyeként említi, ami „az Istennek szentelt hegy”-ként is fordítható.

99. zsoltár

A 99. zsoltárban újra feltűnik a Sion-hegy és Izrael pusztában és a Sínai-hegynél átélt tapasztalatai közötti kapcsolat. A zsoltár három szakaszból áll, mindenik szakasz a „Szent Ő!”/”Szent az!”/”Szent az Úr, a mi Istenünk!” mondattal zárul. Jehova királyként (99:1), Sionon lakozóként (99:2), nagyként, rettenetesként, szentként (99:3) és igazságosként (99:4) történő magasztalása után a zsoltáros felszólítja az embereket az Úr imádatára (99:5).
A 4–6 szakasz Mózes, Áron és Sámuel tapasztalatait idézi fel. A felhőoszlop kétségkívül a pusztai vándorlás tapasztalatát eleveníti meg – közvetlen utalás Mózesre és Áronra, akivel beszélgetett Isten. Sámuel is hallotta az őt szólogató Jehova hangját a silói templomban (1Sám 3:1– 14).
A zsoltár felhívással zárul: magasztalják az emberek az Urat, és „boruljanak le” előtte „az Ő szent hegyén” (99:9), mert meghallgatta őket és kegyelmes volt irántuk (8. vers). Amint a tanulmányunkból kiderül, az Isten lakhelyéül szolgáló Sínai-hegy szentsége átkerült a Sionra, miután templom épült rá.

Teremtő Istenünk kiváló Tanító. Valós helyeket, anyagi dolgokat használ fel, hogy olyan lelki fogalmakat juttasson kifejezésre, mint a tulajdonképpeni Sion-hegy és a környező dombok. Ez által a példázat által az
izraeliták jobban megérthették Isten megváltási tervét.
A Sion Isten jelenlétének szimbóluma, a hely, ahonnan Isten közbenjár népe érdekében, és oltalmazza övéit. Ahogy az izraeliták a múltban, nekünk is vágynunk kellene a Mindenható jelenlétében lenni. A szombati közösségi lelki élet kétségkívül lényeges a hitéletünk szempontjából, de törekedjünk arra, hogy a hét folyamán is részesüljünk a mennyei szentélyben lakozó Isten jelenlétében. „Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével” (Zsid 10:22).