FELKELEK!

E heti tanulmányunk: 5Mózes 15:7-11; Zsoltárok 18:4-19;  41:2-4; 82; 96:6-10; 99:1-4; Róma 8:34

Nem egyedül a mi korunkban tombol a gonoszság, az igazságtalanság és az elnyomás, a zsoltárosok is ilyen időkben éltek. A zsoltárok könyve mindenek mellett kifejezi Isten tiltakozását is a világban – a miénkben és a zsoltárírókéban is – történő kegyetlenségekkel és elnyomással szemben.
Igen, hosszútűrő az Úr, nagy türelmével visszatartja haragját, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem inkább megtérjen és más irányba fordítsa az életét (2Pt 3:9-15). Ugyan nem esik mindig az emberi váradalmakkal egybe az, amit Isten megfelelő időnek tart a közbelépésre, de eljön ítéletének napja (Zsolt 96:13; 98:9). Egyszerűen csak bíznunk kell benne és ígéreteiben, amíg az a nap elérkezik. Kizárólag a Teremtő képes igaz ítéletet, stabilitást és jólétet biztosítani a világnak, mert trónjának alapja igazság és jogosság (Zsolt 89:15; 97:2). Az isteni ítélet két oldala az, hogy az elnyomottaknak szabadulást, a gonoszoknak pedig pusztulást hoz (Zsolt 7:7-18).
Ezt az ígéretet kapjuk a Bibliában, ez az, ami egy nap majd valóra válik, de az Isten szerinti időben, nem akkor, amikor mi szeretnénk. Ezt a pontot emeli ki a zsoltáros.

Február 10–17. – A keresztény otthon hete
 

EGW idézet

Az Úr nemsokára eljön az ég felhőin hatalommal és dicsőséggel. Vajon ez az esemény és az eseményre való felkészülésünk nincs kellően tisztázva a kinyilatkoztatott igazságokban ahhoz, hogy ünnepélyesen emlékeztessen a kötelességünkre? Ezt a témát érthetően és kiemelten kell népünk elé tárni. „Eljő az embernek Fia az ő dicsőségében… és elébe gyűjtetnek mind a népek.” (Mt 25:31–32) (…)
Az utolsó ítélet egy felettébb ünnepélyes és félelmetes esemény, aminek az egész világegyetem előtt kell lezajlania. Az Atya ezt az ítéletet Jézusra bízta. Ő fogja megismertetni azt a jutalmat, amit a Jehova törvényei iránti hűségeseknek ad. Az el nem bukott lények jelenléte szintén az Úr igazságát fogja igazolni és Őt fogja dicsőíteni. Isten uralmának jogossága a legmagasabb szinten nyer majd igazolást. Itt nem egy egyén vagy egy nemzet fölött kimondott ítéletről, hanem az egész világ fölötti ítélkezésről van szó. Ó, hogy megváltozik akkor a teremtett lények megértési szintje! Akkor majd mindenki elismeri az örök élet értékét. – This Day With God, 296. o.

Krisztus színtiszta vallása a forrás, melyből a jóakarat, szeretet és önfeláldozás forrásai folynak. A keresztény az a krisztusszerű ember, aki tevékeny Isten szolgálatában, jelen van a tapasztalati órán, s jelenlétével másokat is bátorít. A vallás nem áll cselekedetekből, mégis tevékeny, de nem alvó.
Sokan azt gondolják, hogy a vallás szűklátókörűvé és korlátolttá tesz. A valódi vallás azonban sohasem tesz szűkkeblűvé. A vallás hiánya szűkíti le a képességeket és a gondolkodást. Mikor valaki merev, ez azt bizonyítja, hogy Isten kegyelmére, mennyei kenetre van szüksége. A keresztény az, akin át az Úr, a seregek Istene tud munkálkodni, hogy megtartsa az Úr útjait, s másoknak is kinyilatkoztassa Isten akaratát. – A Te Igéd igazság, 7. köt., 935. o.
 
Olyan öröm és vigasztalás lesz a tiszta szívű, hívő keresztény része, amilyet a világ nem ismer. Számukra ez titok. A kereszténység reménysége nagy, halhatatlansággal és dicsőséggel teljes. A kárpiton belülre hatol, és ez a lélek biztos és erős horgonya. Amikor Isten haragjának vihara eljön az istentelenekre, a reménység elkíséri őket, és Isten elrejti őket hajlékának rejtekében. (…)
Noha a föld ide-oda tántorog, mint a részeg, és összedől, mint a kalyiba, ha Istenben bízunk, Ő megszabadít minket. „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában nyugszik az.” „Mert az Úr az én oltalmam, a Felségest választottad a te hajlékoddá, nem illet téged gonosz... mert angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadban.” – Isten fiai és leányai, 354. o.
 

1. Olvassuk el Zsolt 18:4-19, 76:4-10, 13 és144:5-7 verseit? Milyennek mutatják be az Urat a nevezett szakaszok? Mennyire akarja megszabadítani népét Isten?

Ezek az énekek dicsőítik az Urat, mert lehengerlő hatalommal bír a népét fenyegető gonoszság erői felett. Fenséges képet festenek róla, mint aki Harcos és Bíró is. A zsoltárok könyvében gyakran találkozunk azzal, hogy harcosként jelenik meg, ami azt emeli ki, hogy szigorúan és gyorsan reagál népe kiáltására, szenvedésére.
„Dörgött az ÚR az egekben, zengett a Magasságos; jégeső hullt és izzó parázs. Kilőtte nyilait, és szétszórta őket, villámokat röpített mindenfelé. Előtűnt a vizek medre, és megmutatkoztak a világ alapjai a te feddésedtől, URam, orrod leheletének szelétől” (Zsolt 18:14-16, ÚRK).
Az isteni tettek hatalmasságának és puszta említésének minden kétséget el kell oszlatnia azzal kapcsolatban, hogy törődik-e a szenvedőkkel, könyörületes-e irántuk, vagy képes-e legyőzni a gonoszt. Csak ki kell várni, míg megteszi. Végeredményben amikor Isten emberei harcba indultak, mint például Dávid, a szabadulás nem emberi eszköz által történt. A népe ellenségeivel vívott sok harcában Dávid király az Urat dicsőítette, mivel egyedül Ő adta a győzelmet. Dávid könnyen magának tulajdoníthatta volna a történteket, számtalan sikerét és diadalát, de ő nem így gondolkodott. Tudta, hol volt erejének a forrása. Még ha azt is mondta, hogy az Úr tanítja kezét a harcra (Zsolt 18:35), a Zsoltárokban nyoma sincs annak, hogy saját katonai tapasztalatára hagyatkozott volna. Arról olvasunk, hogy az Úr harcol Dávidért, Ő szabadítja meg (Zsolt 18:48-49).
A győztes harcosként ismert Dávid király a Zsoltárokban tehetséges muzsikusként jelenik meg, dicsőíti az Urat, népe egyedüli Szabadítóját és Megtartóját (Zsolt 144:10-15). Erejének forrása az, hogy magasztalja az Urat, hozzá imádkozik, és ebben minden fegyvernél nagyobb erő rejlik. Egyedül Istenben kell bízni, Őt kell imádni!
 

Bármilyen ajándékokkal, képességekkel rendelkezzünk is, lehetnek sikereink az életben, de miért fontos mindig tudatában lennünk annak, hogy mindez honnan ered? Milyen veszély leselkedik ránk, ha erről elfeledkezünk?

EGW idézet

Sátán joggal tartja fogságában az elbukott embert. Krisztusnak az volt a küldetése, hogy megmentse az embert a nagy ellenség hatalma alól. Természetéből fakadóan az ember hajlamos követni az ördög sugallatait, és nem képes ellenállni egy ilyen szörnyű ellenségnek, ha Jézus, a hatalmas győztes, nem lakik a szívében, ha nem irányítja a vágyait, és nem ad neki erőt. Csak Isten képes korlátot szabni a gonosz erejének. Ő népének tagjainál is jobban tudja, hogy milyen erőt nyerhetnek, ha a Megváltó erejére támaszkodnak. Amikor alázattal imádkoznak a hatalmas győzteshez, még a legjelentéktelenebb hívő is – ha Krisztusra támaszkodik – sikerrel verheti vissza Sátánt az ő seregeivel együtt.
A kísértő angyalainak egész légióit hívja segítségül, hogy megakadályozza egyetlen lélek haladását is, és ha lehet, kiragadja Jézus kezéből. De ha a veszélyben forgó személy kitartó, és tehetetlenségében teljes mértékben Krisztus vérének érdemeire hagyatkozik, Megváltónk meghallgatja a hit buzgó imáját, és erős angyalait küldi segítségül. Sátán gyűlöli azokat az embereket, akik Istenhez folyamodnak, mert ő is fél és retteg az Úr hatalma és fensége előtt. Amikor hallja a buzgó imát, Sátán egész seregével együtt megremeg. – Our Father Cares, 216. o.

A Jézustól kapott erő által „felettébb diadalmaskodunk”. Ezt az erőt azonban nem önmagunktól, hanem csak és kizárólag Isten Szentlelkétől kapjuk. Tanulmányoznunk kell Krisztus természetét és „minden ismeretet felülhaladó szeretetét” (Eféz 3:19). A feddhetetlenség napjának meleget árasztó sugaraiban kell élnünk. Csak Krisztus együttérző szeretete, mennyei kegyelme és végtelen hatalma tehet képessé arra, hogy ellenálljunk a kíméletlen ellenségnek, és meg tudjuk fékezni a szívünkben található ellenkezést. Mi is a mi erőnk? Az öröm az Úrban. Hagyjuk, hogy Jézus szeretete töltse be a szívünket, mert így készülünk fel elfogadni azt az erőt, amit adni akar számunkra.
Adjunk hálát minden nap Istennek a kapott áldásokért. Ha az ember megalázza magát Isten előtt, ha megérti, hogy képtelen megtisztítania saját lelkét, ha félreteszi önigazultságát, akkor Krisztus költözik a szívébe. Az Úr a saját kezével fogja új emberré változtatni, és ezt a munkát addig végzi, mígnem eléri a tökéletességet az Úrban. – In Heavenly Places, 64. o.
 

2. Olvassuk el Zsolt 9:19, 12:6, 40:18, 41:2-4,  113:7 és 146:6-10 szakaszait! Milyen üzenet hangzik ebből a mai korra vonatkozóan is?

Isten külön gonddal és figyelemmel tekint a különböző sebezhető csoportokkal, a szegényekkel, szükségben lévőkkel, elnyomottakkal, árvákkal, özvegyekkel, idegenekkel való igazságos bánásmódra. A zsoltárok könyve a törvényhez és a prófétákhoz hasonlóan szintén világosan kifejezi ezt (2Móz 22:21-27; Ézs 3:13-15).
Több zsoltárban előfordul a „szegény és nyomorult” szókapcsolat, de az elnyomottakra nem kizárólag etnikai és vallási értelemben utalnak. Isten egyetemesen törődik az egész emberiséggel. A „szegény és nyomorult” kifejezés nemcsak az anyagi jellegű szegénységre korlátozódik, hanem jelzi a sebezhetőséget és a gyámoltalanságot is. Már ez a megfogalmazás is érzékelteti az Isten könyörületéért folyamodást, kifejezi, hogy a szenvedő egyedül van, csak Isten a segítsége. Vonatkozik ez az ember jóhiszeműségére, megbízhatóságára és Isten iránti szeretetére is, amikor megvallja, hogy teljes mértékben az Úrra hagyatkozik, elzárkózik az önteltség, a magabízás legkisebb mértékétől is.
A nélkülözőkről való gondoskodás (Zsolt 41:2-4) az ember Isten iránti hűségét bizonyítja. A bibliai korokban különösen gyalázatos bűnnek számított a sebezhetőkkel szemben elkövetett gonoszság (5Móz 15:7-11). A Zsoltárok azt sugallják a hűségeseknek, hogy emeljenek szót az elnyomás minden formája ellen. A zsoltárok könyve szintén kiemeli, menynyire hiábavaló ideig-óráig tartó emberi eszközökbe vetni a bizalmunkat, azokat tekinteni a bölcsesség és biztonság legfőbb forrásainak. Isten népe álljon ellen a kísértésnek, hogy emberi vezetőktől, intézményektől várja az üdvösséget, főként ha azok eltérnek az isteni úttól!
Kegyelméből az Úr azonosult a szegényekkel, Ő is szegénnyé lett, hogy mi gazdaggá váljunk (2Kor 8:9). A Krisztus által biztosított gazdagság része, hogy szabadulást ad a bűn okozta elnyomás minden formájától, valamint örök életet ígér Isten országában (Jel 21:4). Jézus Krisztus, az isteni Bíró teljesíti a Zsoltárok ígéreteit, megítél a hátrányos helyzetűekkel szembeni minden helytelen bánásmódot, illetve a velük kapcsolatos kötelességek elhanyagolását (Mt 25:31-46).
 

Mennyit gondolunk a köztünk lévő „szegényekre és nyomorultakra”, menynyit teszünk értük?

EGW idézet

Aki szánalmat érez a szenvedők, vakok, sánták, megkínzottak, árvák és rászorulók iránt, azt Krisztus a törvény megtartójaként ismeri el, és örök életet ad neki.
Látva mindazt, amit a menny megtesz az elveszettek megmentése érdekében, a Krisztus kegyelmének gazdagságaiban részesült ember hogy tagadhatná meg figyelmét és kedvességét embertársaitól? Hogy engedheti meg magának a rangsorolás vagy az osztálykülönbségek büszkeségét, amivel megveti a szegényeket és a nyomorult helyzetben levőket? – Welfare Ministry, 209. o.

Amikor valaki őszintén törekszik arra, hogy eltartsa magát és a családját, de mégsem képes ezt megvalósítani, aminek következményeképpen családjának nélkülöznie kell mind az élelem, mind pedig ruházkodás terén, az Úr nem fogja ártatlannak tekinteni szolgálattevő testvéreinket, akik közönnyel szemlélik az illető személy helyzetét, és olyan feltételeket állítanak elé, amit lehetetlen teljesítenie. Át kell éreznünk a nyomorúságos helyzetben levő testvérünk állapotát.
A magukat Krisztus követőinek vallók részéről bárminemű hanyagság a szegény sorban levő testvér vagy testvérnő szükségleteinek kielégítésében úgy lesz feljegyezve, mint Jézus ellen elkövetett vétek. Az Úr számon fogja kérni a Krisztus szavait másoknak hirdetőket, ha nem tanúsítanak gyöngéd irgalmat és odafigyelést azon hittestvérük iránt, akinek náluk kevesebb lehetősége adódott az életben. – Welfare Ministry, 210. o.

Micsoda hatalmas ajándékot adott Isten az embernek, és milyen nagy örömben részesítette! Felülmúlhatatlan odaadással kínálta fel az üdvösséget az emberek lázongó fiainak, hogy segítsen meglátniuk az Úr akaratát, és megismerniük szeretetét. Abban a meggyőződésben hozzátok el ajándékaitokat, hogy nincs semmi jó, amit felkínálhatunk annak, aki „az ő egyszülött Fiát adta”?
Az adományozás lelkülete mennyei lelkület. Az önzés lelkülete pedig Sátán lelkülete.
Ügye előhaladásában Isten nem függ az emberektől. Ő angyalokat is elküldhetett volna igazságának követeiként, vagy közvetlenül is szólhatott volna az emberekhez, mint ahogy a Sínai-hegynél tette. Ő azonban azért választotta ki az embert erre a munkára, hogy így erősítse benne az adományozás lelkületét.
Az önfeláldozó cselekedet megerősíti az adományozóban a jótétemény lelkületét, s így egyre közelebb kerül a világ Megváltójához, aki „gazdag volt, és szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok”. Csak akkor lesz számunkra áldás az élet, ha eleget teszünk a teremtéskor kapott isteni rendeltetésnek. Az Istentől kapott összes ajándék csupán átkot fog jelenteni az ember számára, ha nem használja fel embertársai áldására és Isten ügyének előmenetelére. – Counsels to Stewardship, 19–20. o.

Az Úr hatalmat adott Izrael vezetőinek, hogy az országban őrizzék az igazságot (Zsolt 72:1-7, 12-14). A királyoktól elvárta, hogy akarata szerint gyakorolják hatalmukat. A vezetők számára központi kérdésnek kellett volna lennie annak, hogy az országban fenntartsák a békét és az igazságot, valamint gondoskodjanak a társadalom perifériájára szorultakról, csak akkor virágozhatott az ország és az egész nép. A király trónját nem emberi hatalom, hanem az Istenhez való hűség erősíti.

3. Olvassuk el a 82. zsoltárt! Mi a következménye annak, ha a vezetők elferdítik az igazságot, és elnyomják az embereket, akiknek a védelmét kapták feladatul?

A 82. zsoltárban Isten ítéletet hirdet Izrael korrupt bírái felett. Az „istenek” (Zsolt 82:1, 6) itt nyilván nem pogány bálványok, nem is angyalok, akik sosem kapták azt a feladatot, hogy szolgáltassanak igazságot Isten népének, tehát nem kerülhetnek ítélet alá azért, mert nem tették meg. A Zsolt 82:2-4 szakaszának vádjaiban a Tóra törvényei visszhangzanak, Izrael vezetőire „istenekként” utalva (5Móz 1:16-18; 16:18-20; Jn 10:33-35). Isten kérdőre vonta „az emberek fiait”, hogy igazságosan ítélnek-e, és kihirdeti büntetésüket, mert igazságtalannak találta őket. A vezetők oktalanul botorkáltak a sötétben (Zsolt 82:5), mert elhagyták Isten törvényét, a világosságot (Zsolt 119:105). A Szentírás megingathatatlanul kitart amellett, hogy egyedül az Úr az Isten, aki képviselőiként bevont a kormányzásba kijelölt emberi vezetőket is (Róm 13:1). Azonban milyen gyakran előfordult a történelemben, hogy emberek visszaéltek a nekik adott hatalommal, és ez most is megesik!
A 82. zsoltár ironikus hangnemben elítéli bizonyos vezetők hitehagyását, akik „isteneknek” képzelték magukat a többi ember felett. Isten tekintélyt és kiváltságot adott az izraelita vezetőknek, úgy nevezték őket, hogy „a Felségesnek fiai”, Őt képviselhették, de az Úr megtagadta ezeket a gonosz vezetőket. Emlékezteti őket, hogy csupán halandó emberek, rájuk éppúgy vonatkoznak az erkölcsi törvények, mint a nép többi tagjára. Senki nem áll Isten törvénye felett (Zsolt 82:6-8).
Isten megítéli majd az egész világot, népe is számot fog adni neki. A vezetőknek és minden embernek követniük kell az isteni Bíró példáját, belé vetve legfőbb reménységüket.

Milyen hatalmad van mások felett? Mennyire élsz azzal igazságosan, helyesen? Jól gondold meg, mit teszel!

EGW idézet

Dávid tudta, hogy Isten magasztos célja Izraellel csak akkor valósul meg, ha uralkodói a néppel együtt szüntelen éberséggel igyekeznek az eléjük tárt norma elérésére. Tudta, hogy az ifjú uralkodó csak akkor képes megfelelni megbízatásának, amivel Isten megtisztelte, ha nem csupán katona, államférfi és uralkodó, hanem erős, jó, az igazság tanítója és a hűség mintaképe.
Dávid szeretettel, de nyomatékosan kérlelte Salamont, hogy legyen határozott és nemes lelkű; tanúsítson irgalmat és szeretetet alattvalói iránt; dicsőítse Isten nevét a föld népeivel való minden eljárásában, és mutassa meg, hogy milyen szép a szent élet. A sok próba és a figyelemre méltó tapasztalat, amelyet Dávid átélt, megtanította a nemesebb erények értékelésére, és kimondatta vele Salamonhoz intézett utolsó felhívásában: „...Az emberek igaz uralkodója, az istenfélő uralkodó olyan, mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel, melynek sugarától eső után fű zöldül a földön.” (2Sám 23:3–4) – Próféták és királyok, 26. o.

Körültekintő intézkedésében, amellyel alattvalói jogait és szabadságát akarta védeni, Josafát hangsúlyozta, hogy az igazság Istene, aki mindenkin uralkodik, tekintettel van az emberi család minden tagjára.
„Isten ott áll az isteni közösségben, ítéletet tart az istenek fölött.” És akiket arra jelölt ki, hogy uralma alatt ítélkezzenek, azok védjék a „nincstelennek és az árvának a jogát, szolgáltassatok igazságot a nyomorultnak és szűkölködőnek... Ragadjátok ki a bűnösök kezéből.” (Zsolt 82:1, 3–4) – Próféták és királyok, 198. o.

Előfordul, hogy ha valakit felelős vezetőnek neveznek ki, azt képzeli, hogy tekintélyes állásánál fogva hittestvéreinek kötelességük, mielőtt valamit is tennének, először is engedélyt kérni tőle. Ez az állapot veszedelmes. Ugyanis szemük elől tévesztették az Isten népe közötti igazi vezetőnek a szerepét. Ahelyett, hogy bölcs tanácsadóként állna mellettük, a szigorú uralkodó felségjogaival él. Istenre hoz szégyent a tekintélytartásnak és az önfelmagasztalásnak minden ilyen megnyilatkozása. Ember a saját erejében sohasem lehet felebarátjának lelkiismerete és ítélője, akit az Úr a művében felhasznál. Senki se szögezzen le emberalkotta szabályokat és rendeleteket, hogy önkényesen uralkodjon munkatársai felett, akik már tapasztalatokat szereztek az igazságban.
Akik Isten munkásai felett, őket meg nem illető hatalmat gyakoroltak, az Úr felszólítja, hogy tartózkodjanak ettől. Törekedjen mindenki, akit szent felelőségekkel bíztak meg, felismerni egyéni kötelességeit Isten előtt, és végezze alázatosan és hűségesen a feladatát. Senki se tekintse magát mesternek, aki irányító hatalmat gyakorolhat hittestvérei felett. Isten Igéjének elveit tanítsuk és gyakoroljuk. – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 491–492. o.
 

4. Milyen érzéseknek adnak hangot Zsolt 58:7-9, 69:23-29, 83:10-18, 94:1-2 és 137:7-9 versei? Ezek szerint ki hajtja végre az ítéletet?

Bizonyos zsoltárok írói azért könyörögtek Istennek, hogy álljon boszszút embereken, népeken, akik bántani akarják, vagy már bántották őket, esetleg a népet. Igencsak zavarba ejthetnek ezek a szakaszok a durva kifejezések miatt, és mert szöges ellentétben állnak az ellenségek szeretetének (Mt 5:44) bibliai elvével. Ugyanakkor érthető a zsoltárosok felháborodása a szorult helyzetben, vagyis ők sok más embernél jóval komolyabban vették, hogy mi a jó és mi a rossz. Komolyan figyeltek a világban elkövetett gonoszságokra, nemcsak arra, amit ellenük, hanem amit másokkal is tettek. Viszont a zsoltárosok sehol nem utaltak arra, hogy ők maguk lennének a bosszú eszközei, hanem teljes egészében Isten kezében hagyták a megtorlást. A szövetség átkaira utaltak (5Móz 27:9-16), és Istentől kérték, hogy cselekedjen ígérete szerint. A zsoltárok egyben prófétai kijelentések is Isten közelgő ítéletéről, nem csupán a zsoltárírók imái. A 137. zsoltárban tükröződik a Babilon feletti isteni ítélet bejelentése, ami a prófétáknál is megtalálható. A babiloniakra visszafordul a más népek ellen elkövetett pusztítás. A zsoltárok isteni figyelmeztetéseket közvetítenek, hogy nem marad örökké büntetlen a gonoszság.
A büntetést Isten igazsággal és kegyelemmel szabja ki. Gyermekeinek imádkozniuk kell azokért, akik rosszul bánnak velük, még a megtérésüket is remélve (Zsolt 83:19; Jer 29:7).
Miközben azonban igyekszünk az ellenségek bibliai szeretetének normáihoz illeszteni ezeket a zsoltárokat, vigyázzunk, nehogy alábecsüljük a bennük leírt gyötrelmeket! Isten tud gyermekei szenvedéséről, és biztosítja őket, hogy „az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halála” (Zsolt 116:15). Az isteni ítélet kötelezi népét, hogy emeljenek szót a gonoszság minden fajtája ellen és teljes szívükből várják Isten országának eljövetelét. A Zsoltárok megszólaltatják a szenvedőket, és azt is tudatják, hogy Isten látja szenvedésüket, egy nap eljön majd az igazság.
 

Ki az, akiben időnként ne támadna fel a bosszú gondolata azok miatt, akik rettenetes módon ártottak neki vagy szeretteinek? Hogyan segíthetnek ezek a zsoltárok megfelelő perspektívába helyezni az efféle érzéseket?
 

EGW idézet

Isten az emberiséggel szembeni bánásmódjánál hosszan tűr a megátalkodottak iránt. Az Úr a kijelölt eszközeit használja, hogy hűségre szólítsa az embereket. Ha megtérnek, teljes bűnbánatot ígér nekik. De mert Isten hosszútűrő, az emberek visszaélnek irgalmasságával. „Mivel a gonoszságot nem éri utol azonnal a büntetés, az emberek fiainak szíve teljesen a gonoszra adja át magát.” Isten türelme és hosszútűrése, mely meglágyítja és lecsillapítja a lelket, homlokegyenest ellenkező hatással van a hanyagokra és a bűnösökre. A fékentartás teljes félrevetésére viszi, és megerősíti őket a szembeszegülésekben, Úgy vélik, hogy mivel a menny mindent eltűr nekik, nem törődik a romlottságukkal. Ha a közvetlen megtorlás rendszerében élnénk, az Isten elleni kihágások nem lennének olyan gyakoriak. De csak mert késik a megtorlás, azért ugyanolyan bizonyos, mivel az Úr hosszantűrésének is van határa. Elérhetik a hosszantűrés határát, s akkor Isten egész biztosan büntetni fog. S mikor az Úr kézbe veszi az elbizakodott bűnös eseteit, nem áll meg, míg csak teljesen végére nem ér. Kevesen értik meg a bűn bűnös voltát; azzal áltatják magukat, hogy Isten túl jó, hogy megbüntesse a vétkezőt. Azonban Mirjám, Áron, Dávid és sok más eset is azt bizonyítja, hogy nem biztonságos vétkezni az Isten ellen tettekkel, szóval vagy akár gondolatban is. Isten végtelenül szerető, szánakozó lény. Mégis emésztő tűznek, féltve szerető Istennek jelenti ki magát. – A Te Igéd igazság, 3. köt., 1166. o.

Ahogy a szivárványt a felhőben a napfény és a zápor együtt alakítja ki, úgy képviseli a királyi széket körülvevő szivárvány az irgalom és igazság egyesült erejét. Nem az igazságnak kell egyedül fenntartania, mert ez elhomályosítaná a trón feletti szivárvány dicsőségét, és az ember csak a törvény büntetését látná. De ahol nincs igazság, ott nem lenne stabilitása Isten kormányzásának. Az ítélet és irgalom együttese teszi teljessé az üdvösséget. Az irgalom arra hív bennünket, hogy lépjünk be a kapukon Isten városába, az igazság pedig minden kiváltságot megad minden engedelmes léleknek – mint a királyi család tagjának, a mennyei király gyermekének. Ha jellemünk fogyatékos lenne, nem léphetnénk be a kapukon, melyeket az irgalom nyitott meg az engedelmesek előtt. Mert az igazság ott áll a kapunál, és szentséget igényel mindenkitől, aki látni fogja Istent. – Maranatha, 326. o.

Ha eltűnne az igazság, és az isteni kegyelem előtt kitárulna a kapu az egész emberiség számára az egyének jellemétől függetlenül, akkor még rosszabb lenne a helyzet a hűtlenség és a lázadás terén, mint volt Sátán mennyből való levettetésekor. A menny békessége, harmóniája és boldogsága meg lett rontva. Az emberek jelleme nem attól fog megváltozni, hogy a földről átköltöznek a mennybe, mivel a megváltottak boldogságát a földi életben Krisztus jelleméhez hasonlóvá vált jellem fogja eredményezni. A mennybe jutott szentek már itt a földön is szentül élnek… Isten törvényét nem gyöngíti meg az evangélium, viszont a bűn erejét megtöri, és a kegyelem jogarát nyújtja a megtérő bűnös felé… Isten sosem fog megfeledkezni a gonosz ellen küzdő népéről. – Review and Herald, 1892. december 13.

5. Olvassuk el Zsolt 96:6-10, 99:1-4, 132:7-9, 13-18 verseit! Hol történik meg Isten ítélete? Mi következik ebből ránk nézve? Miért lehet a szentély által jobban megérteni, hogyan fogja Isten elrendezni a gonoszság problémáját?

Az Úr ítélete szorosan kapcsolódik a szentélyhez, ott változott meg az is, ahogyan a zsoltáros a bűn lerendezésére tekintett (Zsolt 73:17-20). Isten a szentélyt jelölte ki az ítélet színhelyéül, amint az urim általi ítélet (4Móz 27:21), illetve a „az ítélet hósene” – a főpapi ruha mellrésze – (2Móz 28:15, 28-30, ÚRK) is mutatja. Tehát számos zsoltár úgy jeleníti meg Istent, mint aki a szentélyben ül a trónján, és megítéli a világot bűneiért, gonoszságáért.
A szentélyben nyilatkoztatta ki Isten a megváltási tervet. A pogányság körében úgy értelmezték a bűnt, mint ami elsősorban fizikai szennyeződés, és varázslás szertartásaival lehet eltüntetni. A Biblia ezzel szemben Isten erkölcsi törvénye megszegésének nevezi a bűnt. Isten szentsége azt jelenti, hogy Ő szereti az igazságot és a jogosságot, tehát népének is törekednie kell az igazságra, a jogosságra, a szent Istent imádva. Ez akkor történik meg, ha megtartják törvényét, szentségének kifejeződéset.
A szentély tehát a bűnbocsánatnak és az igazság helyreállításának a színhelye, amint a kegyelem királyi széke – Isten trónja – és az „Igazságnak áldozata” (5Móz 33:19; Zsolt 4:6) is jelzi.
Azonban a „kegyelmes Isten” bosszút áll a meg nem tért emberek gonosz tetteiért (Zsolt 99:8). A szentély az isteni ítélet színtere, és ennek gyakorlati következményei meglátszanak abban, hogy a nép állandóan tudatában volt Isten szentségének, illetve a szövetségi előírások szerinti igaz élet követelményeinek.
Az Úr a Sionon ítél – ebből következik az igazak jóléte és a gonoszok veresége (Zsolt 132:13-18). A szentély erősítette a nép körében az Úr, a Bíró visszatérésének örömteli várását, kiváltképp a nagy engesztelési napon. A zsoltárok könyve szintén hangsúlyozta az isteni Bíró küszöbön álló érkezésének bizonyosságát (Zsolt 96:13; 98:9). Ő Jézus Krisztus a mennyei szentélyben (Jel 11:15-19).

Hogyan mutatja be Róm 8:34, hogy amit Krisztus a mennyei szentélyben tesz, az jó hír népe számára?

EGW idézet

Az egész szertartásnak az volt a célja, hogy tudatosítsa Izraelben Isten szentségét és bűnnel szembeni gyűlöletét, és azt is, hogy a bűnnel való érintkezés óhatatlanul beszennyező. Az engesztelési munka során mindenkinek meg kellett sanyargatnia magát. Minden munkát félre kellett tenni, és ezt a napot Izrael egész gyülekezetének Isten előtt komolyan megalázkodva, imával, böjttel és mélységes önvizsgálattal kellett töltenie. (…) Az engesztelési napon a főpap átvette a gyülekezet által bemutatott áldozatot, és az áldozat vérével bement a szentek szentjébe; majd a vért a frigyláda fedelére hintette, közvetlenül a törvény fölé, hogy a törvény kívánalmainak eleget tegyen. Közbenjáróként a bűnöket magára vette, és kivitte a templomból. Kezét Azázel bakjának fejére téve megvallotta ezeket a bűnöket, és jelképesen önmagáról a bakra helyezte. Ezután a bak elvitte a bűnöket, és ezáltal a nép örökre megszabadult tőlük. – A nagy küzdelem, 419–420. o.

Mivel Sátán a bűn szerzője, és ő a közvetlen felbujtó minden bűnre, melyek Isten Fiának halálát okozták, az igazság úgy kívánja, hogy ő szenvedje el a végső büntetést. Krisztus műve, szolgálata az emberek megváltásáért és a világegyetem bűntől való megtisztítása a bűnnek a mennyei szentélyből való eltávolításával záródik majd le. Ezek a bűnök az ördögre helyeződnek rá, aki magára veszi a végső büntetést. A jelképes szolgálatban a templomi szolgálat évenkénti sorozata a szentély megtisztításával és a kecskebak fején a bűnök megvallásával záródott le.
Így a szent sátor szolgálatában és később a templom szolgálatában Izrael népét minden egyes nap Krisztus halálára és szolgálatára vonatkozó nagy igazságra tanította. Évente egyszer pedig gondolataikat a záró jelenetre: Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemre, a világegyetemnek a bűntől és a bűnösöktől való végső megtisztítására irányította. – Pátriárkák és próféták, 358. o.

Ma [Jézus] ott áll a kegyelem oltáránál, és Isten elé tárja a tőle segítséget várók imáját. Egyetlen könnyező, bűnbánó embert sem utasít el. Ingyen megbocsát mindenkinek, aki bocsánatért és gyógyulásért fordul hozzá. Senkinek sem mondja el mindazt, amit tud róla, hanem minden remegő emberbe bátorságot akar önteni. Mindenki, aki csak akarja, erőt kaphat Istentől, és békét köthet a mennyel, és Ő kész békét kötni vele. Mindenkit, aki hozzá menekül, Jézus megment a vádló, perlekedő nyelvektől. Sem ember, sem gonosz angyal nem gáncsolhatja el őket. Krisztus lényükbe ötvözi saját Isten-ember lényét. Az Isten trónjáról sugárzó fényben állnak a csodálatos bűnhordozó mellett. – A nagy Orvos lábnyomán, 90. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Gondolatok a Hegyibeszédről, „Kik a boldogok?” c. fejezet.
A zsoltárok könyve tiltakozik az ellen, hogy közömbösen tekintsünk az igazságtalanságokra, és elfogadjuk a gonoszságot. Nem a bosszúállás, hanem Isten nevének megdicsőítése a motiváció mögötte. Helyénvaló, ha az igazak örömmel tekintenek arra, amikor Isten bosszút áll a gonoszság felett, mert így Isten neve és igazsága a világ szemében visszakapja jogos helyét (Zsolt 58:11-12). A Zsoltárok arra szólítják az embereket, hogy emeljenek szót az igazságtalanságok ellen, és várják Isten országának eljövetelét, ugyanakkor a vigasztalásról és a szabadításról is biztosítanak. Felkel az Úr!
„»Ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, örüljetek és örvendezzetek« – mondja Jézus, és például állítja elénk a prófétákat, akik az Úr nevében beszéltek, és példát nyújtottak »a szenvedésben és béketűrésben« (Jak 5:10). Ábel – Ádám gyermekei közül a legelső hívő – vértanúhalált halt; Énok Istennel járt, a világ pedig nem ismerte; Noét fanatikus riogató gyanánt kigúnyolták. »Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is;« »mások kínpadra vonattak, visszautasítva a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek« (Zsid 11:36, 35)” (i. m. 36–37. o.).
Naponkénti tanulmányozásra: Ézsaiás 66 – Jeremiás 6;
Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „A test és a lélek kölcsönhatása” c. fejezet, „A gyógyítás ígéretei” c. alfejezetig

 

1. Kire tekint az Úr?     

2. Mit nem kérdeztek a papok?

3. Mi történik az Úr szövetségének ládájával?

4. Milyen emberek alkották Isten népét?

 

5. Hogyan álljanak ellent a betegek a betegségüknek?

A 4. tanulmányban láthattuk, hogy Isten a mi menedékünk, erődítményünk, tornyunk és várunk. Ezek a metaforák közvetítik a bibliai igazságot, miszerint Isten állandóan hűséges gyermekei mellett van, oltalmazza őket, gondoskodik róluk. Ezen a héten egy hasonló metaforával foglalkozunk: Isten erős harcosként küzd az Ő gyermekeiért. A gondolatot a társadalmi jogfosztottság kontextusába ágyazva elemezzük, amely sajnos napjainkban is létező valóság. A szociális elnyomás központi téma az Ótestamentum profetikus könyveiben, a Zsoltárok könyvén is végigvonul. Habár az emberek elleni politikai visszaélések felháborítanak, reménységünk van: az Úr az alázatosok védelmezője.

Társadalmi elnyomás
A mózesi törvény megköveteli Isten népétől, hogy különleges módon gondját viselje három embercsoportnak: az idegennek, az árvának és az özvegynek (5Móz 10:18; 14:29; 16:11, 14; 24:17–20; 26:12–13; 27:19).
Ezek az emberek általában nem rendelkeztek állandó jövedelemmel, nem volt földjük, amit megművelhettek, hogy a termésből családjukkal együtt megélhessenek. Ideális esetben ezek a bevándorlók – akik a nagyobb települések perifériáin húzták meg magukat – olyan helyeken próbáltak elhelyezkedni, ahol munkát vállalhattak, vagy legalább megengedték nekik, hogy a termés begyűjtése nyomán hátramaradt terményt elvihessék (ld. Ruth 2:6–8). Ezeket az embereket nem védte senki, nem volt család körülöttük, amely garantálhatta a biztonságukat. Sebezhetőségükből kifolyólag az árvák, özvegyek és idegenek ellen elkövetett visszaéléseket a legsúlyosabb bűnök között tartották számon a társadalomban az ószövetségi időkben. A próféták rendszeresen felhívták az emberek figyelmét, hogy gondoskodjanak a hátrányos helyzetűekről (Ézs 1:17, 23; Jer 7:6; 22:3; Ez 22:7; Zak 7:10).
A zsoltáros ezért nevezi az Urat az „árvák atyjának” és az „özvegyek bírájának” (Zsolt 68:6), egy másik zsoltárban pedig ezt az ígéretet találjuk: „Megoltalmazza az Úr a jövevényeket; árvát és özvegyet megtart, és a gonoszok útját elfordítja” (Zsolt 146:9; vö. 10:14). A mi Istenünk az elnyomottak és kitaszítottak Istene.
Napjainkban sok helyen társadalmi programok keretében gondos-
kodnak a hátrányos helyzetűekről. Ezek a felzárkóztatási projektek lehetőséget biztosítanak a szegényeknek a fejlődéshez. Egyes országok pénzbeli segítséget is nyújtanak a rászorulóknak. Csakhogy mindig több a szegény – az egyházban is –, mint amennyit a rendszer támogatni képes. Napjainkban a szegénység mellett az erőszak és a kínzás is egyre nagyobb teret nyer. Keresztényekként azonosítanunk kell az elnyomások és igazságtalanságok áldozatait, és segítenünk kell rajtuk. Odaadóan keressük a módját, hogyan tölthetnénk be szükségleteiket.
A bevándorlás egy másik nehéz probléma földünk számos országában. Különleges figyelmet kellene szentelnünk az országunkba bevándorló idegeneknek. A népvándorlás a történelem korai korszakaiban is nehézségeket gerjesztett. Az emberek mindig arra törekedtek, hogy jobb helyeken éljenek és virágozzanak. Isten kezei vagyunk; Urunk arra kér, hogy támogassuk és segítsük az elveszetteket, a tévelygőket, az idegeneket és társadalmunk többi kitaszított emberét. Biztassuk őket, hogy irányítsák tekintetüket az árvák, özvegyek és bevándorlók Védelmezőjére!

Isten, a mennyei Harcos
Van Istenről az Ószövetségben egy érdekes, vissza-visszatérő metafora, amely ritkábban az Újtestamentumban is feltűnik, s amely napjaink keresztényei között kevésbé népszerű: Isten mint harcos. Túl durva, militarista fogalomnak minősülhet ez a szeretet, irgalom, elfogadás és béke kifejezéseivel operáló nyelvezet és kultúra kontextusában.
A „seregek Ura” / „Izrael seregeinek Istene” (1Sám 1:11; 4:4; 17:45; 2Sám 7:26; Jer 10:16; 31:35; 32:18; Ámos 5:16) kifejezések gyakran utalnak Isten jellemére. A gonosz hatalmai ellen harcoló Teremtő a mennyei seregek Tábornoka, aki „harcos Úr” (2Móz 15:3), s „mint egy hős, kijő, és mint hadakozó felkölti haragját” (Ézs 42:13).
A zsoltáros is használja ezt a metaforát a 18. énekben (3–20). Azt állítja, hogy „megszabadul az ellenségétől” (4. vers), „erős ellenségeitől”,
„gyűlölőitől” (18. vers). Jahve az Ő szolgálójáért harcol, harcos lován ülve, fegyvereit bevetve népe elnyomói ellen. Olvasd el figyelmesen a 8–16 verseket:
Zsolt 18:7–9 – A harcos Isten az Ő templomában van; szent harag lobban lángra benne, amikor meghallja szolgája imáját. A harcos Isten
„haragra gyúl”, és szolgája védelmére siet (18:8–9).
Zsolt 18:10–13 – Lenyűgöző a mennyei Harcos leírása, amint magasztos erőt sugározva alászáll a lován. Ez a kép bizalmat gerjeszt a menynyei Harcos szolgálójának szívében. Urunk kétségkívül a végtelen erő és hatalom Istene!
Zsolt 18:14–16 – Ezekben az igeversekben egy harcos Ember támadásáról és félelmetes fegyverzetéről olvasunk: mennydörgés, jégeső, villámlás. Ez a kép egy erős Katonáról szól, akit haragra gerjesztett az igazságtalanság és az elnyomás, és bátran harcol hűséges szolgájáért.
Zsolt 18:17–20 – Itt a szolga kiszabadításáról olvasunk: a Harcos megmenti, kiszabadítja és megerősíti: „És kivitt engem tágas helyre; kiragadt engem” (18:20).
Milyen csodálatos és részletes leírása ez Isten gyermekeiért végzett munkájának! Isten jellemének helyes megértése megváltoztatja egyházunkat és a világot. Az elnyomottak és üldözöttek bízhatnak Istenben, aki harcol értük.
A vezetők megdorgálása A 82. zsoltár rettenetes feddés a vezetők számára, akik noha rendelkeznek az erővel és a befolyással a dolgok – a szegény, az árva, a nyomorult és az elnyomott sorsának – megváltoztatásához, mégsem élnek az adott lehetőségekkel.
A vezetők közömbösek az elnyomottak iránt, ezért feddésben részesülnek. Részrehajló módon ítélkeznek, hamis döntéseikkel a gonoszoknak kedveznek (82:2). Napjainkban is vannak ilyen vezetők? Vajon nem a korrupció következménye a szegények és a nélkülözők szenvedése? Továbbá, vajon nem az önzés és a kapzsiság miatt foglalkozunk csak magunkkal és a családunkkal, megfeledkezve a körülöttünk élőkről, akiknek szükségük lenne a támogatásunkra? A jó cselekvésének az életünkben, otthon, a családunkban kell elkezdődnie. Tanítsuk gyermekeinket mindig jónak, nagylelkűnek lenni a szükségben lévők iránt.
A zsoltáríró emlékeztet minket: „Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan” (Zsolt 82:6). Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert (1Móz 1:26), ami azt jelenti, hogy erkölcsi tudattal bíró értelmes lények vagyunk. Következésképpen segítenünk kell sorsverte felebarátainkat, az idegeneket és a nélkülözőket. Bármilyen befolyási körünk is legyen – a lakónegyed, ahol élünk, vagy a munkahelyünk –, törekednünk kell arra, hogy a szükségben levők megtalálják bennünk a támaszt, amire vágynak.
Isten ítélete
A csütörtöki tanulmány felszólít, hogy foglalkozzunk az elnyomottak nehéz helyzetével, szem előtt tartva a mennyei szentélyben végzett utolsó ítélet (Zsolt 96:6–11; 99:1–5; 132:7–9, 13–18) és az Isten és Sátán közötti nagy küzdelem kontextusát, ahogy azt a Dániel és a Jelenések könyve bemutatja nekünk.
Dániel 7. fejezete a mennyei preadvent ítélet két célját tárja fel előttünk: megbüntetni az elnyomót (Dán 7:26) és igazságot szolgáltatni az elnyomottaknak (7:22). Az ítélet megerősíti, hogy Isten az igazak javára cselekszik.
A Jelenések könyvében az ítélet a mennyei szentélyben zajlik. A 6. fejezetből megtudjuk, hogy „az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért” megölettek lelkei „az oltár alatt” vannak (Jel 6:9). Ők fehér ruhát kapnak, miközben Isten megváltó munkájának utolsó cselekedetére várnak.
Jelenések 8. része a hét trombitáról szóló látomással kezdődik (Jel 8:2) – a hét trombitát az arany oltár mellett, a királyi szék előtt álló hét angyal kapja meg (8:3). A trombiták azt az ítéletet jelképezik, amelyet a Teremtő hoz meg azokkal a hatalmasságokkal szemben, akik üldözték Isten népét az emberiség történelmének századai során. A mennyei szentély az a hely, ahol az Úr népe javára cselekszik, hogy megóvja és megmentse őt elnyomói kezéből. Következésképpen nem véletlen egybeesés, hogy a hét angyal, akinél az utolsó hét csapás van, a bizonyságtétel sátorának templomából, Isten ítélethozatalának helyéről jön ki (Jel 15:5–6).
Tehát, amikor a Zsoltárok könyve kifejezi azt a bizonyosságot, hogy a hívők imádkozhatnak a mennyhez szabadításért, ez a kifejezés súlyos vádirat Isten népének elnyomói ellen, és a hit forrása az elnyomottak számára: „Hadd menjünk be az ő hajlékaiba, boruljunk le lábainak zsámolyához! Indulj, Uram, a te nyugvóhelyedre: te és a te hatalmadnak ládája!” (Zsolt 132:7–8).
A bibliai igazság ebben az igeversben olyan gondolatot közvetít, amely felett kegyes éltű hívőkként jó lenne elmélkednünk. Erőnk szerint mindent meg kell tennünk, hogy segítsünk a szegényeken, özvegyeken és árvákon, de sosem szabad elfelejtenünk, hogy a végső és teljes megoldás az elnyomásra és a szenvedésre a mennyből érkezik majd. Ne vezessen félre a gondolat, hogy az egyház megteremtheti a földön a társadalmi igazságosságot, vagy hogy végső célja politikai csatákat vívni a világ igazságtalanságainak megoldása érdekében. Ezeket a bonyolult problémákat egyedül a seregek Ura oldhatja meg végérvényesen. Hitünk a megígért és érdekünket szolgáló isteni beavatkozásra összpontosítson, és ne az emberi hatalom illuzórikus erejére, ami a legjobb esetben is csak délibab.
Isten a szenvedők menedéke és erődítménye, ugyanakkor mennyei Harcosa is, aki az elnyomottak oldalán hadakozik. Proaktív, kezdeményező vezető, következésképpen nekünk is proaktívaknak kellene lennünk a mai társadalmi gondok küzdőterén. Nem férhet kétség ahhoz, hogy nem oldhatjuk meg az összes problémát, de törekedhetünk pozitív hatást gyakorolni a közösségünkre és a körülöttünk élő sebezhető emberek – a szegények, kiközösítettek és üldözöttek – életére. Jelentős munkát végezhetünk a marginalizálódott társadalmi kisebbségekért, amelylyel megváltoztathatjuk a száműzöttek életét, ahogy Jézus is tette a kor vámszedőivel, bűnöseivel (Mt 9:10), könnyű erkölcsű nőivel (Lk 7:37– 39) és törvényen kívüli bűnözőivel (Mt 15:21–28).
A zsoltáríró közösséghez és politikusokhoz intézett feddése (82. zsoltár) minket is érint, amennyiben mi is közömbösek vagyunk a társadalomban létező szenvedéssel és igazságtalansággal szemben, és nem sikerül legyőznünk azokat, vagy legalább enyhítenünk a hatásukat. Ne feledjük: a végső megoldás igazságtalan világunk gonoszságára a mennyből jön! Tegyük meg azt, ami a mi részünk, bízva abban, hogy mennyei Harcosunk végül érvényre juttatja az igazságot ezen a világon.