A MÚLT TANULSÁGAI

E heti tanulmányunk: 4Mózes 6:22-27; Zsoltárok 78; 80; 105; 106; 135; Galata 3:29

Számos zsoltár hatalmas, megszabadító tetteit elbeszélve dicsőíti az Urat, ezeket általában „üdvtörténeti” vagy „történelmi” zsoltároknak nevezzük. Vannak köztük olyanok, amelyek Isten népét szólítják meg, hogy tanuljanak a történelmükből, kiváltképp a saját és elődeik hibáiból. Egyes történelmi zsoltárok jellemzően énekek, amelyek Istennek a népéért végbevitt, csodálatos múltbeli tetteit emelik ki. Erősítik a bizalmat az Úr iránt, aki hűséges és képes megszabadítani jelen nehézségeinkből.
Az adja e zsoltárok különleges vonzerejét, hogy segítségükkel Isten népe történelmének részeként tekinthetünk a saját életünkre, a magunkénak érezhetjük a történelmüket. Krisztus által Isten befogadott minket múltbeli népének családjába (Róm 8:15; 9:24-26; Gal 4:6-7), az ókori Izrael történelmi öröksége valójában a lelki családunk beszámolója. Ezért tanulhatunk múltjukból, ami a miénk is, sőt tanulnunk is kell belőle!
A végső cél, hogy felismerjük: Isten népe minden nemzedékének kicsiny, ámde jelentős szerepe van abban, ahogyan a nagy küzdelem hatalmas történelmi eseményeiben kibontakoznak Isten legfőbb szándékai.

Március 9. – A nők imanapja
 

EGW idézet

Izrael történelmének kutatása segít megtanulnunk azokat a leckéket, amelyek megóvnak azon tévedések elkövetésétől, amik az izraeliták életét beszennyezték. Az Úr csodás módon mentette meg ezt a népet az elnyomó uralkodó rabságából, és Ő maga viselte a nagy sereg terheit. Nappal felhőoszlopban, éjszaka pedig tűzoszlopban vezette őket, és ez a felhő az ő jelenlétét vette körül. A pusztában táplálékot adott nekik, így az angyalok kenyerét ehették.
Röviddel az után, hogy tábort vertek a Sínai-hegynél, az Úr felhívta Mózest a hegyre, mert találkozni akart vele. Mózes egyedül kapaszkodott föl a meredek, sziklás ösvényen, és megközelítette a felhőt, amely Jehovát övezte. Ettől kezdve Izrael egy szoros és különleges kapcsolatra lépett a magasságos Istennel, immár nemzetként is az Úr különleges oltalma alá került. – This Day With God, 237. o.

Az Írásokról kell elmélkednünk; józanon és mélyen gondolkodnunk az örök üdvösségünkre vonatkozókról. Jézus végtelen világossága, szeretete, értünk hozott áldozata a legkomolyabb és legmélyebb elmélyedésre szólít bennünket. Időzzünk drága Üdvözítőnk s Közbenjárónk jellemén. Törekedjünk megérteni a megváltás tervének eseményeit. Annak küldetéséről elmélkedjünk, aki azért jött, hogy megmentse népét bűneiktől.
Ha állandóan mennyei légkörben mélyedünk el, hitünk is, szeretetünk is erősebb lesz. Imáink egyre Istennek tetszőbbek lesznek, mert egyre több lesz bennük a hit és a szeretet. Akkor majd értelmesebben és buzgóbban fogunk könyörögni. Egyre szilárdabbá válik Jézusba vetett bizalmunk, s élő tapasztalatunk lesz naponta Krisztus készségéről és hatalmáról, hogy mindenképpen üdvözítse azokat, akik általa járulnak Istenhez. – Értelem, jellem, egyéniség, 2. köt., 732. o.
 
Az emberiség történelmét megörökítő krónikák úgy tüntetik fel, hogy a nemzetek fejlődése, birodalmak emelkedése és bukása az emberi akarat és vitézség függvénye, és az események alakulását nagymértékben emberek hatalma, becsvágya és szeszélye határozza meg. Isten Igéje azonban félrehúzza a függönyt, és az emberi érdekek, hatalmak és indulatok minden pro és kontra ténykedése fölött, mögött és által meglátjuk a végtelen irgalmú Isten munkáját, aki csendben, türelmesen viszi véghez a maga szándékát.
Pál apostol páratlanul szép és kedves szavakkal tárta Athén bölcsei elé, hogy mi volt Isten célja a teremtéssel, valamint a fajok és népek felosztásával. „Isten, aki teremtette a világot… – mondta az apostol –, az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják...” (Csel 17:24, 26–27) – Próféták és királyok, 499–500. o.
 

1. Melyik három meghatározó történelmi korszakot emeli ki a 78. zsoltár? Milyen ismétlődő tanulságokat von le Ászáf minden időszakból?

A zsoltáros Izrael múltját áttekintve kiemeli Isten hűségét és Izrael hűtlenségét. Arra is meg kell tanítani a következő nemzedékeket, hogy ne ismételjék meg elődeik hibáit, hanem bízzanak Istenben, és maradjanak hűségesek szövetségéhez. A zsoltáríró példázatként említi a történelmet (Zsolt 78:2), ami azt jelenti, hogy a népnek mélyen el kellett gondolkodnia üzenetén, kutatva annak jelentését. Zsolt 78:2 prófécia arról, hogy Jézus módszeresen példabeszédekkel tanított (Mt 13:34-35).
A zsoltár foglalkozik a kivonulás idejével (Zsolt 78:9-54), a Kánaánban való letelepedéssel (Zsolt 78:55-64), valamint Dávid korával (Zsolt 78:65-72). Bemutatja az Úr dicsőséges tetteit és azt, hogy milyen következményekkel járt, ha a nép megtörte a szövetségét Istennel. Izrael történelmét követve sorolja a nép hűtlenségének számos formáját, különösen a bálványimádást (Zsolt 78:58). A zsoltáríró kiemeli, hogy hűtlenségüknek mi volt a gyökere: elfeledték, amit az Úr tett értük, nem bíztak benne, kísértették Istent (Zsolt 78:18, 41, 56), fellázadtak ellene, nem tartották meg törvényét, szövetségét és bizonyságait, intelmeit (Zsolt 78:10, 37, 56). A zsoltáros arra utal, kiemelve a nép hűtlenségének konkrét formáit, hogy amikor a történelem során Isten elvetette Izraelt, az mindig egyetlen gyökérből fakadó bűn miatt volt, nevezetesen az Úr iránti bizalom hiánya miatt (Zsolt 78:7-8).
Ezt a zsoltárt olvasva lesújtónak találjuk a nép állandó makacsságát és lelki vakságát, szemben az Úr határtalan türelmével és kegyelmével. Mi okozhatta, hogy ennyire lassan tanult minden egyes generáció? Mielőtt túlzottan elítélnénk az előttünk járt nemzedékeket, gondoljunk magunkra! Vajon mi nem feledkezünk meg Isten múltbeli csodatetteiről, nem vesszük semmibe szövetségének előírásait? A zsoltár nem arra bátorítja az embereket, hogy a saját tetteikre hagyatkozzanak. Ellenkezőleg! Valójában bemutatja az emberi akarat hiábavalóságát, ha nem gyökerezik Isten hűségének és kegyelmes elfogadásának állandó tudatában. Isten népének sikertelen csatái (Zsolt 78:9, 62-64) megvilágítják a zsoltár tanulságát, hogy kudarcra vannak ítélve az emberi erőfeszítések, ha hiányzik az Isten iránti hűség.
 

Milyen tanulságokat szűrtél le, vagy kellett volna leszűrnöd a múltban elkövetett hibáidból?

EGW idézet

Isten Igéje legyen a tanácsadónk, és irányítsa az életünket. Ez úgy valósulhat meg, ha szorgalmasan tanulmányozzuk az Ótestamentumban található leckéket. A nappal felhőoszlopban, éjjel pedig tűzoszlopban megjelenő Krisztus volt Izrael számára az útmutató és világosság a pusztai vándorlás alatt. Olyan vezető volt, aki sosem téved el. Isten tapasztalatok által próbálta megtanítani őket, hogy hallgassanak a mennyei vezetőre, és higgyenek abban, hogy Ő képes megszabadítani őket. Az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásuk és a Vörös-tenger átkelése által lett kinyilatkoztatva számukra Isten dicsősége. De amikor fellázadtak, és a menny akarata ellen fordultak, akkor az Úr megbüntette őket. Ha megmaradtak lázadó magatartásuk mellett, és saját útjukat akarták járni, Isten teljesítette a kéréseiket, de ezzel egy időben arra is rámutatott, hogy emiatt épp a jóléttől fosztották meg magukat. Zúgolódásuk következményeként minden egyes büntetés azt akarta megtanítani a népnek, hogy Isten parancsolatainak áthágása mindig csak fájdalmat és nehézséget eredményez. – This Day With God, 254. o.

A zsoltáríró azt mondja: „És megkísérték Istent az ő szívökben, ennivalót kérvén az ő kívánságuk szerint. És szólának Isten ellen, mondván: Avagy tudna-é Isten asztalt teríteni a pusztában? Ímé, Ő megcsapta a kősziklát, és víz ömlött, és patakok özönlöttek; de vajon tud-é kenyeret is adni? Avagy készíthet-é húst az ő népének? Meghallotta az Úr, és megharagudott ezért, és tűz gyulladt fel Jákób ellen, és harag gerjedt fel Izrael ellen.” (Zsolt 78:18–21) Gyakran zúgolódtak és lázongtak a Vörös-tengertől a Sínai-hegyig tartó vándorlás alatt, de Isten megszánta tudatlanságukat és vakságukat, bűnüket nem látogatta meg ítélettel. Közben a Hóreben kijelentette magát nekik. Ennek következtében nagy világosságot kaptak, ami által tanúi lettek Isten fenségének, hatalmának és dicsőségének. Ezután azonban elégedetlenségükkel és hitetlenségükkel még nagyobb bűnt vettek magukra, és vétkesebbé lettek Isten előtt. Zúgolódásuk most már lázadás volt, és mint ilyent, meg kellett kapják az azonnali és kiemelkedő büntetést, ha Izraelt meg akarta őrizni az Úr az anarchiától és az összeomlástól. „[...] és felgyullada ellenük az Úrnak tüze, és megemészté a tábornak szélét.” (4Móz 11:1) A panaszkodók legbűnösebbjeit elpusztította a felhőből előcikázó villám. – Pátriárkák és próféták, 379. o.

Az izraeliták ismételt zúgolódásait és az Úr haragjának kitöltését törvényszegéseik miatt feljegyezték a szent történelemben Isten népének javára, tanulságára, akik azután élnek majd a földön, hogy még inkább figyelmeztetésül szolgáljanak azok számára, akik az idők végéhez közel élnek. Odaadó cselekedeteiket, buzgóságukat és bőkezűségüket, amelylyel Mózeshez hozták önkéntes adományaikat, Isten népe áldására és tanulságára jegyezték fel. Példaadásuk, amellyel oly készségesen készítettek anyagot a szent sátor számára, példakép mindazoknak, akik igazán imádják Istent. – A megváltás története, 152. o.
 

2. Olvassuk el a 105. zsoltárt. zsoltárt! Milyen történelmi eseményeket és tanulságokat emel ki ez a zsoltár?

A 105. zsoltár olyan meghatározó eseményeket idéz fel, amelyek formálták az Úr és Izrael szövetségi kapcsolatát. Istennek Ábrahámmal kötött szövetségére összpontosít, amelynek keretében neki és utódainak adta az ígéret földjét, majd rátér, miként teljesedett ez az Izsáknak, Jákóbnak is megerősített ígéret gondviselésszerűen József, Mózes és Áron által, valamint Kánaán elfoglalásának idején. A zsoltár reményt ad Isten népe minden generációjának, mert az Úr csodálatos múltbeli tettei minden korban garantálják népe iránti változatlan szeretetét (Zsolt 105:1-5, 7-8).
A 105. zsoltár emlékeztet a 78.-ra (lásd a tegnapi tanulmányt), mivel Istennek a népe iránti hűségét hangsúlyozza a történelem során, ezzel dicsőítve az Urat és hűséget ébresztve a népben. A 78. zsoltártól eltérően azonban a 105. nem említi a nép múltbeli hibáit, mert más a célja.
A 105. zsoltár Izrael legnagyobb pátriárkáinak az életével idézi fel a történelmet, bemutatja Isten gondoviselésszerű vezetését, valamint azt, amilyen türelemmel kiállták az ősatyák a nehézségeket. Kitartásukkal és Istenhez való hűségükkel gazdag jutalmat nyertek. A 105. zsoltár arra szólítja a népet, hogy igyekezzenek követni a pátriárkák hitét, bizakodva várják az Úr szabadítását. A hangvétele részben dicsőítő ének (Zsolt 105:1-7). Ez a szakasz bemutatja: Isten népének ismernie kell a történelmet, hogy igazán dicsőíthesse Őt. A történelem igazolja a hitünket, számtalan okot ad Isten dicséretére.
A hívőket Ábrahám magvának és Jákób fiainak (Zsolt 105:6) nevezi, akikben teljesedik az Ábrahámnak adott isteni ígéret, miszerint nagy néppé teszi utódait (1Móz 15:3-6). A zsoltáríró kiemeli a folytonosságot a pátriárkák és Isten népének következő nemzedékei között. Hangsúlyt kap, hogy „az egész földre kihat az ő ítélete” (Zsolt 105:7). Ezzel inti a hívőket, hogy ne feledjék: „a mi Istenünk” az egész világ mindenható Ura is egyben, jósága minden népre kiterjed (Zsolt 96:1; 97:1). Ez a felhívás nyilván minden nemzedék hívőinek szól.

Hetednapi adventistaként hogyan lássuk magunkat az ábrahámi vonalban (lásd Gal 3:29)? Milyen tanulságot vonhatunk le a történelemből?

EGW idézet

Az ótestamentumi történelem a későbbi nemzedékek okulására lett feljegyezve. De az Újtestamentumban található leckék is hasonlóan fontosak. Itt Krisztus az, aki tanít, vezeti népét, hogy megtalálja a fentről jövő bölcsességet, és el is sajátítsa azt a feddhetetlenséget, amely mennyei jellemet alakíthat ki az emberben. A Szentírásban mind az Ó-, mind pedig az Újszövetség azt hirdeti, hogy az isteni parancsolatok elvei iránti engedelmesség biztosítja az örök életet azok számára, akik az isteni élet mércéjéhez szeretnének igazodni. Engedelmesség által válhatunk az isteni természet részeseivé, és tanuljuk meg, hogy el kell kerülnünk a világi kívánságokban rejlő romlottságot. Éppen ezért tehát kutassuk az Ige tanításait, és tartsuk meg a parancsolatokat, mert értékesebbek az aranynál, ha nap mint nap életünk részévé válnak. – 342. levél, 1907. szeptember 2.

Többet kellene beszélnünk arról, amit Isten tesz népéért. Az Úr nagyon sokszor állított emlékoszlopot a régi Izrael iránti gondoskodásának. Hogy ne feledkezzenek meg a múltról, azt parancsolta Mózesnek, hogy a múlt eseményeit foglalja bele egy énekbe, amit aztán a szülők tanítsanak meg a gyermekeiknek. Ezenkívül különböző emlékeztető jeleket kellett készítsenek, és jól látható helyen őrizzenek. Ezeknek a megőrzése különlegesen fontos volt, hogy amikor majd a gyerekeik kérdéseket tesznek fel a jelekre vonatkozóan, akkor egész történelmüket el tudják nekik mesélni. Így őrizték élénken az elméjükben a gondviselés műveit és Isten irántuk tanúsított különleges jóságát, valamint irgalmát, amikor megszabadította népét. Minket is erre bátorít:
„Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, amelyekben, minekutána megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki.” (Zsid 10:32) A mai nemzedék számára az Úr csodatevő Istenként jelent meg. Szükség, hogy Isten ügyének történelmét gyakran elevenítsük fel a nép, a fiatalok és az idősek előtt. Ismételten emlékeznünk kell Isten jóságára, és dicsőítenünk kell Őt csodálatos műveiért. – Conflict and Courage, 364. o.

Férfiak, nők, fiatalok! Isten erkölcsi bátorságot, töretlen céltudatosságot, határozottságot, lelkierőt, kitartást, önálló gondolkodást vár el tőletek, mely nem egyszerűen átveszi a mások állításait, hanem maga néz utána, mielőtt elfogadna vagy elvetne valamit; mely szemügyre veszi, mérlegeli a bizonyítékokat, s imában az Úr elé viszi azokat. „Ha valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki.” S most következik a feltétel: „Kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt, és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól.” Mikor bölcsességért esdeklünk, ne legyen semmitmondó az imánk, mely a következő percben már ki is röppen emlékezetünkből, hanem olyan legyen az ima, mely a szív erős, komoly kívánságát fejezi ki, amely a bölcsesség hiányának tudatából fakad, hogy kifürkésszük Isten akaratát. – Bizonyságtételek, 2. köt., 130. o.

Jézus Krisztus egészen elégő áldozatként adta magát Ádám minden fiáért és leányáért. És micsoda megaláztatásban volt része! Lejjebb és egyre lejjebb ereszkedett megaláztatásában, de mégsem rontotta meg lelkét egyetlen szégyenfolttal sem! Mindezt azért szenvedte el, hogy felemelhessen, megtisztíthasson, formáljon és nemesítsen téged, és társörököseként önmaga mellé ültessen trónjára. Hogyan akarjátok
„erőssé tenni elhívatástokat és kiválasztatásokat” (vö.: 2Pt 1:10)? Mi az üdvösség útja? Krisztus ezt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Bármilyen bűnösök vagy vétkesek lehettek, elhívottak, kiválasztottak vagytok. „Közeledjetek Istenhez, és Ő is közeledni fog hozzátok.” (Jak 4:8) Akarata ellenére senki sem kényszerül Jézus Krisztushoz jönni. A Kálvárián tett áldozatával a menny Fensége, az igaz és élő Isten egyszülött Fia utat nyitott nektek, hogy hozzá jöjjetek… Krisztus vére mindig érvényes útlevél, amellyel összes könyörgésetek hozzáférést nyit Isten trónjához. – A keresztény nevelés alapjai, 251. o.
 

3. Mely történelmi eseményeket és azok tanulságait emeli ki a 106. zsoltár?

A 106. zsoltár szintén felidézi Izrael történelmének fontos eseményeit, így a kivonulást, a pusztai vándorlást és azt, hogy milyen volt az élet Kánaánban. Kiemeli az elődök égbekiáltó bűneit, amelyek a fogságba hurcolt nemzedék idejében kulminálódtak. Ezt a zsoltárt szinte biztosan akkor írták, amikor a nép Babilonban volt, vagy miután hazatértek. A Szentlélek ihletésére a zsoltáros újból számba vette a történelmi eseményeket és tanulságaikat, amelyeket le kellett volna szűrniük azokból.
A többi zsoltárhoz hasonlóan ez is Istennek a kegyelmi szövetsége iránti hűségére mutat, amivel megmentette népét a múltban (Zsolt 106:45). Kifejezi reményét, hogy újból kegyelmez majd bűnbánó népének, összegyűjti őket a nemzetek közül (Zsolt 106:47). Könyörgése a szabadításért nem valamiféle vágyvezérelt gondolat, hanem a hit imája, Isten múltbeli szabadításainak bizonyosságára (Zsolt 106:1-3), illetve népével kötött szövetségéhez hű jellemére alapozva.
A 106. zsoltárban Izrael történelmi kudarcainak a felemlítése szerves része a nép bűnvallásának, annak elismerése, hogy nem jobbak atyáiknál. A jelen generáció bevallja, hogy valójában még rosszabbak elődeiknél, hiszen ismerték a korábbi nemzedékek bűneinek következményeit, illetve Isten nagy türelmét és kegyelmét, ahogyan megmentette őket, noha a múltban szánt szándékkal léptek a gonoszság útjára. Ez igaz volt rájuk nézve, akkor gondoljunk csak bele, mennyivel inkább igaz a mi esetünkben ma, hiszen mi már kinyilatkoztatást kaptunk Isten jelleméről és üdvözítő kegyelméről Jézusban és a kereszten!
A 106. zsoltár jó híre, hogy Isten kitartó szeretete mindig hatalmasabb a nép bűneinél (Zsolt 106:8-10, 30, 43-46). Mózes és Fineás kulcsszerepe Isten haragjának elfordításában arra mutat, hogy mekkora jelentősége van Krisztus közbenjárásának, amit a hívőkért végez. Egy múltbéli történet csak akkor válhat a sajátunkká, ha személyesen tapasztaljuk Isten kegyelmét.
 

„De hamar elfelejtették cselekedeteit, és nem igényelték tanácsát” (Zsolt 106:13, ÚRK). Miért fordulhat ez elő igen könnyen a mi életünkben is?

EGW idézet

Aki azt állítja, hogy Isten gyermeke, gyertek valamennyien, vegyük fontolóra az izraeliták történetét, amint azt a 105., 106. és 107. zsoltárban lejegyezték. Ha figyelmesen tanulmányozzuk ezeket az írásokat, tökéletesebben tudjuk értékelni Istenünk jóságát, kegyelmét és szeretetét. (…) Az ősi Izrael miért felejtette el olyan könnyen az Úr bánásmódját? Mert a nép nem tartotta meg emlékezetében Isten tetteinek nagyságát, hatalmas voltát és figyelmeztető szavait sem. Ha emlékeztek volna csodálatos tetteire, nem érte volna őket szemrehányás. (…) De Izrael gyermekei elfeledték Istent, akié a teremtés és megváltás jogán voltak. Látták minden csodatettét, mégis megkísértették az Urat. – Bizonyságtételek, 8. köt., 107, 114. o.

Mi, akik az utolsó időkben élünk, nem tudjuk tán fölfogni Isten küldöttje szavainak fontosságát? „Vigyázzatok, atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen, gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon.” (Zsid 3:12) Az elmúlt korszakok fölhalmozódott világossága mind ránk ragyog. Izrael feledékenységének feljegyzéseit a mi tanulságunkra őrizték meg. Isten kinyújtotta kezét, hogy népet gyűjtsön magának minden nemzetből, törzsből és nyelvből. Az adventmozgalomban örökségéért szállt síkra, mint az izraelitákért, mikor kivezette őket Egyiptomból. Az 1844es nagy csalódással próbára tette népehitét, akár a zsidókét a Vörös-tengernél. Ha a korai adventisták bíztak volna az irányító kézben, mely velük volt a múlt élményeiben, meglátták volna Isten szabadítását. Ha akik egy szívvel-lélekkel fáradoztak 1844 munkájában, mind befogadták volna a harmadik angyal üzenetét, s a Szentlélek erejével hirdették volna, az Úr hatalmasan megsegítette volna igyekezetüket. Világosság özöne árasztotta volna el a világot. Évekkel ezelőtt figyelmeztettük volna a föld lakosait, befejeztük volna a záró munkát, s Krisztus is már eljött volna megváltani népét. – Bizonyságtételek, 8. köt., 115. o.

Isten nem fogad el bűnvallomást őszinte bűnbánat és javulás nélkül. Egész életünknek át kell alakulnia, és mindazt, ami az Urat sérti, el kell hagynunk. Ez lesz az eredménye a bűneink felett érzett őszinte bánatunknak. A következő szavak tisztán és érthetően mutatják kötelességeinket: „Mosódjatok, tisztuljatok meg, távoztassátok el szemem elől cselekedeteitek gonoszságát, szűnjetek meg gonoszt cselekedni; tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra, vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét.” (Ésa 1:16–17) – Jézushoz vezető út, 39. o.
 

4. Hogyan ábrázolja Isten népét a 80. zsoltár? Mit remélnek, miért könyörögnek?

Ez a zsoltár szőlőhöz hasonlítja Izraelt, amit Isten Egyiptomból, az elnyomás földjéről hozott ki, majd elültetett a bőség országában, az ígéret földjén. A szőlő Izrael kiválasztását és az isteni gondviselést jelképezi (lásd még 1Móz 49:11-12, 22;  5Móz 7:7-11).
A 80. zsoltár szerint azonban Isten megharagudott szőlőjére (Zsolt 80:13). A próféták az ítéletet jelezve szóltak a megromlott szőlő pusztulásáról (Ézs 5:1-7; Jer 2:21).
Ez a zsoltár azonban nem fontolgatja az isteni ítélet okait. Isten kegyelme mélységének ismeretében a zsoltáros azon tűnődik, hogyan fordulhat el az Úr ilyen hosszú ideig népétől. Az egyik oldalon ott van haragja, ítélete, a másikon pedig kegyelme és megbocsátása, és a kettő feszültsége miatt a zsoltáros attól tart, hogy az isteni harag kerekedik majd felül, teljes egészében felemészti a népet (Zsolt 80:17).
 

5. Olvassuk el 4Móz 6:22-27 verseit! Hogyan jelenik meg ez az áldás a 80. zsoltárban?

A refrénben a zsoltár idézi, amit Áron mondott Isten folyamatos áldásáról (4Móz 6:22-27), kiemeli a reményt, hogy Isten kegyelme legyőz majd mindent, ami népének nyomorúságot okoz: „Istenem, állíts helyre minket, és ragyogtasd ránk arcodat, hogy megszabaduljunk” (Zsolt 80:4, ÚRK; lásd még a 8. és 20. vers)!
A „helyreállítást” jelölő héber szó egy olyan kifejezésből származik, aminek a jelentése: „visszatér”. A szó újból és újból előfordul a Bibliában, amikor Isten visszahívja magához a tőle elpártolt népet. Szorosan kötődik a megtérés, a bűntől való elfordulás és az Istenhez való visszatérés gondolatához. „És szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet, hogy én vagyok az Úr, és ők én népemmé lesznek, én pedig Istenökké leszek, mert teljes szívökből megtérnek hozzám” (Jer 24:7).

Hogyan tapasztaltuk már mi magunk, hogy a megtérés az Istenhez való visszatérést jelenti?

EGW idézet

A zsidók a szőlőt mindig a legnemesebb növénynek tartották: jelképnek tekintették mindenre, ami erős, pompás és termékeny. Isten Izraelt mint szőlőskertet ábrázolta, amelyet a megígért földbe ültetett. A zsidók üdvösségük reménységét arra építették, hogy Izrael ivadékai voltak. Jézus azonban azt mondta: „Én vagyok az igazi szőlőtő.” (Jn 15:1) Ne gondoljátok, hogy az Izraellel való kapcsolat által részeseivé lehettek Isten országának, és örökösei ígéreteinek! Az örök életet egyedül általam kaphatjátok meg. (…)
Palesztina halmaira mennyei Atyánk plántálta ezt az igazi szőlőtövet, és Ő maga volt a szőlőműves. Sokakat vonzott, lebilincselt ennek a szőlőtőnek a szépsége, és felismerték mennyei eredetét. Izrael vezetői
 
azonban csak olyannak látták ezt a szőlőtövet, mint valami száraz talajból kiszakított gyökeret. Fogták a növényt, összetörték, és lábukkal megtaposták. Azt gondolták, hogy örökre elpusztítják. A mennyei szőlőmunkás azonban sohasem veszítette szem elől a növényét. Miután az emberek azt gondolták, hogy megsemmisítették, a szőlőműves fogta, és újra elültette a szőlőtövet a fal másik oldalán. A szőlőtőke többé nem volt látható. A szőlőműves elrejtette az emberek durva támadásai elől. A szőlőtő vesszői azonban átnyúltak a falon. Továbbterjedtek. A beoltott ágak még mindig egyesülhettek a szőlőtővel. Gyümölcsöt is érlelhettek, amelyből szedhettek az arra menők. – Jézus élete, 675. o.

Jézus Krisztus egészen elégő áldozatként adta magát Ádám minden fiáért és leányáért. És micsoda megaláztatásban volt része! Lejjebb és egyre lejjebb ereszkedett megaláztatásában, de mégsem rontotta meg lelkét egyetlen szégyenfolttal sem! Mindezt azért szenvedte el, hogy felemelhessen, megtisztíthasson, formáljon és nemesítsen téged, és társörököseként önmaga mellé ültessen trónjára. Hogyan akarjátok
„erőssé tenni elhívatástokat és kiválasztatásokat” (vö.: 2Pt 1:10)? Mi az üdvösség útja? Krisztus ezt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Bármilyen bűnösök vagy vétkesek lehettek, elhívottak, kiválasztottak vagytok. „Közeledjetek Istenhez, és Ő is közeledni fog hozzátok.” (Jak 4:8) Akarata ellenére senki sem kényszerül Jézus Krisztushoz jönni. A Kálvárián tett áldozatával a menny Fensége, az igaz és élő Isten egyszülött Fia utat nyitott nektek, hogy hozzá jöjjetek… Krisztus vére mindig érvényes útlevél, amellyel összes könyörgésetek hozzáférést nyit Isten trónjához. – A keresztény nevelés alapjai, 251. o.

6. Olvassuk el a 135. zsoltárt! Mely történelmi eseményekre világít rá ez a szakasz? Milyen tanulságokat szűr le a zsoltáros?

A 135. zsoltár arra szólítja Isten népét, hogy dicsérjék az Urat jóságáért és hűségéért, ami megmutatkozik a teremtésben (Zsolt 135:6-7), Izrael történelmében a kivonulás idején (Zsolt 135:8-9), valamint az ígéret földjének elfoglalásakor (Zsolt 135:10-12).
Isten demonstrálta kegyelmét, amikor „saját örökségéül” (KAR) vagy
„tulajdonául” (RÚF, ÚRK) választotta Izraelt (Zsolt 135:4). A „saját örökség” kifejezés az Úr és népe közötti különleges szövetségi kapcsolat jelentését hordozza (5Móz 7:6-11; 1Pt 2:9-10). Isten döntése volt Izrael kiválasztása, ezért a népnek semmi alapja nincs arra, hogy különbnek érezze magát másoknál. Zsolt 135:6-7 verseiből kitűnik, hogy nem Izraellel kezdődtek az Úrnak a világra vonatkozó tervei, hanem a teremtéssel, ennélfogva Izrael alázattal töltse be a neki kijelölt szerepet Isten üdvözítő akaratában, ami kihat az egész világra. A zsoltáros számba veszi Istennek a népéért végbevitt hatalmas tetteit (Zsolt 135:8-13), ezek csúcspontja pedig az ígéret, hogy „igazságot szolgáltat népének az ÚR, és megkönyörül szolgáin” (Zsolt 135:14, RÚF). Az ítélet itt azt jelenti, hogy Isten igazolja, megvédi az elnyomottakat és elhagyatottakat (Zsolt 7:9; 9:5; 54:2; Dán 7:22). Megígéri, hogy támogatja népe ügyét, védelmezi őket (5Móz 32:36). A 135. zsoltár arra készteti a népet, hogy bízzanak az Úrban, és maradjanak hűségesek szövetségéhez.
Isten hű a népéhez. Ez készteti a zsoltárost, hogy szóljon a bálványok erőtlenségéről, szemben az Úr páratlan hatalmával (Zsolt 135:15-18). Aki bálványokban bízik, reménytelen és erőtelen lesz, mint azok (Zsolt 135:18). A zsoltár felszólít, hogy dicsőítsük Istent, a Teremtőt és népe Megváltóját. Csodálatosan megmutatkozik ez a gondolat a Tízparancsolat negyedik törvényének két változatában (2Móz 20:8-11; aa 5Móz 5:12-15). Nincs párja az egész világon a teremtésben és a történelemben megnyilvánuló isteni erőnek, ezért a nép mindig bízza magát az Úrra, csakis Őt imádja! Egyedül a Teremtőt és a Megváltót imádjuk, bármi vagy bárki más tisztelete bálványimádás.

Hogyan győződhetünk meg arról, hogy nekünk nincsenek bálványaink? Miért könnyebb beleesni a bálványimádás bűnébe, mint gondolnánk?

EGW idézet

Az izraelitákat Isten rabszolganépből emelte fel, és helyezte minden nép fölé, hogy a királyok Királyának legnagyobb kincse, választott népe legyen. Isten elkülönítette őket a világtól, hogy rájuk bízhassa szent letétét. Törvénye letéteményeseivé tette őket. Az volt a szándéka, hogy általuk őrizze meg az emberek között az önmagáról adott, kijelentett ismeretet. Így kellett a menny világosságának felragyognia ebben a sötétségbe burkolt világban, és Isten minden néphez intézett szava így vált hallhatóvá a népek és nemzetek között, hogy elfordítsa őket a bálványok imádásától, és rávezesse őket az egy igaz és élő Isten szolgálatára. Ha az izraeliták hűségesek maradnak megbízatásukhoz és örökségükhöz, akkor nagy hatalommá válnak ebben a világban. Isten lenne a védelmük, Isten emelné fel őket minden más nép és nemzet fölé. Isten világossága és igazsága láthatóvá válna általuk, és Isten bölcs és szent uralma alatt példaképe lennének annak, hogy Fenségének imádata mennyire felette áll minden bálványtiszteletnek. – Pátriárkák és próféták, 314. o.

Bűneik elválasztották Izraelt Istentől: erejét visszavonta tőlük, és ők nem tudtak ellenállni ellenségeiknek. Így azoknak a nemzeteknek lettek alattvalói, amelyeket Isten segítségével elűzhettek volna.
„És elhagyák az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptom földéből.” (Bír 2:12) „[...] És vezeté őket, mint nyájat a pusztában. Haragra ingerelték őt magaslataikkal, és bosszantották faragott bálványaikkal.” Ezért az Úr „elveté magától silói hajlékát, a sátort, amelyben lakott vala az emberek között; sőt, fogságba viteté erejét, dicsőségét pedig ellenség kezébe”. (Zsolt 78:52, 58, 60–61) Isten mégsem hagyta el teljesen népét. Mindig volt maradék, mely hű volt Jahvéhoz, és az Úr időről időre hűséges, bátor férfiakat választott, hogy ledöntsék a bálványokat, és megszabadítsák ellenségeitől Izraelt. De amikor ezek a férfiak meghaltak, a nép fokozatosan visszatért bálványaihoz, s így állandóan megismétlődött a bukás és büntetés, a beismerés és szabadulás története. – Pátriárkák és próféták, 544–545. o.

Terveinkben és az érzelmeinkben Isten ügye legyen az első helyen. Határozott üzenetet kell hirdetni az önzés ellen, miközben a menny ügye pénzhiányban szenved. Egyesek annyira ridegek és olyan mélyen hitehagyóak, hogy már fel sem ismerik, hogy túlságosan ragaszkodnak a nemsokára örökre elmúló földi kincshez. A világ szeretete hatalmas lepelként veszi őket körül, és ha nem változtatnak a magatartásukon, nem fogják megtudni, hogy milyen értéke van az önmegtagadásnak Krisztusért. Az összes bálványt és a világ szeretetét ki kell űzni a szívből. (…) Bárcsak fölébrednének lelki szunnyadásukból, és megismernék Istent! A világ eltakarta a szemüket, hogy ne lássák meg a láthatatlant. Nem képesek felismerni a legértékesebb, örök érdekeket, ezért csupán olyan gyenge fényben látják Isten igazságát, hogy az jelentéktelennek tűnik számukra. Mulandó érdekeikhez köthető hiábavalóságok foglalják le elméjüket, miközben az örök értékek iránt már nem érdeklődnek. – Counsels on Stewardship, 220–221. o.
 

További tanulmányozásra: Az apostolok cselekedetei 7. és A zsidókhoz írt levél Zsid 11. fejezete, Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán: „Krisztus kinyilatkoztatta Istent a tanítványoknak” című fejezet (419. o.)

Az Újszövetség szerint Istennek mi a legfőbb célja azzal, ahogyan népét vezeti a történelemben?
A történelmi zsoltárok erős bizonyságai Isten népe iránti hűségének. Történelmük minden eseménye gondviselésszerű lépés volt, amelyek Isten ígéretének végső beteljesülése felé vezettek, ahhoz, hogy megváltsa az egész világot a názáreti Jézus személyében. Mivel Isten a történelem hatalmas Ura, még azok a megpróbáltatások is mindenható uralma alatt voltak, gondviselése részeként, amelyeket a nép gyakran nem értett, amelyek miatt azt gondolták, hogy elhagyta őket az Úr. A zsoltárosok mesterien jelenítik meg azt az igazságot, hogy még a nép hűtlensége sem akadályozhatja meg Isten hűségét irántuk, sem ígéreteinek teljesítését. Azonban a meg nem térő bűnösök – egyénileg és csoportokként – ki lesznek rekesztve a szövetségi áldásokból. Rettenetes végük legyen állandó figyelmeztetés, hogy az Isten nélküli, vele szembehelyezkedő élet pusztulást hoz az emberre! A zsoltárok könyve minden korban arra tanítja Isten népét, hogy bízzanak az Úrban, és maradjanak hűek hozzá.
„Nem kell félnünk a jövőtől, ha nem feledjük, hogyan vezetett és tanított bennünket az Úr történelmünk során” (Ellen G. White: Life Sketches of Ellen G. White. 196. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Jeremiás 28–34; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Egészségügyi követelmények Izraelben” c. fejezet

 

1. Kit égetett meg tűzzel Babilon királya?    

2. Ki az Úr elsőszülöttje?    

3. Milyen magvakkal vetette be az Úr Izrael és Júda házát?

4. Mi az, amire még csak nem is gondolt az Úr?

5. Milyen előnyöket élvezhettek az izraeliták azzal, hogy a pusztában állandóan a szabad levegőn voltak?

A Szentírás nem filozófiai témájú könyv, tele emberi feltevésekkel Isten tulajdonságaira és jellemére vonatkozóan. A Biblia Isten megnyilatkozása az ember történetében az idők kezdete óta. Ezen események által tudhatjuk meg, hogy ki Ő, és mi a terve az emberiséggel. A Szentírás számos bírálója botlik meg ebben a bibliai igazságban: képtelenek elfogadni a gondolatot, miszerint Isten, a Teremtő részt vesz az emberiség történelmének alakításában. Isten részvételének elismerése voltaképpen annak elismerése, hogy Ő a világegyetem Vezetője és minden ember szuverén Ura, ennélfogva el kell, hogy fogadjuk az uralkodását és a törvényét. Az utolsó dolog, amit az önző szívű ember el akarna ismerni, az Isten kijelentett joga az ember hűségére, vagy más szavakkal: Isten hatalma az ember élete felett.
Az előttünk álló héten látni fogjuk, hogyan ismerték el a zsoltárírók Jahve beavatkozását népük történelmében.

A történelem – a Szentírás gerince
Amint a bevezetőben már említettük, a Biblia a Mindenható céljainak teljesedését tükrözi mindenben, ami az ember életét, kezdetektől való létét, történelmét illeti. „Az emberi érdekek, hatalmi törekvések és szenvedélyek keresztül-kasul futó szövevénye alatt és fölött egyaránt a mindenható, kegyelmes Isten munkálja csendesen és türelmesen saját akaratát és terveit” (Ellen G. White: Nevelés, 173. o.).
A Teremtés könyvétől a Jelenések könyvéig figyelemmel követhetjük a megváltás történetét. Mindent, amit az Úr tett, az elveszett lelkek megmentéséért tette. Ez a cél végig jelen van a Bibliában, amely magának a megváltás történetének a könyve. Huszonegy könyv elbeszélő jellegű, azaz elbeszélések és beszámolók alkotják, a többi könyv profetikus, költői, bölcsességi, apokaliptikus, lelkészi vagy személyes levelezés, de ezek is tartalmaznak elbeszélő, történeti részeket, vagy valamilyen ponton kapcsolódnak a történelmi valósághoz.
A teljes Szentírás alapgondolata az, hogy a Szerzője élő és cselekvő Személy, aki beavatkozik a földi események alakulásába. Ebben rejlik a Biblia fő üzenete. Amikor például azt olvassuk, hogy Isten uralma alatt tartja a tengert, a vihart, a nagy halat, a tököt és a férget Jónás történetében, tudjuk, hogy ez a négy fejezet nem egy néhány évezreddel ezelőtt élt ismeretlen szerző egyszerű elbeszélése. Ha a Biblia megtanít minket valamire, akkor az az, hogy a Teremtő mindig is a természeti erők felett állt, uralta azokat. Ha figyelmen kívül hagyjuk a Szentírás történelmi jellegét, nem lesz más számunkra a Biblia, mint vallásos történetek gyűjteménye, amelynek semmilyen hatása nincs a jelen életünkre. Sajnos, ez az a szituáció, amely társadalmunk mai állapotát jellemzi. A Biblia elítéli a világi gondolkodást, és kijelenti, hogy az Úr nemcsak hogy beavatkozik a történelembe, de dinamikus, megmentő kapcsolatokat is fenntart az általa teremtett lényekkel.

Költeményben elbeszélt történet
A Szentírás egyik érdekes vonása, hogy a szerzők a történelmi eseményeket költői és prózai formában egyaránt elbeszélik. Általában az az előítéletünk, hogy a történelmet csakis tárgyszerűen, prózai formában szabad lejegyezni, amely prekoncepciót nagymértékben támogatják a világi irodalom műfaji elvárásai. Napjaink társadalmaiban a többség felfogása szerint a vers az érzések kifejezését szolgáló irodalmi műfaj, amely nem alkalmas a komoly, tárgyra szóló történelmi témák lejegyzésére.
A Szentírás azonban nem veszi figyelembe ezeket az irodalmi/műfaji korlátozásokat. Vesd össze egymással Mózes 2. könyve 14. és 15. fejezeteit. Mindkét rész a Vörös-tenger vizének csodálatos kettéválásáról szól, de különböző irodalmi formában. A 14. fejezet prózában, a 15. viszont már lírai hangszerelésben megírt szakasz. Ugyanez az eljárás figyelhető meg Bírák könyve 4. és 5. fejezeteiben is, ahol Debóra és Bárák győzelme van lejegyezve Jábin, Hácór királya és csapatai felett. A 4. rész próza, az
5. vers. Sokatmondó ennek a történetnek az esetében a prózai és a lírai passzus összevetése, amelynek nyomán kijelenthetjük: nem lenne szabad háttérbe taszítanunk a zsoltárokban említett történelmi eseményeket, „kevésbé történelminek”, kevésbé hitelesnek tartván azokat csupán azért, mert vers formájában lettek lejegyezve. A vers a Biblia szerzői által a Szentlélek ihletése alatt használt legitim irodalmi forma, amely által az ember fel van szólítva, hogy higgyen Istenben és cselekedeteiben.
A kivonulás mintaszerű jelentősége az Ószövetségben
Van a Zsoltárok könyvében egy rendkívül fontos történelmi esemény, amelyről hat ének is megemlékezik: a kivonulás. A következő zsoltárokról van szó: 78. (10–54), 80. (9–12), 105. (26–41), 106. (7–33), 135. (8–12) és 136. (10–12). Izrael Egyiptomból való szabadulása a bűntől való szabadulás szimbóluma. A 136. zsoltárban a kivonulás a teremtéssel párhuzamban van bemutatva, mintegy Isten hatalmának bizonyítékaként. Az exodus a Tízparancsolat fundamentuma (2Móz 20:2). A húsvét – amely a kivonulás emlékünnepe – Izrael függetlenségének napja, amely viszont több mint polgári, politikai vagy katonai megemlékezés: lelki ünnep, amely megjövendöli a bűntől való, Messiás által megvalósítandó végérvényes szabadulást. A kivonulás Izrael történelmének egyik legfontosabb eseménye, s ennélfogva kiváló szemléltetése az emberiség bűntől való szabadulásának, amelynek Isten a megvalósítója. A világ bitorlója hatalmának megdöntése, a szörnyű rabszolgaság kegyetlensége, a szabadítóként küldött egyszerű pásztor helyzete, valamint a Mindenható által végbevitt csodák a nép megmentése érdekében hihetetlenül drámai töltetű narrációvá alakítják ezt a leíró részt.
A kivonulás mintája a Babilonból való szabadulás alkalmából megismétlődik. Pál szerint a kivonulás legfontosabb tanulságai a következők:
(1) az Isten által véghez vivendő, a bűn világából történő szabadulásba vetett hit, és (2) a Jézus Krisztus által felajánlott új életbe vetett reménység (1Kor 10:1–4). A húsvét ünnepének összes apró részlete (2Móz 12; 3Móz 23:4–8; 5Móz 16:1–8) „árnyékai a következendő dolgoknak” (Kol 2:16–17), Jézus Krisztus szenvedésének és halálának feltárása típusokban és szimbólumokban. Tartsuk mindezt szem előtt, és meg fogjuk érteni, hogy a zsoltárokban a kivonulás jelentősége miért nyúlik túl a zsidó nép korlátain, s ennélfogva különleges jelentőséggel bír az utolsó időkben élő hívők számára.

Mondjuk el gyermekeinknek!
Isten történelembe való beavatkozásai egy másik fontos leckét tanítanak meg nekünk, ahogy a 78. zsoltárban is olvashatjuk:
„Megnyitom az én számat példabeszédre; rejtett dolgokat szólok a régi időből. Amiket hallottunk és tudunk, és amiket atyáink beszéltek nékünk, Nem titkoljuk el azokat az ő fiaiktól; a jövő nemzedéknek is elbeszéljük az Úr dicséretét, hatalmát és csodáit, amelyeket cselekedett.” (Zsolt 78:2–4)

Az ókori Izraelben a szülők úgy nevelték gyermekeiket, hogy felolvastak nekik őseik történeteiből, amelyek Isten életükben véghezvitt csodatételeiről szóltak. A szülőknek meg volt parancsolva, hogy ismételten beszéljenek gyermekeiknek Isten megmentő cselekedeteiről: az elsőszülött fiúk meggyilkolása Egyiptomban (2Móz 13:14–16), a kivonulás csodája (5Móz 6:20–25) és a Jordánon való átkelés (Józs 4:20–24). A történetek ismételt felolvasása nem az események és a törvények memorizálását szolgálta. Ennek a fajta nevelési módszernek a lényege a következő: a történelem alapos ismerete a legjobb módszer arra, hogy az új nemzedék megőrizze az elődök hitét.
Gyermekeink tanításában fontos a szándék és az akarat. Tanítsuk őket az üdvtörténet eseményeiről minél változatosabb és érdekesebb módon! A Szentírás és Jézus bizonyságtevése figyelmeztet: az ellenség mindent megtesz az ember – és főleg a kutatók – félrevezetéséért, hogy elutasítsák a Szentírás történeti hitelességét. Ha Sátán meg tud minket győzni arról, hogy a Biblia nem egyéb, mint mesék, mítoszok gyűjteménye, sok hívő veszíti el a hitét, és a világ csalóka gyönyörei felé fordul.
Ne feledkezzünk meg a múltunkról! Mondják, hogy aki megfeledkezik a múltjáról, az újból elköveti annak hibáit. A Prófétaság Lelke is ezt mondja: „Nincs mitől félnünk a jövőnket illetően, mint attól, nehogy megfeledkezzünk az útról, amelyen történelmünk során vezetett minket az Úr!” (Ellen G. White: Az utolsó napok eseményei, 72. o.). „Emlékezzetek meg az ő csodáiról, amelyeket cselekedett; jeleiről és az ő szájának ítéleteiről” (Zsolt 105:5).
A történelmi eseményeket gyakran énekek formájában fejezték ki, megkönnyítve ezzel a bibliai igazságok emlékezetben való rögzülését. Alkalmazzuk ezt a létfontosságú gyakorlatot az életünkben. Mindenható Istenünk Szentírásban feljegyzett és személyes tapasztalataink során átélt csodatetteinek és gondviselésének ismétlése ihlet-, hités erő forrása számunkra és szeretteink számára.
Isten irgalmas az Ő népe iránt A zsoltárosok számára rendkívül fontos volt az Úr dicsőítése, erejének és csodálatos tetteinek felemlítése (Zsolt 78:4). Isten múltbeli cselekedetei a biztosítéka annak, hogy Ő a mostani és jövőbeni nehézségekből is kimenti népét (Zsolt 80:8–12, 20). Isten hűséges, nem feledkezik meg szent szövetségéről, amelyet népével kötött (105:42–43), s amelynek értelmében örökségül hagyja rá az országot, amint ígérte (105:44; 136:21–22). Isten – hibáink, tévedéseink ellenére – mindig kész irgalmat tanúsítani irántunk és gyermekeink iránt. Sose feledkezzünk meg szeretetéről, melyet irányunkban és gyülekezetünk irányában táplál!

Dicsérjük énekeinkkel az Urat!
Törekedjünk arra, hogy egyéni vagy nyilvános imádatunk alkalmával dicsőítsük Teremtőnket! Ennek a célnak az eléréséhez figyelmesen és istenfélelemmel válasszuk ki a zenét, hogy ezzel még gazdagabbá tegyük az imádatunkat. Fussuk át tekintetünkkel énekeskönyvünk betűrendi mutatóját, és látni fogjuk, milyen sok dicsőítő ének áll rendelkezésünkre! Sok gyülekezetünkben zenekar is működik, vagy lehet, hogy a legmodernebb hangtechnikával van felszerelve, amivel még szebbé tehető az istentisztelet.
De mit ér mindez, ha hiányzik belőlünk az őszinte, dicsőítő magatartás (lásd Zsolt 105:1–7; 106:1–3; 135:1–7)? Ezek az igei szakaszok arra buzdítanak, hogy legyünk lelkesek (és nem hangosak!), amikor kifejezzük hálánkat, és összpontosítsunk Isten vég nélküli könyörületére és cselekedeteire. Énekeljünk lelkesen egymagunkban, családunk tagjaival és a gyülekezetben!

Az Úr megítéli az Ő népét
„Mert bírája az Úr az ő népének” (Zsolt 135:14) – ez a 135. zsoltár egyik legfontosabb témája. Ebben az énekben a zsoltáríró Istennek népe egyiptomi rabságból való szabadítására fekteti a hangsúlyt (135:8–14). Izrael szabadulása azonban nemcsak egy Egyiptom feletti ítélet, hanem Isten népének védelmét is szolgálja. Mi a büntetést általában az ítélet következményeként fogjuk fel, ez a zsoltár viszont arra emlékeztet, hogy Isten ítéletei áldást és kegyet árasztanak hűséges népére. A kivonulás ennek az igazságnak a legmagasabb megnyilvánulása.

Az alábbiakban összefoglaljuk tanulmányunk fontosabb tételeit. Beszéljétek meg ezeket a pontokba szedett gondolatokat a csoportban!
1. Az Úr személyes Isten. Az Ószövetség Istene mélyen részt vesz az emberiség dolgaiban.
2. Isten ma is cselekszik. Ha közbelépett a múltban népe érdekében, semmi okunk azt feltételezni, hogy nem teszi ma is ugyanazt. Kiváltságosak vagyunk: láthatjuk a tetteit a mindennapi életünkben.
3. Az emberi történelem minden eseménye az Ő kezében van: személyes tapasztalataink, egyházunk döntései, akciói, országunk kormányzása – mindent Isten ellenőriz.
Dicsőítsük az Urat, hogy valóságos, személyes Istenünk van, aki a Barátunk!