ÉNEK AZ ÚRRÓL IDEGEN FÖLDÖN

1. Olvassuk el Zsolt 74:18-22 és 79:5-13 verseit! Mi forog kockán a szakaszok szerint?

A zsoltáros igyekszik megérteni az Isten és a gonoszság erői közötti nagy küzdelmet, rámutat az Úr felfoghatatlanul hatalmas hosszútűrésére, valamint végtelen bölcsességére és erejére.
A zsoltárok könyvében a gonoszság problémája elsősorban teológiai jellegű, kikerülhetetlenül érint Istennel kapcsolatos kérdéseket. Tehát Jeruzsálem és a templom lerombolását főként azért tekinti Istenre nézve rossz hírnek, mert a pogányoknak alkalmat adott a gyalázására. Isten öröksége (Izrael népe) a jele a meg nem szűnő isteni kiválasztásnak és szövetségnek (5Móz 4:32-38; 32:8-9). Végidei dimenziója is van az „Isten öröksége” fogalmának, ugyanis egy nap minden nép Isten öröksége lesz, Őt követik majd. A népek megszállták Isten örökségét, az Úr ígéreteit veszélyeztetve.
A zsoltáríró vitathatatlanul elismeri, hogy a bűneik megrontották az Istennel való szövetséges kapcsolatukat, ők szabadították magukra a következményeket (Zsolt 79:8-9). Túlélésük kizárólag Isten kegyelmes közbelépésétől függ, attól, hogy a bűnért való engesztelés által helyreállítja velük a szövetséges kapcsolatot. Az Úr a „szabadító Istenünk” (Zsolt 79:9), ez is a szövetségi ígéreteihez való hűségét fejezi ki.
Azonban Izrael jólétének helyreállításánál sokkal fontosabb Isten jellemének megvédése a világ előtt (Zsolt 97:9). Amennyiben a népek gonosz tettei büntetlenül maradnak, úgy tűnik, mintha Istent elhagyta volna az ereje (Zsolt 74:18-23; 83:17-19; 106:47). A nevét csak az igazolja és emeli fel, ha megmenti népét.
Ma is ugyanaz az elv működik, mint akkoriban. A bűnünk, a visszaesésünk, a gonoszságunk nemcsak miránk hoz szégyent, hanem a legrosszabb, hogy Istenre is, akihez tartozónak valljuk magunkat. Helytelen cselekedeteink a bizonyságtételünket és a missziónkat is gyengítik. Hány embert fordítottak már el a hittől a magukat kereszténynek tartók tettei?!

„Isten tisztelete, Krisztus tisztelete elválaszthatatlanul össze van kötve Isten népe feddhetetlen jellemének fejlődésével” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 578. o.). Hogyan értsük ezt a fontos igazságot? Mit jelent a keresztény életünkre nézve?

EGW idézet

Sok embert nagyon elbizonytalanít a bűn eredete és oka. Látják a gonoszság munkáját és rettenetes következményeit: a szenvedést, a pusztulást, és azt kérdezik, miként lehetséges mindez annak a lénynek az uralma alatt, akinek a bölcsessége, hatalma és szeretete végtelen. Ez olyan titok, amelyre ők nem találnak magyarázatot. Bizonytalanságuk és kétkedésük megvakítja őket, és nem veszik észre az Isten Igéjében világosan kinyilatkoztatott és az üdvösség szempontjából nélkülözhetetlen igazságokat. Vannak olyanok, akik – miközben a bűn létezéséről kérdezősködnek – azt is meg akarják tudni, amit Isten nem nyilatkoztatott ki. Ezért nem találnak megoldást problémáikra. S mivel hajlanak a kételyre és az akadékoskodásra, mentségül hozzák fel Isten Igéjének elvetésére. (…)
A Szentírás semmit nem tanít világosabban, mint azt, hogy Isten semmiképpen nem felelős a bűn létrejöttéért; hogy nem vonta vissza önkényesen kegyelmét; hogy nem volt hiba uralkodásában, ami alkalmat adott volna a lázadásra. A bűn „betolakodó”, melynek jelenlétét nem lehet megindokolni. A bűn titokzatos, érthetetlen; mentegetése egyenlő volna igazolásával. Ha mentséget lehetne találni rá, vagy okot a létezésére, akkor megszűnne bűn lenni. A bűnre egyetlen meghatározás van, amelyet Isten Igéje ad: „a bűn pedig a törvénytelenség”; egy olyan elv testet öltése, mely harcban áll a menny kormányzatának alapjával: a szeretet nagyszerű törvényével. – A nagy küzdelem, 492. o.

Az emberiség történelmét megörökítő krónikák úgy tüntetik fel, hogy a nemzetek fejlődése, birodalmak emelkedése és bukása az emberi akarat és vitézség függvénye, és hogy az események alakulását nagymértékben az emberek hatalma, becsvágya és szeszélye határozza meg. Isten Igéje azonban félrehúzza a függönyt, és az emberi érdekek, hatalom és indulatok minden akciója és ellenakciója mögött, fölött és által meglátjuk a végtelen irgalmú Isten munkáját, aki csendben, türelmesen viszi véghez akaratát. A cselekvés színterére lépő minden nemzetnek megengedték, hogy elfoglalja helyét a földön, hogy nyilvánvalóvá legyen, betölti-e a vigyázó és szent Isten szándékát... A nemzetek elvetették az Úr elveit, és ezzel saját vesztükbe rohantak, de még így is mindig megmutatkozott, hogy végső soron Isten szándéka valósult meg minden tettükön keresztül. – Isten csodálatos kegyelme, 50. o.

Az Úr hozzánk való irgalma hatalmas. Soha nem hagyja el a benne bízókat. Ha kevesebbet gondolkodnánk és beszélnénk nehézségeinkről, és többet Isten irgalmáról és jóságáról, akkor azon vennénk észre magunkat, hogy magasan a szomorúság és gondok felett állunk. Testvéreim! Ha ösvényeteket sötétnek érzitek, és hárfáitokat a babiloni foglyokhoz hasonlóan fűzfákra kell akasztanotok, akkor is próbáljatok meg énekelni! Talán azt kérdezitek: hogy lehetne énekelni ilyen sötét kilátásokkal és a fájdalomnak és a gyásznak ezzel a lelki terhével? A földi fájdalom soha nem szakít el mindenható barátunktól, Jézustól… Amíg Megváltónk él, okunk van a szüntelen hálaadásra és dicséretre. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 268. o.

2. Olvassuk el Zsolt 41:2-5,  88:4-13, 102:4-6, 12, 24-25 verseit! Milyen tapasztalatokat írnak le ezek a szakaszok? Mennyire tudjuk átérezni ezt a helyzetet?

A betegségtől és a haláltól való szabadulásért könyörgő imák azt mutatják, hogy Isten gyermekei sem mentesek a világ szenvedéseitől. Ezekből a zsoltárokból is látszik az író szörnyű kínlódása. Elhagyta az ereje, elszáradt, mint a fű, nem tudott enni, a holtak közé számlálták, mintha a sírban feküdt volna, még a barátai is elfordultak tőle, szenvedett, elcsüggedt, bőre a csontjaihoz tapadt.
Sok zsoltár feltételezi, hogy az Úr engedte meg a bajokat, méghozzá Izrael engedetlensége miatt. A zsoltáríró tudja, hogy a bűn megbetegíthet, ezért utal a gyógyulás előtt érkező bűnbocsánatra (Zsolt 41:4-5). Azonban más zsoltárok megerősítik, mint pl. a 88. és a 102., hogy az élet valóságának része az ártatlanok szenvedése is, bármennyire nehéz ezt megérteni.
A 88. zsoltár szerint Isten vetette a halál küszöbére a zsoltárost (Zsolt 88:7-9). Azonban figyeljük meg, hogy még a legmerészebb panaszszavak elhangzásakor is egyértelműen hitből fakad a kesergés, mert ha a mindenható Úr megengedte a bajt, Ő képes helyre is állítani gyermeke helyzetét.
A halál küszöbén a zsoltáros felidézi Isten csodatetteit, jóságát, hűségét és igazságát (Zsolt 88:11-13). Úgy érzi, Isten ítélete sújtotta, mégis belé kapaszkodik. Szenved, de nem tagadja Isten szeretetét, tudja, hogy egyedül Ő szabadíthatja meg. A zsoltáros fohászai azt mutatják, hogy nemcsak a szenvedést ismeri, hanem mélységes tapasztalatokat szerzett Isten kegyelmével is, és a kettő nem zárja ki szükségképpen egymást.
Röviden: Isten mindenható voltát mutatja be a szenvedés megengedése, mint ahogy a szabadítás is. Reménységet ébreszt, hogy Isten mindent kézben tart. Krisztus szenvedésének fényében olvasva a 88. zsoltárt egészen elcsodálkozunk szeretetének mélységén, hiszen kész volt az emberiségért átlépni a halál kapuját.
 

Gondoljunk a kereszten függő Jézusra, arra, amit a bűn miatt szenvedett! Hogyan segíthet a szenvedés és megpróbáltatás idején megőrizni a hitünket az, hogy Krisztusban Isten mindannyiunknál jobban szenvedett?

EGW idézet

„Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5:4) Az Üdvözítő szavai a vigasz üzenetét tartalmazzák a lesújtottak vagy gyászban szenvedők számára. Szomorúságunk nem a véletlen műve. „Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg [Isten] az embernek fiát.” (Sir 3:33) Amikor próbákat és szenvedést enged meg, a javunkra teszi, hogy ezek segítségével szentségének részeseivé váljunk. Ha hittel elfogadjuk az oly keserűnek és súlyosnak látszó próbákat, ezek majd áldásnak bizonyulnak. A földi örömeinket megrontó súlyos csapás arra szolgál eszközül, hogy a mennyre irányítsa tekintetünket. Sokan soha meg sem ismerték volna Jézust, ha a szomorúság rá nem vezette volna őket, hogy nála keressenek vigaszt.
Az élet próbái Isten eszközei, hogy eltávolítsák jellemünkből a tisztátalanságokat és durvaságokat. Vésésük, faragásuk, csiszolásuk, dörzsölésük fájdalmas folyamat számunkra; nem kellemes a köszörűkőre szorítva éreznünk magunkat. Ám így készül el az épületkő, hogy betöltse a helyét a mennyei templomban. Hasznavehetetlen anyagra a Mester nem pazarol ilyen gondos, alapos munkát, csakis drágaköveket csiszol a szent épület számára. – Gondolatok a hegyibeszédről, 10. o.

A dicsőség Ura váltságként meghalt az emberi nemzetségért. Krisztust – mialatt odaadta drága életét – nem lelkesítette diadalmas öröm. Valami nyomasztó homály telepedett rá. Nem a halálfélelem nehezedett rá. Nem a kereszt fájdalma és szégyene okozta kifejezhetetlen kínjait. Jézus a szenvedők fejedelme volt. Fájdalmai a bűn gonoszságának tudatából eredtek, abból az ismeretből, hogy a gonosszal való érintkezés folytán az emberek vakok lettek a bűn borzalmaival szemben. A Megváltó látta, milyen mélyen belegyökerezett a bűn az emberek szívébe, hogy milyen kevesen vannak azok, akik készek kitörni a bűn hatalmából. Krisztus tudta, hogy Isten segítsége nélkül az emberiségnek el kell pusztulnia; látta, hogy az emberek sokasága miként pusztul el akkor, mikor a bőséges segítség már elérhető közelségben van hozzájuk.
Isten Krisztusra mint helyettesünkre és kezesünkre helyezte minden gonoszságunkat, bűnünket és igazságtalanságunkat. „A bűnösök közé számláltatott” (Ésa 53:12), hogy megválthasson bennünket a törvény ítéletétől, kárhoztatásától. Ádám minden leszármazottjának a bűne az ő szívére nehezedett súlyos teherként. Isten haragja a bűnnel szemben, nemtetszésének félelmetes kinyilatkoztatása a bűn, az igazságtalanság miatt rettenettel töltötte el a Fiú szívét. Jézus egész élete az Atya kegyelmének és megbocsátó szeretetének jó hírét közölte az elesett világgal. Üdvösség a bűnösök számára, ez volt a feladata és állandó célja működésének. Most azonban, mivel a bűn szörnyű terhét hordozta, nem látta az Atya megbékülést sugárzó arcát. Annak az érzete, hogy az Atya megvonta tőle jelenlétét legnagyobb nyomorúságának órájában, olyan szomorúsággal és fájdalommal döfte át a Megváltó szívét, amit senki ember fia nem érthet meg teljesen. – Jézus élete, 752–753. o.
 

3. Olvassuk el Zsolt 42:2-4, 63:2, 69:2-4 és 102:2-8 verseit! Mi okoz nagy szenvedést a zsoltárosnak?

A zsoltárost nemcsak a saját és a közössége szenvedései gyötrik, hanem talán az még ezeknél is jobban, hogy mintha Isten nem törődne szolgái nehézségeivel. Isten vélt hiánya olyan számára, mint csillapíthatatlan szomjúság a szárazságban (Zsolt 42:2-4; 63:2), vagy mint a halálos gyötrelem (Zsolt 102:3-5). Úgy érzi, hogy elszakadt Istentől, olyan lett, mint egy árva madár. „Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz; olyan lettem, mint a bagoly a romok közt. Virrasztok, és olyan magányos vagyok, mint a madár a háztetőn” (Zsolt 102:7-8, ÚRK).
A pusztaság említése kiemeli az Istentől való elszakadás érzetét. A „madár a háztetőn” nem a nyughelyén, a fészekben ül, hanem azon kívül. A zsoltáros „a mélységből” kiált Istenhez, mintha mindenhonnan elárasztaná a víz, vagy „mély sárba” esett volna (Zsolt 69:2-4; 130:1). Ezek a képek nyomasztó helyzetet ábrázolnak, amiből nincs menekvés, csak Isten adhat szabadulást.

4. Olvassuk el Zsolt 10:12, 22:2, 27:9, 39:13 verseit! Mit tesz a zsoltáros, amikor Istent olyan távolinak érzi?

Figyelemre méltó, hogy a zsoltáros nem akar elhallgatni, amikor Isten csendben van. Megingathatatlanul hisz az élő, kegyelmes Istenhez folyamodó imában. Isten akkor is ott van, ha távolinak tűnik, ugyanaz, aki meghallgatta a múltban, tehát bízik benne, hogy most is meghallja a szavát.
Isten hallgatása önvizsgálatra, az Úr keresésére késztette a zsoltárírókat, méghozzá bűnvallással és alázatos könyörgésekkel. Tudták, hogy nem hallgat örökké. A zsoltárok könyve azt mutatja be, hogy az életkörülményektől függetlenül fenn kell tartani a párbeszédet Istennel.
 

Mit tanulhatunk abból, ahogy a zsoltáros reagál Isten látszólagos távolságára? Mit teszünk, ha úgy érezzük, hogy Isten hallgat? Mi tartja meg a hitünket?
 

EGW idézet

Nem a legkönnyebb haladni az örök nap felé vezető ösvényen, sőt, néha sötétnek és tövisesnek látszik. De tiétek lehet a bizonyosság, hogy Isten örök karjai körülölelnek titeket, hogy megvédjenek a gonosztól. Azt akarja, hogy a legbuzgóbb hitet gyakoroljátok benne, és tanuljatok meg benne bízni az árnyékban éppúgy, mint a napfényben.
A fészkébe igyekvő sast a vihar gyakran visszaveti a szűk hegyszorosba. Sötét, haragos felhők ereszkednek le, és elzárják útját a napsütéses magaslatok felé, ahol fészke várja. A sas egy ideig vadul küzd, erős szárnyaival ide-oda csapkod, mintha a sűrű felhőket akarná elűzni. Végül beleveti magát a sötétségbe, és pillanatok múlva éles győzelmi kiáltása hangzik, midőn felérkezett a derűs, napfényes magasba. A vihart és a sötétséget legyűrte, körülötte az egek kéksége fénylik. Boldogan, elégedetten telepszik le magasban épült fészkébe a sziklaszirten. A világosságot a sötétségen át érhette csak el.
Krisztus követői is csak ezt az utat járhatják be. Élő, erős hitet kell gyakorolniuk, ami majd áthatol a felhőkön, ami olyan, mint egy vastag fal, mely elválaszt minket a menny világosságától. A hit magaslatait kell elérnünk, ahol minden csupa békesség és Szentlélek általi öröm. – Isten fiai és leányai, 323. o.

Isten minden jó örök és kiapadhatatlan forrása. Mindenki, aki bízik benne, ekként találja meg Őt. Akik neki mint mennyei Atyjuknak szolgálnak, azokat arról biztosítja, hogy ígéreteit beteljesíti. Öröme fogja betölteni szívüket, és teljes lesz az örömük.
Kiváltságunk, hogy megnyissuk a szívünket, és beengedjük Krisztus jelenlétének napsugarát. Fivérem, húgom, nézzetek a fényforrásra! Lépjetek valódi, személyes kapcsolatba Jézussal, hogy felemelő és frissítő hatást gyakorolhassatok másokra! Legyen a hitetek erős, tiszta és állhatatos! Isten iránti hála töltse be a szíveteket! Amikor reggel felkeltek, térdeljetek az ágyatok mellé, és kérjétek meg Istent, hogy adjon erőt a napi kötelességek teljesítéséhez és a kísértésekkel való szembenézéshez! Kérjétek meg Őt, hogy segítsen Krisztus jellemének frissességét beépíteni munkátokba! Kérjétek meg, hogy segítsen olyan szavakat szólnotok, amelyek reménységet és bátorságot adnak a körülöttetek lévőknek, és közelebb vonnak benneteket a Megváltóhoz! – Isten fiai és leányai, 199. o.
 

5. Olvassuk el a 77. zsoltárt! Mit tapasztalt a zsoltáros?

A 77. zsoltár elején a zsoltáros Isten segítségét kéri, panaszkodik és fájdalmasan emlékezik vissza a múltra (Zsolt 77:2-7), szíve mélyéből keseregve fordul hozzá. Semmi nem vigasztalhatja, csak az, ami az Úrtól érkezik.
Csakhogy az Istennel kapcsolatos emlékek tovább fokozzák gyötrelmét: „Istenről emlékezem és sóhajtok” (Zsolt 77:4). A héber hámáh („sóhajt”, „nyög”) szó jelöli még a víz zúgását is (Zsolt 46:4). A zsoltáros egész lénye nyugtalan.
Hogyan válthat ki ekkora fájdalmat az emberben az, ha Istenre emlékezik? Nyugtalanító kérdések sorozata sejteti, hogy mi lehet a zsoltáros aggodalmának az oka (Zsolt 77:8-10). Megváltozott volna Isten? Vajon hűtlenné válna a szövetségéhez?
Az Isten múltbeli szabadító tettei és jelenlegi látszólagos távolléte közötti éles ellentét miatt érzi úgy a zsoltáros, hogy Isten elhagyta. Ha megváltozott az Úr, a zsoltárosnak semmi reménye nincs, és nem tudja egykönnyen elvetni ezt a következtetést. Közben azért nem tud aludni, mert az Úr ébren tartja (Zsolt 77:5). Erről más bibliai szereplők is eszünkbe juthatnak, akiknek az álmatlanságát gondviseléséből arra használta fel Isten, hogy szándékait előmozdítsa (1Móz 41:1-8; Eszt 6:1; Dán 2:1-3). A hosszú álmatlan éjszakákon a zsoltáros felidézi Isten múltbeli szabadító tetteit, és ez új erőt ébreszt benne (Zsolt 77:6, 12).
A zsoltáros megerősítést kap Istentől, anélkül, hogy az adott helyzetére magyarázat jönne, viszont meggyőződik Isten hűségéről és megbízhatóságáról (mint Jób). Bátorságot nyer, hogy hittel várjon az Úrra. Már tudja, hogy Isten nem változik, Ő az, aki csodákat tett Izrael történelmében (Zsolt 77:12-19). Megérti, hogy „nem látszik lépteid nyoma” (Zsolt 77:20, ÚRK). Visszatekintve felismeri Isten vezetését még azokban a helyzetekben is, amikor jelenléte nem volt nyilvánvaló az ember számára. Megerősíti, hogy Isten kinyilatkoztatja önmagát, ugyanakkor rejtve is marad, és ezért dicsőíti titokzatos, felséges tetteit.
 

Gondoljunk vissza azokra a történetekre, amikor az Úr különösen cselekedett az életünkben! Hogyan segíthet ez megbirkózni a mostani gondjainkkal?

EGW idézet

Dávid, a zsoltáros, élete folyamán gyakran ment át érzelmi változásokon. Időnként, amint bepillantást nyert Isten akaratába és útjaiba, igen boldog volt. Majd mikor az Úr kegyelmének és változatlan szeretetének visszáját pillantotta meg, akkor mintha minden a sötétség fellegébe burkolózott volna. De ő még a sötétségen át is Isten tulajdonságait látta. Ez bizalmat támasztott benne, és megerősítette hitét. Hanem ha az élet nehézségeiről és veszélyeiről elmélkedett, annyira fenyegetőnek tűntek, hogy azt gondolta, Isten elhagyta őt a bűnei miatt. Olyan éles megvilágításban látta bűneit, hogy fölkiáltott: „Ez az én gyöngeségem; mégis emlékezni fogok a felséges jobb kezének éveiről.” (…)
Hit által ragadta meg Istent, s ez megerősítette és bátorította őt. Bár felismerte Isten útjainak titokzatosságát, mégis bizonyos volt benne, hogy irgalmassággal és jósággal teljesek; hiszen az volt Isten jelleme, amit Mózesnek kinyilatkoztatott. (…)
Amint Dávid magáévá tette az ígéreteket és előjogokat, elhatározta, hogy nem lesz többé elhamarkodott az ítéletre, nem csügged el, s nem veti magát tehetetlen kétségbeesésbe. Mikor Isten jelleméről elmélkedett, amint az tanításaiban, türelmében, túlszárnyaló nagyságában és irgalmában előtűnt, s látta, hogy Isten cselekedeteit és csodáit nem lehet korlátozni, lelke fölbátorodott. – A Te Igéd igazság, 3. köt., 1149. o.

Isten áldásait hinti utunkra, hogy világosságot árasszon rá. Így akarja szívünket arra késztetni, hogy szeressük és dicsőítsük Őt. Azt szeretné, hogy örömmel merítsünk üdvösségünk forrásaiból, és a szívünk felüdüljön. Énekelhetjük Sion énekeit, szívünk felvidulhat, és mások szívét is megvidámíthatjuk; ezáltal a reménység megerősödik, a sötétségből pedig világosság lesz. Isten nem hagyott magunkra a sötét földön – mint idegeneket és vándorokat, akik jobb, mennyei hazát keresnek – anélkül, hogy ne adott volna számunkra értékes ígéreteket, amelyek minden terhünket megkönnyítik. Az útszélen ígéreteinek gyönyörű virágai virulnak. Ezek mindenütt megtalálhatók, és bőségesen árasztják illatukat.
Nagyon sok áldást elveszítünk, mert elhanyagoljuk és szem elől tévesztjük a naponként kapott áldásokat, és mindig azután vágyunk, amivel nem rendelkezünk… A szerény és sötét helyen található virágok képesek válaszolni minden egyes napsugárnak, és magasra nyújtogatják leveleiket. A kalitkába zárt madár ott, a napfény nélküli börtönében is úgy énekel, mintha fényáradatban úszó palotában lakna… Istennek tetszik, hogy a szívünk hálával van tele, hogy bízik az Igében található ígéretekben, abból merítve vigaszt és reménységet, és ilyenkor az ő szeretetének mélységeit nyilatkoztatja ki előttünk. (…)
Kapaszkodjunk élő hittel Isten gazdag ígéreteibe, és éjt nappallá téve adjunk hálát neki. – Our High Calling, 10. o.
 

6. Olvassuk el Zsolt 37:1, 8, 49:6-8, 94:3-7 és 125:3 verseit! Milyen küzdelmekbe került a zsoltáríró?

Ezek a zsoltárok a gonoszok jó szerencséje felett keseregnek, illetve amiatt, hogy ez milyen kihívást jelent az igazaknak. A gonoszoknak nemcsak egyszerűen jól megy a soruk, hanem időnként még nyíltan gyalázzák is Istent és elnyomják az embereket. Zavarba ejtő helyzet, hogy míg „a gonoszság pálcája” (Zsolt 125:3) uralja a világot, az „igazságnak pálcája” (Zsolt 45:7) hanyatlani látszik. Miért ne adnánk hát fel, miért ne fogadnánk el a gonoszságot, mint mások?
 

7. Olvassuk el Zsolt 73:1-20, 27 verseit! Mi segíti át a krízisen a zsoltárost? Mi végre jutnak azok, akik hiábavaló dolgokban bíznak (lásd még 1Pt 1:17)?

Amíg a 73. zsoltár írója a világban tapasztalható gonoszságra fókuszált, nem láthatta a teljes képet Isten nézőpontjából. Lehengerlő volt számára a gonoszok sikerességének a problémája, azt is elhitte, hogy van valóságalapja annak az érvnek, miszerint hiábavaló hinni.
Azonban a 73. zsoltár bemutatja, hogy „ezek a dolgok megtévesztik azokat, akik figyelmen kívül hagyják az 1. verset, ami az egész zsoltár összefoglalása: »Bizony jó Izráelhez az Isten, azokhoz, akik tiszta szívűek«” (Johannes Bugenhagen: Reformation Commentary on Scripture. Downers Grove, IL, 2018, InterVarsity Press, 11. o.).
A zsoltáros belépett Isten uralmának szentélyébe, és ott emlékezett arra, hogy a „ma” a mozaiknak csupán egy darabkája, és figyelembe kell vennie a „véget” is, amikor Isten ítélete eléri a gonoszokat. A zsoltáros a szentélyben értette meg ennek igazságát, majd megbánta korábbi balgaságát. Ez is azt mutatja, hogy a valóságot nem az emberi logika mentén, hanem csak lelki látással érthetjük meg.
 

Most annyi szörnyűség büntetlen marad! Mégis hogyan vigasztal Istennek az az ígérete, hogy meg fogja ítélni a világot és annak minden gonoszságát?

EGW idézet

Sokan gazdagság és hatalom szerzésével igyekeznek mennyet csinálni maguknak. „…Gonoszságot szólnak; elnyomásról beszélnek fennhéjázással” (Zsolt 73:8), lábbal tiporva az emberi jogokat, és semmibe véve Isten tekintélyét. Lehet a kevélynek egy ideig nagy hatalma és sikeres minden vállalkozása; de a végén csalódni fog, és szerencsétlen lesz.
A megvizsgálás ideje már a küszöbön van. A Magasságos leszáll, hogy meglássa, amit az emberek fiai építettek. Meg fog mutatkozni mindenekfölötti hatalma; az emberi büszkeség műveit pedig porba veti. „Az égből letekint az Úr, látja az emberek minden fiát. Székhelyéről lenéz a föld minden lakosára.” „Az Úr elforgatja a nemzetek tanácsát, meghiúsítja a népek gondolatait. Az Úr tanácsa megáll mindörökké, szívének gondolatai nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 33:13–14, 10–11) – Pátriárkák és próféták, 124. o.

Jelentőségteljes események előtt állunk, és szeretnénk felrázni népünket a nemtörődömségéből, hogy készüljön fel a nagy napra. Nem szabad elvetnünk bizodalmunkat, hiszen minden idők legbiztosabb ígéretét kaptuk. Mindeddig megsegített az Úr, és végig a segítségünkre lesz. Szemléljük azokat az emlékoszlopokat, amelyek arra emlékeztetnek, amit Isten tett értünk azért, hogy vigasztalást nyújtson, és megszabadítson az ellenség karjaiból. Élénken őrizzünk az emlékezetünkben minden könnyet, amit az Úr letörölt a szemünkről, minden fájdalmat, amin könnyített, minden eltávolított aggodalmat, minden szertefoszlatott félelmet, minden teljesített szükségletet, minden irányunkban tanúsított irgalmat, és a megtett útra való emlékezésünkből merítkezve kell megerősödnünk az előttünk álló eseményekre. – This Day With God, 58. o.

Krisztus élete – a jászoltól a keresztig – önmegtagadásra, a szenvedésben való részvételre hív. Leleplezi az emberek szándékait. Jézus a menny igazságát hozta, s mindazok, akik engedelmeskedtek a Szentlélek szavának, vonzódtak hozzá. Akik önmagukat imádják, azok Sátán birodalmához tartoznak. Krisztus iránti magatartásunk mutatja meg, kinek az oldalán állunk. Így mondja ki mindenki önmaga felett az ítéletet.
A végső ítélet napján minden elveszett lélek meg fogja érteni, mit dobott el magától azzal, hogy elvetette az igazságot. A kereszt áll majd szemük előtt, és mindenki – akit bűnei addig elvakítottak – felismeri igazi jelentőségét. Kálvária látomása nyomán, a titokzatos áldozat láttán minden bűnös elismeri, hogy a menny ítélete jogos. Minden hazug mentség semmivé lesz. Az emberiség hitehagyása a maga irtózatosságában mutatkozik meg. Mindenki meglátja majd, mit választott. Tisztázódik az igazság és a tévelygés minden kérdése, amely a hosszú küzdelem alatt felmerült. A világegyetem ítélőszéke igazolni fogja, hogy Isten nem felelős a bűn keletkezéséért és következményeiért. – Jézus élete, 57–58. o.
 

További tanulmányozásra: Zsoltárok 56; Ellen G. White: Jézushoz vezető út, „Öröm az Úrban” c. fejezet, Jézus élete: „A jó Pásztor” című fejezet; Bizonyságtételek, 5. köt., „Az elpecsételés” című fejezet.

Néha felvetődik bennünk a gondolat, hogy valóban kézben tart-e mindent az Úr, tényleg olyan hatalmas és jó, mint amilyennek a Szentírás mondja? A bibliai hitben gyakran van bizonyos mértékű bizonytalanság és várakozás, ez éppúgy része, mint a bizalom és a bizonyosság. Időnként szinte elviselhetetlennek tűnhet a bizonytalanság és a várakozás, különösen a gonoszsággal szemben, amikor Isten mintha távol lenne. Azonban sosem maradhatunk bizonytalanságban Istent, szeretetteljes és igazságos jellemét, megbízhatóságát illetően! A zsoltárírók talán bizonytalannak látták a jövőt, ugyanakkor gyakran hivatkoztak az Úr rendíthetetlen szeretetére, hűségére (Zsolt 36:6-11; 89:3, 9). Mi is kövessük a példájukat!
„Minden erődet összeszedve nézz felfelé, és ne lefelé, a nehézségeidre, akkor nem tántorodsz meg az úton! Hamarosan meglátod Jézust a felhőn túl, aki feléd nyújtja kezét, hogy segítsen. Csak azt kell tenned, hogy egyszerű hittel neki nyújtod a kezed, és hagyod, hogy vezessen. Miközben Jézusba vetett hittel bizakodsz, reménységed megerősödik” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 5. köt. 578–579. o.).
„A hit erősödik, miközben kétségekkel és ellentétes irányú hatásokkal kell megküzdenie. A megpróbáltatások között szerzett tapasztalat becsesebb a legértékesebb drágakőnél is” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 3. köt. 555. o.).
 

Naponkénti tanulmányozásra: Ézsaiás 59–65; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Gyógymódok alkalmazása” c. fejezet

 

1. Mi történik azzal, aki eltávozik a gonosztól?

2. Mit ad az Úr Sion gyászolóinak a csüggedt lélek helyett?    

3. Folytasd: „Olyanok lettünk, mint akiken … ”!

4. Mi történik azokkal, akik Gádnak asztalt terítenek, és Meninek italáldozatot töltenek?

5. Nevezz meg négy gyógymódot, amelyet a tanulmányozott rész említ!

A szenvedés és a gonosz jelenléte az életünkben felkavaró kérdéseket vet fel sok ember elméjében Isten jellemére vonatkozóan. Miért engedte meg Isten a bűnt? Miért tűri, hogy ártatlanok szenvedjenek? Miért engedi, hogy a bűn és a szenvedés folytatódjon? Miért megy jól a soruk a gonoszoknak? Teljesedni fognak Isten Biblia által megörökített ígéretei? A Szentírás mindössze irodalmi – felemelő, de nem Istentől ihletett – remekmű lelki irányultságú emberek számára? Vagy ami még rosszabb: a Biblia és ígéretei csupán ájtatos emberek képzelgései, hiszen – ahogy a világi elmék állítják – Isten lényegében nem is létezik?
Sajnos ezek a kérdések sok kortársunk elméjében jelen vannak. Isten cselekedeteinek megkérdőjelezése elveti sokak szívében – főként a fiatalokéban – a hitetlenség és kétely magvait. Amikor ezek a kérdések a hívők körében fogalmazódnak meg, az eredményt a következő bibliai kijelentéssel összegezhetjük: „Mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24:12).
A zsoltárok nem csupán szép, Istent dicsőítő énekek. Rendeltetésük mély hatást gyakorolni a felfogásunkra, hogy megértsük a bűn és a szenvedés létezésének összetett kérdését. E nehéz téma kontextusában elemezve a zsoltárokat, újra meg fogunk lepődni a zsoltárírók fájdalmas őszinteségén. Ártatlanságuk eszünkbe juttatja: mi is tehetünk fel kérdéseket az Úrnak, mi is kifejezhetjük a kétségeinket előtte. Isten örömmel meghallgatja kéréseinket, ha alázattal és hittel fordulunk hozzá, válaszol minden feltett kérdésünkre és alázatos érdeklődésünkre, világosságot árasztva ránk kétségekkel és félelemmel vívott küzdelmeinkben.
Miért engedte meg Isten a bűnt és a szenvedést? A Zsoltárok könyve konkrétan ugyan nem foglalkozik ezzel a témával, viszont a 74. és a 79. – a Jeruzsálem pusztulásáról szóló – zsoltár alapjául ezek a kérdések állnak. E két zsoltár között van néhány jelentős hasonlóság, ami a bűn és a szenvedés problematikáját illeti:
(1)    Mindkét zsoltár a szeretett város lerombolásáról szól (74:3–9; 79:1– 4), ami fájdalmas panaszra indítja a zsoltárost.
(2)    Aszáf mindkét zsoltárban látni akarja az Urat, ahogy semlegesíti a rombolás következményeit (Zsolt 74:10–11; 79:5–7), ezért szegezi az Úrnak a kérdést: „Meddig?”
(3)    Izrael nehézségeinek oka a nép bűne (Zsolt 79:8–10), és egyedül a 79. zsoltár említi ezt az okot: Isten népe vétkezett.
(4)    Aszáf egyik énekben sem veszíti el a menny Királyába vetett hitét (74:12–17; 79:11).
Aszáfhoz hasonlóan mi is feltehetjük a kérdést: miért kell szembesülnünk a bűnnel, a szenvedéssel és a halállal? Egyetemes kérdések ezek, amelyeket a kutató elmék már az emberiség történelmének elején megfogalmaztak. A válasz minden esetben ugyanaz: a bűn. A bűn a betolakodó Isten teremtett világában. Sátán mennybéli bukásától kezdve egészen napjainkig, a törvénytelenség az oka a történelem minden szenvedésének és a halálnak. Azzal is érvelhetnénk – és joggal –, hogy Isten volt az, aki megadta a teremtett embernek a szabad döntési jogot, s innen filozofálhatnánk abba az irányba, hogy emiatt terjedt el világunkban a bűn és a szenvedés. A Biblia írói azonban tartózkodnak ettől az iránytól. Aszáfhoz hasonlóan bízzunk Teremtőnk erejében és bölcsességében! Az általa választott módon és időben meg fogja válaszolni ezt a kérdésünket.

Miért engedte meg Isten az ártatlanok szenvedését?
Tanulmányunk említi, hogy a bűn betegséget okozhat (Zsolt 41:3–5). E gondolatot alapul véve, a 6., 41., 88. és 102. zsoltár fényében elmélkedjünk a kérdésen: „Miért engedte meg Isten az ártatlanok szenvedését?”
Mindenekelőtt láthatjuk, hogy ez a négy himnusz a betegség miatti szenvedésről szól (Zsolt 6:3, 7–8; 41:4; 88:4–10; 102:3–7, 9–11). A zsoltárírók úgy vélik, hogy a gyógyulás által Isten igazságot tesz velük ellenségeikkel szemben (Zsolt 6:9–11; 41:6–13; 102:15–19). Végül határozottan kijelentik, hogy ha meghaltak volna, nem lett volna lehetőségük többé dicsőíteni Isten nevét (Zsolt 6:6; 88: 10–13).
Elemzésünknek ezen a pontján fontos lenne megjegyeznünk, hogy a héber gondolkodás nem foglalkozott az emberi fájdalommal és szenvedéssel kapcsolatos filozófiai kérdésekkel, hanem inkább Istenre és az Ő dicsőségére összpontosított. A zsoltárírók elismerik, hogy Isten engedte meg az életükben a nehézségeket (6:2), továbbá abban is egyetértenek, hogy egyedül Ő gyógyíthatja meg őket, és betegségeikből felépülve bizonyságot tehetnek Isten gyógyító kegyelméről.
Milyen magatartást tanúsítunk mi, amikor betegek vagyunk? Általában így panaszkodunk: „Miért velem történik mindez, Uram?” Nem lenne jobb a nehéz pillanatokban teljesen rábíznunk magunkat az Úrra, és várnunk megigazító áldását, hogy bizonyságot tehessünk az Ő dicsőségéről?
Miért nem vet véget Isten jelen szenvedéseinknek?
Szenvedésünk közepette gyakran kérdezzük: „Hol van most Isten?” Ez a kérdés általában akkor sajog fel bennünk, amikor kétségbe vagyunk esve, vagy nagyon nagy fájdalmak gyötörnek. Ezekben a pillanatokban emberi mivoltunkból adódóan nem a szenvedés erkölcsi vonatkozásaival, vagy fájdalmunk filozófiai vetületeivel foglalkozunk, hanem konkrét válaszokat akarunk, és egyedül szenvedésünk enyhülése nyugtat meg. Kétségbeesésünkben – akárcsak a zsoltárírók – Istenhez fordulunk segítségért. Megjegyzendő, hogy még akkor is, amikor úgy tűnik, nincs jelen a Teremtő, a zsoltáros imája így hangzik: „Halld meg, Uram, az én könyörgésemet, figyelmezzél kiáltásomra, könnyhullatásomra ne vesztegelj!” (Zsolt 39:13). A zsoltáríró tudja, hogy Isten ott van mellette, még hogyha jelenlétének egyetlen külső jele sincsen.
Ez az igazi hit! Nem ezt mondja az éneklőmester: „Elég! Lemondok a hitemről, mert Isten nem akar válaszolni nekem! Következésképpen, nincs is Isten!”, hanem bízik az Úrban, és várja, hogy a megfelelő pillanatban közbelépjen az érdekében. „Csillapodjál le az Úrban, és várjad Őt” (Zsolt 37:7). Ha Isten hallgat, ideje nekünk is hallgatnunk és várnunk. A kérdés nem az, hogy „Hol van most Isten?”, hiszen Isten állandóan mellettünk van, és törődik velünk. A helyes kérdés ez: „Várjuk-e hittel Isten beavatkozását az életünkbe?”
Bukásra vannak-e ítélve Isten Szentírásban megörökített ígéretei?
A 77. zsoltár kiválóan fejezi ki a kétség és csüggedés érzését, amely gyakran próbára tesz minket a nehéz időkben:
„Avagy mindörökké elvet-é az Úr, és nem lesz-e többé jóakaró? Avagy végképpen elfogyott-e az ő kegyelme, vagy megszűnik-e ígérete nemzedékről nemzedékre? Avagy elfelejtkezett-e könyörülni Isten? Avagy elzárta-e haragjában az ő irgalmát?” (Zsolt 77:8–10)
A válasz, amit maga az író ad meg, egyszerű, de kulcsfontosságú: Emlékezz azokra a csodákra, melyeket Isten tett érted a múltban (Zsolt 77:11– 20)! „Megemlékezem az Úrnak cselekedeteiről, sőt, megemlékezem hajdani csodáiról” (Zsolt 77:11).

A továbbiakban a zsoltáros Isten Izrael történetében tett legemlékezetesebb közbelépését, az Egyiptomból való kivonulást írja le (Zsolt 77:15–16). Különleges figyelmet szentel a Vörös-tengeren való átkelésnek (77:17–20): „Utad a tengeren volt, és ösvényed a nagy vizeken” (20. vers). A zsoltáros arra is visszaemlékezik, hogyan vezette Isten Mózest és Áront az ő szolgálatuk során (21. vers).
A Prófétaság Lelke is figyelmeztet: „Nincs mitől félnünk, hacsak nem attól, hogy megfeledkezünk az útról, amelyen Isten mindeddig vezetett minket, valamint a tanításokról, amelyeket eddigi történelmünkből elsajátíthattunk” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, 9. köt., 10. o.).
Jó lenne, ha akkor, amikor betegek vagyunk, vagy nehézségekkel küszködünk, elvégeznénk a következő hiterősítő lelki gyakorlatot: vezessünk naplót, amelybe jegyezzük fel az Istentől kapott áldásokat, kezdve a legegyszerűbbektől a legnagyobb hatást eredményező áldásokig.
Miért megy jól a gonoszok sora?
Dávid a következő tanáccsal vezeti be ezt a témát: „Ne bosszankodjál az elvetemültekre, ne irigykedjél a gonosztevőkre!” (Zsolt 37:1). Összegzi tanácsa lényegét – „(a gonoszok) hirtelen levágattatnak” (37:2) –, majd figyelmét érdeklődése legfontosabb elemére, a hívőre irányítja, s a kegyes élet elveivel bátorítja őt (Zsolt 37:3–9). Ezek az erkölcsi felhívások képezik a szellemi egészség és jólét megőrzésének alapját ebben az igazságtalan világban. Felszólításaihoz Dávid ígéreteket is csatol:
(1)    „Bízzál az Úrban!”
(2)    „Jót cselekedjél!”
Ígéret: „E földön lakozzál és hűséggel élj!” (37:3).
(3)    „Gyönyörködjél az Úrban!”
Ígéret: „és megadja néked szíved kéréseit” (37:4).
(4)    „Hagyjad az Úrra a te utadat!”
(5)    „és bízzál benne!”
Ígéret: „majd Ő teljesíti” (37:5). „Felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, miként a delet” (37:6).
(6)    „Csillapodjál le az Úrban!”
(7)    „és várjad Őt!”
(8)    „ne bosszankodjál arra, akinek útja szerencsés, se arra, aki álnok tanácsokat követ” (37:7).
(9)    „Szűnj meg a haragtól!”
(10)    „hagyd el heveskedésedet!”
(11)    „ne bosszankodjál, csak rosszra vinne!” (37:8).
Ígéret: „Mert az elvetemültek kivágattatnak, de akik az Urat várják, öröklik a földet” (37:9).
Ez a zsoltár az irodalmi forma és tartalom szempontjából remekmű. Ha forrón törekednénk gyakorlatba ültetni a benne foglalt tanácsokat, sok csalódástól és keserűségtől óvnánk meg magunkat. Bónuszként pedig a zsoltár szövege bátorító ígéretekkel halmoz el, amelyek szintén a felhívások alkalmazására ösztönöznek.
Éneke többi részében a zsoltáríró átismételi a fogalmakat: (a) a gonoszok jóléte (37:12, 14); (b) parancs a Jahvéban való bizalomra (37:27, 34,
37); (c) az igazak magatartása (37:21, 26, 30–31); (d) a gonoszok pusztulása (37:10, 13, 15, 22, 35–38); és (e) ígéretek a hűségesek számára (37:11, 16–20, 22–25, 28–29, 32–33, 39–40).

A zsoltáríró megkér, hogy bízzunk az Úrban szenvedéseink és megpróbáltatásaink közepette. Megtörténhet, hogy földi életünk során nem kapunk egyértelmű válaszokat legfelkavaróbb kérdéseinkre, s néha még mennyei Őrzőnk jelenlétét sem érezzük magunk mellett, vagy pedig úgy érezhetjük, hogy Isten ígéretei kudarcot vallanak. A zsoltáros erkölcsi felhívásait azonban nem szabad elfelejtenünk: Bízz az Úrban a körülményektől függetlenül! Emlékezz meg a csodatételeiről, amelyeket az életedben valósított meg! Mélyülj el Isten Igéjének tanulmányozásában! Kapaszkodj erősen Isten ígéreteibe, és egy percig se engedd el az Urat!
„Az igazak segítsége pedig az Úrtól van, ő az ő erősségük a háborúság idején. Megvédi őket az Úr és megszabadítja őket; megszabadítja őket a gonoszoktól és megsegíti őket, mert ő benne bíznak” (Zsolt 37:39–40).