ÁLDOTT, KI JŐ AZ ÚR NEVÉBEN

E heti tanulmányunk: Zsoltárok 2; 22; 23; 89:28-33; János 10:11-15; Kolossé 1:16; Zsidókhoz 7:20-28

A zsoltárok könyve tanúságot tesz Krisztus személyéről és szolgálatáról, a megváltási terv szerint végzett munkájának szinte minden aspektusát láthatjuk benne. Életének és munkájának előképeit, az arra vonatkozó bámulatos pontosságú jövendöléseket találjuk ebben az iratban.
A Zsoltárokban kinyilatkoztatott témák között van Krisztus istensége, fiúsága, engedelmessége, Isten temploma iránti féltő szeretete, az, hogy Ő a Jó Pásztor, elárultatása, szenvedése, a csontját nem törik meg, halála, feltámadása, mennybemenetele, papsága és királyi uralma. Mindez benne van a Zsoltárokban, hosszú évszázadokkal azelőtti jövendölésként, mielőtt testben megjelent volna.
Nem is csoda például, hogy amikor az emmausi úton Jézus a szolgálatáról beszélt a tanítványoknak, visszautalt a Zsoltárokra (Lk 24:44). Azt akarta, hogy bizonyítékot találjanak arra, ki is Ő valójában.
Íme néhány zsoltár, amelynek előképe Krisztusban teljesedett: Zsoltárok 24, 45, 72, 101 (a tökéletes Király és Bíró), Zsoltárok 88 és 102 (Isten szenvedő Szolgájának imái).
A zsoltárosok panaszaiban, hálaadásában, dicsőítésében, valamint igazságtételért és szabadulásért esdő kiáltásaiban visszhangzanak Krisztus imái, amelyeket a világ megmentéséért mondott.

EGW idézet

A megvetett kő jövendölésének felidézésével Krisztus Izrael történetének egyik valóságos eseményére utalt. Az eset az első templom építésével kapcsolatos… Az alapozáshoz hoztak egy követ, melynek rendellenes mérete és különleges alakja volt, és a munkások nem találtak neki helyet, így nem akarták elfogadni. Bosszantotta őket, hogy csak felhasználatlanul hever az útban. Hosszú ideig elvetett kő maradt. Ám amikor a munkások a sarkot akarták kialakítani, sokáig kerestek egy elég nagy méretű, erős, megfelelő alakú követ, mely elbírja a ránehezedő hatalmas súlyt. Ha megfontolatlanul választanak követ erre a fontos helyre, az egész épület biztonsága veszélybe került volna. (…)
Időközben több követ is kiválasztottak, de ezek a hatalmas súly nyomása alatt darabokra hullottak… Végül a figyelem a rég elvetett kőre terelődött. Kinn állt a szabadban napon és viharban, de a legkisebb repedés sem látszott rajta. Az építők megvizsgálták ezt a követ. Egy kivételével minden próbát elvégeztek rajta. Ha kibírja az óriási nyomást, elhatározták, hogy ezt a követ választják. Elvégezték a próbát. A követ elfogadták, kijelölt helyére tették, s úgy találták, hogy pontosan odaillik. Profetikus látomásában Ézsaiás megértette, hogy ez a kő Krisztust jelképezi. – Jézus élete, 597. o.

Még negyven napig időzött Jézus a földön. Ezalatt előkészítette a tanítványokat a rájuk bízott feladatra, és mindazt megmagyarázta nekik, amit addig fel nem foghattak. Beszélt a jövendölésekről, melyek eljövetelét hirdették; majd arról, hogy a zsidók elvetik Őt; továbbá haláláról. Kimutatta, hogy a jövendölések minden egyes részlete beteljesedett. Felhívta a figyelmüket, hogy e jövendölések teljesedésében lássák biztosítékát annak az erőnek, amely további működésüket kíséri. Minderről olvashatjuk: „Akkor megnyilatkoztatta az ő elméjüket, hogy értsék az Írásokat. És monda nékik: Így van megírva, és így kellett szenvedni Krisztusnak és feltámadni a halálból harmadnapon. És prédikáltatni az ő nevében a megértésnek és a bűnök bocsánatának minden pogányok között Jeruzsálemtől elkezdve.” Még hozzáfűzte: „Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai.” (Lk 24:45–48) – Az apostolok története, 26. o.

Buzgó követői örömmel hallgatták tanításait, és rendkívül lelkesítette őket minden egyes szó, amely szent ajkát elhagyta. Most már egészen biztosak voltak abban, hogy Ő a világ Megváltója. Szavai mély gyökeret vertek a szívükben, s végtelenül szomorúak voltak, hogy szeretett Mesterüktől nemsokára el kell válniuk, s többé nem hallgathatják vigasztaló, kegyes szavait. De szívük ismét túláradó örömmel és szeretettel telt meg, midőn Jézus elmondta nekik, hogy elmegy hajlékokat készíteni nekik, és ismét eljön, hogy magához vegye őket, hogy ahol Ő van, örökre ott legyenek az övéi is. Azt is megígérte nekik, hogy távozása után elküldi a Vigasztalót, Istennek Szentlelkét, aki minden igazságra elvezeti őket. „És felemelé kezét, és megáldá őket.” – Tapasztalatok és látomások, 190. o.
 

1. Olvassuk el a 23. zsoltárt, valamint Zsolt 28:9, 78:52-53, 79:13, 80:2 és 100:3 verseit! Hogyan mutatják be ezek a részek az Úr és népe kapcsolatát?

Isten vezetését és megtartó gondoskodását, valamint a nép Istenre hagyatkozását emeli ki az a kép, hogy az Úr a Jó Pásztor, népének tagjai pedig legelőjének juhai. Közelségüket érzékelteti ez a hasonlat, ugyanis a pásztorok a nyájukkal együtt éltek, gondot viseltek minden egyes bárányról. Fontos, hogy a nyáj Istené, amit két szoros kötelék is biztosít: a teremtés (Zsolt 95:6-7; 100:3), valamint a szövetség (Zsolt 28:9; Zsid 13:20).
A Józsefet nyájaként vezető isteni Pásztor képe (Zsolt 80:2) talán Jákób áldására utal, miszerint Izrael Pásztora Isten, ezért hivatkozik hatalmas ígéreteire és áldásaira (1Móz 49:24).
A királyokat népük pásztorainak tekintették (2Sám 5:2), de valójában egyedül Isten méltó erre a címre, mert a legtöbb uralkodó nem ért fel a megbízatásához. Csak Jézus bizonyult méltónak, ezért nevezzük Jó Pásztornak.

2. Olvassuk el Jn 10:11-15 szakaszát! Mit mond itt Jézus önmagáról, mint Jó Pásztorról?

Az isteni Pásztor és nyája közötti meghitt kapcsolat abban is látszik, hogy a nyáj ismeri a Pásztor hangját (Jn 10:4, 27). A Közel-Keleten a pásztorok még ma is egyszerűen csak szólítják a bárányaikat, hogy különválasszák az összekeveredett nyájakat. Mindegyik állat felismeri és követi saját pásztora hangját.
Isten nyája időnként különböző megpróbáltatások miatt szenved, ezeket Isten nemtetszése, elfordulása jeleként értik, ám a Jó Pásztor sosem hagyja magukra eltévelyedett bárányait, hanem megkeresi és megmenti őket. Nagyszerű képet ad ez Istennek a népével való kapcsolatáról. Meghalni is kész juhaiért (Jn 10:11, 15), de paradox módon Ő lett az áldozati Bárány is (Jn 1:29). Jézus kijelentette, hogy más akolból is kihívja bárányait, egy nyájba gyűjti őket (Jn 10:16).
 

Hogyan élvezhetjük naponta annak az előnyeit, hogy Jézus a Jó Pásztor?

EGW idézet

Az összes teremtmény közül a juh a legbátortalanabb, leggyámoltalanabb. Keleten a pásztornak fáradhatatlanul, szüntelenül gondoskodnia kell nyájáról. (…)
Amint a pásztor sziklás dombokon, rengetegen át, vad szakadék mentén vezeti nyáját a folyóparti dús legelőkre, amint magányos éjszakákon át figyeli őket a hegyekben, védi a tolvajoktól, szelíden gondoskodik a gyöngékről, betegekről, élete egybefonódik az övékkel. Erős, de gyöngéd vonzalom fűzi össze gondoskodásának alanyaival. Bármily nagy is legyen a nyáj, a pásztor minden juhot ismer. Mindegyiknek neve van, melyre válaszol, ha a pásztor hívja.
Ahogy a földi pásztor ismeri juhait, úgy ismeri az isteni Pásztor is a világban szétszóródott nyáját. „Ti az én [...] juhaim, legelőm nyája vagytok, emberek vagytok, én pedig Istenetek, ezt mondja az Úr Isten.” (Ezék 34:31) Jézus így szól: „Neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ésa 43:1) „Az én markaimba metszettelek fel téged.” (Ésa 49:16) – Jézus élete, 478–479. o.
 
Krisztust népéhez való viszonyában a pásztorhoz hasonlítják. Krisztus a bűnbeesés után látta, hogy nyája a bűn sötét útjain a pusztulás felé rohan. Megmentéséért elhagyta Atyja házának dicsőségét.
Ezt mondja: „Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem. [...] És megtartom az én juhaimat, hogy többé ne legyenek zsákmányul. [...] S a föld vadai nem eszik meg őket.” (Ezék 34:16, 22, 28) Hangja hallatszik, amint nyája közé hívja őket, amely „[...] sátor lészen árnyékul nappal a hőség ellen, s oltalom és rejtek szélvész és eső elől” (Ésa 4:5). Ő fáradhatatlanul gondoskodik nyájáról. Erősíti a gyengéket, enyhít a szenvedésen, karjára veszi és keblén hordozza a bárányokat. Juhai szeretik Őt. – Pátriárkák és próféták, 190. o.

Mikor ránk tör az üldözés vihara, az igazi juhok hallani fogják az igaz Pásztor hangját. Önmegtagadó igyekezetet fejtenek majd ki az elveszettek megmentéséért. Sok eltévelyedett visszatér a nyájhoz, hogy kövesse a nagy Pásztort. Isten népe közeledni fog egymáshoz, s egységesen száll szembe az ellenséggel. A közös veszedelemre tekintettel megszűnik az elsőbbségre törekvés, nem lesz vita, hogy ki számít a legnagyobbnak. Az igazi hívők közül egyik sem mondja majd: Pálé, Apollósé vagy Kéfásé vagyok! Mindenki bizonyságtétele ez lesz: „Krisztushoz ragaszkodom, benne örvendek, személyes Üdvözítőmben.” (…)
Krisztus szeretete, testvéreink szeretete bizonyítja majd a világ előtt, hogy Jézussal voltunk, és tőle tanultunk. – Bizonyságtételek, 6. köt., 400–401. o.
 

3. Olvassuk el a 22. zsoltárt és Zsolt 118:22 versét! Hogyan bántak a Messiással éppen azok, akiknek a megmentéséért jött el?

Több zsoltár is megszólaltatja a szenvedő Messiás teljes elhagyatottságának gyötrő érzéseit (pl. Zsoltárok 42, 88, 102). A 22. zsoltár kifejezetten messiási prófécia, ugyanis több részletét nem lehet történelmileg Dávid királyhoz kötni, viszont tökéletesen illenek Krisztus halálának körülményeire. Krisztus Zsolt 22:2 szavaival imádkozott a kereszten (Mt 27:46).
Magára vette az egész világ bűneit, ezért szakadt el Atyjától, ami hatalmas gyötrelmet jelentett számára. Ez csak a szoros kapcsolatuk, példa nélküli egységük mértékével mérhető (Jn 1:1-2; 10:30). Azonban még a felfoghatatlan szenvedés mélysége sem törhette meg az Atya és a Fiú egységét. Teljes elhagyatottságában Krisztus feltétel nélkül Atyjára bízta magát, legmélyebb kétségbeesése dacára is.
„Isten Krisztusra, mint helyettesünkre és kezesünkre helyezte minden gonoszságunkat, bűnünket és igazságtalanságunkat. Ádám minden leszármazottjának a bűne az Ő szívére nehezedett súlyos teherként. Isten haragja a bűnnel szemben, nemtetszésének félelmetes kinyilatkoztatása a bűn, az igazságtalanság miatt rettenettel töltötte el Krisztus szívét” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 660. o.).
A fenyegető állatok, erős bivalyok, ordító oroszlánok, ebek képeivel érzékelteti a zsoltáros az emberek kegyetlenségét és gyűlöletét, amivel utolsó óráiban Krisztusra törtek, akit a 22. zsoltár az ártalmatlan és védtelen féreghez hasonlít. Ez a szakasz bámulatos pontossággal jövendölte meg a gúnyolódó tömeg gonosz megjegyzéseit, amelyekkel csúfolták Jézus Atyjához szóló szavait (Zsolt 22:2, 9; Mt 27:43), valamint azt is, hogy a katonák megosztoztak ruháin (Zsolt 22:19; Mt 27:35). Aligha értették az emberek, hogy a „féreg”, akit el akartak taposni, lesz a Templom
„szegletköve”, ami megtartja annak alapját (Zsolt 118:22).
A megvetett Messiás azonban a halálból való feltámadása után Isten népének Megváltója lett (Mt 21:42; ApCsel 4:10-12). Krisztus elszenvedte az emberek elutasítását, Isten azonban megdicsőítette a Fiát, Őt tette lelki temploma élő Szegletkövévé (Ef 2:20-22; 1Pt 2:4-8). Akik megvetik ezt a Követ, az üdvösség Isten által kijelölt módját, azok számára az ítélet eszköze lesz (Ézs 8:14; Mt 21:44).
 

A kereszten Jézus minden egyes bűnért megfizetett, amit valaha elkövettél. Érted szenvedett. Hogyan kell ennek az életedre hatnia?

EGW idézet

Krisztus a zsoltáríró által is megjövendölte, hogy az emberek milyen elbánásban részesítik majd: „De én... embereknek csúfja és a nép utálata vagyok. Akik engem látnak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák ajkukat, és hajtogatják fejüket: az Úrra bízta magát, mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne… Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek és bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek… Atyámfiai előtt idegenné lettem, és atyámfiai előtt jövevénnyé. Mivel a te házadhoz való féltő szeretet emészt engem, a te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám... A gyalázat megtörte szívemet, és beteggé lettem; várok vala részvétre, de hiába; vigasztalókra, de nem találék.” (Zsolt 22:7–9, 18–19; 69:9–10, 21) – Az apostolok története, 225. o.

Az Isten által teremtett emberek, akiknek minden pillanatban tőle függött az életük, és azt vallották, hogy Ábrahám leszármazottai, valójában a végtelen Isten ártatlan Fiára kiáradó sátáni harag munkáját végezték. Miközben az ember törvénytaposásának súlyos terhét viselte, és magára vette a bűneinket és a fájdalmainkat, Krisztust még a nép legelőkelőbb vezetői és a papok is megvetették. De ott a jóság és a hűség találkozott, az igazság és a békesség „csókolgatta egymást”. Ez egy olyan magasztos témakör, amit minden embernek meg kellene értenie, hiszen itt mutatkozik meg a minden értelmet felülhaladó mélység, hosszúság, szélesség és magasság.
Krisztus jelleme maga a határtalan tökéletesség. Ezt az Ige jelenti ki. Ő felemeltetett és megdicsőíttetett, hiszen életét adta a világért. Krisztus önként vállalta a halált, hogy a hűtlenek és az engedetlenek is megérthessék a János evangéliumának első fejezetében elhangzó ígéret igazságát: „Valakik pedig befogadák Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek.” (Jn 1:12) Ezt ismételgessétek szüntelen. Isten gyermekeivé, a királyi család tagjaivá, a mennyei Király fiaivá válhatunk. Akik befogadják Jézus Krisztust, és töretlen hitük mindvégig kitart, azok Isten örökösei, Krisztus örököstársai lesznek egy „romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan” örökségben. – That I May Know Him, 70. o.

Amikor a bűnös látja Jézus semmihez sem fogható szépségét, többé már nem tűnik vonzónak számára a bűn, mivel azt szemléli, aki tízezer közül is kitetszik, és akinek a lénye magához vonzza az embert. Így személyes tapasztalat által érti meg az evangélium erejét és azt a tervet, amelynek a nagyságához csak annak célja fogható. – Reflecting Christ, 76. o.
 

5. Olvassuk el a 2. zsoltárt, továbbá Zsolt 89:5, 14-18, 110:5-6 verseit! Mit tudunk meg ezekből a részekből Krisztusról mint Királyról?

Isten bemutatása a Messiás Atyjaként a király megkoronázását idézi, amikor Isten a szövetségébe fogadta a királyt (Zsolt 2:7; 89:27-29). Zsolt 2:7 előre tekint Krisztus feltámadására és felmagasztaltatására, mint az új, örök szövetségnek és Krisztus királyi papságának hajnalára (ApCsel 13:33-39; Zsid 1:5; 5:5). A Messiás Isten jobbján ül, páratlan tisztelet és tekintély övezi (Zsolt 110:1; ApCsel 7:55-56). „Továbbá az Úr és a »felkent« (a Messiás) közötti kapcsolat még arra is utal, hogy az Úrral kívánják azonosítani a dávidi Messiást… Amennyiben az Úr foglal helyet az Atya jobbján, akkor Ő a Messiás, aki szintén a jobb oldalon jelenik meg [lásd Zsolt 110:1, 5]” (Jacques Doukhan: On the Way to Emmaus. Clarksville, MD, 2012, Lederer Books, 26-27. o.).
Végül Krisztus abszolút győzelmet arat ellenségei felett. Az ellenségek
„zsámollyá” tételének képe ókori közel-keleti királyok szokását tükrözi, amikor legyőzött ellenségeik nyakára tették a lábukat, ezzel mutatva teljes uralmukat felettük. Krisztus pálcája azonban itt nem a megfélemlítés eszköze (Zsolt 2:9; 110:2).
A botot (vesszőt) eredetileg a törzsi vezetők vitték, törzsük szimbólumaként (4Móz 17:2-10). Krisztusnál Sion pálcája van, mert Sion népét képviseli. Pálcája az isteni ítélet jelképe, amely véget vet a gonoszság uralmának, Krisztus egyeduralmát ábrázolja (Jel 2:27; 12:5). Még a gonosz királyok is kapnak lehetőséget, hogy megtérjenek és behódoljanak a Messiás előtt (Zsolt 2:10-12). Krisztus végső győzelmének szemléltető leírását Dániel 7. fejezetének advent előtti jelenetében találjuk, ami leírja: utána következik az ítélet, „hogy igazságot szolgáltasson a Magasságos szentjeinek” (Dán 7:22, ÚRK). Krisztus megalapítja országát,
„Királysága örökkévaló királyság lesz” (Dán 7:27, ÚRK), a keresztnek köszönhetően ennek az ígérete biztos. Áldás hangzik mindenkinek, aki a Királyban bízik, a nép örül a Messiás korlátlan, igazságos uralmának (Zsolt 2:12; 89:16-18).

Milyen jó tudni, hogy igen, végül a jó legyőzi a gonoszságot, igazságot szolgáltat, örökre eltűnik a fájdalom és a szenvedés! Hogyan vigasztal ez az igazság most, amikor emberi szemszögből nézve úgy látszik, hogy virul a gonoszság?

EGW idézet

„Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon, amíg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábad alá.” (Zsolt 110:1) Az Atya szeretete felfoghatatlan, leírhatatlan és egyedülálló. Ebből a szeretetből fakadt, hogy beleegyezzen egyszülött Fia halálába, hogy ezáltal a lázongó ember egységbe kerülhessen a menny kormányzatával, és megmeneküljön törvényszegésének büntetésétől. Isten Fia leereszkedett királyi trónjáról, szegénnyé lett értünk, hogy szegénysége által gazdaggá lehessünk. Fájdalmak férfija lett, hogy az örökké tartó öröm részeseivé tehessen bennünket… Isten megengedte szeretett, kegyelemmel és igazsággal teljes Fiának, hogy a leírhatatlan dicsőségű országból egy olyan világba érkezzen, amelyet megcsúfított a bűn, és amelyet a halál és átok keserűsége árnyékoz be. (…)
Ember volta az emberi család közösségébe vonta Krisztust, isteni lénye pedig az Atya trónjához kapcsolta. – Isten csodálatos kegyelme, 79. o.

Azon a napon, mikor Jézus ismét eljön a földre, az emberi nemzetség többé nem a csőcseléktől körülvett fogolyként látja meg, hanem a menny királyaként ismeri meg Őt. Krisztus a saját dicsőségében, Atyja dicsőségében és a szent angyalok dicsőségében jön el. Tízezerszer tízezer és ezerszer ezer angyalból álló mennyei sereg kíséretében mindent felülmúló dicsőséggel jelenik meg. Azután majd dicsősége trónjára ül, s minden népet és nemzetet színe elé gyűjtenek. Akkor majd minden szem meglátja Őt; azoknak a szeme is, „akik őt általszegezték” (Jel 1:7). A töviskorona helyett a dicsőség koronáját hordja majd fején. A fakó, gúnyból ráadott bíborpalást helyett királyi palást lesz a vállán, és a legtisztább fehér ruha lesz az öltözéke, úgy, hogy „a ruhája fényes, [...] olyan fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet” (Mk 9:3). „És az ő ruháján és tomporán oda [...] írva az ő neve: királyoknak Királya és uraknak Ura.” (Jel 19:16) – Jézus élete, 739. o.
 
Isten kegyelmének országa most épül, amint nap mint nap bűnnel és lázadással teli szívek hódolnak be a szeretet uralkodásának. Ám a dicsőség országának teljes megalapítása csak Krisztus második eljövetelével következik be. (…) A mennyei kapuk akkor ismét feltárulnak, s Üdvözítőnk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer szenttel mint királyok Királya és uralkodók Ura jön el. Ekkor az „Úr lesz az egész föld királya” (Zak 14:9). Azon a napon egy Úr lesz, és a neve is egy. „Isten sátora az emberekkel lesz… velük lakozik, s ők az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük, és lesz Istenük.” (Jel 21:3) – Gondolatok a hegyibeszédről, 108. o.
 

6. Olvassuk el Zsolt 110:4-7 verseit! Miért egyedülálló Krisztus papsága? Minek a reményét adja?

Isten örökké tartó királysággal (Zsolt 110:1-3) és mindenek felett álló, Melkisédek rendje szerinti papsággal (Zsolt 110:4-7) ruházza fel a Messiást. Szavát ünnepélyes ígérettel pecsételi meg (Zsid 6:18). Megesküszik, hogy nem tér el ígéretétől, miszerint kegyelme jeleként tökéletes papot ad nekünk. Bűneivel és nyílt lázadásával a nép folyamatosan ingerli Istent, hogy hagyja magukra őket, de esküje változhatatlan, garantálja kegyelmét, ezért visszavonja a megtérő népre kimondott ítéletét (2Móz 32:14; Zsolt 106:45).
Az isteni eskü egy újszerű elemet ad a dávidi szövetséghez azzal a kijelentéssel, hogy a Messiás egyben Király és Pap is (Zsolt 110:4). Izrael királyai soha nem tölthettek be lévita papi tisztet (4Móz 8:19; 2Krón 26:16-21). Amikor a Szentírásban királyok vagy mások áldozatot mutattak be, ez azt jelenti, hogy paphoz vitték az áldozatukat, aki azután bemutatta azt. A 110. zsoltár különválasztja a Messiás Királyt Izrael többi királyától és papjától. Krisztus örök papsága Melkisédek rendje szerint való, aki Sálem királya és „a Magasságos Istennek papja” volt (1Móz 14:18-20). Az Ószövetség másutt nem tesz említést arról, hogy Dávid vagy más izraelita király pap is lett volna Melkisédek rendje szerint, csak a 110. zsoltár. Világos, hogy ez a zsoltár egy különleges királyra utal Izrael történelmében, aki egyben pap is.
 

7. Zsid 7:20-28 szakasza értelmében mi a jelentősége Krisztus mindenek felett álló papságának?

Krisztus, az isteni Király és örökkévaló Pap minden emberi pap és király felett áll, ezért lehet reménységünk. Az Ő szövetsége különb, mert Isten esküje az alapja, nem emberi ígéret. A mennyei szentélyben végzi szolgálatát, a bűn és a halál nem fog rajta, mint az emberi papokon, ezért örökké közbenjárhat népéért, képes megmenteni őket. A tökéletes és könyörülő Papnak, Krisztusnak a békéltető munkája állandó bizonyság népe számára, hogy Isten színe előtt van (Zsid 6:19-20). Krisztus királyi papsága eltörli a gonoszság uralmát, nemcsak az emberi szívekben, hanem az egész világon. Isten megtartja a 2. zsoltár ígéretét, miszerint Krisztus Jézus királyi ítélete alá rendel minden nemzetet és királyt (Zsolt 2:6-9; 110:1-2, 5-6). Maradéktalan engedelmességgel és bizalommal tartozunk Jézusnak, a nagyszerű királyi papnak!

EGW idézet

Krisztus munkája az volt, hogy az evangélium szemszögéből mutassa be az igazságot, és tárja fel azokat az előírásokat és alapelveket, melyeket Ő adott a bukott embereknek. Minden feltárt gondolat a sajátja volt. Nem volt szüksége gondolatok kölcsönzésére, mert Ő volt minden igazság szerzője. Bemutathatta a prófétákat és a bölcseket úgy, hogy közben megőrizze eredetiségét, mert minden bölcsesség az övé volt. Ő volt minden igazság forrása, kútfeje. Mindenki felett állt, és tanításai által minden kor lelki vezetőjévé vált.
Krisztus szólt Melkisédeken, a hatalmas Isten papján keresztül. Melkisédek nem volt Krisztus, de ő volt Isten szava a világban, az Atya képviselője. A múlt minden nemzedékén keresztül Krisztus szólt. Krisztus vezette népét, és Ő volt a világ világossága. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 409. o.

A betlehemi gyermekben ott rejlett az a dicsőség, amely előtt az angyalok leborultak. Ez az öntudatlan csecsemő volt az a megígért mag, akire az Éden kapujában felállított első oltár mutatott. Ő volt Siló, a békesség adományozója. Ő volt az, aki kijelentette önmagáról Mózesnek, hogy VAGYOK. Ő vezette Izraelt felhőés tűzoszlopban. Róla jövendöltek régóta a próféták. Ő volt minden nemzet vágya, Dávid gyökere és sarja, a fényes Hajnalcsillag. E gyámoltalan csecsemő neve, amelyet Izrael könyvtekercsébe bevezettek, az a név, amely testvérünknek hirdeti ki Őt, az elbukott emberiség reménysége volt. E gyermek, akiért megfizették a váltságpénzt, váltságdíjat fizetett az egész világ bűneiért. Ő volt az igazi „nagy papunk Isten háza felett” (Zsid 10:21), a „változhatatlan papság” (Zsid 7:24) feje, a közbenjáró, aki „a Felségnek jobbjára” ült „a magasságban” (Zsid 1:3). – Jézus élete, 52. o.

A trónt övező szivárvány záloga annak, hogy Isten hű, és hogy nála nincs változás, sem változásnak árnyéka. Vétkeztünk ellene, és nem érdemeljük meg, hogy kedvezzen nekünk. De Ő maga tanít a legcsodálatosabb könyörgésre: „A te nevedért kérünk, ne utálj meg, ne engedd, hogy meggyalázzák dicső trónodat! Gondolj ránk! Ne bontsd fel a velünk kötött szövetségedet!” (Jer 14:21, új prot. ford.) Megígérte, hogy ha méltatlanságunk és bűneink beismerésével hozzá fordulunk, figyel kiáltásunkra. Trónja becsülete múlik szava betartásán.
Megváltónk Áronhoz hasonlóan, aki Krisztust szimbolizálta, képviseli minden gyermeke ügyét a szenthelyen. Nagy Főpapunk nem felejt el egyetlen szót sem, amellyel bizalomra bátorított minket. Az Úrnak gondja van szövetségére.
Mindazok, akik keresik Őt, megtalálják. Mindazoknak, akik zörgetnek, kinyílik az ajtó. Jézus nem fog vonakodni: ne zavarj; az ajtó zárva van; nem akarom kinyitni! Senki sem fogja ezt hallani: nem segíthetek rajtad! – Krisztus példázatai, 148. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete, „Velünk az Isten” c. fejezet.

A zsoltárok könyve Krisztus imáival és a róla szóló imádságokkal egyedülálló kinyilatkoztatást ad annak személyéről és megváltói szolgálatáról, aki „Velünk az Isten” (Mt 1:23). Jézus „Velünk az Isten”, amikor az elhagyatottság és szenvedés küzdelmes imáit mondja, amikor igazságért és szabadulásért kiált. Jézus „Velünk az Isten”, mert nem hagy magunkra elveszettségünkben és kétségbeesésünkben, hanem megmutatja a diadalmas hit útját. Örökkévaló Pap és Király lett az érdekünkben, hogy megszabadítson a bűn örök kárhozatától. Krisztusban, a tökéltes dávidi Királyban új módon teljesülnek Isten komoly ígéretei a megváltásra vonatkozóan (2Kor 1:20).
„Ember volta az emberi család közösségébe vonta Krisztust, isteni lénye pedig Isten trónjához kapcsolta. Mint ember Fia, példát adott az engedelmességre; mint Isten Fia, erőt ad, hogy engedelmeskedni tudjunk. Krisztus volt az, aki a Hóreb-hegyi csipkebokorból így szólt Mózeshez: »VAGYOK, AKI VAGYOK«… »Így szólj Izrael fiaihoz: A VAGYOK küldött engem tihozzátok« (2Móz 3:14). Ez volt Izrael szabadulásának záloga. Amikor mint »emberekhez hasonló« (Fil 2:7) jelent meg, ugyancsak ezt mondta magáról: VAGYOK. A betlehemi gyermek, a szelíd és alázatos Üdvözítő: Isten, aki »megjelent testben« (1Tim 3:16). Nekünk pedig ezt mondja: »Én vagyok a jó Pásztor« (Jn 10:11). »Én VAGYOK amaz élő Kenyér« (Jn 6:51).” (Jézus élete, 16. o.)

Naponkénti tanulmányozásra: Jeremiás 21–27; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Általános egészségügyi követelmények” c. fejezet

 

1. Mit kellett tenni, hogy az Úr haragja ne lobbanjon fel, mint a tűz?

2. Mi az igaz Isten-ismeret?    

3. Kik lettek olyanok, mint Sodoma és Gomora lakói?

4. Mennyi ideig szolgálta minden nemzet Babilon királyát?    

5. Milyen anyagokkal telítődik a zárt, szellőzetlen szoba?

Ezen a héten a teljes Szentírás legszebb témájával fogunk foglalkozni: Urunkkal és Üdvözítőnkkel, Jézus Krisztussal. Megváltónk mint a teljes Biblia központi szereplője rendkívüli jelentőséggel bír számunkra a Szentírás – s így a Zsoltárok könyve – megértését illetően. Különböző dicshimnuszaiban, isteni megbocsátásról, igazságosságról és jutalomról szóló énekeiben Jézus Pásztorként, szenvedő Messiásként, Dávid Fiaként, Örökkévaló Királyként, mennyei Papként van bemutatva. Ezek a leírások segítenek jobban megértenünk kiemelt pozícióját a megváltási tervben, és mindannyiunk iránt tanúsított szeretetét.
A Zsoltárok könyve átfogóbb képet nyújt Jézus mennyei munkásságáról és második eljöveteléről. Az előttünk álló héten elemezni fogunk néhány zsoltárt, mely utal Jézusra és mennyei szolgálatára.

Az Újszövetség írói szerint a Zsoltárok könyve Krisztus élete és munkássága megértésének fontos forrása. Az Újtestamentum számos zsoltári részre tesz utalást, ezáltal mutatva rá, hogy Jézus teljesíti az ószövetségi jövendöléseket. Egyes igeversek szó szerint idéznek a zsoltárokból, mások csak utalnak rá (közvetett hivatkozások az ótestamentumi szövegekre, gondolatokra).
A Zsoltárok könyvében tehát számos utalás van Krisztus isteni voltára és földi munkásságára. Ezek a jövendölések – a Szentlélek vezetése alatt – a zsoltárírók azon szándékát közvetítik, hogy nyomatékosítsák, hirdessék az Úr Jézus szolgálatát. Ezeket az általános elemeket szem előtt tartva, figyelmünket irányítsuk azokra a zsoltári igeversekre, amelyeket az újtestamentumi írók Jézusra és szolgálatára alkalmaznak.

Az Úr Jézus az Ószövetség Jahvéja – Ő Isten

Prófécia	A zsoltár és az igevers	Újszövetségi alkalmazása
Jézus Krisztusnak imádatban kell részesülnie.	97:7	Zsidók 1:6
Jézus Krisztus isteni minőségében tiszteletet kap.	45:7–9	Zsidók 1:8–9
Jézus Krisztus örök Teremtő.	102:25–28	Zsidók 1:10–12
Jézus Krisztus Isten Fia.	2:7	Cselekedetek 13:33; Zsidók 1:5; 5:5

Az Úr Jézus isteni volta fontos téma az Újszövetség írói számára, ahogyan számunkra is fontosnak kell lennie. Az alábbi táblázatban láthatjuk azokat a zsoltári igeszakaszokat, amelyek Jahve istenségére utalnak, s amelyeket Pál és Lukács Jézusra vonatkoztat. Az Úr isteni mivoltából kifolyólag áldozata egyedi és hatékony, más szóval, aki meghalt a kereszten, hogy megváltson minket, maga a Teremtő volt. Milyen mély gondolat! Sosem fogjuk teljesen megérteni minden részletét, sem most, sem az örökkévalóságban, de már az, hogy elmélkedünk a benne rejlő csodálatos igazságokon, megváltoztatja a szívünket.

Az Úr Jézus élete és munkássága

Prófécia	A zsoltár és az igevers	Újszövetségi alkalmazása
Az Úr Jézus testet öltése és teljes értékű áldozata	40:7–11	Zsidók 10:5–7
Jézus Krisztus féltőn szerető szeretettel vágyódik Isten házába.	69:10	János 2:17
Jézus Krisztus példázatok által beszél.	78:2	Máté 13:35
Jézus Krisztus a menny kenyerével táplálja az embereket.	78:24	János 6:31
Jézus Krisztus a Szegletkő.	118:22	Máté 21:42; Márk 12:10–11; Lukács 20:17
A gyermekek dicsérni fogják az Úr Jézus munkáját a templomban.	8:3	Máté 21:16

 

Az evangéliumok és általában az Újszövetség írói megértették, hogy az Ószövetség bizonyos szakaszai – mint például némely zsoltárok – az Úr
Jézus munkáját hirdetik. Szem előtt tartva az Újszövetség számos zsoltárszöveget idéző passzusát, azt mondhatnánk, hogy a Zsoltárok könyve volt a Jézus kora utáni bibliaírók kedvence. Arra használták a zsoltárokat, hogy kijelentsék: a próféták megjövendölték Jézus földi szolgálatának fontos eseményeit, amint ez a fentebbi táblázatból is kiderül.

Az Úr Jézus szenvedése

Prófécia	A zsoltár és az igevers	Újszövetségi alkalmazása
Az Urat közeli ismerőse árulja el.	41:10	János 13:18
Ellenségei mérget és ecetet adnak neki inni.	69:22	Máté 27:34, 48
Isten elhagyja Őt.	22:2	Máté 27:46; Márk 15:34
Csúfolják Jézust.	22:8	Máté 27:39; Lukács 23:35
Ellenségei fejüket csóválják; gyalázatosnak tartják Őt.	109:25	Máté 27:39
Kigúnyolják a Jézus hitét.	22:9	Máté 27:43
Szétosztják maguk között a Jézus Krisztus ruháit.	22:19	Máté 27:35; Márk 15:24
Jézus Krisztus utálattá vált a barátai számára.	88:9	Lukács 23:49
Jézus kimondja utolsó szavait.	31:6	Lukács 23:46
Csontjai nem törnek el.	34:21	János 19:36
Teste nem indul bomlásnak a sírban.	16:8–11	Cselekedetek 2:25–28; 13:35

Az apostolok bizonyítékokat kerestek a Szentírásban arra, hogy az Úr Jézus szenvedése és halála részletesen megjövendölt eseménysor volt az Ószövetségben. (Ne feledd, hogy ezúttal csak a Zsoltárok könyvében található bizonyítékokkal foglalkozunk! Nyilvánvaló, hogy a teljes Ótestamentumban számos, Krisztus szenvedésére utaló jövendölés van, főként Ézsaiás könyvében.)
A Zsoltárok könyvében található utalások, jövendölések igazolják Jézus Krisztus haláltusáját, halálát és feltámadását. Az Úr kereszthalála és feltámadása az üdvtörténet csúcspontja a bűnbeesés és a második eljövetel között.

Az Úr Jézus mennybemenetele a feltámadást követően

Prófécia	A zsoltár és az igevers	Újszövetségi alkalmazása
A Messiás az Úr jobbján foglal helyet.	110:1	Máté 22:34; Márk 12:36; Lukács 20:42; Cselekedetek 2:34
Dávid leszármazottja ül majd Dávid trónjára.	132:11	Cselekedetek 2:30
Az Úr Jézus vezeti a népeket.	2:1–2	Cselekedetek 4:25–26
Jézus Krisztus Melkisédek rendje szerint való pap.	110:4	Zsidók 5:6, 10; 6:20; 7:17, 21
Jézus Krisztus felment a magasságba, és foglyokat vezetett.	68:19	Efézus 4:7–8

 

Jézus engesztelő munkája, amely most folyik a mennyben, nem kisebb jelentőségű, mint az engesztelő áldozata, melyet a Golgotán hozott meg az emberiségért. Ennélfogva nem véletlen, hogy az Ószövetség írói a 110. zsoltárból idéznek a legtöbbet, erre az igeszakaszra utalnak a leggyakrabban. Az első vers tizenhétszer jelenik meg az Újtestamentumban: Máté 22:44; Márk 12:36; 16:19; Lukács 20:42–43; 22:69; Cselekedetek 2:34–35; 1Korinthus 15:25; Efézus 1:20; Kolossé 3:1; Zsidók 1:3,
13; 8:1; 10:12–13; 12:2; míg a 4. vers négyszer: Zsidók 5:6; 6:20; 7:17, 21.
Az Úr Jézus mennyei szolgálata, illetve az, ahogy e számunkra végzett munkáját értelmezzük, lényeges eleme mindennapi vallásos tapasztalatunknak. A Zsidókhoz írt levélben Pál bizalommal jelenti ki: „Hogy két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon, erős vigasztalásunk legyen minékünk, mint akik oda menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet, mely lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya, és beljebb hatol a kárpitnál, ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökké való főpap lett Melkisédek rendje szerint” (Zsid 6:18–20; amely idézi Zsolt 110:4 versét).

Isten zsoltárokban feltűntetett és az Újtestamentumban alkalmazott tulajdonságai
Ahhoz, hogy jobban megértsük az Úr Jézus és a zsoltárokban megjelenő messianisztikus képek közötti kapcsolatot, vizsgáljuk meg a következő példákat és újtestamentumi alkalmazásait:
Isten jósága személyesen is megtapasztalható: Zsoltár 34:9; 1Péter 2:3–4.
Az Úr Jézus megbocsátja a bűnöket: Zsoltár 103:2–3; Lukács 5:21, 24.
Jézus Krisztus az élet: Zsoltár 36:10; János 1:4.
Ő a Szikla: Zsoltár 18:3; 95:1; 1Péter 2:6; 1Korinthus 10:4.
Isten igazságos: Zsoltár 129:4; 145:17; 1János 1:9; 2:1.
Mindenütt jelenvaló: Zsoltár 139:8; Efézus 1:23; Máté 18:20. Országa örökké fennáll: Zsoltár 145:13; Dániel 7:14.
Igéje a hívőben lakozik: Zsoltár 119:11; Kolossé 3:16.
Amint ezek a példák is szemléltetik, a zsoltárok Istene a Messiás, akit az Újtestamentum kinyilatkoztat. Következésképpen az Ótestamentum és az Újtestamentum Istene egy és ugyanaz.
A 24. zsoltár messianisztikus hangvétele
Egyes zsoltárok bizonyos messianisztikus eseményekre utalnak, és a 24. zsoltár egy ezek közül. Az első igeversek (1–6) kapcsolati elemek, amelyek a fejezetet a 15. zsoltárral kötik össze, tematikai szempontból sok a hasonlóság közöttük. A 24. zsoltár feltárja előttünk azok azonosságát, akiknek meg lesz engedve a szent helyre, az Úr szent hegyére való bemenetel.
A 7. verstől a 10. versig a zsoltár messianisztikus hangnemre vált át. Leírja az Úr bemenetelét a szent városba. Számos igemagyarázó – köztük Ellen G. White is – ezt a szakaszt az Úr Jézus mennybemenetelére alkalmazza (lásd „Early Writings”, 190–192). Ez az igei passzus Jézus mennyországba való felemeltetésének örömteli leírása; az angyalok kórusa kikiáltja Őt „dicsőség Királyának: „Az erős és hatalmas Úr, az erős hadakozó Úr” (Zsolt 24:8). Ez a jelenet miniatűr reprezentációja annak a jövőben bekövetkező magasztos és egyetemes eseménynek, amelynek alkalmával a megváltottak átléphetnek a Szent Város kapuján.

Röviden, ismételjük át, miért fontos az e heti tanulmányunk a lelki életünk szempontjából! Elsősorban igazolódni láttuk a prófétai Szó isteni eredetét. Másképpen mivel magyarázhatnánk azt a számos kijelentést, amit az Ószövetség írói tettek századokkal Jézus földi szolgálata előtt, s amelyekben pontosan megjövendölték az eljövendő eseményeket? Jézus a maga során hogyan tölthette be a próféciák legapróbb részleteit is, ha nem a Szentlélek vezetésének köszönhetően, akinek a befolyása alatt a próféták előrelátták az eljövendő Messiást? Napjainkban a munkahelyeken, az egyetemeken, a közösségi média felületein hitetlen elmék gúnyt űznek a Szentírásból. A mindent átitató szkepticizmus kontextusában őszintén reméljük, hogy az e heti tanulmány sokunk hitét meg fogja erősíteni Felkentünkben és az Ő Igéjében.
Tanulmányunk mindenekelőtt feltárja előttünk a Biblia egységét. Habár kívülről úgy tűnik, hogy különböző szerzők írásainak gyűjteményével van dolgunk – amely íratok tizenhat századon át íródtak különböző helyeken, különböző kultúrák talaján –, együtt egy jól összeforrt egészet alkotnak. A Szentírás gondolatai, témái egymásba fonódnak, és mögülük kirajzolódik a Szentlélek személye, aki ihlette a próféták és apostolok elméjét a tartalmak lejegyzéséhez. A végeredmény: az emberiség történetében valaha írt legnagyobb remekmű! Hitünknek és cselekedeteinknek ezen a szilárd sziklán kell állniuk!
A Zsoltárok könyve és az Újtestamentum összehasonlítása folytán új dolgokat fedezhettünk fel az Úr Jézus személyéről és jelleméről. A Szentírás olyan, mint egy „drágakinccsel” teletömött koffer, amelyben állandóan új „ékszereket”, igazságokat fedezhetünk fel csodálatos Istenünkről.