Misszió az el nem értekért, 1. rész

Pál athéni tevékenysége kapcsán Lukács ezt írja: „Mindennap vitatkozott a zsinagógában az istenfélő zsidókkal, a piacon pedig azokkal, akiket ott talált” (ApCsel 17:17, ÚRK). Az apostolnak az lett volna a legkényelmesebb, ha saját vérei, a zsidók között dolgozik, de nem elégedett meg azzal, hogy csak közöttük hirdesse az Igét. Arra kapott elhívást, hogy másokat is elérjen.
Megtehette volna, hogy csak az „istenfélő” pogányokhoz megy, akiknek a világnézete már jelentősen megváltozott. Nekik volt bibliai alapjuk, amelyre Pál építhetett, persze még meg kellett ismerniük Istent, akit féltek, s aki nem más, mint Jézus, a Messiás.
Ám nem így tett. Miközben Athénban, a filozófiájáról híres városban tartózkodott, igyekezett elérni az ottani embereket is. Közülük sokan teljesen más háttérrel és világnézettel rendelkeztek, mint a héberek, nem ismerték szent történelmüket, ami az alapját képezte a hitnek, amire Pál el akarta vezetni őket.
Hogyan igyekezett elérni ezeket az embereket, és mit tanulhatunk az erőfeszítéseiből?

December 2–9. – Imahét
December 9. – Imaheti adományok
 

EGW idézet

Az Úr Jézus minden lélek iránt érdeklődést tanúsít. Kijelentette, hogy egyháza őrizze meg a lelki jellegét. Az egyház a világban van, és a világért kell dolgoznia. […]
Ma az igazságot minden nemzetnek, népnek és nyelvnek hirdetni kell. Krisztus azt szeretné, hogy úgy végezzük a munkát, hogy azzal ne ébresszünk előítéleteket, mivel ha előítéletek merülnek fel velünk szemben, akkor egyesek többé nem akarnak hallani az igazságról.
Még mindig e világban vagyunk, ahol akadályokkal szembesülünk, ezért úgy dolgozzunk, hogy eljuthassunk minden társadalmi réteghez. Bárcsak a jelenlegi akadályok ne keltenének bennetek aggodalmat, és ne tennék tönkre Istenbe vetett hiteteket és bizalmatokat. – This Day With God, 269. o.

Az apostolt nem tévesztette meg a tudományos világnak ez a központja. Belső látása annyira fogékony volt a mennyei szépségek iránt, hogy a hervadhatatlan, örök kincsek gyönyörűsége és dicsősége értéktelenné tette előtte az őt környező fényt és pompát. Amikor látta Athén pazar szépségét, ráeszmélt, hogy a tudomány és művészet barátaira mindez milyen csábítóan hat; felismerte azonban a rá váró munka nagy fontosságát is. […]
„Vetekedik vala azért a zsinagógában a zsidókkal és az istenfélő emberekkel, és a piacon mindennap azokkal, akiket előtalált.” (Csel 17:17) Athénban fő feladatát azonban mégis az képezte, hogy közölje az üdvüzenetet azokkal, akiknek Istenről és szándékáról nem voltak világos fogalmaik. Az apostolnak csakhamar találkoznia kellett a pogányság legmegtévesztőbb, legcsábítóbb formájával. – Az apostolok története, 234. o.
 
Ha azonban Isten egyháza tagjainak jelenleg nincs élő összeköttetésük a lelki növekedés forrásával, akkor nem lesznek felkészülve az aratás idejére. Ha nem tartják lámpájukat feldíszítve és égve, akkor a rendkívüli szükség idején nem részesülnek a kegyelem nagyobb mértékében.
Csak azok lesznek képesek ezt az erőt napi szükségletükhöz és tehetségükhöz mérten felhasználni, akik a kegyelmi forrás állandó és újabb áldásaiban részesülnek. Ahelyett, hogy az eljövendő időkre várakoznának, amely őket csoda által ruházza fel a lelki erő rendkívüli mértékével, adják át magukat a lélekmentés munkájának, hogy Isten átformálhassa és hasznos edényekké tegye őket. Naponta megragadnak minden alkalmat a szolgálatra, és ezzel tesznek bizonyságot a Mesterről, bárhol legyenek, akár az otthon szerény munkakörében vagy a nyilvánosság előtt. – Az apostolok története, 55. o.
 

1. Olvassuk el ApCsel 17:1-16 verseit! Hogyan került az apostol Athénba? Miként reagált arra, amit ott talált?

Athén városa „bálványokkal van tele” (ApCsel 17:16). Pál ismerte saját népének történelmét és hajlamát a bálványimádásra (még a szüntelen figyelmeztetések ellenére is), és felkavarta a városban talált bálványok látványa. Vitathatatlanul az athéniak iránti együttérzés motiválta, akik bűneikben halnak meg, ha nem ismerik meg az igaz Istent.
A városaink ma is tele vannak bálványokkal, még ha ezek kevésbé nyilvánvalóak is, mint amiket Pál látott. Sajnos sok hívő képes úgy végigsétálni egy településen, hogy ott a bálványok a legkisebb reakciót sem váltják ki belőle. Pál azonban annyira ráhangolódott a Szentlélekre, hogy cselekednie kellett. Egyes hívőkkel ellentétben, akik nem értették, hogy az evangélium az egész világnak szól, ő tudta, hogy Isten az athéniak üdvösségét is akarja. Megértette: az egész világra kiterjedő misszió lényege az, hogy elvigyék az evangéliumot azokhoz, akikhez még nem jutott el, beleértve a bálványimádó pogányokat és az Athén utcáit megtöltő filozófusokat is. Ezért Pál gyakran elment a piacterekre és találkozott az emberekkel. Úgy is mondhatnánk, hogy ő alakította meg az első Globális Miszsziós Tanulmányi Központot: a piactereken tanulmányozta és próbálta ki azokat a módszereket, amelyekkel el lehet érni a pogányok szívét és elméjét. Tudta, hogy az athéniakat nem közelítheti meg ugyanúgy, mint a zsidókat vagy akár az istenfélő pogányokat. Az itt lakóknak nem Izrael Istene vagy népe között végzett cselekedetei jelentették a kiindulópontot. Bármennyire is központi szerepet játszottak ezek a fogalmak és hittételek a zsidók számára, sőt még az istenfélő pogányok számára is, az athéni piactéren találkozó embereknek semmit sem jelentettek. Ezért teljesen új megközelítésre volt szükség.
Ma gyakran olyan embereket próbálunk elérni, akik hátterében semmi közös nincs azzal, amit mi „zsidó-keresztény” örökségnek nevezünk. Ezért Pálhoz hasonlóan nekünk is alkalmazkodnunk kell ezekhez az adottságokhoz. Ami Buenos Airesben jól működik, Bangkokban (vagy Magyarországon – a ford.) abszolút haszontalan lehet.
 

Milyen bálványoknak hódolnak az emberek a környezetünkben? Hogyan nyithatod meg a szemüket, hogy meglássák azok értelmetlenségét?
 

EGW idézet

A thesszalonikai hitetlen zsidók az apostolok iránti féltékenységtől és gyűlölettől űzve nem elégedtek meg azzal, hogy őket saját városukból kiűzték, hanem még Béreába is utánuk mentek, ahol a könnyen ingerelhető alantas rétegek szenvedélyét felszították ellenük. A hittestvérek féltek, hogy Pál apostol ellen erőszakot alkalmaznak, ha ott marad, ezért néhány újonnan megtért béreai testvér kíséretében Athénbe küldték. Így üldözték az igazság hirdetőit városról városra. Krisztus ellenségei nem tudták ugyan az evangélium terjedését megakadályozni, ellenben elérték azt, hogy az apostolok munkáját igen megnehezítették. Azonban az ellenállás és küzdelem ellenére is, Pál feltartóztathatatlanul haladt előre. Eltökélte, hogy véghezviszi Isten szándékát, melyet Jeruzsálemben látásban nyilatkoztatott ki előtte. „Mert én téged meszsze küldelek a pogányok közé.” (Csel 22:21) – Az apostolok története, 232–233. o.

Athén városa a pogányság központja volt. Itt Pál, ellentétben a lisztrai tudatlan és könnyen hívő lakossággal, emberekre akadt, akik híresek voltak eszükről, tudásukról és műveltségükről. Mindenfelé ott álltak istenségeik és történelmük, valamint irodalmuk istenített hőseinek szobrai. Gyönyörű épületek és képek szemléltették és dicsőítették a népi hőstetteket; hirdették a pogány istenek népszerű tiszteletét. A nép érzelmeit a művészet szépsége és pompája tartotta bűvöletben. A város minden részében pazarul díszített templomok és szentélyek ékeskedtek, amelyek építésére kimondhatatlan összegeket költöttek. Fegyvereik és híres hadvezéreik győzelmét szobrokkal és oltárokkal, valamint emléktáblákkal jelölték. Mindez Athént egyetlen óriási műcsarnokká avatta.
Amikor Pál az őt környező nagyszerű szépséget szemlélte, és meggyőződött, hogy a város teljesen bálványimádásba merült, nagy buzgalom lángolt fel benne Istenért. Látta, hogy Istent mindenütt megszentségtelenítik; részvét fogta el szívét Athén lakossága iránt is, amely a szellemi műveltség ellenére nem ismerte az igaz Istent. – Az apostolok története, 233–234. o.

A Krisztussal való élő, hit általi közösség tartós. Minden más egységnek el kell múlnia. Jézus előbb választott bennünket, mérhetetlen árat fizetve megváltásunkért. Az igazi hívő Krisztust választja elsőnek, utolsónak és mindenben a legkiválóbbnak. Ennek az egységnek ára van. A beképzelt lényeknek teljesen függővé kell válni. Aki erre az egységre lép, tudja, hogy Krisztus elfedező vérére van szüksége. Szívüknek meg kell változnia. Akaratukat Isten akarata alá rendelik. Küzdelembe kerül ez a külső és belső akadályokkal. Az elszakadás fájdalmán átesniük csakúgy, mint az odatartozásén. Büszkeséget, önzést, hiúságot, világiasságot, a bűn valamennyi formáját le kell győzniük, ha Krisztussal akarnak egységre lépni. Azért találják a keresztény életet olyan siralmasan keménynek; azért olyan ingatagok, változékonyak, mert anélkül csatlakoztak Krisztushoz, hogy elszakadnának melengetett bálványaiktól. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1143. o.
 

Pál, mivel Istentől kapta a megbízását, mindenhol hirdette az evangéliumot. Így tett Athénban is.

2. Olvassuk el ApCsel 17:18-21 verseit! Hogyan reagáltak a piacon a pogányok Pál beszédére és kérdéseire?

Nyilvánvaló, hogy az idegen Istenség hirdetésével Pál nagy hatást tett ezekre az emberekre a piactéren (ApCsel 17:18). Elvitték az Areopágoszra, a városnak arra a részére, ahol jogi és vallási kérdésekben ítélkeztek – bár nem úgy tűnt, mintha bármiféle peres ügye lett volna. Csak meghallgatni akarták őt és „új tanítását” (ApCsel 17:19). Nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni valakit, aki olyan ékesszóló, szenvedélyes és intelligens, mint Pál, még akkor is, ha az eszmék, amelyeket hirdetett, igen furcsának tűntek a számukra.
ApCsel 17:21 szerint az „athéniaknak” más dolguk sem volt, mint a legújabb eszmék meghallgatása és megbeszélése. Lukács vajon lustasággal vádolta őket? Nem valószínű. Tapasztalt gondolkodók és vitatkozók voltak. Végtére is a görög társadalom olyan embereket termelt ki, mint Szókratész, Platón és Arisztotelész – filozófusokat, akiknek a hatása egészen napjainkig terjed. Athént évszázadokon át az intellektuális és filozófiai gondolkodás központjának tekintették. Bár e gondolkodók közül nem volt mindenki ateista (és itt ne a mai értelemben vett ateistákra gondoljunk), számos filozófiai elképzelésük gyökeresen eltért a kereszténység tanításaitól. Nehéz például helyet találni az epikureusok és a sztoikusok filozófiájában a feltámadt Messiásnak.
Athénban Pál arra számított, hogy a Szentlélek felhasználhatja tudását és szónoki képességeit, amelyeket Gamáliel iskolájában sajátított el. Azonban az athéni utcákon megszerzett „képzése” volt az, amit a Szentlélek leginkább használhatott. „Legbölcsebb hallgatói is csodálkoztak, amikor érveléseit hallgatták. Jártasnak mutatkozott művészi alkotásaikban, irodalmukban és vallásukban” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 158. o.).
 

Pál a pogányokkal és filozófusokkal szerzett athéni tapasztalatai után ezt írta a korinthusiaknak: „elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről” (1Kor 2:2, ÚRK). Mi ebben a tanulság számunkra? Mennyire kapjon központi szerepet az üzenetünkben Krisztus, függetlenül attól, hogy kinek prédikálunk?

EGW idézet

Athén nagyjai hamarosan tudomást szereztek arról, hogy városukban egy különleges tanító tartózkodik, aki a népnek új és szokatlan tanításokat hirdet. Néhányan közülük felkeresték Pált, és beszélgetni kezdtek vele. Csakhamar egész sereg hallgató vette körül. Athén vezetői közül egyesek nevetségessé akarták tenni az apostolt, mint olyasvalakit, aki mélyen alattuk áll mind társadalmi, mind szellemi téren. Gúnyosan jegyezték meg egymás között: „Mit akarhat ez a csácsogó mondani?”
 Mások meg: „Idegen istenségek hirdetőjének látszik, mivelhogy a Jézust és a feltámadást hirdeti vala nékik.” (Csel 17:18)
Azok között, akik Pállal a piacon szembe szálltak, volt néhány „epikureus és sztoikus filozófus”; de úgy ők, mint a többiek, akik érintkezésbe jutottak vele, csakhamar felismerték, hogy a tudásnak sokkal nagyobb kincse felett rendelkezik, mint ők. Tudományos felkészültsége a tudósok tiszteletét vívta ki, míg hatásos és logikus érvelése, valamint beszédének ereje egész hallgatósága figyelmét lebilincselte. Aki csak hallotta őt, mindenki azonnal felismerte, hogy nem valami újonc, hanem azzal a tehetséggel rendelkezik, hogy a társadalom minden osztályának meggyőző bizonyítékokkal szolgáljon, és az általa képviselt tanokat alátámassza. Az apostol bátor magatartással szállt szembe ellenfeleivel, és logikára logikával, filozófiára filozófiával, szónoklatra szónoklattal válaszolt. – Az apostolok története, 235. o.

Midőn Pál a Szentírásban kutatott, felismerte, hogy már kezdettől fogva „nem sokan hívattak bölcsnek test szerint, nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek; hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ nemtelenjeit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse; hogy ne dicsekedjék előtte egy test sem.” (1Kor 1:26–29) És amikor így, a kereszt fényében szemlélte a világ bölcsességét, elhatározta, hogy semmi egyébről sem akar tudni, mint egyedül „a Jézus Krisztusról, még pedig a megfeszítettről” (1Kor 2:2).
Későbbi tanítói működése alatt Pál tényleg sohasem tévesztette szem elől bölcsességének és erejének forrását. Halljuk csak, hogyan erősítette meg évek múlva is: „mert nékem az élet Krisztus” (Fil 1:21). És ismételten: „Annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam, ...hogy a Krisztust megnyerjem, és találtassam Őbenne, mint akinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján: hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet.” (Fil 3:8–10) – Az apostolok története, 127–128. o.

Vágyakozunk-e a Krisztussal való együtt lakozásra egy örökkévalóságon át? Ha igen, akkor itt is Ővele kell laknunk, hogy minden próbában és kísértésben megsegíthessen, és felkészítsen eljövetelére… Krisztust nem tarthatjuk távol az életünktől, mert akkor nem felelünk meg az Ővele való mennyei lakozás feltételeinek. Ő legyen számunkra mindenben minden a mennyben és itt a földön is. – Review and Herald, 1891. május 5.
 

Figyeljük meg, hogy Pál nem becsmérli az athéniak hamis vallását és hamis isteneit! Ehelyett minden jót elmondott, amit csak talált, ha mégoly keveset is, és abból kovácsolt tőkét.

3. Olvassuk el ApCsel 17:22-23 verseit! Mit tett az apostol? Hogyan akarta az embereket elérni az evangéliummal?

„Athéni férfiak! Minden tekintetben nagyon vallásosnak tekintelek titeket” (ApCsel 17:22, ÚRK). Pál elismeréssel szólt a pogányokhoz. A vallásuk minden szempontból téves volt, ő mégis dicsérte az odaadásukat, mert még a nem helytálló szellemiség iránti elkötelezettség is jobb, mintha egyáltalán nem törődtek volna a lelki dolgokkal.
Majd így folytatta: „mert amikor bejártam és megszemléltem szentélyeiteket…” (ApCsel 17:23, ÚRK). Elmondta, miként tanulmányozta az athéniak vallását, amivel tiszteletet közvetített irántuk. Nem nyomult rájuk önjelölt szakértőként olyan válaszokkal, hogyan kellene megváltozniuk. Pedig ő valóban szakértő volt, ismerte a válaszokat, amelyekre ezeknek az embereknek szükségük volt. Mégsem így mutatkozott be, különben azonnal visszautasították volna. Fellépése miatt úgy tekintettek rá, mint aki törődik velük és a javukat akarja.
Kommentálva az egyik feliratot – „Ismeretlen Istennek” (ApCsel 17:23) – felhasználta azt, amit közös alapnak lehetett tekinteni. Az athéniaknak volt istenhitük (sok istenben hittek), ami nagyszerű kezdet volt (akkoriban nem mindenki hitt az istenekben), és megnyithatta az utat a mélyebb beszélgetéshez.
Nem gúnyolta az ismeretlen istennek címzett oltár képtelenségét, ehelyett értékelte és csodálta a népet, amely annyira nagy gondot fordított a spirituális dolgokra, hogy fáradságot és költséget nem kímélve imádott valamit, amit még csak nem is ismert, nehogy valaki kimaradjon az istenek közül.
Tévút volt ez? De még mennyire! Viszont témát kínált. Kezdetben az volt a fontos, hogy odaadóak voltak abban, amit értettek. Pál ezt ismerte fel, ez volt az a téma, amivel a Szentlélek dolgozhatott. Az apostol megtalálta azt a pontot, ami felkelthette az érdeklődésüket.
 

Milyen hidak és kapcsolódási pontok jutnak az eszedbe, amelyek lehetőséget nyithatnak a mélyebb beszélgetésre azokkal, akikkel kapcsolatba kerülsz?

EGW idézet

Figyeld meg Pált az Areopagus (görög törvényszék) tanácsa előtt, amikor tudományra tudománnyal, logikára logikával és bölcseletre bölcselettel szállt szembe. Figyeld meg, hogyan utal Jehovára, int az ismeretlen Istenre – az Istentől nyert szeretet tapintatával –, akit hallgatói tudatlanul, ismeretlenül is imádtak. Beszédében idézte saját költőjüket, és úgy rajzolja eléjük Istent, mint Atyát, akinek gyermekei vagyunk. Hallgasd őt abban a kasztés osztályrendszer korában, amikor az emberek jogait egészen megtagadták, amint a testvériség nagy igazságát fejtegeti, és kijelenti, hogy „Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén” (Csel 17:26). Ezután bemutatja, hogy Istennek az emberrel való bánásmódja révén hogyan vonul végig aranyfonálhoz hasonlóan kegyelmének és irgalmának szándéka. – A megváltás története, 312. o.

Az Areopagus közepén állva Pál az athéniek elé tárta az élő Isten dicsőségét bálványimádó gyakorlatukkal ellentétben. „... Athéni férfiak – mondta –, minden tekintetben nagyon istenfélőknek látlak titeket. Mert mikor bejárám és szemlélém a ti szentélyeiteket, találkozám egy oltárral is, melyre ez vala ráírva: Ismeretlen Istennek. Akit azért nem ismerve tiszteltek, azt hirdetem én néktek. Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami abban van, mivelhogy ő mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik. Sem embereknek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködnék, holott ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent; és az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait; hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikőnktől sem. Mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk: miképpen a ti költőitek közül is mondották némelyek: Mert az ő nemzetsége is vagyunk. Mivelhogy azért az Istennek nemzetsége vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlatos az istenség.” (Csel 17:22–29) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 292–293. o.

Isten olyan gyümölcsöket vár el egyházától, amelyek megfelelnek a krisztusi tanításoknak, méltóak ahhoz az igazsághoz, amelyet vallunk, és Krisztus bölcsességét, kegyelmét nyilatkoztatják ki. Az Úr odaszentelt szolgálatra hív el, hogy keressük meg az embereket ott, ahol vannak, és értsük meg őket, de közben ne tagadjuk meg az igazságot. Nem szabad bezárkóznunk, mert akkor a világosságunk nem jut el másokhoz. Keressük a közös területet, ahol együtt lehetünk a más hitűekkel, ahol egyeztethetjük az elveinket és a Krisztus tanításaival kapcsolatos ismereteinket. A szent elvekkel nem sokan fognak szembeszállni. – Manuscript 104, 1898.
 

Miután sikerült felkeltenie az athéniak figyelmét, hallgatósága tekintetét a mennyek Istene felé irányította.

4. Olvassuk el ApCsel 17:24-27 verseit! Milyen megközelítést használt ekkor, hogy elérje ez embereket?

Pál szavai megkapóak lehettek a nép számára, amely annyira törődött a lelki dolgokkal, hogy oltárt épített egy ismeretlen istennek. A Teremtő Isten nem templomban lakik, nincs szüksége semmire az emberektől. Ő az, aki biztosítja a szükségleteinket. A görög mitológiától áthatott kultúrában az isteneket kiszámíthatatlannak, önzőnek és kegyetlennek tartották, tehát csodálatosan hangozhatott egy olyan Isten gondolata, mint akiről Pál szót. Az emberek megtették az első kis lépéseket a szeretet Istene felé. Tény, hogy az Isten, akit ők nem ismertek, megismerhető, ráadásul éppen azt akarja, hogy megismerjék. Pál valószínűleg sokkal többet mondott az Areopágoszon annál, mint amit Lukács lejegyzett. Terjedelmi okok miatt valószínűleg csak összefoglalta a beszédét. Ez esetben az eddig olvasott fogalmak mindegyikét részletesebben kifejthette az apostol. Bontsuk hát részekre a beszédét mi is!
1.    Először is dicsérte a lelki dolgokat érintő tudatosságukat és őszinteségüket.
2.    Ezután megmutatta, hogy tanulmányozta a hitüket, és talált valamit, amit tisztel abból.
3.    Majd elmondott nekik egy konkrét dolgot, amit a vallásuk tanulmányozása során fedezett fel, amit ők bevallottan nem értettek.
4.    Ezt követően Istennek olyan tulajdonságáról beszélt, amiről tudta, hogy szükséges megismerniük: hogy Isten létezik, szereti őket és nincs messze tőlük.
5.    A beszéde végén figyelmeztette őket, hogy mit jelent elutasítani az általuk eddig nem ismert Isten ismeretét.
Az apostol olyan mélységekig ment el velük a témában, amennyire csak tudott. Ha ilyen messzire el tudta vezetni őket, akkor igen jól tudott velük haladni.
 

Figyeljük meg, hogy Pál a teremtett világra és Istenre mint Teremtőre hivatkozik (lásd még Róm 1:18-25)! Miért jó ez a megközelítés a legtöbb ember esetében, legalábbis kezdetben? Mi mutat határozottan Istenre a teremtett világban?

EGW idézet

Pál apostol páratlanul szép és kedves szavakkal tárta Athén bölcsei elé, hogy mi volt Isten célja a teremtéssel, valamint a fajok és népek felosztásával. „Az Isten, aki teremtette a világot – mondta az apostol –, ...az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják...” (Csel 17:24, 26–27) Isten világossá tette, hogy akik akarnak, „a szövetség kötelékébe” (Ez 20:37) léphetnek. A teremtéssel az volt a szándéka, hogy a föld benépesüljön olyan lényekkel, akiknek a léte áldás lesz önmaguk és egymás számára, Teremtőjüknek pedig dicsőségére. Mindenki, aki akar, azonosulhat ezzel a szándékkal. Róluk szól: „a nép, amelyet magamnak formáltam... hirdesse dicséretemet!” (Ésa 43:21) – Próféták és királyok, 500. o.

Isten iránti őszinte tiszteletre késztet végtelen nagyságának érzete és jelenlétének tudata. Mélységesen kellene szívünkre hatnia, ha megérezzük a Láthatatlan jelenlétét. Az imádkozás órája és helye szent, mert Isten van ott. Ha magatartásunkban és viselkedésünkben tiszteletet tanúsítunk, elmélyül bennünk az az érzés, amely tiszteletre késztet. „...szent és félelmes az ő neve” (Zsolt 111:9) – nyilatkoztatta ki a zsoltáríró. Amikor az angyalok kimondják ezt a nevet, eltakarják arcukat. Nekünk, elbukott, bűnös embereknek, micsoda tisztelettel kellene ajkunkra vennünk Isten nevét! – Próféták és királyok, 48. o.

Pál mélységesen vágyott arra, hogy az emberek meglássák és felfogják Krisztus alázatosságát. Meg volt győződve arról, hogyha rá lehetne vezetni őket a menny Fensége által hozott csodálatra méltó áldozat átgondolására, az önzés eltűnne szívükből. Az apostol hosszasan időzik egyik pontnál a másik után, hogy valamennyire felfogjuk, milyen csodálatos az, ahogy a Megváltó leereszkedett a bűnösök érdekében. A figyelmet először arra irányítja, hogy Krisztus a mennyben Atyja kebelén volt. Azután bemutatja Őt, amint félreteszi dicsőségét, és önként kiteszi magát az emberi élet megalázó állapotának, vállalva egy szolga kötelezettségeit, engedelmes lévén halálig – és ami a legszégyenletesebb, legfelháborítóbb és leggyötrelmesebb –, a kereszthalálig. Tudunk-e Isten szeretetének e csodálatos megnyilatkozására hála és szeretet nélkül és annak a ténynek mélységes átérzése nélkül gondolni, hogy mi nem a magunkéi vagyunk? Az ilyen Mestert nem kelletlenül, önző indítékokból kell szolgálni. – A nagy Orvos lábnyomán, 501. o.

Krisztus szeretete aranylánc, mely a benne hívő halandó embereket a végtelen Istenhez láncolja. Az Úrnak a gyermekei iránti szeretete minden értelmet fölülmúl. Semmi tudomány le nem írhatja azt. Emberi bölcsesség nem tudja lemérni. Minél inkább érezzük e szeretet hatását, annál szelídebbek, alázatosabbak leszünk. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1141. o.

5. Olvassuk el ApCsel 17:24-34 verseit! Mivel folytatja Pál a tanúságtételét?

A szakasz egyik érdekessége, hogy Pál a saját íróiktól idéz olyasmit, ami sokban hasonlít a bibliai igazsághoz, ezzel segített felkelteni a hallgatók figyelmét. Az ismerős szövegek révén közös platformot teremt a hallgatósággal azért, hogy tovább lendíthesse a beszélgetést. Amikor a hallgatók hitével egybecsengő dolgokat keresünk és rámutatunk a közös pontokra, az remek lehetőség arra, hogy elérjük őket.
Amint megfigyelhetjük, Pál a közös pontokat arra használja, hogy oda jusson el általuk, ahova eredetileg is akart: Jézus feltámadásához és a reményhez, amelyet ez kínál nekik. Lukács lejegyzi, hogyan reagáltak az athéniak Pál záró szavaira a feltámadásról. Néhányan gúnyolódtak a dolgon, mások újra hallani akarták, egyesek azonban hittek neki. A történet kulcseleme, hogy valójában mindannyian meghallgatták. Pál éppen ezt szerette volna kezdettől fogva.
Tudjuk, nem mindenki fogadja el az evangéliumot, de mindent meg kell tenni, amit csak lehet, hogy tisztában legyenek azzal, mit utasítanak el. Pál elérte az athéniak között választott módszere és a tőlük, általuk tanultak remekbeszabott stratégiai használata által, hogy nyitott elmével fogadták a tanítását annak az Istennek a létezéséről, akit eddig nem ismertek, ám aki őket is teremtette. Ez az Isten szereti őket és azt akarja, hogy végre megismerjék, kegyelemes hozzájuk az elutasításuk ellenére is. Azonban az ítélet napja közeleg. Amennyiben mindez hihetetlennek is hangozna, Krisztus feltámadása bizonyítékot szolgáltat.
Amikor az emberek hallották és megértették az üzenetet, választaniuk kellett: vagy nyíltan elvetik, vagy tovább vizsgálódnak annak igazságtartalma felől. Néhányan e második utat választották és Jézus követői lettek (ApCsel 17:34).

Kihívás: Kérd imában Isten vezetését az életedben, hogy mutassa meg, miként tehetsz bizonyságot egy ismerősödnek!

Kihívásra fel! Térképezd fel a szociális médiát mint lehetséges „Areopágoszt”, hogy bemutathasd az evangéliumot a nem hívőknek, olyan tisztán és diszkréten, ahogy Pál tette!

EGW idézet

Pál… az adott körülmények között milyen könnyen mondhatott volna olyasvalamit, ami gőgös hallgatóit felingerli, és nehézségeket okoz számára. Ha beszédében meggondolatlanul isteneiket és városuk nagy embereit támadja, az a veszély fenyegeti, hogy Szókratész sorsára jut. Azonban isteni szeretetből fakadó tapintattal igyekezett gondolataikat a pogány istenségektől óvatosan eltéríteni, amennyiben az igaz Istent nyilatkoztatta ki előttük, akit nem ismertek. – Az apostolok története, 241. o.
 
Miközben az emberiség nemes képviselőire utalt, a görög költészetből vett idézetekkel szemléltette a végtelen Istent, mint Atyát, akinek valamennyien gyermekei vagyunk. „Mert ő benne élünk, mozgunk és vagyunk” – jelentette ki –, „miképpen a ti költőitek közül is mondották némelyek: Mert az ő nemzetsége is vagyunk. Mivelhogy azért az Istennek nemzetsége vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlatos az istenség.” […]
Amikor Pál a halottak feltámadásáról beszélt, „némelyek gúnyolódtak; mások pedig mondának: Majd még meghallgatunk téged e felől” (Csel 17:32). […]
Voltak néhányan az apostol hallgatói között, akik annak ellenére, hogy az elmondott igazságok meggyőzték őket, mégsem akartak megalázkodni, az igaz Istent elismerni, és a megváltás tervét elfogadni. A bűnöst sem az ékesszólás, sem a legerősebb bizonyítékok sem tudják megtéríteni; Isten ereje képes csupán az igazságot a szívbe vésni. Aki állhatatosan elzárkózik ez erő elől, azt megközelíteni nem lehet. A görögök bölcsességre vágytak, de a keresztről szóló üzenetet bolondságnak tartották, mivel saját bölcsességüket magasabbra értékelték annál a bölcsességnél, amely onnan felülről jön. – Az apostolok története, 238–239. o.

Isten megígérte: „Kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem.” (Jer 29:13) Egész szívünket át kell adni Istennek, különben nem munkálja bennünk azt a változást, mely Isten képmását kialakítja. Bűnös természetünk elidegenített bennünket Istentől. A Szentlélek találóan ábrázolja állapotunkat: „Akik holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt.” (Ef 2:1) „Minden fej beteg, és minden szív erőtelen. Tetőtől talpig nincs e testben épség.” (Ésa 1:5–6) Sátán tőrében tart bennünket, foglyokká tétettünk az ő akaratára (2Tim 2:26). Isten meg akar bennünket gyógyítani, szabadítani bűneinkből. Miután ez teljes átalakulást igényel, egész lényünk megújulását, azért teljesen át kell adnunk magunkat Istennek. – Jézushoz vezető út, 43. o.

Minden embernek joga van eldönteni, hogy melyik hatalom uralma alá akarja helyezni magát. Senki sem süllyedt olyan mélyre, senki sem olyan aljas, hogy ne találhatna Krisztusnál szabadulásra. A megszállott – imádkozás helyett – csak a Sátán szavait tudta kimondani; de Isten hallotta a szív ki nem mondott esdeklését. Egyetlen sóvárgó kiáltást sem hagy Isten figyelmen kívül, ha az esdeklés nem is formálódik szavakká. Nem lesz Sátán martaléka, és gyengeségében nem marad magára senki, aki Istennel szövetségre lép. – A nagy Orvos lábnyomán, 93. o.
 

Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., „A menny elnyerése” c. fejezet, 96–97. o.; Pátriárkák és próféták, „Sátán ellenségeskedése a törvénnyel” c. fejezet, 331–342. o.

„Az apostol szavainak, magatartásának, helyzetének leírása, ahogy azt az ihletett toll felvázolja minden következő nemzedék számára, bizonyságot tesz megingathatatlan bizalmáról, az egyedüllétben és a nehézségben tanúsított bátorságáról, valamint győzelméről, melyet a kereszténységért a pogányság nagyon kemény szívében kivívott.
Pál szavai az ismeret kincseit tárják az egyház elé. Olyan helyzetben volt, amikor könnyen mondhatott volna olyat, ami büszke hallgatóit felingerli, önmagát pedig nehéz helyzetbe hozza. Ha beszédében meggondolatlanul isteneiket és városuk nagy embereit közvetlenül támadja, Szókratész sorsa fenyegeti. Azonban isteni szeretetből fakadó tapintattal igyekezett gondolataikat a pogány istenségektől óvatosan eltéríteni, kinyilatkoztatván előttük az igaz Istent, akit nem ismertek” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 160. o.).
Az emberekkel kialakított közvetlen kapcsolattal, kultúrájuk és vallásuk tanulmányozásával, illetve a tisztelettel Pálnak sikerült emlékezeteset alkotnia Athénban, ami értékes tudás az egyház számára. Tartózkodott attól, hogy ingerelje a hallgatóit. Ez önmagában is jelentős, Isten által ihletett dolog volt. Ellen White szerint az ismeretnek ez olyan kincse, amelyre az egyháznak figyelni kell.

Naponkénti tanulmányozásra: Ézsaiás 3–9; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Tanítás és gyógyítás” c. fejezet, a „Tartalmasabb élet” alfejezettől a fejezet végéig

 

1.    Kik voltak az Úr népének nyomorgatói?     

2.    Mit mondott Ézsaiás azokról, akik jó reggel részegítő ital után futkosnak?    

3.    Hogyan fedeztetett el Ézsaiás bűne Uzziás király halálának évében?

4.    Hogyan emelkedik fel és erősödik meg a Gyermek királysága?

5.    Mit tegyenek azok, akik idegen országokban akarnak egészségügyi missziómunkát végezni?

Általános áttekintés

Mennybemenetele előtti búcsúbeszédében Jézus megbízta tanítványait, hogy legyenek tanúi az egész világon minden nép között. Máté 28:19 versében a „népek” szó nem nemzetállamokra, hanem etnikai csoportokra vonatkozik. Egy etnikai csoport olyan emberekből áll, akiknek közös a nyelvük, a történelmi múltjuk, hasonlóak a meggyőződéseik, és ugyanaz a kulturális azonosságuk. Nincs a földön olyan emberi közösség, amely számára nem kellene hirdetni Jézus evangéliumát, és amelyből nem kellene tanítványokat képezni. A világmisszió élvonalába tartozó ügynökségek – a Global Frontier Missions és a Joshua Project – szerint hozzávetőleg 17.446 etnikai csoport létezik a világon, és több mint 7400 ezek közül még nem hallott az evangéliumról. Más szavakkal, a világon élő etnikai csoportok 42%-ának nincsenek olyan őshonos közösségei, amelyek külső segítség nélkül képesek a többi etnikai csoport számára is hirdetni az evangéliumot. A „10/40-es” sávban él a legkevésbé megközelíthető etnikai csoportok 95%-a. Törzsi, hindu, muzulmán, buddhista, illetve vallástalan emberekről van szó, akik közül sokuknak korlátolt a hozzáférésük az evangéliumhoz, vagy egyáltalán nem juthat el hozzájuk Jézus üzenete. Az elvilágiasodás miatt a nyugati társadalomban is élnek olyan közösségek, amelyekhez még nem jutott el az evangélium.

Magyarázat

Pál, a formálható misszionárius

E heti tanulmányunk bemutatja, hogyan tegyünk bizonyságot a nem keresztény embereknek és mindazoknak, akiknek semmi vagy alig van közük a keresztény értékekhez és meggyőződésekhez. A társadalmat különböző etnikai gyökerű és vallási hátterű emberek alkotják, akiknek egyedi világnézetük miatt különböző lelki szükségleteik és vágyaik vannak. Ebben a vallási szempontból színes világban arra hívattunk, hogy megosszuk embertársainkkal a hitünket, és tanítványokat képezzünk közülük Krisztus számára. Első hallásra ijesztő ez a feladat. Ki kell lépnünk a vallásos komfortzónánkból, zsargonunkból és egyedi jelrendszerünkből, át kell értékelnünk a magatartásunkat (előítéleteinket, sztereotip megnyilvánulásainkat) a mienktől eltérőkkel szemben, majd új evangelizációs megközelítési módszereket kell elsajátítanunk. És ha mindez még nem lenne elég, tudomásul kell vennünk, hogy nagyon sok nem keresztény ember nem nézi jó szemmel a kereszténységet. Szerencsére, a Bibliában találunk történeteket, amelyek megmutatják, hogyan kell elvinni a jó hírt ezeknek az embereknek.
Kereszténységre való áttérését követően Pál rendkívüli módon elkötelezte magát az evangélium minden nép számára történő hirdetésének ügye iránt, de a hallgatóit különböző módon közelítette meg, attól függően, hogy zsidó vagy nem zsidó közösségről volt szó. Egyféleképpen beszélt az antiókhiai zsinagógában a zsidóknak (ApCsel 13:13–43), és másféleképpen az athéni Areopágoszon összegyűlt pogányoknak (ApCsel 17:16–33). Ha összehasonlítjuk e két megnyilatkozását, látni fogjuk, hogy Pál rendkívül érzékeny volt a saját és a hallgatósága helyzetét illetően. Antiókhiában a Szentírásból idéz, hogy ezzel igazolja az ótestamentumi próféciák Jézusban való teljesedését. Athénban viszont nem bibliai paszszusok idézésével kezdi a beszédét, hanem azzal, amit pogány hallgatósága a legjobban ismert: az ismeretlen Istennek szentelt oltárral és saját költőik szavaival. A hallgatói számára ismert dolgokon keresztül beszélt a menny és a föld mindeneket teremtő Uráról. Anélkül, hogy bátorítaná az athéniak hitét, megdicséri a vallásosságukat. Lehet, hogy azért vélekedett pozitívan a hallgatóságáról, hogy a bemutatása hátralevő részére lekösse a figyelmüket. Zavarta, hogy sok bálványt imádtak, de nemtetszésének nyoma sem volt a magatartásában. Ha kifejezte volna a haragját, vagy vádolta volna őket, akik nem ismerték Isten különleges kinyilatkoztatását, megfosztotta volna őket a lehetőségtől, hogy megismerjék az evangéliumot. Fontos megjegyeznünk, hogy Pálnak az athéniak élethelyzete iránti érzékenysége nem akadályozta meg őt abban, hogy megtérésre hívja hallgatóit.
Ezt a gondolatot legjobban Mark Allan Powell kutatásainak eredménye szemlélteti, amely 2004-ben jelent meg, és a témája az emberek mindennapi életének hatása a Szentírás olvasására és értelmezésére (Mark Allan Powell: „The Forgotten Famine: Personal Responsability in Luke`s Parable of the »Prodigal Son«”, Literary Encounters with the Reign of God, 2004). A kutatás első szakaszában Powell két szemináriumi diákcsoportot tartott megfigyelés alatt, az egyik egy amerikai csoport volt, a másik egy szentpétervári orosz. A kísérlet abban állt, hogy megkérte a diákokat, olvassák el a tékozló fiú példázatát Lukács 15:11–32 szakaszában, majd csukják be a Bibliájukat, és kívülről, minél pontosabban mondják el a történetet.
Powell két nagy különbségre lett figyelmes a példázat szóbeli elmondása során. Egyrészt, míg az amerikai diákok csupán 6%-a emlékezett a 14. versben említett „éhínségre”, addig a szentpéterváriak 84%-a idézte fel ezt a részletet. Másrészt, mindenik amerikai alany nagy fontosságot tulajdonított a vagyon eltékozlásának, míg erre a részletre az oroszok mindössze 34%-a figyelt fel. Az amerikai egyetemisták számára az éhínség kiegészítő jellegű kérdés, amely semmit sem tesz hozzá a történethez. Mivel a nélkülözés idegen fogalom volt számukra, szinte mind a vagyon eltékozlását emelték ki a történetből, amit mellesleg felelőtlen magatartásként jegyeztek meg. Velük ellentétben az orosz diákok számára – akik találkoztak már olyan személyekkel, akik túlélték Szentpétervár 900 napos ostromát 1941-ben, s amelynek nyomán az éhínség 670.000 ember életét követelte – az éhezés a történetben jelentős részletkérdésnek bizonyult. Ez a kísérlet kiválóan szemlélteti annak szükségét, hogy mind a stílusát, mind a tartalmát tekintve a hallgatóságunk elvárásaihoz igazítsuk az üzenetünket, ahogyan Pál is tette az athéniakkal.

Az újítás szükségessége a misszionárius gyakorlatban 

Kortársaihoz képest Pál nem szokványos módon közelítette meg a misszió kérdését, főként athéni utazása során. Akár avantgárdnak is minősíthetnénk, ha figyelembe vesszük a rugalmasságát és az alakíthatósá­gát a munkában. Napjainkban kétségbeesett szükség van az ő missziós adottságaira. A modern Areopágosz különböző formákban sok urbánus központban megtalálható. Lehet ez a város főtere, valamelyik parkja, utcája, kereskedelmi központja, egyetemi amfiteátruma vagy kávézója. Az egyháznak megfelelő képességgel rendelkező, tehetséges és kreativitással megáldott tagokra van szüksége, akiket megbízhat a küldetéssel, hogy ilyen központokban végezzenek missziószolgálatot. Azoknak a gyülekezeti tagoknak, akik arra kaptak megbízatást, hogy nem hagyományos környezetben, vagy elkötelezett nem­keresztények között szolgáljanak, szabad teret kell adni az evangélium új módszerek által való hirdetésére még akkor is, ha első ránézésre ezek nem tűnnek „ortodoxnak”, hagyományosnak.
Isten megkérte Ábrahámot, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot, azt a gyermeket, aki által – Isten ígérete szerint – Ábrahám sok népnek lesz az atyja. Nem egy szokványos kérés ez Isten részéről (1Móz 22). Elizeus válasza – „Eredj el békességgel (2Kir 5:19), miután Naámán két különös kéréssel fordult a prófétához –, felkavaró volt (lásd az előző tanulmányt). Az is bizarr kérés volt Isten részéről, amikor azt mondta Ézsaiásnak, hogy „ruha és saru nélkül” járjon három éven keresztül a város utcáin, miközben a Júda szövetségeseire vonatkozó üzenetet hirdeti (Ézs 20:2–4). Gondoljunk Mikeás nyugtalanságára, amikor Isten azt kérte tőle, hogy ruhátlanul és mezítelenül járjon, s közben üvöltsön, mint a sakál, és sikongjon, mint a struccmadár (Mik 1:8). „Ha saját szövegkörnyezetében olvassuk, a Szentírás számos példát nyújt arra, hogy Isten jóváhagyja azokat a missziós módszereket, amelyek ellentétesek a kényelmünket biztosító gyakorlattal. A Biblia azt sugallja, hogy Isten nyitottabb és kreatívabb, mint mi. És ha ekképpen állnak a dolgok, ne siessünk elítélni azt, ami számunkra más vagy kényelmetlen” (Jon Paulien: The Unpredictable God: Creative Mission and the Biblical Testimony. A Man of Passionate Reflection [Bruce L. Bauer szerk.], 2011, 85. o.).
Ahelyett, hogy hagyományos módszerekkel „szántanánk fel” a miszszióterületeket, legyünk rugalmasak, találékonyak és nyitottak az új és szokatlan megközelítések tekintetében. A küldetés Istentől származik, és az övé is marad, következésképpen e tekintetben is mindvégig tőle függünk. Kövessük Jósafát király példáját, és térjünk vissza Istenhez, mondván: „Nem tudjuk, mit cselekedjünk, de csak te reád néznek a mi szemeink” (2Krón 20:12). Ha őszinték vagyunk, Isten kinyilatkoztatja számunkra akaratát. Megtörténhet, hogy az Úr útja nem tűnik hagyományos útnak számunkra, ahogyan Jósafát sem szokványos módon küldte háborúba a hadseregét. Egy dolog azonban biztos: teljesítsük küldetésünket Isten erejével és módszerével! El fogjuk érni a célt: a társadalom minden rétegéhez eljuttatjuk Üdvözítőnk megmentő üzenetét.

Alkalmazás

Mindenkit befolyásol a saját kultúrája, közössége múltjának világnézete. Ezt a fontos tényt figyelembe kell vennünk, amikor bemutatjuk az embereknek az evangéliumot. Pál munkássága kiváló példa arra, hogy hogyan kell megközelíteni a nem keresztény vallásúakat. Az alábbiakban bemutatunk néhány alapelvet, amelyhez igazodnunk kell, amikor az evangéliumot még nem ismerő közösségekhez közelítünk.

1. Az emberek kultúrája, mélyen gyökerező világlátása – ez az egyedüli viszonyítási keret számukra. Nem szembesítheted az embereket olyan dolgokkal, amelyek e viszonyítási kereten kívül esnek, s emellett még azt is elvárod, hogy pozitívan válaszoljanak az evangéliumra. Lényeges, hogy mindig figyelembe vegyük mindennapi életük valóságait, amikor közeledünk hozzájuk az evangélium üzenetével.

2. Visszafogottan és tisztelettel cselekedjünk, amikor a nem keresztény közösségekhez közeledünk az evangéliummal! Beszélgessünk velük, tanul­mányozzuk a meggyőződéseiket, hogy megtaláljuk azokat a közös gondolatokat, amelyek mentén bemutathatjuk nekik az evangéliumot.

3. Összpontosítsunk ezeknek a közösségeknek a szükségleteire és törekvéseire, és mutassuk meg nekik, hogyan válaszol Krisztus mindezekre. Ne engedjük, hogy saját kulturális távlataink útját állják Isten terveinek, amelyek által – rajtunk keresztül – be akar mutatkozni ezeknek az etnikai csoportoknak. Fontos, hogy amikor feltárjuk előttük az evangéliumot, ne feltételezzük, hogy ők is rendelkeznek a mi Isten-ismeretünkkel, ők is azokat a dolgokat értékelik, mint mi, tisztában vannak a bűn fogalmával, és Isten megbocsátását igénylő bűnösöknek érzik magukat. 

4. Végül arra is vigyázzunk, hogy ne hígítsuk fel az üzenetünket, hogy ily módon jobban elfogadtathassuk azt az illető csoporttal. Az evangélium próbára teszi az összes olyan életszemléletet, amely nem egyezik a Szentírás által hirdetett látásmóddal.