Motiváció és felkészülés a misszióra

Pál ezt írja a filippibelieknek: „Némelyek ugyan irigységből és versengésből is, de mások jó szándékból hirdetik Krisztust. Ezek szeretetből, mert tudják, hogy az evangélium védelmére rendeltettem, mások pedig önérdekből, nem tiszta lélekkel hirdetik Krisztust, mert úgy vélik, hogy fogságom nyomorúságait ezzel növelik. De mit mondjak? Csak az számít, hogy bármi módon, akár színből, akár szívből, Krisztust hirdetik, és én ennek örülök, sőt örülni is fogok” (Fil 1:15-18, ÚRK).
Erőteljes szavak. A lényeg, hogy „…akár színből, akár szívből”, de hirdessék Krisztust, ez számított Pálnak. Ideális esetben a motiváció a jó hír megosztásának vágya, a szeretet és az igazság ismerete, nem pedig önző ambíció, irigység vagy viszálykeltés. Mi indít tehát arra, hogy Krisztust hirdessük, és mik azok a módszerek, amelyekkel felkészülhetünk erre? A héten megnézünk néhány eseményt a korai egyház életéből, amelyek utat mutatnak a misszió döntő pontjain.

November 11. – Az AMiCUS napja
 

EGW idézet

Jézus azt szeretné, hogy a szolgálatába álló emberek ne a jutalomra várjanak, vagy ne gondolják, hogy fizetséget kellene kapniuk a munkájukért. Az Úr azt akarja, hogy gondolataink máshol időzzenek, mivel Ő nem azt látja, amit az ember lát. Nem a kinézet alapján ítél, hanem a szív őszinteségét értékeli. […]
Pál apostol szeme előtt az örök élet koronája lebegett, és tudta, hogy ezt nemcsak ő fogja megkapni, hanem mindazok is, akik várják Jézus eljövetelét. A Jézus Krisztusba vetett hite által megszerzett győzelem eredményeképpen vágyott olyan nagyon erre a koronára. Pál folyton dicsőítette Jézust. Helytelen dolog kérkedni a talentumokkal és azzal, hogy saját erőnkből győzhetünk. „Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával; hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr.” – Counsels on Stewardship, 339. o.

Isten szeretné, ha bíznánk benne, és nem kérdeznénk, mi lesz a jutalmunk. Ha Krisztus a szívünkben lakik, nem a jutalom áll gondolataink homlokterében; nem a jutalomért szolgálunk. Igaz, hogy a jutalmat is meg kell becsülnünk, de ne az legyen az első. Isten azt akarja, hogy értékeljük megígért áldásait, de azt nem, hogy lessük a jutalmat, és azt érezzük, hogy minden szolgálatért jutalom jár. Ne annyira a jutalommal törődjünk, mint inkább azzal, hogy – minden nyereségtől függetlenül – helyesen cselekedjünk! Az Isten és embertársaink iránti szeretet legyen a hajtóerőnk! – Krisztus példázatai, 398. o.
 
A pusztai sátortemplom munkásainak szolgálatkészségével és jókedvű önmegtagadásával ritkán találkozunk. Pedig csakis e lelkület kellene áthassa Jézus követőit! Mennyei Mesterünk példát mutatott arra, hogyan kell tanítványainak dolgozniuk. Azoknak, akikhez így szólt: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket” (Mt 4:19), nem kínált fel összeget a szolgálatuk jutalmául. Osztozniuk kellett önmegtagadásában és áldozatában. Ne a kapott bérért dolgozzunk! Szolgálatunkra, amelyet Istenért végzünk, ne késztessen semmi önző indíték. Az önzetlen odaszentelődés és áldozatos lelkület volt és lesz is mindig az Istennek kedves szolgálat első feltétele. Urunk és Mesterünk azt akarja, hogy egyetlen önző szál se szövődjön művébe. Igyekezetünkbe vigyük bele azt az ügyességet és szaktudást, pontosságot és bölcsességet, amelyet a tökéletesség Istene a földi templom építőitől elvárt. Munkánk közben sohase felejtsük el, hogy legnagyobb képességeink és legnagyszerűbb szolgálataink is csak akkor kedvesek Isten előtt, ha az ént az oltárra tesszük – élő, égő áldozatként. – Próféták és királyok, 64–65. o.

1. Olvassuk el Lk 24:1-12 verseit! Miként reagáltak azok, akik hallották Krisztus feltámadásának jó hírét?

Lukács beszámolója szerint vasárnap kora reggel néhány asszony a sírhoz ment. Fűszerek voltak náluk, a szombat elmúltával Jézus testét akarták megkenni. Arra számítottak, hogy pecsét lesz a síron, de megdöbbenésükre már üresen állt. Nem tudták, mit tegyenek, és megijedtek, amikor két férfi jelent meg mellettük fénylő ruhában, akik egy üzenetet adtak át nekik. Emlékeztették őket Jézus szavaira, hogy valóban feltámadt, ahogy előre megmondta. A nők a hír átható örömével futottak vissza a tanítványokhoz és Jézus más követőihez, beszámolva nekik arról, amit láttak és hallottak, mert az örömüket nem tarthatták magukban. Vagyis arról beszéltek, amit megtudtak Krisztusról.
El tudod képzelni, mit érezhettek? Éppen egy elképesztő tapasztalatot éltek át, ami biztosan lenyűgözte őket, de a tanítványok azt csak „üres mesének” nevezték, nem hitték el. Péter azonban, bár nem tudjuk, mit hitt el mindebből, elfutott a sírhoz, hogy maga lássa a dolgokat. Nem volt biztos abban, hogy elfogadhatja­e az asszonyoktól hallott hírt.
Péter – mint sokszor mindannyian – habozott elfogadni valamit, csak azért, mert valaki más mondta. Bár hallotta az asszonyok beszámolóját, ekkor még nem lett részese a tapasztalatuknak. Először csak annyit látott, hogy a sír üres. „Elment, magában csodálkozva a történteken” (Lk 24:12, ÚRK). Nem ugyanazt tapasztalta ott, mint amit az asszonyok. Péter reakciójától függetlenül az asszonyok azonnal tovább akarták adni a jó hírt másoknak. Mi lehetne erősebb motiváció a misszióra, mint tudatni másokkal, hogy mit tett Jézus értünk? Mi lelkesíthetne inkább, mint az, hogy terjesszük Jézus megváltásának a jó hírét, ami az egyetlen reményünk?
Természetesen saját tapasztalatokra van szükségünk Istennel, mielőtt beszélhetnénk azokról másoknak. A misszió motivációjának szükségképpen kulcsfontosságú része, hogy azt akarjuk továbbadni, amit mi is annyira szeretünk. Végül is nem oszthatunk meg olyasmit, ami nekünk sincs, ugye?
 

Milyen tapasztalatokat szereztél Isten valóságával és szeretetével kapcsolatban? Miért olyan értékesek számodra ezek az alkalmak? Hogyan motiválnak arra, hogy másokhoz is eljuttasd az örömhírt?

EGW idézet

Feltámadása után Krisztus első munkája a földön az volt, hogy tanítványait meggyőzze irántuk való gondoskodásának változatlanságáról, töretlen szeretetéről és gyengéd figyelméről. Be akarta bizonyítani nekik, hogy élő Üdvözítőjük volt, aki széttörte a halál bilincseit, és akit a halál többé nem tarthat fogságban. Meg akarta velük ismertetni azt a tényt, hogy szíve szeretete ugyanaz maradt irántuk, ami volt, amikor még velük volt szeretett Mesterükként, s ezért újra és újra megjelenik nekik. Szeretete kötelékeivel még szorosabban kötözte őket körül. Menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy találkozzanak velem Galileában.
Mikor a tanítványok meghallották Krisztusnak erre a találkozóra tett határozott kijelentését, eszükbe jutottak azok a szavak, amelyeket előre szólt nekik feltámadásáról. Éppen most azonban nem ujjongtak. Még mindig nem tudtak megszabadulni kétségeiktől, zavarodottságuktól és kételyeiktől. Még akkor is, mikor az asszonyok közölték velük, hogy látták az Urat, a tanítványok nem hitték el ezt nekik. Azt gondolták, hogy az asszonyok valami érzéki csalódás áldozatai lettek. – Jézus élete, 793–794. o.
 
Milyen sok keresztény cselekszik ma is úgy, miként a tanítványok tettek! Milyen sokan visszhangozzák Mária kétségbeesett kiáltását: „Elvitték az én Uramat és nem tudom, hová tették Őt.” (Jn 20:13) Milyen sok embernek lehetne elmondani azokat a szavakat, amelyeket az Üdvözítő mondott el: „Mit sírsz? Kit keresel?” (Jn 20:15) Az Úr pedig szorosan mellettük vagy előttük áll. Könnyektől megvakított szemeik azonban nem tudják meglátni, nem tudják felismerni Őt. Az Úr beszél hozzájuk, de nem értik azt, amit mond nekik.
Ó, bárcsak a lehajtott fejek felemelkedhetnének; bárcsak a szemek megnyílhatnának, hogy meglássák az Urat; bárcsak a fülek odafigyelnének az Úr hangjára! „Menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból.” (Mt 28:7) Parancsoljátok meg nekik, hogy ne tekintgessenek József sírboltjára, amelynek a nyílását egy nagy kővel zárták be, és a római pecséttel pecsételték le. Krisztus már nincs ott! Ne tekintsetek az üres sírra! Ne gyászoljatok úgy, mint azok, akik reménytelenek és tehetetlenek! Jézus él, és mert Ő él, mi is élni fogunk. Hálás szívekből és ajkakról, amelyeket megérintett már a szent tűz, hadd zengjen a boldog ének: Krisztus feltámadott! Krisztus azért él, hogy közben járjon érettünk! Ragadjuk meg ezt a reménységet, és ez a reménység biztos és kipróbált horgonyként tartja meg a lelkünket! Higgy és meg fogod látni Isten dicsőségét! – Jézus élete, 794. o.

Jóindulatot és kedvességet kellene tanúsítanunk azok iránt, akikkel kapcsolatba kerülünk. Mindenkor törekedjünk az igazság egyszerű bemutatására. Ez az igazság örök életet jelent azok számára, akik elfogadják. Ennek érdekében tanuljátok meg, hogy a mulandó beszédtémákról miként térhettek át könnyen és tapintatosan a lelki és örökérvényű beszédtémákra. Útközben vagy egy padon pihenve is elhinthetitek az igazság magvait valakinek a szívébe. Nagy munkát kell végeznünk Mesterünkért. Befolyásunk által lelkeket vezethetünk Krisztushoz. Ki áll készen teljes szívvel végezni ezt a munkát? – Our High Calling, 301. o.
 

2. Olvassuk el Lk 24:36-49 verseit! Mi történt, és miért volt mindez kulcsfontosságú tapasztalat az apostoloknak?

Érdekes módon az első időben a tanítványok a félelem miatt nem hittek. Miután látták Jézust és meggyőződtek arról, hogy él, örömükben nem hittek (lásd Lk 24:41). Érezted már úgy, hogy valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? Ezt élték át a tanítványok és a többiek a felső szobában.
Amennyiben Jézus csupán ezt a tapasztalatot hagyja rájuk, a hitük aligha tartott volna ki távozása után. Ahogy telik az idő, a tapasztalat ereje elhalványulhat, feledésbe merülhet vagy megkérdőjeleződhet. Ezért Jézus nem elégedett meg annyival, hogy megmutatta a hegeit és evett előttük. Az Igéhez irányította őket, rámutatott a munkája és szolgálata prófétai alapjaira. Nagy tapasztalatuk ellenére Jézus azt akarta, hogy a hitük Isten Igéjén nyugodjon: „Erről beszéltem nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesednie mindannak, ami megíratott felőlem Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban” (Lk 24:44, ÚRK).
A tanúságtétel erős motivációja itt is Isten Igéje. Jézus tudta, hogy tapasztalatuk megszilárdításához a tanítványoknak szükséges megérteniük, miért kellett meghalnia és mi a feltámadásának jelentősége. Világképüknek el kellett mozdulnia a politikai és földi királyság várásától a nagy megoldás irányába, ami Krisztus győzelme a bűn és a halál felett. Az evangélium sokkal több Izrael politikai egyeduralomra jutásánál. Megmutatja Krisztus győzelmét Sátán felett és garantálja, hogy egy nap a bűn eltűnik a világból, a föld újjá lesz, Isten együtt él majd a népével. Jézus „megnyitotta értelmüket” (Lk 24:45, ÚRK), így képesek voltak megérteni ezeket az igazságokat, amelyeket azután be kellett mutatniuk a világnak.
Krisztussal szerzett tapasztalataink nem maradhatnak fenn igei alapok nélkül, amibe beletartoznak a történelmi eseményeket, Jézus első és második eljövetelét bemutató próféciák is. Ezeket az igazságokat valóban megértve készen állunk a misszióra, motiváltan.
 

Mennyire vagy megalapozott a próféciákban, amelyek Krisztusra, első és második eljövetelére mutatnak? Miért kell szilárdan gyökereznünk Isten Igéjében, az utolsó napokra vonatkozó próféciákban? Miért nélkülözhetetlen érteni azokat, különösen a misszió miatt?

EGW idézet

Jézus negyven napon át tartózkodott még tanítványai között, és örömmel, reménnyel töltötte be szívüket, mivelhogy még teljesebb mértékben feltárta előttük Isten országának igazságait. Megbízta őket, hogy bizonyságai legyenek annak, amit láttak és hallottak szenvedéseiről, haláláról és feltámadásáról; hirdessék az egész emberiségnek, hogy lefizette a váltságdíjat, s aki akar, az hozzá jöhet, és életet nyerhet. Hűséges szeretettel jelentette ki nekik, hogy üldözések és szomorúság vára rájuk, de ha megemlékeznek tapasztalataikról és hozzájuk intézett szavairól, akkor segítséget merítenek és megvigasztalódnak. Kijelentette tanítványainak, hogy Sátán kísértéseit legyőzte, és próbák, szenvedések által vívta ki a győzelmet. Sátánnak többé semmi hatalma sincs rajta, ellenben ezentúl hozzájuk közeledik, és most már őket és mindazokat fogja megkísérteni, akik nevében hisznek. Csakhogy ők is éppúgy győzhetnek, amint Ő is győzött. Jézus felruházta tanítványait mennyei erővel, hogy csodákat művelhessenek, és elmondta nekik, hogy bár gonosz emberek üldözni fogják őket, de időnként elküldi angyalait szabadításukra. Addig nem vehetik el az életüket, amíg küldetésüket nem teljesítik. Akkor esetleg vérükkel kell megpecsételniük azt, amiről bizonyságot tettek. – Tapasztalatok és látomások, 189. o.

Akinek Jézus lakozik hit által a szívében, az valójában elnyerte a Szentlelket. Minden ember, aki elfogadja Jézust személyes Megváltójának, teljesen biztos lehet abban, hogy a Szentlélek lesz az Útmutatója, Megszentelője, Vezetője és a Tanúja. Minél hűségesebben ragaszkodik az Úrhoz és mellette marad, annál erőteljesebb lesz a bizonyságtevése a Megváltó szeretetéről, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy értékeli Isten Igéjét. Az Ige lesz eledele, szomjazó lelke számára pedig élő víz. Számára fontos, hogy közvetlenül az Igéből ismerheti meg Isten akaratát. – The Upward Look, 19. o.

A belé [Krisztusba] vetett hit nélkülözhetetlen a lelki élethez. Akik az Igéből táplálkoznak, sohasem éheznek, sohasem szomjaznak, és sohasem vágyakoznak ennél magasabb rendű jóra.
A legigazabb és legmagasabb rendű ismeret Isten Igéjében található. […]
A Biblia a vezérünk az örök élethez vezető biztonságos ösvényen. Isten ihlette az embereket, hogy írják le mindazt, ami bemutatja számunkra az igazságot, ami vonz bennünket, és ha gyakoroljuk, képessé tesz olyan erkölcsi erő befogadására, ami a legképzettebb elmékkel is felveszi a versenyt. Mindazok, akik Isten Igéjét tanulmányozzák, értelmileg megerősödnek. Ez minden más tanulmánynál jobban és hatékonyabban fejleszti a felfogóképességet, és minden készséget, tehetséget új erővel ruház fel. Szoros kapcsolatba hoz bennünket a mennyel; bölcsességet, ismeretet és megértést ajándékoz nekünk. Az evangélium lelki táplálék az ember lelki éhségének kielégítésére. Minden esetben azt nyújtja, amire az embernek éppen szüksége van. – Isten fiai és leányai, 70. o.
 

Lukács evangéliuma Krisztus mennybemenetelével fejeződik be (Lk 24:50-53). Ám a történet nem ér itt véget. Lukács folytatásként megírja az Az apostolok cselekedeteit. Mennybemenetele előtt Jézus misszióval bízta meg, ígéretekkel látta el tanítványait, és megparancsolta nekik, hogy maradjanak Jeruzsálemben, „amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel” (Lk 24:49, ÚRK – lásd még ApCsel 1:4-8). Azt mondta, addig maradjanak a városban, amíg be nem teljesedik ígérete, miszerint elküldi a Szentlelket, aki erőt ad nekik, hogy tanúi legyenek Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában és azon túl.

3. Olvassuk el ApCsel 1:12-26 verseit! Mit csinált az akkoriban nagyjából százhúsz tanítvány, amíg az ígéretre várt?

Jézus egyértelmű küldetést adott nekik: legyenek tanúi az egész világon. Várakozás közben kétféleképpen készültek a misszióra. Lukács azt írja, hogy először is folytatták a közös imát és könyörgést. Egyikük számára sem volt kérdés, milyen küldetésre hívta őket Jézus, és mindanynyian el is fogadták a megbízást. Ez inspirálta őket, hogy fogjanak öszsze imában. Lukács nem közli, mit kértek, de több mint biztos, hogy bölcsességért, erőért és bátorságért imádkoztak, hogy együtt tölthessék be a küldetésüket. Jó példa ez mindannyiunk számára.
A másik az volt, hogy amíg vártak, tervezték a missziójukat. Miután Júdás átadta a hatóságoknak kivégzésre Jézust, öngyilkos lett. Így egy hely üresen maradt a tizenkettő között. Amíg vártak, Isten vezetését kérve választottak valakit helyette. Szervezték a dolgaikat és tervezték a misszió indulását. A döntésekben Péternek vezető szerepe volt. Senki sem kérdőjelezte meg a tetteit, mindannyian Isten bölcsességét látták a dolgok menetében. Megértették és bíztak benne, hogy Isten cselekszik és dolgozik, Ő mozdítja elő azt, ami közöttük történik. A várakozás nem telt hiábavalóságokkal, tele volt célokkal és a missziót előrevivő cselekedetekkel.
Miközben várjuk, hogy a Szentlélek kitöltessen és segítsen befejezni Isten nagy misszióját, össze kell fognunk, hogy erősítsük egymást (Zsid 10:24-25), imádkozva Isten Lelkéért. Eközben ráhangoljuk magunkat és az egyházat az Isten szerint legfontosabb dologra: az elveszettek megmentésére.
 

Hogyan tanulhatunk meg úgy várni Istenre, hogy közben ne vesszen el a hitünk? Hogyan használhatod fel legjobban az időt várakozás közben, ahogy a tanítványok is tették?

EGW idézet

Buzgó követői örömmel hallgatták tanításait, és rendkívül lelkesítette őket minden egyes szó, ami szent ajkait elhagyta. Most már egészen bizonyosak voltak abban, hogy Ő a világ Megváltója. Szavai mély gyökeret vertek szívükben, és végtelenül szomorúak voltak, hogy szeretett Mesterüktől nemsokára el kell válniuk, s többé nem hallgathatják vigasztaló, kegyes szavait. De szívük ismét túláradó örömmel és szeretettel telt meg, amikor Jézus mondta nekik, hogy elmegy részükre hajlékokat készíteni, és ismét eljön, hogy magához vegye őket, hogy ahol Ő van, örökre ott legyenek az övéi is. Azt is megígérte nekik, hogy távozása után elküldi a Vigasztalót, Isten Szentlelkét, aki minden igazságra elvezérli őket. „És felemelé kezeit és megáldá őket.” – Tapasztalatok és látomások, 190. o.

Nekünk is időt kell szakítanunk az elmélkedésre, imádkozásra és lelki felüdülésre. Nem értékeljük az ima erejét és hatékonyságát úgy, ahogy kellene. Az ima és a hit megvalósítja azt, amire a földön semmilyen hatalom nem képes. […] A kísértések, amelyeknek naponta ki vagyunk téve, szükségszerűvé teszik az imát. Mindenfelől veszélyek leselkednek ránk – különösen azokra, akik igyekeznek másokat az erkölcsi fertőből kiemelni és a pusztulástól megmenteni. Mivel folytonosan testközelbe kerülnek a gonoszsággal, erősen kell kapaszkodniuk Istenbe, különben ők is megfertőződnek. […]
Ha engedjük, hogy Istennel való kapcsolatunk megszakadjon, védtelenül maradunk. Minden jó szándék és elhatározás kevés a bűn leküzdéséhez. Imádkozó embereknek kell lennetek. Ne erőtlenül, csupán alkalomszerűen, rendszertelenül imádkozzatok, hanem buzgón, kitartóan, szüntelenül! Nem mindig kell az imádkozáshoz leborulni. Legyen szokásotok a Megváltóval beszélgetni, amikor egyedül vagytok, amikor az utcán jártok, és amikor mindennapi munkátokban szorgoskodtok! A szív szótlan fohásza szálljon fel folytonosan segítségért, világosságért, erőért és ismeretért! Legyen minden lélegzetvétel egy-egy imádság! – A nagy Orvos lábnyomán, 509–510. o.

Hittestvéreinknek sosem kellene elhanyagolniuk a közös összejöveteleken való részvételt, mivel ez egy Isten által kijelölt módszer, amely gyermekeit elvezetheti az egységre, hogy keresztény szeretetben és közösségápolásban segíthessék, bátoríthassák és erősítsék egymást.
Urunk testvéreiként szent elhívást kaptunk a boldog és szent életre. Az engedelmesség keskeny útjára lépve szüntelenül frissítenünk kell elménket az egymással és az Istennel ápolt közösség által. Látjuk, hogy az Úr napja közeleg, ezért gyakran kell találkoznunk, hogy tanulmányozzuk az Igét, és bátorítsuk egymást a hűségben való kitartásra mindvégig. Ezek a földi találkozók Isten által elrendelt eszközök, amelyek alatt elbeszélgethetünk egymással, és minden segítséget kihasználva megfelelő módon készülhetünk a mennyei lakozásban teljesedő örökségünkre. – Our High Calling, 166. o.
 

Az apostolok cselekedetei 2. fejezete feljegyzi a Szentlélek kitöltetését pünkösdkor. Amint Jézus követői imádkoztak, tüzes lángnyelvek szálltak a fejükre. Ekkor felismerték, hogy megkapták a Szentlélek megígért erejét.
 

4. Olvassuk el ApCsel 2:1-41 verseit! Mi történt a tanítványokkal, miután elnyerték a Szentlelket?

A tanítványok más nyelveken kezdtek beszélni, „amint a Lélek adta nekik, hogy szóljanak” (ApCsel 2:4, ÚRK). Itt az az igazán fontos, hogy Isten olyan dolgokkal ruházta fel őket, amelyek a hit nélkül élők hasznára voltak. Az áldás nem csak nekik maguknak használt. Nem olyasmi volt, ami felkészítette őket a mennyre vagy ami megkönnyítette saját ügyeik intézését a más nyelven beszélők között. Azért kapták az áldást, hogy betöltsék Isten misszióját az elveszettekért. Isten ma azért hívja el követőit, hogy személyes ajándékaikat használják fel küldetésének előrevitelében a nem hívőkért. Ajándékokat kaptunk, tehát lehet annál erősebb hívás a misszióra, mint személyes ajándékaink használata azért, hogy elérjünk másokat?
A Szentlélek kitöltetése azt eredményezte, hogy sokan megtértek, akik addig elutasították a Messiást, közöttük olyanok is, akik Jeruzsálemben voltak, amikor Krisztus meghalt. Péter azzal vádolta őket, hogy részesei voltak Krisztus megfeszítésének. Nyilvánvalóan rádöbbentek, mit tettek, és felismerésük következményeként kiáltották: „Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak” (ApCsel 2:37)? Még ők is megbocsátást nyerhetnek. Péter ezt felelte: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát” (ApCsel 2:38, ÚRK).
Együtt munkálkodva, összhangban a Szentlélekkel és egymással Jézus követői a megtérést és a bűnök bocsánatát prédikálták még azoknak is, akik talán tevékenyen részt vettek Jézus megfeszítésében. Ez az evangéliumban rejlő erő. Ha ez nem motivál minket a misszióra, akkor mi? Isten arra hív el, hogy elmondjuk az evangéliumot a világnak, a bűnös, romlott világ bűnös, romlott embereinek. Nem az a dolgunk, hogy ítélkezzünk, hanem tanúskodjunk Jézus megmentő erejéről.
 

Miért erősítsen bennünket az a gondolat, hogy Isten még azoknak is felajánlja a megváltást, akik bűnrészesek voltak Krisztus megfeszítésében? Miért bátorít a bizonyságtételre, függetlenül attól, hogy egyesek mennyire bűnösök a szemünkben?

EGW idézet

Pünkösdkor az örökkévaló Isten nyilatkozott meg az egyháznak küldött erő által. A Szentlélek szélfuvallatként szállt le az összegyűlt tanítványokra, ahol a megtérésről szóló bizonyságtevések a bűnbocsánatért Istent dicsőítő énekekkel egyesültek. A hála és a prófétálás szavai hangzottak el. Az egész menny figyelte a semmihez sem fogható szeretet megnyilvánulását.
Az apostolok és a tanítványok csodálattal kiáltották: „Micsoda szeretet!” Megértették a kapott ajándék jelentőségét. Szívük mély és mindent átfogó munkavággyal telt meg, és készen álltak elmenni a föld végső határáig, hogy elvigyék azt az üzenetet, ami nem szólt másról, csak Jézus Krisztus keresztjéről. Égett bennük a vágy, hogy a még megmentésre váró lelkek mielőbb a gyülekezethez csatlakozzanak. – That I May Know Him, 344. o.

Háromezer lélek csatlakozott az egyházhoz. Az apostolok a Szentlélek ereje által beszéltek. Szavaikat nem lehetett elvitatni, mert hatalmas csodák erősítették meg azokat a Szentlélek kitöltetése által. Az apostolok maguk is elámultak az eredményeken, a lelkek gyors és bőséges aratásán. Minden ember csodálattal telt el. […] Habár az apostolok érvei világosak és meggyőzőek voltak, egymaguk nem tudták volna eloszlatni a zsidók előítéleteit, amelyek oly sok bizonyítéknak ellenálltak. De a Szentlélek isteni ereje által szívükbe ültette azokat az érveket, amelyek olyanok voltak, mint a Mindenható éles nyilai, és meggyőzték őket ama rettenetes bűnükről, hogy elutasították, elvetették és megfeszítették a dicsőség Urát. „Ezeket pedig mikor hallották, szívükben megkeseredtek, és mondták Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak? Péter pedig mondta nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát.” (Csel 2:37–38) – A megváltás története, 245. o.

Rövidesen különös és gyors változások történnek majd. Isten népe álljon a Szentlélek irányítása alatt, hogy szembenézhessen korunk kényszerhelyzeteivel, s amennyire lehetséges, ellensúlyozza a világ bomlasztó befolyását. Ha a gyülekezet virraszt, ha Krisztus követői vigyáznak és imádkoznak, akkor elnyerhetik a világosságot, melynek fényénél meg tudják érteni, fel tudják mérni az ellenség munkáját.
A vég közel! Isten felszólítja a gyülekezetet, hogy rendezzék, ami még hátra van. Isten munkatársai! Az Úr hatalmat adott nektek, hogy másokat is magatokkal vigyetek a mennybe. Legyetek Isten élő küldöttei, a világosság közvetítői. Mennyei angyalok állnak körülöttetek, kiket Krisztus bízott meg, hogy támogassanak benneteket és erősítsék kezeteket a lélekmentés munkájában. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 436. o.
 

5. Olvassuk el ApCsel 2:41-47 verseit! Milyen kép rajzolódik ki itt a korai egyházról?

Az apostolok cselekedetei 2. fejezete gyönyörű képpel zárul. ApCsel 2:41 elmondja, hogy akik megkeresztelkedtek, csatlakoztak a tanítványokhoz. Olvashatjuk a történetet úgy is, hogy valaki elvégezte a számításokat, az új megtérők számát hozzáadta a régi listához, amivel egy új végösszeg jött ki. Ám ez a megértés sekélyes módja. A szövegben ugyanis az a lényeg, hogy az újonnan megkeresztelkedettek a régiekkel egyenlőkként váltak a csoport tagjaivá.
A korai egyház fő feladata a tanítvánnyá tevés volt. Amikor az új tagok csatlakoztak, háromféleképpen is tanítványokká váltak. Először, az apostolok továbbra is tanították őket a hitelvekre és a közösségre. A „hitelv” és „közösség” szó szerinti jelentése (a görögben – a ford.): „oktatás” és „partnerség”. Az apostolok prédikációja szembeszállt a téves hiedelmekkel, és új magyarázatot adott arra, amit az emberek láttak és tapasztaltak. Viszont nem tanította meg őket arra, hogyan éljék meg ezt az új igazságot az életükben. Ehelyett a csoport részeként tanulták meg, miként alkalmazzák az újonnan tanultakat. Gondosan és céltudatosan tanították őket közvetlenül, valamint a többi hívő mindennapi életében való részvétellel, mindezt a lelkileg érett és megalapozott apostolok felügyelete és vezetése mellett.
Szegényes a prédikáció, ha elmondod ugyan az embereknek, mit tegyenek, de azt nem, hogy hogyan. Még ha kézikönyveket kapnak is a hogyanra vonatkozóan, prédikációkat hallgatnak, amelyek elmagyarázzák nekik, miként tegyék a dolgokat, nem sokat ér, ha nem látják, mások hogyan csinálják mindezt, nem látnak mintát, amit követni tudnak. Pál tisztában volt ezzel, ezért mondta a követőinek, hogy legyenek az ő követői, amint ő Krisztusé (1Kor 11:1). Amikor mások látnak téged és a Krisztussal szerzett tapasztalatod valóságát, az hat rájuk.

Kihívás: Gondolj valakire, akit ismersz és szeretnél a megtértek között látni! Imádkozz mindennap azért, hogy személyes tapasztalatot szerezzen Jézussal!

Kihívásra fel! Van valaki, akit tanítasz és Krisztussal való kapcsolatra vezetsz? Keresd meg a módját, hogy a többi hívővel is kapcsolatba kerüljön!

EGW idézet

A Szentlélek kitöltése után a tanítványok szétszéledtek, hogy hirdessék a föltámadott Üdvözítőt. Egyetlen vágyuk a lelkek megmentése volt. A szentek édes közösségének örvendeztek. Gyöngédek, figyelmesek, igénytelenek voltak. Bármi áldozatra készek az igazságért. Amint naponta érintkeztek, kimutatták a szeretetet, melyre Krisztus tanította őket. Önzetlen szavakkal és tettekkel törekedtek feléleszteni a szeretetet mások szívében is. A hívők mindig táplálták a szeretetet, mely a Szentlélek kiárasztása után az apostolok szívét betöltötte. Készséges engedelmességgel gyakorolták az új parancsolatot: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13:34) Oly mértékben váltak eggyé Krisztussal, hogy az Ő befolyása visszatükröződhetett bennük. Magasztalták az Üdvözítő hatalmát, aki igazságosságával igazzá teheti őket. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 241. o.

Az apostol inti testvéreit, hogy életükkel bizonyítsák az igazság erejét, amint ő mutatta meg nekik. Szelíden, gyengéden, türelemmel és szeretettel mutassák be Krisztus jellemét és üdvössége áldásait. Egy a test, egy a lélek, egy az Úr és egy a hit. Mint Krisztus testének tagjait, minden hívőt ugyanaz a lelkület és ugyanaz a reménység hasson át. A gyülekezetben dúló viszály a világ előtt megszégyeníti Krisztus vallását, és egyúttal kifogással is szolgál: igazolja az igazság ellenségeinek útjait. Pál utasításai nem korlátozódnak kora gyülekezeteire, hanem Isten akaratából eljutottak hozzánk. Mit teszünk hát azért, hogy a békesség kötelékében őrizzük meg az egységet? Az őskeresztény egyházban a Szentlélek kitöltése idején a testvérek szerették egymást. „Örvendezve és tiszta szívvel fogyasztották eledelüket. Magasztalták az Istent és az egész nép szeretetében álltak. Az Úr pedig napról napra növelte az üdvösségre rendeltek számát.” (Csel 2:46-47). Az őskeresztények kevesen voltak, gazdagság és dicsőség nélkül, mégis mély benyomást tettek környezetükre. A világ világossága voltak. A gonoszt cselekvőket félelem járta át, ahol csak jellemük és tanításuk ismertté vált. Ezért gyűlölték őket a gonoszok, ezért üldözték és pusztították el őket. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek,
5. köt., 239. o.

Pált mennyei légkör övezte. Akivel csak érintkezett, megérezte Krisztussal való közösségének hatását. Az általa hirdetett igazságot saját élete szemléltette; ez adott meggyőző erőt prédikációinak. Ebben rejlik az igazság hatalma. A megszentelt élet mesterkéletlen, öntudatlan befolyása a legmeggyőzőbb prédikáció a kereszténység mellett. Érvelések annál nagyobb ellenállást idézhetnek elő, minél kevésbé cáfolhatók; azonban az istenfélő életmód olyan hathatós példaadás, amelynek teljesen lehetetlen ellenállni. – Az apostolok története, 510. o.
 

Missziónknak mély szeretetből és hálából kell fakadnia azért, amit Krisztus tett az életünkben. Minden egyéb motiváció félrevezető. A sikeres misszió, evangelizáció kulcsa az Igében való elmerülés és az arra való ráhangolódás.
„Váljék eggyé életünk Krisztus életével! Merítsünk állandóan belőle! Együnk az élő Kenyérből, amely a mennyből szállt alá, és merítsünk a Forrásból, amely mindig árasztja örökké friss, gazdag kincseit! Ha állandóan az Urat nézzük, és hálaadó, dicsőítő szívünket hozzá emeljük, vallási életünk mindig eleven lesz. Imáinkban Istennel beszélgetünk, mint barát a baráttal, és Ő maga mondja el nekünk titkait. Gyakran elfog bennünket valamilyen kellemes, boldog érzés – Jézus jelenlétének tudata. Sokszor átforrósodik szívünk, amikor közeledik hozzánk, hogy beszélgessen velünk, mint ahogy Énokkal beszélt. Amikor a hívő ember életében mindez valósággá válik, élete olyan egyszerűségről, alázatosságról, szelídségről és szerénységről tanúskodik, amelyből társai megláthatják, hogy Jézussal volt és tőle tanult” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 84. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Példabeszédek 26 – Prédikátor 1; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Szolgálatra váltott meg” c. fejezet
 

1.    Mit remélhetsz attól az embertől, aki a maga szemében bölcs?
 

2.    Milyen jutalomban részesül az, aki vigyáz az ő urára?

3.    Minek nevezi Salamon azt, aki önmagában bízik?

4.    Mikor kel fel a tisztességes asszony?

5.    Hogyan erősödik a hitünk, és igénylünk és kapunk egyre többet?

Általános áttekintés

Míg a motiváció az a vágy vagy ok, amiért egy személy kész tenni valamit valakiért, addig az előkészület magába foglalja a felkészülés tevékenységét a dolgok megvalósulása érdekében. A motiváció kapcsolatban áll mindazzal, ami cselekvésre ösztönöz. A felkészülés lehetővé teszi a tervek megvalósulását. Habár Jézus – és amit értünk tett – biztosítja számunkra a motivációt a munkához (Róm 5:8), megadta nekünk a Szentlelket is, aki képessé tesz teljesíteni akaratát és küldetését (Mt 28:18–20; Jn 14:15–31; 20:21–22).
„Szeressük Őt, mert Ő előbb szeretett minket” (1Jn 4:19). Ez a felszólítás ok-okozati összefüggést rejt magában, benne van a motiváció, mely válaszra, cselekvésre ösztönöz. Amikor Isten szeretetére válaszolunk, szavaink és cselekedeteink által hirdetjük a jó hírt, hogy Jézus a mi Urunk és Üdvözítőnk. Az igazság – ahogy azt az Igében is leírva találjuk – befogadó szívekbe jut, és a Szentlélek munkájának köszönhetően gyümölcsöt terem, ugyanakkor fel kell készülnünk arra is, hogy lesznek, akik visszautasítják az Igét, ami miatt sokan elveszítik reménységüket.

Magyarázat

A misszionárius Isten

 „Isten elveszett emberiségért végzett munkájának története a leglenyűgözőbb történet, amit valaha leírtak. Az Ószövetségben, közvetlenül Ádám és Éva bukása után kezdődik, és folytatódik a patriarchális korszakon és Izrael történetén át. Az evangéliumok rögzítik Isten munkájának központi eseményét: Jézus Krisztus születését, szolgálatát, helyettes halálát, feltámadását és mennybemenetelét. A Biblia története folytatódik a Cselekedetek könyvében és a Levelek fejezeteiben, amelyek beszámolnak az őskeresztény egyház kezdeteiről, és végül a Jelenések könyvében feltárul előttünk Isten munkájának apokaliptikus szakasza. Isten munkája a vezérfonala a teljes bibliai narrációnak a Teremtés könyvétől a Jelenések könyvéig” (Gorden R. Doss: Introduction to Adventist Mission [Berrien Springs, MI: Department of World Mission, 2018], 1. o.).
„A Biblia nagy metanarrációja egy összetett terv megvalósításán dolgozó Istent mutat be, amellyel vissza akarja hozni a földet és az egész világegyetemet eredeti, hibátlan állapotába. A bibliai narrációk Mózes első könyvétől a Jelenésekig Isten kozmikus missziós tervét tárják fel előt­tünk. Az általános téma: a hármasságot alkotó szuverén, türelmes és szerető Isten elkezdte a munkát, és be is fogja azt fejezni” (22. o.).
Az üdvösség története ösztönöz, hogy felkészüljünk Isten munkájára és vegyünk is részt benne. Misszionárius Istenként mennyei Atyánk törődik másokkal, általunk áldja meg őket, következésképpen megparancsolta nekünk, hogy menjünk el minden nemzethez, nyelvhez és néphez az Ő üzenetével.
De miért foglalja Krisztus parancsba az evangélium prédikálását? Miért van szüksége Istennek arra, hogy motiváltak és felkészültek legyünk csatlakozni hozzá a misszióban? E motivációk némelyikét megtalálhatjuk a Passport to Mission c. könyvben (Berrien Springs, MI: Institute of World Mission, 2009, 28–36. o.). Az alábbiakban összefoglaljuk ezeket:
Jézus az élet és az üdvösség egyedüli forrása, és minderről tudniuk kell az embereknek!
–    János 3:36 – „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.”
–    Cselekedetek 4:12 – „Nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.”
–    1János 5:12 – „Akié a Fiú, azé az élet: akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.”

Jézus, Isten Fia
Jézus nem állítja magáról, hogy csupán jó tanító (akár a többi vallásos vezető), kiváló képességű vezéregyéniség (mint Mózes vagy Dávid), vagy valamiféle félisten vagy kisebb isten lenne (ahogy egyes vallásokban találjuk). Egyetlen más nagy vallás sem állítja alapítója isteni voltát.
–    Jézus teljes isteni minőségét jelenti ki – egyenlő Istennel (Jn 8:58– 59; 10:30–33).
–    Jézus tanítványai szintén hirdették – félelem nélkül – Mesterük isteni voltát (Mt 16:14–16). Bizonyítékuk állításuk alátámasztására Jézus feltámadása volt (1Kor 15:14–20). Ha Isten feltámasztja Jézust, Jézus szavai igazaknak bizonyulnak.
Jézus egyedi üdvösséget ajánl: a kegyelem és a hit általi üdvösséget
–    „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki se kérkedjék” (Ef 2:8–9).
A világ egyetlen más vallása sem hirdet ilyen üdvösséget. Igaz, hogy magasra állítják a mércét, az erkölcsös magatartást és életvezetést hirdetik, népszerűsítik az egészséges életmód törvényeit, hangzatos filozófiákat magasztalnak, jó embereket „termelnek”, viszont azt is vallják, hogy az embert a cselekedetei üdvözítik. E nem keresztény vallások alapja a cselekedetek általi üdvösség.
Jézus egyetemes – mindent átfogó és kizárólagos – üdvösséget ajánl
– „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16).
Az üdvösség ajánlata a világ összes emberének szól. Isten azt akarja, hogy mindenki meghallja az üzenetet, a jó hírt, hogy fizetség nélküli üdvösséget ajánl az egyedüli Jézus által. A nagy megbízatásban Jézus egyértelműen kimondja, hogy részt vehetünk e jó hír terjesztésében.
Ha valaki megkérdezné tőled, hogy miért vagy hetednapi adventista, és mi motivál a misszióban való részvételre, mit válaszolnál? Hogyan ösztönzi a hetednapi adventista üzenet egyedi jellege a világ üdvösségéért végzett munkánkat?
Tény, hogy vannak olyan jellegzetesen hetednapi adventista hitelveink, amelyekkel egyes keresztény közösségek egyet értenek, a teljes hetednapi adventista hitelvi „csomag” azonban egyedülálló a keresztény vallások között. Íme, három hitelvünk, amely bemutatja, hogy mit hiszünk, mi a motivációnk, hogyan készülünk fel a misszióra, és miként vélekedünk erről a megbízásról.
1.    Jézus eljön másodszor. Visszajövetele szó szerinti, látható esemény lesz, amely a közeljövőben fog bekövetkezni. Az adventizmus előtti korban a keresztények többsége vagy nem hitt a szó szerinti visszajövetelben, vagy lebecsülte az esemény fontosságát. Sokan közülük posztmillennisták voltak, akik szerint lesz egy ezeréves időszak, ami után Jézus újra eljön. A kutatás tárgya azonban a millennium volt, nem a második eljövetel. A hetednapi adventisták a Biblia alapján hiszik és vallják, hogy a világ igazi reménysége nem egy földi ezer éves időszak, hanem „ama boldog reménység” (Tit 2:13): Jézus Krisztus dicsőséges megjelenése.
Az alábbiakban összefoglaljuk a második adventre vonatkozó hitbéli meggyőződéseinket:
– A hetednapi adventisták elfogadják és hirdetik a második adventre vonatkozó ígéreteket (Jn 14:1–3; Jel 22:7, 12, 20).

–    Jézus második eljövetele szó szerinti eljövetel lesz (ApCsel 1:11).
–    A második advent látható esemény lesz (Mt 24:30; Jel 1:7).
–    A világtörténelemben látható jelek alapján arra következtethetünk, hogy Jézus eljövetele nagyon közel van. Maga Jézus is ismételten a „hamar”, „közel” határozószavakat használta, amikor második eljövetelére utalt (Jel 22:7, 12, 20; Mt 24:4–28;Lk 21:7–28).
–    Isten népe meglátja a visszatérő Jézust, és vele lesz az örökkévalóságban (Jn 14:3; 1Thessz 4:17).
–    A halottak feltámadnak (1Thessz 4:13–16), a hívők pedig megkapják a halhatatlanságot (1Kor 15:53).
–    Nem lesz többé sírás, fájdalom és halál (Jel 21:3–4).
Ez az üzenet fontos a küldetésünk szempontjából, mivel sok embernek kell még tudomást szereznie boldog reménységünkről. A legnagyobb kihívás számunkra azonban a nem keresztény világ megközelítése. Milliárdnyi muzulmán, hindu, buddhista és hagyományos, törzsi vallást gyakorló ember él a világon, aki még sosem hallott erről a reménységről. Beszélnünk kell nekik róla! Jézus akarata is ez.
1.    Isten szeretetteljes engedelmességre és komoly tanítványságra szólítja híveit. Jézus eljövetelének küszöbén komolyan fel kell készülnünk, nagyon fontos, hogy hűségesek és engedelmesek legyünk. Az adventisták mindig is hitték, hogy Jézus az Üdvözítő, s ez a hit abban nyilvánul meg igazán, hogy Jézust tesszük életünk Urává. Azoknak, akiket megmentett Jézus, örömmel kellene Urukká tenniük és hálatelt szívvel követniük a Megváltót. Hisszük, hogy mind Isten evangéliuma, mind Isten törvénye egyformán lényeges az üdvösség szempontjából, kéz a kézben haladnak, mint ugyanazon csónak két evezője. A törvény elvezet Krisztushoz, mérceként igazodunk hozzá; Jézus felszabadít a törvény kárhoztatása alól; a Szentlélek pedig szívünkbe írja a törvényt. Ezért:
–    Az adventisták megtartják a Tízparancsolat mindenik törvényét, a szombat parancsolatát is, amelyet mások figyelmen kívül hagynak. Hiszik, hogy Jézus adta ezt a parancsolatot a teremtéskor (1Móz 1:1), Jézus foglalta bele a Tízparancsolatba (2Móz 20:8–11), és szintén Jézus erősítette meg kötelező érvényét földi munkássága alatt (Mk 2:27).
–    Hiszik, hogy a szombat Isten teremtő hatalmának (1Móz 2:2; 2Móz 20:8–11) és üdvözítő kegyelmének a szimbóluma (2Móz 20:2; 5Móz 5:12–15), a végső, mennyei nyugalom jelképe (Zsid 4:1–11, főként a 9. vers).
–    Elfogadják Krisztust Uruknak életük minden területén, beleértve a házasságot és a családot, az öltözködést, az étrendet és a pihenési szokásokat, stb. (Ef 5:21–6:4; Fil 4:8–9; 1Kor 6:19–20; 1Tim 2:8–10).

Az erkölcsiség és a tisztesség mélyrepülésének korában az adventista kereszténységnek kötelessége a megszentelt élet hirdetése. Világunkban a rohanás és a nyugtalanság magasfokú stresszt idéz elő, de a Jézus fennhatósága alatt élő keresztények örömüket és nyugalmukat lelik a szombatban.
2.    Isten visszavezeti a keresztényeket a Krisztusban való élet teljességére. A keresztények nem a testük nélkül jutnak majd a mennybe. Jézus második eljövetele mindent új életre támaszt. A keresztényeknek teljes emberként kellene készülniük a második adventre. Isten újból teljes emberekké akar tenni minket. Az üdvösség életünk és lényünk minden vetületét érinti; Jézus azt akarja, hogy teljes életünk legyen. János 10:10 versében olvassuk szavait: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek.” Ma, ebben a beteg, szenvedélyektől terhelt, tudatlanságban élő világban, amely kétségbeesetten vágyakozik Jézus után, nagyobb szükségünk van a motivációra és a felkészülésre, mint bármikor. Haldokló világunk fájdalmára az egyedüli orvosság az Isten kegyelme és hatalma által élt megújult élet reménysége.

Alkalmazás

A hívő várja Jézus második eljövetelét, miközben tanulmányozza Isten Igéjét, énekben dicsőíti Őt a gyülekezeti közösségben, és felkészül az emberiség szolgálatára. Nem szabad késlekedni, időt vesztegetni, minden pillanatot fel kell használni az Isten küldetésére való felkészülésre és a munka végzésére. Ígéreteiben bízva megyünk előre. „A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk” (Gal 6:9).
1. Milyen lenne az életünk, ha gyakorlatba ültetnénk az előző bekezdésben megfogalmazott gondolatokat? Képes Isten Igéje és az Isten szolgálatában való elköteleződés motiválni és felkészíteni a misszióra? Magyarázd meg a válaszodat, és beszélgessetek erről a csoportban!
2. Valóban hiszed, hogy Jézus Isten egyetlen Fia, aki felajánlja nekünk a csodálatos üdvösség áldását, amely tulajdonképpen ajándék számunkra? Ha igen, miért? Indokold meg a válaszodat! Motivált ez az üzenet, s ha igen, hogyan? Hogyan hatott az első tanítványokra, és hogyan hat rád és a missziószolgálatodra?
3. Gyülekezetként mindig is úgy mutattuk be Jézusról szóló egyedi üzenetünket, hogy az a misszióra ösztönözzön? Mit tehetünk még, hogy jobban felkészüljünk erre a munkára, és javítsunk az eredményeinken?