Isten misszióra hív

Isten időnként kimozdít bennünket a komfortzónánkból és elküld a missziójába. Van, amikor olyan változás kell ahhoz, hogy elérje a céljait, mint az emberek szétszórása Bábel tornyánál. „Ez a szétszóródás volt a föld benépesítésének eszköze. Így valósult meg az Úr szándéka” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 90. o.). Ábrahám elköltözése egy másik országba szintén Isten eszköze volt (1Mózes 12. fejezet). Jézus tanítványai a saját népük közül (Az apostolok cselekedetei 3. fejezet) mentek el más népekhez, hogy értük is dolgozzanak (ApCsel 8:1-4). ApCsel 1:8 versében Krisztus lefekteti az evangéliumhirdetés alapelveit: kezdjünk helyben, Jeruzsálemben és Júdeában, majd menjünk el Samáriába, végül a világ végső határaira.
Még ha nem is hagyjuk el az országunkat, Isten akkor is azt szeretné, ha minden embert elérnénk magunk körül. Amikor a jeruzsálemi gyülekezet öncélúvá vált, Isten szétszórta őket. Üldözés jött, az emberek szenvedtek, de ez a sajnálatos esemény lett az eszköze annak, hogy az örömhír az egész világon elterjedjen.

Október 21. – A Prófétaság Lelkének szombatja

 

EGW idézet

A szövetség Angyala felhatalmazza szolgáit, hogy az igazságot vigyék el az egész világra. Ő küldte el az angyalokat is a kegyelem üzenetével, de úgy tűnt, mintha nem repülnének elég gyorsan ahhoz, hogy eleget tegyenek az isteni szerető szív vágyának, ezért helyezi egyháza minden tagjára az üzenet hirdetésének felelősségét. „Aki hallja, jöjjön el.” Minden egyháztagnak hűséget kell tanúsítania, a szomjazókat az élet vízéhez kell meghívnia. A tanúk élő láncot alkotva vigyék el a meghívást a világnak. Szeretnél te is ennek a magasztos munkának a részévé válni?
Jézus hívja a tömegeket, hogy álljanak a misszionáriusok soraiba; férfiakat és nőket hív el, hogy szenteljék oda magukat Istennek, és álljanak készen akár költségeket is vállalni szolgálatában. Ó, vajon miért nem vagyunk tudatában, hogy egy egész világért kell dolgoznunk? Miért nem haladunk előre lépésről lépésre, megengedve Istennek, hogy az Ő segítő karjaiként használjon fel bennünket? Miért nem helyezzük magunkat a szolgálat oltárára? Ha megtesszük, akkor Krisztus szeretete fog megérinteni és átformálni bennünket, hogy akaratával megegyező bátor munkát végezhessünk. – The Publishing Ministry, 18. o.

Isten a beszéd ajándékával ruházott fel, hogy másoknak is elmondhassuk, amit értünk tett, s így az Ő szeretete és együttérzése mások szívét is megérinthesse, és ők is dicsőítsék azt, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el bennünket. „Ti vagytok az én tanúim” (Ésa 43:10) – mondta az Úr. Azonban aki Krisztus tanújaként hatékony bizonyságtevésre lett elhívva, annak tőle kell tanulnia. A mennyei Király gyermekeiként önmagukat kell képezniük, hogy bizonyságtevésük érthető, választékos legyen, elkerülve annak látszatát, hogy csak bizonyos fenntartásokkal tudnak beszélni Isten irgalmáról. – Counsels to Parents, Teachers and Students, 243. o.
 
Isten különös értelemben őrállókul és világosság hordozóiul helyezte a világba a hetedik napi adventistákat. Megbízta őket, hogy hirdessék a pusztuló világnak szóló utolsó figyelmeztetést. Isten szavából csodálatos világosság ragyog körülöttük. Rájuk bízta a legünnepélyesebb, legfontosabb feladatot, az első, második és harmadik angyal üzenetének hirdetését. Nincs más, ami ilyen nagyfontosságú lenne. Nem engedhetik meg, hogy más kösse le a figyelmüket.
A halandókra valaha is bízott legünnepélyesebb igazságot adta nekünk, hogy hirdessük a világnak. A mi feladatunk ezeknek az igazságoknak a hirdetése. Figyelmeztessük a világot, s Isten népe legyen hű a rá bízott feladathoz. Ne foglalkozzunk feltevésekkel, és ne fogjunk össze hitetlenekkel üzleti vállalkozásokban, mert ez hátráltatna minket a munkánkban.
Nem kis dolog, hogy Isten szándéka és terve olyan világosan megnyílt előttünk. Csodálatos előjog, hogy megérthetjük akaratát, amint azt a biztos prófétai beszéd kijelenti. Az Úr súlyos felelősséget hárít ránk. Elvárja, hogy a nekünk adott tudást továbbadjuk másoknak is. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 9. köt., 19. o.
 

Isten ki akar mozdítani bennünket a komfortzónánkból, hogy el tudjunk érni másokat. A vágyunk, hogy saját népünk vagy hasonló szociális helyzetben élők között maradjunk önzéshez, akár még gonosz dolgokhoz is vezethet. Ez Bábel történetének egyik megtanulandó leckéje.

1. Olvassuk el 1Móz 11:1-9 verseit! Mi volt az emberek szándéka? Mit akartak tenni, és miért hiúsította meg Isten a tervüket?

Bábel története megmutatja, micsoda törekvései voltak az embereknek. Egy monumentális építményt akartak felhúzni, egy várost és egy tornyot, amilyen nem volt sehol a világon: „várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet” (1Móz 11:4, ÚRK).
Hányszor és hányszor akarják ugyanezt az emberek ma is, legyenek akár politikusok, művészek, üzletemberek vagy vallások képviselői. Mindenki feledhetetlen nevet akar szerezni magának. Mennyire értelmetlen és hiábavaló az erőlködésük (lásd még Préd 2:1-11)!
1Móz 11:4 szerint az emberek azért akartak tornyot építeni, hogy elkerüljék a szétszóródást a földön. Együtt akartak maradni, hogy saját önző céljaik szerint éljenek. Istennek azonban más volt a terve.
Az emberek a munkában is összefogtak. Csakhogy „ezt mondta az ÚR: Íme, e nép egy, és az egésznek egy a nyelve, de munkájának ez csak a kezdete. Bizony semmi sem gátolja, hogy véghez vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban” (1Móz 11:6, ÚRK). Ez az ambiciózus terv bűnös szándékot takart. Bár a Biblia nem mondja ki egyértelműen, Ellen White szerint az emberek nem hittek Isten ígéretében, miszerint soha többé nem pusztítja el a földet özönvíz által (1Móz 9:14-15). Azért tervezték a munkát, mert úgy érezték volna magukat biztonságban, nem bíztak Isten kijelentésében. Bármi is vezette őket, Isten pontosan tudta, hogy a szándékaik nem tiszták, tele voltak önző ambíciókkal, ezért megakadályozta őket azok megvalósításában.
 

Része vagy esetleg olyan csoportnak, amelyben kényelmesen érzed magad? Hogyan lehetséges összefogni olyanokkal, akik nem azonos etnikai csoporthoz vagy nemzetiséghez tartoznak?

EGW idézet

Sineár völgyének lakói önmaguk felmagasztalására és nem Isten dicsőségére alapították országukat. Ha sikerül véghezvinniük a tervüket, olyan birodalom jött volna létre, amely elűzve a fedhetetlenséget, új vallást hozott volna létre. A világ erkölcsi szempontból mélyre süllyedt volna. A mennyei elvek iránti engedelmesség helyett hamis tanok vették volna át az uralmat az emberek elméje fölött, s így Jehova törvényéről megfeledkeztek volna. Isten azonban sosem hagyja a világot tanúk nélkül. Ez alkalommal is voltak emberek, akik megalázták magukat Isten előtt, és akik Őhozzá kiáltottak: „Ó, Istenünk, állj a te ügyed és az emberi módszerek közé.” […]
A munka előrehaladása hirtelen félbeszakadt. Angyalok küldettek el, hogy hiúsítsák meg az építők terveit… Pánik és zavar keletkezett. A munka teljes mértékben leállt. […]
„És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére.” Így népesítették be a földet, s éppen az által valósult meg Isten szándéka, amit az emberek az isteni terv meghiúsításaként kezdeményeztek.
 
Napjainkban is azt szeretné az Úr, hogy népe széledjen el az egész világon. Gyermekeinek nem kellene telepeket, kolóniákat alkotniuk. Jézus mondotta: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek.” (Mk 16:15) – Conflict and Courage, 43. o.

Az elbukott világ a legnagyobb csatamező, amelyet a mennyei világegyetem és a földi hatalmak valaha is megismertek. Az egész világ színpada; a jó és gonosz, a menny és pokol közötti nagy harc színtere. Minden egyes ember részt vesz ebben a küzdelemben. Senki nem állhat semleges oldalra. Az emberek vagy elfogadják, vagy visszautasítják a világ Megváltóját. Mindenki tanúbizonyságot tesz Krisztus mellett vagy ellene. Felszólítja a zászlaja alatt állókat, hogy hűséges katonáiként vegyenek részt mellette a harcban, hogy elnyerhessék az élet koronáját. Isten fiaivá és leányaivá fogadta őket. Jézus nekik hagyta biztos ígéretét, hogy nagy lesz a jutalma a mennyek országában azoknak, akik megaláztatásának és szenvedéseinek részesei lesznek az igazságért. – Isten fiai és leányai, 242. o.

Krisztus hű követe nem szégyelli az igazság zászlaját, és nem szűnik meg hirdetni az igazságot, legyen az bármilyen népszerűtlen is az emberek között. Mindenhová elviszi az üdvösség jó hírét alkalmas és alkalmatlan időben. Isten misszionáriusai arra hívattak, hogy szembeszállva a veszélyekkel és nélkülözéssel, szenvedjenek az igazságért, de mindez idő alatt magasba kell emelniük a zászlót még a veszélyek, nehézségek és ellenszegülések közepette is. […]
Az utolsó napok tanúi Jézus Krisztus mindenre kész katonái. Már megízlelték az eljövendő világ hatalmát. Lábaik nem mozgó homokon állnak, hanem a sziklán. Nem lehet őket könnyen eltántorítani a szenteknek adatott hittől, mivel vezérük erősíti meg őket, hogy helytálljanak a nehézségek közepette. Krisztus képviselőiként ők az igazság hírnökei, akik a kegyelem győzelmét mutatják be a világnak. – Reflecting Christ, 347. o.
 

2. Olvassuk el 1Móz 12:1-3 verseit! Isten Ábrámnak adott utasítása milyen szempontból volt a misszióra való hívás is?

Isten arra kérte Ábrámot (akit később Ábrahámnak nevezett el), hogy hagyja el a földjét és a népét, és menjen el egy másik országba. Ez is részét képezte annak, hogy általa valósítsa meg a terveit. Ábrám pedig ment, amint Isten Igéjében látható.
Ha Istennek terve van veled, talán neked is el kell hagynod a szélesebb értelemben vett családodat, népedet, hogy arra a helyre menj, amit Isten nyit meg számodra szolgálati területként, így mások számára áldás lehetsz.

3. Olvassuk el a következő igéket! Mit mondanak ezek Isten szövetségéről és ígéretéről?

1Móz 3:15     
 

1Móz 17:19     
 

4Móz 24:17     
 

Ézs 9:6     

Dán 9:24-27     

Mt 1:21 

Mindegyik igében egyértelmű, hogy Isten be akarta váltani az Édenben tett ígéretét: jön majd valaki, aki megoldást hoz a bűn problémájára. Ő volt Jézus Krisztus, a Messiás, aki Ábrahám és Izsák vonalából származott (Sára által). Zsid 11:9 kijelenti, hogy Izsák és Jákob az Ábrahámnak tett ígéret örökösei voltak.
Nem világos, mennyit tudott vagy értett meg Ábrahám abból, hogyan érkezik majd el általa a Mag, de hittel engedelmeskedett Isten parancsának. „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni, és kiment, nem tudva, hova megy” (Zsid 11:8, ÚRK). Milyen jó példa ez a mi számunkra!
 

Tegyük fel, hogy Isten elhív, de nem tudod, hova! Hogy reagálnál? Indokold meg a válaszodat!

EGW idézet

A Sátán fölött kimondott ítélet: „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1Móz 3:15) – ősszüleink számára a Krisztus általi megváltás ígérete volt. […]
A Messiás majdan királyi családból születik, mert a Jákob által adott próféciában így szól az Úr: „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljön Siló és a népek néki engednek.” (1Móz 49:10)
Ésaiás viszont így jövendölt: „És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s a gyökereiből egy virágszál nevelkedik.” „Hajtsátok ide füleiteket és jertek hozzám; hallgassatok, hogy éljen lelketek, és szerzek veletek örök szövetséget, Dávid iránt való változhatatlan kegyelmességem szerint. Ímé, bizonyságul adtam őt a népeknek, fejedelmül és parancsolóul a népeknek. Ímé, nem ismert népet hívsz elő, és a nép, amely téged nem ismert, hozzád siet az Úrért, Istenedért és Izráel Szentjéért, hogy téged megdicsőített.” (Ésa 11:1; 55:3–5) – Az apostolok története, 222–223. o.

Krisztus… elhagyta biztonságos, békés otthonát, elhagyta dicsőségét, amely az Atyánál a világ megalapítása előtt övezte, elhagyta a világegyetem trónszékét. Lejött, hogy szenvedő, megkísértett emberré legyen. Magányosan, könnyek között vetette és vérével öntözte az élet magvát az elveszett világ számára.
Szolgáinak is hasonlóképpen kell cselekedniük. Ábrahámhoz így szólt az Úr, amikor felszólította, hogy hintse az igazság magvát: „Eredj ki a te földedből és a te rokonságod közül és a te atyádnak házából a földre, amelyet én mutatok néked.” (1Móz 12:1) Ő pedig „kiméne, nem tudván, hová megy”. (Zsid 11:8)… Mindazoknak, akiket Krisztus elhívott, ugyancsak el kell hagyniuk mindent, hogy követhessék Őt. Szakítaniuk kell régi társaikkal, fel kell adniuk terveiket, le kell mondaniuk földi reményeikről. Fáradsággal, könnyek között, magányosan és áldozatok árán kell a magot vetniük. – Krisztus példázatai, 36. o.

Megtörténhet, hogy egyesek számára hátrányt jelenthet a környezet, és nem rendelkeznek az evilági élethez szükséges dolgokkal. Isten általuk is nagy munkát szeretne végezni, viszont egy másik helyen. Szolgálatuknak nem tudnának megfelelőképpen eleget tenni rokonoktól és barátoktól körülvéve. A kényelem és a hozzátartozók közelsége akadályt képezhet olyan jellemtulajdonságok kialakításában, amelyeket Isten elvár. Az Úr azonban tudja, hogy ha változnak a körülményeik, és ha új környezetbe helyezi őket, akkor ott megfelelően fejlődhet a jellemük, és dicsőséget szerezhetnek Istennek.
Amikor a kényelmet és a jó körülményeket választjuk, nem érezzük szükségét, hogy minden pillanatban Istentől függjön az életünk. Az Úr azonban gondviselésében olyan helyzeteket teremt az életünkben, ahol rájövünk, hogy szükségünk van segítségére és erejére. – In Heavenly Places, 112. o.
 

Isten hívását követve Ábrahám elment arra a vidékre, amit Isten megmutatott neki. Azonban már a kezdetektől úgy tűnt, hogy a dolgok nem a legjobban alakulnak. A Biblia szerint megérkezett a kijelölt helyre, de
„kánaániak voltak azon a földön” (1Móz 12:6, ÚRK), az erőszakosságuk és kegyetlenségük miatt hírhedt pogányok. Nem véletlen, hogy rögtön az érkezése után megjelent neki az Úr, és ezt mondta: „A te utódaidnak adom ezt a földet” (1Móz 12:7, ÚRK). Kétség sem fér hozzá, hogy Ábrahámnak megerősítésre volt szüksége. Ám még ezek után sem alakultak a legjobban a dolgok, legalábbis eleinte nem.
 

4. Olvassuk el 1Móz 12:10–13:1 verseit! Mi minden történt vele, és milyen hibát követett el Isten embere?

Kiábrándító lehetett számára, hogy miután elhagyta a kényelmes és minden valószínűség szerint jól menő életkörülményeit hazájában, csak ment, „nem tudván, hová megy” (Zsid 11:8). Ráadásul az első nehézségek egyike, amivel szembesült, az éhínség volt. Olyan nagy volt a szükség, hogy el kellett hagynia a földet, amiről Isten azt mondta, hogy ott telepedjen le. Azután a dolgok még rosszabbra fordultak.
„Ábrahámról egyiptomi tartózkodásakor kiderült, hogy nem mentes az emberi gyengeségtől és tökéletlenségtől. Eltitkolta, hogy Sára a felesége. Ezzel azt tanúsította, hogy nem bízik Isten gondviselésében, és nincs olyan erős hite és bátorsága, amiről eddig életével már sokszor bizonyságot tett… Ábrahám hitetlensége miatt Sára nagy veszélybe került. Egyiptom királya, aki hallott Sára szépségéről, palotájába hozatta az aszszonyt, hogy feleségül vegye. De a végtelenül irgalmas Isten megbüntette a királyi családot, hogy megoltalmazza Sárát” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 98. o.).
Sosem mondta senki, hogy a missziómunka könnyű, és azzal, hogy Ábrahám hazudott és megtévesztett másokat, csak még nehezebbé vált. Szerencsére Isten türelmes, nem vetette el szolgáját ezért a hibáért, amely sajnos nem az egyetlen volt, amit a pátriárka elkövetett.
Jó tudni, hogy ha alázattal és hittel ragaszkodunk Istenhez, ahogy Ábrahám tette, nemcsak a hibáinkra, bűneinkre és tévedéseinkre nyerünk bocsánatot, hanem Isten a misszióban is fel tud bennünket használni.
 

Mit tanulhatunk Ábrahám egyiptomi tartózkodásának történetéből?

EGW idézet

Mi a kísértés? Az az eszköz, mellyel az Úr azokat teszi próbára, akik Isten gyermekeinek vallják magukat. Azt olvassuk, hogy Isten megkísértette Ábrahámot, később pedig Izrael fiait. Vagyis olyan körülményeket engedett meg, melyek próbára tették hitüket, s arra vezették őket, hogy tőle kérjenek segítséget. Isten megengedi, hogy kísértések érjék ma népét, ezáltal megértsék, Ő a segítőjük. Ha közel húzódnak hozzá, amikor kísértés éri őket, megerősíti őket, hogy el tudják viselni a kísértést. De ha engednek az ellenségnek, és nem húzódnak közel Mindenható segítőjükhöz, a kísértő legyőzi őket. Így elkülönülnek Istentől. Nem nyújtanak bizonyítékot rá, hogy Isten útján járnak. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1094. o.

Ábrahám folytatta útját dél felé, és hite újra próbára lett téve. Nem esett az eső, a völgyekben kiszáradtak a patakok, a fű is elszáradt a síkságokon. A nyáj nem talált legelőt, és az egész tábort éhínség fenyegette. Megkérdőjelezte-e ekkor a pátriárka a Gondviselés vezetését? Nem gondolt-e vágyakozva vissza a bőven termő káldeai síkságokra? Mindenki feszülten figyelte, mit tesz Ábrahám, amikor egyik baj a másikat érte. Amíg bizalmát megingathatatlannak látták, úgy érezték, van remény: biztosak voltak abban, hogy Ábrahám Isten barátja, és még mindig vezeti őt.
Ábrahám nem tudta mivel magyarázni a Gondviselés vezetését. Nem valósultak meg reményei, de rendületlenül bízott az ígéretben: „Megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz.” Buzgón imádkozva fontolgatta, hogyan tudná megóvni népét és nyáját, de nem hagyta, hogy a körülmények megingassák Isten szavába vetett hitét. Lement Egyiptomba, hogy megmeneküljön az éhínségtől. Nem hagyta el Kánaánt, nem fordult vissza a nyomor miatt Káldeába, ahonnan jött, ahol nem volt hiány kenyérben, hanem átmeneti menedéket keresett az ígéret földjéhez lehető legközelebb azzal a szándékkal, hogy visszatér oda, ahova Isten helyezte. – Pátriárkák és próféták, 128–129. o.

Legyen Ábrahám hite példa számunkra is; mégis kevesen készek elviselni az egyszerű próbát: azokért a bűnökért való intéseket, melyek örök jólétüket sodorják veszélybe. Milyen kevesen fogadják alázatosan az intést és milyen kevés embernek válik hasznára! Isten utasításait a hitünkkel, szolgálatunkkal és szeretetünkkel kapcsolatban örömmel kellene fogadnunk. Végtelen adósai vagyunk az Úrnak, ezért habozás nélkül eleget kellene tennünk akár a legkisebb dolognak, amit elvár tőlünk. A parancsolatok megrontásához, nem szükséges a teljes erkölcsi törvényt lábbal taposnunk. Amennyiben csak egyetlen parancsot is semmibe veszünk, akkor is a szent törvény megrontóivá válunk. Azonban, ha valóban a parancsolatok megtartói akarunk lenni, szigorúan meg kell tartanunk minden egyes követelményt, amelyet Isten parancsolt. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 253. o.
 

5. Olvassuk el ApCsel 8:1-4 verseit! Mi idézte elő a komfortzónából való kilépést a korai egyházban?

Egészen addig a korai egyház főleg Jeruzsálemben működött (illetve zsidó területeken, a zsidó nép között). Amikor az üldözés elkezdődött, amiben Saul, a buzgó farizeus is aktívan részt vállalt, a jeruzsálemi gyülekezet elszéledt Júdea és Samária vidékeire. Jézus megmondta ApCsel 1:8 versében, hogy „tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában” (ÚRK). Mindez teljesedett, ahogy ApCsel 8:4 versében látható: „Akik pedig szétszórattak, elmentek, és hirdették az Igét” (ÚRK).
A tanítványok ezután is főleg zsidó területeken és a közvetlenül szomszédos városokban hirdették az Igét. ApCsel 11:19 arra utal, hogy bár a gyülekezet tagjai Fönícia (Libanon) és Ciprus vidékén szóródtak szét, ekkor még csak Izrael népe között prédikálták az üzenetet. Krisztus tanítványai és a korai egyház ebben az időszakban nem igazán akarták Istenhez vonzani a pogányokat. Még nagyon szűk fogalmaik voltak a küldetésükről.
Péter, az egyik tanítvány és a gyülekezet egyik vezetője vonakodott a pogánymissziótól, még azután is, hogy Pál belekezdett. A körülmetélkedés apostolaként (utalás a zsidókra) ismerték, míg Pál volt a pogányok apostola (Gal 2:8). A korai időkben Péter nem is akart pogányokkal mutatkozni (Gal 2:11-12). Azonban Isten őt is kimozdította a komfortzónájából, átformálta a gondolkodását. Ekkor kezdte megtanulni, mivel is jár igazán a missziós megbízás, és hogy Jézus halálának az egész világ számára van jelentősége.
 

Olvassuk el ApCsel 10:9-15, 28-29 verseit! Milyen üzenetet küldött Péternek az Úr, és miként alkalmazhatjuk ezt az elvet ma, korunk missziójában?

EGW idézet

Miután az üldözés következtében a tanítványok elmenekültek Jeruzsálemből, az evangélium nagyon gyorsan terjedt szét a Palesztina határain túl fekvő vidékeken. Sok kis hívő csoport alakult a fontos központokban. A tanítványok közül egyesek „eljutának Főnicziáig, Cziprusig és Antiókhiáig, prédikálván az igét” (Csel 11:19). Rendszerint csak a héberekkel és görög zsidókkal foglalkoztak, akik akkor a világ majdnem minden városában egész településeket alkottak. […] Isten volt az, aki nekik a keresztény nevet adta. Királyi név! Megadja mindazoknak, akik Krisztussal egyesülnek. Erről a névről írta később Jakab: „Avagy nem a gazdagok hatalmaskodnak-é rajtatok, és nem ők hurcolnak-é titeket a törvény elé? Nem ők káromolják-é azt a szép nevet, amelyről neveztettek?” (Jak 2:6–7) És Péter kijelentette: „Ha pedig mint keresztény szenved, ne szégyellje, sőt dicsőítse azért az Istent.” „Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke.” (1Pt 4:16, 14) – Az apostolok története, 155, 157. o.
 
Péter… ösztönös előítéletét annyira legyőzte, hogy a megtért pogányokkal egy asztalnál étkezett is. De amikor bizonyos zsidók érkeztek Jeruzsálemből, akik a ceremoniális törvény érdekében buzgólkodtak, oktalanul megváltoztatta magatartását a pogányok közül megtértekkel szemben… A gyengeségnek ez a megnyilvánulása a vezetőkként tisztelt és szeretett férfiak részéről, nagyon fájdalmasan hatott a hívőkké lett pogányokra. Félő volt, hogy a gyülekezet kettészakad. Azonban Pál felismerte, hogy milyen pusztító hatást gyakorolt a gyülekezetre Péter kétszínű viselkedése, tehát nyilvánosan megrótta őt igazi érzelmeinek ilyen álcázása végett. […] Péter felismerte tévedését, és azonnal igyekezett a magatartásával okozott bajt lehetőleg ismét jóvátenni. Isten engedte meg, aki eleitől kezdve ismeri a véget, hogy Péternek ezen jellemgyengesége megnyilvánuljon. Ezáltal a megkísértett apostol belátta, hogy nincs benne semmi, amivel dicsekedhetne. – Az apostolok története, 197–198. o.

Jézus ily módon világította meg a tanítványoknak azt az igazságot, hogy Isten országa nem elhatárolt terület. Ott nincs faji különbség vagy főnemesség, hanem nekik minden népnek hirdetniük kell az Üdvözítő szeretetének üzenetét. Igaz, hogy csak sokkal később értették meg tökéletesen, hogy Isten „az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározva eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait, hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikünktől sem”. (Csel 17:26–27) – Az apostolok története, 20. o.

6. Olvassuk el ApCsel 1:8 versét! Milyen elveket mutat be Jézus az evangelizálás, a bizonyságtevés munkájával kapcsolatban?

Ez a Jézus által meghatározott elv mutat rá, hogyan kell fellépnünk az Ő tanítványaiként, akik be akarják mutatni a jó hírt. Az üzenet hirdetése nem mások meggyőzése arról, hogy mit csinálnak rosszul, hanem Jézus megismertetése, amint megjelenik a hármas angyali üzenetben (Jel 14:6-12).
Van azonban még néhány alapelv Jézus szavaiban:
Először is: „Tanúim lesztek Jeruzsálemben” (ApCsel 1:8). Ahogy korábban láttuk, de érdemes megismételni: ott kell tanúskodnunk, ahol fizikailag tartózkodunk. Ebbe beleértendő az otthonunk, a gyülekezetünk, a szomszédságunk és a közösség. Elsőként ott kell tanúskodnunk, ahol vagyunk, azon a területen, ahova Isten eredetileg helyezett bennünket – az otthonunk és a munkánk világában, azok között, akik a legközelebb vannak hozzánk – a szűk vagy a tágabb családunk, a gyülekezetünkbe járók, a kollégák, a szomszédok és a környezetünkben élők között.
Egyeseket csak a távoli országokban, idegen kultúrákban történő miszszió érdekel, nem tanúskodnak a körülöttük élőknek. Csakhogy ott kell kezdenünk, ahol élünk, és csak akkor továbbmenni, ha az Úr vezet erre.
Másodszor: „Júdeában és Samáriában és a föld legvégső határáig” (ApCsel 1:8, ÚRK). Jézus megerősíti, hogy a misszió magában foglalja a kulturális határok átlépését is. Kaphatunk elhívást arra, hogy elköltözzünk idegen területekre, más társadalmak, etnikumok, vallási csoportok közé. A helybéliek között könnyebb az Ige hirdetése, mivel minimális kulturális különbséget kell áthidalni. A világ bizonyos területein mindössze egy klán vagy törzs tagjai teszik ki a gyülekezetet. Jézus azonban kimondja a nagy misszióparancsban, hogy tanúiként ki kell mozdulnunk a komfortzónánkból, és a forrásainkat mások érdekében kell mozgósítanunk.

Kihívás: Keress és készíts listát speciális szükségletű emberek olyan csoportjairól, akik a környezetedben élnek, de az elérésükért a gyülekezet még nem tett semmit!
Kihívásra fel! Kezdj el imádkozni a lehetőségért, hogy a közeljövőben a gyülekezet missziót kezdhessen a környékbeli speciális szükségletű emberek között!

EGW idézet

Krisztus megbízta tanítványait, hogy végezzék azt a munkát, amit rájuk hagyott, és Jeruzsálemben kezdjék el tevékenységüket. Jeruzsálem volt a színtere az emberért történt legmélyebb megaláztatásának. Jeruzsálemben szenvedett, itt vetették el, és itt ítélték kereszthalálra. Júdea volt Krisztus szülőföldje. Itt öltötte magára az emberi alakot, itt járt és élt együtt az emberekkel, és csak néhányan ismerték fel, hogy a menny közeljött a földhöz, mikor Jézus közöttük volt. Ezért a tanítványok munkálkodásának Jeruzsálemben kellett elkezdődnie. Mindannak következtében, amit Krisztus Jeruzsálemben elszenvedett, és az itt végzett munkájának a meg nem becsülését látva, a tanítványok egy ígéretesebb, megfelelőbb munkamezőt kérhettek volna Uruktól. Azonban nem járultak hozzá ilyen kéréssel, hiszen éppen azt a területet kellett megmunkálniuk, amelyen Jézus szétszórta az isteni igazság magvát, hogy a mag felnövekedjék, és bőséges termést adjon az aratás idején. Munkájuk közben a tanítványoknak üldöztetést kellett elviselniük a zsidók féltékenysége és gyűlölete miatt. Ezt az üldöztetést azonban Mesterük is eltűrte, ezért ők sem riadtak vissza tőle, és nem menekültek el előle. A kegyelem első adományait először az Üdvözítő gyilkosainak kellett felkínálniuk. – Jézus élete, 820. o.

Közeledünk a föld történelmének végéhez. Hamarosan megállhatunk majd a fehér trón előtt. A szolgálat lehetőségei nemsokára elmúlnak. Éppen ezért dolgozz, míg tart a nappal. Isten segítségével minden hívőnek észre kell vennie, hogy milyen munkát végezhet. Ha az emberi akarat együtt munkálkodik Isten akaratával, a munkás erőt nyerve új lehetőségeket talál a munkára. Keress olyan lelkeket, akikkel kapcsolatot teremthetsz! Figyeld a lehetőségeket, és szólj alkalmas időben! Ne várj arra, hogy bemutassanak valakinek, vagy hogy jobban megismerd az embereket, mielőtt lelkeket mentenél meg magad körül. Ha lelkesen indulsz a munkába, akkor előtted olyan lehetőségek nyílnak meg, amelyek révén eleget tehetsz ennek a küldetésnek. Hagyatkozz Isten karjára, hogy bölcsességet, erőt és hozzáértést szerezhess abban a munkában, amit az Úr rád bízott. – Our High Calling, 298. o.

Felébrednek-e a gyülekezeteink, és felismerik-e saját állapotukat? Krisztus képviselőinek felelősséget kell vállalniuk az emberi lelkekért. Minden népnek, nemzetnek és nyelvnek meg kell hallania az irgalom utolsó üzenetét. Amikor gyülekezeteink tagjai jobban megértik majd a bibliai igazságokat, akkor fölébrednek szunnyadó állapotukból, és készek lesznek pénzadományokkal elősegíteni Isten ügyét, és önmagukat felajánlva komoly munkát fognak végezni a Szentlélek vezetésével. Isten népét azok alkotják, akik Őérte dolgoznak, és akikre lett bízva a feladat, hogy hirdessék az igazságot az egész világon. [...]
A gyülekezet minden tagjának tevékeny részt kell vállalnia az Úr munkájában. „Miért álltok itt egész napon át, hivalkodván?” – kérdezi az Úr. „Menjetek, és dolgozzatok az én szőlőmben. Munkálkodjatok, míg nappal van, mert eljön az éjszaka, amikor már senki sem munkálkodhatik.” – Reflecting Christ, 204. o.

Ellen G. White: Gondolatok a hegyibeszédről, „És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól!” c. fejezet, 117–118. o.

„Mennybemenetele előtt Krisztus megbízta tanítványait. Megmondta nekik, hogy ők a végrehajtói akaratának, amelyben örökségül hagyta a világnak az örök élet kincseit. Tanúim voltatok – mondta nekik –, hogy életemet feláldoztam a világért. Láttátok fáradozásomat Izráelért. Bár népem nem akart hozzám jönni, hogy élete legyen, a papok és a főemberek pedig kedvük szerint bántak velem, elutasítottak, még egy alkalmat kaptak Isten Fia elfogadására. Láttátok, hogy mindazokat, akik bűneiket megvallva jöttek hozzám, szívesen fogadtam. Aki hozzám tér, azt semmiképpen nem taszítom el. Reátok, tanítványaimra bízom e kegyelmi üzenetet. Tovább kell ezt adnotok a zsidónak, valamint a pogányoknak; Izráelnek először, azután minden nemzetnek, nyelvnek és népnek. Mindazok, akik hisznek, egy egyházba lesznek összegyűjtve” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 18. o.).
„Napjainkban is sokan vannak, akik közelebb állnak Isten országához, mint ahogy azt feltételezzük. A bűn e sötét világában az Úrnak sok olyan becses drágaköve van, akihez szeretné hírnökeit elküldeni. Mindenütt vannak, akik hajlandók Krisztus mellé állni. Sokan többre fogják értékelni Isten bölcsességét minden földi előnynél, és a világosság hűséges hordozóivá válnak… Meggyőződtek arról, hogy Péter eljárása Isten tervének közvetlen beteljesülése volt, és előítéletük, valamint elzárkózásuk teljesen ellentétes az evangélium szellemével. Dicsőítették Istent, mondván: »Akkor tehát a pogányoknak is megadta Isten a megtérést az életre.« Így vita nélkül lerombolták az előítéletet, elhagyták az évszázadok szokásai által meghonosodott elzárkózást, és megnyílt a pogányok számára az evangélium hirdetésének útja” (i. m. 94–95. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Példabeszédek 5–11; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „A természetben Istennel” c. fejezet

 

1.    Hogyan (mennyi ideig) légy szerelmes?    

2.    Mi történik azzal a férfival, aki felebarátja feleségéhez megy?

3.    Kinek a gyümölcse jobb a tiszta aranynál és színaranynál?

4.    Mi történik a bolond ajkúval?

5.    Mire van szükségük azoknak, akik Istentől tanulnak?

Általános áttekintés

A két előző tanulmányban láthattuk, hogy a misszió elsősorban Isten munkájában gyökerezik. Isten missziója az összes többi misszió dinamikus ereje, aminek köszönhetően ez utóbbiak sikeresek lehetnek. Ezen a héten a hangsúlyt Isten küldetéséről áthelyezzük az emberiség elhívására, melynek nyomán egyesülnie kell Istennel szeretete világszéles hirdetésében. Habár a hangsúlyt a misszió emberi szempontjaira helyezzük, az előttünk álló leckeanyagot az előző két hét anyagának fényében kell olvasnunk, amely Isten missziológiai kezdeményezésével és szándékával foglalkozik.
A Szentírásban számos olyan történetet vagy leíró szakaszt találunk, amely rávilágít Isten elhívására, amely felszólítja az embert – az Ő partnerét –, hogy terjessze áldásait az egész emberiség számára. Ezen a héten megvizsgálunk néhányat ezek közül. Az összes példához a teremtés eredeti tervének fényében kell közelítenünk, amelyet 1Mózes 1–2 szakaszában olvashatunk el, különleges figyelmet szentelve 1Mózes 1:26–28 verseinek. Isten eredeti szándéka az emberiséggel a bűnbeesés után is változatlan maradt, mindössze szándékai megvalósításainak módszerei változtak, mivel Ádám és Éva rossz választása miatt megromlott a kapcsolat a Teremtő és az ember között. Isten eredeti vágya mellett most már szükségessé vált egy megváltási terv kidolgozása is. Ez a terv az Ószövetségben kezdődik, Jézus életében, halálában és feltámadásában teljesedik be, az Újszövetségben pedig Jézus követői hirdetik azt az egész világ számára.

Magyarázat

Amikor Jézus megteremtette a földet, és az embert belehelyezte ebbe az újonnan alkotott világba, Isten megosztotta Ádámmal és Évával eredeti szándékát. Felszólította őket, hogy vigyázzanak a földre és a rajta élő összes élőlényre, és növekedjenek, sokasodjanak (1Móz 1:26–28). Ez a megbízás magába foglalja a tényt, hogy Isten az emberiséget egy csodálatos dolgokkal körülvett világba helyezte el, amit az is igazol, hogy a teremtés hete folyamán az Úr többször is megállapítja, hogy „jó”, amit alkotott. Az első emberpár tanult ezekről a csodálatos dolgokról, közöttük élt, virágzó, jóléti életet biztosítottak neki ezek a körülmények. Isten elmélyült a földi élet történéseiben, időnként sétált is az Éden-kertben (1Móz 3:8). Az embernek megadatott a szabadság, hogy kreatív módon gyakorlatba ültesse azokat a képességeket, amelyeket Istentől kapott. Ez volt Isten eredeti misszióra hívása, amelyet az emberiséghez intézett.
Az emberiség bukása és a bűn világunkba történő behatolása után megváltoztak a dolgok, a változások azonban nem tagadták Isten emberiségnek címzett eredeti elhívását. Isten ismételten emlékezteti engedelmes híveit, hogy növekedniük és szaporodniuk kell, a földről pedig gondot viselniük (1Móz 9:1; 15:4–5; 22:17–18; 35:11). A Bibliában többször is feltűnik ez a téma, melynek csúcspontja a Jelenések 21–22. fejezetében leírt új föld.
A bűn azonban szükségessé tette a megváltási tervet, amely lehetővé teszi az emberiség számára, hogy az Isten által eltervezett életet élje. Az üdvösséget az áldozati szertartás szemléltette. Ádám és Éva megosztotta ezt a tervet a következő nemzedékekkel. Az átadott ismeret által az ifjabb nemzedék megérthette, hogy az áldozati aktus része Isten céljai kinyilatkoztatásának, megérthette Istennek az elbukott emberiség megmentése érdekében végrehajtott cselekedeteinek motivációját. Habár valószínűleg sok ember számára nem volt világos, hogyan fog működni a megváltás, voltak, akik előtt egyértelművé vált, hogy Istennek terve van, amely reménységet szül a szívben. Ez a terv része lett Isten emberiségnek címzett elhívásának, amely által megbízta teremtményét, hogy hirdesse a világnak a megváltás jó hírét. Isten terve lehetővé tette, hogy az ember megélje a valóságot, amelyet eredetileg eltervezett számára az Éden­kertben.
 

Ábrahám elhívása (1Móz 12:1–3) 

E heti tanulmányunk Isten Ábrahámhoz intézett felhívásával foglalkozik, amelyet 1Mózes 12:1–3 szakaszában találunk leírva. A megbízásnak van néhány lényeges eleme, amelyet meg kell értenünk ahhoz, hogy világos legyen előttünk, miben áll Isten misszióra történő elhívása. Elsősorban, az elhívás alapja 1Mózes 26–28 szakaszának narrációja. Ezt a kapcsolatot Ézsaiás 51:1–3 versei fogalmazzák meg a legvilágosabban: a próféta utal Isten Ábrahámnak és Sárának adott megbízására, melylyel felszólította őket Éden örömének hirdetésére a világ számára. Amikor Isten elhívta Ábrahámot, hogy áldás legyen a környező népek számára, az isteni megbízásban benne volt az is, hogy az áldás a szabadság és a kreativitás által kifejezett életmód hirdetését feltételezte. Ez volt Isten kezdeti szándéka. 1Mózes 12:1–3 szakaszának gyors olvasata nyo­mán nehéz teljességgel megérteni az áldás mibenlétét, ehhez szükséges a Szentírás tágabb kontextusának ismerete. A Teremtés könyve 22. fejezete további részleteket tesz hozzá ahhoz, amit Ábrahámnak az elhívás nyomán hirdetnie kellett, éspedig: Isten tervében szerepelt egy Helyettes, aki életét áldozza, majd feltámad az emberiség üdvösségéért. Ez a terv megadta az ember számára a reménységet, hogy a bűn és a halál következményei legyőzhetőek, és az 1Mózes 1:26–28 verseiben megörökített ígéretek teljesedhetnek a jövőben.
Ábrahám elhívásának egy másik eleme, amelyet gyakran szem elől tévesztünk, 1Mózes 12:1–3 verseiben található. Ábrahámot elhívta az Úr, hogy áldás legyen a pogányok számára. Minket is ezzel bízott meg Isten. Gyakran észre sem vesszük, hogy a pogányok is áldották Ábrahámot (1Móz 12:3). Isten misszióra való elhívása mindig kettős áldást feltételez. Az Istent követőknek fel kell készülniük arra, hogy elfogadják a körülöttük élőktől jövő áldást. A misszióra hívás mindig áldásra hívás: áldani és áldást kapni. Ennek a dinamikának a megértése megváltoztatja az elhívott személy másokkal szembeni magatartását és a jó hír terjesztésére vonatkozó meglátását. Ezzel a témával részletesebben a jövő héten foglalkozunk.
A Szentírás olvasásakor mindkét Testamentumban egy jól körülhatárolt trenddel találkozunk, éspedig: Istennek időnként emlékeztetnie kell az emberiséget Istennek a Teremtés könyvében lejegyzett eredeti elhívására. Az emlékeztetés szükségessége két dologból származik: (1) Isten követői gyakran elfelejtették, hogy mire hívta el őket Isten; (2) a változó idők szükségessé tették elhívatásuk megerősítését. Más szóval: Isten elhívásának általános gondolatát időnként kontextualizálni kell (körülményekhez igazítani), miközben maga az elhívás lényegében ugyanaz marad.
Helyszűke miatt nem áll módunkban aprólékosan megvizsgálni minden olyan emlékeztetőt, amely Isten misszióra hívását ismétli meg a Bibliában, viszont néhányat ezek közül példaként használhatunk. Amikor kivezette Egyiptomból és a pusztába vitte az izraelitákat, Isten kifejezetten emlékeztette a népet: nemzetként elhívta őket, hogy a környező népeket papokként szolgálják (2Móz 19:4–6). Más szavakkal: Isten elhívta Izraelt, hogy áldás legyen a környező népek számára, és a maguk során elfogadják ezeknek a népeknek az áldásait. Salamon az újonnan megépült templomot felszentelő imájában megismételte Isten megbízását (1Kir 8:41–43). Mind Izrael, mind pedig Júda prófétái különböző módon megismételték a felhívást, ahogy azt Ézsaiás 19:23–25 és Mikeás 4:2–5 szakaszában olvashatjuk. Miután Izrael visszatért a száműzetésből, Isten Zakariás próféta által újfent megismételte ezen felhívását (Zak 8:20–23).
Jézus az életével erősítette meg ezt a megbízást, élete, halála és feltámadása által vitte véghez a megváltási tervet. Miután néhány évet együtt töltöttek Jézussal, és tanúi voltak a feltámadásának, a tanítványok ugyanolyan meghívást kaptak Istentől, mint egykoron Ábrahám, majd pedig Izrael (Mt 28:18–20). Pál apostol szintén elismerte, hogy megbízatása alapjául ugyanaz az elhívás szolgált, mint amelyet Ábrahám is kapott; ezt a Galáciabelieknek címzett levelében említi. Az utolsó felhívás a Szentírásban Jelenések könyve 14:6 versében hangzik el, amely ezúttal sem egy új megbízás, hanem az eredeti, 1Mózes 1:26–28 szakaszában lejegyzett és a történelem során továbbított elhívás ismétlése. Hisszük, hogy ez a végső megbízás azoknak szól, akik a föld történelmének ezen utolsó napjaiban élnek.
Éljünk úgy, ahogy Isten eredeti szándékában jónak látta, virágozzon az életünk úgy, mint egykoron az Éden-kert lakóinak élete. Nekünk is szól Isten felhívása. Hisszük, hogy Jézus egykori földi és jelenlegi menynyei szolgálatának köszönhetően képesek vagyunk megbízatásunkhoz méltóan élni. Előjogunk, hogy társai lehetünk Istennek ebben a megbízatásban, és elmehetünk széles e világra hirdetni ezt az áldást, ugyanakkor elfogadhatjuk azok áldásait, akikkel találkozunk.

Alkalmazás

Gyakran, amikor az emberek a misszióra való elhívásról prédikálnak, a megbízatás lényegét leredukálják az evangélium jó hírének megosztására. Kétségtelen, hogy az először az Éden-kertben bemutatott, majd a történelem folyamán különböző csatornákon keresztül közvetített áldás átadása egyben információ továbbítás is. A misszióra való elhívás azonban több ennél.
Amikor elismerjük, hogy Isten nekünk címzett elhívása 1Mózes 1:26– 28 szakaszán alapszik, ez az értelmezés meggyőz bennünket, hogy különböző képességeink és tehetségeink által Isten áldásához vonzzuk az embereket, hogy mindannyian virágzó életet élhessünk. Ez Isten szándéka minden ember számára. Bizonyságtevésünk során beszélnünk kell az embereknek a megváltási tervről, de végső soron az üdvösség által lehetővé tett élet ad értelmet az elhívásnak, amelyet Isten intézett hozzánk. Következésképpen elhívatásunk arra vonatkozik, hogy úgy éljük Isten áldásait, hogy az emberek lássák, mit kaptunk Istentől, és ők is vágyakozzanak úgy élni, mint mi. Ez azt jelenti, hogy az otthonod, a munkahelyed, a baráti köröd az a hely, ahol át kell ültetned a gyakorlatba Isten elhívását.
Habár az irodalomterjesztésnek is megvan a maga szerepe, az Ábrahámnak és neked adott megbízás teljesítése azt is magába foglalja, hogy hogyan éled a mindennapi életedet azok körében, akik még nem adták át az életüket Jézusnak, vagy nem volt még részük abban az előjogban, hogy találkozzanak a Megváltóval. Ne feledd azonban, hogy Isten eme elhívása kettős áldás. Miközben a mindennapi életben megéled az Istentől kapott áldásokat, számíts arra, hogy áldások fognak visszaszállni rád olyan emberek részéről, akikre nem is gondoltál volna.