SZERETET ÉS IGAZSÁG: KÉT NAGY PARANCSOLAT

Text de memorat

Alapige: „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?” (1Jn 4:20) 


Bízunk benne, hogy Isten végül mindent helyreállít, ugyanakkor az is számít, amit keresztényként itt és most teszünk. Sok igazságtalanságot, gonoszságot nem töröl el most Isten (a kozmikus küzdelem paraméterei miatt), ez azonban nem jelenti azt, hogy bennünket ne használna fel a szenvedés és a gonoszságok enyhítésére, amennyire lehetséges. Keresztényi kötelességünk a segítségnyújtás.
Amint láttuk, a szeretet és az igazság együtt jár, elválaszthatatlan egymástól. Isten szereti az igazságot, ebből következően ha szeretjük Istent, az igazságot is szeretni fogjuk.
Ha szeretjük Istent, egymást is szeretni fogjuk, és ehhez tartozik, hogy törődünk a környezetünkben élők jólétével. Nem fordíthatjuk el a fejünket, amikor valakit elnyomnak. Meg kell kérdeznünk: Mit tehetünk egyénileg és közösségileg, hogy Isten szeretetét és igazságát tudjuk képviselni a bűnbeteg világban, és az emberek megismerjék Isten tökéletes jellemét, igazságát és szeretetét?

Március 15–22. – Ifjúsági imahét

Március 22. – Az ifjúság missziós szombatja (adományok)
EGW idézet
János apostolnak Mestere iránti szeretete nem közönséges emberi barátság, hanem egy megtérő bűnös szeretete, aki átérezte, hogy Jézus Krisztus drága vére váltotta meg bűneitől. Legnagyobb dicsőségnek tartotta, hogy az Úr szolgálatában tevékenykedhet és szenvedhet. Jézus iránti szeretete arra késztette, hogy mindazokat szeresse, akikért Krisztus meghalt. Hite gyakorlati volt. Úgy érvelt, hogy az Isten iránti szeretet a gyermekei iránti szeretetben mutatkozik meg. Aki Istent szereti, az Isten gyermekeit is szereti. Gyakran hallhatták tőle: „Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást.” „Mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket! Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az, mert aki nem szereti az ő atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát.”
Az apostol élete a legteljesebb összhangban állt tanaival. A Krisztus iránti szeretet, amely szívében izzott, arra kényszerítette, hogy a legnagyobb buzgósággal fáradozzon embertársai megmentésén, különösen pedig azokért, akik mint testvérei, az Úr gyülekezetének tagjai voltak. Hatalmas szónok, akinek bensőséges szavai a legmélyebb meggyőződéstől voltak áthatva. – Megszentelt élet, 53. o.
 
Ha teljes szívvel szeretjük Istent, akkor szeretni fogjuk gyermekeit is. Ez a szeretet az Isten Lelke. A mennyei életszentség az, ami valódi nemességet és méltóságot kölcsönöz a léleknek, ez olvasztja egybe életünket Mesterünkével. Nem számít, hány jó vonásunk van, bármennyire tiszteletreméltónak és kifinomultnak is tartjuk magunkat, ha lelkünket nem keresztelte meg az Isten és egymás iránti szeretet mennyei kegyessége, akkor hiányzik belőlünk az igazi jóság, akkor alkalmatlanok vagyunk a mennyre, ahol minden csupa szeretet, csupa egyetértés. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 223. o.
 
Krisztus szolgáinak nem a természetes szív követelményei szerint kell cselekedniük. Szoros kapcsolatban kell lenniük Istennel, nehogy a kihívás hatására feltámadjon az én, és oda nem illő szóáradatot indítsanak el, amely nem olyan, mint a harmat, sem mint a csöndes eső, ami felfrissíti a hervadó növényeket. Éppen ezt akarja Sátán, ezek a módszerei. A sárkány dühös, Sátán szelleme haragban és vádaskodásban nyilvánul meg. Ám Isten szolgái az Isten képviselői. Azt akarja, hogy mennyei értékekkel foglalkozzanak, azzal az igazsággal, mely a képmását, címét hordozza. Krisztus hatalma az a hatalom, mellyel le kell győzniük a gonoszt. Krisztus dicsősége az erejük. A szépségére kell szögezniük tekintetüket. Ekkor isteni tapintattal és szelídséggel tudják megjelenteni az evangéliumot. A gondosan ápolt lélek a felhívás hatására sokkal hatékonyabban fog szólni az igazság érdekében, mint bármely más, bármilyen erőteljes érv. – Jézus élete, 353. o.
 

Azzal kapcsolatban, hogy mit tehetünk egyénileg és közösségileg Isten szeretetének és igazságának bemutatásáért, jó arra összpontosítani, amit az Úr hagyott meg nekünk.
1. Olvassuk el Mt 22:34-40 szakaszát! Mit felelt Jézus a törvénytudó kérdésére?
Jézus azt nevezte az első és nagy parancsolatnak, hogy „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből… Ehhez hasonló a második: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták” (Mt 22:37-­40, ÚRK). Az Ószövetségből vette az idézetet.
2. Olvassuk el Mt 19:16-23 verseit! Mit válaszolt Jézus a gazdag ifjú kérdésére? Hogyan kapcsolódik ez ahhoz, amit Máté 22. fejezetében a törvénytudónak mondott?
Mi történt itt? Miért így válaszolt Jézus? Mit tanulhatunk ezekből a találkozásokból, bármilyen pozícióban, élethelyzetben legyünk is?
„Krisztus meghatározta az egyetlen feltételt, melynek alapján a főember tökéletes keresztény jellemet alakíthat ki. Szavai bölcsesség igéi voltak, bár komolynak és szigorúnak tűntek. A főember egyetlen reménye az üdvösségre az volt, hogy elfogadja azokat és engedelmeskedik. Magas állása, vagyona leplezetten rossz irányba befolyásolta jellemét. Ha ezeket ápolgatja, Isten helyét foglalják el érzelemvilágában. Akár keveset, akár sokat tart vissza Istentől, ez csökkenti erkölcsi erejét és teljesítőképességét. Teljesen le fogják kötni az e világi dolgok, azokat fogja dédelgetni, legyenek bármily bizonytalanok és értéktelenek” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 438. o.).
Isten nem kéri mindannyiunktól azt, amit a gazdag ifjúnak mondott, hogy adjuk el mindenünket. Van viszont olyan dolog, amihez ragaszkodunk, s amiről nem akarunk lemondani, még ha örök romlásba dönthet is?
EGW idézet
A törvénytudó nem volt elégedett a farizeusok álláspontjával és eljárásaival. Azzal a szándékkal tanulmányozta az írásokat, hogy megfejtse igazi értelmüket. Életfontosságúnak tartotta a témát, és őszintén kérdezte: „Mit cselekedjem?” (Lk 10:25) Válaszában a törvény előírásaira vonatkozóan mellőzte az összes ceremoniális és rituális előírást. Ezeket nem értékelte, hanem azt a két hatalmas elvet említette, melytől függ az egész törvény és a próféták. Ez a válasz – mivel Krisztus megdicsérte – előnyös helyzetbe juttatta a Megváltót az írástudók előtt. A törvény magyarázója által tett kijelentés szentesítéséért nem ítélhették el.
„Ezt cselekedd, és élsz” (Lk 10:28) – mondta Jézus. A törvényt isteni egységben tárta elő, ebben a leckében azt tanította, hogy nem lehetséges megtartani az egyik előírást és megszegni a másikat, mert ugyanaz az elv fűzi egybe az összeset. Az ember sorsát az egész törvény iránti engedelmesség határozza meg. A leghőbb szeretet Isten iránt és osztatlan szeretet az ember iránt – ezeknek az elveknek kell kifejezésre jutniuk az életben. – Jézus élete, 497–498. o.

Amikor ez az ifjú főember Jézushoz fordult, nyíltságával és komolyságával megnyerte a Megváltó szívét. „Rátekintvén, megkedvelé őt.” Jézus ebben az ifjúban olyan valakit látott, aki az igazság hirdetője lehetne. E tehetséges, előkelő ifjút éppoly szívesen magához fogadta volna, mint szegény halász követőit. Ha ez az ifjú a lélekmentésre szentelné képességeit, Krisztus igyekvő és eredményes munkása lehetett volna.
Először azonban el kellett fogadnia a tanítványság feltételeit. Teljesen Istennek szentelni az életét. A Megváltó hívó szavára Máté „mindeneket elhagyván, felkele és követé Őt” (Lk 5:28).
Ezt tették János, Péter és társaik is. Krisztus ugyanilyen odaszentelődést kívánt az ifjú főembertől is. És ezzel nem várt el nagyobb áldozatot, mint amilyet Ő hozott. „Gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (2Kor 8:9) Az ifjúnak csak mennie kellett volna arra, amerre Krisztus vezeti. – Krisztus példázatai, 392–393. o.
 
Akik szeretik Istent, nem adhatnak szállást a gyűlöletnek vagy irigységnek. Mikor az örök szeretet mennyei elve tölti be a szívet, az kiárad másokra is, nem csupán, mert előnyökhöz juttatták őket, hanem mert a szeretet a cselekedetek mozgatórugója, mivel az alakítja a jellemüket, kormányozza ösztönzéseiket, uralkodik szenvedélyeiken, lecsillapítja az ellenségeskedést, magasztossá és nemessé teszi szeretetüket. Ez a szeretet nemcsak azért fejlődik ki, hogy magunkat és hozzátartozóinkat foglalja csupán magába, hanem széles, mint a világ, magas, mint a menny, s összhangban áll a munkálkodó angyalok szeretetével. Ha ezt a szeretetet ápoljuk lelkünkben, megédesíti egész életünket, és finomító légkört áraszt maga körül mindenfelé. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 223. o.

Jézus szerint az a két nagy parancsolat, hogy szeressük Istent és szeressük egymást. Ezeknek a megtartása érdekében áldozatokat kell hozni, amivel a gyakorlatban mutatjuk ki a szeretetet. Ezt jelenti Jézus lábnyomában járni.

Az a két nagy parancsolat, hogy szeressük Istent és szeressük egymást, de vajon mi a két fő bűn?
3. Olvassuk el Zsolt 135:13-19 verseit! Melyik bűnre mutat rá ez a szakasz is, a Szentírás többi részével együtt?
Az Ószövetség folyamatosan kiemeli az Isten iránti szeretet fontosságát (lásd 5Móz 6:5). Itt meg kell említeni a bálványimádás nagy bűnét, ami éppen az ellentéte Isten szeretetének.
4. Olvassuk el Zak 7:9-12 verseit! Zakariás szerint mi az, amit Isten elítél? Hogyan hozható összefüggésbe ez és a bálványimádás bűne a két nagy parancsolattal?
Istennek nemcsak a bálványimádás miatt gerjed fel a haragja, amire éppen a szeretet indítja, hanem azért is, ha népével rosszul bánnak – akár egyénileg, akár közösségileg. Haragot vált ki belőle az igazságtalanság, hiszen Ő a szeretet.

Az egész Ószövetség kiemeli: a két nagy bűn mulasztás a két nagy parancsolattal kapcsolatban, hogy szeressük Istent és szeressük egymást. A két legnagyobb bűn a szeretet területén történő mulasztás. Röviden: nem tarthatjuk meg a parancsolatokat, ha nem szeretjük Istent és a többi embert.

„Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, és gyűlöli a maga testvérét, hazug az, mert aki nem szereti a maga testvérét, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát? Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a maga testvérét is” (1Jn 4:20, ÚRK).
Az Isten iránti szeretetet miért nem lehet elválasztani az emberek szeretetétől?
EGW idézet
Noha sokan Krisztus nevét viselik, az Úr mellett más isteneket imádnak. Alkotónk legfőbb szeretetünkre, hűségünkre és szövetségünkre tart igényt. Ami csökkenthetné Isten iránti szeretetünket, vagy akadályozna bennünket az Úr szolgálatában, az elhalványul. Sokaknak földjük, házuk, birtokuk a bálványuk. Lelkesen és erőteljesen végzik az üzleti, földi vállalkozásokat, közben másodrangúnak tekintik Isten szolgálatát. Elhanyagolják a családi istentiszteleteket, elfeledkeznek a titkos imáról. Sokan mondják, hogy igazságosan bánnak embertársaikkal, és úgy vélik, hogy ezzel egész kötelességüknek eleget tettek. Pedig nem elég, ha csupán a Tízparancsolat utolsó hat utasítását tartják meg. Teljes szívünkből kell szeretnünk Urunkat, Istenünket. Az Úr törvényének követelményeit semmi más ki nem elégíti, minthogy minden utasításnak engedelmeskedjünk. Istent szeressük mindenek fölött, embertársainkat pedig mint magunkat. – A Te Igéd igazság, 2. köt., 1011. o.
 
Az ellenség jól tudja, hogy ha nem szeretjük egymást, akkor elérheti céljait, és szenvedést hozhat a gyülekezetbe, s a testvérek között nézeteltéréseket szítva meggyengítheti a közösséget. Gonosz kételyeket és rosszindulatú vádakat terjeszt, hogy ítélkezzenek egymás fölött, és gyűlöljék meg egymást. Ezáltal meggyalázzák Isten ügyét, Krisztus nevét, és rengeteg kárt okoznak az emberi lelkeknek. […]
Nem a világ ellenszegülése jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem a sorainkban táplált gonoszság okozza a legtöbb bajt. Azoknak a szentségtelen élete, akik csak félszívvel szentelték magukat az Úrnak, késlelteti az igazság munkáját, és sötétségbe borítja Isten egyházát. – This Day with God, 165. o.
 
Véssük elménkbe, hogy Isten irgalmát és szeretetét kell kifejeznünk gyermekei iránt. Tanulmányozd az eget és a földet, és meglátod, hogy nincs erőteljesebben kinyilatkoztatott igazság, mint az, amely irgalmat tanúsít azok iránt, akiknek a kedvességedre és segítségedre van szükségük ahhoz, hogy megszabaduljanak az igától és az elnyomástól. Így kell élni az igazságot, így kell engedelmeskedni az igazságnak, és úgy kell továbbadni azt, ahogy az Jézusban van.
Az igazságról szóló bizonyságtevésnek számos formája létezik, viszont hatalmas befolyással bír az, amikor az igazságot gyakorolva segítünk embertársainknak. Ez a befolyás felér az örökkévalósággal. Ezen a földön minden ember ítélet alá esik, és mindennapi életének az összes vetülete tisztán és érthetően tanúskodik arról, hogy Krisztus szavainak és életének a betöltője-e. Ismételten olyan apró dolgokat tesz, amelyeket csak Isten lát; és az igazság ezen elveinek gyakorlása értékes jutalmat szerez számára. A nagy, látványos dolgokra szinte minden ember elismeréssel tekint, de gyakran megtörténik, hogy a magukat keresztényeknek vallók nem is gondolják, hogy ezek csak kevésbé fontosak. Vallásukat inkább csak szóban élik meg, nem pedig a gyakorlatban. – This Day with God, 224. o.

A Szentírás kijelenti, hogy Isten szereti az igazságot és gyűlöli a gonoszságot (pl. Zsolt 33:5; Ézs 61:8), mélységesen bántja az igazságtalanság, ami az áldozatok miatt jogos haragot vált ki belőle. Az Ó­ és az Újszövetség egészében Isten szenvedélyesen szól az elnyomottak érdekében, miközben joggal haragszik az elnyomókra, a bántalmazókra.
5. Olvassuk el a Zsolt 82! Hogyan fejezi ki ez a rész is, hogy mennyire fontosnak tartja Isten az igazságot? Mi minden következik ebből számunkra ma?
Sok kommentátor úgy érti, hogy ez a szakasz vonatkozik egyrészt a földi vezetőkre, akik felelősek a társadalmi igazságtalanságokért, másrészt arra is, amikor Isten megítéli a levegőbeli hatalmasságokat (az „isteneket”), akik korrupt földi bírók és uralkodók mögött állnak (nyilván démoni erők). Konkrétan ezt a kérdést teszi fel a fejedelmeknek: „Meddig ítéltek még hamisan, és pártoljátok a gonoszokat” (Zsolt 82:2, ÚRK)?

„Védelmezzétek a szegények és árvák jogát, szolgáltassatok igazságot a nyomorultnak és elnyomottnak! Mentsétek meg a szegényt és szűkölködőt, szabadítsátok ki a gonoszok kezéből” (Zsolt 82:3­4, ÚRK)! Az ószövetségi próféták itt és másutt is nagy hangon kiáltottak igazságért. A Szentírásnak ez nem csupán mellékes témája. Minden ótestamentumi prófétának ez a központi üzenete, mint ahogy annak is, amit Jézus mondott testi ittléte idején.

Nem titok, hogy mit vár és kér Isten azoktól, akik állítólag szeretik és engedelmeskednek neki. Egészen világosan kijelentette: „Megmondta neked, ó, ember, hogy mi a jó, és mit kíván tőled az ÚR: csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeresd az irgalmasságot, és alázatosan járj Isteneddel” (Mik 6:8, ÚRK; stb.).

Az egész Szentírásban visszhangzik ez a gondolat. Jézus például ezt mondta: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (Jn 13:35; vö. 1Jn 4:8­-16).
Milyen lenne a családunk és a gyülekezetünk, ha jobban összpontosítanánk Mik 6:8 üzenetére, és tudatosan igyekeznénk eszerint élni, szóval és tettel? Hogyan látszódna meg még jobban az életünkben ez az elv, bármilyen körülmények között is legyünk éppen?
EGW idézet
Krisztus azért jött a földre, hogy bemutassa, milyen tökéletessé válhat az ember, ha az isteni természettel részesül. Kegyelmének, együttérzésének és szeretetének bemutatásával a nagyság új dimenzióját tárta a világ elé. Új értelmezést adott az embernek Istenről. Mint az emberiség feje, leckéket adott az embernek az isteni kormányzásról, ami által feltárta az irgalom és igazság megbékülésének szentségét. Az irgalom és igazság megbékélése nem tűrte meg a bűnnel való kiegyezést, és nem hagyott figyelmen kívül egyetlen követelést sem az igazságot illetően. Mindkét isteni jellemvonás megfelelő helyére került. A kegyelem megbüntethette a bűnös, megátalkodott embert anélkül, hogy ezáltal lerombolta volna saját irgalmát vagy elvesztette volna együttérző jellegét. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 260. o.
 
A bizalmi pozíciót betöltő személyek bárcsak megszabadulnának az Isten által olyannyira gyűlölt, megbocsátást nem gyakorló lelkülettől. Trónjának alapja az igazság és az ítélet. Senki se gondolja, hogy Isten felhatalmazta az embert, hogy uralkodjon embertársain. Nem fogadja el egyetlen ember szolgálatát sem, aki bántja és megszomorítja Krisztus örökségét. Most jött el az ideje, hogy mindenki vizsgálja meg önmagát, hogy hitben van-e. Vizsgáljátok meg alaposan, hogy milyen indíttatásúak a cselekedeteitek. A Magasságos munkáját kell végeznünk. Munkánkba az önzés egyetlen szálát se szőjük bele. – Manuscript 42, 1901.
 
Jézus így szólt: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Ha nem erőszak vagy személyes érdek köt egymáshoz, hanem a szeretet, akkor minden emberi befolyásánál erősebb hatással lehettek az emberekre. Az ilyen egység igazolja, hogy Isten képmása helyreállt az emberben, és új életelvet fogadott el. Arra mutat rá, hogy az isteni természet olyan erővel rendelkezik, amely képes ellenállni a gonosz természetfeletti hatalmának, és Isten kegyelme el tudja nyomni az emberi szív természetéből fakadó önzését. Ha a gyülekezetben ilyen szeretet mutatkozik meg, akkor bizonyára kiváltja Sátán haragját. Krisztus nem könnyű utat mutatott be tanítványainak. „Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem elébb gyűlölt tinálatoknál. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek: Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd.” Az evangéliumot heves harcok árán, ellenszegülések, veszélyek, veszteségek és szenvedések közepette kell hirdetni. Azok járnak Uruk lábnyomán, akik ezt a munkát végzik. – Lift Him Up, 298. o.

A Szentírásban a próféták folyamatosan arra mutattak rá, hogy Isten társadalmi igazságosságra hív, nem riadtak vissza az igazságtalanságok és elnyomás néven nevezésétől. Amikor Istenhez kiáltottak ítéletért, valójában azt kérték, hogy Ő tegyen igazságot.

Ézsaiás próféta például nem válogatta meg a szavait az igazságtalanságokról szólva, amelyeket az ő korában tapasztalt Izraelben. Ma is hangosan és tisztán halljuk, ahogy igazságért kiáltott: „Tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra, vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét” (Ézs 1:17). Másutt pedig ezt mondta: „Jaj azoknak, akik gonosz rendeleteket hoznak… és elrabolják népem szegényeinek igazságát” (Ézs 10:1­2, ÚRK). Így figyelmeztetett: „De vajon mit fogtok tenni a meglátogatás és a messziről rátok jövő pusztulás napján? Kihez futtok segítségért, és hol hagyjátok dicsőségeteket” (Ézs 10:3, ÚRK)?

Hasonlóan hirdette Jeremiás próféta is Isten üzenetét: „Jaj annak, aki nem igaz úton építi házát, felső szobáit pedig törvényesség nélkül; aki felebarátjával ingyen végeztet szolgálatot, és nem adja meg neki munkája bérét… Atyád tán nem evett és nem ivott? De méltányosan és igazságosan cselekedett, ezért jó dolga volt. Igazságosan ítélkezett a szegény és a nyomorult dolgában, ezért volt jó dolga. Nem ez-e az igaz ismeret felőlem? – ezt kérdi az ÚR” (Jer 22:13, 15­-16, ÚRK).
6. Olvassuk el Mt 23:23-30 szakaszát! Jézus tanítása szerint mi a legfontosabb dolog? Mire utalt azzal, hogy „amik nehezebbek”?
Nehogy valaki azt gondolja, hogy az igazságtalanság csak az ószövetségi prófétákat bántotta! Jézus szolgálatában világosan látszik, hogy ez Őt is különösen aggasztotta. „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhanyagoljátok azt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget! Pedig ezeket kellene cselekedni és azokat sem elhagyni” (Mt 23:23, ÚRK). Lukács evangéliuma párhuzamos szakaszában pedig ezt panaszolja: „Mellőzitek az ítéletet és az Isten iránti szeretetet” (Lk 11:42, ÚRK).
Mit neveznénk ma „nehezebbnek”, „fontosabbnak” „a menta, a kapor és a kömény megtizedelésénél”? Mi az, amire leginkább összpontosítanunk kell?
EGW idézet
Isten igazi követői Krisztus munkáját végzik. Nagylelkűen viszonyulnak a rászorulókhoz, nem bánnak igazságtalanul a szegénnyel, és nem keresnek kifogásokat azért, hogy ne segítsenek embertársaiknak. Úgy szeretik felebarátjukat, mint önmagukat, nem különülnek el az emberektől, hanem odafigyelnek a szegény, az árva és az özvegy helyzetére, és nem tartanak vissza semmit sem azok járandóságaiból, akik fölé lettek helyezve. „A szegény és szűkölködő napszámoson ne erőszakoskodjál, akár atyádfiai, akár a te jövevényeid azok, akik a te földeden a te kapuid között vannak. Azon a napon add meg az ő bérét, és le se menjen felette a nap; mert szegény ő, és kívánkozik az után az ő lelke, hogy ellened ne kiáltson az Úrhoz, és bűn ne legyen rajtad.” […]
„És szóla az Úr Zakariásnak, mondván: Így szólt a Seregeknek Ura, mondván: Igaz ítélettel ítéljetek, és irgalmasságot és könyörületességet gyakoroljon ki-ki az ő felebarátjával!” – The Home Missionary, 1891. július 1.
 
Olvasd Krisztus szavait, Máté 23:23-at. Figyelmeztetésként így vádolja mindazokat, akik „kívülről igazaknak látszanak ugyan az emberek előtt”, „de belülről rakva vagytok képmutatással és törvénytelenséggel”. Azt is mondják: „Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében.” „Ezért – mondta Jézus
– magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, akik megölték a prófétákat.” Milyen csodálatos tanulságok! Félelmetesek és határozottak! Jézus mondotta: „Annakokáért ímé prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok, és azok közül… a ti zsinagógáitokban megostoroztok, és városról városra üldöztök.” Ezt a próféciát a zsidók szó szerint betöltötték, így bántak Krisztussal és hírnökeivel, akiket Isten küldött hozzájuk. Vajon férfiak ezekben az utolsó napokban szintén követik-e azok példáját, akiket Krisztus elítélt, kárhoztatott? – Bizonyságtételek lelkészeknek, 79. o.
 
Jézust félreértették testvérei, mert más volt, mint ők. Nem ugyanaz volt számukra a mérték. Azzal, hogy emberekre tekintettek, elfordultak Istentől, ereje nem hatotta át életüket. A vallás általuk gyakorolt formái nem változtathatták meg a jellemet. Megtizedelték a „mentát, a kaprot és a köményt”, de elhagyták, „amik nehezebbek a törvényben: az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget” (Mt 23:23). Jézus példája állandóan ingerelte őket. A Megváltó egyetlen dolgot gyűlölt a világon: a bűnt. Lehetetlen volt lepleznie fájdalmát, ha helytelen cselekedetet látott. Szembetűnő volt a különbség a képmutatók között, akiknek látszatszentsége elfedte a bűn szeretetét, és olyan jellem között, aki elsőként Istent dicsőítette. Mivel Jézus élete példájával ítélte el a bűnt, vele otthonában is és azon kívül is szembeszálltak. Őszinteségét, becsületességét gúnyos mosollyal nyugtázták. Türelmét, kedvességét gyávaságnak bélyegezték. – Jézus élete, 88. o.

Lukács beszámolója szerint közvetlenül miután Jézus megnevezte a két nagy parancsolatot, hogy szeressük Istent és az embereket, egy törvénytudó „igazolni akarva magát, azt kérdezte Jézustól: De ki az én felebarátom” (Lk 10:29, ÚRK)? Válaszul Jézus elmondta a ma már jól ismert, de akkor megdöbbenést kiváltó példázatot az irgalmas samaritánusról.
7. Olvassuk el az irgalmas samaritánus történetét Lk 10:25-37 szakaszában! Mit fejez ki ez a példázat, ami összecseng a próféták szavával, akik kegyelemre és igazságra szólítottak? Az emberiség történelme során milyen igazságtalanságokat követtek el különböző népcsoportok „másokkal”?
Jézus nemcsak beszélt az igazságról, hanem éppen azért jött, hogy elhozza azt! Benne teljesedett és fog teljesedni a próféták igazságra hívó szava, igazság utáni vágya (lásd Lk 4:16-­21; vö. Ézs 61:1­2). Ő a világ reménye, kiváltképp azoké, akik felismerik, hogy szükségük van szabadításra.
A hatalomra, Isten trónjára törő ellenséggel éles ellentétben Jézus megalázta magát, és közösséget vállalt a bűn, az igazságtalanság és az elnyomás áldozataival (anélkül, hogy a bűn foltot ejtett volna rajta). Legyőzte az ellenséget, mert szeretettel feláldozta magát, hogy elhozza az igazságot Ő, aki igaz és minden hívő megigazítója. Hogyan állíthatjuk, hogy fontos számunkra a törvény, aminek megőrzéséért Krisztus az életét adta, ha nem törődünk azzal, ami a szavai szerint „a törvényben ezeknél fontosabb” (Mt 23:23, ÚRK)?
A Zsoltárokban ezt olvassuk: „És ő megítéli a világot igazsággal, törvényt tesz a népeknek méltányosan. És lesz az Úr nyomorultak kővára, kővár a szükség idején” (Zsolt 9:9­-10). „Igazságot szolgáltat az elnyomottaknak, eledelt ád az éhezőknek. Az Úr megszabadítja az elfogottakat. Az Úr megnyitja a vakok szemeit, az Úr felegyenesíti a meggörnyedteket; szereti az Úr az igazakat. Megoltalmazza az Úr a jövevényeket; árvát és özvegyet megtart, és a gonoszok útját elfordítja” (Zsolt 146:7­9).

Fogalmazhatna még világosabban Isten Igéje azzal kapcsolatban, hogy segítenünk kell a szükségben lévőknek, a szenvedőknek?
Mit tanulhatunk Jézus életéből és szolgálatából? Hogyan viszonyuljunk a szükségben lévőkhöz? Olyan csodákat nem tudunk tenni, mint Jézus, a segítségünk hogyan lehet mégis „csodás” a szenvedők számára?
EGW idézet
Sokan elgyöngültek, elbátortalanodtak az élet nagy harcában, amikor egyetlen kedves, felvidító szó megerősíthette volna őket, és így győzhettek volna. Sose haladjunk el egyetlen szenvedő lélek mellett se anélkül, hogy ne nyújtanánk neki azt a vigaszt, mellyel minket is megvigasztalt Isten.
Mindez nem egyéb, mint a törvény alapelvének betöltése – azé az elvé, melyet az irgalmas samaritánus története példáz, s amely Jézus életében lett nyilvánvaló. Jelleme megmutatja a törvény igazi jelentőségét, s hogy mit jelent úgy szeretni felebarátunkat, mint magunkat. Amikor Isten gyermekei irgalmasságot, kedvességet és szeretetet tanúsítanak mindenki iránt, ezzel bizonyságot tesznek a menny alaptörvényének jellegéről is. Bizonyítják, hogy „az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket” (Zsolt 19:8). Ha valaki nem tudja megvalósítani ezt a szeretetet, áthágja a törvényt, melyet állítólag tisztel.
A testvéreink iránt táplált lelkületből kitűnik, milyen az Isten iránti lelkületünk. A felebarátunkért érzett szeretet egyetlen forrása Isten szívbéli szeretete. „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?” Szeretteim,
„ha szeretjük egymást, az Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé lett bennünk.” (1Jn 4:20, 12) – Jézus élete, 504–505. o.
 
A türelem, az engedékenység, a béke és a szeretet azok a jellemvonások, melyeket Isten parancsolattartó népének legjobban ápolnia kell. Amikor hiányzik belőlünk a szeretet, helyrehozhatatlan kár ér minket, mivel elűzzük az embereket az igazságtól, még ha előbb bele is kapcsolódtak Isten ügyébe. Felelős testvéreink, akiknek tekintélye sokat nyom a latban, ne feledjék Pál apostol Szentlélek ihletésére mondott szavait:
„Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk. Mindenikünk ugyanis az ő felebarátjának kedveskedjék annak javára, épülésére. Mert Krisztus sem magának kedveskedett, hanem amint meg van írva: A te gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám.” (Róm 15:1–3) – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 398. o.
 
Bármilyen hangzatos is hitvallomásunk, mégsem vagyunk Jézus őszinte tanítványai, ha szívünk nincs telve Isten és embertársaink iránti szeretettel. Még ha volna is nagy hitünk és hatalmunk csodák művelésére, de hitünk szeretet nélkül teljesen értéktelen lenne. És ha még olyan bőkezű adakozók volnánk is, esetleg minden vagyonunkat elajándékoznánk a szegények táplálására, mindez értéktelen volna Isten előtt, ha nem a tiszta szeretet az indítórugónk. És ha buzgóságunkban mártírhalált szenvednénk is, de nem szeretetből, akkor Isten csak úgy tekintene, mint elvakult rajongót vagy becsvágyó képmutatót.
„A szeretet hosszútörő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.” (1Kor 13:4) A legtisztább öröm a legmélyebb alázatból fakad. A legerősebb és legnemesebb jellemek a türelem, a szeretet és Isten akaratának talapzatán épülnek. – Az apostolok története, 318–319. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete, „A szombat” c.fej.

„A farizeusoknak több gondjuk volt az oktalan állatra, mint az emberre, akit Isten saját képére teremtett. A példa szemlélteti az összes hamis vallás működését. […] Minden, Isten fennhatósága ellen síkra szálló vallás megfosztja az embert attól a dicsőségtől, amelyben a teremtéskor részesült, és amelyet Krisztus által nyerhet vissza. Minden hamis vallás arra tanítja híveit, hogy hunyjanak szemet az emberi szükségletek, szenvedések és jogok fölött. Az evangélium nagyra értékeli az embert, mint Krisztus vére árán megváltott lényt, és azt tanítja, hogy gyöngéd figyelemmel kell viseltetni az emberi szükségletek, bajok iránt. Az Úr így szól: »Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál« (Ézs 13:12).

Amikor Jézus azzal a kérdéssel fordult a farizeusokhoz, hogy szabad-e szombat-napon jót vagy gonoszt cselekedni, életet menteni vagy kioltani, saját gonosz szándékaikkal szembesítette őket. Ők keserű gyűlölettel életére törtek, míg Jézus életet mentett, örömöt szerzett a sokaságnak. Jobb-e tehát szombaton ölni – ahogy titokban tervezték –, mint a beteget meggyógyítani, ahogyan Ő tette? Tisztességesebb dolog­-e a szívben gyilkolni Isten szent napján, mint minden embert úgy szeretni, hogy ez az irgalmasság cselekedeteiben jusson kifejezésre” (Jézus élete, 286–287. o.)?
1.     Mit tegyen az, aki szereti az életet, és jó napokat akar látni?
2.    Hogyan szolgáljunk és „sáfárkodjunk” egymásnak?
3.     Mit öltsünk magunkra emberközi kapcsolatainkban?
4.     Mi a biztosítéka annak, hogy „nem ütközünk meg soha”?
5. Milyen fontos alapelveket ismerünk fel Saul megtérésének történetében?   
Mélyítsd el a tanultakat, és válaszolj az online-kérdésekre: adventist.ro/reconsacrare

Általános áttekintés
 
Ha szeretjük Istent, egymást is szeretni fogjuk, és foglalkoztat mások jóléte.

A tanulmány témái

1. Elszakíthatatlan kapcsolat van Isten szeretete és a felebarátok iránti szeretet (igazságosság, jogosság) között. A Szentírásban a másik hívő iránti szeretet konkrét cselekedetekben nyilvánul meg, például anyagi természetű javakat osztunk meg szükségben lévő hittestvéreinkkel. A kölcsönös szeretet fontosnak tartja mások jólétét. Krisztus irántunk tanúsított áldozatkész szeretete az alap a szeretet megismeréséhez és gyakorlásához; ha nem szeretjük felebarátunkat, nem látjuk a Krisztusban kinyilatkoztatott Istent.

2. A szeretet kudarca – amikor a szeretet és a jogosság nem kéz a kézben jár. Ha szeretjük Istent, szeretni fogjuk embertársainkat is, és érdekelni fog a jogosság, amelynek középpontjában az emberek jóléte áll. Ellenben, ha eltérés van az Isten iránti szeretet és a mások irányában gyakorolt igazságosság között, arra következtethetünk, hogy nincs elköteleződés Isten parancsolatainak megtartására. Ez az alapállás a gazdag ifjú történetében is, amelyben a tehetős fiatalember állította ugyan, hogy megtartja Isten parancsolatait, a szegényeken viszont nem volt hajlandó segíteni. Egy másik evangéliumi példa a pap és a lévita esete az irgalmas szamaritánus példázatában. Ők is állították, hogy a tisztaság szabályait követik, könyörület és szeretet kinyilvánítására viszont már képtelenek voltak.

Alkalmazás: Ha valaki szereti Istent, gondoskodik a szükségben levőkről.
Hogyan tükrözi az életed ezt az elvet?

Magyarázat

Elszakíthatatlan kapcsolat van Isten szeretete és a felebarátok iránti szeretet (igazságosság, jogosság) között

Az Isten iránti szeretet és a felebarátok iránti szeretet közti kapcsolat 1János 4:20 versében fontos fejlődést leplez le János figyelmeztetései terén a hittestvérek közti szeretet hiányára vonatkozóan, ahogyan az az előbbi igeszakaszokból is kitűnik. Karen H. Hobes szerint 1János 4:20 versében „János egy teljes ciklust zár le, ami a szeretetről és főként a többi hívő iránti hajlandóságról szóló eszmecserét illeti” (1, 2 & 3 John: Zondervan Exegetical Commentary on the New Testament, Zondervan, Grand Rapids, MI, 2014, 206. o.). János első levelében legkevesebb három passzus foglalkozik ezzel a témával.

1János 2:9–11 szakaszában az apostol a többi hívő iránti szeretetet és gyűlöletet a világosság és a sötétség ellentétes képével társítja: „Aki azt mondja, hogy a világosságban van, és gyűlöli az ő atyjafiát, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti az ő atyjafiát, a világosságban marad, és nincs benne botránkozásra való. Aki pedig gyűlöli az ő atyjafiát, a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemeit.”

1János 3:10–11 szakaszában szintén különbségtétel történik Isten gyermekei és az ördög gyermekei között: „Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki igazságot nem cselekszik, az egy sem az Istentől való, és az sem, aki nem szereti az ő atyjafiát. Mert ez az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást.”

1János 3:14–17 verseiben további részleteket találunk János figyelmeztetéseiről ebben a tekintetben, ezúttal az életet és a halált helyezve szembe egymással: „Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. Aki nem szereti az ő atyjafiát, a halálban marad. Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az: és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna őbenne. Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért. Akinek pedig van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete?”

Ebben az igei passzusban két fontos részlet rajzolódik ki. Elsősorban a másik hívő iránti szeretet a szükségben lévő hittestvér megsegítésében, az anyagi javak nincstelenekkel való megosztásának prizmáján keresztül jut kifejezésre. Ez a szeretet motiválta konkrét cselekedet fontos jogossági megnyilatkozás, abban az értelemben, hogy az igazságosság és a társadalmi jólét hirdetése pozitív módon értelmezett, mások jólétét és a világ szenvedésének csökkentését célozza. A szenvedés itt az igazságtalanság kézzelfogható formája. Másodsorban, az igazságosságot fenntartó szeretetet – mások szükségleteinek betöltését – krisztológiai szempontból 1János 3:16 verse alapozza meg („Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.”). Azaz Krisztus irántunk tanúsított áldozatkész szeretete alapján ismerjük meg a szeretetet és azt, hogy a gyakorlatban hogyan szeressük felebarátainkat.

Következésképpen, ha elolvassuk 1János 4:20 versét („Ha azt mondja valaki, hogy »Szeretem az Istent!«, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?”), 1János 2:9–11 és 1János 3:10–11 – de kiváltképpen 1János 3:14–17 – szakaszainak fényében a következő konklúziókat vonhatjuk le: elsősorban, a hittestvérek iránti szeretet hiánya a nélkülöző atyafiak szükségletei betöltésének elhanyagolásában jut kifejezésre. Az 1János 4:20 versébe kódolt teológiai levezetés értelmében ez a kudarc a bizonyítéka annak, hogy van, aki hívőnek tartja ugyan magát, de végső soron mégsem szereti Istent. E dedukció alapjául a teológiai antropológia szolgálhat, lévén, hogy Isten az embert a maga képmására alkotta (1Móz 1:27).

Mindezek ellenére az 1János 4:20 versében feltáruló teológiai levezetés valószínűleg szintén krisztológiai alapú. Azaz, amint már láthattuk 1János 3:16 versében, Krisztus áldozatkész szeretete képezi mind a szeretetről szerzett ismeretünk alapját, mind pedig a mintát és az erőt, amely szeretetre ösztönöz minket mások iránt. Ezt a krisztológiai alapot igazolja 1János 4:9–11 szakasza is.

Habár „az Istent soha senki nem látta” (1Jn 4:12), szeretete láthatóvá, nyilvánvalóvá vált bennünk azáltal, hogy „az ő egyszülött Fiát elküldte a világra” (1Jn 4:9). A kijelentés, miszerint „mi azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett minket” (1Jn 4:19, a Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája), krisztológiai szempontból azzal magyarázható, hogy nem mi szerettük előbb Istent, hanem „Ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért” (1Jn 4:10). És „ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást” (11. vers).

Krisztus a számunkra láthatatlan Isten látható megnyilatkozása (1Jn 4:12). Ezt a gondolatot erősíti meg János – Jézus szolgálata szemtanújának – vallomása: „És mi láttuk, és bizonyságot teszünk, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül” (1Jn 4:14; ld. 1:14, 18). Következésképpen, folytatja Hobes, „a mások iránti szeretet kudarca annak köszönhető, hogy az embernek nem sikerült meglátnia a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott Istent, s ezért egyáltalán nem szeretheti Őt” (1, 2 & 3 John: Zondervan Exegetical Commentary on the New Testament, Zondervan, Grand Rapids, MI, 2014, 207. o.). A megtörhetetlen kapcsolat az Isten és az ember iránti szeretet között (ez utóbbi alatt a jogosságnak, azaz mások jólétének a hirdetése értendő), krisztológiai távlatból nézve Jézus szavaira emlékeztet: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” (Mt 25:40; ld. továbbá Mt 25:45 versét, amely negatív nyelvezet által juttatja kifejezésre ezt az elvet).

A szeretet kudarca – amikor a szeretet és a jogosság nem kéz a kézben jár

Az Isten iránti szeretet és a felebarátok iránti szeretet közti – főként az igazságosság (a jó hirdetése és a szenvedők fájdalmának enyhítése) formájában megnyilatkozó – viszony képezi a szükséges kapcsolati elemet az életben az összes parancsolatot illetően, amit a Szentírásban találunk. Más szavakkal, különválasztani az Isten iránti szeretetet a felebarátok iránti jogosság gyakorlásától azt jelenti, hogy nincs valódi összhang az életünkben, miközben megpróbáljuk megtartani Isten parancsolatait. Ezt az elvet szemlélteti a gazdag ifjú története (Mt 19:16–22), aki azt állította magáról, hogy megtartja a parancsolatokat, de képtelen együtt­ érezni a szegényekkel, javait nem osztja meg velük, és végül nincs ereje Jézust követni. Egy másik fontos evangéliumi példa a pap és a lévita szerepe az irgalmas szamaritánus példázatában (Lk 10:30–37): állításuk szerint tiszteletben tartották a templomi tisztasági szabályokat, viszont nem gyakoroltak könyörületet és szeretetet a félig holt ember iránt, aki a Jeruzsálem és Jerikó közti úton feküdt.

Máté 22:35–40 szakasza feljegyez egy történetet, amelyben Jézus egy törvénytudóval beszélget. A Megváltó a párbeszédben hangsúlyozza, hogy az Isten és a felebarát iránti szeretet „a két láncszem”, amely fenntartja a Biblia tanításait (a törvényt és a prófétákat). Míg Máté 22:40 versének bizonyos fordításai a görög kremánnymi igét a „belefoglal”, „magába foglal” igével tolmácsolják („E két parancsolat magába foglalja az egész törvényt és a prófétákat”; ld. a VDC­, BINT09­ és VBRC­ bibliafordításokat), addig a szó szerinti fordítás elvéhez hű változatok a „függ” igét használják: „E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták” (Károli, EDCR, NTSBR, NTR, BTF2015).

Alkalmazás

Az Isten iránti szeretet és a felebarátok iránti szeretet közti elszakíthatatlan kapcsolat kontextusában Krisztus kereszten megnyilvánult áldozatkész szeretete képezi embertársaid iránti szereteted alapját. E feltevés mentén beszéljétek meg a csoportban az alábbi kérdéseket!

1. Isten kereszten megnyilvánult szeretete hogyan lehet példa számodra a felebarátok iránti szeretet gyakorlásában?

2. Te személyesen milyen áldozatot hozol embertársaidért? Hogyan nyilvánul meg a szereteted és a gondoskodásod irántuk?

3. Amikor az embereket szegénység, elnyomás vagy bármilyen más igazságtalanság sújtja, mi mint gyülekezet mit tehetünk a megsegítésükért?

Studiul 12, 15-21 március

Lesson image

Trimestrul 1, 2025

ISTEN SZERETETE ÉS IGAZSÁGA