ISTEN ŐSZINTE SZERETETE

E heti tanulmányunk: 2Mózes 33:15-22; Hóseás 14:2-5; Máté 22:1-14; János 10:17-18; János 17:24; Jelenések 4:11

Péter háromszor is megtagadta Jézust, épp úgy, ahogy Jézus megjövendölte (Mt 26:34), de ezzel még nem ért véget a történet. Feltámadása után Jézus megkérdezte Pétertől: „Jobban szeretsz-e engem ezeknél? Ő mondta: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek! Ő így szólt: Legeltesd az én bárányaimat!” Azután Jézus ismét megkérdezte Pétert:
„Szeretsz-e engem?” Ő ezt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged. Mire Jézus azt mondta neki: Őrizd az én juhaimat!” Harmadszor is megkérdezte Jézus: „Szeretsz-e engem? Megszomorodott Péter, hogy harmadszor is azt kérdezte: Szeretsz-e engem? És azt mondta neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy én szeretlek téged. Jézus azt mondta neki: Legeltesd az én juhaimat” (Jn 21:15­-17, ÚRK). Péter háromszor tagadta meg Jézust, aki háromszor is megerősítette, helyreállította őt a lényegbevágó kérdéssel: „Szeretsz-e engem?”
A körülményeink különböznek Péterétől, de az elv sok szempontból azonos. Vagyis Isten alapvetően mindannyiunknak felteszi (a magunk korában és helyén) a Péternek feltett kérdést: Szeretsz-e engem?
Minden azon múlik, hogy mit felelünk a kérdésére.

Feltámadása után Krisztus háromszor tette próbára Pétert: „Simon, Jónának fia: Jobban szeretsz-é engem ezeknél? Monda neki: Igen, Uram: te tudod, hogy szeretlek téged! Monda neki: Legeltesd az én bárányaimat! Monda neki ismét másodszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Monda neki: Igen, Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged. Monda neki: Őrizd juhaimat!”
Péter esetében szükség volt erre a szívet vizsgáló kérdésre, s a mi esetünkben is szükség van rá. A helyreállítás sohasem lehet alapos, hacsak le nem ér a gonoszság gyökeréig. Az ágakat ismételten lemetszik, de keserű gyökere megmaradt, hogy újra fölszökkenjék és sokakat megfertőzzön. Ezért le kell hatolni a rejtett gonoszság gyökeréig, ismételten meg kell ítélni az erkölcsi érzékeket, és újra megítélni az isteni jelenlét fényénél. A mindennapi élet fogja bizonyítani, vajon valódi-e a javulás.
Mikor Krisztus harmadszor megkérdezte: Szeretsz-e engem?, a kés a lélek legmélyére ért. Elitélve magát, Péter a sziklára zuhan, s így szólt:
„Uram, te mindent tudsz. Tudod, hogy szeretlek.” – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1151–1152. o.

A halálnál is erősebb az a szeretet, mellyel Isten vágyakozik földi gyermekei után. Fia feláldozásával az egész mennyet nekünk adta egyetlen ajándékban. Az Üdvözítő élete és halála, köztünk és Isten közötti közvetítése, az angyalok szolgálata, a Szentlélek esedezése, mindaz, ami által Isten bennünk hat és alkot – az elesett emberiség megváltását szolgálja. 
Ó, nézzük hittel ezt az értünk hozott áldozatot! Ismerjük el annak a fáradtságnak és hosszútűrésnek nagyságát, mellyel az ég az elveszett emberiséget megváltani és ismét az atyai házba visszavezetni akarja. Erősebb indítékok és hatalmasabb közvetítők nem is működhettek volna közre. Vajon a kilátásba helyezett jutalom, a menny öröme, az angyalok társasága, Isten szeretetének és Fiának boldogító közössége, továbbá szellemi erőink növekedése és nemesedése, ne indítsanak-e arra bennünket, hogy szívünk szerető szolgálatát tökéletesen és mindörökre Teremtőnknek és Megváltónknak adjuk?! – Jézushoz vezető út, 21. o.

Mindaz a szülői szeretet, amely az emberek szívében nemzedékről nemzedékre él, a gyöngédség forrásai, melyek az ember lelkében megnyíltak – csupán jelentéktelen csermelyek Isten végtelen, kimeríthetetlen szeretetének határt nem ismerő óceánjához képest. Nyelv el nem mondhatja, toll nem képes leírni. Elmélyedhetsz abban életed minden napján. Szorgalmasan kutathatod a Szentírást, hogy megértsd. Segítségül hívhatod Isten adta összes erődet és képességedet abbeli igyekezetedben, hogy felfoghasd a mennyei Atya szeretetét és irgalmasságát, de azután még mindig megmarad a végtelenség. Mégsem értheted meg Isten szeretetének mélységét, amely abban nyilvánult meg, hogy halálra adta Fiát a világért. Ezt még az örökkévalóság sem lesz képes teljesen kijelenteni nekünk. –   Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 740. o.

Isten nemcsak kérdezi tőlünk, hogy „Szeretsz-­e engem?”, hanem szeret is minden egyes embert, őszintén, ellenszolgáltatás nélkül. Ingyen adja szeretetét neked, nekem és mindenki másnak, nagyobb mértékben, mint el tudnánk gondolni. Szeretetét abból is láthatjuk, ahogyan népe történelme során cselekedett.

Látszólag minden odalett. Nem sokkal azután, hogy Isten csodálatos módon megszabadította Izrael népét az egyiptomi szolgaságból, fellázadtak ellene és az aranyborjút imádták. Amikor Mózes visszatért a hegyről, látta, hogy mit csinálnak, és földhöz vágta, összetörte a Tízparancsolat kőtábláit. A nép elveszítette a jogát a szövetség kiváltságaihoz, amelyeket Isten bőven árasztott rájuk, Isten azonban egyoldalúan úgy döntött, hogy ennek ellenére továbbra is fenntartja velük a szövetségi kapcsolatot, még ha méltatlanokká is váltak a szövetség áldásaira.
Gyakran félreértik 2Móz 33:19 szavait: „Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek”, mintha azt jelentené, hogy Isten önkényesen dönt egyesekről kegyelmesen, míg másokról nem. Ám öszszefüggésében nézve Isten itt nem azt állítja, hogy önkényesen kegyelmez, irgalmaz egyeseknek, másoknak pedig nem. Ő nem így cselekszik, ellentétben az elterjedt teológiai nézettel, hogy némelyeket kárhozatra, örök veszedelemre ítél.
Akkor mit jelent itt ki Isten? Lényegében azt, hogy mindenek Teremtőjeként joga és hatalma van kegyelmet, irgalmat gyakorolni még a legméltatlanabb teremtménnyel is. Ebben a helyzetben is azt tette, még az aranyborjúval kapcsolatos lázadás után is, amikor megkegyelmezett népének, Izraelnek, pedig nem érdemelték meg.
Ez a sok példa egyike, amikor Isten minden észszerű elváráson is túllépve kinyilvánítja szeretetét. Jó hír ez mindannyiunk számára, nem igaz?

Krisztus, a világ Világossága, istenségének vakító ragyogását elfátyolozva jött el, és emberként élt az emberek között, hogy a föld lakói megsemmisülésük veszélye nélkül megismerjék Teremtőjüket. […]
Krisztus eljött, hogy megtanítsa az embereket arra, amit Isten akarata szerint tudniuk kell. Az égen fent, a földön, az óceán hatalmas víztömegében Isten keze munkáját láthatjuk. Minden teremtett dolog az Ő hatalmáról, bölcsességéről, szeretetéről tesz bizonyságot. A csillagokból, az óceánból és a zuhatagból mégsem ismerhetjük meg Isten személyiségét úgy, ahogy az Krisztusban kitárulkozott.
Isten látta, hogy a természetnél világosabb kinyilatkoztatásnak kell mind személyiségét, mind jellemét megmutatnia. Elküldte Fiát a világra, hogy – amennyire az ember szeme el tudja viselni – kinyilatkoztassa a láthatatlan Isten jellemét és tulajdonságait. – A nagy Orvos lábnyomán, 419. o.

Viszont akiknek a szíve a Szentlélek bennük lakásával megtisztult, azoknak minden megváltozott. Ők meg tudják ismerni Istent. Az Úr a szikla hasadékába rejtette Mózest, amikor Isten dicsősége elvonult előtte. Mi is akkor szemléljük Isten szeretetét, amikor Krisztusban vagyunk elrejtve. […]

Hit által már most, már itt szemléljük Őt. Mindennapi életünkben, gondviselése megnyilatkozásaiban jóságát és irgalmasságát ismerjük fel. Megismerhetjük Őt Fiának jelleméből. A Szentlélek feltárja az ember értelme és szíve előtt az Istenről és a hozzánk elküldött Isten Fiáról szóló igazságot. A tiszta szívű ember új és vonzó szépségben látja Istent, mint Megváltóját. Miközben felismeri Isten jellemének tisztaságát és szépségét, maga is vágyakozik visszatükrözni az Üdvözítő jellemét. Olyan apának látja Őt, aki sóvárog magához ölelni megtérő fiát, ezért szíve kimondhatatlan és dicső örömmel telik meg. – Gondolatok a hegyibeszédről, 26. o.

 

Jézus iránt érzett bensőséges szeretete állandóan arra serkentette, hogy szorosan haladjon oldala mellett. Igaz, hogy az Üdvözítő szerette mind a tizenkettőt, azonban közülük egyiknek sem volt Jánoséhoz hasonló fogékony lelkülete. Fiatalabb lévén a többinél, inkább a gyermek bizalmával és hűségével nyitotta meg szívét Jézus előtt. Így jutott a többieknél bensőségesebb kapcsolatba Krisztussal, és ez képesítette arra, hogy a Megváltó legmélyebb lelki tanításait közölje az utókorral. […]

János úgy tudott az Atya szeretetéről beszélni, mint senki a tanítványok közül. Kinyilatkoztatta embertársai előtt, amit bensőjében érzett, és jellemében szemléltette Isten tulajdonságait. Arcán az Úr dicsősége tükröződött. Az életszentség szépsége, amely életét átalakította, ragyogott vonásairól. Imádatos szeretettel csüggött az Üdvözítőn; egyedüli óhaja volt, hogy hozzá hasonlítson, és vele közösségben élhessen. Jelleme Krisztus jellemét sugározta. – Az apostolok története, 545. o.

Hóseás története az egyik legmegdöbbentőbb példája annak, hogy mennyire szereti Isten a bűnbe süllyedt emberiséget. Megparancsolta Hóseás prófétának: „Menj, végy magadnak parázna feleséget és parázna gyermekeket, mert bizony paráználkodik az ország, nem követi az Urat” (Hós 1:2, ÚRK). Hóseásnak és hűtlen feleségének élő példázatként kellett bemutatnia, hogy Isten mennyire szereti a népét, még Izrael hűtlensége, lelki paráznasága ellenére is. Ez a történet tehát arról szól, hogy az Úr gazdagon árasztja szeretetét azokra, akik azt nem érdemlik meg.
Isten hűsége és szeretete dacára a nép újból és újból fellázadt ellene. A Szentírás ezért mutatja be többször is úgy az Urat, mint akinek a szeretetét nem viszonozza hűtlen házastársa. Népe iránti szeretete tökéletes és állhatatos, mégis megvetették, más isteneket szolgáltak, imádtak, amivel mélységesen megszomorították az Urat, megtörték a vele való kapcsolatot, amely már helyrehozhatatlannak tűnt.

Isten még a nép többszörös lázadása után is kijelenti: „Kigyógyítom őket hűtlenségökből; szeretem őket ingyen kegyelemből” (Hós 14:5). A nedábáh héber szó fordítása az, hogy „ingyen”, arra utal, amit önként, szabad akaratból ajánlanak fel.
Hóseás próféta könyvében, mint a szentírási beszámolók egészében csodálatra méltó Isten elkötelezettsége és könyörülete népe iránt. A nép újból és újból más szeretők után ment, látszólag helyrehozhatatlanul megtörték a szövetségi kapcsolatot, Isten azonban szabad akaratából továbbra is szeretettel vette őket körül. Nem érdemelték meg szeretetét, amit megvetettek, minden jogukat eljátszották, de Isten továbbra is szerette őket – anélkül, hogy erre bármilyen erkölcsi vagy egyéb dolog kényszerítette volna. A Szentírás itt és másutt is következetesen ír önkéntes, szabadon felajánlott szeretetéről.

Az Úr azonban nem mondott le addig Izráelről, amíg minden lehetőt meg nem tett, hogy újra hűségre bírja. A hosszú, sötét évek alatt, amikor egyik uralkodó a másik után vakmerően egyre mélyebb bálványimádásba sodorta Izráelt, Isten egyik üzenetet a másik után küldte bűneibe visszaeső népének. Prófétái által megadott minden lehetőséget arra, hogy feltartóztassák a hitehagyás áradatát és visszatérjenek hozzá. A birodalom kettészakadását követő években élt és munkálkodott Illés és Elizeus. Az ország hallotta Hóseás, Ámos és Abdiás meleg szeretettel áthatott kérlelését is. Isten sohasem hagyta Izráelt nemes szívű tanúbizonyságok nélkül, akik hirdették csodálatos, bűntől megmentő hatalmát. – Próféták és királyok, 108. o.

 

Isten szeretete aranylánc, amely a véges emberi lényt Őhozzá köti, és ez a szeretet meghaladja az értelmünket. Emberi tudomány nem talál rá magyarázatot. Földi bölcsesség nem foghatja fel. A szülők szeretik gyermekeiket, Isten szeretete azonban nagyobb, szélesebb, mélységesebb. A nemzedékeken átívelő szülői szeretet, az emberi lélek kedvességének és gyöngédségének összes árjai is csupán patakocskáknak tűnnek Isten végtelen és kimeríthetetlen szeretetének óceánjához képest. Emberi nyelv nem képes körülírni azt. Életed minden napján elmélkedhetsz róla. A mennyei Atya szeretetét és együttérzését megérteni hivatott törekvésedben őszintén és kitartóan tanulmányozhatod a Szentírást, felhasználhatod az Istentől kapott összes erődet és képességedet, az isteni szeretet akkor is végtelen marad számodra. Évszázadokon át tanulmányozhatod, mégsem fogod teljes mértékben megérteni Isten szeretetének hosszúságát és szélességét, mélységét és magasságát. […] Isten szüntelenül figyel gyermekeire. – Signs of the Times, 1904. július 13.

 

Sátán eltökélt szándéka azt elérni, hogy az emberek ne figyeljenek fel Istennek egyszülött Fia feláldozásában megnyilvánuló szeretetére. Milyen eredménnyel tudjuk bemutatni a világnak Isten mély és értékes szeretetét? Egyedül akkor járhatunk sikerrel, ha képviselni tudjuk, hogy olyan „…nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!” (1Jn 3:1) Szóljunk így a bűnöshöz: „Íme, az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1:29) Ha Jézust az Atya képviselőjeként mutatjuk be, akkor el fogjuk tudni tüntetni azt az árnyat, amit Sátán azért vet ösvényünkre, hogy ne ismerjük fel Isten – Krisztusban megnyilvánuló – kibeszélhetetlen szeretetét és kegyelmét. Tekintsetek fel a Kálvária keresztjére, mely mennyei Atyánk mérhetetlen kegyelmének és korlátlan szeretetének mindenkori bizonyítéka! – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 156. o.

Isten nemcsak Izraelt vette körül továbbra is ingyen szeretetével, még ha újra és újra lázadtak is ellene, hanem bűnösségünk dacára ránk is folyamatosan árasztja ingyen szeretetét. Nem érdemeljük meg, soha nem is lennénk képesek kiérdemelni. Neki nincs szüksége ránk. A Biblia Istenének semmire nincs szüksége (ApCsel 17:25), az irántad, irántam és minden más ember iránti szeretete teljes mértékben a saját akarata.

Isten teljes szabadsággal teremtette meg ezt a világot, ezért méltó minden dicsőségre, tisztességre és hatalomra. Nem volt szüksége arra, hogy bármit teremtsen. A világ alapjainak letétele előtt a Szentháromság tagjai között már megvolt a szeretetkapcsolat.

Istennek nem volt szüksége teremtményekre, hogy szeretetének tárgyai legyenek. Szeretettel teljes jelleméből fakadóan mégis úgy döntött, hogy megteremti a világot, és szeretetkapcsolatban él teremtményeivel.
Teljes szabadságában megalkotta a világot, gazdagon árasztva szeretetét, és továbbra is ingyen szeretettel fordul az emberekhez, az Édenben történt bűneset és a mi saját bűneink dacára is.
Az édeni bukás után Ádámnak és Évának nem lett volna joga tovább élni és élvezni Isten szeretetét. Azonban „aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget” (Zsid 1:3), nagy szeretetéből, kegyelméből és irgalmából megtartotta az életüket, és utat biztosított arra, hogy szeretetben megbékéltesse a világot magával. Ez a békéltetés ránk is kiterjed.

Isten teremtett világa a szeretetét és hatalmát hirdeti. Ő hívta életre a világot, és mindent, ami abban van. Isten szereti a szépet. A számunkra teremtett világban nem csak azt bocsátotta a rendelkezésünkre, ami a kényelmünket szolgálja, hanem a földet és az eget szépséggel is felruházta. Az őszi gazdag termésben szeretetét és gondoskodását látjuk, a vidám napsugárban pedig a mosolyát. Karja alkotta a délceg hegyeket és sziklákat. Parancsára nőnek a hatalmas fák. A zöld pázsittal beborított földre bokrokat és virágokat ültetett. […]

A földünket alkotó teremtő erő még mindig dolgozik, hogy fenntartsa a világegyetemet és a természetet. Isten karja igazgatja a bolygókat és azok rendezett pályáját a világegyetemben. Földünk nem saját ereje által járja évről évre a Nap körüli pályáját, és termi meg ajándékait. Isten szava tartja ellenőrzése alatt a természeti erőket. „Beborítja az eget felhővel, esőt készít a föld számára, és füvet sarjaszt a hegyeken.” (Zsolt 147:8) – Counsels to Parents, Teachers and Students, 185. o.

 

Mielőtt a föld alapjai letétettek, Atya és Fiú szent szövetséget kötött a Sátán által legyőzött ember megváltása érdekében. Ünnepélyes fogadalmat tettek, hogy Krisztus az emberi faj megmentésének biztosítékává válhasson. Krisztus ezt a szövetséget teljesítette. A kereszten felkiáltott: „Elvégeztetett!” E szavakat Atyjához intézte. Teljes egészében teljesítette fogadalmát, most pedig kijelenti: Atyám, elvégeztetett. Én Istenem, eleget tettem akaratodnak. Bevégeztem a megváltás munkáját. És ha igazságod elégtételt nyert, akkor „akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek”. (Jn 19:30; 17:24) Ekkor Isten kihirdeti, hogy igazsága elégtételt nyert. Sátán vereséget szenvedett. Krisztus földi meghurcoltjai és katonái befogadást nyernek „ama Szerelmesben” (Eféz 1:6). Igaznak nyilváníttatanak a

mennyei angyalok és az el nem bukott világok képviselői előtt.

Győzelmi énekük egyesül az angyali hárfák hangjával, és a menny betelik örömés dicsénekekkel. Győzött a szeretet. Az elveszett megtaláltatott. – Lift Him Up, 103. o.

 

Krisztus halála: Isten nagy szeretetének bizonyítéka, üdvösségünk záloga. A kereszténytől elvenni a keresztet, annyit jelentene, mint kioltani a napot az égen. A kereszt közelebb visz Istenhez és kiengesztel vele. Az atyai szeretet gyöngéd részvétével tekint Isten Fiának gyötrelmeire, amelyeket elszenvedett azért, hogy az embereket megmentse az örök haláltól. Bennünket pedig elfogad szeretett Fiában. […] A kereszt által tudjuk, hogy az Atya végtelen szeretettel szeret bennünket. – Az apostolok története, 210. o.

 

Isten nemcsak szereti az embereket szabad akaratából, de arra is hív bennünket, hogy viszonozzuk szeretetét. Lehetőséget ad, hogy szabadon választhassunk: elfogadjuk vagy visszautasítjuk a szeretetét. Ez kitűnik Krisztusnak a királyi menyegzőről szóló példázatából is.

5. Olvassuk el Mt 22:1-14 szakaszát! Mi a jelentősége ennek a példázatnak?

A menyegző példázatában a király a fia esküvőjét szervezi, és elküldi a szolgáit, „hogy a hivatalosokat meghívják”, „de azok nem akartak elmenni” (Mt 22:3, ÚRK). Nem is egyszer küldte el a szolgáit a meghívással, de a vendégek ügyet sem vetettek rá, sőt megragadták és meg is ölték a szolgákat (Mt 22:4­6).
Később, miután leszámolt a szolgái gyilkosaival, a király így szólt a többi szolgájának: „A menyegző ugyan kész, de a hivatalosok nem voltak rá méltók. Menjetek azért a keresztutakra, és akiket csak találtok, hívjátok el a menyegzőre” (Mt 22:8­9, ÚRK). Ezután következik még egy epizód, amikor kivetik a férfit, akin nem volt menyegzői ruha. Ez azt jelzi, hogy az ünnepségen való részvételhez a királytól kell megfelelő öltözéket kapni. A példázatot Jézus rejtélyes, de különösen jelentőségteljes mondással zárja: „Sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak” (Mt 22:14).
Mit jelent ez? Végeredményben azok a „választottak”, akik elfogadták az Úr meghívását a menyegzőre. A görög kaleó („hívni”, „meghívni”) igét találjuk a példázatban. Az határozza meg, hogy végül ki a „választott” (eklektosz), hogy az adott személy önként elfogadja-e a meghívást.
Valójában Isten mindenkit hív, meghív a menyegzőre, de mindannyiunknak van lehetősége visszautasítani szeretetét. A szeretethez elengedhetetlen a szabadság. Isten soha nem fogja senkire rákényszeríteni a szeretetét. Szomorú még kimondani is, de valóban lehetséges visszautasítani az Istennel való szeretetkapcsolatot.
Azok a „választottak”, akik elfogadják a meghívást. Isten az Őt szeretőknek sokkal csodálatosabb dolgokat készített, mint azt elképzelhetnénk. Tehát minden a szeretet és az abban benne foglalt szabadság kérdéséhez vezethető vissza.

Mindenki szabadon megválaszthatja, hogy milyen hatalom uralkodjék rajta. Senki sem bukhat olyan mélyre, senki sem olyan gonosz, hogy ne találhatna szabadulást Krisztusban. A megszállott ember ima helyett csak Sátán szavait tudta kiejteni, a szív kimondatlan kérése mégis meghallgatásra talált. Nincs olyan kiáltása a rászoruló léleknek, még ha nem is tudja szavakba önteni, mely észrevétlen maradna. Aki kész szövetségi kapcsolatra lépni a menny Istenével, azt nem hagyja Sátán hatalmában, sem saját természetének gyöngeségeiben. Hívja a Megváltó: „Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!” (Ésa 27:5) – Jézus élete, 258. o.

 

Isten különleges lakomát készít az emberi nemzetségnek. A példázat szerint minden lélekért egy hatalmas ünnepet, vacsorát szerveznek. Mindazok, akik részt vesznek a vacsorán, örülhetnek a mennyei ünnepnek, ami nem más, mint maga az evangélium. Ez az ünnep mindazoknak a rendelkezésére áll, akik befogadják. Mindenki meghívást kapott, és bátorítva van, hogy jöjjön el.

Mindazok, akik részt vesznek az evangélium eme ünnepén, valójában kifejezik, hogy elfogadták Krisztust személyes Megváltójuknak. Az Ő különleges ruháját viselik. Elfogadták az igazságot úgy, ahogy Jézusban lett bemutatva, vagyis elfogadták Krisztus feddhetetlenségének ruháját. Csak azok tisztelik Krisztust, akik válaszolnak hívására:

„Gyertek, mert immár minden kész, jöjjetek a Bárány menyegzőjére.” Ezek az emberek felöltözik a megtisztított jellem fehér ruháját, és ezzel arról tesznek bizonyságot, hogy immár nem úgy élnek, mint korábban, amikor tudatlanok voltak. Beszédük és beszédtémáik is megváltoztak.

– The Upward Look, 304. o.

 

Értékelnünk kellene az értünk hozott nagy áldozatot, amely megfizette a mennyei szövőszékeken készült ruha, a feddhetetlenségünk ruhájának az árát. Az Úr meghívott a menyegzőre, és mindannyiunknak menyegzői ruhát készített. A feddhetetlenség ruhájáért végtelen ár lett kifizetve; ezért Isten elleni hatalmas lázadás, amikor valaki önigazultságának ruhájában kér bebocsátást a menyegzőre. Ezzel messzemenően megbántja Istent, hiszen nyíltan semmibe veszi a golgotai áldozatot.

Menyegzői ruha nélkül senki sem vehet részt ezen a menyegzőn. János írja: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” Mielőtt az örökkévalóság szempontjából túl késő lenne, mindenki járuljon a mennyei Fejedelemhez, és vásároljon fehér ruhát, szemeire gyógyírt, tűzben megpróbált aranyat és a mennyei kegyelem olaját! – That I May Know Him, 264. o.

Isten mindenkit szeretetkapcsolatba hív magával, de csak azok élvezik ennek örök áldásait, akik szabadon elfogadják meghívását. Amint a királyi menyegző példázatában láthatjuk, a meghívottak közül sokan „nem akartak elmenni” (Mt 22:3, ÚRK).
Keresztre feszítése előtt nem sokkal Krisztus ezt panaszolta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kiscsibéit szárnya alá; és te nem akartad” (Mt 23:37). Össze akarta gyűjteni őket, de ők nem akarták. Ugyanaz a köznyelvben használatos görög szó, a theló („akarni”) fejezi ki, hogy Krisztus meg akarta menteni őket, mint azt is, hogy ők nem akartak megmenekülni (és ugyanez a szó van Mt 22:3 versében is).
Krisztus mégis a keresztre ment ezért a népért és értünk. Csodálatra méltó szeretet! Az ember bűnéért halál jár, de Isten maga fizette meg annak árát (Krisztusban), utat készített, lehetővé tette a megtört kapcsolat helyreállítását a menny és a föld között. Továbbra is árasztja ránk a szeretetét, pedig semmi nem kötelezi erre, Ő mégis így döntött szabad akaratából.

6. Olvassuk el Jn 10:17-18 szakaszát, majd vessük össze Gal 2:20 versével! Milyen üzenetet találunk ezekben a részekben?

Isten szeretetének legerősebb bizonysága a kereszt, ahol azt látjuk, hogy Krisztus szabad akaratából odaadta magát értünk. Ő maga volt a „kezdeményező”, letette az életét. Senki nem vette el tőle, önként ajánlotta fel, már a világ megalapítása előtt, a mennyben lefektetett megváltási terv szerint.
„Megváltásunk terve nem Ádám bukása után – mint utólagos megoldás – jött létre. A megváltás terve »ama titoknak kijelentése« volt, »mely örök időktől fogva el volt hallgatva« (Róm 16:25). A megváltás terve azokat az elveket tárta fel, amelyek Isten trónjának alappillérei voltak öröktől fogva. Isten és Krisztus kezdettől tudtak Sátán hitehagyásáról, és arról, hogy az ember is bűnbe esik a lázadó megtévesztő befolyása következtében. Nem Isten akarta a bűnt, de látta előre, hogy lesz, és gondoskodott ennek a rettenetes veszedelemnek a legyőzéséről. Oly nagy volt a világ iránti szeretete, hogy elkötelezte magát egyszülött Fia feláldozására, »hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen« (Jn 3:16)” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 13–14. o.).

Krisztus nem úgy jött el, mint ahogyan a zsidók várták. Nem úgy jött el, hogy őket, mint nemzetet megdicsőítse… Krisztus üzenete így hangzott: „Elközelített Istennek országa: térjetek meg és higgyetek az evangéliumban.” A zsidók visszautasították Krisztust azért, mert nem várakozásuknak megfelelően jött el. Halandó emberek eszméit tartották tévedhetetleneknek azért, mert agg kort értek meg.

Ez a veszély leselkedik a gyülekezetre is, nevezetesen, hogy halandó emberek ötletei szabják meg a Szentlélek útját, hogyan jöjjön el. Noha be nem ismernék, mégis néhányan valóban így is tettek. Minthogy pedig a Lélek eljön, de nem azért, hogy embereket megdicsőítsen, vagy téves elméleteiket támogassa, hanem megfeddje a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében, ezért sokan elfordulnak tőle. Nem akarnak önigazultságuk ruháitól mentesülni, azaz igazságtalanságaiktól, s helyette Krisztus életszentségét felölteni, azaz a tiszta, hamisítatlan igazságot. A Szentlélek nem hízeleg embereknek, tevékenységét sem szabja emberek elgondolásaihoz. Halandó, bűnös emberek nem befolyásolhatják a Szentlelket. Ha eljön, hogy megfeddjen az Isten által választott szószólója által, akkor az ember dolga, hogy meghallgassa és engedelmeskedjék szavának. – Bizonyságtételek lelkészeknek, 64. o.

 

Krisztus Ádám minden fiáért és leányáért meghalt. Amikor Isten Fia ilyen csodálatos szeretetet fejezett ki, hogy a hatalmas áldozata által a bűnös, a belé vetett hit által el ne vesszen, hanem örök élete legyen, akkor e nagy szeretet tárgya hogyan lehet közönyös, hogyan maradhat bűnben és engedetlenségben, ahelyett, hogy egyetlen percnyi késlekedés nélkül Jézus Krisztust szívből megvallaná? Hogyan szerethet bárki is gonoszt tenni? Hogy ronthatja meg az ifjúság ítélőképességét és szánhatja olyanra befolyását, amely meggyengíti saját erkölcsi képességét és használhatóságát? Ha annak akaratát cselekszik, aki szerette a világot, és aki egyszülött Fiát áldozta érte, lelkük minden képessége megerősödik, és saját boldogságukat és békéjüket gyarapítják.

Azzal, hogy az embereknek odaadta Jézus Krisztust, hogy visszanyerje őket a Sátán támasztotta követeléstől… Jézus ezt mondta: „Elég néked az én kegyelmem” (2Kor 12:9). Mindenki, aki saját véges erejével próbál jót tenni, az erőfeszítései kudarcot vallanak, azonban akik Krisztust hittel fogadják el, azok személyes Üdvözítőre lelnek. – A keresztény nevelés alapjai, 291–292. o.

 

Krisztus azonban nem azért szánta rá magát erre a nagy áldozatra, hogy mennyei Atyánk szívét irántunk való szeretetre ébressze, vagy hogy Őt az emberiség megmentésére és megváltására késztesse. Nem!

„Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” érte (Jn 3:16). Isten nem a nagy engesztelő áldozat következtében szeret minket – ellenkezőleg, azért hozta az áldozatot, mert szeret bennünket.

Krisztus volt a közvetítő, aki által végtelen szeretetét a bűnbe sülylyedt világra áraszthatta. Mert „Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot” (2Kor 5:19). Isten együtt szenvedett Fiával; Gecsemáné lelki gyötrelmeiben és a Golgota halálküzdelmeiben Megváltónk lefizette váltságunk árát. […]

Egyedül Isten Fia végezhette el megváltásunk művét, mert csak az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében volt, tudta Őt nekünk kijelenteni. Csakis Ő nyilatkoztathatta ki, aki az isteni szeretet nagyságát és mélységét önmaga is ismerte. Krisztusnak az elesett emberiségért hozott végtelen nagy áldozatán kívül semmi sem lett volna képes méltóan kifejezni mennyei Atyánknak a bűnbe süllyedt emberiség iránti szeretetét. – Jézushoz vezető út, 13–14. o.

„Isten félreismerése sötétségbe borítja a földet. Az ember elfelejti, hogy milyen Isten jelleme. Félreérti és félremagyarázza. Olyan üzenetet kell hirdetnünk, amelynek fénye megvilágosít és ereje megment. Isten jellemét be kell mutatnunk. A világ sötétségében szét kell sugároznunk Isten dicsőségének fényét, jóságának, irgalmának világosságát.

Ezt a munkát így körvonalazza Ézsaiás próféta: »Emeld föl szódat magasan, örömmondó Jeruzsálem! Emeld föl, ne félj! Mondjad Júda városainak: Imhol Istenetek! Imé az Úr Isten jő hatalommal, és karja uralkodik! Imé, jutalma vele jő, és megfizetése Őelőtte« (Ézs 40:9-­10).

A Vőlegényre várakozók hirdessék az embereknek: »Imhol Istenetek!« Az irgalmat hordozó utolsó fénysugár, a világnak kegyelmet hirdető utolsó üzenet Isten jellemének – a szeretetnek – megláttatása. Isten gyermekei mutassák meg Uruk dicsőségét! A saját életükkel és jellemükkel tegyenek bizonyságot arról, amit Isten hatalma tett értük!” (Krisztus példázatai, 415–416. o.).

1. Melyik volt az Isten által elrendelt első, második és harmadik szolgálat az anyaszentegyházban?

2. Mi az a három, ami megmarad, s e három közül melyik a legnagyobb?

3. A Pál által hirdetett evangélium szerint feltámadása után kinek jelent meg először a Megváltó, és kinek utoljára?

4.     Mi lesz a sorsa annak, aki nem szereti az Úr Jézus Krisztust?

5. Kire vonatkoznak az „élet forrása” és a „világ üdvforrása” kifejezések? 

Mélyítsd el a tanultakat, és válaszolj az online-kérdésekre: adventist.ro/reconsacrare 

Általános áttekintés

Isten minden embert szeret, szabadon és jobban, mint azt el tudnánk képzelni. Szeretetét nagylelkűség és irgalom jellemzi, és önszántából dönt úgy, hogy önfeláldozó szeretetét akkor is kifejezésre juttatja, amikor az emberek hűtlenek iránta.

A tanulmány témái 

E heti tanulmányunk három fontos témára helyez hangsúlyt:

1. Isten szeretetét nem a szükség határozza meg: lényeges ahhoz, hogy megértsük az emberiséggel való kapcsolatát. Az isteni szeretet Isten gazdag és spontán jóakaratának kifejeződése. Nem váltja és nem kényszeríti ki semmi a részünkről. Szeretete kinyilvánításakor nem az a célja, hogy önmaga számára előnyökre tegyen szert. Hóseást, Izrael népét, minket, mindenkit jószántából szeret.

2. Isten szeretetének nagysága felmérhetetlen: nem okozati feltételeken alapszik. Önszántából adta magát nekünk, állandó és végeérhetetlen szeretete világosan felfedi előttünk könyörületét. Szeretete minden várakozást felülmúl, mivel jóakaratából kínálja fel kegyelmét és irgalmát még az arra legérdemtelenebbeknek is.

3. Isten szeretete visszautasítható: Isten felajánlja önfeláldozó szeretetének teljes kinyilatkoztatását, de nem döntheti el előre az emberek válaszát. Szeretete nem uralkodik és nem kényszerít, hanem felajánlja a szabadságot, hogy eldöntsük: elfogadjuk vagy elutasítjuk a közeledését.

Alkalmazás: Isten szeretete minden emberi várakozást felülmúl, mivel kegyelmet, irgalmat és könyörületet kínál fel még az arra legérdemtelenebbeknek is. Hogyan változtatja meg ez a szeretetfogalom a körülöttünk élők iránti magatartásunkat, akik talán semmit sem tettek azért, hogy kiérdemeljék az együttérzésünket?

A szabadság Isten szeretetének lényeges vonása. Isten szeretetét nem valami váltja ki. Az ok-okozati viszonyban az okozat egy bizonyos ok következménye, eredménye, mindezek ellenére ahelyett, hogy a szükség ok­okozat logikája definiálná, Isten szeretete a lehető legönkéntesebb.

Ezt a gondolatot fejti ki Hóseás és hűtlen felesége története. Tapasztalatuk leírásából látni fogjuk azt, ami a koncepcióból kiderül, hogy Isten szeretete nem feltételezi a teremtés szükségességét, és hogy Isten szeretete önként ad.

Hóseás és Isten szeretetének szabadsága: Hóseás 14:5 verse összekapcsolja Isten két ígéretét: meggyógyítja Izraelt a hűtlenségből, és önszántából szereti az Ő népét. Ez az ígéret megismétli Isten hitehagyott népének helyreállítását, amelyet Hóseás 2:14–23 szakasza vetít előre, s amint azt a Hóseás és hűtlen felesége közti könyörület teljes kapcsolat is szemlélteti (Hós 3:1–5). A Hóseás életrajzi tapasztalatával való összehasonlítás azt sugallja, hogy Isten szeretete végtelenül nagylelkű.

„Nem megnyerhető szeretet ez. Ugyan mit ajánlhatna fel Izrael Jahvénak elfogadható fizetségként?” Ellenben a héber nedabash szó, amely kifejezi, hogy Isten jószántából szereti Izrael népét, az „önkéntes áldozat és a nagylelkűen felajánlott ajándék” gondolatára is utal (Douglas Stuart: „Hosea-Jonah”, Word Biblical Commentary,

31. köt., Word, Incorporated, Dallas, 1987, 215. o.). Isten szeretetét tehát Izrael népének semmilyen cselekedete nem válthatta ki, nem tehette szükségessé, viszont az szabadságának a kifejeződése, s mint ilyen, teljességgel önkéntes. Az Istentől jövő gyógyulás nyelvezete Hóseás 14:4 versében tulajdonképpen Isten szeretetének önkéntes voltát emeli ki (ld. Hós 5:13; 6:1; 7:1; 11:3), mivel Izrael népe saját erőből képtelen hűségessé válni. E szeretet önkéntes jellege tehát azt jelenti, hogy akiket Isten szeret, valójában nem érdemlik meg ezt a szeretetet.

Isten szeretete és a teremtés: A szeretet kapcsolatot feltételez, ami látszólag magában hordozza a gondolatot, hogy Istennek embert kellett teremtenie ahhoz, hogy szerető Istenné válhasson. Más szavakkal, Isten szeretete kifejezésének szüksége lenne a teremtésre. Csakhogy a Szentírás nem támasztja alá ezt a gondolatot, hanem ellenkezőleg: Isten szabadságát és autonómiáját hangsúlyozza. Semmire sincs szüksége teremtményei részéről (ApCsel 17:25). Mi több, az isteni szeretet lényegében a világegyetem megalkotása előtt is létezett, ahogy azt Jézus is hangsúlyozta, amikor kijelentette: „Mert szerettél engem e világ alapjának felvettetése előtt” (Jn 17:24). A világ megteremtése tehát nem volt szükséges Isten szeretete szempontjából. A teremtés önkéntes isteni cselekedet volt, amely Isten örök és végtelen szeretete szabadságának eredménye.

Isten szeretete önként ajándékoz: Jézus áldozati kereszthalála önként hozott szeretetáldozat volt. A Megváltó nem pusztán egy erőszakos kivégzés áldozata volt. Ő maga hangsúlyozza: „… mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el tőlem, hanem én teszem azt én magamtól” (Jn 10:17–18). Pál apostol is megjegyzi:

„[Krisztus] szeretett engem és önmagát adta érettem” (Gal 2:20). Krisztus keresztre feszítése tehát nem volt szükségszerűség, amit hóhérainak gonosz cselekedetei vittek véghez. A Megváltó önként áldozta fel magát az isteni szeretet szabadságának rendkívüli megnyilatkozásaként.

 

Mivel Isten szeretete nem követ ok-okozati logikát, nem kellene méregetnünk sem, ami feltételezett észszerű elváráshoz vezetne. Mózes öt könyvében az Isten előtti közbenjárás két példája szemlélteti ennek a feltételezésnek a kérdését.

Az első eset Ábrahám közbenjárása (1Móz 18:23–33) a Sodomára és Gomorára mérendő isteni csapás kontextusában (1Móz 18:20). Kezdetben Ábrahám Isten igazságosságára hivatkozik, és megkérdi tőle, hogy valóban elpusztítaná a várost, ha élne benne ötven igaz ember (1Móz 18:24–25). Észszerű számnak tűnt ez a pátriárka számára ahhoz, hogy kegyelmet találjon Istennél. Amint egyre alábbhagy folyamatos és kitartó kérésében – ötvenről negyvenötre (1Móz 18:28), negyvenötről negyvenre (1Móz 18:29), negyvenről harmincra (1Móz 18:30), harmincról húszra (1Móz 18:31), és utoljára húszról tízre (1Móz 18:32) –, Ábrahám végül nem Isten igazságosságára, hanem irgalmára apellál (1Móz 18:27, 30, 32). Az ötvenes létszám elfogadhatónak tűnik az igazság szempontjából, de a tíz jóval meghaladja az észszerű elvárás szintjét. Ha a közbenjárás kezdete azt a benyomást kelti, hogy Ábrahám megpróbálja meggyőzni Istent, legyen igazságos majd irgalmas, a párbeszéd alakulása felfedi számunkra, hogy nem ez volt Ábrahám szándéka. Ellenben a közbenjárás folyamata nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten szerető irgalma felülmúlja észszerű elvárásunkat, több, mint amire számítottunk.

A második közbenjárási eset Mózes beavatkozása a Sínainál az izraeliták érdekében. A kezdeti benyomás kétségkívül az, hogy megpróbálta irgalmasságra bírni Istent (2Móz 32:11–14, 31–33), de ezúttal is kijelenthető, hogy nem erről volt szó. A Mózes és az Úr közötti párbeszéd csúcspontja az isteni dicsőség kifejeződése, ami Isten szeretetének kiemelkedő megnyilatkozása (2Móz 34:6–7). Az isteni szeretetet egyértelműen nem érdemlők iránti irgalom felajánlásának szabadsága mellett (2Móz 33:19) a lehető legaszimmetrikusabb összehasonlítás az „irgalmas marad ezeríziglen” és a „megbünteti az atyák álnokságát a fiakban és a fiak fiaiban harmad­ és negyedíziglen” között (2Móz 34:7) mind azt sugallja, hogy végső soron Isten szeretetének nagysága mérhetetlen, és ez különleges módon szeretetének szabadságát hangsúlyozza.

Isten szeretete visszautasítható Az isteni szeretet szabadsága azt is jelenti, hogy nem határozza meg előre az emberek reakcióját, válaszát. Isten szeretete a lényegét tekintve önkéntes, és nem hordoz magában szükségszerűen ok­okozati logikát. Jeruzsálem feletti kesergésében Jézus szomorúan felfedi a város fiainak megmentéséhez fűződő beteljesületlen vágyait: „… hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit

a szárnya alá” (Mt 23:37). A görög thelo ige kétszer jelenik meg ebben az igeversben, különböző módon. Első előfordulásában az ige Krisztus vágyát fejezi ki mindazokra vonatkozóan, akiket meg akart menteni, a második használat pedig azt emeli ki, hogy a város fiai nem vágytak arra, hogy megmentsék őket. Elmondható tehát, hogy a felajánlott isteni szeretet nem váltja ki az ajánlatot kapó kedvezményezettekből a szeretet válaszát, és mivel Isten szerető vágya nem lel visszhangra, a vágy nem teljesülhet.

Egy másik példa az isteni szeretet elutasítására a menyegzői lakoma példázata (Mt 22:3). Sokan hivatalosak az eseményre, mégis elutasítják a részvételt, majd mások kapnak meghívást, akik valóban elmennek a menyegzőre (Mt 22:9–10). Még az esküvőn megjelenők közt is van azonban olyan személy, „akinek nem vala menyegzői ruhája” (Mt 22:11). A példázat végkövetkeztetése: „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak” (Mt 22:14). Ebben a mennyországról szóló parabolában a választott státuszra vonatkozó nyelvezet nem determinista (predesztinált) isteni választásra, hanem az isteni meghívás elfogadására vagy elutasítására utal. Más szavakkal, „sok a meghívott, de egyesek úgy döntenek, hogy nem mennek el, míg mások, akik végül elmennek, nem akarnak megfelelni a mennyei normáknak, ami miatt kizárják őket az ünnepségről. Akik maradnak, azok a »választottak«” (D. A. Carson: „Matthew”, The Expositor`s Bible Commentary: Matthew, Mark, Luke. Zondervan, Grand Rapids, MI, 1984, 457. o.). Választási képességünk tehát egy másik ismérve Isten szeretete szabad voltának, amely nyitott a valóban szabad emberi – elfogadás vagy elutasítás mellett döntő – választás előtt.

Az Isten szeretetének szabadságára vonatkozó, imént felvázolt perspektíva szempontjai alapján beszéljétek meg az alábbi kérdéseket!

1. Hogyan visz közelebb Istenhez annak a ténynek a megértése, hogy szeretetét nem befolyásolja semmilyen cselekedetünk? Mondj legalább egy példát!

2. Isten szeretete felülmúl minden észszerű elvárást, mivel jószántából, a legérdemtelenebbek irányában is irgalmat tanúsít. Ennek tudatában hogyan tehetnénk bizonyságot a hitetleneknek Isten szeretetéről?

3. A gyakorlatban sajnos milyen módon utasíthatjuk vissza Isten szeretetét?

4. Tudjuk, hogy Isten szeretete nem folyamodik kényszerhez. Mit kellene tanulságként levonnunk Isten szeretetéből annak érdekében, hogy keresztényekként hitelesebben szeressük embertársainkat?