SZENVEDÉLYES ÉS EGYÜTTÉRZŐ ISTEN

Az érzelmeket sok esetben nem kívánatosnak, inkább kerülendőnek tartják. Egyesek szerint alapvetően irracionálisak, ezért nem az a jó ember, akit az érzelmei hajtanak. Ókori görög filozófusok a „racionális” (értelmes, gondolkodó) embert tartották ideálisnak, aki (többnyire) nem érzelmi alapon cselekszik, képes érzelemmentesen uralkodni magán.

Igen, problémákhoz vezethet a zabolázatlan érzelem. Viszont Isten érzelmi képességekkel teremtette meg az embert, továbbá Őt is úgy mutatja be a Szentírás, mint akiben mély érzések élnek. Mivel Isten mélyen érző Lény, márpedig a Biblia következetesen így festi le Őt, akkor az érzelmek nem tekinthetők alapvetően rossznak vagy irracionálisnak – hiszen a Biblia Istene tökéletesen jó és tökéletesen bölcs.

Csodálatos igazságokat fedezünk fel, ha felismerjük, hogy Isten szeretete mély érzelmekkel teljes. Azt azonban ne feledjük, hogy noha az Ő (akár érzelmi alapú, akár másmilyen) szeretete tökéletes, nem szabad azt az emberi érzelmekkel azonosnak gondolni.

Krisztus szeretete mély és buzgó; kiapadhatatlan patakként árad mindenkihez, aki elfogadja. Szeretetében nincs önzés. Ez a mennyei eredetű szeretet a szívben lakozó elvként áll fenn, mely nem csak azok iránt nyilatkozik meg, akik a legkedvesebbek számunkra, vagy akikkel közeli viszonyban állunk, hanem mindenki iránt, akivel kapcsolatba kerülünk. Ez a szeretet ahhoz segít hozzá minket, hogy apró figyelmességeket és engedményeket tegyünk; hogy kedvességből fakadó tetteket hajtsunk végre; és gyengéd, igaz, bátorító szavakat szóljunk. Érzékenynyé tesz minket mindazok iránt, akiknek szíve szomjúhozik az együttérzésre. – Isten fiai és leányai, 101. o.

 

Isten nem úgy bánik velünk, mint mi halandók bánunk egymással. Gondolatai az irgalom, a szeretet és a kegyelem gondolatai. […]

Sátán mindig készen áll arra, hogy megfosszon bennünket a remény és a világosság utolsó sugaraitól is, de ezt ne engedd meg neki. Ne hallgass a kísértőre… A példázat megmutatja nekünk a visszatérő tékozló fiú fogadtatását is: „Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.” (Lk 15:20)

Ez a rendkívül megható példázat megközelítőleg sem fejezi ki menynyei Atyánk végtelen irgalmasságát. Az Úr kijelenti prófétája által: „… mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat.” (Jer 31:3) Mialatt a bűnös még távol van az atyai háztól, miközben még a bűnök országában pazarolja el javait, az atyai szív már feltárul előtte. Az Istenhez való visszatérés minden ébredező vágya: a Szentlélek gyengéd, figyelmeztető szava, amely az elveszett vándort az Atya szerető szívéhez vonja. – Jézushoz vezető út, 53–54. o.

 

Mennyei Atyánk… igaz ugyan, hogy gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst, és önmagát adta Krisztusban, hogy mindnyájan megmeneküljünk, akik akarunk, és az örök dicsőség részeseivé lehessünk. Vajon szólhatott volna-e hozzánk meggyőzőbben és szívélyesebben, mint a következő szavakkal: „Elfeledkezhetik-e az anya a gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem.” (Ésa 49:15) […] Az ígéretek olvasásánál figyeld meg, hogy azokból kimondhatatlan szeretet és irgalom árad ki. Az atyai szív leírhatatlan szeretettel hajolt le a bűnösökhöz. „Akiben van a mi váltságunk az ő vére által, a bűnöknek bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint.” (Eféz 1:7) Csak hidd erősen, hogy Isten megsegít, és isteni képmását ismét visszaállítja benned! Ha közeledsz hozzá, ha bevallod neki bűneidet, ha azokat megbánod és elhagyod, akkor Ő is közeledik hozzád isteni szeretetével és bocsánatával. – Jézushoz vezető út, 54–55. o.

Az emberi tapasztalatokban talán a szülői szeretet a legerősebb. A Biblia gyakorta használja a szülő gyerek kapcsolat hasonlatát, hogy érzékeltesse Isten nagy jóságát az emberek iránt. Azt emelik ki ezek a képek, hogy Isten könyörülete hatványozottan nagyobb ennek az érzésnek legmélyebb és legszebb emberi megnyilvánulásánál.

Isten szeretett gyermekeiként bánik velünk, úgy szeret, mint a jó szülő. Ézsaiás próféta szerint megeshet, hogy egy anya elfeledkezik gyermekéről, nem könyörül „méhe fián” (Ézs 49:15), Isten azonban sosem feledkezik meg övéiről, könyörületessége nem fogy el (JSir 3:22).
Érdemes megjegyezni, hogy itt a könyörületességet kifejező héber ráham szó szerepel, ami Isten irgalomban gazdag szeretetét jelzi. Általában úgy vélik, hogy ez a szó az anyaméhet jelentő héber kifejezésből (rehem) ered. Teológusok megjegyzik, hogy Isten könyörülete hasonlítható a méhen belüli anyai szeretethez. Valóban messze felülmúl minden emberi jóságot, még azt is, ahogy az anyák viseltetnek újszülötteik iránt.
Jer 31:20 versében Isten úgy nevezi szövetséges népét, hogy „drága fiam… kedves gyermekem”, pedig gyakran lázadtak ellene és megszomorították, ennek ellenére kijelenti: „Bensőm megindult miatta, bizony könyörülök rajta” (ÚRK). Az itt szereplő héber szó a ráham, a fordításban: „könyörülök”. A „bensőm megindult” fordulat különösen bensőséges módon ábrázolja az isteni érzelmet, ezzel is jelezve Isten népe iránti könyörületes szeretetének mélységét. Hűtlenségük dacára Isten továbbra is bőséggel árasztja könyörületét és irgalmát a népére, minden érthető elváráson túl.

Biztosan hallottátok annak az édesanyának a szomorú történetét, aki a férjével és a gyermekével a tél közepén próbált átkelni a Zöld-hegységen. Éjszaka hatalmas viharba kerültek. A férj segítségért indult, de közben eltévedt, és csak nehezen talált vissza a családjához. Az édesanya érezte a halál közeledtét, de még a jéghideg szélviharban is képes volt levetni felsőruháját, hogy megmentse a gyermekét. Az éjszakát a gyermek az édesanyja sáljával betekerve túlélte… és azon gondolkodott, hogy az édesanyja miért nem ébred föl. Ez az eset is igazolja, hogy az anyát a gyermekéhez láncoló szeretet erősebb a halálnál. Isten mégis azt mondja, hogy egy édesanya hamarabb elfeledkezik gyermekéről, mint az Úr arról a lélekről, aki Őbenne bízik. Isten szeretetének a tudata elégséges ahhoz, hogy mélységes hálára ébresszen életünk minden napjában. Isten szeretete megszólít benneteket… Bízzátok magatokat Jézus szeretetére, és akkor a legmélyebb örömben lesz részetek. (Edsonhoz és Emmához intézett levél) – Letter 12, 1873. augusztus 9.

Krisztusnak a gyermekei iránti szeretete épp olyan erős, amilyen gyöngéd. Erősebb a halálnál, hiszen meghalt érettünk. És biztosabb bármely édesanya szereteténél. Az anyai szeretet változhat, Krisztus szeretete azonban változatlan. Pál mondja: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 8:38–39)

Bármely próbában erőteljes vigasztalásra lelünk. Megváltónk talán nem törődik gyengeségeinkkel? Hát nem kísértetett meg Ő is mindenben hozzánk hasonlóan? És nem bátorított arra, hogy minden próbánkkal és nehézségünkkel járuljunk elé? Ne aggódjunk tehát a holnap terhei miatt… Aki erőt ad mára, erőt fog adni holnapra is. – In Heavenly Places, 269. o.

 

Mennyei Atyánk irgalommal teljes áldásaiban végtelen szeretetének és gyöngéd irgalmának számtalan bizonyítékát találjuk, melyek meghaladják még az édesanya buzgó ragaszkodását is megátalkodott gyermeke iránt. Amikor a kereszt fényében tanulmányozzuk az isteni jellemet, meglátjuk, amint az irgalom, a jóság és a megbocsátás összefonódik az igazsággal. Jánoshoz hasonlóan kijelentjük: „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!”

A trón közepén látjuk azt, akinek a kezei, lábai és oldala hordozza azokat a sebeket, amelyekkel megbékéltette az embert Istennel és Istent az emberrel. Ez a semmihez sem fogható irgalom egy végtelen Atyát mutat be, aki megközelíthetetlen fényességben lakozik, de aki Fia érdemei alapján elfogad téged. – Reflecting Christ, 284. o.

Hóseás próféta könyvében találkozunk azzal, hogy mennyire mély, felmérhetetlen Isten könyörületes szeretete az emberiség iránt. Az Úr megparancsolta Hóseás prófétának: „Menj, végy magadnak parázna feleséget és parázna gyermekeket, mert bizony paráználkodik az ország, nem követi az Urat” (Hós 1:2, ÚRK). Hóseás 11. fejezete pedig a gyermekét szerető apa hasonlatával érzékelteti Istennek a népével való kapcsolatát.

Ez a szakasz a gyengéd szülői szeretethez hasonlítja Isten szeretetét. A Szentírás olyan képekkel írja le, mint a kisgyermek járni tanítása, a szeretett gyermek karbavétele, gyógyítás és táplálás, de megjelennek a szeretetteljes törődés egyéb formái is. Isten úgy „hordozta” népét, mint „az ember az ő fiát” (5Móz 1:31); „…szeretetében és kegyelmében váltotta meg őket, fölvette és hordozta őket a régi idők minden napján” (Ézs 63:9, ÚRK).
Isten rendíthetetlen hűsége ellenére a nép újból és újból hűtlen lett hozzá, végül el is taszította, amivel ítéletet hozott magára, és mélységesen megszomorította az Urat. Isten könyörületes, de sosem az igazság kizárásával. (Amint látni fogjuk egy későbbi tanulmányban, a szeretet és az igazság együtt jár.)
Felidegesített már annyira valami, hogy a gyomrod görcsbe rándult? Ilyen képekkel érzékelteti Isten mélységes érzéseit az Írás. A benső megindulása és a könyörület kifejezéseinek nyelvi eszközeivel jeleníti meg a mély érzelmeket, úgy Istenre, mint az emberekre vonatkozóan.
A szív (benső) megindulásának (kámar) képe jelenik meg abban a történetben is, amelyben két asszony járult Salamon elé, akik mindketten a magukénak mondtak egy gyermeket. Amikor Salamon elrendelte, hogy a kicsit vágják ketté (persze nem akart ártani neki), az Igében ez a kép fejezi ki az igazi édesanya érzelmi reakcióját (1Kir 3:26; vö. 1Móz 43:30).

A Megváltó mennyei szánalommal fordult a kananeus asszony felé. Szíve megindult az asszony fájdalmán. Szerette volna azonnal megnyugtatni, és imáját meghallgatni. De valamire meg akarta tanítványait tanítani. Egy darabig úgy tűnt, hogy az asszony meggyötört szívének jaja nem is érinti. […] Krisztus tette az asszonyt olyan állhatatossá, hogy nem lehetett visszautasítani. Krisztus adott a könyörgő özvegynek is bátorságot és határozottságot a bíróval szemben. Századokkal előbb a Jabbok partján vívott titokzatos küzdelemben Krisztus éppilyen állhatatos hitet ébresztett Jákóbban. Azt a bizalmat, amelyet Ő adott, meg is jutalmazta. –  Krisztus példázatai, 175. o.

 

Sátán műve, hogy az emberek szívét kétellyel tölti el. Ráveszi őket, hogy Istenre, mint szigorú bíróra tekintsenek. Bűnre kísérti őket, hogy azután túlságosan gyarlónak tekintsék magukat, semhogy közeledhetnének mennyei Atyjukhoz, vagy felkelthetnék szánalmát. Az Úr megérti mindezt. Jézus biztosítja tanítványait Isten együttérzéséről szükségükben, gyöngeségükben. Nem száll el sóhaj, nem bántja fájdalom, nem gyötri szomorúság a lelket anélkül, hogy az ne hasítana bele az Atya szívébe. […]

Isten lehajol trónjáról, hogy meghallja az elnyomott kiáltását. Minden őszinte imádkozónak így felel: „Itt vagyok.” Felemeli a nyomorgókat, eltiportakat. Ő is szenved minden szenvedésükben. Minden kísértésben, próbában közel van a jelenlétét jelző angyal, hogy megszabadítson. – Jézus élete, 356. o.

 

Izráelnek nem volt mentsége arra, hogy szem elől tévesztette Jahve valódi jellemét. Isten sokszor kinyilatkoztatta magát „…irgalmas és kegyelmes Isten”-ként, akinek „hosszú” a türelme, „nagy” a szeretete és hűsége (Zsolt 86:15). „Még gyermek volt Izráel, amikor megszerettem – jelentette ki Isten –, Egyiptomból hívtam ki fiamat.” (Hós 11:1)

Az Úr szeretettel bánt Izráellel, amikor megszabadította az egyiptomi szolgaságból, és az ígéret földje felé vezette. „Ezért szabadította ki őket minden nyomorúságukból. Nem követ vagy angyal, hanem ő maga szabadította meg őket: szeretetével és könyörületével ő váltotta meg őket. Felkarolta és hordozta őket ősidőktől fogva.” (Ésa 63:8–9) […]

Isten hosszútűrésének, végtelen szeretetének és irgalmának ismerete tette Mózest képessé arra, hogy olyan csodálatosan könyörögjön Izráel életéért, amikor az ígéret földje határán nem akartak Isten parancsának engedelmeskedve tovább lépni. Amikor lázadásuk tetőfokra hágott, az Úr kijelentette: „Megverem dögvésszel és elűzöm őket…” Felkínálta Mózesnek, hogy leszármazottait „nagyobb és erősebb nemzetté” teszi (4Móz 14:12). De a próféta Isten csodálatos intézkedéseire és ígéreteire hivatkozott a választott nép érdekében. Majd minden érv közül a legerősebbet emelte ki: Isten szeretetét a bukott ember iránt. –  Próféták és királyok, 311–312. o.

Az Újszövetség az Ószövetségéhez hasonló képekkel festi le Isten irgalmát. Pál úgy utal az Atyára, mint aki az „irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene” (2Kor 1:3). Majd elmondja, hogy „irgalomban gazdag”, megvált bennünket „az ő nagy szeretete által, amelylyel minket szeretett” (Ef 2:4, ÚRK).

Példázataiban Jézus újból és újból meghitt, szívszorító érzésekkel ábrázolja Isten irgalmát (Mt 18:27; Lk 10:33; 15:20). Az evangéliumokban is ugyanazzal az isteni könyörületességet leíró nyelvezettel találkozunk, amikor Jézus irgalommal fordult a szenvedőkhöz, mint az Ó­ és az Újszövetség többi részében.

Az evangéliumok újra meg újra megjegyzik, hogy Krisztus könyörületre indult, amikor az emberek bajban, szükséghelyzetben voltak. Nem csak szánakozott, meg is adta, amire szükség volt.
Igen, Jézust is elszomorította az emberek helyzete. Szinte látjuk könynyes szemét, amikor a városra tekintett: „Hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, miképpen a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de ti nem akartátok” (Mt 23:37). Itt is látni, mennyire egybecseng Krisztus panasza azzal, amit az egész Ószövetség mutat Istennel kapcsolatban. Valójában sok biblikus teológus megjegyzi, hogy az ókori Közel-Keleten csak az istenségre vonatkoztatták a kicsinyeit óvó madár hasonlatát. Ebben a versben sokan utalást látnak 5Móz 32:11 versére, amely Istent a fiókái felett lebegő madárhoz hasonlítja, amint védi őket, gondoskodik róluk.

Mikor Krisztus végigtekintett a köréje gyűlt sokaságon, „könyörületességre indult, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélküli juhok”. Látta a körülötte szorongók betegségét, bánatát, szükségleteit és nyomorát. A látvány emlékeztette Őt az egész világ szükségleteire és bajaira. Ott látta a társadalmi osztályokban azokat, akik pontosan azokra az áldásokra vágytak, melyeket a világra hozott. Olyanokat látott, akiknél csak kegyelmének ismerete hiányzott, hogy országának alattvalóivá váljanak. Akkor így szólt tanítványaihoz: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” (Mt 9:36, 38)
Ma is erre van szükség. A világ várja a munkásokat, akik Krisztus módjára fáradoznának a szenvedőkért és a bűnösökért. Valóban rengeteg embert kell elérnünk. Tele a világ betegséggel, szenvedéssel, gyötrelemmel és bűnnel. Telve a segítségre szorulókkal: gyengékkel, tehetetlenekkel, tudatlanokkal és nyomorultakkal. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 254. o.

Bármi aggaszt és bánt, ügyedet tárd az Úr elé, és akkor erőt kapsz a próbák elviseléséhez. Szorult helyzetedből és nehézségeidtől való szabadulásra is módot találsz. Minél gyengébbnek és tehetetlenebbnek érzed magad, annál erősebb leszel az Ő erejében. Minél súlyosabbak a terheid, annál áldottabb lesz a nyugalom, amikor átadod ezeket a terheket a Krisztusnak. A körülmények barátokat szakíthatnak el egymástól. A széles tenger háborgó hullámai köztük és köztünk csapkodhatnak. De semmilyen körülmény, semmilyen távolság nem választhat el bennünket a Megváltótól. Bárhol vagyunk, Ő mellettünk van, hogy támogasson, megőrizzen, védelmezzen és bátorítson. Krisztus jobban szereti megváltottait, mint az anya gyermekét. Kiváltságunk, hogy megnyugodjunk szeretetében, és ezt tudjuk mondani: „Bízni fogok Őbenne, mert az életét adta értem.” Az emberi szeretet változékony, de Krisztus szeretete nem változik. Amikor segítségért kiáltunk hozzá, kinyújtja kezét, hogy megmentsen bennünket. – A nagy Orvos lábnyomán, 72. o.

„Mert az Úr része az ő népe, Jákób a kimért öröksége. Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét, mint mikor a sas kirebbenti fészkét, és fiókái fölött repdes, kiterjesztett szárnyára veszi, evezőtollán hordozza őket. Az Úr vezette egymaga, nem volt vele idegen Isten.” (5Móz 32:9–12) Így vonta magához Izráel népét, hogy a magasságos Isten oltalmában éljenek. Csodák útján őrizte meg őket a pusztai vándorlás veszedelmeitől. Végül, Isten kegyeit élvező népként, letelepedtek az ígéret földjén. – Próféták és királyok, 17. o.

A Biblia Istene „irgalmas Isten” (5Móz 4:31), héberül él rahúm. Az él jelentése: „Isten”, a rahúm pedig az „irgalmasság” (raham) szógyökből származik. Istent nemcsak irgalmas, hanem féltőn szerető Istennek (él qanná’) is nevezi az Írás: „Az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltőn szerető Isten ő” (5Móz 4:24; lásd még 6:15; Józs 24:19; Náh 1:2).

Gyakran félreértik a „féltőn szerető Isten” kifejezést. Amikor egy férjre vagy egy feleségre mondjuk, hogy féltékeny, valószínűleg nem dicséretnek szánjuk. Sok nyelvben negatív gondolat társul a féltékenységhez, a Bibliában azonban Isten féltő szeretete egyáltalán nem negatív előjelű. Hasonló a szerető férj jogos elvárásához, hogy felesége kizárólagos kapcsolatban legyen vele.
Van olyan féltékenység (irigység), ami ellentétes a szeretettel (1Kor 13:4), de van jó, sőt jogos féltés is, amire Pál utal: „Isten szerinti féltő szeretet” (2Kor 11:2, ÚRK). Isten féltő szeretete csakis és kizárólag igazságos, talán jobb lenne úgy mondani, hogy Isten szenvedélyes szeretete a népe iránt.
Isten népe iránti szenvedélye (qanná’) mélységes szeretetéből fakad. Kizárólagos kapcsolatra vágyik velük, arra, hogy egyedül Ő legyen az Iste­nük. A Biblia mégis gyakran úgy ábrázolja Istent, mint akit a szerettei megvetnek, akinek a szeretete viszonzatlan marad (lásd Hóseás 1-3. fejezetek; Jer 2:2; Jer 3:1­-12). Isten „féltékenysége” tehát soha nem ok nélküli, hanem mindig a hűtlenség és az emberi gonoszság által kiváltott reakció. Isten féltő szeretete mentes az emberi féltékenység negatív jelentéstartalmától. Nem irigykedő, hanem mindig helyes, jogos a vágya a népével való kizárólagos kapcsolatra, amiben a javukat akarja.

Féltőn szerető Istenünk van. Nem szabad Őt semmibe vennünk. […] Csak akkor találjuk meg Istent, ha keressük. Kíváncsi, kutakodó elmének nem fogja feltárni terveit az Úr. Ne próbáljuk gőgös lelkülettel elmozdítani a leplet, amely eltakarja fenségét. Az apostol így kiáltott: „Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útai!” Irgalmának a bizonyítéka az is, hogy elrejti előlünk hatalmát, hogy Őt a titokzatosság félelmetes felhői övezik; mivel az isteni jelenlétet eltakaró lepel eltávolítása halált hozna ránk. Halandó elme nem képes befogadni annak a helynek a titkát, ahol a hatalmas Isten lakozik, és azt, ahogy munkálkodik. Csak annyit tudunk megérteni az irántunk tanúsított magatartásából és indítékaiból, amennyit kijelent számunkra. Igazságában mindenről Ő rendelkezik, nekünk pedig csak hálásnak és bizakodónak kell lennünk, ugyanakkor alázatos engedelmességet kell tanúsítanunk. Olyan mértékben fogja felfedni előttünk terveit, amennyire terveinek ismerete a javunkat szolgálja, azon túl pedig csak bíznunk kell mindenható karjában és szeretettel teljes szívében. – Lift Him Up, 361. o.

Isten az emberiséggel szembeni bánásmódjánál hosszan tűrő a megátalkodottak iránt. Az Úr kijelölt eszközeit használja, hogy hűségre szólítsa az embereket. Ha megtérnek, teljes bűnbánatot ígér. De mert Isten hosszan tűrő, az emberek visszaélnek irgalmasságával… Isten türelme és hosszútűrése, mely meglágyítja és lecsillapítja a lelket, homlokegyenest ellenkező hatással van a hanyagokra és bűnösökre. A féken tartás teljes elvetésére viszi, és megerősíti őket a szembeszegülésekben. […]
Kevesen értik meg a bűn bűnös voltát; azzal áltatják magukat, hogy Isten túl jó, hogy megbüntesse a vétkezőt. Azonban Mirjam, Áron, Dávid és sok más eset bizonyítja, hogy nem biztonságos vétkezni az Isten ellen tettekkel, szóval vagy akár gondolatban is. Isten végtelenül szerető szánakozó lény, mégis megemésztő tűznek, féltve szerető Istennek jelenti ki magát. – A Te Igéd igazság, 3. köt., 1166. o.

A házasság életre szóló egyesülés – a Krisztus és gyülekezete közötti egység jelképe. A férj és feleség tanúsítsanak egymás iránt olyan lelkületet, amilyet Krisztus mutat egyháza iránt.
Egyikőtök se törekedjék uralkodásra. Ebben a tekintetben az Úr lefektette irányadó elvét. A férj szeresse gyöngéden a feleségét, amint Jézus Krisztus gondját viseli az egyháznak. A feleség pedig tisztelje és szeresse férjét. Mindketten gyakorolják a szív jóságának lelkületét. Tökéljék el, hogy sohasem szomorítják el, vagy bántják meg egymást. […]
Ne tegyétek házaséleteteket a vetélkedés életévé. Ha ezt teszitek, mindketten boldogtalanok lesztek. Beszédetek legyen szívélyes, tetteitek legyenek gyöngédek. Mondjatok le egyéni kívánságaitokról. Nagyon ügyeljetek szavaitokra, mert erős hatást gyakorolnak a jóra vagy roszszra. Ne engedjetek meg magatoknak csípős szavakat. Töltsétek be közös életeteket a krisztusi lelkület illatával. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 7. köt., 46–47. o.

A Biblia Istene irgalmas, a szeretete szenvedélyes, és az érzelmeit legfőképpen Jézus Krisztus mutatta be. Isten együttérző (vö. Ézs 63:9; Zsid 4:15), mélyen érintik népe fájdalmai (Bír 10:16; Lk 19:41), kész meghallgatni, válaszolni és vigasztalni (Ézs 49:10; Mt 9:36; Mt 14:14).

Vágyódunk a kapcsolatra azokkal, akikben az 1Kor 13:4­-8 szakaszában ábrázolt szeretet él, de mennyire akarunk mi is ilyen szeretetteljessé válni? Nem tudjuk magunkat hosszú tűrővé, jóvá tenni, azt sem tudjuk önerőből elérni, hogy ne legyünk irigykedők, kérkedők, durvák vagy önzőek. Magunktól képtelenek vagyunk annyi szeretetet felhalmozni, ami „mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr” és „soha el nem fogy” (1Kor 13:7­-8). Ez a szeretet csak a Szentlélek gyümölcseként mutatkozhat meg az életünkben. Hála legyen Istennek azért, hogy a Szentlélek az Ő szeretetét árasztja azoknak a szívébe, akik hit által Krisztus Jézusban vannak (Róm 5:5)!

Hogyan válaszolhatunk Isten mély érzelemmel teljes, ugyanakkor mindig tökéletesen igazságos, racionális szeretetére, hogyan tükrözhetjük azt a gyakorlatban – Isten kegyelméből és a Szentlélek ereje által? Először is az egyetlen helyes reakció, hogy imádjuk Istent, aki a szeretet. Másodszor pedig úgy, ha aktívan cselekszünk, könyörülettel, jóindulattal viseltetünk az emberek iránt. Nem elég egyszerűen vigaszt találni keresztény hitünkben, hanem késztetést is kell éreznünk mások vigasztalására! Végül pedig ismerjük el, hogy mi nem tudjuk megváltoztatni a szívünket, arra csak Isten képes! Tehát kérjünk Istentől új szívet, hogy olyan tiszta szeretettel forduljunk hozzá és az emberekhez, ami még nemesebbé teszi azt, ami jó, a pelyvát pedig eltávolítja belőlünk!

Így imádkozzunk: „Titeket pedig gyarapítson az Úr és tegyen bőségessé az egymás és a mindenki iránti szeretetben… Erősítse meg a szíveteket feddhetetlen szentségben Istenünk és Atyánk előtt, amikor eljön a mi Urunk, Jézus minden szentjével együtt” (1Thessz 3:12­-13, ÚRK).

A szeretet nem puszta benyomás, nem is átmeneti érzelem, ami a körülményektől függ, hanem élő elv, állandóan munkálkodó erő. A lelket a tiszta szeretet folyamai táplálják, melyek Jézus Krisztus szívéből, mint soha ki nem apadó kútforrásból fakadnak. Ó, mennyire megeleveníti a szívet, mennyire megnemesíti indítékait és elmélyíti érzéseit ez a közösség! A Szentlélek nevelése és vezetése alatt Isten gyermekei „részrehajlás és képmutatás nélkül” igazán, tisztán és mesterkéltségtől mentesen szeretik egymást.

Ez azért van, mert a szív szereti Jézust. Egymás iránti szeretetünk Istennel való közös kapcsolatunkból származik. Egy család vagyunk, és szeretjük egymást, amint Ő szeretett minket. […] Úgy szeretni, ahogyan Krisztus szeretett, annyit jelent, mint önzetlenséget tanúsítani kedves szavakkal és szelíd tekintettel mindenkor és mindenhol… Az őszinte szeretet a mennyből származó drága tulajdonság, mely olyan arányban sokszorozódik, amilyen arányban másokra árasztjuk illatát. – Isten fiai és leányai, 101. o.

 

Megváltónk győzött, hogy megmutassa az embernek, miként győzhet ő is. Sátán összes kísértését Isten Igéjével győzte le. Bízva Isten ígéreteiben, erőt nyert, hogy engedelmes lehessen a parancsolatok iránt, s így a kísértő nem tudta legyőzni. Minden kísértésre a következőképpen válaszolt: „Meg van írva.” Isten tehát Igéjét adta számunkra, amely által ellenállhatunk a gonosznak. „Igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon.” (2Pt 1:4) Bátorítsd a megkísértettet, hogy ne tekintsen a körülményekre, saját gyengeségére vagy a kísértés nagyságára, hanem szemlélje Isten Igéjének erejét. Ez az erő a rendelkezésünkre áll. „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” „Az emberek cselekedeteinél a te ajkad igéjével vigyáztam az erőszakosnak ösvényeire.” (Zsolt 119:11; 17:4) – Temperance, 107. o.

 

Az énközpontú életben nem lehet növekedés, sem gyümölcstermés. Ha elfogadtad Krisztust személyes Megváltódnak, akkor igyekezz önmagadat elfelejtve másokon segíteni! Beszélj Krisztus szeretetéről és jóságáról! Végezz el minden kínálkozó feladatot! Érezz felelősséget másokért, és minden hatalmadban álló eszközzel igyekezz megmenteni az elveszetteket! Ha befogadod Krisztus Lelkét – az önzetlen szeretet és másokért való szolgálat lelkét –, magad is növekszel, és gyümölcsöt teremsz. A Lélek ajándékai beérnek jellemedben. Hited nő, meggyőződésed elmélyül, szereteted tökéletes lesz. Egyre jobban tükrözöd Krisztust mindenben, ami tiszta, nemes és szép.

„A Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.” (Gal 5:22) Ez a gyümölcs soha nem romlik meg, hanem megtermi a maga gyümölcsét az örök életre. – Krisztus példázatai, 67–68. o.

„Akik beismerik lelki szegénységüket, és érzik, hogy semmi jó sincs bennük, azok Krisztusra tekintve erőt és szentséget nyerhetnek. Ő mondta: »Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek« (Mt 11:28). Kínálja, hogy szegénységünket kegyelmének gazdagságával cseréljük fel. Mi nem vagyunk érdemesek Isten szeretetére; azonban Jótállónk, Krisztus méltó erre, és üdvözítheti is mindazokat, akik hozzá közelednek. Lehet múltunk bár rendkívül szomorú, a jelenlegi helyzetünk pedig még csüggesztőbb, ha úgy közeledünk Krisztushoz, ahogy vagyunk – gyengén, elhagyottan és nyomorult állapotban –, részvétteljes Megváltónk elénk jön, átölel minket, igazságának fehér öltönyét adja ránk, és így vezet bennünket az Atyához. Istennél értünk könyörög:

»Kérlek, ne tekints erre a tévelygő gyermekre, hanem énrám; íme, én állok e bűnös helyére!« Bárhogy harcol is Sátán lelkünk ellen, és ha bűneinkre mutatva igényt tart is reánk, mint zsákmányra, Krisztus vére nagyobb hatalommal beszél” (Gondolatok a Hegyibeszédről, 8–9. o.).

1.     Mit feszítettek meg azok, akik a Krisztuséi?

2.    Hogy tölthetjük be a Krisztus törvényét?

3.     Milyen alapkőre építtettek Isten házának emberei?

4.     Mi az a hat dolog, amit el kell távolítani a gyülekezeti közösségből?

5.    Mit kértek imában a tanítványok az emberekkel való naponkénti kapcsolatra vonatkozóan?

Isten irgalma népe iránt testi és érzelmi szinten is érezhető.

 

1. Irgalommal és buzgósággal teljes (féltőn szerető) Istenünket a Szentírás a szülők (az anya és az apa) képének segítségével mutatja be. Isten szeretetének – akárcsak a szülőkének gyermekeik iránt – erős érzelmi vetületei vannak. Az isteni szeretetnek az anyai szeretet metaforájaként való szemléltetése azt a gondolatot közvetíti számunkra, hogy Isten nem feledkezik meg az Ő népéről, és könyörületet gyakorol az irányukban. Az anya képe bizonyos értelemben a legjobb illusztrációja Isten együttérzésének, szerető gondoskodásának és figyelmességé­nek. A Szentírás azonban a szerető és irgalmas apa képét is szemléltető eszközként használja fel Isten együttérzésének kifejezésére.

2. Együttérző és buzgó (féltőn szerető) Istenünket a Szentírás szembetűnő módon vizuális nyelvezettel írja le. Számos bibliai passzusban a vizuális nyelvezet (az emberi belsőségek megnevezésével lényegi mélységekre utaló szóhasználat) Isten érzéseinek kifejezését szolgálja, lévén, hogy testi és érzelmi szinten is mélyen együttérez az emberekkel. Az irgalom fogalmát jelölő héber szó olyan szeretetet sejtet, mint amit az anya érez a méhében lévő gyermeke iránt, és ebben az érzésben az irgalmon van a hangsúly. Isten is szelíd irgalmat tanúsít népe iránt.

3. Együttérző és buzgó (féltőn szerető) Istenünk jó és jogos értelemben féltékeny. Szoros és kizárólagos szövetségi kapcsolatot szeretne velünk, és hűséget vár el népétől. Ebben az értelemben Istent a Biblia buzgónak, féltékenynek, féltőn szeretőnek írja le. A szeszélyesség fogalmát érintő negatív konnotáció helyett a bibliai nyelvezet azt a gondolatot közvetíti, hogy Isten a mi érdekünkben cselekszik, és célja, hogy megvédjen minket attól, hogy saját magunknak ártsunk, vagy hogy áthágjuk az ígéreteinket.

Alkalmazás: Lángoló és irgalmas szeretetében Isten felszólít, hogy legyünk olyanok, mint Ő. Tanúsítsunk irgalmat embertársaink iránt, figyeljünk oda a szükségleteikre, és egyházként, gyülekezetként cselekvő módon gondoskodjunk róluk.

Szentírásban az egyik legerősebb kép Istenről az anya és az apa szülői fogalmát felhasználó nyelvezet segítségével jut kifejezésre. Az anyai és az apai gondoskodás a szeretet és az együttérzés eszményi modellje az emberi kapcsolatokban.

Az Isten és Sion közti párbeszédben (Ézs 49:14–26) az elején Sion ekképpen panaszkodik: „Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett az Úr!” (Ézs 49:14). Válaszában az Úr tudtára adja, hogy sosem feledkezik meg az Ő népéről. Ez a kijelentés költői módon használja fel az anya képét: „Hát elfeledkezhetik­e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem” (Ézs 49:15). Az anya képe itt szorosan kapcsolódik a megemlékezés és az irgalom fogalmához. Ezzel ellentétben a felejtés gondolata – ebben a kontextusban – az együttérzés hiányára utal.

Az általános feltételezés az, hogy az anya nem feledkezik meg soha csecsszopó gyermekéről. Legalábbis mindenki ezt várja el tőle. Következésképpen valószínűleg az anya képe a legjobb példa Isten könyörületének és népe szükségletei iránti figyelmének szemléltetésére. Mindazonáltal nem minden anya felel meg ennek az elvárásnak. Habár sokan a legszeretőbb, legegyüttérzőbb emberi lényeknek tartják az édesanyákat, sajnos vannak, akik kellemetlen emlékeket őriznek róluk. Ézsaiás 49:15 verse látszólag arra utal, hogy az anya az emberi lelkiismeret és együttérzés legmagasabb fokán áll, bizonyos értelemben azonban a feledékeny és kegyetlen anya által okozott negatív tapasztalatokra is következtetni enged.

Következésképpen, jóllehet ezek a negatív tapasztalatok nem szokványosak, az ebben az igei passzusban felvázolt ellentét sejteti, hogy egyes anyák letérhetnek a számukra kijelölt útról, és megfeledkezhetnek gyermekükről. Sajnos, ez a tapasztalat sok ember számára szomorú valóság. Isten azonban sosem feledkezik meg az Ő népéről, és mindig irgalmat fog tanúsítani iránta. Röviden: Isten és az anya összehasonlítása ebben az igei szakaszban csodálatos képet rajzol meg a buzgó/féltőn szerető és irgalmas Istenről, aki szeretetet és kegyelmet tanúsít azok iránt, akiknek szerető anyjuk van (Isten némiképp hasonlít ezekhez az anyákhoz), ahogy azok iránt is, akiknek negatív tapasztalatuk van vagy volt szeretetlen anyjuk miatt (Isten kétségkívül különbözik az ilyen típusú anyáktól).

Isten irgalmának bibliai leírása olyan szövegeket is felhasznál, amelyek Istent egy apához hasonlítják. A 103. zsoltár dicsőíti az Urat irgalmáért: „Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint” (Zsolt 103:8–10). Ez után a jellemzés után a zsoltáros egy földi apához hasonlítja Istent: „Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az Őt félők iránt” (Zsolt 103:13).

A könyörület a Bibliában vizuális nyelvezet révén jut kifejezésre. Ennek a stílusnak köszönhetően az együttérzés értelmezése a Szentírásban érzelmi és testi kifejezések által történik. Például, „az »irgalom« fogalmát kifejező héber szó, a rahamim, etimológiailag kapcsolódik a rehem szóhóz, melynek jelentése: »anyaméh«” (Shmuel Himelstein: „Compassion”, The Oxford Dictionary of the Jewish Religion, 2. kiadás, Adele Berlin, Oxford, Oxford University Press, 2011). Ez a gondolat igazolja a hasonlatot Isten és a gyermekét éppen megszülő anya között. Ez a testre vonatkozó részeket tartalmazó nyelvezet Isten jellemzése esetében nyilván nem szó szerint értelmezendő, viszont ez az intenzív leírás valószínűleg a legjobb képet rajzolja meg, amellyel igazán kifejezhető – az emberi fogalmak és nyelvezet korlátai mellett – Isten szerető irgalmának mélysége.

Hóseás 11. fejezetében az Úr kifejezésre juttatja Izrael iránti mélységes szeretetét, mondván: „Mikor még gyermek volt Izrael, megszerettem őt” (Hós 11:1); „én tanítottam járni Efraimot; ő vette őket karjaira” (Hós 11:3). Ennek ellenére „az én népem átalkodottan hajlandó elfordulni tőlem” (Hós 11:7), mondja az Úr. Mindez azonban nem akadályozza meg Istent, hogy kinyilvánítsa szeretetét népe iránt: „Miképpen adnálak oda, Efraim, szolgáltatnálak ki, Izrael?!” (Hós 11:8). Vizuális nyelvezetet használva irgalma leírásához – pontosabban ahhoz, hogy kifejezze: meggondolta magát (ld. az angol NETés NIV-, valamint a Tanah-bibliafordításokat) – az Úr ezt mondja népének: „Megesett [héber hp̲k̲] bennem az én szívem; fellángolt minden szánalmam” (Hós 11:8).

A héber hp̲k̲ igével a szívvel mint testrésszel kapcsolatban Jeremiás siralmaiban is találkozunk – ezúttal az emberi szenvedés érzékeltetése céljából. A vizuális nyelvezet itt is nyilvánvaló: „Lásd meg, Uram, hogy szorongattatom, belső részeim megháborodtak; elfordult [hp̲k̲] bennem az én szívem” (JerSir 1:20). A vizuális nyelvezet, amely Jeremiás siralmaiban az ember, Hóseásnál pedig az Isten szívére tesz utalást, érzelmi szempontból írja le Isten buzgalmának és könyörületének mélységét népe iránt.

Hasonló módon a görög splagchnizomai ige az Új testamentumban – és különösképpen a szinoptikus evangéliumokban – Jézus emberek iránti irgalmát hivatott kifejezni (ld. Mt 9:36; 14:14; 15:32; 18:27; 20:34; Mk 1:41; 6:34; 8:2; 9:22; Lk 7:13; 10:33; 15:20). Érdemes megjegyezni, hogy a splagchnizomai igével jelentéstani szempontból rokon splagchon főnév – amely az Újszövetségben számos helyen a szeretet vagy az irgalom gondolatát sugallja (ld. Lk 1:78; Fil 1:8; 2:1; Kol 3:12) – szó szerint utal „a test belső szerveire”, legfőképpen a „zsigerekre, belsőségekre” (Frederick W. Danker és mások: A Greek-English Lexicon of the New Testament and Other Early Christian Literature, University of Chicago Press, 2000, 938. o.). Ahogyan Craig Bloomberg is hangsúlyozza Máté 9:36 verséhez írt magyarázatában, „Jézus érzései mélységes, zsigeri – belekig és veséig hatoló – »könyörületet« tükröznek” (Matthew: The New American Commentary, Broadman and Holman Publishers, Nashville, 1992, 22. köt., 166. o.). Az Újtestamentum tehát Jézus irgalmát érzelmi szempontból közelíti meg az emberi test belsőségeire utaló vizuális nyelvezet használatával. Pontosabban szólva Jézusra érzelmileg és testileg is hatással van a népe iránt tanúsított irgalom, ami összhangban van azzal, amit az Ótestamentum közöl Isten népe iránti könyörületéről.

 

A szenvedélyes és irgalmas Isten ótestamentumi képének részeként, az Úr féltékenyként, féltőn szeretőként, buzgóként van bemutatva (ld. 2Móz 20:5; 34:14; 5Móx 4:24; 5:9; 6:15; 32:16, 21; Józs 24:19; 1Kir 14:22;

Zsolt 78:58–59; Ez 39:25; Náh 1:2; Jóel 2:18; Zak 1:14; 8:2). Ez a leírás a második parancsolatban jelenik meg, amelynek alapjául az első parancsolat szolgál („Ne legyenek néked idegen isteneid Én előttem!”, 2Móz 20:3), és megtiltja a „faragott képek” készítését (2Móz 20:4). A parancsolat folytatása így hangzik: „Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok” (2Móz 20:5). Akár a házassági kapcsolatban, Isten kizárólagosságot és hűséget kér népétől. Figyelembe véve ezt a szövetségi kapcsolatot, amikor Isten népe áthágja ezt a parancsolatot, és bálványokat készít és imád, a bibliai nyelvezet szerint haragra és féltékenységre indítja Istent (5Móz 32:16, 21; Józs 24:19; 1Kir 14:22–23; Zsolt 78:58–59; Náh 1:2, 14). Népét féltőn szerető (Jóel 2:18; Zak 1:14; 8:2) szent Istenként (Józs 24:19; Ez 39:15) féltékenysége tulajdonképpen szent válasz népe hűtlenségére és bálványimádására.

Isten féltékenységének ótestamentumi képe nyilvánvalóan különbözik Pálnak a gyülekezeti közösség tagjai közt feltűnő féltékenységre, irigységre vonatkozó figyelmeztetésétől (ld. 1Kor 13:4; 2Kor 12:20; Gal 5:20). Pál 2Korinthus 11:2 versében pozitívan beszél „az isteni buzgóságról”, ahol nyomatékosan megjegyzi, hogy szereti – „eljegyezte” – az ő gyülekezetét. A kerülendő negatív és Isten pozitív féltékenysége közti megkülönböztetés tetten érhető a görög nyelvben, az Újtestamentum két lehetséges meghatározása alapján: (1) „pozitív értelemben, intenzíven érdeklődni (buzgólkodni) valami, valaki iránt”; (2) „erősen negatív érzéseket táplálni valakivel szemben a megvalósításai miatt” (Danker és mások: A Greek-English Lexicon of the New Testament and Other Early Christian Literature, 427. o.).

Isten cselekvő módon fejezi ki együttérzését és szeretetét népe iránt, és tőlünk is ugyanezt várja el. E gondolat fényében beszéljétek meg a következő kérdéseket:

1. Amikor összehasonlítjuk Isten irgalmasságát a gondoskodó anya irgalmasságával, milyen szerepet játszik a megemlékezés és a felejtés az együttérzés kifejezésében, valamint annak hiányában? Mondjatok példákat!

2. Hogyan lehetnél pozitív értelemben féltékeny a gyülekezeti kapcsolataidban, ahogy Isten is féltékeny az Ő népével való viszonyában?

3. Gyülekezetként hogyan lehetnénk hajthatatlanok a másokról való gondoskodásban? Mások ügyét hogyan építsük be saját lelki céljainkba?