Epilógus: Megismerni Jézust és Igéjét

E heti tanulmányunk: János 4:46-54; 8:42-44; 11:9-10; 15:1-11; 21; 2Timótheus 3:16

János evangéliuma a Márkéhoz hasonlóan a galileai találkozással végződik. Az utolsó tanulmányunk ezzel foglalkozik, csak hozzáveszi még azt a témát is, hogy miként ismerjük meg Jézust és Isten Igéjét. Ez a koncepció fut végig a negyedik evangéliumon.
A tanítványok már több mint három éve Jézussal jártak, mégis készületlenül találta őket a keresztre feszítés és a feltámadás, pedig a Mester újból és újból beszélt nekik arról, hogy mi fog történni. Sajnos nem vették komolyan a szavait.
Ma bennünket is fenyegethet ugyanez a veszély: hallgatjuk, sőt olvassuk is Isten Igéjét, de nem halljuk meg, mit mond, nem abban élünk, nem annak engedelmeskedünk. Vagyis nem fogadjuk el, hogy ez az a világosság, aminek vezetnie kellene a gondolatainkat és a tetteinket. Sajnálatos módon túl sok keresztényre igaz ez, még ha nincsenek is tudatában.
János evangéliuma tanulmányozásának utolsó hetében áttekintjük az irat néhány meghatározó pontját, amely segíthet túllépni Jézus pusztán elméleti ismeretén, hogy valóban jobban megismerjük Őt, és még inkább benne és Igéjében maradjunk.

EGW idézet

Ahelyett, hogy mentegetőzött volna a néki felrótt cselekedetek miatt, vagy megmagyarázta volna, miért tette, Jézus a vezetőkhöz fordult, és a vádlottból vádló lett. Megfeddte őket szívük keménységéért és az Írásokban való járatlanságukért. Kijelentette, hogy éppúgy visszautasították Isten szavát, mint ahogy elutasították Isten küldöttét is. „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam.” (Jn 5:39)
Az ótestamentumi Írások minden lapjáról – a történelemből, törvényekből, jövendölésekből egyaránt – Isten Fiának dicsősége sugárzik. Mivel isteni intézmény volt, a judaizmus egész rendszere egy összeszerkesztett evangéliumi próféciát alkotott. Krisztusról „a próféták mind bizonyságot tesznek” (Csel 10:43). Az Ádámnak adott ígérettől a pátriárkákon és a törvényes gazdasági rendszeren át a dicsőséges égi fény mind felismerhetőbbé tette az Üdvözítő lábnyomait. Látók szemlélték Bethlehem csillagát, az eljövendő Silót, az eljövendő dolgok titokzatos menetben vonultak el előttük. Minden áldozat Krisztus áldozatára mutatott. A tömjénfelhőben mindig az Ő igazságossága szállt fel. Minden jubileumi trombita az Ő nevét zengte. A szentek szentjének félelmetes titokzatosságában az Ő dicsősége lakozott.
A zsidóknak birtokukban volt a Szentírás, s feltételezték, hogy a szavak puszta, felszínes ismerete alapján örök életre jogosultak. Azonban Jézus így szólt: „Az ő igéje sincs maradandóan bennetek.” (Jn 5:38) Miután szavakkal elutasították Krisztust, személyesen is elvetették.
„Nem akartok hozzám jőni – mondta Jézus –, hogy életetek legyen.” (Jn 5:40) – Jézus élete, 211–212. o.

„Én az én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtatok be engem; ha más jőne a maga nevében, azt befogadnátok.” (Jn 5:43) Jézus isteni hatalommal jött el, az Ő képmását hordozta, betöltötte Igéjét, az Ő dicsőségét kereste – mégsem fogadták el Izráel vezetői. Ám amikor mások jönnek, Krisztus jellemével ruházzák fel magukat, s közben saját akaratukból cselekszenek, és a saját dicsőségüket keresik – őket elfogadják. És miért? Azért, mert aki a saját dicsőségét keresi, az másokban is felkelti a nagyra vágyást. Az ilyen felhívásra valóban reagáltak a zsidók. Elfogadták a hamis tanítót, mert szentesítette becsben tartott véleményüket és hagyományaikat, így hízelgett büszkeségüknek. Krisztus tanítása viszont nem egyezett meg az ő elgondolásaikkal. Lelki természetű volt, önfeláldozást követelt, ezért nem fogadták el. Nem ismerték Istent, s mikor Krisztus által szólt, a hangja idegennek tűnt.
Nem ismétlődik-e meg ugyanez napjainkban? Nincs-e sok ember, még vallási vezető is, aki megkeményíti szívét a Szentlélekkel szemben, s így lehetetlenné teszi Isten hangjának felismerését? Nem utasítják-e el Isten Igéjét, hogy ragaszkodhassanak saját hagyományaikhoz? – Jézus élete, 212–213. o.

1.  Olvassuk el Jn 21:1-19 szakaszát! Milyen meghatározó igazságot nyilatkoztat ki ez a rész Isten kegyelméről és az ember kiszolgáltatottságáról?

A 20. fejezet az evangélium céljával fejeződik be, ami logikus lezárása lenne az iratnak, de van még egy rész. A 21. fejezet azzal kezdődik, hogy több tanítvány is visszament Galileába, Péter pedig éjszakai halászatra hívta őket. Mintha visszatértek volna a régi idők, a tanítványok újból a szakmájukat – a halászatot – gyakorolták. Aznap éjjel viszont semmit nem fogtak. Reggel odaszólt nekik a partról egy titokzatos idegen, hogy vessék a hálójukat a csónak jobb oldalára. Ezek után olyan sok halat fogtak, hogy képtelenek voltak beemelni a hálót a hajóba. Hasonlít az eset arra, ami szolgálatuk kezdetén történt (lásd Lk 5:1-11). János azonnal felismerte Jézust, el is mondta Péternek, aki rögtön a vízbe ugrott és kiúszott a partra.
Jézus háromszor kérdezte meg Pétert, minden alkalommal az iránta való szeretetéről. Még a kereszt előtt Péter erősködött, hogy az életét is odaadná Jézusért (Jn 13:37), aki ekkor megjövendölte tanítványa háromszoros tagadását (Jn 13:38). A galileai találkozás alkalmával azonban Péter már nem önmagára hivatkozott, hanem Jézusra: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged” (Jn 21:17).
Egyes teológusok megjegyzik, hogy amikor Jézus Péternek szegezi a kérdést, az agapeó („szeret”) igét használja (kivéve az utolsó alkalmat), ő pedig mindig a phileó igével válaszol, ami szintén szeretetet, de csak baráti szeretetet fejez ki. Arra következtetnek ebből, hogy Péter még nem ért el a szeretet magasabb fokára. Valójában Péter felelete inkább alázatot mutat. Folyton maga előtt láthatta a tagadás jelenetét, ezért nem mert túl sokat állítani önmagáról. Jézus éppen ezt erősítette meg, ez lett a döntő elem Péter visszaállításában. Vitathatatlan, hogy a szolgálatra való alkalmasság egyik legfőbb jellemzője az alázat, ha az ember nem önmagára, hanem Jézus Krisztusra összpontosítja a figyelmét.
Jézus feltámadásának egyik legerősebb bizonyítéka az, hogy megbocsátott Péternek, akiből a korai egyház vezetője lett. Nehéz volna magyarázatot találni kimagasló szerepére, ha Jézus nem fogadta volna vissza a szolgálatba a többi tanítvány jelenlétében.
 

Miért annyira fontos jellemző az alázat, ha az ember meg akarja ismerni az Urat? A kereszt fényében egyáltalán mire lehetnénk büszkék?

EGW idézet

Péter, aki sokat megőrzött a bárkák és a halászat iránt érzett szeretetéből, azt ajánlotta, hogy menjenek ki a tóra és vessék ki hálóikat… Bárkáikkal kieveztek azért a tóra, de nem fogtak semmit. Egész éjszaka sikertelenül fáradoztak. […]
Egész idő alatt a parton egy magányos szemlélő követte őket tekintetével… Ezzel a kérdéssel szólította meg őket: „Fiaim! Van-é valami ennivalótok?” Azt felelték neki, hogy: „Nincsen!” (Jn 21:5) Ekkor azt mondotta nekik: „Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől és találtok. Oda veték azért, és kivonni már nem bírták a halaknak sokasága miatt.” (Jn 21:6)
János felismerte az idegent, és azt kiáltotta oda Péternek: „Az Úr van ott!” (Jn 21:7) Péter annyira fellelkesült és olyan boldog lett, hogy lelkesedésében belevetette magát a vízbe, és hamarosan ott állt Mestere mellett. – Jézus élete, 810. o.

Amikor Krisztus harmadszorra tette fel Péternek a kérdést: „Szeretsz-é engem?”,  a tanítvány  lelkét éles  nyílként járták  át e  szavak.
Önvizsgálatot tartva esett a sziklára, és így szólt: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged.” […]
Némelyek azt állítják, hogy ha egy lélek megbotránkozik és elesik, többé nem fog felkelni. De ezt épp Péter esete cáfolja… Azzal, hogy Krisztus Péterre bízta azon lelkek gondozását, akikért Ő meghalt, bizalmának a legerőteljesebb biztosítékát tárta elénk. […]
Péter most már kellően alázatos volt ahhoz, hogy megértse Jézus szavait, és ez a korábban nyughatatlan, kérkedő és magabiztos tanítvány már nem tett fel több kérdést, hanem csak megalázta magát és engedelmeskedett. A tudat, hogy Krisztus nem fordított hátat neki, számára világosságot, vigasztalást és áldást hozott. – Conƒlict and Courage, 322. o.

Krisztust kell szemlélnünk. Az ember azért tartja magát igaznak, mert nem ismeri Krisztust. Ha Jézus tiszta és tökéletes lényét figyeljük, igazi megvilágításban látjuk meg saját gyengeségünket, szegénységünket és hibáinkat. Meglátjuk magunkat önigazultságunk rongyaiban. Felismerjük, hogy éppoly elveszettek és gyógyíthatatlanok vagyunk, mint minden más bűnös. […]
Minél közelebb jutunk Jézushoz, és minél jobban meglátjuk jellemének tisztaságát, annál inkább érezzük a bűn mérhetetlen rútságát, és annál kevésbé dicsőítjük önmagunkat. Azok, akiket a menny szentnek ismer el, soha nem hivalkodnak jóságukkal. Péter apostol Krisztus hűséges szolgája lett, ezért Isten mennyei világossággal és erővel áldotta meg. Péter tevékenyen részt vett Krisztus egyháza építésében, de sohasem felejtette el félelmes és szégyenletes kudarcát. Isten megbocsátotta bűnét, de Péter jól tudta, hogy jellemének gyenge pontján, amely bukását okozta, csak Krisztus erejével győzhetett. Önmagában semmi dicséretre méltót nem talált. – Krisztus példázatai, 159–160. o.

2. Olvassuk el Jn 21:20-22 szakaszát! Milyen kérdés indította Pétert téves irányba? Hogyan terelte aztán Jézus a helyes útra Pétert?

Éppen az imént állította vissza Jézus a szolgálatba Pétert, amikor azt mondta neki, hogy „Kövess engem!” (Jn 21:19). Feltehetőleg arra utalt, hogy a valóságban kövesse a part menti úton. Péter ekkor megfordult, és látta, hogy János is Jézus után megy, ezért érdeklődött a sorsa iránt: „Uram, vele pedig mi lesz?” (Jn 21:21, ÚRK).
A szolgálatba való visszaállításakor Jézus megjövendölte Péternek, hogyan fog meghalni (Jn 21:18), aki pedig kíváncsi lehetett János halálára is. Jézus vissza akarta terelni a figyelmét: Őt kövesse, ne azzal foglalkozzon, hogy mi lesz a másik tanítvánnyal.
 

3. Olvassuk el Jn 21:23-25 verseit! Hogyan értették félre Jézus válaszát? Mivel igazította helyre János apostol ezt a félreértést?

Nem értették jól, hogy mire gondolt Jézus, amikor ezt mondta: „Ha azt akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!” (Jn 21:22, RÚF). Azt hitték, hogy Jézus visszatér, mielőtt János meghalna. Telt-múlt az idő, János megöregedett, és válsághelyzetet teremthetett volna, ha Jézus visszajövetele előtt meghal (természetesen meg is halt). János azzal igazította ki a félreértést, hogy jelezte: ez nem prófécia volt arról, ami történni fog, hanem kijelentés, hogy a döntés Jézus kezében van.
A Jézusra, nem pedig a többi emberre való összpontosítás gondolata remek átvezetés a hét további részének témájához. Elkerülhetetlen, hogy emberek csalódást, sőt még fájdalmat is okozzanak, Jézus azonban a Megváltónk – egyedül Jézus!
A keddtől csütörtökig terjedő részben Isten Igéjének megértésével foglalkozunk. Az a cél vezet, hogy megértsük és kövessük Jézust, egyedül Ő legyen a Mesterünk és a Vezetőnk, még ha másoktól is kapunk valamilyen segítséget, tanácsot és vezetést.
 

Milyen gyakran csalódtunk már emberekben, akikre talán felnéztünk? Mi a szomorú tapasztalatok tanulsága?

EGW idézet

Jézus egyedül akart beszélni Péterrel, mert volt valami, amit csak vele akart közölni… Azért, hogy megerősödhessék hite végső próbájára, az Üdvözítő feltárta előtte a jövőjét. Megmondotta neki, hogy egy aktív élet leélése után, mikor már túljut élete delén, valóban követheti majd Urát. […]
Jézus így egészen nyilvánvalóvá tette Péter számára halálának a módját. Sőt még kezeinek a kereszten való kiterjesztését is megjövendölte neki. Jézus ismét azt parancsolta tanítványának: „Kövess engem!” (Jn 21:19) Pétert nem bátortalanította el halála módjának a kinyilatkoztatása. Felkészültnek érezte magát arra, hogy Uráért bármiféle halált elszenvedjen.
Hajdan Péter test szerint ismerte Krisztust úgy, mint ma is sokan ismerik. Többé azonban nem kellett neki egy ilyen korlátozott ismerettel megelégednie. Péter többé nem úgy ismerte Krisztust, mint ahogy akkor ismerte, mikor emberi, földi közösségben volt vele. Akkor és ott Péter emberként, mennyből küldött tanítóként szerette Jézust. Most azonban már Istenként szerette. Péter megtanulta a leckét, hogy számára Krisztus volt „minden mindenben” (1Kor 15:28). Péter most már kész volt arra, hogy részt vegyen Ura szolgálatában, amelyhez az áldozat is hozzátartozott. Mikor végül keresztre feszítették, akkor saját kérésére fejével lefelé függesztették, mert azt gondolta, hogy túl nagy megtiszteltetés lenne számára, ha ugyanazon a módon szenvedné el a halált, mint Mestere. – Jézus élete, 815. o.

Mikor Péter Jézus mellett lépkedett, észrevette, hogy János követi őket. Elfogta a vágy, hogy megismerje János jövendőjét is. Jézushoz fordult és megkérdezte: „Uram, ez pedig mint lészen? Monda néki Jézus: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!” (Jn 21:21–22) Péternek meg kellett volna fontolnia, hogy Ura csak azt jelenti ki neki, aminek a tudása, megismerése a legjobb számára. Mindenkinek az a kötelessége, hogy kövesse Krisztust indokolatlan aggodalmaskodás nélkül azok felől, ami a mások számára kijelölt munkát illeti. Jánosról való kijelentésében: „Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök” (Jn 21:22) – Jézus nem adta biztosítékát annak, hogy ez a tanítvány megéri az Úr második eljövetelét. Jézus Krisztus egyszerűen kijelentette saját legfőbb hatalmát, és azt, hogyha éppen akarná is, hogy így legyen, az semmiképpen nem érintené Péter munkáját. Mindkettőjük, János és Péter jövője is Uruk kezében volt. Jézus mindegyiküktől annak a kötelességnek a teljesítését követeli csak meg, hogy engedelmesen kövessék Őt. – Jézus élete, 816. o.

Jézus kezét kivéve, minden kezet el kell engednünk. A barátok hitszegőknek bizonyulnak és elárulnak bennünket… De a sötétség és veszély közepette tegyük kezünket Krisztus kezébe!
Az egyetlen mód, ahogyan az emberek képesek szilárdan megállni a küzdelemben, az a Krisztusban való gyökerezés és megalapozottság. És ez csak akkor lehetséges, ha az igazságot úgy mutatjuk be, hogy az találkozzon a lélek szükségleteivel. A megfeszített Krisztus, a mi igazságunk prédikálása az, ami kielégíti a lelki éhséget. – Az utolsó napok eseményei, 150–151. o.
 

4. Olvassuk el Jn 1:4-10, 3:19-21, 5:35, 8:12, 9:5, 11:9-10 és 12:35 verseit! Milyen ellentéttel találkozunk ezekben a szakaszokban? Miért különösen fontos ez az igazság megértése szempontjából?

A világ sötétségben van, menekül a világosságtól, egyedül nem találhatja meg az utat az igaz Istenhez, a személyes Teremtő Istenhez, aki kinyilatkoztatást ad és megvált.
„Az ember önmagától sohasem juthat el az istenismeretre. »Magasabb az égnél: mit teszel tehát? Mélyebb az alvilágnál; hogy ismerheted meg« (Jób 11:8)? Egyedül a fiúság lelke jelentheti ki nekünk Isten mélységes dolgait, melyeket »szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt… Nekünk azonban az Isten kijelentette az Ő Lelke által« (1Kor 2:9-10)” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 348. o.).
Csak Jézus Krisztus „jelentette ki” az Atyát (Jn 1:18). Itt az exégeomai görög szó található, ami azt jelenti, hogy „elbeszél”, „megmagyaráz”, „kifejt”. János úgy mutatja be Jézust, hogy Ő a mennyei küldött, aki megmagyarázza, mit jelent megismerni Istent. Egyedül általa ismerhetjük meg Istent igazán.
 

5. Olvassuk el Jn 8:42-44 verseit! Mit mond Jézus arról a hamis alapról, amelyre Izrael vallási vezetői építették a hitüket?

Aki nem az igazságban áll, a saját forrásából ítél, a bibliaszövegek jelentését csakis emberi szemszögből „látja”. Ezzel szemben el kell fogadnunk, hogy Krisztus a világ világossága, és amikor Igéjét magyarázzuk, Őt kell követnünk. Az ördög viszont „a sajátjából szól” (Jn 8:44). Ha nem vigyázunk és nem adjuk át magunkat Istennek hittel és engedelmesen, bennünket is az a veszély fenyeget, hogy csak a saját vágyaink, kívánságaink és szempontjaink szerint olvassuk az Igét, ami sokkal könynyebben megtörténik, mint gondolnánk!
 

Hogyan fogadjuk az igazságot, ha „elevenünkbe vág”? Hogyan kellene fogadnunk?

EGW idézet

A zsidó vezetők tanulmányozták a Messiás királyságára vonatkozó prófétai tanításokat, de ezt nem az igazság megismerése iránti őszinte vágyból tették, hanem azért, hogy bizonyítékot találjanak nagyravágyó reményeik fenntartására. Amikor Krisztus várakozásaikkal ellentétes módon jött el, nem fogadták be Őt, és saját igazolásukra csalónak próbálták beállítani. Amikor már rátették lábukat erre az ösvényre, Sátánnak könnyű volt Krisztussal szembeni ellenállásukban megerősíteni őket. Azokat a kifejezéseket, amelyek Istenségét bizonyíthatták volna, ellene fordították. Így Isten igazságát hazugsággá változtatták, s minél közvetlenebbül szólt hozzájuk a Megváltó irgalmasságának cselekedetei által, annál csökönyösebben álltak ellen a világosságnak. – Jézus élete, 212. o.

Krisztust emeljük magasba, mint az erő egyedüli forrását, és bemutatjuk páratlan szeretetét az emberi bűnök büntetésének kiegyenlítésében, valamint az embernek tulajdonított igazságosságát. Sőt, ilyenkor a törvény olyan helyre kerül, ahol az azt megillető fény világíthatja és ragyoghatja körül. Ez egyedül a Kálvária keresztjéről származó világosság fényében lehetséges. A törvénynek egyedül a megfeszített és feltámadt Üdvözítőtől származó világosság fényében van csorbítatlan szerepe és helye a megváltási tervben. Ez csak lelkileg érthető meg. Krisztus nekünk tulajdonított igazságossága tüzes hitet, reményt és örömet gyújt az Őt szemlélő szívében. Ebben az örömben egyedül azok részesülhetnek, akik szeretik és megtartják Jézus szavait, melyek az Isten szavai. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 3. köt., 176. o.

„Monda azért nékik Jézus: Még egy kevés ideig veletek van a világosság. Járjatok, amíg világosságotok van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket: és aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy.” (Jn 12:35)
Ezt a figyelmeztetést szeretnénk közölni veletek is, akik azt állítjátok, hogy az igazságot birtokoljátok: „Még egy kevés ideig veletek van a világosság.” Kérlek, gondoljatok arra, hogy milyen rövid az emberi élet, és milyen gyorsan múlik az idő. Kiváló lehetőségek és aranyalkalmak állnak a rendelkezésünkre. Isten csodálatos és végtelen kegyelme arra vár, hogy az Ő legdrágább kincseit igényeld tőle. A Megváltó várja, hogy kiáraszthassa rád áldásait ingyen, csak egy kérdésre kell válaszolnod: „Elfogadod-e azokat?” A tárház tele van, a világosság fénylik, ám ez a világosság értékét veszti azok számára, akik nem becsülik, nem fogadják el, akik nem válaszolnak rá, és akik nem adják azt tovább, miután megkapták. – That I May Know Him, 87. o.
 

6. Milyen probléma miatt kereste fel Jézust a királyi tisztviselő Jn 4:46-54 szakasza szerint? Valójában milyen kérdés húzódott meg a háttérben?

Ez a férfi Jézushoz, a világ Világosságához fordult segítségért, de eldöntötte magában, hogy csak akkor hisz benne, ha meggyógyítja a gyermekét. Azt mondhatjuk a gondolkodásáról, hogy „alulról” jövő. Az ilyen szemlélet szabályokat és előírásokat akar megszabni Isten és Igéje számára. Isten Szava magyarázatakor az emberi elgondolásokat tartja a legfőbb tekintélynek, bármilyen hibás, korlátozott és szubjektív legyen is az. Ez roppant veszélyes csapda.
A „felülről” származó gondolkozás azonban hittel válaszol, először is bízik Istenben és az Igében (Jn 4:48; 6:14-15; 2Tim 3:16). A Biblia önmagát magyarázza, ha hittel elfogadjuk. Az Írás megértésének és magyarázásának vezetője a Szentírás világnézete, ne a kor filozófiája legyen! Az emberi elgondolásokat Isten Igéjének kell alávetni, alárendelni, nem fordítva.
El kell hinnünk a Szentírás kijelentéseit, ha hinni akarunk Jézus szavában (Jn 5:46-47). „Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonynyal az én tanítványaim vagytok” (Jn 8:31). Ha kételkedünk Isten Szavában, nem marad meg bennünk Igéje (Jn 5:38). „Aki megvet engem, és nem fogadja be az én beszédeimet, van annak ítélőbírája: az a beszéd, amelyet szóltam, az ítéli el majd az utolsó napon. Mert én nem magamtól szóltam, hanem az Atya, aki elküldött engem, ő parancsolta nekem, hogy mit mondjak, és mit szóljak” (Jn 12:48-49, ÚRK).
Isten Igéjének hallgatása több a passzív információgyűjtésnél, mert Isten akaratát cselekedni kell. Ez a tevékeny válasz az Ige hallására. „Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti erről a tanításról, hogy Istentől van-e, vagy én magamtól szólok” (Jn 7:17, ÚRK).
Isten Szavának hallgatása és annak cselekvése fejezi ki szeretetünket iránta. „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk” (Jn 14:23).

Mi a kapcsolat Jézus szeretete és az engedelmesség között? Miért fenyeget a törvényeskedés veszélye, ha nem a szeretet az „engedelmesség” alapja?

EGW idézet

Ő, aki Kapernaumban megáldotta a királyi embert, éppúgy minket is meg akar áldani. A bánatos apához hasonlóan azonban mi is gyakran földi javakra vágyakozva keressük Jézust, s csak akkor vagyunk hajlandóak bízni szeretetében, ha kérésünket teljesíti. A Megváltó nagyobb áldásban szeretne részesíteni, mint kérhetnénk; késlekedik kérésünkre válaszolni, hogy megmutassa szívünk gonoszságát, és nagy szükségünket kegyelmére. Arra vágyik, hogy lemondjunk az önzésről, mert így hozzá juthatunk. Valljuk meg tehetetlenségünket, nagy szükségünket, és bízzuk magunkat teljesen az Ő szeretetére.
A királyi ember látni akarta imájának beteljesülését, mielőtt hisz, de el kellett fogadnia Jézus szavát, hogy kérését meghallgatta, és az áldásban részesítette. Ezt a leckét nekünk is meg kell tanulnunk. Bíznunk kell ígéreteiben. Ha hittel megyünk hozzá, Isten minden kérést szívébe zár. Amikor áldását kérjük, higgyük, hogy megkapjuk, és köszönjük meg, hogy megkaptuk. Azután végezzük a dolgunkat, és legyünk biztosak abban, hogy az áldás akkor teljesül, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Ha ezt megtanultuk és tesszük is, tudni fogjuk, hogy imáink meghallgatásra találnak. Isten cselekedni fog érettünk „véghetetlen bőséggel”, „az Ő dicsősége gazdagságáért”, és „az Ő hatalma erejének ama munkája szerint” (Ef 3:20, 16; 1:19). – Jézus élete, 200. o.

Ha mi a hármas angyali üzenet erejét és lelkét akarjuk, akkor a törvényt és az evangéliumot együtt kell feltárnunk, mert ez a kettő elválaszthatatlan. Ahogy az alvilági hatalom a hitetlenség gyermekeit arra sarkallja, hogy Isten törvénye érvénytelen, és Krisztust, a mi igazságunkat lábbal tapossák; úgy egy másik hatalom befolyásolja a hűségesek szívét, hogy a törvényt magasra emeljék, és Krisztust, mint a tökéletes Üdvözítőt felmagasztalják. Ha Isten gyermekeinek életét nem hatja át Isten ereje, akkor hamis tanok és vélemények ejtik foglyul gondolataikat. Krisztus és igazsága hiányozni fog tapasztalataikból, és hitük nélkülözi az éltető erőt. […]
Üzenetünk súlypontja nem Isten törvénye önmagában, hanem ezzel együtt a Jézusba vetett hit. Ösvényünket ma egy ragyogó fény világítja meg, amely Krisztusba vetett hitünket növeli. Minden fénysugarat magunkévá kell tennünk és aszerint élnünk, nehogy az ítéletkor vádolónk legyen. Feladataink és kötelességeink egyre fontosabbá válnak számunkra, ahogy egyre tisztábban látjuk az igazságot. Amikor ránk árad a világosság, megmutatja és megfeddi a tévedéseket, amelyek sötétségbe voltak elrejtve, és arra késztet, hogy az ember élete és jelleme megváltozzon az Istentől nyert világossággal összhangba kerülve. Bűnök, amelyek egykor a lelki vakság miatt a tudatlanság bűnei voltak, többé nem követhetők el anélkül, hogy vétkessé ne tennének. A világosság növekedésével az embereknek át kell alakulniuk, emelkedetté és nemessé válva, különben még eltévelyedettebbé és makacsabbá lesznek, mint azelőtt. – Az evangélium szolgái, 161–162. o.
 

Hatalmas az eltérés Isten és az emberek nézőpontja között. Isten a Szentlélek hatalma által a Bibliában mutatja be a saját nézőpontját. Mi döntjük el, hogy sötétségben akarunk-e járni, vagy elfogadjuk a Jézus Krisztustól jövő világosságot, amit az Igében nyilatkoztatott ki.
Ennek a döntésnek meghatározó tényezője, hogy személyesen átadjuk magunkat Jézus Krisztusnak, a Fiú Istennek, az emberiség Megváltójának. A Szentlélek erejével az Atya Isten kijelentette szeretetének mélységét Jézus élete, halála és feltámadása által. Azért tudhatunk Jézusról, mert feljegyezték életének, halálának és feltámadásának történetét Isten Igéjében.
„Isten angyalai szüntelenül kapcsolatot tartanak a menny és a föld között. Krisztus Isten erejével, az angyalok szolgálata révén vitte véghez a csodáit a betegekért és szenvedőkért. Minden isteni áldás Krisztuson keresztül, mennyei követeinek szolgálata által árad ránk. Azzal, hogy Üdvözítőnk emberi természetet öltött magára, egyesítette saját és Ádám bukott fiainak és leányainak érdekét, és képviseli őket a mennyei trón előtt. Ezáltal Krisztus közbenjáróvá vált Isten és ember között” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 111. o.).

Naponkénti tanulmányozásra:

1Kor 5,

1Kor 6,

1Kor 7,

1Kor 8,

1Kor 9,

1Kor 10,

1Kor 11;

Jézushoz vezető út, 13. fejezet

 

1.    Mit kell tenniük a hittestvéreknek az egymással való törvénykezés helyett?

2.    Mi fontosabb a körülmetélkedésnél és a körülmetéletlenségnél?

3.    Milyen jövedelemből kell megélniük a szent dolgokban munkálkodóknak?

4.    Milyenekké váltak az egybegyűlő korinthusi hívek?

5. Mi történik, ha állandóan a múlt szomorú emlékeire gondolunk?