Ószövetségi próféciák beteljesítése

E heti tanulmányunk: Jeremiás 2:13; Zakariás 9:9; János 5:17, 20, 36-40,46-47; 8:12-30; 13:18; 17:12

János evangéliumában újból és újból szembesülünk Jézus tetteivel és szavaival, amelyek azt mutatják, hogy igen, a Messiás (ho Máshíach), a Krisztus jött el Izraelbe, a Szentírás jövendölése szerint, úgy, mint aki közülük való, Betlehemben született zsidó.
Azonban amint János megírta, „a világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt” (Jn 1:10).
A világban volt, amit Ő teremtett, a világ mégsem ismerte meg Őt? Különös kijelentés! Ám ahogy láthatjuk Jánosnál és a többi evangéliumban, sokan nem ismerték fel, akiknek bizony fel kellett volna ismerniük, kiváltképp a tettei és a szavai miatt. Ráadásul az ószövetségi Szentírás is Őrá mutatott.
Ezen a héten szintén János kijelentéseit vizsgáljuk azzal kapcsolatban, hogy Jézus a Messiás. Azt is megnézzük, miért utasították el továbbra is sokan, noha igen komoly érvek támasztották alá, hogy Ő a Krisztus.
Mit tanulhatunk ezeknek az embereknek a hibáiból?

November 23. – A Prófétaság Lelke napja
 

EGW idézet

Isten Fia eljött a földre helyreállítani a világot. Ő volt az út, az igazság és az élet. Minden szava lélek és élet volt. Hatalommal szólt annak tudatában, hogy ereje áldást hoz az emberiség számára, és megszabadíthatja azokat, akiket Sátán a rabságában tart; de ugyanakkor azt is tudta, hogy jelenléte teljes örömöt hoz a világra. Az emberi család minden elnyomott és szenvedő tagján segíteni akart, és megmutatni, hogy áldást hozni jött, nem pedig ítélkezni. – Lift Him Up, 37. o.

Krisztus határozott módon szerezte meg a tekintélyhez és a hűséghez való jogát. „Ti engem így hívtok: Mester és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok” – mondta. „Egy a ti Doktorotok, a Krisztus.” Ezáltal tehát a nevéhez tartozó méltósággal, a mennyből származó erővel és tekintéllyel rendelkezett.
Némely esetben igazi fenségének méltóságával beszélt. „Akinek van füle a hallásra, hallja” – mondotta. Ezen szavakkal csupán megismételte azt, amit a végtelen Isten dicsőségesen kijelentett: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok!” A komor tekintetű farizeusok körében, akik mindig saját fontosságukat fitogtatták, Krisztus nem tétovázott összehasonlítani magát a leghíresebb földi emberekkel, nem szégyellt felsőbbrendűségéről beszélni. – Lift Him Up, 37. o.

Jézus eljött, hogy közöttünk lakozzon, s kinyilatkoztassa az Atyát mind az emberek, mind az angyalok előtt. Isten Igéje volt – Isten gondolatait tette érthetővé. Tanítványaiért mondott imájában így szólt: „Megismertettem ővelük a te nevedet” (Jn 17:26) – „irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú” (2Móz 34:6) –, „hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, és én is őbennük legyek” (Jn 17:26). De ez a kinyilatkoztatás nem csupán földi gyermekeinek szól. Kicsiny világunk az egész mindenség tankönyve. Isten kegyelmének csodálatos terve, a megváltó szeretet titka az a tantárgy, amelybe „angyalok vágyakoznak betekinteni” (1Pt 1:12), és amelyet végtelen időkön át kutatni fognak. Mind a megváltottak, mind az el nem bukott lények számára Krisztus keresztje lesz az ismeret és a dicséret forrása. Meglátszik majd, hogy a Jézus arcán ragyogó dicsőség az önfeláldozó szeretet fénye. A Kálváriáról áradó világosságban látható meg, hogy az önmegtagadó szeretet törvénye az élet törvénye a föld és a menny számára egyaránt; s hogy Isten szívében van a forrása annak a szeretetnek, amely „nem keresi a maga hasznát” (1Kor 13:5); és hogy a szelíd, alázatos Jézus a megközelíthetetlen világosságban lakozó Atya jellemét mutatta be. – Jézus élete, 19. o.
 

A konkrét csodák mellett, amelyekkel János azt támasztotta alá, hogy Jézus a Messiás, feljegyezte a jeleket, cselekedeteket és csodákat övező, szélesebb körű vitákat is.
Önmagukban a jelek és csodák nem bizonyítják, hogy Jézus a Messiás, hiszen tett csodát sok próféta, sőt hamis próféta is. János nemcsak azért írt a jelekről, mert azok a nagy csodatévőre mutattak, hanem mert sajátságos módon mutattak rá arra, hogy Jézus a Messiás, aki valóban az Atya Istentől jött.
 

1.  Olvassuk el Jn 5:17, 20, 36-38 verseit! Hogyan írják le ezek a részek Jézus és az Atya Isten kapcsolatát, különös tekintettel a jelekre?

Jézus a jelekkel mutatta be az Atyával való szoros együttműködését. Ők ketten egyek. A jelek tanúsítják, hogy „az Atya énbennem van, és én őbenne vagyok” (Jn 10:38; lásd még 14:10-11).
Jézus eljövetelének célja volt annak a dolgait tenni, aki Őt küldte, hogy a cselekedetei nyilvánvalóvá váljanak a világban. Vagyis az Atya által rábízott tettek végzéséért jött, amelyek egyértelműen tanúsították, hogy az Atyától jött.
Azonban ahogy láttuk, még a hatalmas jelek és sokak bizonyságtétele dacára is voltak, akik úgy döntöttek, hogy nem hisznek benne.
A vallási vezetők megkérdezték Jézustól: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nékünk nyilván! Felele nékik Jézus: Megmondtam néktek, és nem hiszitek: a cselekedetek, amelyeket én cselekszem az én Atyám nevében, azok tesznek bizonyságot rólam” (Jn 10:24-25).
Amennyiben Jézus nyilvánosan Messiásnak mondta volna magát, a vallási vezetők – akik ürügyet kerestek ellene – azonnal lecsaptak volna rá. Ennek tudatában Jézus a tetteire hivatkozott. Ha kijelenti, hogy Ő a Krisztus, megpróbálhatták volna cáfolni. Viszont hogyan tagadhatták a jeleket, a tetteket és a csodákat, amelyek erős bizonyságai voltak annak, hogy ki Ő és honnan jött.

Mit tehetünk, nehogy nekünk is úgy megkeményedjen a szívünk, mint ezeknek a vallási vezetőknek? Hogyan fordulhat elő, hogy az ember hadakozik Isten műve ellen?

EGW idézet

A Szentírás világosan ecseteli Isten és Krisztus kapcsolatát, világosan szemlélteti kettejük személyiségét és egyéniségét is.
„Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nekünk Fia által. Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette. Aki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, ült a Felségnek jobbjára a magasságban. Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál.” (Zsid 1:1–5) – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 268. o.

Isten Krisztus atyja, Krisztus Isten fia. Krisztus magas tisztséget nyert el: egyenlő lett az Atyával. Isten mindent megbeszél Fiával.
Jézus mondta a zsidóknak: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, és én is munkálkodom… A Fiú semmit sem tehet magától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amiket ő maga cselekszik; és ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd néki.” (Jn 5:17–20)
Itt ismét az Atya és a Fiú személyisége tárul szemünk elé, mutatva a közöttük fennálló egységet. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 268–269. o.

Isten nem helyezi törvényeit hatályon kívül, sem nem dolgozik velük ellentétben, hanem állandóan eszközeiként használja őket. A természet egy intelligenciáról, egy személy jelenlétéről, egy természet törvényein belül és keresztül működő cselekvő energiáról tanúskodik. Az Atya és a Fiú állandóan munkálkodik a természetben. Krisztus ezt mondja: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5:17)
Ezt énekelték a léviták a Nehémiás által feljegyzett dicsénekükben: „Te vagy egyedül az Úr! Te teremtetted az eget, az egeknek egeit és minden seregöket, a földet és mindent, ami rajta van […] és te adsz életet mindnyájoknak.” (Neh 9:6) Ami ezt a világot illeti, Isten teremtési munkája befejeződött. Mert „[…] munkáit a világ megalapításától kezdve bevégezte” (Zsid 4:3). De hatalma még most is jelen van a teremtés műveinek fenntartásában. Nem úgy van az, hogy az egyszer mozgásba lendített gépezet a benne rejlő energia folytán végzi munkáját; hogy a pulzus ver, és egyik lélegzet követi a másikat. Hanem minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás arról tanúskodik, hogy valakinek, akiben „élünk, mozgunk és vagyunk” (Csel 17:28), mindenre kiterjed a gondoskodása. – Pátriárkák és próféták, 114–115. o.

János az Ótestamentum tekintélyére, a Krisztus tetteit előre bejelentő próféciákra is hivatkozott, azokon a jeleken és bizonyságtételeken kívül, amelyekkel általában rámutatott, hogy Jézus a Messiás. Az Ószövetség szerepe nemcsak az ő írásaiban, hanem az egész Újszövetségben központi jelentőségű. A Szentírás – ebben az esetben az Ótestamentum – igazolja, hogy ki is Jézus, honnan jött, mit tett és mit fog tenni.
 

2. Olvassuk el Jn 5:39-40 és 46-47 verseit! Hogyan viszonyult Jézus a Szentírás tekintélyéhez?

Az evangéliumokban Jézus újból és újból úgy utal a Szentírásra, mint a mellette szóló legfőbb bizonyságtételre. Gyakran említ olyan ószövetségi eseményeket, amelyek rá és a tevékenységére mutatnak. A következő is egy ilyen eset, amikor 4Móz 21:5-9 szakaszára utal vissza: „És ahogyan felemelte Mózes a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának felemeltetnie” (Jn 3:14, ÚRK). Itt nemcsak a történetet idézi fel, hanem ezzel önmagára mutat, alapvetően hiteles magyarázatát adva annak, hogy milyen üzenetet kellett a történetnek közvetítenie.
Nemcsak Jézus, hanem mások is az Ószövetségből mutatnak rá. János evangéliuma elején például Fülöp szavait olvashatjuk: „Aki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát” (Jn 1:46).
 

3. Olvassuk el Jn 13:18; 17:12; 19:24, 28, 36 verseit! Mit tanítanak ezek a szakaszok a Szentírás tekintélyéről Jézus és János értelmezése szerint? Ezek alapján mennyire kell meghatározó erejűnek tartani az Írás egészét a hitünkre nézve?

Milyen erők igyekeznek aláásni a Biblia tekintélyébe vetett hitünket – akár nyíltan, akár burkoltan? Beszéljünk erről a csoportban!

EGW idézet

Krisztus volt az, aki a próféták által szólt népéhez. Péter apostol a keresztény egyházhoz írt levelében azt mondja, hogy a próféták az eljövendő üdvösség felől prófétáltak, „Nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak ő bennök levő Lelke, aki eleve bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről.” (1Pt 1:10–11) Krisztus hangja az, amely az Ótestamentum útján hangzik felénk: „… Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke.” (Jel 19:10)
Tanításaival – mialatt személyesen ott járt az emberek között – maga Jézus Krisztus irányította az emberek figyelmét az Ótestamentumra. Ezt mondta a zsidóknak: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam.” (Jn 5:39) Ebben az időben az Ótestamentum könyvei voltak az egyedüli részei a Bibliának, amelyek már írásban léteztek. Ismét Isten Fia volt az, aki kijelentette: „[…] Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat.” Azután hozzátette: „[…] Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.” (Lk 16:29, 31) – Pátriárkák és próféták, 366 – 367. o.

Jézus mennyei Atyja bölcsességében és erejében bízott. Így szólt: „Az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg, […] és tudtam, hogy szégyent nem vallok. […] Ímé, az Úr Isten megsegít engem.” (Ésa 50:7, 9) Saját példájára hivatkozva mondta: „Ki féli közületek az Urat? […] ő, aki sötétségben jár és nincs fényesség néki, bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenhez.” (Ésa 50:10)
„Jön a világ fejedelme: – mondta Jézus – és énbennem nincsen semmije.” (Jn 14:30) Jézust nem befolyásolták Sátán mesterkedései. Nem egyezett bele a bűnbe. Még gondolatban sem hajlott a kísértésre. Ez történhet velünk is. Krisztus emberi természete egységben volt Istenségével, a benne lakozó Szentlélek vértezte fel a küzdelemre. Azért jött, hogy az isteni természet részeseivé tegyen minket. Amíg hit által egyek vagyunk vele, a bűn nem uralkodhat rajtunk. […]
Hogy ezt miként érhetjük el, azt Krisztus megmutatta nekünk. Milyen eszközökkel győzött Jézus a Sátánnal szembeni küzdelemben? Isten szavával. Csak az Ige által tudott ellenállni a kísértésnek. „Meg van írva” (Mt 4:4) – mondta. Minket pedig megajándékozott „igen nagy és becses ígéretekkel; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon” (2Pt 1:4). Isten Igéjének minden ígérete a mienk. Élnünk kell minden egyes Igével, amely Isten szájából származik. Ha kísértés ostromol, ne tekintsünk a körülményekre vagy saját gyengeségünkre, hanem az Ige hatalmára! Annak minden ereje a tiéd. „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” (Zsolt 119:11) „Az emberek cselekedeteinél a te ajkad igéjével vigyáztam az erőszakosnak ösvényeire.” (Zsolt 17:4) – Jézus élete, 123. o.
 

Jézus a kilétéről folyó vita során kiemelte a Szentírás tekintélyét. Első pillantásra nem is gondolnánk szükségesnek ezt, hiszen a vallási vezetők hittek a Szentírásban. Jézus azonban még velük beszélve is hangsúlyozta a Szentírás tekintélyét, méghozzá azért, hogy bemutassa nekik, ki Ő valójában, bár kemény volt a szívük és küzdöttek a meggyőzés ellen.
Közben János feljegyez sok, az Ótestamentumból származó idézetet vagy olyan utalást, amely azt mutatja, hogy Jézusban teljesedett a Messiásról szóló ószövetségi ígéret.
 

4.  Hogyan kapcsolódnak össze a következő óés újszövetségi szakaszok? Vagyis az Újszövetség hogyan tesz bizonyságot Jézusról ezekkel a bibliaszövegekkel?

Jn 1:23; Ézs 40:3 

Jn 2:16-17; Zsolt 69:10

Jn 7:38; Jer 2:13

Jn 19:36; 4Móz 9:12

Nemcsak János, hanem Péter, Pál, Máté, Márk, Lukács, mint ahogy a Szentlélek ihletése alatt a többi újszövetségi író is többször hangsúlyozta, hogy ótestamentumi próféciák beteljesedése volt a Názáreti Jézus élete, halála, feltámadása és az Isten trónjához való felemelkedése.
Jézus folyamatosan a Szentírásra terelte tanítványai figyelmét, mint ami előrevetítette szolgálatát. Ők mégis mikor értették meg, hogy az Írás előremutatott Jézus halálára és feltámadására? Csak azután fogták fel, hogy feltámadt és megjelent közöttük. „Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszükbe jutott, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott” (Jn 2:22, ÚRK; lásd még 20:9).

EGW idézet

Keresztelő Jánosban az Úr egy olyan szolgát hívott el, aki előkészítette az Úrnak útját. Rendíthetetlen bizonyságot kellett tennie a bűn megfeddése és elutasítása mellett. Lukács ekként szól munkájáról és küldetéséről: „És ez ő előtte fog járni az Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére, hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet.” (Lk 1:17) […] János trombitaként hallatta szavát. Küldetése ez volt: „Hirdesd népemnek bűneiket, és Jákob házának vétkeit.” (Ésa 58:1) Nem volt része tudós emberek iskoláiban. Tanítói Isten és a természet voltak. Olyan emberre volt szükség Krisztus útjának elkészítésére, aki eléggé bátor volt ahhoz, hogy az ősi próféták hangján szólva megtérésre hívja az elkorcsosult nemzetet. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 147–148. o.

Isten hírnököt küldött, hogy bejelentse Krisztus jövetelét, felhívja a zsidó nemzet és a világ figyelmét küldetésére, s így az emberek felkészülhessenek fogadására. A János által hirdetett csodálatos személyiség több mint harminc évig közöttük járt, és valójában nem ismerték fel benne Isten küldöttét. Lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába a tanítványokat, mert megengedték, hogy az eluralkodó hitetlenség elferdítse véleményüket, elhomályosítsa értelmüket. A sötét világot világossága ragyogta be, mégsem ismerték fel, honnan jönnek sugarai. Magukat kérdezgették, miért is viselkedtek úgy, hogy Krisztusnak meg kellett feddnie őket. Gyakran elismételték a vele folytatott beszélgetéseket, mondván: Miért engedtük, hogy földi megfontolások és a papok, rabbik ellenkezése összezavarja az eszünket, s ne ismerjük fel: Mózesnél nagyobb van köztünk, Salamonnál bölcsebb elme tanít minket? – Jézus élete, 508. o.

Világosság fénylett a sírbolt körül, de Jézus teste nem volt ott. Amint a sírbolt körül álltak, hirtelen észrevették, hogy nincsenek egyedül. Egy fehér ruhába öltözött fiatal férfi ült a sírboltban. Ő volt az az angyal, aki elhengerítette a követ… „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott: emlékezzetek rá, mint beszélt néktek, mikor még Galileában volt, mondván: Szükség az ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe és megfeszíttetni és harmadnapon feltámadni.” (Lk 24:5–7)
Feltámadott, feltámadott! Az asszonyok újra és újra elmondották ezeket a szavakat. Most már nem volt többé szükség a megkenéshez való fűszerekre. Az Üdvözítő él és nem halott. Most már visszaemlékeztek arra is, hogy amikor Jézus a haláláról beszélt, akkor azt is megmondotta nekik, hogy majd fel is támad. Micsoda nap ez az egész világ számára! Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, „félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak” (Mt 28:8). – Jézus élete, 788–789. o.

Jézus így szólt a vallási vezetőkhöz: „Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert úgy vélitek, hogy azokban van az örök életetek, pedig azok rólam tesznek bizonyságot” (Jn 5:39, ÚRK). Micsoda kijelentés ez önmagáról!
A teológusok úgy érvelnek, hogy különböző becslések szerint a Názáreti Jézus több száz ószövetségi próféciát teljesített be, ami egészen elképesztő. Hiszen aligha volna esélye annak, hogy egy ember által nem minden, hanem akár csak néhány prófécia teljesedjen! Ezt időnként ilyen hasonlattal próbálják érzékeltetni: Képzeljük el, hogy valaki egy Texas állam nagyságú területet 60 cm magasan megtölt pénzérmékkel, amelyek közül egy darabot rózsaszínűre fest, majd a többi közé keveri. Egy bekötött szemű embernek pedig ad egyetlen esélyt arra, hogy kivegye a rózsaszín érmét. Mennyi az eshetősége annak, hogy azonnal pont azt fogja kiemelni?
Krisztus születését, életét és halálát előre megjövendölte az Ótestamentum, nagyszerű bizonyítékát adva annak, hogy valóban Ő a várt Messiás. János ismételten rámutat az ószövetségi igékre, hogy kifejezze, kicsoda Jézus és miért kell hinnünk benne, miért fogadjuk el az általa felkínált üdvösséget.
 

5.  Hogyan világítanak rá János evangéliumából az alábbi szakaszok arra, hogy Jézusban teljesedtek a messiási próféciák?

Jn 12:13; Zsolt 118:26 

Jn 12:14-15; Zak 9:9

Jn 13:18; Zsolt 41:10

Jn 19:37; Zak 12:10; 13:6

Mennyire áll szilárd alapokon a hited? Mit tudnál felelni, ha valaki megkérdezné: miért hiszed, hogy Jézus a Messiás? Hova fordulnál, mivel igazolnád a hitedet? Miért?
 

EGW idézet

„Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén.” (Zak 9:9)
Így jövendölte meg Zakariás próféta ötszáz évvel Krisztus születése előtt Izráel királyának eljövetelét. Most teljesedett ez a jövendölés. Ő, aki oly sokáig elutasította a királyt megillető tiszteletet, most Jeruzsálembe jön, mint Dávid trónjának megígért örököse.
Krisztus a hét első napján vonult be diadalmasan Jeruzsálembe. A tömegek, melyek Bethániába sereglettek, hogy lássák Őt, most kíváncsian várták fogadtatását, s kíséretébe szegődtek. Rengeteg ember haladt a város felé a húsvétra, s ők is csatlakoztak a Jézust követő sokasághoz. – Jézus élete, 569. o.

Papok és kereskedők állataikat maguk előtt hajtva menekültek színe elől. Az úton a templom felől találkoztak a tömeggel, mely betegeivel a nagy gyógyító felé tartott… mert feltétlenül hozzá akartak jutni, aki egyetlen reményük… A templomudvart újból megtöltötték a betegek és haldoklók, és Jézus még egyszer szolgált nekik.
Egy idő múltán… csöndesen visszatértek a templomba, hallották a férfiak, nők és gyerekek Istent dicsérő hangját. Amikor beléptek, meghökkenten álltak meg a csodálatos jelenet láttán. Szemlélték, ahogy a betegek meggyógyulnak, a vakok visszanyerik látásukat, a süketek hallásukat, a bénák örömmel ugrándoznak. A gyerekek örültek a legjobban… Most a gyerekek boldog hangon zengték dicséretét. Ismételgették az előző nap hozsánnáit, pálmaágakat lengettek diadalmasan a Megváltó előtt. A templom újra és újra visszhangozta kiáltásaikat: „Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” (Zsolt 118:26) – Jézus élete, 591–592. o.

Ha az igazság életünket uraló alapelvvé válik, a lélek is „újjászületik… nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek igéje által, amely él és megmarad örökké” (1Pt 1:23). Az újjászületés eredménye az, ha Krisztust, mint Isten Igéjét elfogadjuk. Ha a Szentlélek isteni igazságokat plántált a szívbe, az értelmet is megújítja, és az eddig szunynyadó erőket felébreszti Isten szolgálatára.
Ezt tapasztalták Péter és tanítványtársai is… Az ige általuk, Isten kiválasztott emberei által tett bizonyságot, és ők hirdették a hatalmas igazságot: „Az Ige testté lett, és lakozék mi közöttünk…, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14)
Az apostol intette a hívőket, hogy tanulmányozzák az írást; ha kellően megértik, biztosan építhetnek, dolgozhatnak örök életük érdekében. Péter jól tudta, hogy minden léleknek a végleges győzelemig időnként nehézségekkel és kísértésekkel kell megküzdenie; de azt is tudta, hogy az írás kellő ismerete a megkísértettet képesíti, hogy felidézze emlékezetében azokat az ígéreteket, amelyek szívét megvigasztalják, és a Mindenhatóba vetett hitét megerősítik. – Az apostolok története, 520–521. o.
 

János evangéliumának tanulmányozása során megállapítottuk: János bemutatta, hogy valóban Jézus a megígért Messiás, a zsidó nép régen várt nagy reménysége. Ennek ellenére népe lelki elöljárói és vallási vezetői közt voltak a legádázabb ellenségei. Miért?

6.  Olvassuk el Jn 8:12-30 szakaszát! Milyennek látjuk itt a viszonyt Jézus és a vallási vezetők között? Melyik ige mutat rá legjobban, hogy miért utasították el sokan Jézust?

Jézus azt mondta, hogy sem Őt, sem az Atyát nem ismerik (Jn 8:19). Mindkettőjüket ismerniük kellett volna, de becsapták magukat. Annyira belegabalyodtak saját hagyományaikba és filozófiai okvetéseikbe, hogy elutasították Jézust, amikor éppen előttük állt, a szemük láttára hajtotta végre tetteit és mondta el tanításait, amelyek mind az Atyától jövő, súlyos kinyilatkoztatások voltak. Másodszor azt mondta: „Ti innen alulról valók vagytok” (Jn 8:23, ÚRK). Vagyis, ha mégannyira komolyan vallásosnak is tűntek, nem lelki, istenfélő emberek voltak. Megvolt bennük
„a kegyességnek látszata” (2Tim 3:5), de ez minden. Kívülről istenfélőnek tűntek, belül viszont csak hitetlenség volt bennük.
Semmi új nincs ebben: „Mivel e nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem, úgy, hogy irántam való félelmük betanult emberi parancsolat lett” (Ézs 29:13, ÚRK). Évszázadokkal később éppen ez a gondolat visszhangzott Jézus szavaiból: „Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai” (Mk 7:7). Emberi tanításaik, emberi parancsolataik „ebből a világból” (Jn 8:23, ÚRK) valók voltak. Önmagáról azonban ezt mondta Jézus: „Én nem vagyok e világból való” (Jn 8:23). Ezek az emberek becsapták magukat, ami éppen elég baj volt, de a tragédiát még csak súlyosbította, hogy másokat is félrevezettek. Érdekes módon azonban János leírta, hogy a felvázolt beszélgetés hallatán
„sokan hittek benne” (Jn 8:30, ÚRK).
Tehát a rossz vezetők ellenére is képes volt sok zsidó túllátni a dolgokon, megértették, hogy ki is Jézus valójában.
 

Milyen tanulságot szűrhetünk le Jézus és a vallási vezetők beszélgetéséből? Mit tehetünk, hogy „onnan fölülről”, ne pedig „alulról valók” legyünk? Honnan tudhatjuk, hogy mi a különbség a kettő között?

EGW idézet

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek!” (569–589. o.) c. fejezet

Isten nem rejti el az igazságot az emberek elől, hanem saját eljárásaik miatt válik az homályossá előttük. Krisztus számtalanszor bebizonyította a zsidó népnek, hogy Ő a Messiás. Tanítása azonban életük gyökeres megváltozását igényelte. Tudták, hogy ha elfogadják Krisztust, le kell mondaniuk dédelgetett vezérelveikről és hagyományaikról, önző, bűnös szokásaikról. A változatlan, örök igazság elfogadása áldozatot követelt. Ezért elvetették Isten legmeggyőzőbb bizonyítékát is, amelylyel hitet akart ébreszteni bennük Krisztus iránt. Vallották, hogy hisznek az ótestamentumi írásokban, de nem fogadták el azt a bizonyságtevést, amelyet Krisztus életéről és jelleméről tartalmaztak. Nem engedték magukat meggyőzni, mert nem akartak megtérni. Nem akarták kialakított nézeteiket feladni. Az evangélium kincse – az Út, az Igazság és az Élet – közöttük volt, de ők elutasították a menny legnagyobb ajándékát” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 65–66. o.).

Naponkénti tanulmányozásra:

ApCsel 14;

ApCsel 15;

ApCsel 16;

ApCsel 17;

ApCsel 18;

ApCsel 19;

ApCsel 20;

Jézushoz vezető út, 8. fejezet
 

1.    Hogyan viszonyult az Úr „az elmúlt időkben” a pogányokhoz?

2.    Milyen javaslattal álltak elő a farizeusok szerzetéből megtért hívők, és milyen döntést hoztak az apostolok és a presbiterek a jeruzsálemi gyülekezetben?

3.    Mit tettek Béreában az előkelő görög asszonyok?

4.    Hogyan viszonyult Pál a saját életéhez, és milyen cél lebegett a szeme előtt?

5. Mitől függ a kegyelemben való növekedésünk, örömünk és hasznosságunk?