Boldogok, akik hisznek

E heti tanulmányunk: 1Mózes 12:3; Dániel 2; 7; János 8:54-58; 12:1-8; 19:4-22; 20:19-31; Róma 4:1-5

János az evangéliumában egymástól különböző, eltérő hátterű embereket sorakoztat fel, akiknek más volt a hite, a tapasztalata, de mindanynyian bizonyságot tettek Jézus kilétéről. „Ímé az Isten Báránya” (Jn 1:36)! „Megtaláltuk a Messiást” (Jn 1:42).
„Aki felől írt Mózes… megtaláltuk” (Jn 1:46). „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izráel Királya” (Jn 1:50)! „Vajon nem ez a Krisztus” (Jn 4:29, ÚRK)? „…magunk is hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ő a világ üdvözítője” (Jn 4:42, ÚRK). „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad” (Jn 6:68). „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kellett jönnie a világra” (Jn 11:27, ÚRK). „…noha vak voltam, most látok” (Jn 9:25). „Ímhol a ti királyotok” (Jn 19:14)! „…én nem találok bűnt őbenne” (Jn 19:6). „Én Uram és én Istenem” (Jn 20:28)!
Kik voltak ezek az emberek? Miért tettek ilyen bizonyságot Jézusról?

November 16. – A Romániai Reménység Televízió támogatása (adományok)
 

EGW idézet

Az adományok minden fajtájára szükség van, hogy tökéletes testvériséget alkossunk az emberiség között. Krisztus gyülekezete különböző képességű, más-más tehetséggel megáldott férfiakból és nőkből áll minden társadalmi osztályból. Istennek sosem volt szándéka, hogy az emberi büszkeség feloszlassa, tönkretegye azt, amit Ő bölcsen elrendezett – a különböző lelkek és tehetségek egybeszerkesztését tökéletes egésszé. Isten nagy munkáját végezve sehol, senki ne nyilatkozzon lebecsülően senkiről, akár magasabb, akár alacsonyabb rendű emberi eszközről van szó. Mindenkinek – ha különböző mértékben is – része van az igazság terjesztésében.
Senki se akarjon kisajátítani magának valamit, ami egyformán illet meg nagyot és kicsinyt, szegényt és gazdagot, tanultat és tanulatlant. Egyetlen fénysugarat se becsüljünk le, egyetlen sugarat se zárjunk ki, egyetlen csillogást se hagyjunk figyelmen kívül, s ne csak habozva ismerjük el ezeket. Mindenki tehet valamit az igazságért és igazságosságért. A különböző társadalmi osztályokból érkezettek felbonthatatlan egésszé kovácsolódtak össze, s mindnyájan az emberiség nagy szövetébe vagyunk beleszőve – nem vonhatjuk meg egymástól a munkában való részvétel jogát anélkül, hogy ez hátrányos ne volna számunkra. Ha a közösségi részvétel és hajlandóság hiányzik, akkor a gyülekezetben lehetetlen fenntartani az egészséges befolyást. – Az evangélium szolgái, 331. o.

Isten úgy rendelkezett, hogy különböző vérmérsékletű emberek társuljanak egymással. Ha ez megvalósul, a gyülekezet minden tagja tekintsen szentséggel egymás érzelmeire, és tartsák tiszteletben egymás jogait. Ezáltal fogják tudni ápolni a kölcsönös elfogadást, megszabadulnak az előítéletektől, és a jellem durva élei lecsiszolódnak. Így lehet biztosítani az összhangot, és a különböző temperamentumok együttléte jótékony hatással lesz mindenkire. – Signs of the Times, 1886. szeptember 9.

Mindenki, aki Krisztus nevét vallja, ma tegye fel magának a kérdést: „Hiszel-e Isten Fiában?” (…) Sokan fogadják el Jézus létezését egyszerű hitpontként, de nem él bennük az üdvözítő hit Jézusban, mint Megváltóban és áldozatban. Nem fogják fel, hogy Krisztus azért halt meg, hogy megmentse őket a bűn zsoldja alól, és végül újból Isten hűségeseivé válhassanak. Hiszed, hogy Krisztus helyetted lefizette bűneid árát? De ezt nem azért tette, hogy te a bűnben maradj, hanem hogy megváltson a bűneidből, és így érdemei alapján újból Isten kegyeibe léphess. […]
Csak akkor állíthatod, hogy hiszel Jézusban, ha értékeled a megváltás árát. Akkor jelentheted ezt ki, ha érzed, hogy Jézus érted halt meg a durva golgotai kereszten; akkor rendelkezel értelmes hittel, amikor megérted, hogy halála tette lehetővé, hogy te félretéve a bűnt, igaz jellemet alakíts ki Isten kegyelme által, amelyet felkínált számodra Krisztus vére árán. – The Review and Herald, 1888. július 24.
 

Jézus nem riadt vissza attól, hogy kijelentse, ki Ő, vagy hogy tanúkat nevezzen meg, akik bizonyságot tesznek róla, akár olyanokat is, akik már régen elmentek, mint például Ábrahám. „Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is és örült” (Jn 8:56).

1.  Miért volt Ábrahám bizonyságtétele olyan fontos, hogy János evangéliumába is bekerült (1Móz 12:3; 18:16-18; 26:4; Mt 1:1; ApCsel 3:25)?

„Az előkép és az ígéret útján Isten »előre hirdette… az evangéliumot Ábrahámnak« (Gal 3:8, új prot. ford.). A pátriárka hite az eljövendő Messiásra összpontosult. Ezt mondta Krisztus a zsidóknak: »Ábrahám, a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is és örült« (Jn 8:56). Az Izsák helyett feláldozott kos jelképezte Isten Fiát, aki később meghalt helyettünk. Amikor Isten az embert a törvény áthágása miatt halálra ítélte, az Atya Fiára tekintett, és ezt mondta a bűnösnek: »Élj: találtam váltságot«” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 120. o.)!
Ábrahám volt a zsidó nép atyja. Ő kapta az ígéretet, hogy rajta keresztül minden nép áldást nyer. Ez az áldás az ő vérvonalából született Messiás által érkezett el.
Ábrahám azoknak is az atyja lett, akik hittel válaszolnak Istennek (Zsid 11:8, 17-19). Amikor kész lett volna feláldozni a fiát, Izsákot (1Mózes 22. fejezet), az ígéret gyermekét, nem csupán hite tanújelét adta, hanem a megváltási tervbe is bepillantást engedett.
Jézus kijelentette: „Ábrahám, a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is és örült” (Jn 8:56), amire a vezetők így feleltek:
„Még ötven esztendős nem vagy, és Ábrahámot láttad” (Jn 8:57)? Meglepő volt Jézus válasza: „Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8:58). Jézus szavai arra emlékeztettek, amit Isten Mózesnek mondott az égő csipkebokornál. Valójában kijelentette, hogy Ő Isten, akinek élete van önmagában. A vezetők minden kétséget kizáróan értették, hogy mire utalt, mert „köveket ragadtak, hogy rádobálják” (Jn 8:59, ÚRK).
 

Olvassuk el Róm 4:1-5 szakaszát! Hogyan világítja meg Pál az egyedül hit által, nem pedig a törvény cselekedeteiből való megváltás igazságát Ábrahám történetével? Miért mondjuk Ábrahámot a hívők atyjának?

EGW idézet

Hat nappal a páska előtt Jézus meglátogatta Máriát, Mártát és a bátyjukat, Lázárt, akit korábban feltámasztott. Jézus tiszteletére, köszönetképpen Simon vacsorát adott, mert kigyógyította a leprából. Márta a felszolgálásban segített, Lázár pedig a többi vendéggel ült az asztalnál (Jn 12:1-8).

2. Mi a jelentősége Mária tettének? Hogyan tanúsította, hogy ki Jézus valójában (Jn 12:1-3)?
 

Rendkívül drága volt az az olaj, nagyjából egy munkásember egy éves keresetével egyenlő értékű. Mária bizonyára az Üdvözítő iránti hálája kifejezéséül vette ezt ajándékba, mert megbocsátotta a bűneit és feltámasztotta a testvérét. Azt tervezte, hogy az olajat majd Jézus temetésekor használják fel. Később úgy hallotta, hogy hamarosan felkenik királynak, ezért ő szeretett volna az első lenni, aki a tiszteletét lerója.
Mária bizonyára nem akarta, hogy mindenki felfigyeljen az ajándékára, János azonban megjegyzi: „A ház pedig megtelt a kenet illatával” (Jn 12:3, ÚRK). Júdás azonnal megszidta, arra hivatkozva, hogy el kellett volna adni az olajat, az árából pedig a szegényeket lehetett volna támogatni. Jézus sietve megnyugtatta Máriát: „Hagyj békét neki… Mert szegények mindenkor lesznek veletek, én pedig nem leszek mindig veletek” (Jn 12:7-8, ÚRK).
Újból és újból felbukkan az evangéliumban az a téma, hogy Jézus látja, mi van az emberek szívében (Jn 2:24-25; 6:70-71; 13:11; 16:19). Ebben az esetben, Simon vacsoráján pontosan tudta, hogy Júdás mire gondolt. János rámutatott, hogy Júdás nem volt más, mint egy önző tolvaj (Jn 12:6).
„A jóillatú kenetet, melyet Mária a Megváltó holttestére szándékozott kenni, az élő alakra önthette. A temetéskor annak édessége csak a sírboltot járhatta volna át, most azonban Jézus szívét töltötte be a bizonyossággal, hogy hisz benne és szereti Őt… Amikor azután Jézus nagy próbatételének sötétjébe szállt le, magával vitte ennek a cselekedetnek az emlékét: annak a szeretetnek a zsengéjét, melyet majd megváltottaitól fog kapni mindörökké” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 471. o.).

Jézus pontosan tudta, mi volt Mária, illetve Júdás szívében. A mi szívünkbe is belelát. Miért van tehát szükségünk arra, hogy Krisztus legyen az igazságunk, Ő formáljon át bennünket és fedezze el a bűneinket?

EGW idézet

Lélekben abba az időbe helyeztettem, amikor Jézus tanítványai társaságában a húsvéti vacsorát költötte el. Sátán megcsalta Júdást, és elhitette vele, hogy ő is igaz tanítványa Jézusnak; de szíve mindig anyagias volt. Szemtanúja volt Jézus hatalmas cselekedeteinek, mellette volt tanítói tevékenysége alatt, és a mindent legyőző bizonyítékok súlya alatt felismerte, hogy Jézus a Messiás. De Júdás önző és kapzsi volt, szerette a pénzt. Haragosan panaszolta fel a drága illatszer elpazarlását, melyet a magába szállt bűnös nő Jézus lábaira öntött. Mária szerette az Üdvözítőt. Jézus megbocsátotta igen sok bűnét. Végtelenül szeretett fivérét feltámasztotta a halálból, és ő úgy érezte, hogy Jézusért semmi áldozat sem nagy számára. Minél drágább a kenet, annál jobban kifejezheti az Üdvözítő iránti végtelen háláját… Mária bőkezűsége a legélesebben megfeddte önzését és fösvénységét. Sátán kísértései előtt nyitva állt az út, s kísértéseivel termékeny talajra talált Júdás szívében. – Tapasztalatok és látomások, 165. o.

Nagy, személyes áldozat [Mária] árán vásárolt egy alabástrom szelence „drága nárdusból való kenetet” (Jn 12:3), hogy ezzel kenje meg Jézus testét. Mostanában azonban azt is hallotta, hogy nemsokára királlyá koronázzák Őt. Mária bánata örömre fordult, és elsőként akart tisztességet tenni Urának. Feltörte a kenetes szelencét, a tartalmát Jézus fejére és lábára öntötte, azután sírva letérdelt, könnyeivel öntözte Őt, s lábát megtörölte hosszú, leomló hajával. […]
Mária nem ismerte föl teljesen szeretettől indított tettének jelentőségét. Nem tudott válaszolni vádlóinak. Nem tudta megmagyarázni, miért éppen ezt az alkalmat választotta, hogy felkenje Jézust. A Szentlélek tervezett számára, és ő engedett indításának. Az ihletés nem száll le, hogy magyarázkodjon. Láthatatlanul jelen van, az észhez és a lélekhez szól, tettre sarkallja a szívet. Saját magát magyarázza.
Krisztus elmondta Máriának tettének jelentőségét, s ezzel többet adott, mint amennyit Ő kapott. „Mert hogy ő ezt a kenetet testemre töltötte, az én temetésemre nézve cselekedte azt” (Mt 26:12) – mondotta. Ahogyan az alabástrom szelence eltört, és illata betöltötte az egész házat, úgy kellett Krisztusnak meghalnia, testének megtöretnie, hogy azután feltámadjon a sírból, és életének illata betöltse a földet. Krisztus
„szeretett minket, és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul” (Ef 5:2). – Jézus élete, 558, 560. o.

Isten mindig jobban tudja, hogy gyermekeinek mire van szüksége, és úgy vezet, ahogyan kérnénk, hogy vezessen, ha ismernénk saját szívünket, ha látnánk a szükségleteket és a veszélyeket úgy, ahogy azokat Isten látja… Ha benne bízunk és útjainkat is rá bízzuk, Ő igazgatja lépteinket és győzelemre vezet, hogy le tudjunk győzni minden gonosz szenvedélyt, minden helytelen jellemvonást, amely nem egyezik menynyei példaképünk jellemével. – Signs of the Times, 1888. május 9.
 

János újból és újból feljegyzi: a vallási vezetők megkísérelték elfogni Jézust, hogy kihallgassák és halálra ítéljék. János evangéliumának egyik témája, amit gyakran Jézus jelent ki, hogy még nem jött el az Ő ideje vagy órája – ami alatt a keresztre feszítése idejét értette (Jn 2:4; 7:6, 8, 30 ; 12:7, 23, 27 ; 13:1; 17:1).
Ekkor azonban eljött az óra. Jézust elfogták a Gecsemáné kertben, először Annás, azután Kajafás, a főpap elé vitték, majd pedig kétszer is Pilátus elé.
János számos szemtanúra hivatkozott, különböző rendű és rangú emberekre, hogy igazolják: Jézus a Krisztus. Ezek után Pilátust, a Jézust kihallgató kormányzót is idézi, ami azért különösen fontos, mert Pilátus római volt, ráadásul kormányzó és bíró, míg az eddigi tanúk többsége zsidó átlagember.

3. Hogyan kapcsolódik János evangéliumának témájához a Pilátus által meghozott ítélet (Jn 18:38; 19:4-22)?

Jézust pénteken kora reggel vitték Pilátus elé (Jn 18:28), aki hamar el akarta ítélni, de Jézus magatartása felkeltette a figyelmét. Alaposan kikérdezte, és hallotta a válaszát: „Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra” (Jn 18:37).
A kormányzó ugyan végül halálra ítélte Jézust, de háromszor is kijelentette, hogy ártatlannak találja (Jn 18:38; 19:4, 6), a kereszt fölé pedig ezt a feliratot tetette: „A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA” (Jn 19:19), ezzel zárta le a bizonyságtételét Jézusról. Tanúsította az ártatlanságát, de halálra ítélte!
Pilátus előtt állt maga az Igazság – a tömeg nyomásának engedve mégis halálra ítélte Jézust! Tragikus példája ez annak, hogy mi történik, ha az ember nem hallgat arra, ami a lelkiismerete és a szíve szerint helyes!

Milyen veszélyekkel jár, ha a közhangulatnak, a nyomásnak engedve nem azt tesszük, amit helyesnek gondolunk? Pilátus példája alapján mi ebből a tanulság?

EGW idézet

Pilátus kezdettől fogva meg volt győződve, hogy Jézus nem közönséges ember. Rendkívüli jellemet látott benne, és az ellene felhozott vádakban teljesen ártatlannak tartotta. Az angyalok mindezt jól látták, és hogy visszatartsák Pilátust a rettenetes lépéstől, hogy Jézust kivégzés céljából a csőcselék kezeibe szolgáltassa, egy angyal ment a feleségéhez, aki álomban közölte vele, hogy aki felett férje törvényt ül, Istennek ártatlan Fia. Az asszony azonnal megüzente férjének, hogy álmában sokat szenvedett Jézus miatt, intette férjét, hogy ne avatkozzon ama szent férfiúnak ügyébe. A küldönc áthatolt a tömegen, és átadta Pilátusnak felesége levelét. Mikor átolvasta azt, elhalványodott, remegni kezdett, s azonnal elhatározta, hogy Jézus keresztre feszítésében nem vesz részt. Elhatározta, ha bárhogy követeli is a csőcselék Jézus vérét, ő ehhez nem járul hozzá, hanem mindent elkövet, hogy Őt kiszabadítsa. – Tapasztalatok és látomások, 173. o.

„Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vevén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok.” (Mt 27:24) Pilátus félelemmel és önmaga kárhoztatásával tekintett az Üdvözítőre. A reá szegeződő arcok hatalmas tengerében egyedül Krisztus arca fejezett ki lelki békességet. Feje körül úgy látszott, mintha halvány világosság fénylett volna. Pilátus azt mondotta szívében: Ez a Jézus valóban Isten. A sokasághoz fordult és kijelentette: Ártatlan vagyok a vérétől. Fogjátok és feszítsétek ti meg. Jegyezzétek meg azonban ti, papok és főemberek, hogy én igaz embernek jelentettem ki őt. Az az Isten, akit ő Atyjának mondott, ítéljen meg benneteket és nem én, azért, amit ma tettetek. Azután Jézushoz fordult, és ezt mondta neki: Bocsáss meg nekem azért, hogy nem tudtalak megmenteni téged. Miután pedig újra megkorbácsoltatta Jézust, átadta Őt, hogy feszítsék keresztre. – Jézus élete, 738. o.

Pilátus azután egy héber, görög és latin nyelvű feliratot írt és szegeztetett a keresztre Jézus feje fölé. A felirat szövege ez volt: „A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA” (Jn 19:19). […]
A papok… kérték Pilátust, hogy változtassa meg a felirat szövegét. Azt mondták neki: „Ne írd: A zsidók királya; hanem hogy ő mondotta: A zsidók királya vagyok.” (Jn 19:21) Pilátus azonban, mivel haragudott magára korábbi gyengeségéért, és teljesen megvetette a féltékeny és ravasz papokat és főembereket, ridegen azt felelte: „Amit megírtam, megírtam.” (Jn 19:22)
Pilátusnál és a zsidóknál nagyobb hatalom irányította a felirat elhelyezését Jézus feje fölé. Isten gondviselésében ennek az volt a szerepe, hogy a Szentírás megfontolására és tanulmányozására késztessen. Az a hely, ahol Krisztust keresztre feszítették, közel volt a városhoz. Minden országból emberek ezrei érkeztek Jeruzsálembe, és a felirat, amely a názáreti Jézust Messiásnak nyilvánította ki, megragadta figyelmüket. A felirat szövege eleven igazság volt, amelyet egy Isten által vezérelt kéz írt le. – Jézus élete, 745. o.

4.  Olvassuk el Jn 20:19-31 verseit! Mit tanulhatunk Tamás történetéből a hitről és a kételyekről? Mi volt Tamás fő hibája?

Feltámadása után Krisztus megjelent a tanítványainak, akik bezárkóztak egy szobába, mert féltek. Tamás nem volt velük. Később értesült Jézus feltámadásáról a többi tanítványtól, de kétségbeesésében nem hitte el a hallottakat, mert az nem illett a képbe, amit Isten országáról kialakított magában. Talán azon is eltűnődött, hogy vajon Jézus miért az ő távollétében jelent volna meg a többieknek.
„Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem teszem ujjamat a szegek helyére, és kezemmel nem érintem meg az oldalát, semmiképpen el nem hiszem” (Jn 20:25, ÚRK) – mondta Tamás.
Mintha feltételt akart volna szabni a hitének. János evangéliumában újból és újból megjelenik ez a fajta viszonyulás a hithez. Nikodémus így válaszolt Jézusnak: „De hogyan születhetik az ember, ha vén” (Jn 3:4, ÚRK)? A samaritánus asszony megkérdezte: „Uram, nincs mivel merítened, és a kút mély: hol vennéd az élő vizet” (Jn 4:11)? A kenyérrel és a hallal jóllakott tömeg ezt kérdezte: „Micsoda jelt mutatsz tehát te” (Jn 6:30)?
János evangéliuma a „hiszem, ha látom” hozzáállással helyezkedik szembe. Amikor Jézus a feltámadása után találkozott Tamással, hívta, hogy menjen közelebb, nézze meg és érintse meg feltámadott testét, majd hozzátette: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek” (Jn 20:29).
„Isten sohasem kívánja tőlünk, hogy valamit elhiggyünk, mielőtt elegendő bizonyítékot adna, amelyre hitünket alapozhatjuk. Számos bizonyság szól az értelmünkhöz Isten létezéséről, jelleméről és Igéjének igaz voltáról. Ám Isten a kételkedés lehetőségét nem távolította el. Mert a hitünknek nem demonstráción, hanem bizonyítékon kell alapulnia” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 78. o.).
Isten Igéje, a teremtés és a személyes tapasztalataink által Isten felfoghatatlanul sok bizonyságot adott ahhoz, hogy hinni tudjunk Jézusban.
 

Mit felelnél, ha valaki megkérdezné, hogy miért hiszel Jézusban?
 

EGW idézet

Mikor Jézus először találkozott tanítványaival a felházban, Tamás nem volt jelen. Hallotta mások jelentését, beszámolóit. Bőségesen kapott bizonyítékokat arról, hogy Jézus feltámadott. Szívét azonban továbbra is a hitetlenség homálya töltötte be. Mikor hallotta a tanítványok csodálatos tudósításait az Úr feltámadásáról, az csak még mélyebb kétségbeesésbe sodorta. Ha Jézus valóban feltámadott a halottak közül, akkor nem lehet soha többé remény egy szó szerinti értelemben vett földi királyság felállításáról. Hiúságát pedig sértette az a gondolat, hogy Mestere az ő személyének a kivételével az összes többi tanítványának már kijelentette magát. Azért elhatározta, hogy a hallott történeteket nem hiszi el. Egy egész héten át merengett saját nyomorúságán, amely egyre sötétebbnek látszott, ellentétben testvérei reménységével és hitével. – Jézus élete, 806. o.

Üdvözítőnk nem dicséri meg azokat, akik az utolsó időkben vonakodnak hinni, amint Tamást se dicsérte meg, aki verte a mellét, hogy ő bizony nem hisz annyi bizonyítéknak, amennyivel a tanítványok rendelkeztek, s amennyinek azok hittek, hogy az Üdvözítő valóban feltámadt és megjelent nekik. Tamás így szólt: „Ha nem látom az ő kezén a szegek helyét, és be nem bocsátom ujjamat a szögek helyébe, és a kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem.” Krisztus megadta Tamásnak a bizonyítékot, amelyről a kételkedő már előbb kijelentette, hogy ragaszkodik hozzá, mégis megrovón mondta neki: „Ne légy hitetlen, hanem hívő.” Tamás most már elismerte, hogy meggyőződött. Jézus ekkor így szólt hozzá: „Mivel láttál engem, Tamás, hittél; boldogok, akik nem látnak és hisznek.” – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 696. o.

Sokan azok közül, akik áldozatul esnek kételkedéseiknek, azzal mentegetik magukat, hogy ha nekik lett volna annyi bizonyítékuk Jézus feltámadásáról, mint amennyit Tamás kapott tanítványtársaitól, akkor elhitték volna, hogy feltámadott az Úr. Nem veszik észre, hogy nem csak ennyi bizonyítékot kaptak az Úr feltámadásáról, hanem sokkal, de sokkal többet. Sokan azok közül, akik Tamáshoz hasonlóan arra várnak, hogy a kétség minden okát eltávolítsák útjukból, sohasem fogják megérni kívánságuk teljesülését. Sőt, fokozatosan megerősödnek hitetlenségükben. Azok, akik arra nevelik rá magukat, hogy mindig csak a dolgok sötét oldalát lássák meg, és mindig csak zúgolódnak és panaszkodnak, valójában nem tudják, mit tesznek. A kételkedés magjait szórják el, és így a kétségek aratásának gyümölcseit takarítják majd be. Olyan időben, mikor a hit és a bizalom különösképpen fontos és lényeges, sajnos sokan erőtlennek találják magukat ahhoz, hogy reménykedjenek és higgyenek.
Tamás iránti magatartásával Jézus leckét adott követőinek. Krisztus példája azt mutatja meg nekünk, hogy miként kell kezelnünk azokat a testvéreinket, akiknek gyenge a hitük és kételkednek. Jézus nem tett szemrehányást Tamásnak. Vitába sem szállt vele. Jézus egyszerűen megmutatta magát a kételkedőnek. Tamás a legészszerűtlenebbül viselkedett, mikor ő írta elő hite feltételeit. Jézus azonban nagylelkű szeretetével és tapintásával lerombolt minden akadályt. A hitetlenséget ritkán lehet érveléssel legyőzni. Érvelésre a hitetlenség még inkább önvédelemre rendelkezik be, és mindig talál a maga számára új támpontokat és mentségeket. Ha azonban Jézust a szerető, irgalmas és megfeszített Üdvözítőként mutatjuk be, akkor sokan, akik Őt valaha megtagadták, majd Tamással együtt vallják: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20:28) – Jézus élete, 807–808. o.
 

János újabb és újabb tanúkat nevez meg Jézus mellett, amivel az a célja, hogy elfogadjuk a lehengerlő bizonyságot: „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványok szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen az ő nevében” (Jn 20:30-31, ÚRK). Képzeljük el, hogy ott vagyunk személyesen, és látjuk, ahogy Jézus csodákat tesz! Valószínűleg hinnénk, nem igaz? Legalábbis szeretnénk így gondolni. Viszont bizonyos szempontból nekünk még több okunk van hinni Jézusban, mint azoknak, akik ténylegesen látták a csodáit. Miért?

5. Nevezzünk meg a hitünket alátámasztó dolgokat, amelyeket ma tudunk, de a Jézus korában élők még nem tudhattak! Lásd pl. Mt 24:2, 6-8, 14 !

Nemcsak János evangéliumának magával ragadó beszámolójából ismerhetjük ezeket a dolgokat, hanem megvan az az előnyünk is, hogy mi már látjuk a teljesedését azoknak a jövendöléseknek, amelyeket Jézus és a bibliai írók tettek, mint pl. ami a templom lerombolására (Mt 24:2), az evangélium világszéles terjedésére (Mt 24:14), a nagy szakadásra (2Thessz 2:3) és a világ szenvedéseire, bűnös állapotára (Mt 24:6-8) vonatkozik. Jézus élete és szolgálata idején a követői kicsiny, üldözött csoportot alkottak, akiknek minden emberi számítás szerint már régen el kellett volna tűnni a történelem színpadáról. Hogyan is tudhatták volna úgy, ahogy mi tudjuk ma, hogy mindezek majd bekövetkeznek? És be is következtek. Valójában a mi hitünk is annak a jézusi próféciának a teljesedéseként létezik, hogy az evangélium eljut az egész világra.
Jézus követőiként az a kiváltságunk ma, mintegy kétezer év elmúltával, hogy bizonyságot tehetünk Jézusról és arról, amit értünk tett. Nem Nátánaél, Nikodémus, a samáriai asszony vagy a farizeusok tanításaiból tudhatjuk, hogy Jézus a Messiás. A Szentírást olvasva, a Szentlélek meggyőző ereje hatására fogadjuk el, hogy Ő a világ Üdvözítője. Mindannyiunknak a magunk módján, az Istennel való kapcsolatunk alapján megvan a saját történetünk is, amiről beszélhetünk. A mi esetünk talán nem olyan drámai, mint amikor valaki egy halott feltámasztását látta, vagy azt, amikor egy születésétől fogva vak ember meggyógyult, de nem is kell olyannak lennie. Az számít, hogy személyesen ismerjük Jézust, és a magunk módján bizonyságot tegyünk róla, mint ahogy tették János evangéliumának szereplői.
 

EGW idézet

Az általa annyira szeretett város sorsának láttán Jézus lelkében vágy ébredt gondoskodni eme „gyermekről”. A végtelen szeretet összetörte Isten Fiának szívét. A tömeg nem értette a rá nehezedő fájdalmat. Az emberek látták a könnyeit, hallották sóhajtásait… de nem értették, hogy miért sír, miközben Jeruzsálemet szemléli. Ez idő alatt a főembereknek tudomására jutott, hogy Jézus a város felé tart, és hatalmas tömeg követi Őt. Rettegés vett erőt rajtuk, ezért kimentek elé, azt remélve, hogy tekintélyük folytán sikerül szétoszlatniuk a tömeget. A menet épp az Olajfák-hegyén tartott lefelé, amikor megjelentek a főemberek. Arról érdeklődtek, hogy mi és ki az okozója ennek a sokadalomnak. Miközben tekintélyt parancsolóan kérdezgették az emberektől: „Kicsoda ez?”, a tanítványok a Lélektől ihletve válaszolnak. Ékesszólással ismételgették a Krisztussal kapcsolatos próféciákat: Ádám ezt mondja: „Ő az asszony magva, aki a kígyó fejére tapos.” Ábrahám ezt mondja: „Ő Melkhisédek, Sálem Király, a béke Királya.” Jákob így szól: „Ő a Júda nemzetségéből való Siló.” (…) Dániel ezt mondja:
„Ő a Messiás.” Hóseás így tesz vallomást róla: „Ő a seregek Ura; az Úr az Ő neve.” Keresztelő János ezt hirdeti: „Ő Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” A hatalmas Jehova pedig kihirdette trónjáról:
„Ez az én szerelmes fiam.” És mi, tanítványok is kijelentjük: „Ő Jézus, Messiás, az élet Ura, a világ Megváltója.” – The Spirit of Prophecy, 2. köt.,
395. o.

Isten Igéje kinyilatkoztatja az üdvösség nagy elveit a mi örök jólétünk érdekében, ezért a lelkünket Isten szeretetének kellene áthatnia. Készen kell lennünk dicsőíteni Őt. Krisztus maradjon hit által a szívünkben, hogy tőle tanulhassunk, és a munkatársai lehessünk. Isten segítségével eltökélten kell bizonyságot tennünk dicsőségéről életünk minden pillanatában, minden cselekedetünkkel. – The Review and Herald, 1889. október 22.

Fontos feladatunk van: engedelmeskednünk kell Krisztusnak, és Őróla kell bizonyságot tennünk. Ő mondta a tanítványoknak: „De ti is bizonyságot tesztek; mert kezdettől fogva én velem vagytok.” A tanítványok abban az előjogban részesültek, hogy bizonyságot tehettek Krisztus küldetéséről. Szüntelenül Ővele voltak, és a legértékesebb ismereteket sajátíthatták el, amit megoszthattak másokkal is. Mi nem lehetünk úgy Krisztussal, ahogy a tanítványok vele lehettek, ezért küldte el Szentlelkét, hogy vezéreljen el minden igazságra. A Lélek ereje által azonban mi is bizonyságot tehetünk arról, aki minket megváltott. – The Gospel Herald, 1900. augusztus 1.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „A hit próbája” c. fejezet; Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Pilátus palotájának udvarán” c. fejezet

Tamás „túláradó örömmel vetette magát Jézus lábaihoz, és ezt kiáltotta: »Én Uram és én Istenem« (Jn 20:28)! Jézus elfogadta Tamás hitvallását, de szelíden megrótta tanítványát hitetlenségéért: »Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek« (Jn 20:29). Tamás jobban elnyerte volna Jézus tetszését, ha kész lett volna elfogadni és elhinni tanítványtársai bizonyságtevését. Ha a világ Tamás példáját követné, akkor tulajdonképpen senki sem juthatna el az üdvösségben való hitre. Nem, mert mindazok, akik ma elfogadják Krisztust, mások bizonyságtétele útján kénytelenek azt megtenni.
Sokan azok közül, akik áldozatul esnek kételkedéseiknek, azzal mentegetik magukat, hogy ha nekik lett volna annyi bizonyítékuk Jézus feltámadásáról, mint amennyit Tamás kapott tanítványtársaitól, akkor elhitték volna, hogy feltámadott az Úr. Nem veszik észre, hogy nemcsak ennyi bizonyítékot kaptak az Úr feltámadásáról, hanem sokkal, de sokkal többet. Sokan azok közül, akik Tamáshoz hasonlóan arra várnak, hogy a kétség minden okát eltávolítsák útjukból, sohasem fogják megérni kívánságuk teljesülését. Sőt, fokozatosan megerősödnek hitetlenségükben. Azok, akik arra nevelik magukat, hogy csak a dolgok sötét oldalát lássák meg, és csak zúgolódnak és panaszkodnak, valójában nem tudják, mit tesznek. A kételkedés magjait szórják el, és így a kétségek aratásának gyümölcseit takarítják majd be. Olyan időkben, mikor a hit és a bizalom különösképpen fontos és lényeges, sajnos sokan erőtlennek találják magukat ahhoz, hogy reménykedjenek és higgyenek” (Jézus élete, 712–713. o.).

Naponkénti tanulmányozásra:

ApCsel 7

ApCsel 8

ApCsel 9

ApCsel 10

ApCsel 11

ApCsel 12

ApCsel 13;

Jézushoz vezető út, 7. fejezet

 

1.    Milyen embereknek írta le István azokat, akik a prédikációját hallgatták?

2.    Miről tett vallomást a komornyik, mielőtt megkeresztelkedett?

3.    Mi volt Péter látomásának a jelentése?

4.    Kit vert meg az Úr angyala, mivel nem Istennek adott dicsőséget?

5. Mi a bizonyítéka az igazi megtérésnek