További bizonyságok Jézusról

E heti tanulmányunk: Dániel 7:18; János 1:32-36; 3:25-36; 5:36-38; 6:51-71; 7:37-53

Jézus megdöbbentő dolgokat mondott önmagáról, arról, hogy ki Ő, ki küldte és honnan jött. Ráadásul az általa végbevitt csodákkal és jelekkel még ezt be is mutatta. Sokan nyíltan kijelentették: „A Krisztus, ha majd eljön, tehet-e több csodát annál, mint amennyit ő tett” (Jn 7:31, ÚRK)?
Szavait olyan tettekkel támasztotta alá, amelyek bizonyították kijelentéseinek igaz voltát. A dráma kibontakozása során azonban megoszlás alakult ki az emberek között. A Bethesda tavánál fekvő beteg meggyógyítása egyes vezetőkből haragot váltott ki. Kapernaumban az ötezer megvendégelését követő vita után a tömeg elfordult Jézustól. Lázár feltámasztása miatt egyesekben hit ébredt, az eset azonban másokban olyan ellenérzést szított, ami Jézus kihallgatásához és kivégzéséhez vezetett.
Ezen a héten olyan emberekre figyelünk, akik szemtanúi voltak Jézus csodáinak, és bizonyságot tettek róla. Mindegyik esetben megnyilatkozik valamelyik oldala annak, hogy ki is Jézus valójában – amelyet együtt nézve még teljesebb képet kapunk róla, a Messiásról.

November 9. – Az AMiCUS napja
 

EGW idézet

A zsidóknak és a pogányoknak Krisztus olyan egyedi igazságokat közölt országáról, amelyeket elástak és eltüntettek az emberek szemei elől. Arra törekedett, hogy eloszlassa a küldetésére és országára vonatkozó, az emberek által nagyra becsült hamis tanítások ködét. Azt hitték, hogy mulandó, földi országról van szó, ám Ő rámutatott annak lelki és örökkévaló természetére. Szemeik elé tárta Isten törvényének mindent átfogó elveit; parancsolatról parancsolatra magyarázta el a törvény igazi lelki erejét, és rámutatott, hogy Isten igazságainak elvárásai milyen mélyrehatóak. Ezeknek nem csak az a célja, hogy vezéreljék az emberi magatartást, hanem a szívet is ellenőrzésük alá kell vonni. Krisztus tanításai annyira elkülönültek az írástudók és farizeusok tanításaitól, hogy az embereket csodálatba ejtették szavai. Nem bonyolult, részletes érveket soroltatott fel, hogy különféle elvárások alá rejtse Isten parancsolatait, mert akkor senki sem remélhette volna, hogy valaha eleget tehet az előírásoknak. Jézus, a nagy Mester a legegyszerűbb nyelvezettel tárta fel a nagy erkölcsi igazságokat, és azokat frissességbe és erőbe öltöztette. – The Review and Herald, 1893. március 21.

Krisztus csodáinak híre mindenhová elterjedt Jeruzsálemből, ahová csak a zsidók szétszóródtak, s bár több hónapon át hiányzott az ünnepekről, az érdeklődés nem terelődött el róla. A világ minden részéről sokan jöttek el a sátoros ünnepre abban a reményben, hogy találkoznak vele. Az ünnep kezdetén sokan keresték. A farizeusok és vének figyelték, jön-e, mert remélték, itt az alkalom, hogy elítéljék. Zavartan kérdezgették: „Hol van Ő?” (Jn 7:12) – de senki sem tudta. Mindenkinek körülötte forogtak a gondolatai. Az írástudóktól és papoktól való félelmében senki sem merte Messiásnak elismerni Őt, de mindenütt csendes, komoly beszélgetés folyt róla. Sokan védték, mint Isten küldöttét, mások azonban a nép ámítójának bélyegezték. – Jézus élete, 451. o.

Jézus békében élhetett volna földünkön, ha nem dorgálja meg a törvény áthágóit. De ezt nem tehette meg, hiszen azért jött, hogy elvegye a világ bűneit… Felemelte szavát az igazságtalanság ellen, és már a jelenlétével is megfedte a bűnt. A Krisztus lelkét körüllengő légkör tiszta és magasztos voltának hatására nyilvánvalóvá vált a rabbik, a papok és a képmutató elöljárók valódi jelleme, és az, hogy bár szentnek tartották magukat, helytelenül képviselték Istent és az Ő igazságát. Krisztus jellemének szépsége és Isten iránti lelkesedése minden pillanatban nyilvánvaló volt. Előtte igazság járt, és az Úr dicsősége kísérte Őt. Egyetlen dolgot gyűlölt: a bűnt. A világ viszont szerette a bűnt, és gyűlölte ezt a feddhetetlenséget, ezért ápolt ellenséges viszonyt Jézussal szemben. – The Review and Herald, 1894. július 24.

A 2. tanulmány leírja, hogy Keresztelő János bizonyságtétele vezette Jézushoz az első tanítványokat: Andrást, Jánost, Pétert, Fülöpöt és Nátánaélt. Azt is gondolhatnánk, hogy ezek után Keresztelő János eltűnik a színről, de János evangéliumában még több alkalommal megjelenik.

2. Olvassuk el Jn 3:25-36 szakaszát! Keresztelő János mit mond önmagáról, Jézushoz viszonyítva?
 

Vita támadt Keresztelő János tanítványai és egy meg nem nevezett zsidó férfi között a tisztulási szertartásról, talán a keresztség hatását illetően (vö. Mk 1:4-5). Érdekes, hogy amikor Jánoshoz fordulnak a tanítványai, bizonyára a kérdés megoldása miatt, Jézust is szóba hozzák: „az keresztel, és hozzá megy mindenki” (Jn 3:26). Nem nehéz a sorok között olvasni: a mesterükre gondolva, de maguk miatt is irigykedtek Jézusra.
János igen könnyen belemerülhetett volna az irigységbe, de nem tette, mert pontosan tudta, hogy mi a küldetése. Inkább emlékeztette a tanítványait, hogy ő sosem mondta magát Krisztusnak, ellenkezőleg! Azért jött, hogy a Messiásra mutasson, utat készítsen neki, bizonyságot tegyen róla (Jn 1:6-8).
Az esküvő példáját hozza fel: Jézus a vőlegény, magát a vőlegény barátjának nevezi. A menyasszony Isten népe (vö. Ézs 62:1-5; Hós 2:15-22). János igazi nagyságát ezek a szavai mutatják: „Neki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé kell lennem” (Jn 3:30, ÚRK).
Jn 3:31-36 szakaszában folytatja az összehasonlítást Jézus és önmaga között, rámutatva, hogy a Messiás nagyobb, mint a hírnöke. János szavai Jézusra mutattak, és ez ismét kiemeli a bizonyságtétel, tanúság fogalmát. Akik elfogadják ezt a bizonyságtételt és hisznek Jézusban, azoknak örök életük van, akik pedig nem fogadják el, azok Isten haragja alatt maradnak. Ezt mondja a szöveg. Isten szereti a világot, elküldte a Fiát a megváltásáért (Jn 3:16-17), de akik visszautasítják a felajánlott ajándékot, azoknak meg kell fizetniük a saját bűneik büntetését, ami az örök halál.
 

Hogyan sajátíthatjuk el az alázat leckéjét úgy Isten, mint az emberek előtt? Keresztelő János példájából mit tanulhatunk az alázatos lelkületről?
 

EGW idézet

Miután Jézus már megkezdte tanítói működését, a tanítványai Jánoshoz járultak azzal a panasszal, hogy mindenki az új tanítót követi. Ekkor János megmutatta, hogy milyen világosan megértette a Messiáshoz való viszonyát, és örömmel üdvözölte Őt, akinek az útját előkészítette. […]
„Ti magatok vagytok a bizonyságaim, hogy megmondtam: nem vagyok én a Krisztus, hanem hogy Őelőtte küldettem el. Akinek jegyese van, vőlegény az; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, örvendezve örül a vőlegény szavának. Ez az én örömöm immár betelt. Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom. (Jn 3:27–30)
Mivel János hitben feltekintett a Megváltóra, az önmegtagadás magaslatára emelkedett fel. Nem az embereket igyekezett magához vonzani, hanem gondolataikat mind magasabbra és magasabbra irányította, mígnem elmerültek Isten Bárányának szemlélésében. Hiszen ő maga csupán egy hang volt, egy kiáltás a pusztában. Örömmel vállalta most a visszavonulást és csendet, hogy minden szem az élet világosságára tekinthessen. – Az evangélium szolgái, 55–56. o.

A próféta [Keresztelő János] úgy mutatta be a Megváltót, mint a fedhetetlenség napját, mely nagy fényességben ragyog, és ragyogása rövidesen túlszárnyalja a próféta fényét, s így a nagyobb dicsőség fénye gyengébbnek és sötétebbnek fogja feltüntetni az ő ragyogását. János érdekmentes örömmel fogadta Jézus sikeres munkásságát, és ezzel a legnemesebb érzelmeket mutatta be a világnak, amit halandó ember valaha tanúsíthat. Az engedelmesség és önfeláldozás leckéjét adta mindazoknak, akiket Isten felelős beosztásba helyezett. Azt tanítja, hogy sose tulajdonítsanak maguknak olyan tiszteletet, ami nem őket illeti meg, és ne engedjék, hogy a kudarc lelkülete beárnyékolja Isten ügyét. […]
A Jézus sikereiről szóló hír eljutott Jánoshoz, de eljutott Jeruzsálembe is, ahol irigységet és gyűlöletet váltott ki. Jézus ismerte a farizeusok megkövesedett szívét és elsötétült elméjét, és tudta, hogy mindent megtesznek majd azért, hogy széthúzást keltsenek Jézus tanítványai és János tanítványai között, ami hatalmas károkat okozott volna a műnek. Megváltónk ezért eldöntötte, hogy egy időre nem keresztel, és visszavonul Galileába. Tudott annak a viharnak a közeledtéről, amely nemsokára elsöpri a legnemesebb prófétát, aki által Isten valaha dolgozott a világon. Az előtte álló nagy munkára tekintettel el akarta kerülni a széthúzást, ezért egy időre távozott a környékről, így előzve meg minden olyan érzelmet, amely ártott volna Isten ügyének. – The Spirit of Prophecy, 2. köt., 138–139. o.

Amikor nem emberi értelemre támaszkodunk és nem igyekszünk megfelelni az emberi elgondolásoknak, hanem inkább Jézus lábainál időzve szívjuk magunkba szavait, tőle tanulunk, és ezt kérdezzük:
„Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”, akkor természetünkből fakadó függetlenségünk, önbizalmunk, erős akaratunk elváltozik, és helyette gyermeki, tanulásra kész lelkület lesz úrrá rajtunk. […]
Érzelmeink Jézusra fognak összpontosulnak, a gondolataink pedig a mennyben időznek. Krisztus növekedni fog, én pedig alábbszállok… A Jézusban lakozó erényeket fogjuk ápolni, hogy az Ő jellemét másoknak is be tudjuk mutatni. – Our High Calling, 99. o.
 

2. Olvassuk el Jn 1:32-36 verseit! Mit mondott Keresztelő János Jézusról, amire az emberek nem számítottak a régen várt Messiással kapcsolatban?

A zsidók várták, hogy eljön a Messiás, és megszabadítja őket Róma uralma alól. A régóta elnyomás alatt élő nép szívében az a hit élt, hogy a Messiás eltörli Róma hatalmát, őket pedig nagy és hatalmas nemzetté teszi. Azonban az emberek többsége valószínűleg félreértette, amikor János ezt mondta: „az Isten Báránya” (ÚRK) – ami pontosan engesztelő halálára mutatott. Valószínűleg fogalmuk sem volt róla, hogy miről beszélt.
János tehát az evangéliumával meg akarta változtatni az emberekben élő képet a Messiásról, hogy felismerjék Jézusban az eljövendő Királyra és tevékenységére vonatkozó próféciák teljesedését. Nem politikai és katonai vezetőként érkezik, hanem azért, hogy áldozatul adja magát a világ bűneiért. Ez volt a szándéka. Csak ezek után, amikor minden véget ér, jön majd el az utolsó, örök ország (lásd Dán 7:18).
„Amikor János a keresztségekor Jézusra mutatott mint Isten Bárányára, a Messiás munkája új megvilágításba került. A próféta gondolatai Ézsaiás szavaira terelődtek: »Mint bárány, mely mészárszékre vitetik« (Ézs 53:7)” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 105. o.).
Keresztelő János ezt mondta Jn 1:31 versében: „Én nem ismertem őt”. Akkor honnan tudta, hogy Jézus a Messiás? A válasz az, hogy az Úr, aki elküldte, korábban kijelentette neki: „Akire látod a Lelket leszállni és rajta megnyugodni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. És én láttam, és bizonyságot tettem róla, hogy ő az Isten Fia” (Jn 1:33-34, ÚRK). Más szóval: Isten kinyilatkoztatta Jánosnak, hogy Jézus a Messiás.
„Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége” (1Kor 1:24, ÚRK). A Szentlélek meggyőző hatalma által Istentől származik az az ismeret, hogy Jézus a Krisztus. Ez a téma gyakran előkerül Jánosnál. Az üdvösség nem világi filozófiából, tudományból, sem magasabb rendű tanulmányokból származik, hanem csakis Istentől jön, ha az ember hittel és engedelmesen átadja szívét Jézusnak.
 

Honnan tudhatnánk az igazságot arról, hogy Jézus az engesztelő áldozat, ha Isten nem jelentette volna ki? Miért annyira fontos tehát ismerni a Bibliát, a Jézusról szóló tanítást?

EGW idézet

Amikor az Üdvözítő elkezdte szolgálatát, a Messiásról és küldetéséről szóló népszerű felfogás megakadályozta, hogy a nép befogadja Urát. Akkoriban hagyományokba és szertartásokba fulladt az igaz odaadás szelleme. A jövendöléseket is a kevély és világot kedvelő emberi szív igényeinek megfelelően magyarázták. A zsidók nem úgy tekintettek az Üdvözítő eljövetelére, mint aki majd bűneiktől szabadítja meg őket, hanem nagyhatalmú uralkodót vártak, aki az egész világot Júda oroszlánjának hatalma alá hajtja. Hiába hívogatta őket Keresztelő János megtérésre az ősi próféták szívet vizsgáló képességével. A Jordán partján hiába mutatott Jézusra, mint Isten bárányára, aki elveszi a világ bűnét. Ézsaiás jövendöléseire igyekezett terelni a figyelmet, melyek szenvedő Megváltót mutatnak be, ezt azonban nem akarták tudomásul venni. – Gondolatok a Hegyibeszédről, 1. o.

A menny által kinyilatkoztatott engesztelő áldozat által szemlélhetjük a megváltás dicsőséges tervét, mely révén bűnbocsánatot nyerünk, és a végtelen szeretet szívéhez közeledhetünk. Látjuk, hogy Isten igazságán nem esik csorba, miközben megbocsátásában részesíti a törvényt áthágó embert. De nemcsak egyszerűen megbocsát, hanem szeretett Fia által az Atya is befogad bennünket. A megváltási terv nem a büntetéstől való szabadulás módja, hanem általa a bűnös bűnbocsánatban részesül, és végül bebocsátást nyer a mennybe, de nem mint megbocsátásban részesült bűnös, aki megszabadult a rabigától, de mégis méltatlannak és bizalmatlannak van tekintve, hanem mint gyermek, aki újból bizalmi pozícióba lett vissza helyezve. Megváltónk áldozata számtalan lehetőséget kínált fel a megtérő és hívő lelkeknek. Azért nyerünk üdvösséget, mert Isten szereti azt, aki Krisztus vére által lett megváltva; és Ő nem csak megbocsátja a bűnöket, nem csak megengedi, hogy belépjen a bűnös a mennybe, hanem az irgalmasság Atyjaként Ő maga fogadja majd az üdvözülteket a menny kapujában, és bebocsát a számunkra előkészített áldott otthonokba. Ó, micsoda szeretetet tanúsított az Atya, amikor szeretett Fiát adta az elesett emberiségért! Ez az áldozat a végtelen szeretet kiáradásának csatornája, hogy mindazok, akik hisznek Jézus Krisztusban, a tékozló fiúhoz hasonlóan ingyen részesüljenek a mennyei előjogokban. – The Review and Herald, 1886. szeptember 21.

Jézus a mi engesztelő áldozatunk. Önmagunkért nem végezhetünk engesztelést, de hit által elfogadhatjuk az értünk hozott engesztelő áldozatot. „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen.” (1Pt 3:18) „Tudván, hogy nem veszendő holmin váltattatok meg…, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtelen bárányén, a Krisztusén.” (1Pt 1:18–19) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 321. o.

 A 2. tanulmányban foglalkoztunk János evangéliuma 6. fejezetében az ötezer megvendégelésével, de a történet végével nem. Erre most kerítünk sort.
 

3. Olvassuk el Jn 6:51-71 szakaszát! Jézus szavai szerint mit nem tudtak elfogadni az emberek?

Miután az emberek jóllaktak a csoda folytán Jézustól kapott étellel, készen álltak királlyá koronázni Őt (Jn 6:1-15). Később azonban, amikor a kapernaumi zsinagógában szólt hozzájuk, a csoda lelki jelentőségét magyarázta: „Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6:35, ÚRK). Majd pedig tovább részletezte, hogy a teste a kenyér, amit a világ életéért ad oda (Jn 6:51).
Jézusnak ez a kijelentése felnyitotta az emberek szemét arra, hogy Ő nem lesz a földi királyuk. Nem illett bele a földi gondolkodás formálta keretekbe. Elutasították a megtérést, ami megváltoztatta volna a gondolkozásukat, hogy felismerjék és elfogadják Jézust Messiásnak. Ekkor sok tanítványa elhagyta (Jn 6:66).
Emberileg nézve ez nehéz lehetett Jézus számára. A tömeg elismerése jóleső érzést kelt. Ki ne akarná, hogy szeressék? Azt pedig természetes módon szomorú látni, ha sokan elpártolnak az embertől és megkérdőjelezik az elveit. Miután sokan elfordultak tőle, Jézus megkérdezte tanítványai belső körétől, a tizenkettőtől, hogy ők is el akarják-e hagyni.
Péterből ekkor fakadt ki a bámulatra méltó hitvallás, ami újabb tanúságtétel volt Jézus személye és szerepe mellett: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (Jn 6:68­-69).
A tanítványok pár éve már Jézussal voltak, együtt utaztak vele, látták a csodáit, hallották a prédikációit. Tapasztalatból tudták, hogy senki nincs, aki hozzá fogható volna. Meggyőződtek róla, hogy ha mégoly furcsa is némely helyzet, Ő a Messiás, pedig sok mindent félre is értettek eljövetelének célját illetően. Csak Jézus halála és feltámadása után kezdték megérteni, hogy miért jött.
 

Mit tanulhatunk ebből a történetből arról, hogy a többség általában téved? Miért kell ezt észben tartanunk, főként hitünk kevésbé népszerű elemei tekintetében?

EGW idézet

A zsidók a húsvét megtartására készültek Jeruzsálemben, megemlékezésül Izráel szabadulásának éjszakájára, amikor az öldöklő angyal az egyiptomiak otthonait sújtotta. Isten azt akarta, hogy a páskabárányban Isten Bárányát szemléljék, és a jelkép által elfogadják Őt, aki önmagát adta a világ életéért. A zsidók azután a jelképet mindennél fontosabbá tették, míg jelentőségét figyelmen kívül hagyták. Nem ismerték meg az Úr testét. Krisztus szavai ugyanazt az igazságot tanították, mint amelyet a húsvéti szolgálat jelképezett. Ezt azonban még mindig nem vették észre.
A rabbik most dühösen kiáltottak fel: „Mimódon adhatja ez nékünk a testét, hogy azt együk?” (Jn 6:52) Úgy tettek, mintha Nikodémushoz hasonlóan szó szerint értették volna szavait, amikor az megkérdezte Őt: „Mimódon születhetik az ember, ha vén?” (Jn 3:4) Bizonyos mértékig megértették, mire gondolt Jézus, de ezt nem voltak hajlandóak elismerni. Szavait kiforgatták, ezzel akartak a népben előítéleteket kelteni.
Krisztus nem tompította jelképes tanítását. Még keményebb szavakkal ismételte el az igazságot: „Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban.” (Jn 6:55–56) – Jézus élete, 388–389. o.

Krisztus a közte és követői közötti szent és örök igazságról beszélt. Ismerte azok jellemét, akik tanítványainak vallották magukat, Igéje megpróbálta hitüket. Kijelentette, hogy tanítása alapján kell hinniük és cselekedniük. Mindaz, aki elfogadta Őt, természetének részesévé lesz, és jellemére alakul át. Ez magában foglalta a lemondást a dédelgetett becsvágyakról, megkövetelte, hogy teljesen alávessék magukat Jézusnak. Arra hivatottak, hogy önfeláldozóak, szelídek és alázatos szívűek legyenek. Azon a keskeny úton kell járniuk, amelyet megtett a Kálvária Krisztusa, ha osztozni akarnak az élet ajándékában és a menny dicsőségében.
A próba túl nagy volt. Lelohadt azok lelkesedése, akik erőszakkal el akarták Őt ragadni, és királlyá tenni. Ez a zsinagógai beszéd – mondották – felnyitotta a szemüket. Most már nem lehet becsapni őket. Meglátásuk szerint szavai közvetlenül bizonyították, hogy nem Ő a Messiás, és a vele fenntartott kapcsolat révén semmilyen földi jutalmat nem remélhetnek. Üdvözölték csodatévő erejét, meg akartak szabadulni a betegségtől és a szenvedéstől, de nem tudtak rokonszenvezni önfeláldozó életével. Nem törődtek a titokzatos lelki királysággal, melyről beszélt. A nem őszinték, az önzők, akik azelőtt keresték, többé nem vágyakoztak utána. Ha erejét és befolyását nem a rómaiaktól való szabadulás érdekében használja fel, akkor semmi közük hozzá. – Jézus élete, 391. o.

 János evangéliuma kezdetén azt olvassuk, hogy az Ige (logosz) Istennel volt, vagyis az Atya Istennel (Jn 1:1). Miután az Ige testté lett, a Lélek bizonyságot tett róla, amikor megnyugodott Jézuson a keresztségekor (Jn 1:32-34). Majd földi szolgálata során az Atya is bizonyságot tett róla.
 

4. Olvassuk el Jn 5:36-38 verseit! Mit mond itt Jézus az Atyáról?

Jézus az Atyához kapcsolja az általa végbevitt tetteket és csodákat.
Egyértelműen kijelenti, hogy az Atya küldte el, és bizonyságot is tett róla.
 

5. Olvassuk el Mt 3:17, Mt 17:5, 1:11 és Lk 3:22 verseit (lásd még 2Pt 1:17-18)! Mit mondott az Atya Jézusról?

Jézus keresztségekor az Atya és a Lélek csatlakozott a Fiúhoz, hogy kiemeljék ezt a fontos alkalmat: szolgálatának kezdetét. Az Atya kijelentette, hogy Jézus a szeretett Fia, akiben gyönyörködik. Majd szolgálatának egy kritikus idején újból megszólalt, akkor úgy, ahogyan feljegyzi János evangéliuma.
Jézus szolgálatának végső napjaiban az események kicsúcsosodtak. A vallási vezetők képtelenek voltak megállítani Jézust (lásd Jn 12:19), ezért a halálát kívánták, jobban, mint valaha. A tömegek lelkesedése túláradó volt, főleg miután mind több és több ember kezdte követni Jézust, hallva azoknak a bizonyságtételét, akik tanúi voltak Lázár feltámasztásának (Jn 12:17-18). Még az ünnepre érkező görögök is látni akarták.
Jézus így szólt: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!” Erre az Atya ismét megszólalt a mennyből: „Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem” (Jn 12:28).
Amint már szó esett róla, Jézus dicsőségének órája a kereszt. Az Atya bizonyságtétele Jézusról rámutat Isten Bárányának a világ bűneiért hozott nagy áldozatára. Ekkor tetőzött Jézus földi szolgálata. Értünk vállalt halálával megfizette bűneink teljes büntetését, hogy a belé vetett hit által nekünk ne kelljen azt elszenvednünk.
 

EGW idézet

Krisztus számára a világ nem a kényelem vagy a ragyogó pályafutás helye volt. Nem kereste az alkalmat, hogy mikor kaparinthatja meg hatalmát, dicsőségét. Ez nem lett volna kitüntetés számára. A világ az a hely volt, ahová Atyja küldte. Ő annak életéért adatott, hogy véghez vigye a megváltás nagy tervét. Elvégezte munkáját az elveszett fajért. Nem volt szabad veszélybe rohannia, vakmerőnek lennie, siettetnie a válságot. Munkásságában minden eseménynek megjelölt órája volt. Türelmesen kellett várnia. Tudta, hogy a világ gyűlöletét veszi magára; tudta, hogy munkája végén a halál várja, azonban mindennek idő előtt kitenni magát – ez nem egyezett Atyja akaratával. – Jézus élete, 451. o.

Mi volt az Istentől küldött hírnök világért végzendő munkája? Isten egyszülött Fia Istenségére emberi testet vett fel, és a világunkba tanítóként, oktatóként jött, hogy a tévelygéssel szemben napvilágra hozza az igazságot. Az igazság, a megmentő igazság soha nem hangzott erőtlenül ajkáról, tettei sem tanúskodtak másról, hanem a világunkban uralkodó erkölcsi sötétség közepette nyilvánvalók és egyértelműek voltak. Ezért a munkáért hagyta el a mennyei udvart. Ezt mondta önmagáról:
„Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” (Jn 18:37) Elevenen és erővel hangzott ajkáról az igazság, úgy, mint új kinyilatkoztatás. Ő volt az út, az igazság és az élet.
Élete, amit e bűnös világért adott, tele volt határozottsággal, komolysággal és jelentős következményekkel, mivel lelkek mentésének munkáját végezte.
Az igazi világosságként jött a babonaság és tévelygés erkölcsi sötétjében világítva, és egy mennyei hang így szólt róla: „Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” (Mt 3:17) Megdicsőülésekor ismét elhangzott a mennyei szózat: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok.” (Mt 17:5) – A keresztény nevelés alapjai, 405. o.

A nagy orvosi hittérítő elvette a béna bűneit, majd bocsánatot nyert emberként mutatta be őt Istennek. Azon felül testi egészségben is részesítette. Isten hatalmat adott Fiának, hogy megragadja az örökkévaló trónt. Krisztus az Ő személyiségében állt az emberek elé, mégis visszatükrözte ama megtisztelő hely ragyogását, melyet az örök trón gazdagon tápláló világosságán belül foglalt el.
Más alkalommal azt kérte: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet.” S válaszul hang hallatszott a mennyből: „Megdicsőítettem, és továbbra is megdicsőítem.” (Jn 12:28)
Ha az Atya hangja nem késztette a megátalkodottat, ha Krisztus hatalmas csodáiban megnyilvánuló ereje nem késztették hitre a zsidókat, akkor ma se nagyon csodálkozzunk, ha az emberek abban a veszélyben forognak, hogy mivel kételkedőkkel tartanak fenn barátságot, a zsidók hitetlenségét tanúsítják, s épp olyan romlott az értelmük. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 202. o.
 

„Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből” (Jn 7:37­-38).
János számos alkalommal feljegyezte, amint Jézus bátor kijelentése­ket tett önmagára vonatkozóan, arról, hogy ki Ő és miért jött.
Az előbbi idézet Jn 7:37-38 verseiből újabb példája annak, hogy mit állított magáról és arról, amit azokért tesz, akik hozzá mennek. Ezek is megdöbbentő kijelentések voltak.
 

6. A tömegből sokan hogyan reagáltak, amikor Jézus a zsidókhoz szólt a sátoros ünnepen (Jn 7:37-53)?
 

Néhányan azt mondták, hogy Ő az a próféta, akiről régen jövendölt Mózes (lásd 5Móz 18:15-19). Mások azt gondolták, hogy Jézus a Krisztus. Viszont voltak, akik erre azzal érveltek, hogy nem Galileából jön a Messiás, Dávid házából kell származnia, Betlehemben kell megszületnie – mindez igaz is volt Jézusra (vö. Máté 1-2. fejezet), bár úgy tűnt, hogy ezt sokan nem tudták.
Még azokat is lenyűgözte Jézus és a választékos beszéde, akik azért mentek, hogy elfogják. A farizeusok rákérdeztek: „Vajon hitt-e benne valaki a főemberek vagy a farizeusok közül” (Jn 7:48, ÚRK)? A farizeusoknak ez a kérdése újabb alkalmat adott Jánosnak arra, hogy ismét említést tegyen Nikodémusról, aki a Jézussal való találkozása után menteni próbálta Őt az ármánykodásuktól. „Vajon a mi törvényünk elítéli-e az embert, mielőtt ki nem hallgatja, és meg nem tudja, hogy mit tett” (Jn 7:51, ÚRK)?
Vajon elfogadta valaha Nikodémus, hogy Jézus a Messiás? Ebből a jelenetből ugyan ez nem igazolható, de ha hozzávesszük a Jézus halála utáni tettét (lásd Jn 19:39-40), a Biblia szilárd bizonyítékot szolgáltat arra, hogy Nikodémus valóban hitre jutott Jézusban.
Tehát a farizeusok kérdésére a válasz az, hogy igen, az egyik farizeus valóban hitt Jézusban.
 

Mit mondtak a vezetők Jn 7:49 versében, ami tanúsította, mennyire megvetették a Jézust követő tömeget? Milyen tanulságot szűrhetünk le ebből?

EGW idézet

A kősziklából folyó víz emlékét, amely a pusztai vándorlásuk alatt csodálatos és életet mentő élmény volt, az izraeliták nagy örömük kinyilvánításával ünnepelték meg Kánaánban való letelepedésük után. Krisztus idejében ez az ünneplés egyike lett a leghatásosabb szertartásoknak. Ezt a sátoros ünnep alkalmával tartották meg, mikor az emberek az egész országból Jeruzsálemben gyűltek össze. Az ünnep mind a hét napján a papok zeneszóval és a léviták énekkarával vonultak ki arany edénnyel a Siloám tavához, hogy vizet merítsenek a tó forrásából. Az imádkozók sokasága követte őket. Akik csak közel tudtak kerülni a vízsugárhoz, ittak is abból, miközben örvendező ének csendült fel ajkukról: „Örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből.” (Ésa 12:3) […]
Az Üdvözítő arra használta fel ezt a jelképes istentiszteletet, hogy az emberek elméjét azokra az áldásokra irányítsa, amelyeket hozott nekik. „Az ünnep utolsó nagy napján…” Jézus hangja hallhatóvá lett, mert áthangzott a templom udvarain: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből…” (Jn 7:37–38) A felüdítő víz… az isteni kegyelem jelképe, amellyel egyedül Krisztus tud megajándékozni mindenkit, és mint élő víz, egyedüli megtisztítója, felüdítője és erősítője az emberi léleknek. – Pátriárkák és próféták, 412. o.

Az, aki Krisztusban lakozik, megtalálja és megkapja benne a kegyelem és erő soha ki nem apadó forrását. Jézus vidámítja meg azok életét és tisztítja meg mindazok életútját, akik valóban keresik Őt. Krisztusnak a szívbe befogadott szeretete az örök életre szóló jó cselekedetekben mutatkozik meg. Nemcsak azt a lelket áldja meg, amelyben fakad, hanem élő folyam árad ki az igazságosság szavaiban és tetteiben, mely felüdíti a körülötte levő szomjazókat. – Pátriárkák és próféták, 412. o.

Kiszáradt a forrás? Nem, hiszen kiapadhatatlan. Amint szükségét érzed, újból és újból meríthetsz belőle. A kútforrás mindig tele van. Ha egyszer már ittál belőle, többé nem próbálod enyhíteni a szomjad a világ repedezett kutjaiból; nem keresed a legnagyobb gyönyört, szórakozást, vidámságot és mulatozást. Nem, mivel már ittál abból a vízből, amely örömmel tölti be Isten városát. Akkor a te örömöd is teljes lesz. – Our High Calling, 65. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „A galileai válság” (319–330. o.) és „A külső udvarban” (525–530. o.) c. fejezetei

„»Kihez mehetnénk« (Jn 6:68)? Izrael tanítói a formalizmus rabjai voltak. A farizeusok és a szadduceusok szüntelen vitában álltak. Elhagyni Jézust annyit jelentett, mint a rítusokhoz, ceremóniákhoz mereven ragaszkodó, becsvágyó emberek közé kerülni, akik a maguk dicsőségét keresték. A tanítványok több békét, örömöt éreztek, mint annak előtte bármikor, amióta elfogadták Krisztust. Hogyan mehettek volna vissza azokhoz, akik megvetették és üldözték a bűnösök Barátját? Régóta várták a Messiást, most eljött, nem fordulhattak el tőle azokhoz, akik életére törnek, és őket is üldözik, amiért követik Őt.
»Kihez mehetnénk« (Jn 6:68)? Nem mehettek Krisztus tanításától, a szeretet és irgalmasság leckéitől a hitetlenség sötétjébe, a világ gonoszságához. Miközben sokan hagyták el a Megváltót, akik látták csodálatos műveit, Péter kifejezte a tanítványok hitét: »Te vagy a Krisztus« (Jn 6:69). E horgony elvesztésének a gondolata is félelemmel, fájdalommal töltötte el lelküket. Nélkülözni a Megváltót annyi, mint sötét, viharos tengeren hányódni” (Jézus élete, 329. o.).

Naponkénti tanulmányozásra:

János 21

ApCsel 1

ApCsel 2

ApCsel 3

ApCsel 4

ApCsel 5

ApCsel 6

Jézushoz vezető út, 6. fejezet

1.    Miről mondta Jézus, hogy „nem a ti dolgotok tudni…”?

2.    A nap mely órájában töltetett ki a Szentlélek?

3.    Miért nem találtak az elöljárók semmilyen módot arra, hogy meg­ büntessék a tanítványokat?

4.    Mit állítottak egyesek hazug módon Istvánról?

5. Sokszor arra várunk, hogy érezzük: bűneink megbocsáttattak és megtisztultunk. Ellen White szerint mit kell tennünk ehelyett?