Általános áttekintés
E heti tanulmányunk során találkozni fogunk a csodák és jelek Istenével, továbbá tíz csapása közül kilenccel, amivel ítélete kifejezéseként Egyiptomot sújtotta. Mutasd be csoportodnak ezeket az eseményeket, és tedd ezt a jó és a rossz, a világosság és a sötétség, a Krisztus és Sátán, az élő Isten és a bálványok közti nagy küzdelem kontextusában. Ez a lelki harc az Édenkertben kezdődött, amikor Ádám és Éva bűnbe esett. Isten megígérte, hogy ez a küzdelem a győzelmével fog véget érni, és nem leszünk örökké a gonosz áldozatai (1Móz 3:15). Már kezdetektől fogva ez a küzdelem a Teremtőt imádók és a teremtett világnak hódolók közt zajlik. A Teremtő Isten imádata felszabadítja az emberiséget a bűn rabigája alól, ezzel szemben a teremtett világ imádata – a maga különböző formáiban – az Isten képére alkotott ember erkölcsi züllését idézi elő, és elkerülhetetlenül a rabságát eredményezi.
2Mózes 7:8–10:29 szakaszában felerősödik az élő Isten és a fáraó közti konfrontáció. A fáraó be akarja bizonyítani, hogy ő valóban isten, ahogy azt az egyiptomiak tartják róla, ezért arra törekszik, hogy egy szuverén uralkodó szerepében tetszelegjen, aki mindent ellenőrzése alatt tart, és maga dönti el, hogy mi jó és mi rossz. A menny igaz Istene ki akarja szabadítani népét az egyiptomi rabságból, miközben megpróbálja kinyilatkoztatni magát az egyiptomiaknak, hogy ők is tudják, kicsoda Ő, és felszabaduljanak az alól az iga alól, amelybe isteneik iránti hódolatuk taszította őket.
Egy dolog biztos: Isten nem ellensége az egyiptomiaknak! Szereti őket, ahogy minden embert szeret: önzetlen, örök szeretettel; ugyanakkor viszont a menny szuverén Uraként szembeszáll az egyiptomiak isteneivel, és az a szándéka, hogy bebizonyítsa: ezek az istenek földi találmányok, amelyek félelmet gerjesztenek az emberben, lelki rabságba taszítják. Isten elsődleges célja megszüntetni az egyiptomiak függőségét ezektől a kitalált istenektől, hogy ők is imádhassák Őt, az élő, Teremtő és Megváltó Istent. Mindezek ellenére, ha az egyiptomiak továbbra is ezeknek a hamis isteneknek hódolnak, az Úr ítélete sújt le rájuk és bálványaikra.
Isten határozottan kijelenti: „Egyiptom minden Istene felett ítéletet tartok, én, az Úr” (2Móz 12:12). Isten egyiptomi istenek feletti ítélete történelmi tényként van megemlítve 4Mózes 33:4 versében. Minden csapás vagy ítélet általában több egyiptomi isten ellen irányult, ami lefoglalta az emberek képzelőerejét, gondolatvilágát és érzéseit, befolyásolta magatartását és társadalmi életét, és a bűn rabságába taszította őket. Az ember teljes lénye a bűn rabja volt, lelke egészen alá volt vetve a bálványimádó életmódnak. Ez a mágia által ellenőrzött életstílus homlokegyenest szembehelyezkedett azzal az imádati szabadsággal, amelynek forrása az élő, szerető Teremtő Isten.
Magyarázat
Jelek és csodák
2Mózes 7:3 versében olvassuk, hogy az Úr megsokasítja a jeleket és a csodákat a nép előtt, hogy az emberek megértsék, kicsoda Ő. 2Mózes 7:3 az egyetlen szöveg a Kivonulás könyvében, amelyben ez a két szó („jelek” és „csodák”) együtt jelenik meg. A „jel” / „jelek” szó 16szor tűnik fel Mózes második könyvében (2Móz 3:12; 4:8 [két ízben]; 9, 17, 28,
30; 7:3; 8:23; 10:1, 2; 12:13; 13:9, 16; 31:13, 17). Ezekben az igeversekben az említett kifejezés használata két dolgot hangsúlyoz: (1) Mózes különböző jeleket mutat be a fáraó előtt (2Móz 10:1–2), (2) a húsvéti vér az élet jele: a pusztító angyal „kihagyja” a vérrel megjelölt, védett házakat (2Móz 12:13). A „csoda” szó használata arra utal, hogy mit fog Isten tenni a szívét megkeményítő fáraó előtt (2Móz 4:21). A csapások kontextusában – strukturális szempontból – kulcsfontosságú jelentősége van ennek a szónak, mivel két ízben jelenik meg az első csapás kezdetén (2Móz 7:3, 9), majd újból, ezúttal is kétszer a 9. csapás végén (2Móz 11:9, 10).
Íme, a csapások néhány fontos jellemzője:
1. Az első kilenc csapás három kategóriára osztható, mindenik kategóriában háromhárom csapás szerepel. A 10. csapás egyedi, és bizonyos értelemben elkülönül az előző kilenctől. A népnek szüksége lesz egy különleges időre, ami alatt felkészülhet a közelgő katasztrófára.
2. Az első kilenc csapás mindhárom, Isten által alkotott életteret érintette (1Móz 1): az atmoszférát (a 7., 8. és 9. csapás), a földet (a 3., 4., 5. és 6. csapás), valamint a vizet (az 1. és 2. csapás). Ezek a csapások együtt a teremtés folyamatának megfordítására utalnak.
3. Az első kilenc csapás során érzékelhető a szerencsétlenségek fokozatos erősödése, miközben a fáraó makacsul ellenszegül Isten kérésének: nem engedi el Izraelt, hogy szabadon imádhassa a Teremtő Istent. Az első három csapás könnyű és gyors lefolyású volt, nem okozott halált. A következő három (4–6) súlyosabb károkat idézett elő: elpusztította az állatokat, és megbetegítette – fekélyekkel sújtotta – az embereket. A 7., 8. és 9. csapás még pusztítóbb volt, állatok és emberek halálát, valamint a termés megsemmisülését okozta.
4. Általában a csapásokat az Úr egyértelmű figyelmeztetése és felszólítása előzte meg, hogy teljesítsék kérését. Voltak meglepetésszerű események is, de a pusztítás előre be volt jelentve, következésképpen elkerülhető lett volna. Rendkívüli figyelmeztetés hangzott el az 1. és a 2., valamint a 10. csapás előtt, de nyilvánvaló volt a figyelemfelhívás a 4., 5., 7. és 8. csapás előtt is.
5. A 3., 6. és 9. csapás előtt a fáraóval való szembenállás minimális volt, vagy telesen elmaradt.
6. Az első három csapás az egyiptomiakat és az izraelitákat egyaránt sújtotta, az összes többi viszont csak az egyiptomi lakosságot érintette.
7. Az első csapást megelőzően Isten csodát tett a fáraó színe előtt: Áron vesszeje kígyóvá változott, amely felfalta a varázslók csúszómászóit. Ennek ellenére „megkeményedék a fáraó szíve” (2Móz 7:13).
8. Az utolsó csapás volt a legpusztítóbb, mivel minden, a bárány vére által meg nem jelölt házban meghalt a fiú elsőszülött. Az utolsó csapás előtt Isten az Ő irgalmában három napig tartó sötétséget adott, hogy elmélkedhessenek és megtérjenek, valamint útmutatást, hogy miként előzhetik meg a végső pusztítást.
9. A 6. csapást követően a Bibliában azt olvassuk, hogy „az Úr megkeményíté a fáraó szívét” (2Móz 9:12; ld. 2Móz 10:1, 20, 27; 11:10 és 14:4, 8, 17). Az első öt csapás idején a fáraó volt az, akinek megkeményedett a szíve (2Móz 7:13, 14, 22; 8:15, 19, 32; 9:7; 9:35), ennek emléke pedig tanulságul szolgál a következő nemzedékek számára. A tíz csapásról szóló leírás előtt fel van jegyezve Isten két jövendölése, amelyben kijelenti, hogy meg fogja keményíteni a fáraó szívét (2Móz 4:21; 7:3).
10.A varázslók csupán az első két csapást tudták utánozni, a harmadik esetében el kellett ismerniük, hogy „az Isten ujja ez” (2Móz 8:19). A későbbiekben az ő testük is megtelt fekéllyel (2Móz 9:11; ld. a fáraó szolgáinak tanácsát: 2Móz 10:7).
11. A csapások párosával is csoportosíthatók: az első két csapás a Nílushoz kapcsolódik; a 3. és a 4. csapást repülő rovarok okozzák (tetvek / szúnyogok és legyek); az 5. és a 6. csapás közt is van hasonlóság: dögvész pusztított az állatok között, illetve fekélyek jelentek meg az embereken; a 7. és a 8. csapás a termőföldeken pusztított; a 9. és a 10. csapás közös nevezője a sötétség – a 9. esetében a fizikai, a 10. esetében pedig a végső sötétség: a fiú elsőszülöttek halála.
12. Megjegyzendő, hogy az Úr hétszer kérte meg a fáraót, hogy engedje el a népet (2Móz 5:1; 7:16; 8:1, 20; 9:1, 13; 10:3), egy ízben pedig negatív feltételes kijelentéssel figyelmeztette: „Mert ha el nem bocsátod az én népemet, íme, én bocsátok te reád…” (2Móz 8:21). Az egyiptomi uralkodó a 2., 3., 7. és 9. csapás után beleegyezett ugyan a nép távozásába, sőt, még arra is megkérte Mózest, hogy imádkozzon érte és a csapások megszűnéséért (2Móz 8:8, 25–28; 9:28; 10:24), végül
mégis meggondolta magát (2Móz 8:15, 32; 9:35; 10:27). Majd csak a
10. csapás után adta meg magát, és hívatta magához Mózest és Áront, mondván: „Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, mind ti, mind Izrael fiai, és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondjátok. Juhaitokat is, barmaitokat is vigyétek, amint mondátok, és menjetek el és áldjatok engem is!” (2Móz 12:31–32).
Amint említettem, ezek a csapások összefüggésben állnak Istennek az egyiptomi bálványokkal és azok imádóival kapcsolatos ítéletével. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy e szerencsétlenségek közepette Isten jelezte jelenlétét; ragaszkodott ahhoz, hogy világosan kijelentse: különbség van azok között, akik vele vannak és akik ellene: „Ha el nem bocsátod az én népemet, íme, én bocsátok te reád, a te szolgáidra és a te népedre és a te házaidra ártalmas bogarakat… De különválasztom azon a napon a Gósen földjét, amelyen az én népem lakik, hogy ne legyenek ott ártalmas bogarak, azért, hogy megtudd, hogy én vagyok az Úr ezen a földön” (2Móz 8:21–22).
Ézsaiás próféta csodálatosan ír Isten szeretetéről és Egyiptomra vonatkozó terveiről: „Ama napon út lesz Egyiptomból Asszíriába, és Aszszíria megy Egyiptomba, Egyiptom meg Asszíriába, és Egyiptom Asszíriával az Urat tiszteli. Ama napon Izrael harmadik lesz Egyiptom és Aszszíria mellett; áldás a földnek közepette; melyet megáld a seregeknek Ura, mondván: Áldott népem, Egyiptom, és kezem munkája, Asszíria, és örökségem, Izrael!” (Ézs 19:23–25).
A fáraó szívének megkeményedése
A fáraó nyakassága – szívének megkeményedése – elbűvöli a bibliakutatókat. Mindenekelőtt le kell szögeznünk: Isten nem határozta el előre, hogyan fog dönteni az egyiptomi uralkodó. A fáraó maga döntött ezekben a helyzetekben, szó sincs eleve elrendelésről az esetében, nem isteni predesztináció miatt makacsolta meg magát és vonta magára az ítéletet. Isten minden egyénnek megadja a választás szabadságát, megengedi, hogy szabadon válaszoljon szeretetére és kegyelme ajánlatára. Nem kényszerít senkit, hogy engedelmeskedjen akaratának.
A fáraó szívének megkeményedésére vonatkozó bibliaszövegek tanulmányozása az alábbi következtetésre jogosít fel (lásd a lecke előző szakaszának 9. pontját): a szív megkövesedésének folyamatában előbb a fáraó maga utasította el makacsul az Isten iránti alázatot (2Móz 10:3). Döntése – szándékos ellenszegülése – miatt jutott el arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút. Rendíthetetlenül kitartott megátalkodottságában. Az izraeliták szabadon engedését és az élő Isten imádatához való jog szavatolását kérő mennyei parancs csak tovább hevítette a Mindenható és szolgája, Mózes ellen izzó parazsat a fáraó szívében.
Alkalmazás
1 Egyre több bizonyítéka volt annak, hogy az Úr szuverén Isten, aki ki akarja szabadítani népét az egyiptomi szolgaságból. Szívünkben, életünkben mi az, ami miatt makacsul elutasítjuk Isten megtérésre és követésére sürgető biztatásait?
2. Mi az, ami annyira vonzó a bálványimádásban? Miért volt oly nehéz az egyiptomiaknak lemondaniuk a bálványaikról, még azok után is, hogy látták, milyen pusztítást okoz a hamis istenek imádata?
3. Az emberek nagyon leleményesek, amikor bálványokat kreálnak maguknak. Szinte bármi bálvánnyá válhat egy ember életében. De mi is a bálvány? Hogyan támasztunk saját isteneket magunknak és hogyan imádjuk őket? Milyen elveket fedezhetünk fel az ilyen lealacsonyító magatartás mögött? Miért ellenzi Isten ilyen hevesen a bálványimádást?