Hitehagyás és közbenjárás

E heti tanulmányunk: 2Mózes 32:1-32; Zsoltárok 115:4-8; Ézsaiás 44:9-10; Ézsaiás 53:4; Róma 1:22-27

Mózes csak negyven napig volt távol Izrael táborából, és mi történt? Istentől elfordult a népe, és egy emberkéz alkotta bálványt, egy aranyborjút imádott! Hogy tehettek ilyet annyi hatalmas jel, tapasztalat és csoda után?
Erre több válasz is adható, és talán mindben van némi igazság. Vajon nem értették meg az emberek, hogy valójában kicsoda Isten? Vagy testi, bűnös vágyaik beárnyékolták a vele szerzett hatalmas tapasztalataikat? Nem értékelték, amit Isten értük tett, hanem mindent természetesnek vettek? Vajon hétköznapi dolgok ködösítették el az értelmüket, vagy a régi, bűnös gondolkodásmódjuk? Egyszerűen nem voltak hálásak Isten kegyelmes tetteiért, amelyeket értük vitt végbe (Zsolt 106:13, 21-23)? Talán az egészért csak Áront terhelte a felelősség, aki nem bizonyult jó vezetőnek? „Áronra is nagyon megharagudott az ÚR, és őt is el akarta pusztítani” (5Móz 9:20, RÚF).
Függetlenül attól, hogy mi okozta ezt a rettenetes hitehagyást, mi az, amit ebből az esetből tanulhatunk nemcsak az ember bűnösségéről, hanem Istennek a bűnös emberek iránti kegyelmes szeretetéről is?

Szeptember 13. – A szombatiskolát látogatók napja

Az Egyiptomot az izraelitákkal együtt elhagyó elegy nép volt a legfőbb mozgatórugója az Istentől való szörnyű eltávolodásnak. Az elegy nép úgy jött létre, hogy a héberek házasság révén keveredtek össze az egyiptomiakkal.

Izrael gyermekei látták, hogy Mózes felmegy a hegyre, belép a felhőbe, miközben a hegy csúcsa lángokban áll. Minden nap várták, hogy visszajöjjön, de mivel nem akkor jött le a hegyről, amikor ők várták, erőt vett rajtuk a türelmetlenség. Főleg azok az egyiptomiak voltak türelmetlenek és lázongtak, akik az izraelitákkal együtt jöttek ki Egyiptomból.

Hatalmas tömeg gyűlt Áron sátra köré. Kijelentették, hogy Mózes többé nem jön vissza, és hogy a felhő, ami eddig vezette őket, immár megállapodott a hegyen, és többé nem fogja mutatni nekik az utat a pusztában. Vágytak valamire, amire tekinthetnek, ami valamilyen formában hasonlíthatna Istenre. Még mindig az egyiptomiak isteneire emlékeztek vissza, és Sátán kihasználta kinevezett vezetőjük távollétét, megkísértette őket, hogy utánozzák az egyiptomiak bálványimádását. Azt hangoztatták, hogy ha Mózes többé nem tér vissza, akkor vissza kell menniük Egyiptomba, és talán elnyerik az egyiptomiak jóindulatát, ha egy általuk ismert bálványt visznek magukkal.

Áron előbb ellenezte a tervet, de végül úgy gondolta, hogy az emberek annyira eltökéltek, hogy úgy is véghez viszik, amit elterveztek, így hát nem próbálta tovább győzködni őket. A nép kiáltásai hallatán félteni kezdte az életét. De ahelyett, hogy nemes lelkülettel Isten becsületének védelmére kelt volna, és az Ő kezébe helyezte volna az életét, hiszen az Úr számos csodát tett már értük, Áron elveszítette bátorságát és Istenbe vetett bizalmát, és gyáván engedett a türelmetlen nép vágyainak, amelyek azonban éles ellentétben álltak Isten rendelkezéseivel. Elkészítette a bálványt, majd oltárt is épített, ahol áldozatokat mutathatnak be a bálványnak. Ő is egyetértett a nép által hangoztatott kijelentéssel: „Ezek a te isteneid Izrael, akik kihoztak téged Égyiptom földéről.” Micsoda meggyalázása volt ez Jehovának! Alighogy elhangzottak Isten törvényei a hegyen a mennyei hatalom magasztos megnyilatkozásai közepette, amint azonban a hitük próbára lett téve, mert Mózes néhány hétig nem volt közöttük, máris bálványimádásra adták magukat, amit Isten alig néhány nappal korábban határozottan megtiltott. Ezzel áthágták az első és a második parancsolatot is. Isten haragra gerjedt ellenük. – Spiritual Gifts, 3. köt., 274–275. o.

Isten elhívta Mózest, hogy találkozzon vele. Mózes számára talán rövidnek tűnt a negyven nap és negyven éjjel, de az izraeliták számára hosszúnak, túl hosszúnak bizonyult. Látható vezetőjük nem volt velük. Eltévelyedtek, türelmetlenek voltak, féltek és elbizonytalanodtak. Azt akarták, hogy látható isten vezesse őket, mint amik között töltötték az egész életüket a bálványimádó Egyiptomban.

Áron nem nőtt fel az alkalomhoz. Nem ragadta meg a pillanatot, nem azt tette, ami helyes lett volna. Ahelyett, hogy bízott volna az Úrban, a többséggel szemben elbátortalanodott. A nép elképesztő dolgot követelt: „Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon!” (2Móz 32:1, RÚF), ő pedig engedett nekik!

A bálvány elkészítéséhez az emberek lelkesen vitték az aranyat, és Áron nemcsak hogy nem állította meg őket, hanem még ő maga kérte, hogy adakozzanak, majd pedig részt is vett a szobor megformálásában. Ezek után a nép kijelentette: „Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból” (2Móz 32:4, RÚF). Ennyire bűnösök, gonoszok, rövidlátók voltak! Az éppen akkor összebarkácsolt szoborról állították, hogy az szabadította meg őket! Nem megdöbbentő, hogy a bűnös vágyak menynyire el tudják ferdíteni a gondolkodásunkat és a tetteinket? Az emberek dicsőítik a saját kezük munkáját, és a folyamat közben emberi természetük, erkölcsük lealacsonyodik.

„Ebben a válságban olyan szilárd jellemű, rendíthetetlen bátorságú emberre volt szükség, aki Isten tiszteletét többre becsülte a népszerűség kegyénél, személyes biztonságánál, sőt saját életénél is. Izrael akkori vezetője azonban nem ilyen jellemű ember volt. Áron tiltakozott ugyan a nép véleménye ellen, de ingadozása és félénksége csak azt eredményezhette, hogy a válságos pillanatban az emberek csak még határozottabban adtak hangot kívánságuknak. A zűrzavar növekedett. Voltak azért néhányan, akik hűségesek maradtak Istennel kötött szövetségükhöz, de a nép nagyobb része csatlakozott a hitehagyókhoz… Áron féltette saját biztonságát, és ahelyett, hogy nemesen kiállt volna Isten tekintélye és tisztelete mellett, engedett a sokaság követeléseinek” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 274–275. o.).

Áron a tömeg kiáltásaira hivatkozva próbálta mentegetni magát… Kifogásai és hazugságai azonban semmit sem értek. Bűne pontosan azért volt annyira gyűlöletes, mert ő maga különös áldásban és megtiszteltetésben részesült. Ő, „az Úr szentje” (Zsolt 106:16) készítette el a bálványt és hirdette ki az ünnepet. Ő, aki Mózes szószólójának lett kinevezve, és akiről Isten így nyilatkozott: „Tudom, hogy ő ékesenszóló” (2Móz 4:14), nem tudott ellenállni a bálványimádók Isten elleni lázadásának. Általa küldött az Úr ítéleteket az egyiptomiakra és isteneikre, mégis szemrebbenés nélkül képes volt kijelenteni:

„Ezek a te isteneid Izrael, akik kihoztak téged Égyiptom földéről.” Ott volt Mózessel a hegyen, látta Isten dicsőségét, és az ott látottak között semmi sem volt, amiből ő valamilyen formát vagy képet készíthetett volna, mégis ő volt az, aki azt a dicsőséget egy borjúhoz hasonló bálványra cserélte. Akire Isten a nép vezetését bízta Mózes távollétében, épp ő támogatta a lázadókat. „Áronra is igen megharagudt vala az Úr, és el akará őt is pusztítani.” (5Móz 9:20) Azonban Mózes kitartó közbenjárására az Úr megtartotta az életét, és mivel megtért és megalázkodott, Isten újra kegyeibe fogadta őt.

Ha lett volna bátorsága a körülmények ellenére is kiállni a jó ügy érdekében, megakadályozhatta volna a hitehagyást. Ha töretlen Isten iránti hűségről tett volna bizonyságot, ha emlékeztette volna az embereket, hogyan remegtek a Sínai-hegy lábánál, és emlékeztette volna őket az Istennel kötött szövetségükre, akkor a gonosz kudarcot vallott volna. De mivel eleget tett a nép akaratának, és teljes nyugodtsággal teljesítette kívánságukat, még nagyobb bűnre vezette az embereket, mit korábban az elméjük kigondolt. Az Isten által megbüntetendő vétkek közül az Ő szemében a legsúlyosabb az, amelyik másokat is gonoszságra késztet. – Con/lict and Courage, 98. o.

 

Itt tűnik ki Áron elégtelensége, s vágya, hogy ő lehessen Izrael vezetője és kormányzója. A nép azért ostromolta, hogy készítsen nekik isteneket, akik majd előttük mennek Egyiptomba. Áronnak akkor alkalma nyílt bebizonyítani Istenbe vetett hitét, s tántoríthatatlan bizalmát, hogy szilárdan és határozottan ellenáll a nép javaslatának. Az a vonása, hogy a nép kedvére szeretett tenni, hogy teljesíteni akarta kívánságukat, arra vezette, hogy feláldozza Isten becsületét. Megparancsolta hát a népnek, hogy hozzák el ékszereiket, ő pedig borjút öntött azokból, és kihirdette a nép előtt: „Ezek a te isteneid Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földéről.” E tehetetlen isten előtt épített oltárt, és jelentette ki, hogy holnap az Úr ünnepe lesz. A nép, mintha lerázott volna minden fékentartást, égőáldozatot mutatott be az aranyborjúnak, majd erőt vett rajtuk a kicsapongás szelleme. Szégyenteljes dínomdánomba, részegségbe merültek. Ettek, ittak, majd felkeltek mulatni. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. köt., 296. o.

Az aranyborjú az egyiptomi bikaistenre, Ápiszra vagy Hathorra, a tehénistenre emlékeztetett. A nép ezzel a tettével égbekiáltó módon törte meg az első és a második parancsolatot (2Móz 20:3­6). A törvényszegés nem maradhatott büntetlenül, mert megszakította a kapcsolatukat az élő Istennel. A Teremtő imádata helyett az izraeliták a saját alkotásukat imádták, ami nem látott, nem hallott, nem beszélt, nem gondoskodott róluk, nem szerette, se nem vezette őket.
A teremtési rend visszájára fordult: nem értették meg, hogy Isten a saját képére alkotta őket, hanem ők maguk készítettek egy „istent”, de még csak nem is a saját képükre (ami éppen elég rossz lett volna), hanem egy állat képére formálták meg azt! Ezt az istent akarták szolgálni? Hatalmas bűnt követtek el az Úr ellen (Ézs 31:7; Ézs 42:17).

A bálványimádás szembemegy azzal a teológiai állítással, miszerint Isten az Isten, az ember pedig ember; megkísérli elmosni az Isten és ember közötti választóvonalat (Préd 5:2) és megtöri a kapcsolatot Istennel. Legyen az nyílt, égbekiáltó, vagy valami rejtett dolog a szívben, a bálványimádás gyorsan megrontja az Úrral való kapcsolatunkat, és lefelé húzó erkölcsi spirálba taszít. Nem is csoda, hogy a bibliaszövegből megtudjuk, mit tettek a következő nap: áldozatot vittek a bálványnak, majd féktelen tivornyázásba kezdtek. Ellen G. White leírja, hogy ez „az egyiptomi bálványimádó ünnepségek utánzata” volt (Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 278. o.).

Az ember kreatív, ha bálványokat akar fabrikálni magának. Megalkotja a saját isteneit, ami már önmagában is elég rossz, majd pedig azokat kezdi szolgálni. A Teremtőt felcseréli különböző dolgokkal, és ez előbb­-utóbb erkölcsi romláshoz, korcsosuláshoz vezet.

A várakozás időszaka alatt volt idejük az elmélkedésre, a hallott isteni törvények feletti gondolkozásra és szívük felkészítésére a további kijelentések számára, amelyeket Isten még ad nekik. Nem volt túl sok idejük erre a munkára. Ha Isten követelményeinek világosabb megértésére fordították volna idejüket és megalázták volna előtte szívüket, akkor védve lettek volna a kísértéstől. Azonban nem ezt tették, és ezért hamarosan gondatlanokká, figyelmetlenekké és törvényszegőkké lettek. Különösen vonatkozott ez a hozzájuk csatlakozott „gyülevész” népre. Türelmetlenekké váltak az ígéret földje felé vezető úton, nem tudták kivárni, hogy eljussanak a tejjel és mézzel folyó földre. Ezt a jó földet azonban Isten csak az engedelmesség feltétele mellett ígérte nekik. Az ígéret földjének látványát elvesztették szemük elől. Voltak közöttük olyanok, akik ajánlották, térjenek vissza Egyiptomba. A nép többségének mindegy volt, hogy előre mennek-e Kánaánba, vagy viszszatérnek Egyiptomba, azt azonban elhatározták, hogy nem várnak tovább Mózesre.

Miután vezetőjük távollétében tehetetlennek érezték magukat, viszszatértek régi babonáikhoz. Elsőként a „gyülevész nép” engedte meg magának, hogy zúgolódjék és türelmetlenkedjék, és ők voltak a vezérei az ezt követő hitehagyásnak is. Azon tárgyak között szerepelt az ökör és a borjú, amelyeket az egyiptomiak az istenség jelképeinek tartottak. Azoknak ajánlatára, akik a bálványimádásnak ezt a formáját gyakorolták Egyiptomban, most borjút készítettek és azt imádták. Isten ábrázolására a nép képmást kívánt csinálni magának, hogy Mózes helyett ez menjen előttük. Isten a hasonlatosság semmiféle képét nem adta magáról. Megtiltotta személyének bármiféle tárgyi ábrázolását. Az Egyiptomban és a Vörös-tengernél véghez vitt hatalmas csodák mind azt a célt szolgálták, hogy az izraeliták úgy higgyenek benne, mint a láthatatlan Istenben, aki mégis Izrael mindenható segítője, az egy igaz Isten. Jelenléte látható megnyilvánulása után való vágyakozásukat Isten a felhőoszloppal és a tűzoszloppal elégítette ki, amelyek seregeiket vezették, és amelyben dicsősége megnyilvánult a Sion-hegyén. Még mindig előttük volt Isten jelenléte a felhőés tűzoszlopban, szívükben mégis visszatértek Egyiptom bálványimádásához, és a láthatatlan Isten dicsőségét egy ökör hasonlatosságával cserélték fel. – Pátriárkák és próféták, 315. o.

 

Alig néhány nappal korábban olyan erőteljesen mutatkozott meg az Úr jelenléte, hogy a nép megremegve hátrált, és kérte Mózest, hogy inkább Ő beszéljen Istennel és közölje szavait, nehogy elpusztítsa őket. Erre most mégis egy látható tárgyra vágytak, amiben bízhatnak.

Ez idő alatt értékes leckéket tanulhattak volna meg, amiket az Úr készségesen megmutatott volna nekik, ha bíznak Benne. De zúgolódásuk és hitetlenségük miatt Áron aranyborjúval próbálta képviseltetni Istent. Kijelentette, hogy a bálvány maga Isten, ami hatalmas lelkesedést váltott ki a hamis isten iránt. Ha ehelyett emlékeztette volna őket a csodálatos szabadulásra, akkor minden lélek hálát érzett volna Isten gazdag irgalmáért, amit tanúsított népe iránt, amikor kiszabadította őket a rabszolgaságból, s így előnyösebb helyzetbe kerülhettek volna, és magasztalhatták volna az Urat, aki oly csodásan kiemelte őket a rabszolgaságból és a romlottságból. – Advent Review and Sabbath Herald, 1906. szeptember 6.

Amikor az izraeliták a bálványhoz fordultak, olyan útra léptek, amin elszakadtak az igaz Istentől, aki kiszabadította őket Egyiptomból. Az Úr egyértelműen őket hibáztatta ezért. Azt mondta Mózesnek, hogy „megromlott a te néped” (2Móz 32:7). Még az Egyiptomból való szabadulásukat is a szobornak tulajdonították. Pontosan az ellenkezőjét állították annak, amit Isten mondott nekik (2Móz 20:2). Rendkívül komoly dolog volt ez, tagadták Isten hatalmas tetteit és azt, hogy közöttük van. Teljesen eltorzult, megromlott a gondolkozásuk, mint ahogy az érzéseik is.
Ezékiel próféta szerint Isten népének minden nyomorúsága a bálványimádásban gyökerezett, és abból fakad minden más bűn is (lásd pl. Ez 8:1-18; Ez 20:1­-44; Ez 22:1-12). Csodálkozunk, hogy az ókori hívők miért voltak olyan hiszékenyek, miért nem hallgattak a szóra, amikor belebonyolódtak különféle emberalkotta bálványok imádásába. Biztosra vesszük, hogy mi soha nem tennénk ilyesmit. Valóban nem vonzanak bennünket bálványok? A mai bálványok alakja, formája talán más, de a hatásuk hasonló. Bálvány az, ami Isten helyét foglalja el, és noha tudjuk, hogy nem helyes, amit teszünk, mégis imádjuk. Rabul ejti a képzeletünket, az érzelmeinket, lefoglalja az időnket és a gondolatainkat, jobban, mint Isten. Azzá válunk, amit figyelünk, és nem emelkedhetünk magasabbra annál az „istennél”, amit szolgálunk.
Ha nem Isten van életünk középpontjában, akkor más istenek foglalják el a helyét. Amennyiben nem élvezzük, értékeljük az Úr élő jelenlétét, nem ápoljuk a kapcsolatot vele, akkor valaki vagy valami másnak szenteljük az életünket. Más és más formája lehet annak, amit Krisztus helyére állítunk: lehet büszkeség, önzés, pénz, hatalom, szex, étel, tévé, drogok, alkohol, tisztátalan gondolatok, pornográfia, örömhajhászás, munka, sport, család, videójátékok, filmek, vásárlás, bizonyos eszmék, politika, zene, pozíció, tudományos fokozatok, jó jegyek stb. Ebben a tekintetben roppant találékony és kreatív az ember. Képesek vagyunk bálványozni mindent, ami szép, jó és tartalmas. A bálványimádás azért különösen veszélyes, mert átformálja a személyiségünket, a gondolkodásmódunkat, az érzelmeinket és a társadalmi életünket is. Megváltoztatja az identitásunkat, az őszinte emberi kapcsolatainkat pedig üres, végeredményben tartalmatlan dolgok váltják fel, amelyek nem menthetnek meg bennünket.

Mózes távollétében a bírói hatalom átruházódott Áronra. A hatalmas tömeg a sátor körül gyülekezett össze, és ezzel a követeléssel állt elő: „Kelj fel, csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak; mert nem tudjuk, mint lőn dolga ama férfiúnak, Mózesnek, aki minket Egyiptom földéből kihozott.” (2Móz 32:1) Azt mondták, hogy a felhő, amely eddig vezette őket, most állandóan a hegyen nyugszik, és nem vezeti őket többé. Helyette egy képmásra van szükségük; és ha – amint egyesek ajánlották – úgy döntenének, hogy visszatérnek Egyiptomba, akkor elnyernék az egyiptomiak jóindulatát azzal, hogy a képmást vinnék maguk előtt, és azt ismernék el istenükként.

Ebben a válságban olyan szilárd jellemű, rendíthetetlen bátorságú emberre volt szükség, aki Isten tiszteletét többre becsülte a népszerűség kegyénél, személyes biztonságánál, sőt saját életénél is. Izrael jelenlegi vezetője azonban nem ilyen jellemű ember volt. Áron tiltakozott ugyan a nép véleménye ellen, de ingadozása és félénksége csak azt eredményezhette, hogy a válságos pillanatban az emberek még határozottabban adtak hangot kívánságuknak. A zűrzavar növekedett. Úgy látszott, hogy vak, oktalan őrület keríti hatalmába a sokaságot. Voltak azért néhányan, akik hűségesek maradtak Istennel kötött szövetségükhöz, de a nép nagyobb része csatlakozott a hitehagyókhoz. Azokat a keveseket, akik bátorkodtak bálványimádásnak bélyegezni a képmás készítését, azokat megtámadták, durván bántalmazták, és a keletkezett zűrzavarban életüket vesztették.

Áron féltette saját biztonságát és ahelyett, hogy nemesen kiállt volna Isten tekintélye és tisztelete mellett, engedett a sokaság követeléseinek. Az volt az első cselekedete, hogy elrendelte az arany fülbevalók összegyűjtését minden embertől. Abban a reményben tette ezt, hogy a hiúságuk ráveszi majd őket ennek az áldozatnak a megtagadására. Az emberek azonban készségesen adták oda ékszereiket. Ezekből Áron öntött borjút készített Egyiptom isteneinek utánzásaként. A nép felkiáltott: „Ezek a te isteneid Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földéről.” (2Móz 32:4) Áron eltűrte Jahvénak ezt a megsértését. Ennél többet is tett. Mivel látta, hogy az arany borjút milyen megelégedéssel fogadták, oltárt épített előtte és kihirdette: „Holnap az Úrnak ünnepe lesz!” (2Móz 32:5) Ezt a közleményt a hírnökök trombitákkal adták tovább csoportról csoportra az egész tábor területén. „Felkelvén azért másnapon jó reggel, áldozának égőáldozattal és hálaáldozattal is; azután leüle a nép enni és inni; azután felkelének játszani.” (2Móz 32:6) Azzal az ürüggyel, hogy „ünnepet tartanak az Úrnak”, átadták magukat a falánkságnak és a kicsapongó dorbézolásnak. – Pátriárkák és próféták, 316–317. o.

Mózes még a Sínai­hegyen volt, amikor Isten azt mondta neki, hogy elpusztítja a lázadókat, az ő utódait pedig nagy néppé teszi, de Mózes ezt nem akarta. Könyörgött az Úrnak, rámutatott, hogy Izrael Isten népe, nem az övé. Nem ő, Mózes vezette ki őket Egyiptomból, hanem hatalmas tettei által Isten. Kérlelte az Urat, utalt az atyáknak tett ígéreteire, közbenjárt Isten előtt az emberekért.

Miután „megállította az ÚR azt a veszedelmet, amelyet a népére akart bocsátani” (2Móz 32:14, ÚRK), Mózes visszatért a táborba. Eltérően a 2Móz 34:29-30 verseiben leírtaktól itt nincs szó arról, hogy az Úrral való találkozása miatt sugárzott volna az arca. Bizonyára a harag tükröződött rajta.

„És amikor közeledett a táborhoz, látta a borjút és a táncolást, és fölgerjedt Mózes haragja, elhajította kezéből a táblákat, és összetörte a hegy alatt” (2Móz 32:19, ÚRK). A Tízparancsolat kőtábláinak összetörése annak volt a nyilvánvaló jele, hogy a nép megszegte a törvény tartalmát. Isten megfeddte Mózest ezért, majd később megparancsolta neki, hogy az összetörtek helyett vágjon ki másik két kőtáblát (5Móz 10:2). A parancsolatokat újból Isten írta fel.

Mózes szigorúan elmarasztalta Áront, amiért engedett a nép követelésének. „Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket” (2Móz 32:21, RÚF)?! Áron úgy próbálta mentegetni a bűnét, hogy 1) másokat hibáztatott és 2) varázslatra hivatkozott: „Én pedig a tűzbe vetettem [az aranyat], és e borjú formáltaték” (2Móz 32:24). Az pedig csak súlyosbította a helyzetet, hogy Isten Áront is nagy megtiszteltetésben részesítette, sok kiváltságot kapott, többek között ő is felment a hegyre Mózessel és a hetven vénnel (2Móz 24:1).

Milyen szomorú! Áron arra hivatkozott, hogy csoda történt, így próbálta megtéveszteni a testvérét (figyeljük meg, hogy vezet az egyik bűn a másikhoz, ebben az esetben a bálványimádás a hazugsághoz). Mózest azonban nem tudta bolonddá tenni, mert látta, mennyire megvadult a nép. A rossz következmények nyilvánvalóak voltak, és Mózesnek azonnal le kellett állítania a lázadást.

Isten előre látta, hogy Izrael gyermekei, különösen az elegy nép, hajlamos az ellenszegülésre, és cselekedeteikkel ki akarják váltani haragját, hogy pusztítsa el őket. Tudta, hogy fel fognak lázadni Mózes ellen, amint nehézséggel szembesülnek, és az állandó ellenszegülésük szomorúságot okoz neki. Ezért azt javasolta, hogy a népet elpusztítja, Mózest pedig nagy néppé teszi. Ezzel Mózest tette próbára. Tudta, hogy szolgájára nehéz feladatok hárulnak, amelyek lelki fájdalmakkal járnak, hiszen egy lázongó népet kell vezetnie az ígéret földje felé. Próbára akarta tenni Mózes kitartását, hűségét és szeretetét a bűnös és hálátlan nép iránt. De Mózes nem egyezett bele, hogy Isten elpusztítsa a népet. Közbenjárt érettük Isten előtt, és ezzel kifejezte, hogy számára többet ér Isten választott népének jóléte, mint saját hírneve, vagy az, hogy Izraelnél nagyobb nemzet atyja lehessen. „De Mózes esedezék az Úrnak, az ő Istenének színe előtt, mondván: Miért gerjedne Uram a te haragod néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál vala ki Égyiptomnak földéről? Miért mondanák az égyiptomiak, mondván: Vesztökre vivé ki őket, hogy elveszítse a hegyek között, és eltörülje őket a föld színéről? Múljék el a te haragod tüze, és hagyd abba azt a néped ellen való veszedelmet. Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, kiknek megesküdtél temagadra, mondván nékik: Megsokasítom a ti magotokat, mint az égnek csillagait; és azt az egész földet, melyről szóltam, a ti magotoknak adom, és örökségül bírják azt örökké.”

Mózest mélységesen elkeserítette a gondolat, hogy az egyiptomiak győzelmet ülhetnek Izrael pusztulása fölött és Istent gyalázhatják. Nem hagyhatta, hogy népe elpusztuljon, noha folyamatosan fellázadtak ellene és hálátlankodtak. Hogyan válhatott meg ettől a néptől, amelyért oly sokat tett, és olyan csodás módon szabadult ki Egyiptomból? Szabadulásuk híre eljutott minden nemzethez, és mindenki feszülten figyelte, hogy mit fog tenni érettük az Isten. Mózes is emlékezett az egyiptomiak állításaira, melyek szerint ő azért vezeti ki a zsidókat a pusztába, hogy ott pusztuljanak el, és ő elvehesse a vagyonukat.

Ha pedig most Isten elpusztítja a népet, és őt nagy néppé teszi, akkor a pogányok beigazolódni látják állításaikat, és gyalázhatják a zsidók Istenét, mint aki nem volt képes elvezetni őket abba az országba, amit megígért nekik. Miközben Mózes Izraelért könyörgött Isten előtt, félelme megszűnt, és mélységes szeretetet érzett azon nép iránt, amelyért Isten eszközeként oly sokat tehetett. Emlékeztette az Urat az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett ígéretéről, és erős hittel s határozott céllal könyörgött. Az Úr meghallgatta Mózes könyörgését, figyelembe vette önzetlen imáját, és megígérte, hogy nem pusztítja el Izraelt. – Spiritual Gifts, 3. köt., 276–277. o.

 

A lázadás miatt rettenetes dolgok történtek az izraeliták táborában, sokan meg is haltak (2Móz 32:28). Másnap Mózes bejelentette a népnek: „Nagy bűnt követtetek el, most azért fölmegyek az ÚRhoz, talán kegyelmet nyerhetek bűneitekre” (2Móz 32:30, ÚRK).

„Visszatért tehát Mózes az ÚRhoz, és azt mondta: Ó, jaj, ez a nép nagy bűnt követett el! Aranyból csinált magának isteneket. De most bocsásd meg bűnüket! Ha pedig nem, törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál” (2Móz 32:31-32, ÚRK).

Nem csoda, hogy Krisztus egyik előképének tartják Mózest. Valóban krisztusi lelkület mutatkozott meg benne, amikor imában közbenjárt a bűnösökért, sőt az életét is adta volna értük. Példaértékű a kegyelme a bűnösök iránt. Bemutatta, hogy teljes mértékben az Úrnak szentelte magát és áldozatos szeretettel viseltetett az emberek iránt. Mózes második könyve nem tér ki rá, hogy ez alkalommal meddig maradt a hegyen az Úrral, de Mózes ötödik könyvéből megtudjuk, hogy negyven napig volt ott (lásd 5Móz 9:18).

2Móz 32:32 versében az a szó, ami a fordításban „bocsásd meg”, egy olyan igéből származik, aminek az alapjelentése: „viselni”, „hordozni”, mint Ézs 53:4 versében (Jézusra utalóan): „pedig a mi betegségeinket viselte” (ÚRK). Ugyanaz az ige, ami 2Móz 32:32 versében a fordításban úgy szerepel, hogy „bocsásd meg”, Ézs 53:4 versében „viselte”. Milyen komoly bepillantást ad ez a megváltás és a megbocsátás folyamatába, és abba, hogy mekkora árat fizetett Isten a megváltásunkért! Mózes valójában azt kérte Istentől, hogy „viselje el” és „hordozza” a nép bűnét, és évezredekkel később Ő éppen ezt tette meg a kereszten. 2Móz 32:32 nemcsak az engesztelés, a helyettes áldozat gondolatára mutat rá, hanem arra is, hogy ki lett a Helyettesünk: Isten maga.
Ez a szöveg a megbocsátás menetét tárja elénk. Krisztusban Isten magára vette, hordozta a bűneinket, ez a megbocsátás egyetlen útja. Bámulatos kifejezése ez a megváltási tervnek, bemutatja nekünk és az egész világmindenségnek, hogy mibe került Istennek a megváltásunk.

Miután Izrael vétkezett az aranyborjú imádásával, Mózes újból Isten elé járult, hogy közbenjárjon a népért… Tapasztalatból már megtanulta, hogy ha befolyást akar gyakorolni az emberekre, akkor isteni erőre van szüksége. Az Úr látta szolgája őszinteségét és önzetlen lelkületét, és leszállt, hogy szemtől szembe találkozzon ezzel a gyenge halandóval, és úgy beszéljen vele, mint ember a barátjával. Mózes teljesen Istenre bízta magát és a terheit, és kiöntötte a lelkét az Úr előtt. Az Úr nem dorgálta meg szolgáját, hanem lehajolt és meghallgatta könyörgését. […]

Válasza hamarosan megérkezett: „Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak?”

Mózes érezte, hogy itt nem állhat meg. Sok mindent kapott már, de szeretett volna még közelebb kerülni Istenhez, és állandó jelenlétének erőteljes bizonyítékaira vágyott. Izrael terheit hordozta, hatalmas felelősség hárult rá; amikor vétkeztek, neki voltak a legnagyobb lelkiismeret-furdalásai, mintha ő maga lett volna bűnös, és most lelkében úgy érezte, hogy ha Isten elhagyja az izraelitákat megkövült és megtéretlen állapotukban, akkor annak szörnyű következményei lesznek… Olyan komolysággal és vággyal könyörgött, hogy hamarosan választ is kapott: „Megteszem ezt is, amit kívántál; mert kedvet találtál szemeim előtt, és név szerint ismerlek téged.”

Ezek után arra számítanánk, hogy a próféta abbahagyja a könyörgést, de épp ellenkezőleg, a sikeren felbuzdulva bátorkodik még közelebb húzódni Isten szent közelségéhez. Olyan kéréssel állt elő, amit ember addig nem kért: „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet.” Micsoda kérés ez egy véges, halandó ember részéről! De vajon elutasítják? Talán megdorgálja Isten ezért a merészségéért? Nem, hanem kegyelemteljes szavakkal szól hozzá: „Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el.” Mózes történetében láthatjuk azt a szoros Istennel ápolt közösséget, amiben az ember részesülhet. – Conflict and Courage, 99. o.

 

Mózes nemes lélekkel élte túl a próbát, megmutatta, hogy nem a hírnév vagy saját felmagasztalása érdekli, hanem Izrael népének érdeke. Isten a nép terhét helyezte rá. Próbára tette őt, aztán megelégedéssel nyugtázta hűségét, szíve egyszerűségét és becsületességét, és hűséges pásztorként bízta rá a népet, hogy vigye be őket az ígéret földjére. – Spiritual Gifts, 3. köt., 278. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Bálványimádás a Sínai-hegynél” c. fejezet, 273–285. o.

Az e heti tanulmány különösen arra a munkára fordítja a figyelmet, amit Isten a hívőkben végez. Az Úr „kéréseink és gondolataink mértékén felül is képes mindent bőségesen megtenni bennünk” (Ef 3:20, ÚRK). Nem szabad csak önmagunkra és a személyes vágyaink kielégítésére összpontosítani, mert az bálványimádáshoz vezet. Figyeljünk inkább Istenre, az Ő hatalmára! Ő megadja az erőt ahhoz, hogy új, győztes életet élhessünk (Fil 4:13; Júd 1:24-25).
„A szeretetnek, nem kevésbé mint az igazságnak, meg kell követelnie, hogy Isten ítéletet rójon ki a bűnre. Isten éppen úgy az őrzője, mint az egyeduralkodója népének. Isten csak azokat pusztítja el, akik megrögzött lázadók, nehogy másokat is bűnbe, romlásba sodorjanak. Kain életének megkímélésével azt bizonyította be az egész világegyetemnek, hogy a bűn meg nem büntetésének mi az eredménye. Az a befolyás, amit Kain az életével és tanításával leszármazottaira gyakorolt, olyan romlásba döntötte a világot, hogy özönvíz által kellett elpusztítani… Az emberek minél tovább éltek, annál romlottabbakká váltak. Így volt ez a Sínai­-hegynél megmutatkozott hitehagyással kapcsolatban is. Ha a büntetés nem sújtott volna le nagyon gyorsan a bűnösökre, akkor hamarosan ugyanaz lett volna a következmény, mint az özönvíz előtti világban” (i. m. 282. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 4Mózes 20–26; Ellen G. White: Az apostolok története, 37. fejezet

1. Ki, mikor és milyen áron mondta: „Halljátok meg most, ti lázadók!”?

2. Hány kérdést tett fel Bálám szamara?

3. Kiről mondta Bálám, hogy „első a nemzetek között”?

4. Kik szolgáltak intőpéldaként a nép számára?

Általános áttekintés
 

Amikor Izrael népe hitehagyó lett, Mózes az Úrral volt a Sínai­hegyen. A nép halállal fenyegette meg Áront, ezért a nyomásnak engedve, bálványt csináltatott Izraelnek. Ezt mondta a nép: „Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről” (2Móz 32:4). E kijelentésükkel egyértelműen elutasították az Urat mint Istenüket, felbontván a vele való szövetségüket. Fontos észrevennünk, hogy az Úr kijelentette Mózesnek, mielőtt lejött volna a Sínai­hegyről, hogy az izraeliták eltávolodtak tőle, és bálványt imádnak. Izrael most Mózes népe volt, Mózes szabadította ki Egyiptomból. Ezt mondta az Úr: „Eredj, menj alá; mert megromlott a te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjéből” (2Móz 32:7). Ezt megelőzően az Úr – de Mózes és Jetró is – hangsúlyozta, hogy Isten vezette ki a népet Egyiptomból (2Móz 3:8, 17; 12:17, 51; 13:3, 9, 14, 16, 18). Isten nem azonosult többé Izraellel, mivel az izraeliták sem ismerték el Őt Uruknak. Milyen tragikus helyzet!

Ezután az Úr felajánlja Mózesnek, hogy „nagy néppé teszi” (2Móz 32:10). Nagy kísértés volt Mózes számára elfogadni Isten ajánlatát, de nemes jellemről tett bizonyságot azáltal, hogy még csak nem is vette számításba az ajánlat elfogadását. Önzetlenül továbbra is népe jóléte érdekelte, semmilyen személyes becsvágy nem téríthette el ettől. Közbenjár Izrael érdekében, és az Úrhoz folyamodik, rámutatva, hogy Isten szabadította ki az izraelitákat. Ez az a nép, „amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál vala ki Egyiptomnak földjéről” (2Móz 32:11). Mózes közbelépésének köszönhetően az Úr „abbahagyá azt a veszedelmet, melyet akart vala bocsátani az ő népére” (2Móz 32:14). Micsoda erő rejlik a közbenjáró imában!

Miután visszatért a táborba, és látta a lázadás méretét, Mózes széttörte az Isten Tízparancsolatát tartalmazó kőtáblákat – tettével szemléltette, mit követtek el az izraeliták, amikor elutasították az Urat mint Vezérüket –, majd az aranyborjú megsemmisítése következett. A fellázadt emberek még Mózes jelenlétében is „vadak” voltak (2Móz 32:25), így hát azonnal közbe kellett lépnie. Azokat, akik makacsul továbbra is lázadoztak, ki kellett zárni a nép köréből – Isten Mózes által megparancsolta a megölésüket. Szükség volt erre, enélkül Isten népe visszafordíthatatlanul a vesztébe rohant volna (ld. Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 324–327. o.). Másnap Mózes újra felment a Sínai­hegyre, és kérte az irgalmas Istent, hogy bocsásson meg népének törvényszegő magatartásáért.

Áron elejét vehette volna a nép hitehagyásának és bálványokhoz fordulásának, ha határozottan kiállt volna Isten és igazsága mellett. Nem kellett volna engednie a nép nyomásának, mely által az izraeliták kifejezték kívánságukat, hogy látható istent, isteneket imádjanak. Az élő Isten és szolgája, Mózes elleni tiszteletlen magatartás láttán Áron azonnal véget kellett volna, hogy vessen a lázadásnak, ezzel szemben inkább meghallgatta a hitehagyókat, és hamis nyilatkozatot tett. Mózes hiányában, saját életét sem féltve, erős vezetőként kellett volna cselekednie. Isten mindig közbelép igaz ügye védelmében, Áronnak pedig bíznia kellett volna benne.

Mózest rendkívüli módon foglalkoztatta Isten népének jóléte, és ez testvérének, Áronnak szegzett kérdésében is visszhangzik: „Mit tett néked e nép, hogy ilyen nagy bűnbe keverted?” (2Móz 32:21). Áron helytelen kérések nyomásának engedett, és határozatlanságának súlyos következményei lettek. Próbálta mentegetni magát, és egy meg nem történt csodát talált ki: „Én pedig felelék: Kinek van aranya? Szedjétek le; és nékem ide adák, én pedig a tűzbe vetettem, és e borjú formáltaték” (2Móz 32:24). Kitalált, gyerekes mesével próbálta enyhíteni Mózes haragját. A bűn megvakítja az embert, aki gyakran mesebeszéddel próbálja kendőzni engedetlenségét.

„Áronra is igen megharagudott vala az Úr, és el akará őt is pusztítani” (5Móz 9:20), de megkegyelmezett neki, mert Mózes közbenjárt érte. Áron őszintén megtért e súlyos bűnéből, és Isten visszahelyezte őt vezetői tisztségébe, ezt követően pedig főpappá kenték (2Móz 40:12–15). Milyen csodálatosan működik Isten kegyelme és irgalma!

Négy alapvető imatípust különböztetünk meg. Mindenekelőtt a dicsőítő vagy hálaimát, amelyben megköszönjük Istennek azokat a csodálatos dolgokat, amiket értünk tett, kifejezzük hálánkat azért is, amit az életünkben és népünk életében véghez visz, és örömmel dicsőítjük Őt áldásaiért. Másodikként megemlítjük a bűnbánó imát, amelyben alázatosan bocsánatot kérünk Istentől a vétkeinkért. Harmadsorban léteznek kéréseket megfogalmazó imák, amelyekben specifikus dolgokért esedezünk Istenhez a magunk számára: bölcsességért, Szentlélekért, örömért, sze­retetért, egészségért, békéért, türelemért, lelki ajándékokért, anyagiakért, táplálékért, biztonságért, oltalomért, stb. Végül pedig van közbenjáró ima is, amelyben nem magunkért, hanem másokért fohászkodunk; kérjük Istent, hogy irgalmában lépjen közbe gyermekeink, szüleink, házastársunk, családunk, közösségünk, intézményeink életében, és árassza áldásait rájuk jólétük, sikerük, egészségük megőrzése, üdvösségük elnyerése érdekében. Imádkozhatunk betegekért, üldözöttekért, szegényekért, diákokért, munkatársakért, keresztelendőkért, vezetőinkért, országunk kormányáért, stb. Mózes imádsága közbenjáró ima volt a bűnösökért, amelyben arra kérte Istent, hogy bocsássa meg a bűneiket, és ne hagyja cserben a népét (2Móz 32:31–32).

Bármennyire is fontosak, a közbenjáró imákat rejtély veszi körül. Egyrészt, mivel szeret, Isten mindent meg fog tenni azért, hogy az összes embert és népet megmentse; másrészt pedig a közbenjáró imának köszönhetően Istennek lehetősége nyílik még többet tenni valakiért abban a bizonyos helyzetben. Ez látszólag ellentmondás, aminek feszültségét most még képtelenek vagyunk megoldani. A jó hír az, hogy nem is kell. Nincs szükségünk arra, hogy pontosan tudjuk, hogyan működik a közbenjáró imádság, de Isten Igéje tanúsítja, hogy működik, és a tapasztalataink is alátámasztják. Nem kell mást tennünk, mint az Ő útmutatásait követve imádkoznunk. Nem kell az élet minden titkát értenünk ahhoz, hogy imádkozhassunk. El kell fogadnunk Isten vezetését, bíznunk benne, követnünk Őt és imádkoznunk.

Isten tiszteletben tartja az emberek választását, sosem kényszerít senkit arra, hogy kövesse Őt. Mindenki számára szavatolja a szabad választás jogát, viszont bátorít, hogy imádkozzunk embertársainkért, sőt, az ellenségeinkért is. Ez egy másik látszólagos ellentmondás, amit nem tudunk megoldani vagy megmagyarázni, mivel nem látunk a díszletek mögé, ahol rettenetes lelki küzdelem dúl. Csak kis mértékben érthetjük ezt meg, amikor a jó és a rossz erői, az igazság és a hazugság, a Krisztus és Sátán közti nagy küzdelem kontextusába helyezve elmélkedünk rajta. A megértés töredéke azonban segít bízni abban, hogy az Úr mindent megtesz minden egyes ember megmentéséért.

A láthatatlan világ színfalai mögött vannak szabályok, amelyek meghatározzák a jó és a gonosz erők egymásra hatását. Teológusok szerint Isten cselekvési mozgásteret „enged” Sátánnak. John Peckham ezt „harci szabályoknak” nevezi (John Peckham: Theodicy of Love: Cosmic Conflict and the Problem of Evil, 2018, 58. o.). Ezek szerint a „harci szabályok” szerint az ördögnek meg van adva a cselekvés lehetősége, ereje valóságos, de korlátolt (ld. Jób 1; 2:6). Ezek a szabályok a mennyei tanács (a mennyei lények képviselői), Sátán és Isten közreműködésével születtek meg. Isten bizonyos „előjogokban”, „engedményekben” részesítette Sátánt, hogy bebizonyíthassa, milyen lenne az ősellenség „uralkodása”, s így mindenki összehasonlíthassa egymással a két, szemben álló felet.

Ezek a szabályok azt is jelentik, hogy Isten nem mindig kapja meg azt, amit akar (Ézs 30:15, 18; 66:4; Ez 18:23; Mt 7:21; 18:14; 23:37; Lk

7:30). Mi több, Istent korlátozzák cselekvésében ezek a „harci szabályok”, nem cselekedhet ezek ellen, mivel tartja magát az ígéreteihez. „Egy hiteles szeretet­kapcsolat megköveteli annak lehetőségét, hogy a teremtett lények elutasíthassák Isten ideális akaratát” (uo., 139. o.). Isten nem fogja korlátozni a választási lehetőségeinket, mert ezzel megakadályozná a közte és teremtményei közti szeretet teljes virágba borulását. Nem tudjuk megoldani ezt a látszólagos ellentmondást, mivel nem láthatunk e kozmikus lelki küzdelem színfalai mögé. Mindazonáltal Isten elkötelezte magát „a szeretet gyarapodásának és a szövetség küzdelme szabályainak” (uo., 140. o.).

Tudunk bizonyos dolgokat Istenről, de némelyek ezek közül nem egyértelműek és rejtélyesek. Pál kijelenti, hogy „rész szerint van bennünk az ismeret” és „most tükör által homályosan látunk” (1Kor 13:9, 12). Tudjuk, hogy Isten szeret és üdvözíteni akar minket és az egész világot. Tudjuk, hogy bízhatunk benne, és alapozhatunk az ígéreteire, gondoskodására, segítségére. A javunkat akarja. Hallja imáinkat, de nem használhatjuk ki Őt érdekeink érvényesítésére. Tudjuk, hogy imáink fontosak, és Sátán reszket, amikor Isten népe imádkozik, mivel a dolgok Isten akarata szerint alakulnak, amikor hozzá fohászkodunk. Nem értjük, miért válaszol egy­-egy imánkra azonnal, más kéréseinkre bizonyos idő elteltével, késve vagy soha, vagy legalábbis nem úgy, ahogy szeretnénk.

Isten arra kér, hogy imádkozzunk, de nem azért, mert értenénk, hogy mi történik a színfalak mögött, vagy pedig tudomásunk lenne arról, hogy miként hallgattatnak meg az imáink. Ezek felett nem gyakorlunk ellenőrzést, de ettől eltekintve Isten arra kér, sőt, megparancsolja, hogy imádkozzunk. Amikor népe imádkozik, a gonosz országa összeomlik, és Isten ügye megmagyarázhatatlan módon fejlődik.

Alkalmazás
 

1. Hogy lehet az, hogy csak rövid ideig emlékezünk azokra a csodálatos dolgokra, melyeket Isten tett értünk? Milyen könnyen felejtünk! Hogyan erősíthetjük meg Istennel való járásunkat, és emlékezhetünk Isten jóságára életünk kritikus pillanataiban, hogy helyes döntéseket hozhassunk, és ne vétkezzünk ellene?

2. Mi lehet „aranyborjú” a mi korunkban, a mi életünkben?

3. Hogyan figyelhetünk jobban oda azon embertársainkra, akiknek szükségük van az imáinkra? Hogyan lehetünk jobban a hasznukra? A közbenjáró ima lehetővé teszi Isten számára, hogy olyan csodákat tegyen értünk és bennünk, amelyek megváltoztatnak minket.

4. Mózes imádkozott a bűnösökért, és az életét is kész volt felajánlani értük. Modellt állított számunkra abban, hogy hogyan imádkozzunk a körünkben vétkező személyekért. Hogyan imádkozhatunk egymásért ilyen helyzetekben? Beszélgessetek erről a csoportban!

5. Krisztus tanítványaiért és értünk mondott közbenjáró imája példa számunkra, hogy miként imádkozzunk másokért (ld. Jn 17). Nem volt szükség Mózes halálára ahhoz, hogy a bűnösöknek megbocsátásban legyen részük, Jézusnak, igazi Közbenjárónknak azonban fel kellett áldoznia magát bűneink eltörléséért. Miért?

6. Hogyan imádkozhatunk egymásért úgy, hogy ne sértsük meg és mindvégig tiszteletben tartsuk egymást?