A csapások

E heti tanulmányunk: 2Mózes 7:8–10:29; 4Mózes 33:4; Zsoltárok 104:27-28; Ézsaiás 28:2, 12-17; Ézsaiás 44:9-10, 12-17; Róma 1:24-32

Egy parasztember mindent megtett, hogy a szamara elinduljon, de a jószág meg sem mozdult. Akkor egy vastag bottal jó nagyot rávert, aztán megint odaszólt neki, az meg elindult. Valaki megkérdezte a gazdától, hogyhogy ez bevált. „Először fel kell kelteni a figyelmét” – hangzott a válasz.
Félretéve az állatok kegyetlen bántalmazásának kérdését, azért van ebben némi igazság, főként a héberek Egyiptomból való kivonulásával kapcsolatban. Mózes megkapta a parancsot, hogy induljon, és elment a fáraóhoz Isten híres szavaival: „Salah et ami!”, azaz „Bocsásd el népemet!”
A fáraó azonban nem engedte el Isten népét. A Szentírás sehol nem fejti ki világosan, miért nem akarta elengedni őket, amikor az egyiptomiak tartottak attól, hogy a héberek fenyegetést jelenthetnek a számukra egy háborús helyzetben (lásd 2Móz 1:10). A legvalószínűbb az, ami általában a rabszolgaság mögött áll: a gazdasági szempont. A rabszolgák olcsó munkaerőnek számítottak, tehát a fáraó nem akarta elveszíteni a rabszolgák biztosította anyagi előnyöket. Ezért erősebb meggyőzésre volt szükség vele kapcsolatban, a figyelemfelkeltés nem bizonyult elégségesnek, a gondolkodásán kellett változtatni.

Az Úr azt parancsolta Mózesnek, hogy menjen el újra a néphez, és ismét adja tudtukra kiszabadításuk ígéretét az isteni kegyelem újabb biztosítékával. Mózes úgy cselekedett, ahogy Isten parancsolta neki, de nem hallgattak rá. A Szentírás így jegyezte fel: „[…] de nem hallgatának Mózesre a kislelkűség és a kemény szolgálat miatt” (2Móz 6:9). Ezután ismét üzenetet kapott Mózes: „Eredj be, szólj a fáraónak, Egyiptom királyának, hogy bocsássa el Izrael fiait az ő földéről.” (2Móz 6:11) Mózes csüggedten ezt felelte az Úrnak: „Ímé, Izrael fiai nem hallgatnak reám, hogy hallgatna hát reám a fáraó, holott én nehéz ajkú vagyok?” Isten ekkor azt mondta neki, hogy vegye maga mellé Áront, és így menjen a fáraó elé, és ismét követelje tőle, „hogy hozzák ki az Izrael fiait Egyiptom földéről” (2Móz 6:12–13).

Az Úr előre közölte Mózessel, hogy az uralkodó nem enged addig, amíg ő meg nem látogatja Egyiptomot ítéleteivel, és ki nem hozza onnan Izraelt hatalma kinyilatkoztatásának jeleivel. Minden egyes csapás előtt Mózesnek el kellett mondania a csapás természetét és hatását, hogy a király megmenekülhessen attól, ha el akarja bocsátani a népet. Minden visszautasításra még keményebb csapásnak kell következnie, amíg a fáraó gőgös szíve meg nem alázkodik, és el nem ismeri az igaz, élő Istent, az ég és a föld Teremtőjét. Az Úr alkalmat akart adni az egyiptomiaknak annak belátására, hogy mennyire erőtlen isteneik állítólagos hatalma, és mennyire értelmetlen szembeszállni Jahve parancsaival. Isten meg akarta büntetni Egyiptom népét bálványimádásukért, és el akarta hallgattatni az áldásokkal való dicsekedésüket, amelyeket élettelen istenségeiknek tulajdonítottak. Ő a saját nevét akarta megdicsőíteni, hogy más népek is halljanak hatalmáról, megrettenjenek hatalmas tettei hallatán, és tulajdon népe elforduljon az egyiptomi bálványoktól, és csak az ő tiszta imádására szentelje magát. (2Móz 6:9–13). – Pátriárkák és próféták, 260, 263. o.

Figyelmemet az isteni erő felé terelték, amellyel Mózes rendelkezett, amikor megjelent a fáraó előtt. Sátán jól tudta, hogy itt, a földön miként zajlanak az események. Tudta jól, hogy Isten hívta el Mózest, hogy letörje Izrael gyermekeinek rabigáját. Tudta, hogy munkássága Krisztus eljövetelét vetíti elő, aki eljön majd, hogy megtörje azt a hatalmat, amit az ördög gyakorol az emberi család fölött, és szabadulást hozzon a kísértő uralma alatt állóknak. Sátán tudta, hogy amikor Jézus megjelenik, hatalmas csodákat tesz, hogy a világ megtudhassa, az Atya küldte Őt. A kísértő féltette uralmát. Tanácsot tartott angyalaival, hogy véghez vigyék kettős céljukat: egyfelől tönkre akarta tenni Isten munkáját, amit szolgája, Mózes által végez úgy, hogy ügynökei révén meghamisítja a Mindenható igaz művét; másfelől pedig a varázslók ténykedésének korszakokon át gyakorolt befolyásával meg akarta rontani sokak elméjében az eljövendő Krisztus által elvégzendő csodákba és hatalmas munkába vetett igaz hitet. Sátán tudta, hogy országa kárt szenved, mert az emberek fölött gyakorolt hatalmát az Üdvözítő kapja. A fáraó előtt zajló csodák szemlélőinek elméjére nem Mózes ereje, hanem Isten ereje hatott. A Mózes által tett jelekre és csodákra azért volt szükség, hogy meggyőzzék a fáraót arról, hogy a nagy „Vagyok” küldte őt, és parancsolta meg az uralkodónak, hogy bocsássa el Izraelt. – Spiritual Gifts, 4. köt., 81. o.

 

A következő csaták az élő Isten és az egyiptomi „istenek” között zajlottak. A fáraó önmagát is az istenek közé sorolta, ami csak súlyosbította a helyzetet. Az Úr nem az egyiptomiakkal és tulajdonképpen nem is Egyiptommal, hanem az isteneikkel, a hitvilágukkal harcolt (az egyiptomiak ezerötszáznál is több istent imádtak). A bibliai szöveg egyértelmű:

„Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr” (2Móz 12:12). Az Írás ezt később is kiemelte, Izrael Egyiptomból való kivonulásának elbeszélésében: „Az ÚR ítéletet tartott isteneiken” (4Móz 33:4, RÚF).

Az egyiptomi istenek feletti ítéletet jól példázza a kígyóvá vált bot csodája (2Móz 7:9­-12). Egyiptomban Wadjet istent kobraként ábrázolták és Alsó­Egyiptom legfőbb urának tekintették. A kobra jelképe ott volt a fáraó koronáján, hatalma, istensége, királysága és isteni tekintélye szimbólumaként. Hitük szerint ez az istenség mérget lövell az ellenségeire, és a fáraót a szent kígyó vezeti át a túlvilágba.

Amikor Áron botja kígyóvá vált, majd a fáraó előtt lenyelte a többi kígyót, megmutatkozott az élő Isten hatalma az egyiptomi mágia és varázslás fölött. Áron és Mózes nemcsak legyőzte, hanem még a kezébe is fogta a fáraó hatalmának szimbólumát (2Móz 7:12, 15). A küzdelem kezdetén megmutatkozott Isten hatalma és uralma Egyiptom felett. Az Istent képviselő Mózesnek nagyobb volt a tekintélye és a hatalma, mint a fáraó „istennek”.

Szintén jelentős, hogy az ókori egyiptomiak szentnek tartották, dicsőítették és imádták a kígyóistent, Nehebkaut („aki befogja a lelkeket”). Az egyiptomi mitológia szerint a kígyóistennek nagy volt a hatalma, mert hét kobrát lenyelt. Isten tehát azt közölte az egyiptomiakkal, hogy neki, nem pedig a kígyóistennek van a legfőbb hatalma és tekintélye. Az emlékezetes konfrontáció után azonnal és határozottan megérthették ezt az üzenetet.

Úgy tűnt, hogy a varázslóknak is sikerül hasonló csodákat tenni, mint amilyeneket Isten tett Mózes és Áron keze által. Viszont ők nem tudtak a pálcáikból igazi kígyókat varázsolni, hanem a nagy csaló segítségével csupán szemfényvesztéssel keltették azt a látszatot, hogy kígyónak tűnjenek a pálcák, így akarták meghamisítani az Úr munkáját. Sátán segítette szolgáit, hogy szembeszálljanak a Magasságossal, és az embereket becsapva lázadást szítsanak közöttük. A fáraó bele akart kapaszkodni a legapróbb bizonyítékba is, amit megszerezhetett, csakhogy igazolhassa az isteni művel szembeni álláspontját. Közölte a menny szolgáival, hogy a varázslói is meg tudják tenni ezeket a csodákat. A különbség viszont az volt, hogy egyik Isten műve volt, a másik pedig a Sátáné. Egyik igaz volt, a másik pedig hamis. – Spiritual Gifts, 3. köt., 205–206. o.

Izrael vénei az atyáknak tett isteni ígéretek és József halála előtti, a szabadulásról szóló szavainak ismételgetésével próbálták fenntartani testvéreik hanyatló hitét. Néhányan odafigyeltek a vének szavaira, és hittek. Mások az őket körülvevő körülményekre tekintettek, és minden reményüket elvesztették. Az egyiptomiak amikor hallották, hogy milyen hírek és remények keringenek héber rabszolgáik körében, kinevették várakozásukat, és gúnyolódva tagadták Istenük hatalmát. Rámutattak helyzetükre, hogy rabszolganéppé lettek, és kötekedve ezt mondták nekik: „Ha a ti Istenetek igazságos és irgalmas, ha olyan hatalmas, és felette áll Egyiptom isteneinek, miért nem tesz szabad néppé benneteket?” Saját helyzetükre hívták fel az izraeliták figyelmét. Bár ők olyan istenségeket imádnak, akiket az izraeliták hamis isteneknek neveznek, ők mégis gazdag és erős nép. Kijelentették, hogy isteneik jóléttel áldották meg őket, az izraelitákat pedig szolgaként ajándékozták nekik. Kérkedtek erejükkel, hogy az Úrnak szolgálókat joguk van elnyomni és elpusztítani. Maga a fáraó is azzal dicsekedett, hogy a héberek Istene nem tudja kiszabadítani őket a kezéből.

Az ilyen és ezekhez hasonló beszédek az izraeliták közül sokak szívéből kiöltek minden reménységet. Úgy tűnt nekik, csakugyan úgy van, ahogy az egyiptomiak mondják. Igaz volt, hogy rabszolgák voltak, és el kellett tűrniük a kegyetlen bánásmódot, hogy elnyomóik azt tesznek velük, amit akarnak. Gyermekeiket üldözték és megölték. Saját életük is veszélyben volt, ők azonban mégis az egek Urát tisztelték és imádták. Ha Jahve valóban minden istenek felett álló Isten, akkor biztosan nem hagyja őket, hogy a bálványimádók rabszolgái maradjanak. Azok azonban, akik hűségesek maradtak Istenhez, megértették, hogy mindez csak azért van így, mert Izrael elpártolt Istentől. Mindig hajlamosak voltak az idegen népekkel való házasságra és így a bálványimádásra. Hitték, hogy emiatt engedte meg Isten rabszolgaságukat, de testvéreiket biztosították arról, hogy az Úr nemsokára széttöri elnyomóik igáját. – Pátriárkák és próféták, 259–260. o.

Mózes második könyve kilencszer tulajdonítja Istennek a fáraó szívének megkeményedését (2Móz 4:21; 7:3; 9:12; 10:1, 20, 27; 11:10; 14:4, 8; lásd még Róm 9:17­18), viszont szintén kilenc alkalommal azt olvassuk, hogy a fáraó keményítette meg a saját szívét (2Móz 7:13­-14, 22; 8:15, 19, 32; 9:7, 34-­35).

Tehát ki keményítette meg a fáraó szívét? Isten, vagy maga a fáraó?

A kivonulás történetében fontos a tíz csapással kapcsolatban, hogy az első öt csapás során csakis a fáraó keményítette meg a saját szívét, ez tőle indult el. A hatodik csapástól kezdődően azonban a bibliaszövegek azt mutatják, hogy Isten keményítette meg a fáraó szívét (2Móz 9:12). Ez azt jelenti, hogy Isten megerősítette vagy elmélyítette a fáraó saját döntését, szándékos cselekedetét, amint ezt Isten előre megmondta Mózesnek (2Móz 4:21).

Vagyis Isten azért küldte a csapásokat, hogy segítsen a fáraónak megtérni és kiszabadulni a sötétségből, a téves gondolkodásból. Isten nem teremtett új gonoszságot a fáraó szívében, hanem egyszerűen csak engedte, hogy a saját veszedelmes indítékainak a hatalma alatt maradjon. Isten kegyelmének korlátozó ereje nélkül maradt, tehát Isten meghagyta a saját gonoszságában (lásd Róm 1:24-32).

A fáraónak megvolt a szabad akarata – választhatott Isten mellett vagy ellen –, és Isten ellen döntött.

A tanulság nyilvánvaló. Isten megadta nekünk a választás képességét a helyes és helytelen, jó és rossz, engedelmesség és engedetlenség között. Lucifer a mennyben, Ádám és Éva az Édenben, a fáraó Egyiptomban, ma pedig mi – bárhol is legyünk, vagy az életet, vagy a halált választjuk (5Móz 30:19).

Egy hasonlattal élve, képzeljük el, hogy a nap sugarai a vajat és az agyagot is érik. A vaj elolvad, az agyag megkeményedik. A nap melege mindkét esetben egyforma, mégis kétféle reakciót látunk, eltérő következménnyel. A hatás az anyagtól függ. A fáraó esetében mondhatjuk, hogy a végkimenetel azon múlt, hogyan viszonyult a fáraó a szívében Istenhez és a népéhez.

A fáraó csalónak nevezte Mózest és Áront, mint akik nem tudnak többet a varázslóinál. Az Úr szolgái így válaszoltak: „Jehova, akiről te azt álltod, hogy ismered, majd meg fog győzni arról, hogy hatalmasabb az isteneidnél.” Közölték, hogy Isten még hatalmasabb csodákat fog tenni,így a fáraónak nem lesz mentsége, és hogy ezek a csodák az Izrael iránti isteni gondviselés emlékoszlopaiként maradnak majd fenn.

„Az Úr pedig monda Mózesnek: Kemény a fáraó szíve, nem akarja a népet elbocsátani. Eredj a fáraóhoz reggel; ímé, ő kimegy a vízhez, és állj eleibe a folyóvíz partján, és a vesszőt, amely kígyóvá változott vala, vedd kezedbe. És mondd néki: Az Úr, a héberek Istene küldött engem hozzád mondván: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem a pusztában; de ímé, mindez ideig meg nem hallgattál. Így szólt az Úr: Erről tudod meg, hogy én vagyok az Úr: Ímé, én megsújtom a vesszővel, amely kezemben van, a vizet, amely a folyóban van, és vérré változik. És a hal, amely a folyóvízben van, meghal, a folyóvíz pedig megbüdösödik, és irtózni fognak az egyiptombeliek vizet inni a folyóból.”

A fáraó nem hallgatott Mózes és Áron figyelmeztetéseire, semmibe vette szavaikat, ám mégsem kapott rá engedélyt, hogy ártson nekik.

„Mózes és Áron pedig úgy cselekedének, amint az Úr parancsolta vala. És felemelé a vesszőt és megsújtá a vizet, amely a folyóban vala a fáraó előtt és az ő szolgái előtt, és mind vérré változék a víz, amely a folyóban vala.” A csapás hét napig tartott, de a király még ekkor sem alázkodott meg, hanem megkeményítette a szívét. Mózest és Áront utasította Isten, hogy mielőtt a csapások lesújtanak, pontos leírást közöljenek minden csapás jellegéről és hatásairól a fáraóval, hogy lehetősége legyen a büntetés elkerülésére, ha úgy dönt, hogy elbocsátja Izraelt. Viszont ha nem hallgat az isteni parancsra, akkor lesújt rá a büntetés. – Spiritual Gifts, 3. köt., 206–207. o.

A leírásból megtudjuk, hogy Isten keményítette meg a fáraó szívét. Ismételt visszautasításainak az lett a következménye, hogy még közvetlenebb, még figyelmeztetőbb és erőteljesebb üzeneteket kapott. Az Úr a világosság minden egyes elutasításakor még magasztosabban mutatta meg hatalmát, ám ezzel arányosan növekedett az uralkodó megátalkodott magatartása is, mígnem a menny elküldte a kegyelem utolsó nyílvesszőjét is. Az ismételt ellenszegülés következtében az ember szíve teljesen megkövesedett. A fáraó megátalkodott magatartást vetett el, és jellemének hasonló termését arathatta le. Az Úr már nem tehetett többet a meggyőzéséért, és mivel bezárkózott előítéletei és konoksága bástyájába, a Szentlélek sem talált utat a szívéhez. A fáraó így megkövesedett szívének hitetlenségében lett hagyva. A hitetlenség hitetlenséget szült. Amikor a fáraó már az isteni hatalom első megnyilatkozásakor megkeményítette a szívét, máris felkészült az isteni hatalom újabb elutasítására is. A büszkeség és a megátalkodottság rabjává vált, s így nem volt képes elismerni az isteni figyelmeztetéseket. Miután egyszer már kijelentette, hogy nem hisz, immár természetesnek tűnt számára, hogy nem változtat álláspontján. – Advent Review and Sabbath Herald, 1891. február 17.

Az egyiptomi tíz csapás célkeresztjében nem az egyiptomi nép volt, hanem az isteneik, és mindegyik legalább egyet eltalált közülük.

Isten közölte Mózessel, hogy nehéz, majdhogynem lehetetlen lesz a tárgyalás a fáraóval (2Móz 7:14), de be akarta mutatni magát a fáraónak és az egyiptomiaknak. Ezért eldöntötte: úgy lép kapcsolatba velük, hogy megérthessék. A hébereknek is a javára válik ez a konfrontáció, mert még jobban megismerik a saját Istenüket.

Az első csapás Hápira, a Nílus istenére irányult (2Móz 7:17­-25). Az élet Egyiptomban a Nílus vizétől függött. Ahol víz van, ott élet van. A víz éltető elem, az egyiptomiak ezért találták ki Hápi istent, akit életadóként imádtak.

Természetesen csakis az élő Isten az élet Forrása, mindenek Teremtője, így a vízé és az ételé is (1Móz 1:1­2, 20­-22; Zsolt 104:27­-28; Zsolt 136:25; Jn 11:25; Jn 14:6). A víz vérré változtatása az élet halállá változtatását szimbolizálta. Hápi nem adhatott életet és nem is védhette azt meg. Erre csak az Úr hatalma képes.

Ezután Isten újabb lehetőséget adott a fáraónak. A Nílusból ekkor nem élet fakadt, hanem békák jöttek elő. Ez a csapás közvetlenül Heqetet, a békaistennőt célozta meg (2Móz 8:1-15). Az egyiptomiak féltek a békáktól, undorodtak, iszonyodtak tőlük, meg akartak szabadulni tőlük. A csapás megszűnésének pontos ideje azt mutatta, hogy Isten hatalma állt e csapás mögött is.

A harmadik csapás leírása a legrövidebb (2Móz 8:16­-19). Nem világos, hogy miféle bogarakról van itt szó (héberül kinnim) – szúnyogokról, kullancsokról, tetvekről? Ekkor az egyiptomi földisten, Geb került a célkeresztbe. Isten a föld porából (ez a kifejezés a bibliai teremtéstörténetre emlékeztet) tetveket hozott elő, amelyek ellepték az egész országot. Mivel a varázslók nem tudták utánozni ezt a csodát (csak Isten képes életet teremteni), kijelentették: „Az Isten ujja ez” (2Móz 8:19). Ennek ellenére a fáraó továbbra is hajthatatlan maradt.

Noha úgy tűnt, hogy Mózeshez és Áronhoz hasonlóan a varázslóknak is sikerül békákat előhívniuk, eltüntetni viszont már nem tudták azokat. Amikor rájöttek, hogy nem tudnak véget vetni a csapásnak, a fáraó megalázva érezte magát, és azt követelte, hogy Mózes és Áron könyörögjön az Úrhoz az érdekében, és távolítsa el a csapást. Csak most kezdett el megtanulni valamit arról az Istenről, akit véleménye szerint már ismert. Mózes és Áron közölte a fáraóval, hogy nem varázslat vagy saját erejük által hívták elő a békákat, hanem az élő Isten tette ezt hatalma által, és csak Ő tudja megszüntetni a csapást. Mindeddig a fáraó diadalmaskodott Mózes és Áron fölött, hiszen varázslóinak is sikerült hasonló csodákat előidézniük. Most viszont épp ő kérlelte Mózest, hogy könyörögjön az Úrhoz az érdekében. Mózes emlékeztette őt fennhéjazó magatartására, amellyel büszkélkedett a varázslói megvalósításairól, és megkérdezte a fáraótól, hogy hová lett a dicsősége, és a varázslók ereje, hogy nem tudják megszüntetni a csapást.

Az Úr meghallgatta Mózes imáját, és véget vetett a csapásnak. Amikor a király látta, hogy megszabadult a bajból, újból eltökélte, hogy nem bocsátja el Izrael népét. Isten parancsára Mózes és Áron a föld porából tetveket hoztak elő Egyiptom földjére. A fáraó hívatta a varázslókat, és elrendelte, hogy ők is tegyék ugyanezt, de nem voltak képesek rá. Isten szolgái, Mózes és Áron, mennyei parancsara tettek csodát. Sátán szolgái, a varázslók, az ördög parancsára próbáltak csodát tenni, de nem jártak sikerrel. Amikor látták, hogy nem tudnak tetveket előhozni,

„mondák az írástudók a fáraónak: Az Isten ujja ez. De kemény maradt a fáraó szíve, és nem hallgata reájuk; amint mondotta vala az Úr.” – Spiritual Gifts, 3. köt., 208–209. o.

 

A fáraó elrendelte, hogy a varázslók is tegyenek jeleket és csodákat, amire azért voltak képesek, mert Sátán segített nekik. Azonban itt és most Isten munkája magasabb rendűnek bizonyult a gonosz hatalmánál, hiszen a varázslók már nem utánozhatták le az összes isteni csodát. Csupán néhányra voltak képesek. A varázslók pálcái kígyókká váltak, de Áron vesszeje elnyelte ezeket a kígyókat. Miután próbáltak tetveket előhozni, és nem sikerült nekik, a mennyei hatalom láttán arra kényszerültek, hogy beismerjék a fáraó előtt: „Isten ujja ez”. Sátán úgy dolgozott a varázslók révén, hogy a kényúr fáraó szíve megkeményedjen, és ne engedjen Isten csodák által kinyilatkoztatott hatalmának. A kísértő meg akarta ingatni Mózes és Áron hitét küldetésük isteni voltában, és azt remélte, hogy varázslói majd túlszárnyalják őket. Sátán nem akarta, hogy Izrael népe kiszabaduljon az egyiptomi rabságból, és Istennek szolgáljon. – Spiritual Gifts, 4. köt., 82. o.

Az egyiptomi Uatchit a mocsári legyek istene volt, Kheprit pedig (a felkelő nap, a teremtés és az újjászületés istene) szkarabeuszbogár fejjel ábrázolták. Ezeket az „isteneket” legyőzte az Úr. A beszámoló szerint ettől a csapástól az egyiptomiak szenvedtek, de a héberek védelmet élveztek (2Móz 8:20-24), és a további csapások már nem érintették az izraelitákat.

Mindezzel tehát Isten a fáraó tudomására akarta hozni, hogy „én vagyok az Úr ezen a földön” (2Móz 8:22).

A fáraó alkudozni kezdett. A nyomás egyre nőtt. Hajlandó volt elengedni Izraelt, hogy imádja Istent és áldozatot mutasson be neki, de csak Egyiptom földjén (2Móz 8:25). Az általa szabott feltételek lehetetlenek voltak, mert Egyiptomban bizonyos állatokat szentnek tartottak, és a feláldozásuk a héberek elleni erőszakhoz vezethetett volna, azonkívül Isten tervével sem egyezett. Ekkor jött a következő csapás (2Móz 9:1­7), ami a haszonállatokat sújtotta. Hathort, a szerelem és a védelem egyiptomi istennőjét tehénfejjel ábrázolták. Ápisz, a bikaisten szintén igen népszerű volt, az ókori Egyiptomban nagy tiszteletnek örvendett. Az ötödik csapás tehát még más fő istenek felett is győzelmet aratott, amikor az egyiptomi haszonállatok elpusztultak.

A hatodik csapás (2Móz 9:8­12) Ízisz, az orvoslás, a varázslás és a bölcsesség istennőjének teljes vereségét mutatta, de olyan istenekét is, mint Szehmet (a háború és a járványok istennője), valamint Imhotep (az orvoslás és a gyógyítás istene). Nem tudták megvédeni a tisztelőiket. A helyzet iróniája, hogy mivel a mágusok és a varázslók is szenvedtek, nem tudtak megjelenni az udvarban. Ez is azt mutatja, hogy tehetetlenek voltak az ég és a föld Teremtőjével szemben. A tíz csapásról szóló történetben itt olvassuk először, hogy „az ÚR megkeményítette a fáraó szívét” (2Móz 9:12, ÚRK). Még ha zavaró is lehet ez a kifejezés, összefüggésében nézve kitűnik belőle: az Úr engedi, hogy learassuk folyamatos elutasításának gyümölcseit.

Az állatisteneket is imádó egyiptomiak előtt megbocsáthatatlan bűnnek számított bizonyos állatok leölése. Ha egy ilyen bálványt akár tévedésből is leöltek, ezt csak az elkövető életének feláldozásával lehetett kiengesztelni. Mózes közölte a fáraóval, hogy az izraeliták nem mutathatnak be állatáldozatot Egyiptomban az egyiptomiak előtt, mert a helyiek szemében szentnek tartott állatokat is fel kell áldozniuk.

Javasolta, hogy menjenek el háromnapi járóföldre a pusztába. Ezt a fáraó elfogadta, mivel épp Isten büntetése sújtott le rá. „És monda a fáraó: Én elbocsátlak titeket, hogy áldozzatok a ti Uratoknak, Isteneteknek a pusztában, csak nagyon messze ne távozzatok; imádkozzatok érettem. Mózes pedig monda: Ímé, én kimegyek tetőled, és imádkozom az Úrhoz, és eltávoznak az ártalmas bogarak a fáraótól és az ő szolgáitól és az ő népétől holnap; csak megint el ne ámítson a fáraó, hogy el ne bocsássa a népet áldozni az Úrnak. És kiméne Mózes a fáraótól, és imádkozék az Úrhoz. És az Úr Mózes beszéde szerint cselekedék; s eltávozának az ártalmas bogarak a fáraótól, szolgáitól és népétől; egy sem marada. De a fáraó ezúttal is megkeményíté az ő szívét, és nem bocsátá el a népet.”

Az Úr pedig megparancsolta Mózesnek és Áronnak, hogy járuljanak újból a fáraó elé: „Menj a fáraóhoz, és beszélj vele: Ezt mondja az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem.” Továbbá közölniük kellett, hogy ha nem bocsátja el a népet, akkor döghalált küld az állataikra. „De különbséget tesz az Úr az Izrael barmai között és Egyiptom barmai között, és mindabból, ami Izrael fiaié, egy sem vész el.” A döghalál elpusztította az egyiptomiak barmait, a héberek állatai azonban nem pusztultak el. A hírnökök elmondták a fáraónak, hogy az izraeliták barmait nem érintette a döghalál. A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem bocsátotta el Izraelt. – Spiritual Gifts,

3. köt., 211. o.

 

A varázslók minden tudásukkal és feltételezett erejükkel együtt sem tudták megakadályozni a fekélyek súlyos csapását. Komoly testi szenvedésük miatt nem is tudtak Mózes és Áron elé állni. Az egyiptomiak immár megláthatták, hogy milyen haszontalan a varázslók erejében bízni, akik még saját testüket sem képesek megóvni a csapástól. – Spiritual Gifts, 3. köt., 212. o.

Nut volt az egyiptomi égistennő, gyakran úgy mutatták be, mint aki mindazt irányítja, ami az ég alatt, a földön történik. Oziriszt tartották a termény és a termékenység istenének. A Biblia a jégesőt gyakran Isten ítéletével kapcsolja össze (Ézs 28:2, 17; Ez 13:11-13). Ettől a csapástól védelmet talált, aki biztonságos helyre vitte a javait (2Móz 9:20­21). Ezzel mindenki próbára lett téve: hisznek Isten szavának és aszerint járnak el, vagy nem? Isten bejelentette: azért hagyta életben a fáraót, hogy az egész föld megismerje Őt (2Móz 9:16). Ekkor Egyiptom uralkodója bűnvallomást tett, ám később megint meggondolta magát.
Széth a vihar, a háború és a zűrzavar egyiptomi istene volt, Ízisszel együtt a földművelés isteneiként tisztelték. Sut tartották a levegő istenének. Szerápisz személyesítette meg az isteni fenséget, a termékenységet, a gyógyítást és a túlvilágot. Az egyiptomi istenek egyike sem volt képes megállítani Isten ítéleteit (2Móz 10:4-­20), mert a bálványok nem léteznek (Ézs 44:9­-10, 12­-17). A fáraót kérlelték a szolgái, hogy engedje el Izraelt, de ő ezt megint elutasította. Kompromisszumot ajánlott, amit viszont Mózes azonnal elvetett, mert az istentisztelet és a hívő közösség fontos, elválaszthatatlan részei voltak a nők és a gyerekek is.
Fő egyiptomi istenségként Rát, a napistent tisztelték, Toth pedig a holdisten volt, de egyikük sem tudott világosságot adni. A fáraó újból alkudozni próbált, mindhiába. Három napra sötétség borult Egyiptomra, ott azonban világos volt, ahol az izraeliták éltek. Ennél nem is lehetett volna szembetűnőbb a különbség. A fáraó a népet ért sorozatos csapások dacára is hajthatatlan maradt, küzdött, nem engedett. Ennek legmélyebb okait természetesen nem tudni, de egy ponton ez már presztízskérdéssé vált számára. Nem számítottak a komoly bizonyságok, sem az, hogy mennyire nyilvánvaló volt, ami történt – még a saját szolgái is kimondták: „Meddig lesz még ő a romlásunkra? Bocsásd el azokat az embereket, hogy szolgáljanak az Úrnak, az ő Istenüknek! Most sem veszed észre, hogy elvész Egyiptom” (2Móz 10:7, ÚRK)? Ott volt előtte a helyes válasz lehetősége, de némi habozás után a fáraó ismét nem volt hajlandó meghajolni az Úr akarata előtt, hogy elengedje a népet.
Drámai példa ez az Írás szavainak igazságára: „Kevélység jár az összeomlás előtt és a bukás előtt fölfuvalkodottság” (Péld 16:18, ÚRK).

Akik figyeltek Isten szavára, menedékhelyre és házaikba bevitték az állataikat, miközben azok, akik a fáraóval együtt megkeményítették a szívüket, kinn hagyták a mezőn barmaikat. Eljött tehát az ideje, hogy próbára legyen téve az egyiptomiak büszkesége, és megmutatkozzon, ki az, akinek a szívét megérintették a csodák, amiket Isten tett népéért, akikkel ők oly kegyetlenül bántak. „És lőn jégeső, és a tűz egymást éré az igen nagy jégeső közt, amelyhez hasonló nem volt az egész Egyiptom földén, mióta nép lakja. És elveré a jégeső egész Egyiptom földén mindazt, ami a mezőn vala, embertől baromig; a mező minden füvét is elveré a jégeső, és a mező minden fáját is egyberontá. Csak a Gósen földén, hol Izrael fiai valának, nem volt jégeső. A fáraó pedig elkülde, és hívatá Mózest és Áront, és monda nékik: Vétkeztem ezúttal; az Úr az igaz; én pedig és az én népem gonoszok vagyunk. Imádkozzatok az Úrhoz, hogy legyen elég a mennydörgés és jégeső, és akkor elbocsátalak titeket, és nem maradtok tovább. Mózes pedig monda néki: Mihelyt kimegyek a városból, felemelem kezemet az Úrhoz; megszűnnek a mennydörgések, és nem lesz többé jégeső, hogy megtudd, hogy az Úré a föld. De tudom, hogy te és a te szolgáid még nem féltek az Úr Istentől. A len pedig és az árpa elvereték, mert az árpa kalászos, a len pedig bimbós vala. De a búza és a tönköly nem vereték el, mert azok késeiek.”

Miután a csapás megszűnt, a fáraó újból megtagadta Izrael elbocsátását. A lázadás lázadást szül. A fáraó annyira megkövesedett az Isten akaratával szembeni megátalkodottságában, hogy egész lényében fellázadt a rettenetes isteni hatalom megnyilatkozásai ellen. – Spiritual Gifts, 3. köt., 214–215. o.

 

Végül a félelem további engedményre késztette a fáraót. A sötétség harmadik napjának végén magához hívatta Mózest, és hozzájárult a nép eltávozásához, feltéve, ha megengedik, hogy a nyájak és a csordák Egyiptomban maradjanak. Mózes azonban határozottan ezt válaszolta neki: „… egy körömnyi sem marad el, … magunk sem tudjuk, mivel szolgálunk az Úrnak, míg oda nem jutunk” (2Móz 10:26). Mózesnek erre a beszédére a fáraót fékezhetetlen düh fogta el, és ezt mondta neki: „Menj el előlem; vigyázz magadra, hogy többé az én orcámat ne lásd; mert amely napon az én orcámat látod, meghalsz.” (2Móz 10:28)

„Helyesen szólál – mondta Mózes –, nem látom többé a te orcádat.” (2Móz 10:29)

„A férfiú Mózes is igen nagy vala Egyiptom földjén a fáraó szolgái előtt és a nép előtt.” (2Móz 11:3) Az egyiptomiak szinte szent félelemmel tekintettek rá és tartották tiszteletben. A király sem merte bántani, mert a nép olyan embernek tartotta, mint akinek egyedül volt és van hatalma a csapások eltávolítására. A nép azt kívánta, hogy az izraeliták megkapják az engedélyt, és eltávozhassanak Egyiptomból. Egyedül mindvégig a király és a papok álltak ellen Mózes követelése teljesítésének. – Pátriárkák és próféták, 272. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Egyiptomi csapások” c. fejezet, 221–230. o.

„Isten megengedte, hogy népe az egyiptomiak kegyetlenségét tapasztalva helyes fogalmat alkosson a bálványimádás lealacsonyító befolyásáról. A fáraóval való eljárásában az Úr nyilvánvalóvá tette a bálványimádás iránti gyűlöletét és azt az elhatározását is, hogy megbünteti a kegyetlenséget és az elnyomást… Istennek nem kellett természetfölötti hatalmát felhasználnia a király szívének megkeményítéséhez. Isten a fáraónak isteni hatalmának legmegkapóbb bizonyítékát adta, de az uralkodó konokul visszautasította azt a lehetőséget, hogy gondosan odafigyeljen a világosságra. A végtelen Isten hatalmának bemutatását elvetette, és még határozottabbá vált lázadásában. Lázadásának magva, amelyet akkor hintett el, amikor megvetette Isten első csodáját, végül beérett” (i. m. 225. o.).
„A nap és a hold imádat tárgyát képezte az egyiptomiaknál. Ezzel a titokzatos sötétséggel a népet és az isteneiket egyaránt megverte, büntetéssel sújtotta az a hatalom, amely magáévá tette és felkarolta a héber rabszolgák ügyét. Bármilyen félelmetes volt is ez az ítélet, mégis Isten könyörületének volt a bizonyítéka, és annak, hogy Isten nem akar pusztítani. Isten időt adott Egyiptom népének arra, hogy megtérjenek és bűnbánatot tartsanak, mielőtt elhozná rájuk az utolsó és legrettenetesebb csapást” (i. m. 230. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 2Mózes 38 – 3Mózes 4; Ellen G. White: Az apostolok története, 30. fejezet

1. Mire metszették pecsét módjára a tizenkét nemzetség nevét?

2. Milyen sorrendben kerültek fel a szövetség ládájára a kiegészítő elemek?

3. Hogyan kellett bemutatni az Úrnak a zsengékből való ételáldozatot?

4. Az örökkévaló rendtartás szerint mit nem volt szabad elfogyasztani?

Általános áttekintés
 

E heti tanulmányunk során találkozni fogunk a csodák és jelek Istenével, továbbá tíz csapása közül kilenccel, amivel ítélete kifejezéseként Egyiptomot sújtotta. Mutasd be csoportodnak ezeket az eseményeket, és tedd ezt a jó és a rossz, a világosság és a sötétség, a Krisztus és Sátán, az élő Isten és a bálványok közti nagy küzdelem kontextusában. Ez a lelki harc az Éden­kertben kezdődött, amikor Ádám és Éva bűnbe esett. Isten megígérte, hogy ez a küzdelem a győzelmével fog véget érni, és nem leszünk örökké a gonosz áldozatai (1Móz 3:15). Már kezdetektől fogva ez a küzdelem a Teremtőt imádók és a teremtett világnak hódolók közt zajlik. A Teremtő Isten imádata felszabadítja az emberiséget a bűn rabigája alól, ezzel szemben a teremtett világ imádata – a maga különböző formáiban – az Isten képére alkotott ember erkölcsi züllését idézi elő, és elkerülhetetlenül a rabságát eredményezi.

2Mózes 7:8–10:29 szakaszában felerősödik az élő Isten és a fáraó közti konfrontáció. A fáraó be akarja bizonyítani, hogy ő valóban isten, ahogy azt az egyiptomiak tartják róla, ezért arra törekszik, hogy egy szuverén uralkodó szerepében tetszelegjen, aki mindent ellenőrzése alatt tart, és maga dönti el, hogy mi jó és mi rossz. A menny igaz Istene ki akarja szabadítani népét az egyiptomi rabságból, miközben megpróbálja kinyilatkoztatni magát az egyiptomiaknak, hogy ők is tudják, kicsoda Ő, és felszabaduljanak az alól az iga alól, amelybe isteneik iránti hódolatuk taszította őket.

Egy dolog biztos: Isten nem ellensége az egyiptomiaknak! Szereti őket, ahogy minden embert szeret: önzetlen, örök szeretettel; ugyanakkor viszont a menny szuverén Uraként szembeszáll az egyiptomiak isteneivel, és az a szándéka, hogy bebizonyítsa: ezek az istenek földi találmányok, amelyek félelmet gerjesztenek az emberben, lelki rabságba taszítják. Isten elsődleges célja megszüntetni az egyiptomiak függőségét ezektől a kitalált istenektől, hogy ők is imádhassák Őt, az élő, Teremtő és Megváltó Istent. Mindezek ellenére, ha az egyiptomiak továbbra is ezeknek a hamis isteneknek hódolnak, az Úr ítélete sújt le rájuk és bálványaikra.

Isten határozottan kijelenti: „Egyiptom minden Istene felett ítéletet tartok, én, az Úr” (2Móz 12:12). Isten egyiptomi istenek feletti ítélete történelmi tényként van megemlítve 4Mózes 33:4 versében. Minden csapás vagy ítélet általában több egyiptomi isten ellen irányult, ami lefoglalta az emberek képzelőerejét, gondolatvilágát és érzéseit, befolyásolta magatartását és társadalmi életét, és a bűn rabságába taszította őket. Az ember teljes lénye a bűn rabja volt, lelke egészen alá volt vetve a bálványimádó életmódnak. Ez a mágia által ellenőrzött életstílus homlokegyenest szembehelyezkedett azzal az imádati szabadsággal, amelynek forrása az élő, szerető Teremtő Isten.

2Mózes 7:3 versében olvassuk, hogy az Úr megsokasítja a jeleket és a csodákat a nép előtt, hogy az emberek megértsék, kicsoda Ő. 2Mózes 7:3 az egyetlen szöveg a Kivonulás könyvében, amelyben ez a két szó („jelek” és „csodák”) együtt jelenik meg. A „jel” / „jelek” szó 16­szor tűnik fel Mózes második könyvében (2Móz 3:12; 4:8 [két ízben]; 9, 17, 28,

30; 7:3; 8:23; 10:1, 2; 12:13; 13:9, 16; 31:13, 17). Ezekben az igeversekben az említett kifejezés használata két dolgot hangsúlyoz: (1) Mózes különböző jeleket mutat be a fáraó előtt (2Móz 10:1–2), (2) a húsvéti vér az élet jele: a pusztító angyal „kihagyja” a vérrel megjelölt, védett házakat (2Móz 12:13). A „csoda” szó használata arra utal, hogy mit fog Isten tenni a szívét megkeményítő fáraó előtt (2Móz 4:21). A csapások kontextusában – strukturális szempontból – kulcsfontosságú jelentősége van ennek a szónak, mivel két ízben jelenik meg az első csapás kezdetén (2Móz 7:3, 9), majd újból, ezúttal is kétszer a 9. csapás végén (2Móz 11:9, 10).

Íme, a csapások néhány fontos jellemzője:

1.     Az első kilenc csapás három kategóriára osztható, mindenik kategóriában három­három csapás szerepel. A 10. csapás egyedi, és bizonyos értelemben elkülönül az előző kilenctől. A népnek szüksége lesz egy különleges időre, ami alatt felkészülhet a közelgő katasztrófára.

2.    Az első kilenc csapás mindhárom, Isten által alkotott életteret érintette (1Móz 1): az atmoszférát (a 7., 8. és 9. csapás), a földet (a 3., 4., 5. és 6. csapás), valamint a vizet (az 1. és 2. csapás). Ezek a csapások együtt a teremtés folyamatának megfordítására utalnak.

3.    Az első kilenc csapás során érzékelhető a szerencsétlenségek fokozatos erősödése, miközben a fáraó makacsul ellenszegül Isten kérésének: nem engedi el Izraelt, hogy szabadon imádhassa a Teremtő Istent. Az első három csapás könnyű és gyors lefolyású volt, nem okozott halált. A következő három (4–6) súlyosabb károkat idézett elő: elpusztította az állatokat, és megbetegítette – fekélyekkel sújtotta – az embereket. A 7., 8. és 9. csapás még pusztítóbb volt, állatok és em­berek halálát, valamint a termés megsemmisülését okozta.

4.   Általában a csapásokat az Úr egyértelmű figyelmeztetése és felszólítása előzte meg, hogy teljesítsék kérését. Voltak meglepetésszerű események is, de a pusztítás előre be volt jelentve, következésképpen elkerülhető lett volna. Rendkívüli figyelmeztetés hangzott el az 1. és a 2., valamint a 10. csapás előtt, de nyilvánvaló volt a figyelemfelhívás a 4., 5., 7. és 8. csapás előtt is.

5.    A 3., 6. és 9. csapás előtt a fáraóval való szembenállás minimális volt, vagy telesen elmaradt.

6.    Az első három csapás az egyiptomiakat és az izraelitákat egyaránt sújtotta, az összes többi viszont csak az egyiptomi lakosságot érintette.

7.    Az első csapást megelőzően Isten csodát tett a fáraó színe előtt: Áron vesszeje kígyóvá változott, amely felfalta a varázslók csúszómászóit. Ennek ellenére „megkeményedék a fáraó szíve” (2Móz 7:13).

8.    Az utolsó csapás volt a legpusztítóbb, mivel minden, a bárány vére által meg nem jelölt házban meghalt a fiú elsőszülött. Az utolsó csapás előtt Isten az Ő irgalmában három napig tartó sötétséget adott, hogy elmélkedhessenek és megtérjenek, valamint útmutatást, hogy miként előzhetik meg a végső pusztítást.

9.    A 6. csapást követően a Bibliában azt olvassuk, hogy „az Úr megkeményíté a fáraó szívét” (2Móz 9:12; ld. 2Móz 10:1, 20, 27; 11:10 és 14:4, 8, 17). Az első öt csapás idején a fáraó volt az, akinek megkeményedett a szíve (2Móz 7:13, 14, 22; 8:15, 19, 32; 9:7; 9:35), ennek emléke pedig tanulságul szolgál a következő nemzedékek számára. A tíz csapásról szóló leírás előtt fel van jegyezve Isten két jövendölése, amelyben kijelenti, hogy meg fogja keményíteni a fáraó szívét (2Móz 4:21; 7:3).

10.A varázslók csupán az első két csapást tudták utánozni, a harmadik esetében el kellett ismerniük, hogy „az Isten ujja ez” (2Móz 8:19). A későbbiekben az ő testük is megtelt fekéllyel (2Móz 9:11; ld. a fáraó szolgáinak tanácsát: 2Móz 10:7).

11.  A csapások párosával is csoportosíthatók: az első két csapás a Nílushoz kapcsolódik; a 3. és a 4. csapást repülő rovarok okozzák (tetvek / szúnyogok és legyek); az 5. és a 6. csapás közt is van hasonlóság: dögvész pusztított az állatok között, illetve fekélyek jelentek meg az embereken; a 7. és a 8. csapás a termőföldeken pusztított; a 9. és a 10. csapás közös nevezője a sötétség – a 9. esetében a fizikai, a 10. esetében pedig a végső sötétség: a fiú elsőszülöttek halála.

12.  Megjegyzendő, hogy az Úr hétszer kérte meg a fáraót, hogy engedje el a népet (2Móz 5:1; 7:16; 8:1, 20; 9:1, 13; 10:3), egy ízben pedig negatív feltételes kijelentéssel figyelmeztette: „Mert ha el nem bocsátod az én népemet, íme, én bocsátok te reád…” (2Móz 8:21). Az egyiptomi uralkodó a 2., 3., 7. és 9. csapás után beleegyezett ugyan a nép távozásába, sőt, még arra is megkérte Mózest, hogy imádkozzon érte és a csapások megszűnéséért (2Móz 8:8, 25–28; 9:28; 10:24), végül

mégis meggondolta magát (2Móz 8:15, 32; 9:35; 10:27). Majd csak a

10. csapás után adta meg magát, és hívatta magához Mózest és Áront, mondván: „Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, mind ti, mind Izrael fiai, és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondjátok. Juhaitokat is, barmaitokat is vigyétek, amint mondátok, és menjetek el és áldjatok engem is!” (2Móz 12:31–32).

Amint említettem, ezek a csapások összefüggésben állnak Istennek az egyiptomi bálványokkal és azok imádóival kapcsolatos ítéletével. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy e szerencsétlenségek közepette Isten jelezte jelenlétét; ragaszkodott ahhoz, hogy világosan kijelentse: különbség van azok között, akik vele vannak és akik ellene: „Ha el nem bocsátod az én népemet, íme, én bocsátok te reád, a te szolgáidra és a te népedre és a te házaidra ártalmas bogarakat… De különválasztom azon a napon a Gósen földjét, amelyen az én népem lakik, hogy ne legyenek ott ártalmas bogarak, azért, hogy megtudd, hogy én vagyok az Úr ezen a földön” (2Móz 8:21–22).

Ézsaiás próféta csodálatosan ír Isten szeretetéről és Egyiptomra vonatkozó terveiről: „Ama napon út lesz Egyiptomból Asszíriába, és Aszszíria megy Egyiptomba, Egyiptom meg Asszíriába, és Egyiptom Asszíriával az Urat tiszteli. Ama napon Izrael harmadik lesz Egyiptom és Aszszíria mellett; áldás a földnek közepette; melyet megáld a seregeknek Ura, mondván: Áldott népem, Egyiptom, és kezem munkája, Asszíria, és örökségem, Izrael!” (Ézs 19:23–25).

A fáraó nyakassága – szívének megkeményedése – elbűvöli a bibliakutatókat. Mindenekelőtt le kell szögeznünk: Isten nem határozta el előre, hogyan fog dönteni az egyiptomi uralkodó. A fáraó maga döntött ezekben a helyzetekben, szó sincs eleve elrendelésről az esetében, nem isteni predesztináció miatt makacsolta meg magát és vonta magára az ítéletet. Isten minden egyénnek megadja a választás szabadságát, megengedi, hogy szabadon válaszoljon szeretetére és kegyelme ajánlatára. Nem kényszerít senkit, hogy engedelmeskedjen akaratának.

A fáraó szívének megkeményedésére vonatkozó bibliaszövegek tanulmányozása az alábbi következtetésre jogosít fel (lásd a lecke előző szakaszának 9. pontját): a szív megkövesedésének folyamatában előbb a fáraó maga utasította el makacsul az Isten iránti alázatot (2Móz 10:3). Döntése – szándékos ellenszegülése – miatt jutott el arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút. Rendíthetetlenül kitartott megátalkodottságában. Az izraeliták szabadon engedését és az élő Isten imádatához való jog szavatolását kérő mennyei parancs csak tovább hevítette a Mindenható és szolgája, Mózes ellen izzó parazsat a fáraó szívében.

1 Egyre több bizonyítéka volt annak, hogy az Úr szuverén Isten, aki ki akarja szabadítani népét az egyiptomi szolgaságból. Szívünkben, életünkben mi az, ami miatt makacsul elutasítjuk Isten megtérésre és követésére sürgető biztatásait?

2. Mi az, ami annyira vonzó a bálványimádásban? Miért volt oly nehéz az egyiptomiaknak lemondaniuk a bálványaikról, még azok után is, hogy látták, milyen pusztítást okoz a hamis istenek imádata?

3. Az emberek nagyon leleményesek, amikor bálványokat kreálnak maguknak. Szinte bármi bálvánnyá válhat egy ember életében. De mi is a bálvány? Hogyan támasztunk saját isteneket magunknak és hogyan imádjuk őket? Milyen elveket fedezhetünk fel az ilyen lealacsonyító magatartás mögött? Miért ellenzi Isten ilyen hevesen a bálványimádást?