Szövetségkötés a Sínainál

Text de memorat

Alapige: „Ti láttátok, amit Egyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sasszárnyakon, és magamhoz bocsátottalak titeket. Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép. Ezek azok az ígék, melyeket el kell mondanod Izráel fiainak” (2Móz 19:4-6).

E heti tanulmányunk: 2Mózes 19:1 20:17; 5Mózes 5:6-21; Róma 3:20-24; Róma 10:4; Jakab 1:23-25; Jelenések 21:3

Hova vezette Isten Izraelt, miután kiszabadította Egyiptomból? Az ígéret földjére, hova máshova? Bármennyire igaz is ez földrajzi értelemben, teológiai szempontból téves. Isten maga adja meg a helyes választ: „Láttátok, hogy mit tettem Egyiptommal, és hogy sasszárnyakon hordoztalak titeket, és magamhoz vontalak titeket” (2Móz 19:4, ÚRK). A kérdésre adott bibliai­ teológia válasz tehát rámutat, mi volt Isten számára a legfontosabb, mi volt a célja: magához akarta vonni őket.
Amikor az ember eltávolodik Istentől, Ő megkeresi, visszahívja magához. Ennek az alapvető igazságnak legjobb példája az, ami az Éden kertjében történt, miután Ádám és Éva bűnt követett el Isten ellen: nem engedelmeskedtek a parancsának, majd elrejtőztek előle. Isten kezdeményezett, amikor megkérdezte: „Hol vagy” (1Móz 3:9)? Mindig Ő teszi meg az első lépést. Jézus a szívünkre hatva szól: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és lelketek nyugalmat talál” (Mt 11:28-29, ÚRK).
Isten mindannyiunkat hív, és örök sorsunk múlik azon, hogy mit fe­lelünk neki.
EGW idézet
A nép engedelmességén múlt Isten Izrael iránti kegyelme. A Sínai-hegy lábánál szövetséget kötött velük „valamennyi nép közül”, mint tulajdonával. Ünnepélyesen megígérték, hogy az engedelmesség útján járnak. „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott” (2Móz 19:5, 8) – mondták. Amikor néhány nap múlva Isten törvénye elhangzott a Sínai-hegyről, és Isten rendeletek és végzések formájában további utasításokat adott Mózes útján, ismét egyhangúlag ígérték: „Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr.” A szövetség megerősítésekor újra egyhangúlag jelentette ki a nép: „Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr.” (2Móz 24: 3, 7) Isten Izraelt választotta népéül, ők pedig Istent választották királyuknak. – Próféták és királyok, 293. o.
 
Isten elvezette őket a Sínai-hegyhez. Kinyilvánította előttük dicsőségét. Megajándékozta őket törvényével és az engedelmesség feltételének teljesítésétől függően áldások ígéretével: „Most azért ha figyelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim… És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” (2Móz 19:5–6) A nép nem fogta fel saját bűnös voltát. Azt sem, hogy Krisztus nélkül lehetetlenség volt számukra a menny törvényének megtartása. Mindezek ellenére készségesen szövetségre léptek Istennel. Úgy érezték, hogy képesek voltak és lesznek saját igazságukat létrehozni, és ezért merték kijelenteni: „Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk.” (2Móz 24:7) Áhítatot keltő fenséggel tanúbizonyságot tettek a törvény kihirdetéséről, és rémülten remegtek a hegy előtt. Ám csak néhány hét telt el, és máris megszegték Istennel kötött szövetségüket, és leborulva imádták a faragott képet. Nem remélhették az Úr tetszését egy olyan szövetség útján, amelyet megszegtek. Most azonban, mikor belátták bűnös voltukat, és azt is, hogy bocsánatra van szükségük, tudatára ébredtek, hogy nem lehetnek meg a Megváltó nélkül, aki az ábrahámi szövetségben jelentette ki magát, és az áldozati felajánlásokban vetítette előre árnyékát. Most a hit és a szeretet Istenhez kötözte őket, mint a bűn kötelékéből való szabadítóhoz. Most már előkészültek arra, hogy értékeljék és megbecsüljék az új szövetség áldásait. […]
Ugyanazt a törvényt, amelyet a kőtáblákra véstek, a Szentlélek a szív tábláira írta. Ahelyett, hogy saját igazságunk létrehozásán fáradozunk, inkább fogadjuk el Krisztus igazságát! Az ő vére engesztelés bűneinkért. Engedelmességét nekünk tulajdonítja Isten. Azután a Szentlélek által megújított szív megtermi majd „a Lélek gyümölcseit”. Jézus kegyelme útján az Isten törvénye iránti engedelmességben élünk, mely törvényt a szívünkbe írta. Ha már Krisztus Lelke lakik bennünk, akkor éppen úgy járunk és lakunk ezen a földön, ahogy Ő járt és lakott. A próféta útján ezt jelentette ki önmagáról: „…A te akaratodat, ezt kedvelem én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40:9) Mikor az emberek között volt, így szólt: „Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek.” (Jn 8:29) – Pátriárkák és próféták, 371. o.

1. Olvassuk el 2Móz 19:1-8 verseit! Mit ígért Isten a népnek a Sínai-hegy lábánál?
Isten vezette az izraelitákat a Sínai­hegyhez, ahol nem sokkal később a Tízparancsolatot adta nekik. A Sínai­félsziget egyik hegye a Jebel Musa (magassága: 2285 m), Mózes valószínűleg több alkalommal találkozott ott Istennel (pl. 2Móz 3:12Móz 19:22Móz 24:18), mint ahogy hosszú évekkel később Illés is (1Kir 19:8). Ez ugyanaz a hegy, ahol Isten elhívta Mózest, hogy vezesse ki a népet Egyiptomból (2Móz 3:1, 10). Akkor mondta el neki, hogy a megszabadított néppel majd ugyanott fogják Őt imádni. Ez is jel lesz Mózes számára, hogy valóban Ábrahám, Izsák és Jákób Istene vezeti őket (2Móz 3:12).
A vándorlás két hónapja után az izraeliták megérkeztek a Sínaihoz (2Móz 19:1), ahol nagyjából egy évig maradtak (vö. 2Móz 19:1 és 4Móz 10:11-12 verseit). Az egy év során számos törvény született, amint azt lejegyzik 2Mózes 19–40. és 3Mózes 1–27. fejezetei, valamint 4Mózes 1:1–10:10 szakasza. Mózes öt könyvének központi része az Izraelnek a Sínai­hegynél töltött időszakáról szóló elbeszélés. Itt találjuk annak alapvetését, hogy Izrael Isten választott népévé lett, az egyetlen nemzet, amely nem süllyedt pogányságba és bálványimádásba. Isten megtette a kezdő lépést, szövetséget kötött Izraellel. Azzal a feltétellel, hogy a nép engedelmeskedik és kapcsolatban marad vele, Isten megígérte nekik: drága népévé, papok birodalmává, szent néppé teszi őket.
Szent népnek lenni azt jelenti, hogy Istennek szentelik magukat és az Ő jellemét mutatják be másoknak is, kiváltképp a körülöttük élő népeknek. Arra is szólította őket az Úr, hogy papok birodalmaként éljenek, vagyis más népeket is hozzanak kapcsolatba vele, vezessék hozzá őket, tanítsák meg őket az Ő útjaira és törvényeire. Azért kellett Isten népévé lenniük, hogy Izrael a világosság csatornája legyen, amely által az Úr ismeretének és jellemének világossága eljut a világhoz.
Ez a szövetség az Isten és népe közötti kapcsolat megalapítása volt. Így hangzik a szövetség általános megfogalmazása, bár a különböző szövegekben van egy kis eltérés: „Népemmé fogadlak titeket, Istenetek leszek” (2Móz 6:7, ÚRK, lásd még 3Móz 26:12; Jer 24:7; Jer 31:33; Zsid 8:10; Jel 21:3).
Gondoljunk bele, hogy Isten „népe”, „kincse” vagyunk! Milyen különleges kiváltságokat jelent ez? Milyen felelősséggel jár együtt?
EGW idézet
A parancs szerint megtették az előkészületeket, és még egy további parancsnak is engedelmeskedtek. Mózes ugyanis arra is utasítást kapott Istentől, hogy korláttal vegye körül a hegyet, hogy se állat, se ember ne közelíthesse meg a környéket, ne mehessen be a szent térségbe. Ha bárki meg meri érinteni a szent hegyet, azonnal meghal.
A harmadik nap reggelén minden tekintet a hegy felé fordult, melynek ormát sűrű felhő borította be. A felhő egyre feketébb és sűrűbb lett, amint lefelé ereszkedett mindaddig, míg az egész hegyet sötétség és félelmetes titokzatosság burkolta be. Azután kürt hangja hallatszott. Ez hívta a népet, hogy lépjen Isten elé. Mózes odavezette őket a hegy lábához. Ekkor a sűrű sötétségből villámok cikáztak fel, miközben mennydörgés dörejei visszhangzottak a környék magaslatai között. „Az egész Sínai-hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben, és felmegy vala annak füstje, mint a kemencének füstje, és az egész hegy nagyon reng vala.” (2Móz 19:18) Az Úr dicsősége emésztő tűzként lebegett a hegycsúcson az összegyűlt sokaság szeme láttára. „És a kürt szava mindinkább erősödik vala.” (2Móz 19:19) Jahve jelenlétének jelei olyan rettenetesek voltak, hogy Izrael seregei remegni kezdtek a félelemtől, és arcra estek az Úr előtt. Mózes is így kiáltott fel: „Megijedtem és remegek.” (Zsid 12:21)
Azután megszűnt a mennydörgés, a kürt sem hallatszott; csendes lett a föld. Ünnepélyes nyugalom állt be. Az Úr szava hangzott az őt övező sűrű sötétségből, amint angyaloktól körülvéve ott állt a hegyen. Így ismertette törvényét. Mózes így írta le ezt a jelenetet: „Az Úr a Sínai-hegyről jött, és Szeirből támadt fel nékik; Párán hegyéről ragyogott elő, tízezer szent közül jelent meg, jobbja felől tüzes törvény vala számukra. Bizony szereti Ő a népeket! Mind kezednél vannak az ő szentjei, oda szegődnek a te lábadhoz, és hallgatják a te beszédeidet.” (5Móz 33:2–3)
Jahve nemcsak a bíró és a törvényadó félelmetes fenségében jelentette ki magát, hanem népe irgalmas őrzőjeként is: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.” (2Móz 20:2) Isten, akit már vezetőjükként és szabadítójukként ismertek, aki kihozta őket Egyiptomból, utat készített számukra a tengeren át, és legyőzte a fáraó hadseregét, aki így Egyiptom minden istenénél felettébb állónak mutatta meg magát, itt és most Ő hirdette ki a törvényét előttük. – Pátriárkák és próféták, 304–305. o.

2. Olvassuk el 2Móz 19:9-25 verseit! Hogyan készítette fel Isten Izraelt a Tízparancsolat kinyilatkoztatására?
Isten konkrét utasításokat adott arra nézve, hogyan kell az izraelitáknak felkészülni a törvényadásra a Sínai­hegynél. Külső tisztaságuknak azt kellett tükröznie, hogy teljes mértékben Istennek szentelték magukat. Készen kellett állniuk akkorra, amikor az Úr dicsősége ragyogó módon megnyilatkozik. Amikor pedig ez megtörtént, „mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen és igen erős kürtzengés. Ekkor az egész táborbeli nép megrémült” (2Móz 19:16, ÚRK). A Tízparancsolat Isten kinyilatkoztatásának és bibliai etikájának szíve­lényege. Ez a lényege és az alapja az egész emberiségre vonatkozó isteni zsinórmértéknek, elvei örökkévalóak és egyetemesek.

A bibliai beszámoló szerint Isten jelentette ki a Tízparancsolatot (2Móz 19:19; 2Móz 20:1; 5Móz 5:4-5, 24), és Ő maga írta is le (2Móz 24:12; 2Móz 31:18; 5Móz 5:22). Külön ajándékként Mózes kétszer is megkapta (2Móz 32:19; 2Móz 34:1; 5Móz 10:1­2).

Mózes második könyve úgy nevezi a Tízparancsolatot, hogy „bizonyság” (héberül: ’édút; 2Móz 31:18), vagy „a szövetség szavai” (héberül: dibbre habberit; 2Móz 34:28). Mózes ötödik könyve említi „a szövetségnek tábláit” (5Móz 9:9, 11, 15). A héberben egyik könyvben sem szerepel a „Tízparancsolat” (héberül: micvot, „parancsolatok”) kifejezés, helyette háromszor is az áll, hogy „tíz szó”. Héberül ‘aseret haddebarim, ami a dábár szóból származik, a jelentése: „szó”, „mondat”, „ügy”, „dolog”,
„beszéd”, „történet”, „ígéret”, „kijelentés” (lásd 2Móz 34:28; 5Móz 4:13; 5Móz 10:4). A Tízparancsolatnak két változata van, egész kis eltéréssel. Az elsőt 2Móz 20:1­17 szakaszában, a másodikat 5Móz 5:6-21 verseiben találjuk. A második változatot Mózes mondta el Izraelnek, csaknem negyven évvel a Sínai eseménye után, közvetlenül azelőtt, hogy a nép bevonult az ígéret földjére (5Móz 1:3-4; 4:44-47). A körülmények magyarázzák a kettő közötti árnyalatnyi különbséget.

Amikor Pál azt az összefoglalást adta, hogy a törvény a szeretet, a Tízparancsolatból idézett (Róm 13:8-­10). Isten törvényének összegzése valóban a szeretet, hiszen Ő a szeretet Istene (1Jn 4:16).
Hogyan érthetjük azt, hogy a Tízparancsolat Isten szeretetének kifejeződése? Mit jelent ez? Hogyan nyilatkozik meg benne Isten szeretete?
EGW idézet
Ezek után az Úr pontos utasításokat adott Mózesnek arra vonatkozóan, hogy a népnek miként kell felkészülnie arra, amikor majd lejön hozzájuk, hogy Ő maga jelentse ki a törvényt. „Az Úr pedig monda Mózesnek: Eredj el a néphez és szenteld meg őket ma meg holnap, és hogy mossák ki az ő ruháikat; és legyenek készek harmadnapra; mert harmadnapon leszáll az Úr az egész nép szeme láttára a Sínai-hegyre.” Megparancsolta, hogy hagyják abba a mindennapi teendőiket és földi aggodalmaikat, és szent gondolatokkal foglalkozzanak. Isten azt is megkövetelte, hogy mossák ki a ruháikat. Az Úr napjainkban sem kevésbé alapos, mint akkor volt. Ő a rend Istene, és azt kéri földi gyermekeitől, hogy tartsák be a szigorú tisztasági előírásokat. Helytelenül tesznek azok, akik koszos ruhában és ápolatlan külsővel mennek elé imában. Az Úr nem tűri a tiszteletlenséget, és nem fogadja el a koszos, illetlen imádókat, mivel ezzel Teremtőjüket gyalázzák meg. Az ég és föld Teremtője különösen fontosnak tartotta a tisztaságot, ezért rendelte el: „Mossák ki az ő ruháikat.”
„És vess határt a népnek köröskörül mondván: Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek, s még a szélét se érintsétek; mindaz, ami a hegyet érinti, halállal haljon meg. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyíllal nyilaztassék le; akár barom, akár ember, ne éljen. Mikor a kürt hosszan hangzik, akkor felmehetnek a hegyre.” A parancs célja az volt, hogy mélységes tiszteletet ébresszen a lázongó nép elméjében Isten, a törvény szerzője iránt.
„És lőn harmadnapon virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő lőn a hegyen, és igen erős kürtzengés; és megrémüle mind az egész táborbeli nép.” A mennyei Fenséget kísérő angyalsereg kürtzengéssel hívta össze a népet, és a kürt egyre hangosabban szólt, mígnem az egész nép megrémült. „És kivezeté Mózes a népet a táborból az Isten eleibe, és megállának a hegy alatt. Az egész Sínai-hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben, és felmegy vala annak füstje, mint a kemencének füstje; és az egész hegy nagyon reng vala.” Dicsőséges angyalsereg kísérte a felhőben leszálló mennyei Fenséget, és ez hatalmas tűzlánghoz hasonlított. – Spiritual Gifts, 3. köt., 262–264. o.

3. Olvassuk el 2Móz 20:1-17 szakaszát! Milyen elveket tartalmaz a Tízparancsolat? Milyen a szerkezete?
Figyeljük meg, hogy a Tízparancsolat nem a rendelkezésekkel kezdődik, hanem Isten kegyelmes tettének említésével, amit népéért vitt véghez: „Én, az ÚR vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (2Móz 20:2, ÚRK). Az Úr először is azzal mutatta meg kegyelmét, hogy szabadságot és megváltást adott Izraelnek, és csak azután jelentette ki akaratát. A parancsolatokat szeretetből és a tettei miatti hálából kell betartani.
A Tízparancsolat legjobb összegzése Isten szerint a „szeretet” (Róm 13:10). A legfőbb a szeretet parancsa, amit két úton lehet kifejezésre juttatni: Isten szeretetével (5Móz 6:5) és a felebarát szeretetével (3Móz 19:18). Az első négy pontban a Tízparancsolat azt magyarázza, hogy mit jelent szeretni Istent, míg a következő hat a felebarát szeretetének jelentését határozza meg. A Tízparancsolat azzal kezdődik, hogy mindenek felett Istennek adjunk tisztességet (függőleges irányú szeretet), majd pe­
dig a többi ember tiszteletével (vízszintes irányú szeretet) folytatódik:
1. Tiszteljük, féljük Istent, életünk minden helyzetében neki tulajdonítsuk az első, legfőbb helyet (első parancsolat)!
2. Tartsuk tiszteletben és őrizzük meg Isten kivételes pozícióját, és ne cseréljük Őt fel semmiféle – sem fizikai, sem szimbolikus, sem lelki természetű – bálvánnyal. Legtisztább érzéseink az Úrhoz kötődjenek (második parancsolat)!
3. Tiszteljük Isten nevét – jó hírét és jellemét (harmadik parancsolat)!
4. Tartsuk tiszteletben imádatának és nyugalmának napját, a szom­batot (negyedik parancsolat)!
5. Tiszteljük a szüleinket (ötödik parancsolat)!
6. Tiszteljük az életet (hatodik parancsolat)!
7. Tartsuk tiszteletben a házasságot (hetedik parancsolat)!
8. Tartsuk tiszteletben az emberek tulajdonát (nyolcadik parancsolat)!
9. Tiszteljük mások hírnevét (kilencedik parancsolat)!
10. Tiszteljük önmagunkat, nehogy az önző vágyak megrontsák jellemünket (tizedik parancsolat)!
Ahogy Jézus mondta: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok” (Jn 14:15, lásd még 1Jn 4:20-21). Tehát az igazi engedelmesség egyszerűen a Jézus iránti szeretet és hála kifejezése, amit a legerősebben azzal mutathatunk be, ahogyan a többi emberrel bánunk.
EGW idézet
„És a kürt szava mindinkább erősödik vala; Mózes beszél vala, és az Isten felel vala néki hangosan. Leszálla tehát az Úr a Sínai-hegyre, a hegy tetejére, és felhívá az Úr Mózest a hegy tetejére, Mózes pedig felméne. És monda az Úr Mózesnek: Menj alá, intsd meg a népet, hogy ne törjön előre az Urat látni, mert közülük sokan elhullanak. És a papok is, akik az Úr eleibe járulnak, szenteljék meg magokat, hogy reájuk ne rontson az Úr.” Az Úr félelmetes dicsőségben jelentette ki törvényét a Sínai-hegyről, hogy a nép hitét megerősítse. Utána pedig hatalmának magasztos megnyilvánulásait mutatta be, hogy tudják meg, Ő az egyedül élő és igaz Isten. Mózesnek megtiltotta, hogy belépjen a dicsőség felhőjébe, viszont megközelíthette, és beléphetett a felhőt körülvevő sűrű homályba. Mózes ezzel a nép és az Úr közé állt.
Miután Isten megmutatta hatalmának bizonyítékait, elmondta, ki is Ő: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.” Ugyanaz az Isten jelentette ki a törvényt, mint aki megmutatta hatalmát az egyiptomiaknak is. – Spiritual Gifts, 3. köt., 264–265. o.
 
Isten az Ő törvényét nem kizárólag csak a hébereknek adta. Isten ugyan kitüntette Izrael népét azzal, hogy őket tette meg törvénye őrzőivé és megtartóivá, de ezt a törvényt olyan törvénynek kellett tekinteni, mint amely szent megbízás az egész világ számára. A Tízparancsolat előírásait Isten az egész emberiségre alkalmazta, és minden ember oktatására és kormányzására adta. Ez a tíz rövid, átfogó és ellentmondást nem tűrő parancs magába foglalja minden ember Isten és embertársai iránti kötelességeit. Ezek a parancsok a szeretet nagy alapelvén nyugszanak. „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből és a te felebarátodat, mint magadat.” (Lk 10:27; lásd: 5Móz 6:4–5 és 3Móz 19:18) A Tízparancsolat ezeket az alapelveket külön-külön is részletesen kifejezi és alkalmazhatóvá teszi az emberek életének feltételeire és körülményeire. – Pátriárkák és próféták, 305. o.
 
Az Isten törvényében megfogalmazott magasztos elvek mutatják be, hogy kötelességünk mindenekfelett szeretni Istent és embertársainkat, mint önmagunkat. Akik Őt szeretik, megtartják a Tízparancsolat első négy előírását, melyek az embernek a Teremtője iránti kötelességeit határozzák meg. De ha Krisztus kegyelme által eleget teszünk ezen elveknek, jellemünk mennyei tulajdonságokat vesz fel, és Isten szeretetének fényében fogunk eljárni az embertársi kapcsolatainkban is. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16) Isten a legjobb ajándékát adta a világnak, és aki isteni tulajdonságokkal rendelkezik, ugyanolyan szeretettel közelít embertársaihoz, mint amely szeretetet az Atya tanúsított iránta. A szívében lakó Isten Lelke mások iránti szeretetben fog megnyilvánulni. – Letters and Manuscript, 9. köt.

A törvény megmutatja Isten jellemét, azt, hogy ki Ő. Isten szent, igaz és jó, mint ahogy a törvénye is az. Pál megerősíti: „De a törvény szent, és a parancsolat szent, igaz és jó” (Róm 7:12, ÚRK).
A Biblia határozottan pozitív fényben mutatja be Isten törvényét (Mt 5:17-18; Jn 14:15; 1Kor 7:19). A törvényről lehet verset írni (Zsoltár 119), énekelni róla (Zsoltár 19), éjjel és nappal elmélkedni rajta (Zsolt 1:2; Józs 1:8). Megőriz a rossztól, bölcsességet, értelmet, egészséget, jólétet és békességet ad (5Móz 4:1­6; Példabeszédek 2–3).
1. Isten törvénye olyan, mint a kerítés, ami az élethez tágas, szabad teret biztosít, de figyelmeztet, hogy egy bizonyos ponton túl veszélyek, problémák, bonyodalmak fenyegetnek, sőt még a halál is (1Móz 2:16-17; Jak 2:12).
2. A törvény egyben jelzőtábla is, ami Jézusra mutat, mert Ő az, aki megbocsátja bűneinket és megváltoztatja az életünket (2Kor 5:17; 1Jn 1:7­-9). A törvény elvezet bennünket Krisztushoz, mint egy paidagógosz, azaz nevelő/védelmező (Gal 3:24).
4. Olvassuk el Jak 1:23-25 verseit! Mit mond itt az apostol? Hogyan utalnak a szavai a törvény feladatára és fontosságára, noha a törvény nem üdvözít?
A tükörben megláthatjuk a hibákat, igen, de a tükör semmin nem képes változtatni. Megmutatja a problémákat, de megoldást nem kínál. Ugyanez a helyzet Isten törvényével. Ha a törvény betartásával próbálnánk megigazulni Isten előtt, az olyan lenne, mintha folyamatosan néznénk a tükörbe, remélve, hogy előbb­utóbb eltűnik a probléma, amit látunk benne.

Az üdvösséget hitből, nem a törvény cselekedetei által nyerjük, erre hivatkoznak egyes keresztények, akik szerint Krisztus eltörölte a törvényt, ezért már nem kell betartanunk azt. Figyelembe véve azonban, hogy a törvény határozza meg, mi a bűn – „a bűnt nem ismertem, hanem csak a törvény által” (Róm 7:7) –, ez az állítás nagyon is tévesen értelmezi a törvény és az evangélium közötti kapcsolatot. Pontosan a törvény miatt van szükségünk az evangéliumra.
Mennyire sikeresek a próbálkozásaink, hogy mindig betartsuk Isten törvényét? Elegendőek ahhoz, hogy az üdvösségünket erre alapozzuk? Miért van tehát szükségünk az evangéliumra?
EGW idézet
Az Úr Jézus lejött a földünkre, hogy bemutassa az Atya jellemét. Eljött, hogy megélje a törvényt, szavai és jelleme naponta Isten törvényének helyes megnyilvánulásai voltak. Személyes példájával bemutatta a világnak, angyaloknak és embereknek, hogy megtartja Isten törvényét, így hát példaként állt az emberiség előtt. „Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” Jézus a törvény élő kinyilatkoztatása volt, jelleme bemutatta a törvény igazi jelentőségét, és rámutatott arra, hogy amennyiben megtisztítjuk a hagyományok és az emberi rendelkezések szennyétől, a törvény az egyedüli megoldás a létező gonoszságra. A törvény úgy, ahogy bemutatták azt az írástudók és a farizeusok, tévútra vezetett, és megrontotta azok jellemét, akik az emberi hagyományokat és rendelkezéseket elfogadták.
Életpéldájával Jézus felkínálta az embereknek Isten jellemének bemutatását. A törvény az ő jellemének az átirata. Krisztusban a törvény elvei felerősödnek, ezért is hatékonyabb az ő példája bármilyen előírásnál. A Megtváltó Isten törvényére alapozta országát, és akik Őt követik, hozzá hasonlóvá válik a jellemük és az életük, és őket az isteni parancsolatokhoz hűséges és odaadó hívőknek tekinti. Jézus volt a törvény betöltésének élő szemléltetése, és nem szüntette meg, vagy helyezte hatályon kívül a törvényt, hanem betöltötte. A törvény betöltésével eleget tett minden előírásának és elvárásának. – Signs of the Times, 1895. március 14.
 
A megváltási terv teljes mértékben tökéletes. A bűnös felmentése a törvény által előírt büntetés alól nem csökkenti Isten törvényének előírásait, egy jótát vagy egyetlen pontocskát sem abból. Az Úr egyszülött Fia meghalt a bűnösökért, és ezzel örökre bebizonyította, hogy Isten törvénye változhatatlan. A menny törvényének alapja az igazság, mely helyettest kínál fel a törvényt áthágó ember helyett. Krisztus az életét adta a megváltásunkért, hogy ne essen csorba Isten igazságán, ugyanakkor megigazíthassa azokat, akik hisznek Jézusban. Az elveszettek megváltásának műve az Üdvözítő érdemei által emeli magasba a törvényt, ami összhangban áll Jehova tökéletességével. A megváltási tervben legnagyobb tisztelet övezi az isteni uralom törvényét, Ádám elbukott fiainak azonban mégis fel lett kínálva az ingyen kegyelem. Minden hűséges lélek, aki együttműködik a nagy Helyreállítóval, a mennyei kegyelem áldásában részesül, és Isten dicsőségének leggazdagabb kincseivel ruháztatik fel. Elménk fel sem foghatja a megváltási terv megvalósulásának dicsőségét. Csupán annyit jelenthetünk ki: „Ó, [mekkora] Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége!” – Signs of the Times, 1896. január 2.

5. Olvassuk el Róm 3:20-24 szakaszát! Pál egyértelművé teszi, hogy nem üdvözülhetünk a Tízparancsolat betartása által, akkor mégis mi a parancsolatok szerepe az életünkben?
Mózes írásaiban a héber dabarim kifejezés vonatkozik a Tízparan­csolatra (2Móz 34:28; 5Móz 4:13; 5Móz 10:4), és a szó szerinti jelentése nem „parancsolatok”, hanem „szavak”. A dábár, azaz „szó” (egyes számban) jelentheti azt is, hogy „ígéret”. Számos helyen (5Móz 1:11; 5Móz 6:3; 5Móz 9:28; Józs 9:21; Józs 22:4; Józs 23:5; 1Kir 8:562Krón 1:9; Neh 5:12-13) a dábár kifejezés fordítása ezért is közvetíti az ígéret gondolatát főnévi, vagy igei alakban.

Ellen G. White a Tízparancsolat szerepéről így ír: „A Tízparancsolat… tíz ígéret” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 1. köt. 1105. o.). A Tízparancsolatot tehát tekintsük Isten ígéretének, hogy a helyes úton vezet bennünket, és így csodálatos dolgokat vihet véghez értünk, de ehhez nekünk engedelmeskednünk kell!
6. Olvassuk el Róm 10:4 versét! Hogyan értsük Pál kijelentését arról, hogy Krisztus „a törvény vége”?
Pál kijelenti, hogy Jézus Krisztus a törvény telosz­a, de nem abban az értelemben, mintha Ő eltörölte volna a törvényt. Ez inkább azt jelenti, hogy Krisztus a törvény célja, szándéka. Nincs szó arról, hogy engesztelő áldozata megszüntetné annak folytonosságát, érvényességét.

Pál beszél a törvény fontosságáról, érvényességéről és állandó tekintélyéről (Róm 3:31; 1Kor 7:19; Gal 5:6). A telosz szó jelentése elsősorban a szándékot, a célt hangsúlyozza, nem az idővel kapcsolatos. Krisztus a kulcs, ami feltárja Isten törvényének valódi jelentését és célját. Ezért volna helytelen azt állítani, hogy Krisztus érvénytelenné tette, felfüggesztette vagy eltörölte a törvényt. Ő a törvény célja, akire az rámutat.
Hogyan mutat a törvény Jézusra? Vagyis mit mutat meg a törvény, ami valóban rá irányítja a tekintetünket?
EGW idézet
„Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik” (Mt 5:18) – mondta Jézus. Az isteni rendelkezések iránti engedelmességgel Krisztus bizonyságot tett a törvény változhatatlanságáról. Bebizonyította, hogy kegyelme ereje által Ádám leszármazottai tökéletesen engedelmeskedni tudnak a törvénynek. Ott a hegyen jelentette ki, hogy a törvényből a legparányibb pont sem múlik el, míg minden be nem teljesedik: minden, ami a megváltás tervét érinti. Jézus nem mondja, hogy valaha is eltörli a törvényt, hanem a távoli eseményekre irányítva tekintetünket kijelenti, hogy amíg azokhoz el nem érkezünk, a törvény megőrzi tekintélyét – úgyhogy senki sem feltételezheti, hogy Krisztus küldetése a törvény eltörlése volt. Míg csak ég és föld fennáll, az Atya szent törvényeinek elvei mindvégig megmaradnak. Igazságossága, „mint Isten hegyei” (Zsolt 36:7), megmaradnak, áldás patakjait indítva útjukra, hogy felfrissítsék a földet.
Mivel az Úr törvénye tökéletes – s ezért változhatatlan –, a bűnös ember számára lehetetlen a maga erejéből eleget tenni a törvény követelményeinek. ezért jött el Jézus Megváltóként. Az ő küldetése, hogy az isteni természet részeseivé téve összehangoljon bennünket a menny törvényeinek elveivel. Amikor elhagyjuk bűneinket, és Üdvözítőnknek fogadjuk el Krisztust, akkor „megdicsőítjük a törvényt”. – Gondolatok a hegyibeszédről, 49–50. o.
 
Isten azért adta nekünk szent törvényét, mert szereti az emberiséget. Kinyilatkoztatta az igazság elveit, hogy megóvjon a törvényszegés következményeitől. A törvény Isten gondolatainak kifejezése, ha ezeket Krisztusban elfogadjuk, a saját gondolatainkká válnak. Ez emel a természet hajlamai, vágyai fölé, olyan kísértések fölé, melyek bűnhöz vezetnének. Az Úr boldognak szeretne látni bennünket. Ő adta a törvény előírásait, s ha ezeknek engedelmeskedünk, örömünk telik bennük. […]
Midőn Isten kijelentette a törvényt a Sínai-hegyen, megismertette az emberrel jellemének szentségét is, hogy ennek ellentétében láthassa saját bűnös voltát. A törvény azért adatott, hogy meggyőzze a bűnöst a bűnről, és értésére adja: megváltóra van szüksége. Ez a cél megvalósult volna, ha elveit a Szentlélek által alkalmazták volna. Ez a munka még ma is folyik. Krisztus életében világossá váltak a törvény alapelvei, és amint Isten Szentlelke megérinti a szívet, Jézus világossága megérteti az emberekkel, hogy szükségük van megtisztító vérére és megigazító igazságára. A törvény ma is Krisztushoz vezető eszköz, hogy megigazulhassunk hit által. „Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket.” (Zsolt 19:8)
„Míg az ég és a föld elmúlik – mondta Jézus –, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.” (Mt 5:19) Az égen ragyogó nap, a szilárd föld, ahol élsz, tanúsítja, hogy Isten törvénye változhatatlan és örök. Még ha mindezek elmúlnak is, az isteni előírások megmaradnak. „Könnyebb pedig a mennynek és a földnek elmúlni, hogynem a törvényből egy pontocskának elesni.” (Lk 16:17) Krisztus halálakor megszűnt a Jézusra, mint Isten bárányára mutató előképszolgálat, de a Tízparancsolat előírásai állandók, akárcsak Isten trónja. – Jézus élete, 308. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Az Izraelnek adott törvény” c. fejezet, 259–268. o. és a „Sátán ellenségeskedése a törvénnyel” c. fejezet, 289–301. o.

Ma is érvényes a tisztelet elve. Abból fakad, hogy felmérjük, milyen hatalmas, természetfeletti, fenséges is az Isten. Dicsőségének szemlélése hálát ébreszt a szívünkben, büszkeségünket alázattá fordítja. Minél közelebbről figyeljük szentségét, annál több hiányosságot fedezünk fel a saját életünkben, ami oda vezet, hogy egyre inkább szomjazunk átformáló jelenlétére és vágyunk mind jobban hasonulni hozzá. Mivel tudjuk, hogy mennyire különbözünk tőle és szent törvényétől, teljes mértékben rá vagyunk utalva Krisztus értünk vállalt, helyettes halálára.
Ugyanakkor Jézus egyértelművé tette, hogy ha alázattal elfogadjuk Istent Urunknak és Királyunknak, nem nehéz betartani a parancsolatait (Mt 11:28-30). Krisztus világossá tette, hogy Isten törvénye örökérvényű (Mt 5:17-20). Tapasztalhatjuk a vele való üdvözítő kapcsolat teljességét, ha szeretetből és hálából tartjuk meg a törvényeit, mivel ingyen ad megváltást. A törvény megtartásának hatalmas előnyeit élvezve (végtére is gondoljunk csak bele, mennyi fájdalmat és nehézséget okoz annak megszegése), annak is örülhetünk, hogy tudjuk: az üdvösségünk Jézusban, nem pedig a saját cselekedeteinkben van.

Naponkénti tanulmányozásra: 3Mózes 26 – 4Mózes 5; Ellen G. White: Az apostolok története, 34. fejezet
1. Kik azok, akiket a szállongó falevél zörrenése is megrémít?
2. Hol kellett tábort járniuk Izrael fiainak és a lévitáknak?

3. Mivel kellett letakarni a frigyládát szállítása közben?

4. Milyen kártérítést kellett fizetniük a kárt okozó vétkeseknek?

5. Mi képezi az evangélium hirdetője erejének forrását?

Általános áttekintés
 
Sínainál Isten szövetséget köt népével. Ő a szerződés kezdeményezője, és ezen minőségében kapcsolatot létesít Izraellel, kegyelmet kínál fel népének. Azt akarja, hogy drága kincse, Izrael népe, a papok királysága, a szent nemzet az Ő különleges népe legyen. Izrael sikere attól függ, hogy milyen választ ad Isten szerető vezetésére és az Egyiptomban, valamint a Sínai felé tartó kivonulás kapcsán tett magasztos cselekedeteire. Isten meghívta az izraelitákat, hogy kövessék Őt; bebizonyította nekik, hogy szándékában áll ragyogó jövőt biztosítani számukra. Ha tiszteletben fogják tartani a tanításait, és törekedni fognak arra, hogy hiteles kapcsolatot ápoljanak vele, Isten csodálatos módon fogja vezetni őket az Ígéret Földje felé. Meg kell tanulniuk, hogy kicsoda Isten és mit tesz értük, hogy csodálhassák, szerethessék, imádhassák és követhessék. A Tízparancsolat feltárta előttük a boldog, kiegyensúlyozott, virágzó élet elveit.

A tanulmány témája:

Azáltal, hogy kiszabadította népét Egyiptomból, átmenekítette a Vörös­tengeren és végigvezette a pusztában a Sínai hegyig, Isten magához akarta vonni Izraelt (2Móz 19:4). Körülbelül egy éven keresztül szerető Atyaként fontos leckéket tanított meg nekik, képezte őket, hogy virágzó életük legyen. Láthatták, hogyan aratott diadalt az egyiptomi istenek felett, és a csapások idején miként gondoskodott a benne bízókról, majd vezette ki őket az egyiptomi szolgaságból. Ezt követően felajánlotta nekik legértékesebb ajándékát, a Tízparancsolatot, amely által megtanította őket az istenfélelemre (2Móz 20:20). E heti tanulmányunk során Isten törvényének különböző szerepeiről elmélkedünk.

Magyarázat
A Tízparancsolat Isten kinyilatkoztatása és a bibliai etika veleje, mérce az üdvösség szempontjából, a szentírási tanítások „Magna Chartája” (szabadságlevele), az isteni mérték lényege és alapja az egész emberiség számára, elvei örök érvényűek. A törvényadásról szóló leírások a Pentateukhoszban kiemelik, hogy Isten volt a kezdeményező (2Móz 19:19; 20:1; 5Móz 5:4–5, 24), és a Tízparancsolatnak maga Isten a szerzője (2Móz 24:12; 31:18; 5Móz 5:22). Mózes két ízben vehette át különleges ajándékként (2Móz 32:19; 34:1; 5Móz 10:1–2). A Kivonulás könyvében a Tízparancsolat a „bizonyság két táblájaként” (31:18) és a „szövetség szavaiként” van megnevezve (2Móz 34:28). A héber szöveg nem használja a „tíz parancsolat” kifejezést (ellentétben a Károli­szöveggel, a ford. megj.), jóllehet 2Mózes 20:6 versében a szerző „parancsolatokként” utal Isten törvényére; Mózes öt könyvében három helyen a „tíz szó” (az eredeti héberben `aseret haddebarim), illetve a „tíz parancsolat” / „tíz ige” (Károli, a ford. megj.) megnevezéssel találkozunk a Tízparancsolat vonatkozásában (2Móz 34:28; 5Móz 4:13; 10:4).

Mind a Kivonulás, mind Mózes ötödik könyvében a Tízparancsolat a törvények összefoglalóinak és értelmezéseinek elején szerepel. A Tízparancsolat két szövegezésével is találkozunk, kis különbségekkel a kettő között: az első szövegváltozatot 2Mózes 20:1–17 szakasza tartalmazza, a másodikat 5Mózes 5:6–21. A második verziót maga Mózes olvasta fel Izrael népe előtt, majdnem 40 évvel az első változat ismertetése után, pont mielőtt a nép behatolt volna az Ígéret Földjére (5Móz 1:4–4; 4:44– 47). Ezúttal Mózes a kivonulás által az izraelitáknak felkínált megváltást hangsúlyozta. Amikor Pál szeretetként határozta meg a törvényt, a Tízparancsolatból idéz (Róm 13:8–10; Gal 5:14). A szeretet valóban Isten törvényének summája, hiszen Isten a szeretet (1Jn 4:16).

Habár a Tízparancsolat bizonyos „cikkelyei” már a Sínai előtt is ismertek voltak, Isten maga döntött úgy, hogy hivatalosan bemutatja a törvényt népe és az emberiség számára. Ennek indoklása azon alapszik, hogy ezek a parancsolatok rendszeres módon rávilágítanak arra, hogy kicsoda Ő, milyen a jelleme és melyek a személyében rejlő erkölcsi értékek.

A törvény szerepe nem az, hogy arra tanítson, a megtartása által szerezhetjük meg az üdvösséget. Másként szólva, nem azért kell engedelmeskednünk a törvénynek, hogy üdvösséget nyerjünk, hanem betartjuk a törvényt, mivel Isten már megváltott minket. A törvény nem életforrás, hanem sokkal inkább eszköz, mely által kifejezésre juttatjuk az életet, amivel rendelkezünk.

A Bibliában Isten törvénye nagyon pozitív megvilágításban tárul elénk (Mt 5:16–17; Jn 14:15; Gal 3:21; 1Kor 7:19). Lírai szövegek írhatók a törvényről (Zsolt 119), énekek születtek róla (Zsolt 19), éjjel­nappal lehet elmélkedni rajta (Zsolt 1:2; Józs 1:8), mivel megóv a gonosztól, bölcscsé és megértővé tesz, egészséget, jólétet és békét biztosít (5Móz 4:1–6; Péld 2–3).

A Tízparancsolat következő lényeges szerepköreit különböztetjük meg:

1.     Isten törvénye a szabadság záloga (1Móz 2:16–17; Jak 2:12). Olyan, akár egy kerítés, mely teret biztosít az életnek, és figyelmeztet, hogy egy bizonyos ponton túl veszély, gond, bonyodalom és halál leselkedik ránk. Nincs jövőjük azoknak, akik a szabadság körén kívülre lépnek.

2.   A törvény mint tükör (Jak 1:23–25). Láthatjuk benne erkölcstelenségünket, és tudatossá válunk megtisztulásunk szükségességének. A Tízparancsolat feltárja bűnös voltunkat, de nem tisztíthat meg a bűntől (Róm 3:20).

3.    Isten törvénye fontos mutató, s mint ilyen, paidagogoszként, tanítóként vezet minket Krisztushoz (Gal 3:24). Jézusra mutat, aki megtisztít minket, megbocsátja bűneinket és megváltoztatja az életünket (2Kor 5:17; 1Jn 1:7–9).

4.    A Tízparancsolat Isten ígérete számunkra. E törvények kihirdetése révén Isten megígéri, hogy ezek a mércék életünk részévé válnak, ha szoros kapcsolatban maradunk vele. Ő a mi Kezesünk, aki lehetővé teszi, hogy ezek a mércék életmódunk állandó meghatározói legyenek. Annyira közel kerülünk hozzá, hogy nem fogunk vágyódni többé a tiltott dolgok után. Boldogan megmaradunk a vele való közösségben, kérvén, hogy kegyelmének, Szavának és Szentlelkének ereje által valósítsa meg bennünk az engedelmességet.

A Tízparancsolatban a 4. és az 5. törvény a héberben megerősítő parancsként az abszolút infinitivus formájában van megfogalmazva, aminek a jogi szövegekben két jelentése lehet: parancsolat vagy határozott ígéret (ld. E. Kautzsch [szerk.]: Gesenius` Hebrew Grammar, 1910, 113bb és 113ee bekezdés). A Tízparancsolat többi törvénye tiltó parancs, amelyben jelen van a l`o tagadószó („ne”), továbbá a szövegben található ige jusszív (parancsoló) igemódban szerepel. Amellett, hogy ezeknek a héber kifejezéseknek a jelentése állandó tiltásra, azaz parancsra utal, egyes szövegértelmezők úgy vélik, hogy a törvények szemantikája jövendő helyzetet, ígéretet közvetít (ld. Jacques B. Doukhan: Hebrew for Theologians: A Textbook for the Study of Biblical Hebrew in Relation to Hebrew Thinking, 1993, 41. o.). Ennek a javaslatnak az értelmében a „ne…” tiltás helyett megfelelőbb fordítás lenne a „nem fogsz… / nem fogod” szerkezet. Érv a Tízparancsolat ígéretként való értelmezése mellett Bírák 6:23 verse, ahol az Úr ígéretet tesz Gedeonnak: „Ne félj, nem halsz meg!” A héberben ennek a mondatnak a szerkezete megegyezik a Tízparancsolat mondatszerkezeteivel.

A Tízparancsolat megnevezésére használt dabar főnév a héberben nem feltétlenül jelent „parancsot”, hanem sokkal inkább „szót” vagy „fogadalmat”, „ígéretet”. Bizonyos bibliafordításokban a dabar főnév „fogadalomként”, „ígéretként” van fordítva (1Kir 8:56; 2Krón 1:9; Neh 5:12– 13 [BTF2015]; Zsolt 105:42 [NTR]), de szerepel igeként is „megfogad”, „megígér” jelentéssel (5Móz 1:11; 6:3; 9:28; Józs 9:21 [BTF2015]; 22:4 [BTF2015]; 23:5 [NTR]).

Ellen G. White a következő kijelentéseivel erősíti meg a Tízparancsolat szerepére vonatkozó értelmezésünket: „A Tízparancsolat […] tíz ígéret” (41. kézirat, 1896, megjelent Az Adventista Bibliakommentárban, 1. köt., 1105. o.). „Minden Isten által adott parancs, minden utasítás egyúttal a lehető legbiztosabb ígéretet rejti magában” (Gondolatok a Hegyibeszédről, 76. o.). Prófétanőnk hangsúlyozza, hogy „Isten mennyei hangja a következő ígérettel fordul a lélekhez: »Tedd ezt meg, és nem kerülsz Sátán uralkodása és ellenőrzése alá!«” (89. levél, 1898, megjelent Az Adventista Bibliakommentárban, 1. köt., 1105. o.).

A törvény látszólagos korlátozásai a javunkat, boldogságunkat, életünket szolgálják (Mik 6:8; Jn 10:10). A törvény magatartási norma azok számára, akik bíznak Istenben, és az Úr kegyelme és a Jézus Krisztusba vetett hit által üdvösséget nyernek.

Az új szövetség keretében a törvény helye csodálatos módon a szívben van. A törvény bensőnk lényegévé válik (ld. Mt 5:21–48), és nem teher, hanem öröm a szívnek. Akik a menny akarata szerint élik meg Isten törvényét, helyes motivációk alapján követik ígéreteit, és hálából, megelégedéssel engedelmeskednek előírásainak mindazért, amit Isten értük tett és tesz. A kegyelem nem a törvényt, hanem a törvényhez való viszonyulásunkat változtatja meg. Pál nem magát a törvényt, hanem a legalizmust és a törvény téves alkalmazását helyteleníti (Róm 7:9–12).

Jézus Krisztus a törvény telosza (görög: τέλος), vége (Róm 10:4), ami azt jelenti, hogy Ő a Tízparancsolat értelme és célja, nem pedig az érvényességének felfüggesztője. Krisztus az a hermeneutikai kulcs, amely feltárja a törvény igazi értelmét és célját. Ilyen értelemben helytelen lenne azt állítanunk, hogy Krisztus hatályon kívül helyezte vagy helyettesítette volna a törvényt. Krisztus éppen hogy értelmet ad a parancsolatoknak!

Amint Józsué is emlékeztette hallgatóit, az ember képtelen önmaga ereje folytán engedelmeskedni Istennek: „Nem szolgálhattok az Úrnak” (Józs 24:19). Ennek ellenére, amikor azt kérjük Istentől, hogy vegye el gyöngeségünket, Ő meg fog erősíteni minket. Megadja nekünk Szentlelkét, aki meggyőz minket, hogy engedelmeskedjünk Istennek (Ez 36:27). Pál apostol mondja: „Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 10:12). Az engedelmesség a Szentlélek bennünk végzett munkájának eredménye.

Alkalmazás

1. Emberként csakis Isten kegyelme befolyásának köszönhetően dönthetünk úgy, hogy a helyes utat választjuk. El kell határoznunk, hogy engedelmeskedünk neki, arra viszont nincs erőnk, hogy választásunk folytán kövessük Őt, gyengeségünkben, törékeny voltunkban Isten segítségére van szükségünk véghez vinni, amit elhatároztunk. A jó hír az, hogy Isten megadja nekünk az akaratot és az erőt az engedelmességhez, ami válasz szeretetteljes elhívására (Fil 2:13). Gyakorlati értelemben hogyan történik ez meg az életünkben?

2. Isten megadja követőinek az erőt parancsai teljesítéséhez. Ellen White kijelenti, hogy „Isten minden egyes kérése felhatalmazás is a részéről” (Krisztus példázatai, 333. o.). Ebből a szempontból a Tízparancsolat voltaképpen tíz boldog­mondás. Isten parancsolatai milyen értelemben és módon tehetik képessé a hívőt arra, hogy engedelmes legyen Istennek?