„Mutasd meg nekem a te dicsőségedet!”

Nem szabad összetéveszteni a „gyülekezés sátrát” (amit Izrael táborán kívül állítottak fel) a szent sátorral, amit később építettek meg, és ami a tábor közepén helyezkedett el. Azt nem tudni, Mózes milyen gyakran találkozott Istennel a gyülekezés sátrában, egy dolog azonban biztos: a találkozásaik nyomán szoros lett a barátság közöttük. „Az ÚR pedig színről színre beszélt Mózessel, úgy, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni” (2Móz 33:11, ÚRK). Barát az, akinek a tanácsát kérhetjük, akivel szinte mindent nyíltan megbeszélhetünk, bízva abban, hogy másoknak nem mondja el. Az az egyik legjobb dolog, ha van ilyen barátunk, aki a legkedvesebb emberek között van az életünkben.
2Mózes 19–34. fejezeteinek feljegyzéseiből sokat megtudunk Mózes történetén keresztül arról, hogyan formálja át Isten az életünket. Miként épített az Úr kapcsolatot ezzel a kiemelkedő vezetővel? Mózes életét tanulmányozva meglátjuk, hogyan ismerte meg egyre jobban Istennek nemcsak a hatalmát, hanem a szeretetét és a jellemét is. Az Istennel való közösségnek ez meghatározó alkotóeleme.
Isten már azelőtt is hatalmas módon felhasználta Mózest, mielőtt a Sínai­-hegyhez ért, akkor is, amikor még csak felkészítette különleges vezetői szerepére. Midián földjén, a pásztorévek alatt két könyv (Jób könyve és Mózes első könyve) megírására ihlette. Majd pedig az égő csipkebokor drámai erejű eseményével elhívta, hogy vezesse ki Izraelt Egyiptomból. Mózes látta Egyiptom isteneinek és az erős egyiptomi hadseregnek a vereségét a Vörös­-tengernél. Hosszú heteken át tanúja volt, Isten hogyan vezette Izraelt Egyiptomból a Sínai­-hegyhez. Az arcának ragyogását kiváltó eset után még harminckilenc évig vezette Izraelt, egészen az ígéret földjének határáig. A bibliai üzenet megerősíti, hogy Mózes Isten hűséges szolgája volt (5Móz 34:5; Józs 1:1), tiszta világosság a sötétben, mintaértékű próféta, akihez másokat is mértek (5Móz 18:15, 18). A változás előmozdítója volt, még ha a nép nem is követte mindig útmutatását és szavait, amikor azonban aszerint cselekedtek, mindig jól ment a soruk.

Isten megtiszteli azokat, akik megalázkodnak előtte. Mózes elcsüggedt, látva az általa vezetett nép hálátlanságát és zúgolódását, és kérte Istent, biztosítsa őt a jelenlétéről: „Lásd, te azt mondod nékem, vidd el ezt a népet, de nem mutattad meg nékem, kit küldesz velem; pedig azt mondtad nékem: név szerint ismerlek téged, és kedvet találtál szemeim előtt. Most azért, ha kedvet találtam szemeid előtt, mutasd meg nékem a te útadat, hogy ismerjelek meg téged, hogy kedvet találhassak előtted. És gondold meg, hogy e nép a te néped. És monda: Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak?”

Mózes bátorságot nyert Isten jelenlététől, és még közelebb húzódva az Úrhoz, újabb áldásokért könyörgött. „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet” – mondta. Mit gondoltok, megdorgálta Isten Mózest a bátorságáért? Valójában nem. Mózes kérése mögött nem kíváncsiság állt, hanem egy határozott cél. Rájött, hogy saját erejéből nem tehet eleget az isteni feladatnak. Tudta, hogy ha tisztábban láthatná Isten dicsőségét, bátran mehetne előre fontos küldetésében, de nem saját erejéből, hanem az Úr, a Mindenható Isten erejének segítségével. Lelke Istenhez vágyakozott, szerette volna még jobban megismerni Őt, minden nehézségben vagy háborúságban érezni akarta maga mellett az isteni jelenlétet. Mózes nem önzéstől vezérelve kérte, hadd láthassa Isten dicsőségét. Egyedüli célja az volt, hogy még jobban hódolhasson Teremtőjének.

Isten ismeri a szív gondolatait és szándékait, és megértette a hűséges szolga kérése mögött álló indítékokat. Így válaszolt Mózesnek: „Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét: és könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek. Orcámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén. És monda az Úr: Ímé van hely énnálam; állj a kősziklára. És mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok.” „Az Úr pedig leszálla felhőben, és ott álla ő vele, és nevén kiáltá az Urat: És az Úr elvonula őelőtte és kiálta: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú.”

Mózes alázata őszinte volt, és az Úr megtisztelte őt azzal, hogy megmutatta neki a dicsőségét. Ugyanígy fogja megtisztelni azokat, akik teljes szívvel szolgálnak néki. Nem várja el szolgáitól, hogy saját erejük által munkálkodjanak. Ő ad bölcsességet az alázatos, megtérő lelkületű munkásoknak. Krisztus feddhetetlensége fog előttük járni, és az Úr dicsősége kíséri őket. E világon semmi sem árthat azoknak, akiket Isten ilyen közeli kapcsolattal tisztel meg. – Advent Review and Sabbath Herald, 1897. május 11.

Mózes folyamatosan növekedett az Úr ismeretében. Egyre közelebb került hozzá, az Ő képére akart formálódni. Egy nap a gyülekezés sátrában beszélgetett Istennel, amikor hirtelen rádöbbent, hogy nem ismerte az Urat, ezért így imádkozott: „Ismertesd meg velem utadat, hogy ismerjelek téged” (2Móz 33:13, ÚRK). Ráébredt, milyen nagy szüksége van arra, hogy mélyebb szinten megismerje Istent. Rádöbbent, hogy minél jobban ismerte Őt, valójában annál kevésbé ismerte. Meglátta, hogy mire van szüksége, és teljes szívéből jobban meg akarta ismerni Istent, Ő pedig készségesen megadta, amit a próféta kért.
Mózes eddigi tapasztalatából láthatjuk, hogyan került mind mélyebb, bensőségesebb kapcsolatba az Úrral, hogyan fejlődött lelkileg.
Először Mózes „felment” a hegyre Istenhez (2Móz 19:3), aztán felment „a hegy tetejére” (2Móz 19:20), majd „bement a sötét felhőbe” (2Móz 20:21, SZIT).
Egy másik alkalommal „bement Mózes a felhő közepébe”, ahol Isten volt, és negyven nap és negyven éjjel ottmaradt vele (2Móz 24:18, ÚRK). Ekkor Isten két igen értékes ajándékot adott neki: 1) a Tízparancsolatot, amit a saját ujjával írt fel a két kőtáblára, amit Ő is vágott ki (2Móz 24:12); 2) a szent sátor építésére és berendezésére vonatkozó útmutatásokat (lásd 2Mózes 25–31. fejezetei).
Később Mózes újból eltöltött negyven napot és éjjelt az Úrral, amikor közbenjárt a bűnösökért (2Móz 32:30-32; 5Móz 9:18). Mindezek után még továbbra is arra vágyott, hogy jobban megismerje Isten jellemét, Ő pedig hamarosan különleges módon megadta ezt neki. A Mózes által vágyott ismeret nem pusztán annak intellektuális megértése volt, hogy kicsoda Isten, tapasztalati úton kívánta megismerni a személyét.
Nem csoda, hogy évszázadokkal később Jézus kijelentette: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17:3). Hogyan is ismertethette volna meg jobban magát Isten az emberekkel annál, mint amikor emberré lett?

Mózes mélységes szeretetet tanúsított a nép iránt, amikor arra kérte az Urat, hogy bocsássa meg az izraeliták vétkét, vagy inkább az ő nevét törölje ki könyvéből. Közbenjárásai Krisztus szeretetét és közbenjáró szolgálatát szemléltetik a bűnös emberiség érdekében. Az Úr nem hagyta, hogy Mózes szenvedjen a nép bűneiért és állandó visszaeséseiért. Kijelentette, hogy azoknak nevét törli ki a könyvből, akik vétkeztek, hogy igaznak ne kelljen szenvednie a bűnösért. Az itt említett könyv a mennyei emlékezés könyve, amelyben fel van jegyezve minden név, cselekedet és bűn, és minden hit vezérelte engedelmesség. Ha valaki túlságosan súlyos bűnt követ el, és az Úr nem tud neki megbocsátani, a nevét kitörlik a könyvből, és pusztulás lesz a sorsa. Noha Mózes felismerte azok szörnyű sorsát, akiknek a nevét kitörlik Isten könyvéből, mégis kijelentette az Úr előtt, hogy ha Izrael vétkező gyermekeinek nevét kitörlik a könyvből, és az Úr többé emlékezni sem fog rájuk, akkor az ő nevét is töröljék ki. Egyszerűen nem nézhette végig, amint kiárad Isten szörnyű haragja azon emberekre, akik korábban hatalmas isteni csodákban részesültek. – Spiritual Gifts, 3. köt., 285–286. o.

 

Miután az Úr kegyelemteljes biztosítékaiban részesült, vajon Mózes megnyugodott és megelégedett? Nem, ő még többet akart az Úrtól. Könyörgött: „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet.” Az Úr pedig így szólt: „Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét: És könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek.” Isten megmutatta a dicsőségét Mózesnek, és ugyanígy fogja megmutatni dicsőségét azoknak is, akik Mózeshez hasonló kitartással kérik azt. – Advent Review and Sabbath Herald, 1891. július 28.

 

Úgy kellene könyörögnünk Istenhez áldásaiért, ahogyan könyörgött Mózes is a hegyen. Nincs veszteni való időnk. Urunk jön, és itt az ideje, hogy rendezzük sorainkat. Nagy munka vár ránk, és ha kedves szívvel és szeretetteljesen keresed fel az embertársadat, vajon nem találod meg szívéhez a kulcsot? Az a baj a munkánkkal, hogy megelégedtünk az igazság rideg elméleteinek bemutatásával. Szívünk nem olvadt meg az azok iránti szeretettől, akikért dolgozunk. Ó, segítsen meg az Úr, hogy mihamarabb megértenénk és tudatában lennénk az időknek, amelyben élünk! Sokan járnak saját tüzük fényében, nekünk azonban úgy kell kérnünk Istent, ahogy Mózes kérte, lépésről lépésre haladva előre: „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet.” Mózes komolyságról tett bizonyságot ebben az esetben, ezért az Úr elrejtette őt egy sziklahasadékba, és megengedte, hogy isteni szépsége és jósága elvonuljon a szemei előtt. Fel tudod fogni? Az Úr megengedte, hogy jósága elvonuljon Mózes előtt. Ó, testvéreim, mit meg nem tesz értünk az Úr, ha teljes szívvel keressük Őt! – Advent Review and Sabbath Herald, 1889. május 28.

 

Az aranyborjúval kapcsolatos hitehagyás után Mózes közbenjárt Isten népéért. Szerette volna, ha az Úr biztosítja, hogy továbbra is vezeti őket az ígéret földje felé. Lelke mélyén még jobban meg akarta ismerni az Urat.

„Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet” (2Móz 33:18) – fordult Mózes az Úrhoz, és kegyelméből Isten valóban megnyilatkoztatta előtte dicsőségét. Mózes kérésére válaszul megígérte, hogy megmutatja neki „fenségét” (RÚF, ÚRK), vagy ahogy egy angol fordítás írja: a „jóságát”. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy Isten dicsősége az Ő jósága, vagyis a jelleme (lásd még Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 378­379. o.; Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 287­-288. o.; Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 195. o.).
„Isten dicsősége, hogy tisztaságát gyermekeinek adja. Szeretné látni, hogy az emberek elérik a legmagasabb színvonalat” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 348–349. o.). Dicsőségével magához öleli a bűnbánó bűnöst, és mindent megad, ami az átformálásukhoz szükségeltetik. A mi dicsőségünk pedig az, ha életünkkel az Ő jellemét mutatjuk be, hogy mások is megismerjék. A tetteinkben kell meglátszania annak, hogy Isten jellemét, jóságát, kedvességét, gyengéd szeretetét tükrözzük. Így nemcsak a világunk számára jelenthetünk áldást, hanem fénysugárrá is lehetünk az egész figyelő világmindenségben. „Mert úgy vélem, hogy az Isten minket, az apostolokat, utolsókul állított, mintegy halálra szántakul: mert látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek” (1Kor 4:9). Ez a kozmikus dimenzió ad olyan értelmet és célt az életünknek, a szolgálatunknak, amit szinte fel sem foghatunk.
Róm 2:4 versében Pál kijelenti, hogy „az Istennek jósága téged megtérésre indít” (Róm 2:4). Vagyis az győzi meg az embert bűnösségéről és megváltásra szoruló állapotáról, hogy a Szentlélek Isten jóságára és jellemére mutat rá. Amikor a keresztre tekintve belegondolunk, hogy ki volt ott (maga az Úr), és miért került oda (mert szeretett bennünket és egyedül csak így menthetett meg), ez nyilatkoztatja ki a lehető legerősebben jóságát és jellemét.

Mózes a sikertől felbuzdulva bátorkodik olyan szent családiassággal még közelebb húzódni Istenhez, ami meghaladja az értelmünket. Olyat kér, amit addig egyetlen emberi lény sem kért: „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet!” Micsoda kérés egy véges, halandó embertől! De vajon elutasítják? Megdorgálja-e Isten a merészségéért? Nem. Kegyelemteljes szavát hallhatjuk: „Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el.”
Egyetlen ember sem láthatja Isten dicsőségét, különben meghal, de Mózest arról biztosítja az Úr, hogy olyan mértékben szemlélheti meg Isten dicsőségét, amennyire csak halandó embernek ez lehetséges. A világot alkotó kéz, amely hegyeket tart a helyükön, megfogja ezt a por, de erős hitű embert, és irgalmasan eltakarja őt ott a sziklahasadékban, miközben Isten teljes dicsősége és jósága elvonul előtte. Nem csoda, hogy a Mindenható „felséges dicsősége” hatására Mózes arca olyannyira ragyogott, hogy a nép egyszerűen nem tudott ránézni. Isten kézjegye nyugodott meg rajta, ezért olyannak tűnt, mint a mennyei trón körül szolgáló angyalok közül egy.
Ez a tapasztalat elsősorban arról biztosította őt, hogy Isten meghallgatta imáját, és Ő maga lesz vele. Ezt Mózes vezetőként többre becsülte az Egyiptomban szerezett összes tanításnál vagy hadtudományi megvalósításnál. Egyetlen földi hatalom, értelem vagy ismeret sem helyettesítheti Isten közvetlen jelenlétét. Mózes élete mutatja meg azt, hogy miért hatalmas előjog az ember számára az Istennel ápolt szoros kapcsolat. A bűnös előtt félelmetesnek tűnik az élő Isten kezébe esni, de Mózes nem félt egyedül maradni a Szerzővel, aki oly félelmetesen jelentette ki törvényét a Sínai-hegyen, mivel a lelke összhangban volt Teremtőjének akaratával.
Az ima úgy tárja ki Isten előtt az ember szívét, mint egy barát előtt. Hitszemével maga mellett látja Istent, és imádkozása nyomán az isteni szeretet és gondoskodás értékes bizonyítékait szerezheti meg. – Gospel Workers (1892), 34–35. o.

Járuljatok Isten elé, és szóljatok úgy, mint Mózes: „Nem vezethetem ezt a népet, ha Te nem jársz velem.” Ez után pedig Mózeshez hasonlóan kérjetek még többet: „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet.” (2Móz 33:18) Mi is ez a dicsőség? Isten jelleme. Ez lett kinyilatkoztatva Mózesnek. Engedjétek, hogy a lelketek élő hittel kapcsolódjon Istenhez. Nyelvetek Őt dicsőítse. Amikor összegyűltök, hagyjátok, hogy elmétek hódolattal csodálja az örök valóságokat! Ezáltal egymást lelki gondolkodásra késztetitek. Ha akaratotok összhangban van az isteni akarattal, összhangban lesztek egymással is, és Krisztus lesz a tanácsadótok.
Énokh Istennel járt. Ezt teheti Krisztus minden munkatársa is, és akkor elmondhatjátok a zsoltárossal együtt: „Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök.” (Zsolt 16:8) Amikor úgy érzitek, hogy egyedül képtelenek vagytok valamire, Jézus lesz a ti erőtök. – Gospel Workers (1892), 237. o.

Mózesnek magával kellett vinnie két kőtáblát, hasonlókat a korábbiakhoz, amelyeket összetört (2Móz 32:19). Ekkor már a hetedik találkozóra ment az Úrral a Sínai­-hegyre. Az előző alkalmakat a következő igehelyek említik: 1) 2Móz 19:3, 7; 2) 2Móz 19:8, 14; 3) 2Móz 19:20, 25; 4) 2Móz 20:21; 2Móz 24:3; 5) 2Móz 24:9, 12-18; 2Móz 32:15; 6) 2Móz 32:30-­31. Mózes kora reggel indult fel a hegyre.

Felkészült, hogy dicsőséges bepillantást nyerhet Isten jellemébe, aminek szépségét az Úr önkinyilatkoztatása magyarázza. Ez a legfőbb bemutatása annak, hogy ki is Isten; aranyfonál, ami az egész Bibliát átszövi (4Móz 14:18; Neh 9:17; Zsolt 103:8; Jóel 2:13; Jón 4:2). Az Ószövetség „Jn 3:16”­ának nevezhetjük azt, amit itt az Úr kijelent. A bibliai írók meghatározó helyeken alkalmazzák, elismétlik vagy bővebben kifejtik az élő Istennek ezt az önkinyilatkoztatását, mert Isten jellemét fontos helyesen megismerni.

Mózes megkapta Isten nevének kivételes, példa nélküli magyarázatát, amihez nincs más fogható, és imádattal meghajolt az Úr előtt. Amikor belepillanthatunk Isten szeretetébe, kegyelmébe, irgalmába, könyörületébe, jóságába, hűségébe, megbocsátásába, szentségébe, ez bennünket is mágnesként vonz hozzá. Kivételes tulajdonságait meglátva és csodálva szeretet ébred bennünk iránta. Ez a szeretet gyújt vágyat bennünk arra, hogy szolgáljuk Őt és engedelmeskedjünk neki. Ő szeret bennünket, ezért mi is viszont szeretjük Őt (1Jn 4:19).

Önkinyilatkoztatásában Isten biztosította Mózest, hogy csodatetteket visz végbe népéért, és bevezeti őket az ígéret földjére. Megújítja velük szövetségét, megígéri, hogy más népek látni fogják fenségét és bámulatos tetteit. „Én most szövetséget kötök. Olyan csodákat teszek egész néped előtt, amilyenek nem történtek sehol a földön, egyetlen nép között sem. Meglátja majd az ÚR tetteit az egész nép, amely között vagy, mert veled együtt félelmetes dolgokat fogok véghez vinni” (2Móz 34:10, RÚF).

Az izraelitáknak viszont, hogy jólétüket biztosítsák, engedelmeskedniük kellett Istennek, tíz feltételnek eleget téve. Ezek után Isten azt kérte Mózestől, hogy írja le a korábban már megszegett szövetség tartalmát (2Móz 34:27-28).

Isten kijelentette magát: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül.” (2Móz 34:6–7)

„És Mózes nagy sietséggel földre borula, és lehajtá fejét.” (2Móz 34:8) Ismét azért könyörgött, hogy Isten bocsássa meg népe vétkét, és tegye őket az Ő örökségévé. Isten meghallgatta imáját. Az Úr kegyelmesen megígérte, hogy megújítja szövetségét Izrael iránt, és csodákat tesz majd érettük, olyan csodákat, „[…] amilyenek nem voltak az egész földön, sem a népek között” (2Móz 33:10).

Mózes ismét negyven napot és negyven éjszakát töltött el a hegyen. Egész idő alatt – mint ahogy az első alkalommal is történt – Isten csodálatos módon tartotta fenn életét. Isten senkinek nem engedte meg, hogy felmenjen vele, vagy Mózes távolléte alatt valaki megközelítse a hegyet. Isten parancsára Mózes két kőtáblát készített, és ezeket magával vitte a hegyre. Az Úr azután ismét „[…] felírá a táblákra a szövetség szavait, a tíz parancsolatot” (2Móz 34:28). – Pátriárkák és próféták, 329. o.

 

„Az Isten szeretet.” (1Jn 4:16) Lénye, törvénye – szeretet. Ez mindig így volt, és mindig így is lesz. „[…] a magasságos és felséges, aki örökké lakozik”, akinek „[…] ösvényei örökkévalók”, nem változik. Nála „[…] nincsen változás, vagy változásnak árnyéka” (Ézs 57:15; Hab 3:6; Jak 1:17).

A teremtő erő minden megnyilvánulása a végtelen szeretet egy-egy kifejeződése. Isten korlátlan uralma együtt jár az áldások teljességével, amelyet minden teremtett lénynek felkínál. […] A jó és gonosz közötti nagy küzdelem története – attól kezdve, hogy a mennyben elkezdődött, a lázadás végleges legyőzéséig, és a bűn tökéletes kiirtásáig – szintén Isten változatlan szeretetéről tesz bizonyságot. – Pátriárkák és próféták, 33. o.

 

Isten szavában szemlélhetjük a földet teremtő és a mennyboltot kiterjesztő hatalmat is. Az emberi faj hamisítatlan, emberi előítélettel vagy büszkeséggel el nem ferdített történelmét csak benne találhatjuk. Olyan mű ez, amely igazán jelenti meg a dolgokat. Megtaláljuk benne a föld legnagyobb embereinek harcait, legyőzetéseit és győzelmeit is, és fényt derít létünk kötelességeire és rendeltetésünk nagy kérdésére. A látható világot a láthatatlantól elválasztó függönyt fellebbenti, és megláthatjuk benne a jó és a gonosz küzdelmét, kezdve a bűn első megjelenésétől egészen az igazság végső diadaláig. És ez nem más, mint Isten jellemének kinyilatkoztatása. Az Isten Igéjében alázatos kutatás közben kapcsolatba kerül az ember a Magasságossal. Az ilyen tanulmány nem csak kifinomítja és nemesbíti a jellemet, hanem elmélyíti, megerősíti a szellemi képességet is. – Pátriárkák és próféták, 596. o.

Isten kinyilatkoztatta Mózesnek a jellemét, a szeretetet, ő pedig ezután sugárzó arccal ment le Izrael táborába. Vajon tudta azonnal, hogy ragyog az arca? Nem. Minél közelebb van az ember az Úrhoz, annál világosabban látja, hogy mennyire távol áll a tökéletességtől, Isten szentségéhez viszonyítva.
Mi okozta a változást Mózesben, ami miatt ragyogni kezdett az arca? Ennek nem egyszerűen az volt az oka, hogy Isten jelenlétében tartózkodott, hiszen korábban már többször volt az Úrnál, de akkor nem sugárzott az arca. Viszont ha soha nem lett volna az Úr jelenlétében, az arca nem ragyogott volna. Mózes csak azután változott meg, és csak akkor ragyogott az arca, amikor megértette, milyen jó és kedves Isten, és teljesen kitárta előtte a szívét. Akkor történik igazi változás a szívünkben és az elménkben, amikor átadjuk magunkat Istennek, és engedjük, hogy valóban az életünk Ura és Királya legyen.

Mózes arcának ragyogását Pál Jézus Krisztushoz hasonlítja (aki megszemélyesíti Isten törvényét és kegyelmét). Az apostol kifejti, hogy Jézus dicsősége felülmúlja a mózesi törvény dicsőségét. Krisztus és törvénye csak akkor vésődik a jellemünkbe, ha rá figyelünk (Zsid 3:1; Zsid 12:2), és csakis Isten Lelkének hatalma által (2Kor 3:12-18).
Mózes igazi példa a számunkra, azt mutatja be, mit tehet Isten, hogy az emberben helyreállítsa a képmását. Erre utal Pál, amikor azt mondja, hogy „új életben járjunk” (Róm 6:4).

Akik lábbal tapossák Isten tekintélyét, és nyíltan megvetik a Sínainál oly dicsőségesen kihirdetett törvényt, magát a Törvényadót, a nagy Jehovát vetik meg. Izrael gyermekei áthágták az első és a második parancsolatot, ezért azt a parancsot kapták, hogy ne közelítsék meg a hegyet, ahová az Úr leszállni készül nagy dicsőségben, hogy másodszor is ráírja törvényét a kőtáblákra, különben jelenlétének lángoló dicsősége megemészti őket. Ha még Mózes dicsőségtől ragyogó arcát sem szemlélhették, miután Istennel beszélt, mennyivel inkább nem lesznek képesek elviselni Isten Fiának látványát a törvény áthágói, amikor angyalsereg kíséretében megjelenik majd az ég felhőin, és jön, hogy ítéletet mondjon azok fölött, akik közömbösen bántak Isten törvényeivel, és lábbal taposták az Ő vérét! – Spiritual Gifts, 3. köt., 294. o.

 

Mózest Isten jelenlétének mélységes érzete töltötte be. Nem csak betekinthetett az eljövendő korszakokba, hogy lássa Krisztus testet öltését, hanem különleges módon láthatta Krisztust, aki Izrael gyermekeit kísérte vándorlásuk alatt. Számára Isten valóság volt, aki szüntelenül jelen van a gondolataiban. Amikor félreértették, veszélyekkel szembesült vagy Krisztusért gyalázatot kellett elviselnie, mindezt úgy tűrte, hogy nem vágyott megtorlásra. Mózes olyan Istenben hitt, akire szüksége volt, és aki éppen azért segíti őt, mert neki szüksége van rá. Isten volt állandó támasza.

Többnyire csak névleges hittel találkozunk, a valós, határozott és kitartó hit ritka. Mózes saját tapasztalatából tudta, hogy Isten meg fogja jutalmazni azokat, akik teljes szívvel keresik Őt. Mindig szeme előtt lebegett a jutalom. Íme, az általunk tanulmányozandó hit egy másik vetülete: Isten meg fogja jutalmazni a hívő és engedelmes embert. Ha ez a hit a mindennapi tapasztalat részévé válik, képessé teszi az istenfélő és Istent szerető embert arra, hogy elszenvedje a megpróbáltatásokat. Mózes teljes mértékben bízott Istenben, mert olyan hittel rendelkezett, amely magáévá tette az ígéretet. Ha segítségre volt szüksége, imádkozott és hittel kapaszkodott az ígéretbe, tapasztalatát pedig abbéli hitével ötvözte, hogy Isten a gondját viseli. Hitte, hogy Isten különleges módon vezérli az életét. Életének minden részletében Istent látta és ismerte fel, és érezte, hogy a Mindent-látó Isten szeme látja indítékait, és teszi próbára szívét. Istenre tekintett és hitte, hogy Ő vele lesz minden kísértésben, és nem esik el… Isten jelenléte elégséges volt számára a legnehezebb helyzetekben is, amelybe ember kerülhet.

Mózes nemcsak Istenre gondolt, hanem látta is Őt. Szemeivel folyton Őt szemlélte, és egy pillanatra sem veszítette szem elől Isten ábrázatát. Látta Megváltóját, Jézust, és hitte, hogy a Megváltó érdemei lesznek felhozva majd az ő esetében is. Ez nem feltételezés volt számára, hanem valóságos hit. Ilyen hitre van szükségünk, hitre, amely kiállja a próbákat. Ó, milyen gyakran esünk kísértésbe, mert szemeink nem szemlélik Jézust szüntelen! – Conflict and Courage, 85. o.

 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Bálványimádás a Sínai-hegynél” c. fejezetből 284–288. o., Jézushoz vezető út, „Odaadás” című fejezet (43. o).

Egy borús napon egy apa belépett egy katedrálisba a fiával. Nézegették a különböző bibliai jeleneteket ábrázoló festett üvegablakokat, és egyszer csak kisütött a nap, átragyogva az üvegablakokra festett emberek képén, fényesen megvilágítva az alakokat. A kisfiú az apukájához fordult: „Apa, kik ezek az emberek?” Az apa, aki nem sokat tudott a kereszténységről, Krisztusról vagy a tanítványairól, gyorsan így felelt: „Keresztények.”
A tündöklő kép szinte beleégett a gyerek gondolataiba. Egy későbbi alkalommal a fiú tanára feltette a kérdést az osztályban: „Tudjátok, gyerekek, hogy kik a keresztények?” A kisfiúnak eszébe jutott a katedrálisban látott fényes kép. „Én tudom! – mondta. – A keresztények olyan emberek, akik ragyognak.”
Jézus meghagyta a követőinek: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5:16, RÚF). Csak fénylő, ragyogó emberek lehetnek a változás cselekvő erői.

Naponkénti tanulmányozásra: 4Mózes 27–33; Ellen G. White: Az apostolok története, 38. fejezet

1. Ki mondta: „Igazat szólnak a Célofhád leányai.”?

2. Mely ünnep alkalmával kellett megsanyargatniuk magukat az izraelitáknak?

3. Milyen ajándékot hoztak az Úrnak a had ezreinek vezetői?

4. Az egyiptomiak megbüntetése mellett kik felett tartott még ítéletet az Úr?

Általános áttekintés
 

Isten megparancsolja Izraelnek, hogy hagyja el a Sínai­hegyet, és menjen be abba az országba, amelyet megígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak (2Móz 33:1). Majdnem egy évnyi Sínai tartózkodás után (2Móz 19:1; 4Móz 10:11) – amikor is Isten szövetséget kötött velük, és magához vonta őket – az izraelitáknak folytatniuk kell útjukat az Ígéret Földje felé. Megkapták a Tízparancsolatot és számos egyéb útmutatást arra vonatkozóan, hogy miként lehet bölcs, igazságos, jóságos, fegyelmezett és jól szervezett egy nemzet. Most elérkezett az ideje, hogy továbbmenjenek, Isten azonban ezt mondja: „De én nem megyek fel köztetek” (2Móz 33:3). Ez a kijelentés Izrael hitehagyásának – az aranyborjú imádatának – volt köszönhető. Isten szent jelenléte Izrael körében összeegyeztethetetlen volt a nép makacs engedetlenségével, és megsemmisítően hatott volna rá.

Amikor meghallották ezt a lesújtó hírt, az izraeliták gyászoltak, „és lerakták magukról az ő ékességeiket” (2Móz 33:6). Egyes fordítások helyesen tolmácsolják ezt az igeverset, és azt a gondolatot közvetítik, hogy az ékszerek levétele nem alkalmi gesztus volt, hanem végérvényesen megszabadultak ékességeiktől: „Izrael fiai a Hóreb hegyétől fogva levetették magukról ünnepi ruhájukat” (2Móz 33:6, VBRC). Mózes ezúttal is könyörgött az Úrnak, hogy legyen velük és vezesse őket: „Ha a te orcád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen” (2Móz 33:15). Isten válaszolt és biztosította Mózest, hogy vezetni fogja őket: „Megteszem ezt is, amit kívántál” (2Móz 33:17).

Isten önkinyilatkoztatása és jellemének feltárása Mózes előtt a Kivonulás könyvének teológiai lényege (2Móz 34:6–7). Az eseményre akkor kerül sor, amikor Mózes felmegy Isten hegyére, hogy különleges körülmények közt találkozzon vele. Isten Mózesnek a Pentateukhoszban feljegyzett utolsó (és minimum a hetedik) hegyre menetele alkalmával nyilatkoztatta ki az Ő jellemét. Ez az utolsó hegyre menetel volt a harmadik alkalom, amikor Mózes 40 napot és éjszakát töltött az Úrral. Mózes fejlődött az Istennel való kapcsolatában, ezért Isten mélyebben kinyilatkoztathatta magát neki. Hegyre menetelei mellett Mózes a tábor szélén felállított „gyülekezet sátorában” is kapcsolatban állt az Úrral (a gyülekezet sátora nem tévesztendő össze a későbbiekben a tábor közepén megépülő szentéllyel). A szentírási szöveg hangsúlyozza, hogy ebben az időszakban barátság alakult ki Isten és Mózes között, és az Úr „színről színre” kommunikált Mózessel (2Móz 33:11).

A „színről színre” kifejezés nem azt sejteti, hogy Mózes Isten valóságos arcát látta (2Móz 33:20), hanem azt, hogy szoros barátság alakult ki közöttük, a szintagma szoros közelséget fejez ki. Ugyanez a jelentés körvonalazódik az 5Mózes 5:4 versében bemutatott szituációban is, amelyben Mózes emlékeztette az izraelitákat, hogy az Úr közvetlenül, nagyon közelről szólt hozzájuk: „Színről színre szólott veletek az Úr a hegyen, a tűz közepéből.” Isten közeledése ellenére az izraeliták sajnos távolságtartó magatartást tanúsítottak az Úrral szemben.

Négy nagyon fontos témát különböztetünk meg a Kivonulás könyvében: (1) Isten jelenléte; (2) Isten szabadítása; (3) Isten vezetése; és (4) Isten dicsősége. Az utolsó témát főként a 33. és 34. fejezet dolgozza fel.

Egyik alkalommal Mózes tudatára ébredt annak, hogy nem úgy ismeri az Urat, ahogy kellene, ezért a következő kérdést teszi fel neki:

„Most azért ha kedvet találtam szemeid előtt, mutasd meg nékem a te utadat, hogy ismerjelek meg téged” (2Móz 33:13). Alázatában azt kívánta, bárcsak jobban megismerhetné Istent, így hát bátran kérte Őt: „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet!” (2Móz 33:18). Isten szelíden válaszolt: „Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen” (33:19). Ebből a válaszból kiderül, hogy Isten dicsősége az Ő jósága. A későbbiekben megtudjuk, hogy amikor Mózes fent volt az Úrral a Sínai­hegyen, Isten kinyilatkoztatta számára a jellemét (2Móz 34:6–7). Más szavakkal, Isten dicsősége az Ő jelleme, jósága pedig jellemének következménye.

A „kedvet talál” kifejezés (szó szerint: „kegyelemben részesül”) kulcsfontosságú szókapcsolata 2Mózes 33:12–17 szakaszának. Ötször találkozunk itt vele (2Móz 33:12, 13 [kétszer]; 33:16, 17 [lásd továbbá 2Móz 34:9]). Ez előtt a szakasz előtt a Kivonulás könyvében az említett szószerkezet a következő szövegkörnyezetben jelenik meg: az izraeliták „kedvessé válnak” az egyiptomiak szemében, mivel az Úr „kedvessé teszi” őket az egyiptomiak előtt, akik aranyat, ezüstöt és öltözéket adnak nekik az országból való távozásukkor (2Móz 3:21; 11:3; 12:36). 2Mózes 33:12–17 szakaszában ennek a szintagmának a használata teológiai megfontolást feltételez, főként ha figyelembe vesszük 2Mózes 34:6 versét, amely kijelenti, hogy Isten „irgalmas”, azaz kegyelemben részesít, kedvessé tesz olyan személyeket, akik ezt nem érdemlik meg. Mózes kegyelmet kér Istentől, nem kedvező választ.

Isten már megmagyarázta, hogy kicsoda Ő, amikor Mózes a neve jelentéséről kérdezte. Meghallgatta Isten magyarázatát, amely a következőképpen foglalható össze: (1) Isten jelen van; (2) Isten örök; (3) Ő a történelem Istene; és (4) Isten cselekszik népe érdekében (2Móz 3:14–16). Mózes már ismerte Istent a köztük lévő kapcsolatnak köszönhetően: időt töltött az Úrral Midián pusztájában; az Úr segítségével csodákat tett a fáraó előtt, a tíz csapás idején, valamint a Vörös­tengeren való átkelés alkalmával; láthatta, hogy Isten gondját viselte a népnek a pusztában; és hallotta Őt beszélni a Sínai­hegyen. Most azonban még jobban meg akarja ismerni Őt, kész mélyebb kinyilatkoztatást kapni tőle a kilétéről. Isten olyan mértékben értetheti meg velünk jelleme és igazsága bizonyos részleteit, amilyen mértékben képesek is vagyunk azt befogadni. Mózes lelkileg sokat fejlődött az Istennel való járása során, ezért Isten többet is kinyilatkoztathatott önmagáról.

Mózes korán reggel felment a hegyre. Két nagy kőtáblát is magával kellett vinnie, amelyet magának kellett kifaragnia, mivel az első két táblát darabokra törte (2Móz 34:1). Könnyű feddés volt ez számára, amiért Isten engedélye nélkül, meggondolatlanul cselekedett, Isten azonban ezúttal is felírta a táblákra a Tízparancsolatot. Az Úr felhő formájában jelent meg neki – a felhő Isten jelenlétének szimbóluma (4Móz 11:25; 5Móz 33:26; Dán 7:13).

Isten feltárta Mózes előtt a vonásait. Ő az Úr, a szerető, hűséges, irgalmas és kegyelmes Isten, aki késedelmes a haragra és nagy igazságú, ezer íziglen irgalmas, megbocsátó és igazságos. Önkinyilatkoztatása utolsó részét azonban sokan értetlenül fogadják: „Nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmadés negyedíziglen” (2Móz 34:7b). Miért büntetné Isten a harmadik és negyedik nemzedéket is az elődök bűneiért? Ez a bibliaszöveg a Tízparancsolat második ígéretének egy részét parafrazálja, mely szerint az Úr megbünteti az atyák vétkét a fiakban harmadés negyedíziglen azok közül, akik gyűlölik Őt, de irgalmasságot cselekszik ezeríziglen azokkal, akik Őt szeretik és megtartják parancsolatait (ld. 2Móz 20:5–6).

Ennek az elvnek a megértéséhez a következő szempontokat kell figyelembe vennünk: (1) Egyrészt Isten participiumok (egyidejű, folyamatos cselekvések) használatával él, amikor a következő nemzedékekre utal, ami azt jelenti, hogy a következő generációk is az elődök téves útjait járják, helytelen magatartásukat folytatják: gyűlölik az Urat, ezért bűnösök. Másrészt viszont láthatjuk, hogy Isten megáldja az Őt szeretőket és a parancsolatainak engedelmeskedőket. (2) Vegyük észre az Isten büntetése és irgalma közti ellentétet: harmad és negyedíziglen bünteti a gonoszokat, viszont ezeríziglen szeretetével árasztja el a parancsolatait megtartókat. (3) Egy háztartásban rendszerint három-­négy nemzedék élt együtt, a téves magatartásminták könnyen átöröklődtek egyik generációról a másikra. Ezékiel próféta tökéletesen megmagyarázza és helyreigazítja az Isten büntetési gyakorlatáról alkotott téves értelmezéseket az egymást követő nemzedékek viszonylatában (ld. Ez 18).

Amikor Mózes lejött a Sínai­-hegyről, arca Isten dicsőségétől ragyogott, de ő erről mit sem tudott. A ragyogó emberek nem tudják magukról, hogy világosságot árasztanak. Minél közelebb vagyunk az Úrhoz, Isten szentségének fényében annál élesebben tudatosul bennünk gyarló voltunk, és annál jobban vágyunk arra, hogy az Ő képére alakítson át minket, hogy jelleme szépségét tükrözhessük a világ felé.

Nemcsak Isten jelenléte hozott változást Mózes életében. Fontos volt e tekintetben az is, hogy Mózes járuljon Isten elé. De még ez sem volt elég. Mózesnek akarnia is kellett befogadni Isten szeretetét, kegyelmét és együttérzését. Megértette Isten jóságát (Róm 2:4; 12:1–2), és megengedte, hogy Isten jóságának ereje megváltoztassa. Ennek köszönhetően ragyogott az arca.

Mózes ragyogó arcára gondolva Pál apostol kiemeli, hogy az Úr Jézus dicsősége felülmúlja a Mózesét. Krisztus és tanításai beépülhetnek a jellemünkbe, ha tekintetünket rá szegezzük. Jézust szemlélve – a Szentlélek ereje által – fokozatosan Megváltónk jellemét fogjuk tükrözni.

Alkalmazás
 

1. Az örökkévaló evangéliumban szerepel az isteni felhívás, hogy féljük Istent és neki adjunk dicsőséget (Jel 14:7). De valóban hozzáadhatunk valamit is Isten dicsőségéhez? Mit jelent Istent dicsőíteni, amikor megértjük, hogy a dicsőség Isten jelleme?

2. Az Úr Jézus azt mondta tanítványainak, hogy ők a világ világossága, és bátorította őket, hogy engedjék is látszani a világosságukat (Mt 5:14, 16). Jézus a jó cselekedetekkel azonosítja ezt a világosságot. Hogyan segítik jó cselekedeteink az embereket dicsőíteniük a mennyei Atyát?

3. Tudjuk, hogy van meleg fény és hideg fény. Meleg fényt bocsátanak ki a villanyégők, a tűz és a napsugarak. Mi milyen fény vagyunk a körülöttünk élők számára? Hogyan áraszthatjuk Isten szeretetének meleg fényét a kapcsolatainkban?

4. Mózes nyíltan beszélgetett Istennel. Hogyan beszélgethetünk mi is őszintén az Úrral? Hogyan hallhatjuk meg tisztán, hogy mit mond? A hangok tömegében hogyan lehetünk biztosak abban, hogy Ő beszél hozzánk?

5. A barátok megbíznak egymásban, és mindenről képesek őszintén beszélni. Sosem árulják el egymást, titkaikat nem fecsegik ki, és a szükségben segítik, támogatják egymást. Ezt mondta Jézus a követőinek: „Ti az én barátaim vagytok” (Jn 15:14–15). Hogyan ápolhatjuk a barátságunkat Istennel?