Az égő csipkebokor

E heti tanulmányunk: 1Mózes 17:10-11; 1Mózes 22:11, 15-18; 2Mózes 3:1-22; 2Mózes 4:1-31; 2Mózes 6:3; 2Mózes 18:3-4; Jóel 2:32

Az isteni elhívás gyakran megváltoztatja az ember életének irányát, azt elfogadva azonban rájövünk, hogy mindig Isten útja a legjobb a számunkra, még ha először talán nem is tűnik könnyűnek elfogadni a hívását.
Ez volt a helyzet Mózessel is, amikor Isten szólította. Az Úrral való különös találkozása az égő csipkebokornál kezdődött. Akár ismerte az égési törvényeket, akár nem, azzal tisztában volt, hogy amit lát, az csoda, biztosan felkeltette a figyelmét. Vitathatatlan, hogy az Úr egy konkrét feladatra hívta el. A kérdés az volt, hogy vállalkozik­-e rá, bármilyen radikális változásokat hoz is ez az életében. Eleinte nem nagyon akarta elfogadni.
Talán emlékszünk olyan esetekre, amikor határozott terveink voltak, de Isten új irányba állította azokat. Valóban hasznosak lehetünk Isten számára sokféleképpen, viszont ha elindulunk hívó szavára és megtesszük, amire késztet, az a legnagyobb megelégedettséghez vezető út. Nem feltétlenül könnyű, mint ahogy Mózesnek sem volt az, csakhogy balgaság volna a saját fejünk után menni, amikor Isten másfelé hív!

Július 12. – A világmisszió napja (adománygyűjtés)

A parancs elhangzásakor Mózes önbizalomhiányos, beszédhibás és félénk volt. Méltatlannak tartotta magát, hogy Isten szócsöve legyen Izraelben. Ám miután elfogadta a szolgálatot, teljes szívvel elindult, és teljesen az Úrban bízott. Magasztos küldetése munkába állította elméjének legjobb erőit. Isten megáldotta engedelmes készségét, így lett Mózes ékesszóló, reményteljes, magabiztos, jól felkészült személy arra a nagy munkára, ami valaha embernek adatott. Története is ékesen példázza, mit tesz Isten azon emberek jellemének megerősítéséért, akik teljesen benne bíznak, és visszafogás nélkül engedelmeskednek parancsainak. – Gospel Workers, 359. o. (1892)

 

Gondolkozzunk el Mózes életén! Mint a király unokája és a trón várományosa nagyon alapos oktatásban részesült Egyiptomban. Nevelése mindenre kiterjedt, amire az egyiptomi fogalmak szerinti bölcsesség elnyeréséhez szüksége volt. A legmagasabb fokú polgári és katonai kiképzésben részesült. Úgy érezte, teljesen felkészült a feladatára: Izraelnek a rabszolgaságból való kiszabadítására. De Isten másképp ítélt. Gondja volt arra, hogy Mózest még negyven évig juhpásztorként nevelje a pusztában.

Mózes egyiptomi neveltetése sok tekintetben jót tett neki; de pásztorkodása nyújtotta hivatására a legértékesebb felkészítést. Lobbanékony természetű ember volt. Egyiptom e sikeres katonai parancsnoka, a nép kegyeltje megszokta, hogy dicsőítsék és hízelegjenek neki. A népet magához vonzotta. Azt hitte, hogy saját erejével tudja majd megszabadítani Izraelt. De egészen más volt a lecke, amit Isten képviselőjének meg kellett tanulnia. Miközben nyáját a hegyek vadonjaiban és a völgyek zord legelőin vezette, megtanult hinni, szelídnek, türelmesnek, alázatosnak és önzetlennek lenni. Megtanult gondot viselni a gyengékről, gyámolítani a betegeket, az elkóboroltat megkeresni, elhordozni a zabolátlanokat, a bárányokat gondozni, az öregeket és erőtleneket ellátni.

Ebben a munkában Mózes közelebb került a főpásztorhoz. Eggyé vált Izrael szentjével. Nem gondolt tovább a nagy mű véghezvitelére. Igyekezett a rábízott munkát Istennek való szolgálatként hűségesen elvégezni. Felismerte, hogy az Úr ott van a közelében. Az egész természet a láthatatlan lényről beszélt neki. Istent személyes Istenként ismerte meg, és miközben jelleméről elmélkedett, egyre jobban érzékelte jelenlétét, és menedékre talált az Örökkévaló karjában. – A nagy Orvos lábnyomán, 474–475. o.

Miután Mózes elmenekült Midiánba, viszonylag könnyű élete volt. Megnősült, született két fia, Gérsóm és Eliézer (2Móz 18:3­4). Tagja lett apósa, Jetró szélesebb családjának, aki Midián papja volt. Negyven nyugalmas évet töltött ott, pásztorkodott, mint Dávid (2Sám 7:8), csodálta Istennek a természet világában adott kinyilatkoztatását.
Csakhogy ez az idő nem csupán arra szolgált, hogy Mózes a virágok (vagy talán a sivatagi kaktusz?) illatát szagolgassa. Az Úrral töltött idő megváltoztatta és felkészítette vezetői feladatára. Isten arra is késztette a puszta csendjében, hogy írja meg a Biblia két legrégebbi iratát isteni ihletés alatt: Jób könyvét és Mózes első könyvét (lásd Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 209. o.; The SDA Bible Commentary. 3. köt. 1140. o.). 

Meghatározó betekintést nyert még a nagy küzdelem, a teremtés, a bűneset, az özönvíz, a pátriárkák és ami a legfontosabb, a megváltási terv kérdéseibe is. Mózesnek tehát nagy szerepe volt abban, hogy az egész emberiségnek továbbadja az igaz Istenről, Teremtőnkről és Fenntartónkról szóló valós ismereteket, valamint azt, amit Isten a bolygónkon oly nagy pusztítást végző bűnnel szemben tesz. A Biblia és a megváltás története nem lenne igazán érthető az alapvetés nélkül, amit ihletés alatt Mózes végzett el, kiváltképp Mózes első könyvében.

Mózes észrevette: a bokor nem égett el a tűzben, és tudta, hogy csodát lát, tehát drámai jelentőségű, fontos dolog az, ami a szeme előtt történt. Amikor közelebb lépett, az Úr szólt neki, hogy tisztelete jeléül vegye le a saruját, mivel Isten jelenléte megszentelte azt a helyet.

Az Úr úgy mutatkozott be neki, hogy „Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene” (2Móz 3:6). Megígérte a pátriárkáknak, hogy Kánaánt a leszármazottaik öröklik majd, és bizonyára Mózes is tudott erről. Tehát Isten még mielőtt egyértelműen kimondta volna, már kezdte rávezetni Mózest a fontos szerepre, amit be kellett töltenie.

Amikor az égő bokornál Mózes nem ismerte fel, hogy Isten van jelen, és odament, hogy megnézze a csodálatos látványt, ezt a parancsot kapta: „Ne jöjj ide közel, oldd le a te sarudat lábadról; mert a hely, amelyen állsz, szent föld… Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert félt vala az Istenre tekinteni.” (2Móz 3:5–6) […]

Az ember nem találja meg kutatással Istent. Senki se próbálja vakmerően felemelni azt a függönyt, amely eltakarja az Úr dicsőségét. „Kikutathatatlanok az ő ítéletei, és kinyomozhatatlanok az ő utai!” (Róm 11:33) Irgalmának egyik bizonyítéka, hogy hatalmának rejteke van; mert annak a függönynek a felemelése, amely jelenlétét rejti, egyenlő a halállal. Egy halandó sem hatolhat be abba a titokba, melyben az Atya lakik és cselekszik. Csak azt foghatjuk fel róla, amit jónak lát kinyilatkoztatni. Az észnek tudomásul kell vennie, hogy van egy nála nagyobb tekintély. A szívnek és értelemnek meg kell hajolnia a nagy VAGYOK előtt. – A nagy Orvos lábnyomán, 436, 438. o.

 

Isten szándéka, hogy népén át félreérthetetlenül hirdesse, bemutassa országa elveit. El kívánja különíteni őket a világi szokásoktól és tettektől, hogy életükkel és jellemükkel kinyilatkoztathassák a menny elveit. Magához kívánja vonni őket, hogy tudomásukra hozza akaratát.

Ez volt a célja Izraelnek Egyiptomból való kiszabadításával is. Mózes az égő bokornál ezt az üzenetet kapta Istentől Egyiptom királya számára: „Bocsásd el a népet, hogy szolgáljanak nekem.” (2Móz 7:16) Hatalmas kézzel és kinyújtott karral kihozta a héber sokaságot a szolgaság földjéről. Csodálatos volt a szabadulásuk. Ellenségeiket pedig teljes pusztulással büntette, amiért nem akartak az Úrra hallgatni.

Isten el kívánta különíteni népét a világtól s előkészíteni őket szava befogadására. Egyiptomból a Sínai-hegyhez vezette őket, ahol megjelentette dicsőségét előttük. Itt semmi sem terelte el a figyelmüket Istenről. Mikor a nagy sokaság felnézett a fenséges, fölöttük tornyosuló hegyekre, eszükbe vehették az Úr szemében való semmiségüket. A sziklákat semmi sem mozdíthatta el helyükből, kivéve a menny hatalmát. Itt szólt Isten az emberekhez. S hogy szava örökre tisztán, világosan eszükben maradjon, mennydörgés s villámlás közt, rémítő fenségben jelentette ki az Édenben adott törvényt, jellemének tükrét. Majd Isten ujja kőtáblákra írta a szavakat. Így jelentette ki akaratát a népnek, amelyet elhívott, hogy minden nép, nemzet és nyelv előtt ismertté tegye Isten kormányzatának a mennyen és földön érvényes elveit. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 9. o.

Az „Úr angyala” megjelent Mózesnek „tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből” (2Móz 3:2). Maga az Úr Jézus szólt Mózeshez „a csipkebokorból” (2Móz 3:4).

Ne csodálkozzunk, hogy „az Úr angyala” cím Jézus Krisztusra vonatkozik! Az angyal szó egyszerűen azt jelenti: „küldött” (héberül male’ák), és mindig a szövegkörnyezet határozza meg, hogy embert vagy Istent kell­e érteni az angyal alatt (lásd Mal 3:1). Több példa van arra a Bibliában, hogy „az Úr angyala” isteni személyre utal (lásd pl. 1Móz 22:11, 15­-18; 1Móz 31:3, 11, 13; Bír 2:1­2; Bír 6:11-­22; Zak 3:1­2). Az Úr angyala nem csupán az Úr nevében szól, hanem Ő maga az Úr. Jézus Isten küldötte, aki az Atya Igéjét közli velünk.

A nyomorúság és a kiáltás szavak érzékeltetik Isten népének egyiptomi szenvedéseit. Isten hallotta a kiáltásaikat és odafigyelt rájuk (2Móz 2:23-­25). Azt mondta róluk, hogy „az én népem” (2Móz 3:7), tehát már a Sínai és a szövetség életbe léptetése előtt az Ő népe voltak. Azt akarta, hogy Kánaán földjén lakozzanak jólétben (amennyiben engedelmeskednek), ahogy atyáiknak ígérte.

Isten elmondta Mózesnek, hogy konkrét feladattal küldi a fáraóhoz: „Most azért eredj, elküldelek téged a Fáraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból” (2Móz 3:10). Itt is úgy utalt rájuk, hogy „az én népem”.

Micsoda feladatot bízott Isten a szolgájára! Mózes azonban egy kérdéssel felelt: „Kicsoda vagyok én” (2Móz 3:11)? Vagyis amint kezdte felfogni annak a jelentőségét, ami történni fog és mindabban a saját szerepét, azon tépelődött, hogy miért éppen őt választotta az Úr. Már itt, ilyen korán utalást találunk a jellemére, a szerénységére. Tudatában volt a méltatlanságának arra, amire elhívást kapott.

Míg Mózes a pusztában lakott, az Úr elküldte angyalait, hogy készítsék fel őt jövendőbeli szolgálatára. Ott tanulta meg az önfegyelem és az alázat nagy leckéit. Miközben Jethró juhait őrizve alázatosan tett eleget pásztori feladatának, arra készítette fel, hogy népe, Izrael juhainak őrzője legyen. Korábban teljes kiképzést kapott, hogy hadvezérként álljon a seregek élére, most pedig az Úr meg akarta tanítani népe hűséges pásztorává lenni, hogy vigyázzon sanyargatott és tévelygő juhaira. A pusztában terelgetve nyáját Mózes eljutott Isten hegyéhez, Hórebhez, ahol „megjelenék néki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé, a csipkebokor ég vala; de a csipkebokor meg nem emésztetik vala. S monda Mózes: Oda megyek, hogy lássam e nagy csudát, miért nem ég el a csipkebokor. És látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt Isten a csipkebokorból mondván: Mózes, Mózes. Ez pedig monda: Ímhol vagyok. És monda: Ne jöjj ide közel, oldd le a te sarudat lábadról; mert a hely, amelyen állsz, szent föld. És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert fél vala az Istenre tekinteni. Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Egyiptomban vagyon, és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt, ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az egyiptombeliek kezéből, és felvigyem őt arról a földről jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre, a kananeusok, khitteusok, emoreusok, perizeusok, khivveusok és jebuzeusok lakóhelyére. Mivel hát, ímé, feljutott hozzám az Izrael fiainak kiáltása, és láttam is a nyomorgatást, amellyel nyomorgatják őket az egyiptombeliek: Most azért eredj, elküldelek téged a fáraóhoz, és hozd ki az én népemet, az Izrael fiait Egyiptomból.” – Spiritual Gifts, 3. köt., 187. o.

 

Mielőtt elindult, Mózes oly módon kapta meg magasztos küldetését, hogy az hódolatra késztette, és rádöbbentette gyengeségére, illetve méltatlanságára. Hétköznapi munkáját végezve figyelt fel az égő csipkebokorra, amely bár lángokban állt, mégsem égett el. Próbálta megközelíteni a csodálatos jelenséget, amikor hangot hallott: Isten hangja volt. Az az Isten szólította meg, aki a szövetség angyalaként kinyilatkoztatta magát őseinek. Mózes beleremegett, és félelem vett erőt rajta, amikor hallotta, hogy az Úr a nevén szólítja. Remegő ajakkal válaszolt: „Ímhol vagyok.” Az Úr figyelmeztette, hogy ne lépjen túl közel teremtőjéhez: „Oldd le a te sarudat lábadról; mert a hely, amelyen állsz, szent föld.” – From the Heart, 211. o.

Isten úgy mutatja be magát Mózesnek, hogy „’ehejeh ’aser ’ehejeh”, ami szó szerint azt jelenti: „leszek, aki leszek” vagy „VAGYOK, AKI VAGYOK”. Amikor 2Móz 3:12 versében Isten kijelenti Mózesnek, hogy „Én veled leszek!” (ÚRK), ugyanazt az ’ehejeh igét mondja, mint a 14. versben. Ez azt jelenti, hogy Isten örökkévaló, transzcendens Isten, ugyanakkor közel van hozzánk, ott lakozik „a megtörttel és alázatos szívűvel is” (Ézs 57:15, ÚRK).
Isten népe már kezdettől fogva ismerte a nevét, azt, hogy „Jahve” (Úr), még ha ennek a mélyebb jelentésével nem is voltak tisztában. Mózes is ismerte a Jahve nevet, de mint mások, ő sem tudta, mi az igazi jelentése, és erre kérdezett rá: „Mi a neved?”
Segítséget nyújt Isten kijelentése 2Móz 6:3 versében: „Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de az ÚR [Jahve] nevemen nem voltam előttük ismert” (ÚRK). Itt nem arról van szó, hogy Ádám, Noé, Ábrahám és a többi pátriárka nem ismerte a „Jahve” (lásd 1Móz 2:4, 9; 1Móz 4:1, 26; 1Móz 7:5; 1Móz 15:6­8 stb.) nevet, csak a mélyebb jelentése volt ismeretlen a számukra.
A Jahve név arra mutat, hogy Isten személyes – a népe Istene, a szövetség Istene. Övéihez közel van, meghitt kapcsolatot tart velük, beleszól az emberi ügyekbe. A Mindenható Isten (1Móz 17:1) csodát tesz, hatalma által közbelép. Jahve olyan Isten, aki erkölcsi erejét szeretettel és gondoskodással mutatja be. Úgy is ismerjük még, hogy „Elohim” („hatalmas, erős, transzcendens Isten”, „minden nép Istene”, „a világmindenség Ura”, „mindenek Teremtője”), de a Jahve név az emberiséggel való kapcsolatának más vetületeit mutatja meg.
Nincs varázserő Isten nevének ismeretében vagy nevének kimondásában. A neve kinyilatkoztatja, hogy mi az igazság Istenről és az általa mindazoknak felkínált üdvösségről, akik hittel fordulnak hozzá. Amint Jóel mondja: „Mindaz, aki az Úrnak nevét hívja segítségül, megmenekül” (Jóel 2:32).

Amikor betelt az idő, Isten utasította Mózest, hogy pásztorbotját cserélje fel isteni pálcára, ami erőt nyújt neki – ezzel fog jeleket és csodákat tenni elnyomott népe megszabadításáért, és ezzel fogja megóvni őket az ellenségtől. „Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kihozzam az Izrael fiait Egyiptomból? És felele: Én veled leszek! És ez lesz a jele, hogy én küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek. Mózes pedig monda az Istennek: Ímé, én elmegyek az Izrael fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem tihozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? Mit mondjak nékik? És monda Isten Mózesnek: VAGYOK, AKI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izrael fiaihoz: A VAGYOK küldött engem tihozzátok. És ismét monda Isten Mózesnek: Így szólj az Izrael fiaihoz: Az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene küldött engem tihozzátok. Ez az én nevem mindörökké, és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre.” – Spiritual Gifts, 3. köt., 188. o.

Az ember teremtésekor egy személyes Isten cselekvő ereje nyilatkozott meg. Amikor Isten saját képére megteremtette az embert, az emberi test formája és egész felépítése tökéletes volt. Éppen csak élet nem volt benne. S akkor a személyes Isten, akinek élete van önmagában, ebbe a testbe belelehelte az élet leheletét, és az ember élő, értelmes lény lett. Az emberi szervezet minden része működésbe lépett. Szíve, ütőés vivőerei, nyelve, keze, lába, érzékszervei, értelmi képességei mind elkezdték munkájukat, és Isten mindennek törvényt szabott. Az ember élő lélekké lett. A személyes Isten Krisztus, az Ige által teremtette az embert, és felruházta őt értelemmel és erővel.

Csontjaink sem voltak elrejtve előtte, amikor titokban formálódtunk. Ő látta már formátlan csontjainkat is, és könyvében minden tagunk fel volt jegyezve, amikor még meg sem voltak. – A nagy Orvos lábnyomán, 415. o.

 

Ha az Úr úgy kívánt volna bemutatkozni, mint aki személy szerint a természet tárgyaiban, a virágban, a fában, a fűszálban lakik, akkor ezt Krisztus, mikor a földön járt, megemlítette volna tanítványainak. Ám Jézus tanításában egyetlen szó sincs erről. Krisztus és az apostolok világosan tanították a személyes Isten létezésének igazságát. A Megváltó mindent kijelentett Istenről, amit a bűnös emberek anélkül elviselhetnek, hogy elpusztulnának. Krisztus az isteni tanító, a felvilágosító. Ha az Úr azt gondolta volna, hogy további kijelentésekre van szükségünk, mint amit a Fiú tanított, s ami Igéjében található, akkor közölte volna azokat. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 265–266. o.

Mózes ismét megpróbálta kimenteni magát a feladat alól, amit Isten kért tőle (lásd 2Móz 3:11). Nem akart Egyiptomba menni és szembeszállni a fáraóval. Végtére is, korábban már kudarcot vallott, amikor egymaga próbált segíteni a hébereken. Még a saját népe sem hitt benne, nem fogadta el vezetőnek. Ezért is mondta Mózes a harmadik kifogást:
„De ha nem hisznek nekem, s nem hallgatnak a szavamra” (2Móz 4:1, ÚRK). Nem valami újat akart megtudni, hanem megpróbálta elhárítani a feladatot, aminek az elvégzésére kérte Isten.
Mózesnek két csodát kellett tenni, előbb Izrael vénei, majd a fáraó előtt: 1) a botja kígyóvá változott, majd újból bot lett, és 2) a keze leprás lett, majd azonnal meggyógyult. A két csodának arról kellett meggyőzni a véneket, hogy Isten közbelép értük. Amennyiben mégsem hittek volna neki, harmadik csodaként jött a víz vérré változtatása (2Móz 4:8­9).
Isten ezeket a nagy csodákat tette, Mózes azonban újabb kifogással állt elő, a negyedikkel, azzal, hogy ő nem tud jól beszélni.

A négy kifogás sorozata mutatja, hogy Mózes habozott Isten hívását követni. „Logikus” mentségekkel palástolta, hogy nem akart elindulni. Az első három kifogását kérdésként mondta el: 1) Ki vagyok én? 2) Ki vagy te? 3) Mi van, ha nem hisznek nekem? És 4) – a negyedik egy kijelentés volt: „Nem vagyok én ékesenszóló” (2Móz 4:10). Isten mindenre válaszolt, erős megoldást adott, Mózes kifogásaira sok felemelő ígéretet mondott.
Ezek után Mózes elmondta az ötödik, egyben utolsó kifogását. Nyíltan ezt kérte Istentől: „Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz” (2Móz 4:13). Erre Isten azt felelte neki, hogy már elküldte a testvérét, Áront, aki támogatni fogja. Mózes végül csendben elfogadta a megbízást, és mielőtt útnak indult Egyiptomba, Jetró áldását kérte.

Mózes az Úrhoz fordult: „De ők nem hisznek nékem, s nem hallgatnak szavamra, sőt, azt mondják: nem jelent meg néked az Úr.” De Isten biztosította őt, hogy a kígyóvá változó pálcával, valamint a bélpoklossá váló kezével tett csodák által félelmet fog kelteni a fáraóban és az egyiptomiakban, és emiatt nem fogják bántani őt. Ezekkel a jelekkel próbálta megerősíteni Mózest abban a hitében, hogy meg fogja győzni a fáraót és népét arról, hogy egy nála magasztosabb hatalom ereje nyilatkozik meg előttük. De azt is elmondta, hogy a fáraó még a csodák láttán sem bocsátja majd el Izraelt. Mózes szeretett volna mentesülni a nehéz feladat alól. Azzal próbálta mentegetni magát, hogy nem beszéli jól a nyelvet, mivel már jó ideje elhagyta Egyiptomot.

Az Úr megfeddte Mózest félelméért. Úgy félt, mintha az őt kiválasztó Isten nem tehette volna képessé a feladatra, vagy mintha Isten rosszul választott volna. „Az Úr pedig monda néki: Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr?” Micsoda felhívás, micsoda feddés ez a bizalmatlanok számára!

„Most hát eredj, és én leszek a te száddal, és megtanítlak téged arra, amit beszélned kell. Ő pedig monda: Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz.” Kitartóan kérte az Urat, hogy küldjön mást a szolgálatra. Mózes tartózkodása kezdetben alázatából, önbizalmának hiányából és szerénységéből fakadt. De miután Isten megígérte, hogy minden nehézségét eltávolítja, hogy ajkával lesz, és megtanítja arra, mit kell mondania, és hogy Ő vezeti sikerre a küldetést, viszont ő mégis fenntartásokat fogalmazott meg, ezzel kiváltotta az Úr nemtetszését. Mivel nem volt hajlandó vállalni, amiért Isten tulajdonképpen megtartotta az életét, és amire felkészítette, és még annak ellenére is hitetlenségről és égbekiáltó bátortalanságról tett bizonyságot, hogy Isten a jelenlétéről biztosította, az Úr megdorgálta hitetlenségét. Mózes valójában már nem reménykedett Izrael szabadulásában, és nem hitte, hogy siker fogja koronázni küldetését. – Spiritual Gifts, 3. köt., 192–193. o.

A Biblia kutatói megdöbbenve olvassák, hogy miután Mózes az Úrnak engedelmeskedve elindult, vissza Egyiptomba, az Úr „meg akarta ölni” (2Móz 4:24, ÚRK). A történet szövegösszefüggéséből nyilvánvaló, hogy a körülmetélés volt itt a kérdés. Kisebbik fiát nem metélték körül, amit pedig megkövetelt az ábrahámi szövetség (1Móz 17:10­-11).
Isten népe vezetőjeként Mózesnek tökéletes engedelmességet kellett tanúsítania Isten iránt, hogy engedelmességre vezethesse a többi embert. Az Isten előtti teljes meghajlás példáját kellett bemutatnia. Cippóra, a felesége a tettek embere volt, és hogy megmentse a férje életét, azonnal körülmetélte a fiát, majd véres „előbőrét, Mózes combjához érintette” (2Móz 4:25, RÚF). A vér az engesztelést, az életet és a szövetség megpecsételését jelképezi. A helyzet drámaiságát csak fokozta, hogy mindez olyan gyorsan történt.
Fontos tanulságot szűrhetünk le ebből az epizódból: soha ne mulasszuk el megtenni, amiről tudjuk, hogy az a helyes!
„Midiánból eltávozva Mózes az Úr nemtetszésének megdöbbentő és rettenetes figyelmeztetését kapta. Fenyegető módon egy angyal jelent meg, mintha el akarná őt pusztítani. Az angyal semmi magyarázatát nem adta megjelenésének, azonban Mózesnek azonnal eszébe jutott, hogy Isten egyik követelményét semmibe vette… nem hajtotta végre kisebbik fián a körülmetélés szertartását. Nem tett eleget annak a feltételnek, amely feljogosította a gyermeket Isten Izráellel kötött szövetségének áldásaira. A kiválasztott vezető részéről tanúsított mulasztás csökkenthette volna a nép szemében az isteni előírások erejét. Czippóra attól való félelmében, hogy az angyal megöli férjét, maga hajtotta végre a körülmetélést. Az angyal ezután megengedte Mózesnek, hogy folytassa útját. Mózesnek a fáraóhoz való küldése életveszéllyel járt, és életét csak a szent angyalok által őrizhette meg. Amíg Mózes tudatosan elhanyagolta kötelességét, addig nem lehetett biztonságban, ebben az esetben Isten angyalai sem védhették meg őt” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 213–214. o.).

Miközben Mózes Egyiptom felé tartott, az Úr angyala fenyegető módon jelent meg előtte, mintha el akarná pusztítani. Mózesnek halálfélelme támadt. Korábban engedett a felesége óhajának, és nem metélte körül a fiát, ezzel azonban semmibe vette Isten parancsát. Felesége ekkor attól félt, hogy férje meg fog halni, így hát leküzdötte a fia iránti túlzott engedékenységét, és eleget tett az isteni elvárásnak. Ekkor az angyal békén hagyta Mózest. Küldetése során a fáraóval szemben állva Mózes újabb veszélyes helyzetekbe került, ám az Úr az angyalok oltalmára bízta őt. Amikor szándékosan szembeszegült Isten valamely parancsának, máris elvesztette biztonságát, mivel Isten angyalai nem oltalmazhatták meg őt engedetlenségében. Ezért jelent meg előtte az Úr angyala, és ezért fenyegette meg halálosan, és bár nem szolgált különösebb magyarázatokkal, Mózes tudta az angyal megjelenésének okát. Isten határozott parancsával indult el Egyiptomba, tehát jó úton haladt. Ám eszébe jutott, hogy a felesége kérésére elmulasztotta körülmetélni a fiát, s ezzel megszegte Isten parancsát. Miután azonban eleget tett a rendelkezésnek, folytathatta útját, és immár semmi sem akadályozhatta meg az angyalokat abban, hogy szolgáljanak neki.

A Krisztus visszajövetelét megelőző szorongattatás idején az igazak életét szent angyalok fogják oltalmazni. Akik meg fogják érni a megpróbáltatás idejét, de semmibe vették Isten parancsolatait, nem lesznek biztonságban. Az angyalok nem oltalmazhatják meg őket az ellenség haragjától, ha tudatosan elhanyagolják küldetésüket, vagy áthágják Jehova törvényét. – Spiritual Gifts, 3. köt., 195–196. o.

 

Isten szeretné, ha bíznánk benne, és nem kérdeznénk, mi lesz a jutalmunk. Ha a szívünkben lakik Krisztus, nem a jutalom áll gondolataink homlokterében, nem a jutalomért szolgálunk. Igaz, hogy a jutalmat is meg kell becsülnünk, de ne az legyen az első. Az Atya azt akarja, hogy értékeljük megígért áldásait, de azt nem, hogy a jutalmat lessük, és azt érezzük, hogy minden szolgálatért jutalom jár. Ne annyira a jutalommal törődjünk, mint inkább azzal, hogy – minden nyereségtől függetlenül – helyesen cselekedjünk! Az Úr és embertársaink iránti szeretet legyen a hajtóerőnk! – Krisztus példázatai, 398. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 208–214. o.

Valószínűleg az égő csipkebokornál történt elhívás volt Mózes életének a leginkább átformáló tapasztalata, utána minden kimagasló pont az Istentől kapott megbízatásra akkor adott pozitív, engedelmes válaszára támaszkodott. Ennek értelmében a hébereket ki kellett vezetnie Egyiptomból, majd el az ígéret földjére.
Persze most már tudjuk, hogyan is alakult ez végül, de képzeljük csak bele magunkat Mózes helyzetébe ott, az égő csipkebokornál! Az életét mentve futott el Egyiptomból. Az utána következő negyven év alatt a héberek új generációja lépett színre, akik közül sokan keveset tudtak róla, vagy talán nem is felelt meg a valóságnak, amit az idő múlásával elferdített történetek filterén átszűrődve hallottak róla. Most pedig Isten őt hívta el, hogy ezt a népet kivezesse egy hatalmas országból? Nem is csoda, hogy eleinte habozott.
Igen, rendkívül megterhelő feladat volt, de gondoljunk csak bele, miből maradt volna ki, ha végleg nemet mond Istennek! Egyszerűen eltűnt volna a történelem ködében, ahelyett, hogy Isten benne munkálkodó hatalma által ő maga alakította a történelmet, az egyik legnagyszerűbb és legbefolyásosabb emberré válva, nemcsak a Bibliában, hanem az egész világon!

Naponkénti tanulmányozásra: 2Mózes 24–30; Ellen G. White: Az apostolok története, 28. fejezet

1. Mikor szólította az Úr Mózest a felhő közepéből?

2. Milyen pozícióban voltak az aranyból készült kérubok szárnyai a frigyláda fedelén?

3. Milyen fémből készültek a szent hajlék szolgálataihoz használt edények?

4. Mit kellett Áron fiainak dicsőségükre és ékességükre viselniük?

Általános áttekintés
 
Isten kinyilatkoztatta magát Mózesnek, majd elhívta őt, hogy legyen a szolgája, aki kiszabadítja a népet Egyiptomból, és elvezeti az Ígéret Földjére. Mózest nyomasztotta ez a hatalmas megbízatás, és arra kérte Istent, hogy válasszon másvalakit helyette.

A tanulmány témái:

Tanulmányunk 2Mózes 3. és 4. fejezetével foglalkozik, és a következő, lényeges tényt hangsúlyozza: amikor Isten szolgálatra hív valakit, megfelelőképpen ki is képezi az illető feladatra. Az elhívás és a képzés kéz a kézben halad, az Úr megadja a szükséges lelki ajándékokat és képességeket. Nem kell aggódnunk, még akkor sem, ha a munka hatalmas és meghaladja a képességeinket. Isten mindenek irányítója, engednünk kell, hogy Ő legyen életünk Ura, teljesen az ígéreteire hagyatkozva. Bízhatunk benne, a mi felelősségünk, hogy a példáját kövessük, és engedelmeskedjünk neki.

Az említett két fejezet, amely Istennek a népe érdekében tett közbelé­pését mutatja be, négy fő egységre tagolódik:

A) Isten és Mózes találkozása (2Móz 3:1–4:17), mely tartalmazza a bevezető részt és a megbízatást (2Móz 3:1–10), illetve négy rövid szakaszt, amely az Úr és Mózes közti párbeszédet tárja fel az olvasó előtt: (1) 2Móz 3:11– 12; (2) 2Móz 3:13–22; (3) 2Móz 4:1–9 és (4) 2Móz 4:10–12, valamint az epilógust: Mózes utolsó kérését, Isten haragjának megnyilvánulását és Áron Mózes mellé rendelését, segítség gyanánt (2Móz 4:13–17).
B) Mózes visszatérése Egyiptomba feleségével és két fiával. Isten biztosítja Mózest, hogy segíteni fogja küldetésében (2Móz 4:18–23).
C) A körülmetélés kérdése (2Móz 4:24–26).
D) Mózes találkozásai Áronnal, a vénekkel és végül az izraelitákkal (2Móz 4:27–31).

Hatalmas beavatkozásokra számíthatunk az Úr részéről. A nép imádja Istent, és hisz abban, hogy cselekedni fog a kiszabadítása érdekében.

Magyarázat

Mózes életének legnagyobb változást előidéző eseménye az Úrral való személyes találkozása volt az égő csipkebokor mellett. Ez a jelenet drá­mai módon megváltoztatta az életét. Az esemény időpontjában nyolcvan éves volt, és beteljesült, kiegyensúlyozott életet élt. Nős volt, és két fiúgyermek apjaként Midián pusztájában töltötte napjait, készen arra, hogy az Úr felhasználja őt a munkájában. Élete nyugodt óráiban, a nyáj legeltetése mellett, isteni ihletésre két bibliai könyvet is írt: a Teremtés könyvét és a Jób történetét. Elégedett volt családi életével és az Úrral való járásával, amikor mindennapjai békéjét egy sokkoló esemény rázta fel: meglátott egy égő csipkebokrot a pusztában.

Miután felkeltette a figyelmét, az Úr tudtára adta Mózesnek, hogy aggódik az Egyiptomban élő Izraelért: beszélt neki a rabszolgasorban élő nép boldogtalanságáról, szenvedéséről, segélykiáltásáról. „Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Egyiptombeliek kezéből” (2Móz 3:8), mondta, miközben az izraelitákat „az én népemnek” (2Móz 3:10) nevezte, majd tudtára adta Mózesnek, hogy egy új országba – az Ígéret Földjére – kívánja vezetni övéit, hiszen megfogadta Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy örökölni fogják Kánaán földjét. Elérkezett Isten cselekvésének ideje, és Mózes lett az eszköz, amely által valóra válthatta ezen ígéretét.

Isten felszólította Mózest, hogy térjen vissza Egyiptomba, ahonnan negyven évvel azelőtt életét mentve menekült el (Kr. e. 1490­ben). Találkozott III. Thotmesz fáraóval (Kr. e. 1504–1450), akit személyesen is ismert még abból az időből, amikor az akkori egyiptomi uralkodó udvarában nevelkedett. Nevelőanyja, Hatsepszut Kr. e. 1482­ben meghalt. Amikor felkérte Mózest, hogy térjen vissza Egyiptomba, és szabadítsa ki az izraelitákat, Isten két parancsot adott kiválasztott eszközének: „Most azért eredj, elküldelek téged a fáraóhoz, és hozd ki az én népemet, az Izrael fiait Egyiptomból!” (2Móz 3:10). Ebben az igeversben két felszólító módú igei szerkezet szerepel, amit a modern fordítások nem tükröznek egyértelműen: (1) „most azért eredj!” és (2) „hozd ki az én népemet… Egyiptomból!” Ekképpen történt Mózes drámai elhívása.

Négy kifogás és négy ígéret

1. „Kicsoda vagyok én?” vs. „Én veled leszek!” (2Móz 3:11–12)

Amikor meghallja ezt a két parancsot („Eredj!” és „Hozd ki!”), Mózes kezdetben nem hajlandó engedelmeskedni. Négy stratégiához folyamodik, hogy kivonja magát ez alól a megbízatás alól. Először az alázata mögé bújik, és fölteszi a kézenfekvő kérdést: „Kicsoda vagyok én?” Fontos, hogy tisztában legyünk elégtelen képességeinkkel, tudjuk, hogy képtelenek vagyunk teljesíteni, amit Isten kér tőlünk. Az Isten vezetésének való engedelmességhez erő szükséges, és ez az erő nincs meg bennünk, rajtunk kívüli forrásból származik. Isten azonban megfelelően felvértez minket, ha alázattal követjük Őt. Csakhogy Mózes megpróbál kibújni az isteni megbízás teljesítése alól.

Válaszképpen Isten biztosítja Mózest, hogy vele lesz („Én veled leszek” [12. vers], az ige a 14. versben is megjelenik), és jelet is ad neki, mondván, hogy Mózes és az izraeliták éppen ennek a találkozásnak a helyén – a Sínai hegyen – fogják imádni Őt. Mindenre kiterjed ez az ígéret, minden szükséges eleme benne rejlik Isten népe körében megnyilvánuló jelenlétében. Az „Immánuel”­motívum (a „Velünk az Isten!” motívuma) a legfontosabb ígéret.

2. „Mi a neve [Istennek]?” vs. „Vagyok, aki vagyok” (2Móz 3:13-22)

Mózes megfogalmazza második kifogását: megkérdezi, mit jelent a Jahve­Isten neve: „Mi a neve? Mit mondjak nekik?” Ezúttal Isten népének tudatlansága mögé bújik, azt állítván – joggal –, hogy nem ismerik Őt személyesen, következésképpen hogyan lehetnének biztosak abban, hogy ő az Isten által kijelölt vezető?

Az Úr türelmesen megmagyarázza Mózesnek, hogy Ő az örök, személyes és igazi Isten, a történelem Istene, aki Izrael őseit is vezette, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, aki kapcsolatban állt és kommunikált velük, szeretetével és irgalmával gondoskodott róluk. Ő az, aki megígérte, hogy „tejjel és mézzel folyó földre” vezeti őket (2Móz 3:17), és elárasztja őket áldásaival. Ő az Úr, a zsidók Istene, aki megfogadta, hogy Egyiptomot nem üres kézzel fogják elhagyni, hanem rengeteg értékes ajándékkal, amit rabszolgákként megtagadtak tőlük.

3. „De ők nem hisznek nékem, és nem hallgatnak szavamra” (2Móz 4:1– 9) vs. Isten jelei

Mózes egy harmadik kifogással állt elő, utalva az izraeliták vonakodására: „Tételezzük fel, hogy nem fognak hinni nekem, sőt, a szavaimra sem figyelnek oda! Mi lesz akkor?” Isten azt válaszolja, hogy képessé fogja tenni két csoda megtételére, ami jel és egyértelmű bizonyítéka lesz annak, hogy Isten küldte őt, és általa fogja kiszabadítani Izraelt Egyiptomból: (1) vesszejét kígyóvá változtatja, és (2) a keblére tett keze poklossá válik, a művelet megismétlése után pedig újra egészséges lesz.

4. „Uram, nem vagyok én ékesszóló” (2Móz 4:10) vs. „Én leszek a te száddal” (2Móz 4:12)

Mózes negyedik kifogása, hogy ne kelljen Egyiptomba mennie, egyszerűnek tűnik: „Nem vagyok jó szónok. Sosem volt ékes a beszédem.” Könyörögve mondja az Úrnak, hogy nehézkesen érvel, és sem az egyiptomi, sem a héber nyelvet nem beszéli jól.

Elfogadható érv: négy évtizede beszélt utoljára egyiptomi nyelven. Isten azonban biztosítja őt: képessé teszi a meggyőző, artikulált beszédre, hiszen Ő a Teremtő, megteheti: „Én leszek a te száddal, és megtanítlak téged arra, amit beszélned kell” (2Móz 4:12). Ez az ígéret egy hasonló történetet juttat eszünkbe, amelyről Jeremiás könyvében olvashatunk (Jer 1:5–8).

2Mózes 4:13–17 szakasza Mózes utolsó ellenvetését, valamint Isten cáfolatát tartalmazza. Mózes sarokba szorult. Isten az összes kifogását hárította. Mózesnek tehát állást kellett foglalnia: vagy igennel, vagy nemmel válaszol a megbízatásra. Nagy meglepetésünkre, nem hajlandó követni Isten parancsát, még azután sem, hogy rendkívüli ígéreteket kapott az Úrtól. Egyszerűen nem hajlandó Egyiptomba menni: „Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz” (2Móz 4:13; az NTR­fordítás szerint:
„Küldj valaki mást!”).

Felcserélődnek a szerepek: Mózes nemcsak hogy elutasítja Isten felszólítását, de parancsoló hangnemben szól Istenhez, még hogyha szavai élét valamelyest tompítani is próbálja („Kérlek, küldj másvalakit!”). Engedelmeskednie kéne, erre utasítgatja Istent! Micsoda ellentmondás!

A bibliai leírás szerint ez az a pillanat, amikor „felgerjede az Úr haragja Mózes ellen” (2Móz 4:14). Mindazonáltal Isten áthidaló javaslattal áll elő Áron, Mózes testvére személyében: „Tudom, hogy ő ékesen szóló… és örvendezni fog az ő szívében” (2Móz 4:14). Isten előre tudta, hogy Mózes negatív módon fog viszonyulni a megbízatáshoz, ezért rendelte mellé Áront, hogy bátorítsa az isteni küldetés teljesítésében. Áron lesz Mózes „szája”, szószólója, aki közvetíti Isten szavát a fáraónak és a népnek. Milyen szerető és irgalmas a mi Istenünk! Ott is megoldása van számunkra, ahol mi csak sötétséget látunk!

Nagy tétovázás közepette Mózes követi Isten útmutatását. A Szentírás nem tér ki arra, hogy Mózesnek lett volna hozzáfűznivalója Isten ez utóbbi javaslatához, de látni fogjuk, hogy végül elmegy Egyiptomba. Jó családapához méltó módon megbeszéli a dolgot Jetróval, aki beleegyezik küldetésébe és megáldja őt. Innentől kezdve a dolgok váratlan módon haladnak tovább.

Alkalmazás
1. Életünkben minden attól függ, hogy milyen képet őrzünk magunkban Istenről. Ki Isten számodra? Hogyan látod és értelmezed Isten jelenlétét az életedben? Milyen képet ápolsz magadban Istenről?
2. Az Úr számára nem javaink, vagyonunk, megvalósításaink, terveink vagy sikereink a fontosak, hanem a kapcsolataink. Az élő Isten a kapcsolatok Istene. Az ember és ember közti vízszintes kapcsolat az Istennel való függőleges kapcsolattal kezdődik. Az Istennel történt találkozás miként változtatta Mózest új emberré és hatalmas vezetővé?
3. Isten elhívása számunkra többsávos autópályához hasonlítható. Általában a legnehezebb feladat vagy megbízatás az életben segíthet tudatosítanunk magunkban, hogy Isten éppen erre a feladatra választott ki bennünket. Sosem vezet könnyű utakon, amelyeken önmagunkra összpontosíthatunk, hiszen Isten növekedésünkben és legfőbb javunkban érdekelt. Igéje megparancsolja, hogy menjünk előre, akkor is, ha nyomasztó a feladatunk, és úgy érezzük, hogy meghaladja az erőnket. Mi az, ami meggyőz minket, hogy Isten elhívására cselekszünk?
4. Isten akaratát kívánjuk teljesíteni, számunkra kidolgozott terve és látásmódja szerint. Milyen kifogást találsz, amellyel hárítod Isten útjának követését az életedben? Milyen bibliaszövegekre van szükséged, hogy bátorságot és reménységet nyerj az Istennel való utazáshoz? Hogyan bátorítanak ezek az ígéretek embertársaid szolgálatára?