Átkelés a Vörös-tengeren

E heti tanulmányunk: 2Mózes 12:31-36; 13:1–14:31; 2Mózes 15:1-21; Zsidókhoz 11:22; Jakab 2:17-20; Jelenések 15:2-4

A kivonulás volt Isten ószövetségi népének legdrámaibb és legdicsőségesebb tapasztalata. Ez az esemény példa arra, hogyan mért Isten vereséget a héberek ellenségeire és vitte be az izraelitákat diadalmasan az ígéret földjére, ugyanakkor ez a Krisztusban nyert megváltás és üdvösség szimbóluma is.
Emberi szempontból nézve Izrael népe kétségbeejtő, sőt reménytelen helyzetben volt – amiből képtelenek lettek volna maguktól szabadulni. Csakis Isten menthette meg őket. Ugyanez igaz ránk nézve is a bűn tekintetében: ha csak magunkra számíthatnánk, reménytelen volna a helyzetünk. Nekünk még a kivonulás történeténél is drámaibb megoldásra van szükségünk – amit meg is kaptunk! A megoldás Krisztus keresztje és amit Ő azon mindannyiunkért véghezvitt.
Szívfacsaró és elképesztő események történtek attól kezdve, hogy Izrael elindult Gósen földjéről (2Móz 12), egészen addig, míg nagy örömmel énekelték Mózes énekét (2Móz 15).
Ám még ezek sem foghatók ahhoz, amit Krisztus tett értünk a kereszten, aminek a kivonulás drámája pusztán az előképe volt.

A héberek a tenger mellett táboroztak, melynek habjai látszólag áthatolhatatlan akadályt jelentettek, míg dél felé vad, sziklás hegység zárta el az útjukat. Hirtelen fényes fegyverek csillogását és feléjük közeledő harci szekereket pillantottak meg a távolban – egy hatalmas hadsereg előőrseit. Lassan láthatóvá vált a közeledő egyiptomi sereg. Félelem szállta meg Izrael szívét. Egyesek az Úrhoz kiáltottak, de legtöbbjük Mózes köré sereglett ilyen szemrehányásokkal: „Hát nincsenek-e sírok Egyiptomban, hogy ide hoztál bennünket a pusztába meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál bennünket Egyiptomból? Nem ez volt-é a szó, amit szóltunk hozzád Egyiptomban mondván: Hagyj békét nekünk, hadd szolgáljunk az egyiptombelieknek, mert jobb lett volna szolgálnunk az egyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg.” (2Móz 14:11–12)

Mózest nagyon bántotta, hogy népe annak ellenére ennyire kicsinyhitű, hogy ismételten tanúja volt Isten hatalma megnyilvánulásának az érdekükben. Hogyan okolhatja őt a nép helyzetük veszélyeiért, nehézségeiért, amikor ő csak Isten kifejezett parancsát követte? Igaz ugyan, hogy mennyei beavatkozás nélkül semmiképpen sem menekülhetnek meg; de mivel az isteni rendelkezéseknek engedelmeskedve jutottak jelenlegi helyzetükbe, Mózes nem félt a következményektől. Nyugodt, biztató válasszal fordult a néphez: „Ne féljetek, megálljatok, és nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek. Mert amely egyiptombelieket ma láttok, azokat soha nem látjátok többet. Az Úr hadakozik érettetek, ti pedig veszteg legyetek.” (2Móz 14:13–14)

Nem volt könnyű Izrael seregeit az Úr színe előtt várakoztatni. Fegyelem és önuralom hiányában erőszakossá váltak, és észszerűtlenül viselkedtek. Azt hitték, hogy újból elnyomóik kezébe kerülnek, és elkeseredésük, siránkozásuk nem ismert határt. A csodálatos felhőoszlopot követték idáig, mint Isten jelenlétének előrehaladásra szólító jelét, most azonban azt kérdezgették egymástól: vajon nem valamilyen nagy szerencsétlenséget jelentett-e az őket kísérő sötét felhő, hiszen nem az vezette-e őket a hegynek arra az oldalára, amelyről most már lehetetlen elmenekülniük? Elvakultságukban a szerencsétlenség előhírnökét látták Isten angyalában.

De most, amikor az egyiptomi sereg könnyű zsákmányra számítva megközelítette őket, a felhőoszlop félelmetes fenséggel felemelkedett, átvonult az izraeliták felett, majd leereszkedett közéjük és az egyiptomi sereg közé. Sötét fal magaslott az üldözött és üldözője között. Az egyiptomiak nem láthatták az izraeliták táborát, és kénytelenek voltak megállni. De ahogy egyre nőtt az éjjeli sötétség, a felhőfal fényforrásul szolgált a hébereknek, nappali világosságot árasztva az egész táborra. – Pátriárkák és próféták, 283–284. o.

A páska éjjelén isteni ítélet sújtotta azokat, akiket nem védett a vér (2Móz 12:1-13). Senki nem menekült meg sem pozíciója, sem képzettsége, sem társadalmi állása révén. A büntetés elért minden családot, a fáraóétól a rabszolgákéig, még az állatok elsőszülöttjei is elpusztultak. Egyiptom büszkesége a porba hullott.

Milyen érdekes, amikor a fáraó azt mondta a hébereknek, hogy menjetek és imádjátok az Isteneteket, még hozzátette: „Kérjetek áldást rám is” (2Móz 12:30, HUNB). Kérjetek áldást rám is? Egyiptom fáraója, népének földi „istene” vajon miért kérte ezt? Úgy hangzik, mintha végre kezdte volna felmérni a héberek Istenének hatalmát, és szerette volna ennek valami hasznát látni. Azonban hogyan áldhatná meg Isten, amikor lázad ellene, dölyfösen, makacsul kitart a bűnben? Végül valóban elengedte őket, de nem azért, mintha meghajolt volna Jahve akarata előtt, hanem csak mert vereséget szenvedett. Nem tért meg, ahogy a későbbi tetteiből is kitűnik. Egyszerűen csak azt akarta, hogy véget érjen az országára szakadó pusztulás.

A fáraó hatalmas vereséget szenvedett. A legszörnyűbb csapás tragikus körülményei után engedélyezte, hogy Izrael elhagyja Egyiptomot. Amit korábban következetesen megtagadott, azt ekkor megengedte. Érthető módon az egyiptomi nép is azt akarta, hogy a héberek távozzanak. Ki is mondták: Menjetek el, különben „mindnyájan meghalunk” (2Móz 12:33). Közben Isten gondoskodott arról, hogy az izraeliták ne üres kézzel hagyják el Egyiptomot, hanem olyan dolgokkal, amelyekre szükségük lesz a vártnál végül sokkal hosszabbra nyúló útjuk során. Az egyiptomiak értékes tárgyakat ajándékoztak nekik, hogy a nép mielőbb távozzon az országból. Az ajándékok az izraeliták több évszázados rabszolgamunkájának fizetségéül számítottak. Az egyiptomiak számára elég olcsónak tűnt ez az ár azért, hogy a héberek elhagyják az országukat.

Ézsaiás próféciáinak egyik legszebb, legvigasztalóbb szakasza a felhő és tűzoszlopra hivatkozva mutatja be Isten gondoskodását népe iránt a gonosz erőivel vívott végső nagy küzdelem idején. „Mert teremteni fog az Úr Sion hegyének minden helye fölé és gyülekezetei fölé nappal felhőt és ködöt s lángoló tűznek fényességét éjjel; mert ez egész dicsőségen oltalma lészen. És sátor lészen árnyékul nappal a hőség ellen s oltalom és rejtek szélvész és eső elől.” (Ésa 4:4–5)

Izrael népe sivár, sivatagos területen vonult keresztül. Csodálkoztak, vajon hova vezet az útjuk; kezdtek elfáradni, és néhány szívben felébredt a félelem, hátha az egyiptomiak üldözésükre indultak. Ám a felhő csak haladt előre, ők pedig követték. Ekkor az Úr utasította Mózest, hogy az útról letérve üssenek tábort egy tenger melletti sziklás szorosban. Tudatta vele azt is, hogy a fáraó üldözőbe veszi őket, de Isten megdicsőül majd csodálatos szabadulásuk által.

Egyiptomban elterjedt a hír, hogy az izraeliták, ahelyett hogy a pusztában ünnepet szentelnének, a Vörös-tenger felé tartanak. A fáraó tanácsadói jelentették a királynak, hogy rabszolgái elmenekültek, és soha többé nem térnek vissza. Most már a nép is bánta a hiszékenységét, hogy elsőszülöttei halálát Isten hatalmának tulajdonította. Vezető embereik az ijedtségből felocsúdva természeti okokra vezették vissza a csapásokat. Keserű szemrehányással illették magukat: „Mit cselekedtünk, hogy elbocsátottuk Izraelt a szolgálatunkból?!” – Pátriárkák és próféták, 283. o.

 

Amikor az isteni erőteljes és meggyőző világosság megmutatkozott, mint a nagy VAGYOK, a fáraó kénytelen volt meghátrálni. Ám amint csökkent a nyomás, az újból előtörő hitetlensége elnyomta az Istentől kapott világosságot. Amikor visszautasította az első csoda nyilvánvaló voltát, elhintette a hitetlenség magvát, amit hagyott kicsírázni és növekedni, és annak termését arathatta le. Ezek után a királyt többé nem lehetett meggyőzni az Úr hatalmáról. Megkeményítette szívét, fokról fokra süllyedt bele a hitetlenségébe, mígnem a hatalmas kiterjedésű Egyiptomban elpusztultak az elsőszülöttek, a családok büszkeségei. Ezek után a fáraó a hadserege élén indult el Izrael üldözésére. Megpróbálta visszahozni azt a népet, melyet a Mindenható a karjával szabadított meg. Olyan hatalom ellen vonult, amely bármely emberi hatalomnál nagyobb, ezért seregével együtt a Vörös-tengerbe veszett. – Christ Triumphant, 103. o.

Közeledett a megváltás, a szabadítás megígért ideje. A népnek fel kellett készülni. A puszta hit nem volt elég, a hitük szerint kellett cselekedniük is. Isten elmondta, hogy mit tegyenek, és ekkor aszerint kellett eljárniuk hittel. A körülmények ugyan egészen mások voltak, mint amiről Jakab írt, de az elv pontosan illik ide: „Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt ? ” (Jak 2:17-­20)

Isten kegyelme őrizte az izraelita családokat, amelyek hitükből fakadóan vérrel kenték be az ajtófélfákat. Az Úr azután új utasítást adott Mózes által: „Az Úrnak ajánld fel akkor mindazt, ami az ő anyjának méhét megnyitja” (2Móz 13:2). Ez a törvény az embereken kívül az állatokra is vonatkozott.

A rendelkezés mögött meghúzódó egyik elv, hogy minden az Úré, mivel Ő a Teremtő: „Az Úré a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai” (Zsolt 24:1). „Enyém az ezüst, és enyém az arany – ezt mondja a Seregek URa” (Hag 2:8, ÚRK). Az izraeliták elsőszülöttei Isten rájuk árasztott áldásainak „zsengéi” voltak. Ez azt is jelezte, hogy egészen az Úrnak szentelik magukat, és tudják: mindenüket tőle kapják.

Itt találkozunk a megváltás gondolatával is. Az elsőszülött fiúk megmenekültek a haláltól, mert a vér befedezte őket. Megváltották őket a haláltól, mint ahogy megváltást nyernek mindazok, akiket Jézus vére befedez. Ahogy Pál írja Jézusról: „Kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata” (Kol 1:14).

Isten arról is rendelkezett, hogyan kell a felajánlást megtenni, megünnepelve az egyiptomi szolgaságból való szabadulásukat. Az állatokat fel kellett áldozni, de a fiaik megváltást nyertek (2Móz 13:12-13, 15).

Amikor Izrael megszabadult Egyiptomból, Isten újra elrendelte az elsőszülöttek felajánlását. Izrael népe még egyiptomi fogságban volt, amikor Isten a fáraóhoz, Egyiptom királyához küldte Mózest a következő üzenettel: „Így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izrael. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem, és te vonakodol elbocsátani: ímé, én megölöm a te elsőszülött fiadat.” (2Móz 4:22–23) Mózes átadta az üzenetet a büszke királynak, de ő így válaszolt:

„Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izraelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izraelt.” (2Móz 5:2) Az Úr jeleket és csodákat tett népéért: rettenetes csapásokkal sújtotta a fáraót. Végül az öldöklő angyal azt a parancsot kapta, hogy ölje meg Egyiptom földjén minden ember és minden állat elsőszülöttjét. Hogy az izraeliták megmeneküljenek ettől a csapástól, Isten utasítása szerint ajtófélfájukat meg kellett hinteniük egy leölt bárány vérével. Minden házat meg kellett jelölniük, hogy amikor az angyal halált hozó küldetéssel jön, elkerülje az izraeliták házait.

Miután az Úr ilyen ítélettel sújtotta Egyiptomot, így szólt Mózeshez: „Nékem szentelj minden elsőszülöttet, […] akár ember, akár barom, enyém legyen az.” (2Móz 13:2) „Amikor megöltem minden elsőszülöttet Egyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izraelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr.” (4Móz 3:13) Miután Isten elrendelte a szentélyszolgálatot, kiválasztotta Lévi törzsét, hogy Izrael népe elsőszülöttei helyett ők végezzék a szent hely szolgálatát. De az elsőszülöttet továbbra is Isten tulajdonának kellett tekinteni, és a megszabott váltságdíjjal kellett visszavásárolni.

Az elsőszülött bemutatásának törvénye tehát különleges jelentőséggel bírt. Egyrészt arra emlékeztetett, hogy az Úr milyen csodálatos módon szabadította meg Izrael gyermekeit, másrészt előképe lett annak a nagyobb szabadulásnak, amelyet Isten egyszülött Fia szerez. Amiképpen az ajtófélre hintett vér megoltalmazta Izrael elsőszülötteit, ugyanúgy Krisztus vére az erő, amely megmenti a világot. – Jézus élete, 51. o.

 

Az ősi időkből származott az a szokás, hogy az elsőszülöttet Istennek szentelik. Ő megígérte, hogy a menny elsőszülöttét a bűnösök megmentésére adja. Ennek az ajándéknak elismeréseképpen minden család Istennek ajánlotta az elsőszülött fiút. Papi tisztségre szánták őket, hogy Krisztust képviseljék az emberek között.

Amikor Izrael megszabadult Egyiptomból, Isten újra elrendelte az elsőszülött felajánlását. Izrael népe még egyiptomi fogságban volt, mikor a Mindenható elküldte a fáraóhoz, Egyiptom királyához Mózest a következő üzenettel: „Így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izrael. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem, és te vonakodol elbocsátani: ímé, én megölöm a te elsőszülött fiadat.” (2Móz 4:22–23) – Jézus élete, 50–51. o.

Isten Mózesnek adott utasításait követve az izraeliták jól szervezett hadseregként hagyták el Egyiptomot. A héber cábá’ és makhaneh kifejezések is ezt bizonyítják, vagyis „hadsereg”, „hadosztály”, „tábor” és „seregek” (2Móz 6:26; 2Móz 7:4; 2Móz 12:17, 41, 51; 2Móz 14:19-20; vö. 2Móz 13:18). A tábort szaka­szokra osztották fel, és úgy meneteltek, mint egy hadsereg. A későbbiekben Bálám látta Moáb hegyeiről „Izraelt törzsenként táborozni” (4Móz 24:2, ÚRK).

„Mózes elvitte magával József tetemét is” (2Móz 13:19, ÚRK). Nagyon fontos részlete ez a szövegnek, ami rámutat, hogy beteljesedett Isten ígérete, amiben József hitt. Ő soha nem feledkezett meg az ígéret földjéről, noha Egyiptomban gazdagságban, kiváltságok között élt. Azt kérte, hogy a csontjait majd vigyék el Kánaán földjére (1Móz 50:2425). Hitte, hogy az Úr biztosan meglátogatja Izrael népét Egyiptomban, és visszaviszi őket arra a földre, amint azt megígérte nekik (Zsid 11:22). Amikor Izrael megérkezett Kánaánba, József csontjait „Sikemben temették el” (Józs 24:32, ÚRK).

A felhőés tűzoszlop annak volt a látható jele, hogy Isten jelen van a népe között. Az Úr a felhőben lakozott és onnan is szólt hozzájuk (2Móz 14:24;  4Móz 12:5­6).

Majd a fáraó megmutatta, hogy mi lakik a szívében valójában. Nem tért meg, nem volt igazi a bűnbánata. Csak színjáték volt, amikor Isten áldását kérte, azzal talán önmagát is áltatta. Szólította a katonáit, és üldözőbe vették a szökött rabszolgákat. Mennyire elvakította a bűn ezt az embert! Amikor az izraeliták látták, hogy közeleg a fáraó serege, olyan érzéseknek adtak hangot, és olyat mondtak, amit a későbbiekben nemegyszer elismételtek: „Hát nincsenek Egyiptomban sírok, hogy ide, a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból” (2Móz 14:11, ÚRK)? Vagyis, noha látták Isten hatalmának drámai megnyilvánulásait, mint például amikor az ő elsőszülötteik megmenekültek, még mindig megdöbbentő volt a hitetlenségük.

A zsoltáríró mikor megemlékezik Izraelnek a tengeren való átkeléséről, így énekel: „Utad a tengeren volt, és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg. Vezetted mint nyájat a te népedet Mózesnek és Áronnak kezével.” (Zsolt 77:20–21) Amikor Mózes kinyújtotta botját, a víz kettévált, és Izrael bement a tenger kettévált vize közé. Száraz mederben mentek, mivel a vizek falként álltak mindkét oldalon. Isten tűzoszlopából világosság vetült a tajtékosan feltornyosuló hullámokra, és megvilágította az utat, amit hatalmas barázdaként vágott a tenger vizén át, és a távolabbi túlsó part homályában veszett el.

„Az egyiptombeliek pedig utánuk nyomulának, és bemenének a fáraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe. És lőn hajnalkor, rátekinte az Úr az egyiptombeliek táborára a tűzés felhőoszlopból, és megzavará az egyiptombeliek táborát.” (2Móz 14:23–24) A titokzatos felhő tűzoszloppá változott a megdöbbent egyiptomiak szeme láttára. Mennydörgések visszhangzottak, és villámok cikáztak. „A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyilaid széjjelfutkostanak. Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.” (Zsolt 77:18–19)

Zavar és rémület szállta meg az egyiptomiakat. Az elemek haragos tombolása közben, amelyben a haragvó Isten hangját hallották meg, igyekeztek kimenekülni az elhagyott partra. Mózes azonban ismét kinyújtotta a botját, és a feltornyosult vizek zúgva, tajtékozva és prédára sóvárogva csapódtak össze az egyiptomi hadsereg fölött, és elnyelték őket a tenger fekete mélységei. – Pátriárkák és próféták, 287. o.

 

Isten hatalmas jelek és csodák által hozta ki választott népét Egyiptomból. Szabadulásuk érdekében egy egész országot tett pusztává csapások által, és halált hozott az egyiptomiak elsőszülötteire. Utat nyitott a Vörös-tengeren, felhőés tűzoszlopban állt népe és az Izraelt üldöző fáraó seregei, lovasai közé, parancsára pedig a tenger vize elnyelte az egyiptomi sereget, miközben Izrael győzedelmes dicsőítő éneket énekelt az Úrnak. – Signs of the Times, 1896. február 27.

Mózes teljes szívéből bízott Istenben és Isten Szavában, ezért bátorította a népet. Négy fontos pontot említett azzal kapcsolatban, hogy mit tegyenek nehéz helyzetekben:
1. „Ne féljetek” (2Móz 14:13). Először is arra szólította őket, hogy bízzanak az Úrban, mert csak így lehet a félelmet legyőzni. Ézsaiás is erre az igazságra emlékeztet, amikor kijelenti, hogy a hívők Isten kezében vannak, és Ő fellép az érdekükben, ha elfogadják Istenüknek és Uruknak:
„Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened… Mivel én vagyok Urad, Istened, aki jobbkezedet fogom, és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek” (Ézs 41:10, 13)!

2. „Álljatok helyt” (2Móz 14:13, ÚRK)! A „helytállás”, „megállás” nemcsak azt jelenti, hogy abbahagyják a zúgolódást és várják, amíg valami nagy dolog történik, hanem bíznak Istenben és türelmesen várnak, amíg Ő hatalmas módon közbelép értük, mert mindenképpen cselekedni fog.

3. „És meglátjátok az ÚR szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek” (2Móz 14:13, ÚRK). A hitünk erősödéséhez fontos elismerni Isten vezetését és segítségét, és legyünk hálásak a támogatásáért, amit megígért! A „látás” azt jelenti, hogy az ember kinyitja a szemét (ugyanis a hitetlenség vak). Csakis Isten adhat győzelmet, biztonságot és szabadulást. Isten mindig mellettünk áll, törődik velünk és megadja, amire az adott időben szükség van.

4. „Az ÚR harcol értetek” (2Móz 14:14, ÚRK). Ez jelzi, hogy mit fog tenni Isten: személyesen küzd a népéért. Erre a Golgota a legfőbb bizonyíték, mert a kereszten Krisztus vereséget mért Sátánra, hogy örök életet adhasson nekünk (Jn 5:24; Zsid 2:14; Jel 12:10-11). Később még az egyiptomiak is elismerték, hogy az Úr harcolt az izraelitákért (2Móz 14:25).

Világos volt Isten parancsa, amit Mózesnek adott: induljanak el. Az Úr lépésről lépésre fejtette ki akciótervét: 1) Isten Angyala és a felhőoszlop elindult Izrael tábora előtt, majd mögéjük került, védelmezve őket az egyiptomi seregtől; 2) Mózesnek hittel ki kellett nyújtania a kezét a tengerre; 3) az Úr kettéválasztotta a tengert, majd erős széllel felszárította a vizet; 4) így az izraeliták biztonságban, szárazon átértek a túlsó partra. Az egyiptomiak vakon követték, üldözték őket, mert nem mérték fel, hogy Isten hatalmas dolgokat tett népéért, vagyis nem látták ezt be, amíg túl késő nem lett, ahogy erről a szavaik is árulkodtak 2Móz 14:25 versében.

„És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert, és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izrael fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobb kezük és bal kezük felől.” (2Móz 14:21–22)

„Menjetek előre!” – parancsolta Mózes, és parancsát sorra megismételték az elöljárók. Izrael népe engedelmesen lépett a csoda folytán számukra előkészített különösen furcsa útra. Isten tűzoszlopa ragyogott a tenger fallá merevedett, tajtékzó hullámai fölött. A felhőoszlop lassan megmozdult. Az egyiptomi őrszemek rájöttek, hogy az izraeliták elindultak, így hát elhangzott a parancs, és máris menetelni kezdett a hatalmas sereg. Bár hallották a héberek táborának megmozdulását, mégsem láthatták őket, mivel az izraelitákat megvilágító felhő hatalmas falként tornyosult előttük. A hang után tájékozódva indultak el azon az úton, amit Isten készített elő csodája révén népe számára. Egész éjszaka követték Izraelt, de nehéz szekereik miatt csak lassan haladhattak. Mégis kitartóan követték a zsidókat, várva a felhő felszállását, s hogy így rávethessék magukat a szökevényekre.

Az éjszaka árnyai végül elmúltak, felderengett a hajnal, és az üldöző sereg már-már utolérte a menekülő zsidókat… Ekkor a titokzatos felhő tűzoszloppá változott a megdöbbent egyiptomiak szeme láttára. Mennydörgések visszhangzottak, és villámok cikáztak. „A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyilaid széjjelfutkostanak. Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.” (Zsolt 77:18–19)

Az egyiptomiakat zavar és rémület szállta meg. Az elemek haragos tombolása közben, amelyben a haragvó Isten hangját hallották meg, igyekeztek kimenekülni az elhagyott partra. Mózes azonban ismét kinyújtotta a botját, és a feltornyosult vizek zúgva, tajtékozva és prédára sóvárogva csapódtak össze az egyiptomi hadsereg fölött, és elnyelték őket a tenger fekete mélységei.

A hajnal világosságában Isten megmutatta Izrael sokaságának mindazt, ami megmaradt hatalmas ellenségük hadaiból – a páncélba öltözött holttesteket partra vetette a víz. A legrettenetesebb veszélyből egyetlen éjszaka tökéletes szabadulást hozott Izrael számára… Csak Jehova hozta ezt a szabadulást, ezért a szívük hálával és hittel fordult Isten felé, és érzéseiket dicsőítő énekekben fejezték ki. – Christ Triumphant, 103. o.

Az egész egyiptomi sereg odaveszett, senki, még a fáraó sem maradt életben (lásd Zsolt 136:15). Döbbenetes vereség volt ez az egyiptomiakra nézve, Isten népének pedig hatalmas diadal. Nem is csoda, hogy a történelmük során a zsidók mindvégig, egészen a mai napig elbeszélik ennek eseményeit.

Ez az ének az Urat dicséri, aki hatalmas harcos, legyőzte népe ellenségeit. Mózes hosszasan fejtegeti ezt a témát, hangsúlyozva, hogy Isten, az Úr az erőssége, éneke, szabadítója. Nincs hozzá fogható, „Kicsoda olyan felséges, mint te, szentségedben, félelemmel dicsérendő és csodatévő” (2Móz 15:11, ÚRK)?

Mózes éneke csak Istenről szól, arról, hogy ki Ő és mit tesz. Mózes magasztalja, dicséri és csodálja az Urat népéért véghezvitt hatalmas tetteiért. Irántunk való jósága természetes módon ébreszt hálát és tiszteletet. A tartalmas lelki élet előfeltétele, hogy értékeljük szeretetét. Mózes különösen kiemeli Isten állhatatos szeretetét, dicsőíti az Urat, mert megszabadított népét egészen szent lakóhelyükig vezetni fogja. Megjövendöli, hogy Isten megalapítja szentélyét öröksége hegyén (2Móz 15:17), ami Sionra és a jeruzsálemi templomra mutat előre.

Jel 15:2­4 versében a megváltottak Mózes és a Bárány énekét éneklik. El tudjuk képzelni, miként hangzik majd a mennyben Isten dicsérete hatalmas, csodálatos tetteiért, azért, mert Ő igaz, igazságosan ítél, igazságosan cselekszik és szent?

Figyeljük meg az ének utolsó sorát: „Mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid” (Jel 15:4, HUNB). Erre akkor kerül sor, amikor nyilvánvalóvá lesz Isten minden ítélete – különösen azok, amelyeket az évezredeken át büntetlenül maradt gonoszságok és elnyomás felett hozott meg. A nemzetek megváltottai dicsőíteni fogják az Urat ítéleteiért.

A hajnal világosságában Isten megmutatta Izrael sokaságának mindazt, ami megmaradt hatalmas ellenségük hadaiból – a páncélba öltözött holttesteket a partra vetette a víz. A legrettenetesebb veszélyből egyetlen éjszaka tökéletes szabadulást hozott Izrael számára. A harchoz nem szokott rabszolgák hatalmas, de tehetetlen tömege – az asszonyok és a gyermekek, a szarvasmarhák, előttük a tenger, és mögöttük Egyiptom előrenyomuló, hatalmas hadserege – meglátta a vízen átvezető megnyílt ösvényt, és a remélt diadal pillanatában legyőzött ellenségüket. Egyedül Jahve hozta el számukra a szabadulást, és ezért szívük most hálával és hittel fordult felé. Érzelmüket csak Istent dicsérő énekben tudták kifejezni. Az Úr Lelke megnyugodott Mózesen, és ő a hálaadás diadalmas himnuszára tanította meg népét, amelyet a legkorábbi idők legfenségesebb himnuszaként ismer az emberiség: „Éneklek az Úrnak, mert fenséges Ő, lovat lovasával tengerbe vetett.” – Pátriárkák és próféták, 287–288. o.

 

Isten Lelke nyugodott meg Mózesen, és ő a hálaadás diadalmas himnuszára tanította meg népét, amelyet a legkorábbi idők legfenségesebb himnuszaként ismer az emberiség. Nem csak a zsidóké volt ez az ének. Rámutatott a feddhetetlenség összes ellenségének pusztulására, Isten Izraelének végső győzelmére. Pátmosz szigetén a próféta látta az „üvegtengert tűzzel elegyítve, és azokat, akik diadalmasok… látám állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek hárfái. És énekelik vala Mózesnek, az Isten szolgájának énekét és a Báránynak énekét.” (Jel 15:2–3)
Lelkünket Isten megszabadította a bűn rabságából, és nagyobb szabadulást vitt véghez érdekünkben, mint annak idején a Vörös-tengeren átkelő zsidókkal. A héberek seregeihez hasonlóan nekünk is dicsőítenünk kellene az Urat teljes szívvel, lélekkel és hangunkkal „az ő csodadolgaiért”. Akik Isten irgalmának nagy műveiről elmélkednek, de nem feledkeznek meg apró ajándékairól sem, felövezik derekukra az öröm övét, és szívük az Úrnak zeng éneket. Szüntelenül hálát kellene adnunk az Úr mindennapi áldásairért, de különösen a többi áldásért: Jézus haláláért, ami boldogságot és mennyet hozott el számunkra. – Conflict and Courage, 93. o.

 

Az egyiptomiak túlságosan merészen indultak el azon az úton, amelyet Isten a népe számára készített elő, de az Úr angyalai megakadályozták a harci szekerek előretörését. Az egyiptomiak nyugtalankodtak, mert lassan haladtak, és pánik uralkodott el rajtuk. Eszükbe jutottak a csapások, melyeket a héberek Istene küldött rájuk Egyiptomban, hogy rákényszerítse a fáraót az izraeliták elbocsátására, és most attól féltek, hogy mindannyian a héberek kezébe esnek. Elismerték, hogy Isten küzd Izraelért, ezért halálra rémültek, és megfordultak, hogy elmeneküljenek, amikor „szóla az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet a tengerre, hogy a vizek térjenek vissza az egyiptombeliekre, az ő szekereikre s lovasaikra. És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, és reggel felé visszatére a tenger az ő előbbi állapotára; az egyiptombeliek pedig eleibefutnak vala, és az Úr beleveszté az egyiptomiakat a tenger közepébe. Visszatérének tehát a vizek, és elboríták a szekereket és a lovasokat, a fáraónak minden seregét, melyek utánuk bementek vala a tengerbe; egy sem marada meg közülük, de Izrael fiai szárazon menének át a tenger közepén; a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobb és bal kezük felől. És megszabadítá az Úr azon a napon Izraelt az egyiptombeliek kezéből; és látá Izrael a megholt egyiptombelieket a tenger partján, és látá Izrael azt a nagy dolgot, amelyet cselekedék az Úr Egyiptomban: félé azért a nép az Urat, és hívének az Úrnak és Mózesnek, az ő szolgájának.”

Amikor a zsidók látták, hogy milyen csoda folytán pusztította el Isten az egyiptomiakat, hála és dicsőítő éneklésbe kezdtek. Mózes testvére, Mirjám hálaénekre vezette az asszonyok kórusát. – Spiritual Gifts, 3. köt., 235–236. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Kivonulás” c. fejezete, 237–245. o., Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., „Menjetek előre!” című fejezet (20–27. o.).

Isten az izraeliták mellett állt, még ha kevés volt is a hitük. Arra akarta tanítani és vezetni őket, hogyan gondolkozzanak és viselkedjenek választott népeként. Ellen G. White így magyarázza: „Az izraelitáknak nagyon kevés ismeretük volt Istenről, és benne való hitük is nagyon gyenge volt, és így minden bizonnyal elvesztették volna bátorságukat. Nem voltak felfegyverkezve és nem szoktak hozzá a háborúskodáshoz. A hosszantartó rabszolgaság bátortalanná tette őket és kiölte belőlük a harcias szellemet, ezenkívül az is megnehezítette helyzetüket, hogy feleségeik, gyermekeik, nyájaik és csordáik is velük voltak. Isten azzal, hogy a Vörös­tenger felé vezető úton vitte őket, tulajdonképpen nemcsak az ítélet, hanem a könyörület uraként is kijelentette magát” (i. m. 238. o.).
„Istennek a történelemben véghezvitt szabadító tette arról biztosít, hogy nem kell félnünk a jövőtől. Az utolsó szakasz fókuszába a későbbiekben fellépő ellenségek kerülnek, akikkel a nép Kánaán elfoglalásakor találkozik. Isten karjának »hatalmától elnémulnak, mint a kő« (2Móz 15:16). Lehetetlennek tűnő helyzetekkel szembesülve, amikor aggodalom tölt el, és nem tudjuk, merre forduljunk, bizonyosságot találhatunk
»Mózes énekében«, ami egy hatalmas eseménynek állít emléket Isten népe történelméből” (Andrews Bible Commentary. „Exodus”, Berrien Springs, MI, 2020, Andrews University Press, 214. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 3Mózes 12–18; Ellen G. White: Az apostolok története, 32. fejezet

1. Milyennek nyilvánították azt az embert, akinek egészen elhullt a haja?

2. Milyen mértékegység volt a „lóg”?

3. Mit kellett Áronnak bevinnie a függönyön belüli helyiségbe?

4. Hol olvashatunk Mózes negyedik könyvében a homoszexualitásról és az azért járó büntetésről?

 Általános áttekintés

Isten népének életében az Egyiptomból való kivonulás a legrendkívülibb történet az Ótestamentumban, amelyben Isten látványos módon közbelép. Miután elfogyasztották a húsvéti bárányt, az izraeliták készen álltak Egyiptom elhagyására. A fáraó végül elengedte őket. Fájdalmak közt megparancsolta Mózesnek és Áronnak, hogy menjenek el és imádják Istenüket. Mindenki szabad: férfiak, nők, gyermekek, valamint a nyájaik és csordáik. Ezt megelőzően Mózes joggal tagadta meg Egyiptom elhagyását, ha az izraeliták nem vihették magukkal összes családtagjukat és állatukat. Isten gondoskodott népe jövőjéről: nem engedte el üres kézzel az övéit Egyiptomból.

Miközben arra kérték a zsidókat, hogy hagyják el az országot, az egyiptomiak mindent megadtak nekik, amit kértek: ezüstöt, aranyat, ruhát – pontosan úgy, ahogy Mózes utasította őket. Ezek a dolgok a jogtalanul megtagadott fizetéseiket ellensúlyozták. Később az izraeliták eldönthették, hogy miként használják fel ezeket az ajándékokat. A szövetet, az aranyat, az ezüstöt és egyéb értékes fémeket és díszeket felajánlhatták a szent sátor építésére (2Móz 25:1–7), de dönthettek úgy is, hogy ékszereikkel együtt átadják Áronnak, hogy aranyborjút csináltasson belőlük (2Móz 32:1–2).

A tényleges „kivonulás” témája a történet leírásának elején (2Móz 12:37–41), folyamán (2Móz 13:21–22) és végén is hangsúlyt kap, ahol megtudjuk, hogy „megszabadítá az Úr Izraelt” (2Móz 14:30–31).

A. Ahhoz, hogy megértsük 2Mózes 12. fejezetének történelmi kontextusát, figyelembe kell vennünk a következő két szempontot:

430 év egyiptomi tartózkodás után Izrael népe most szabadon távozhatott az országból az Ígéret Földje felé. A héber wayehi („megtörtént”;

„volt”, „lett”, Károli: „lőn”) ige kettős megjelenésének köszönhetően 2Móz 12:41 versében, a szöveg szerzője az „ugyanazon a napon… az Úrnak minden serege kijöve Egyiptomnak földjéből” mondattal tulajdonít fontosságot ennek az időszaknak. Kezdetben csak József tartózkodott Egyiptomban; majd megérkezett Jákob is a teljes, 70 tagú családjával (2Móz 1:5); most azonban „mintegy hatszázezren vannak, csupán férfiak, a gyermekeken kívül” (2Móz 12:37; vö. 2Móz 38:26), ami azt jelenti, hogy hozzávetőleg kétmillió ember menetelt Egyiptomból az Ígéret Földje felé. Mózest kétségkívül kiképezték a hadászat terén, mialatt a fáraó udvarában nevelkedett, tudta tehát, hogyan szervezzen hadsereggé egy ekkora létszámú embertömeget. A bibliai szöveg megemlíti, hogy „ugyanazon a napon hozá ki az Úr az Izrael fiait Egyiptomból, az ő seregeik szerint” (2Móz 12:51; vö. 6:26; 7:4; 12:17, 41), amiből arra következtethetünk, hogy katonai egységekbe, zászlóaljakba volt sorolva a férfi lakosság. A kivonulás jól meg volt szervezve; de ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a karaván csak a nép leggyengébb tagjainak – a gyermekek és az idősek – gyalogló sebességével haladhatott.

B. A kivonulásra a legnagyobb valószínűség szerint – a konzervatív kutatók legjobb számításai alapján – Kr. e. 1450 márciusában került sor, amiből az következik, hogy a 430 éves időszak Kr. e. 1880­ban kezdődött. Hogyan kell értelmezni ezt a periódust? A konzervatív kutatók szerint két szempont létezik: (1) a 430 évet József korától a kivonulás idejéig, vagy (2) Ábrahám korától a kivonulásig számítják. Az egyiptomi – rövid vagy hosszú időtartamú (a héber maszoréta szöveg szerint csak „Egyiptom földjén”, a szamaritánus Pentateukhosz, valamint a görög Septuaginta­fordítás alapján viszont mind „Egyiptom földjén”, mind „Kánaánban”) – tartózkodásra vonatkozó két szempont értelmezéséhez, valamint a rövidebb egyiptomi tartózkodást alátámasztó bizonyítékok tanulmányozásához lásd az Adventista Bibliakommentárnak a témához fűzött megjegyzéseit (1. köt., 183–187, 313–315, 557. o.).

„Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek!”

Az izraeliták földrajzi szempontból sarokba voltak szorítva: előttük a Vörös­tenger, egyik oldalukon magas hegyek, a hátuk mögött pedig a fáraó állig felfegyverzett hadserege (további részletekért lásd Ellen G. White Pátriárkák és próféták c. könyvének „Kivonulás” c. fejezetét). Emberileg kiúttalan helyzet volt. A nép megrémült. Nem csoda, hogy Isten Mózes által bátorította őket: „Ne féljetek, megálljatok [az Úrban való bizalmatokban], és nézzétek az Úr szabadítását!” (2Móz 14:13). Természetünkből kifolyólag képtelenek vagyunk nyugton maradni és az Úr beavatkozására várni. Harcolni szeretnénk, amikor Isten közbelépésére kellene várnunk. Meg kell értenünk, hogy egyedül kegyelme és ereje által haladhatunk előre.

A feszültség érezhető volt a levegőben. Mi lesz a nép reakciója? Figyelemreméltó az események alakulása: Isten kiadja a parancsot: Előre!

Az Isten jelenlétét jelképező felhőoszlop a nép elől a sokaság hátához vonul, „az Egyiptombeliek tábora és az Izrael tábora közé” (2Móz 14:20). Mózes felemeli a pálcáját a tengerre, és egy erős keleti szél kettéválasztja a vizet: „és szárazzá tevé a tengert” (2Móz 14:21). Izrael átmegy a száraz tengermedren a túlsó partra. Az egyiptomiak a nyomukban vannak, de az Úr a Vörös­tenger vízébe fullasztja őket. Isten megmentette Izraelt, és egyúttal látványos győzelemmel ajándékozta meg.

Egyiptom az Istennel szembeszegülőket jelképezi. Az egyiptomiak két ok miatt pusztultak el: (1) makacsul ellenszegültek az élő Istennek; (2) le akarták győzni és foglyul ejteni az izraelitákat. Kapzsiságuk és erőszakosságuk okozta a vesztüket. Óriási különbség van a kegyelmet, szabadságot és üdvösséget felajánló Isten és a vak engedelmességet követelő, rettenetes rabszolgaságba és végül halálba taszító fáraó szolgálata között.

Az Úr szabadítása
A Kivonulás könyvének súlypontjában a következő mondat áll: „És megszabadítá az Úr azon a napon Izraelt” (2Móz 13:30). Ez a kijelentés az egész könyv mágnese, atommagja és teológiai mozgatórugója, mivel ebből indul ki minden, és ide tér vissza. Egyedül itt szerepel ebben a könyvben ez a szókapcsolat. Az Úrtól jött a szabadítás. A mondatban szereplő yasa` igének teológiai szempontból több jelentése van: „megszabadít”, „megment”, „megvált”, és az „Úr üdvözít/megszabadít” jelentésű Jézus személynév szerkezetében is benne rejlik (ahogy a Józsué és Ézsaiás nevekben is, ld. Mt 1:21). Isten minden izraelitát kiszabadított Egyiptomból, egy sem hiányzott közülük, szemben a fáraó hadseregével, amelynek minden katonája belefulladt a Vörös­tenger vizébe, „egy sem marada meg közülük” (2Móz 14:28). Az Úr teljes győzelmet aratott.

Az izraeliták Isten iránti félelemmel és bizalommal válaszoltak szabadulásuk csodájára (2Móz 14:31). A szöveg megemlíti, hogy ez a pozitív válasz akkor körvonalazódott bennük, amikor látták az Úr hatalmának megnyilvánulását az egyiptomiak ellen. A fáraónak és hadseregének célja valószínűleg az volt, hogy minél több izraelitát lemészároljanak, és ezzel erőt demonstráljanak velük szemben, az életben maradtakat pedig újból keserű rabigába fogják. Isten szerető, igazságos közbelépésének köszönhetően azonban a történet végének más lett a kimenetele. Izrael népe dicsőítő énekléssel fejezte ki háláját.

A kivonulás csodájának diadalmas végszójaként Mózes az Úr dicsőítésére buzdítja az izraelitákat, és egy káprázatos, rendkívül kifejező, költői képekkel teletűzdelt éneket ad elő (az esemény kontextusára 2Móz 15:19 verse világít rá). Mózes és Miriám éneke a győzelem és hála himnusza volt, amelyben az Úr fenséges hatalmú Hadvezérként jelenik meg. Az ének szövegének legmagasztosabb mondata a következő: „Az Úr uralkodik mindörökkön örökké” (2Móz 15:18); és mivel Ő a felmagasztalt és örök Király, Mózes kijelenti róla, hogy Istené az erő és a szabadítás, ezért dicsőíteni és magasztalni fogja Őt (2Móz 15:1–2). Senki sem olyan, mint Isten: „Kicsoda olyan, mint Te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csodatevő?” (2Móz 15:11); „fenséged nagyságával zúzod össze támadóid” (2Móz 15:7); „kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre” (2Móz 15:13). A hely, amelyre a 17. vers céloz, az „Úr szentsége”, amely „öröksége hegyén” található. Mózes poémája profetikus ének, amely a jeruzsálemi templomra utal.

A himnusznak hét tematikus szakasza van: (1) 2Móz 15:1–3: az Úr magasztalása; (2) 15:4–5: az Úr győzelme a fáraó ellen; (3) 15:6–7: az Úr magasztos fensége; (4) 15:8–10: az Úr teremtő hatalma és ítélete;

(5) 15:11: az Úr egyedi volta; (6) 15:12–16a: az Úr szeretete és az ellenség igájából való szabadítása; (7) 15:16b–18: az Úr a Király, aki nyugalmat ad népének az Ígéret Földjén. 2Mózes 15:6, 11 és 16 verséiben gondolatismétlés található Isten hatalmának hangsúlyozása céljából. Az ének a teremtés történetét is felidézi (1Mózes 1–2), és egy új fejezet kezdetét hirdeti meg a nép számára: a felszabadult Izraelnek mint nemzetnek a megalapítását.

Miriámot prófétanőnek tartották. Rövid éneke (2Móz 15:21) Mózes énekének több motívumát is ismétli (2Móz 15:1). Van azonban egy eltérő, fontos részlet. Miriám csörgődobbal a kezében arra buzdítja asszonytársait, hogy énekeljenek az Úrnak. Szíve telve van hálával, és hasonló érzésnek adnak hangot éneklőtársai is. Nagy valószínűség szerint ezek az asszonyok Miriámmal együtt a teljes éneket elénekelték, amely a bibliai leírásban csupán rövidített változatban szerepel.

A Kristály­tenger partján a megváltottak Mózes és a Bárány énekét fogják énekelni (ld. Jel 15:2–4). Ezek a dicsőítő himnuszok a szabadulás és a győzelem énekei, melyek Isten szeretetét, igazságosságát és hatalmát magasztalják.

Az Újszövetségben Pál apostol a Vörös­tengeren való átkelés monumentális képét metaforaként használta Izrael Krisztusban való lelki keresztségének szemléltetéséhez (ld. 1Kor 10:1–5).

1. Gyakran nehéz bízni az Úrban és ígéreteiben, főleg a veszélyes időkben, amikor segítő közbelépése nem látható, illetve nem következik be azonnal. Mit jelent „egy helyben maradni”, hogy meglássuk Isten szabadítását?

2. Az Úr nemcsak azt mondta Mózesnek, hogy imádkozzon, hanem hogy menjen is előre. Isten életünk minden helyzetében harcol értünk, vagy pedig arra vár, hogy mi cselekedjünk előbb, válaszként útmutatásaira? Honnan tudhatjuk, hogy várnunk vagy cselekednünk kell?

3. Miért van oly gyakran szükség arra, hogy Isten emlékeztessen és bátorítson a parancsával: „Ne féljetek!”? Miért csüggedünk el oly könnyen?

4. Hogyan nyert dicsőséget az Úr a fáraó és hadserege legyőzésével? Mi Isten dicsősége? Honnan tudták az egyiptomiak, hogy az Úr Isten minden csapásban benne volt, ami az országukat sújtotta?