VÁRJAD AZ URAT!

Text de memorat

„Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék a szíved és várjad az Urat.” (Zsolt 27:14)

E heti tanulmányunk: Zsoltárok 27:1492; 126; 131; Máté 18:3; Márk 16:1-8; Róma 8:18-252Péter 1:19

Elérkeztünk A zsoltárok könyvéről szóló negyedévi tanulmány utolsó hetéhez. Lelki utazásunk során érintettük a fenséges Teremtő, Király és Bíró tiszteletét, az isteni szabadítás, bűnbocsánat és üdvösség örömét, de a nagy fájdalom és szomorúság alkalmait, valamint Isten örök jelenlétének dicsőséges ígéreteit is, mint ahogyan az Úr véget nem érő imádatának várását. Az utunk azonban még folytatódik, az Úr eljövetelének reményében élünk, ugyanis akkor teljesedik be Isten utáni vágyakozásunk. A zsoltárok könyvéből kiemelt záró gondolat tehát legyen az, hogy „Várjad az Urat”!
Az Úr várása nem semmittevéssel, elkeseredve töltött idő, hanem hittel és bizalommal teljes cselekvés, amikor tettekben mutatkozik meg a hit és a bizalom. A ragyogó hajnal reményével űzi el az éjszaka sötétségét (Zsolt 30:6; 143:8). Szívünk megerősödik, ahogy megújul bennünk a remény és a béke. Arra sarkall, hogy keményebben dolgozzunk, a bőséges aratás kévéit gyűjtsük be az Úr misszióterületeiről (Zsolt 126:6; Mt 9:36-38). Nem fogunk megszégyenülni, ha az Úrra várunk, gazdag jutalmat nyerünk, mert hűséges az Úr minden ígéretéhez (Zsolt 37:7-11, 18, 34; 71:1; 119:137-138).

EGW idézet

Ne feledjétek, hogy erőtök forrása az ima. A munkás nem lehet eredményes, amíg kapkodva imádkozik, majd elrohan, hogy valaminek gondját viselje, attól tartva, hogy elhanyagolták, elfeledték. Istennek csak néhány elsietett gondolatot ad. Nem szakít időt az elmélkedésre, imára, és nem várja meg, míg az Úr megújítja testi és lelki erejét. Rövidesen fáradtság vesz erőt rajta. Nem érzi Isten Lelkének fölemelő, ihlető hatását. A Krisztussal való új élet nem eleveníti meg őt, nem csöndesíti le gondolkodását. „Várjad az Urat, légy erős, bátorodjék szíved, és várjad az Urat.” „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” (Zsolt 27:14; Sir 3:26) Vannak, akik egész nap és késő estig dolgoznak, hogy elvégezzék, amit feltétlenül elvégzendőnek tartanak. Az Úr szánakozva tekint ezekre a fáradt, túlterhelt terhek hordozóira, és így szól hozzájuk: „Jöjjetek énhozzám… én megnyugosztlak titeket.” – Bizonyságtételek, 7. köt., 243. o.

Mindannyian várjuk az Urat, Ő pedig megtanít, hogy dolgozzunk. Megmutatja nekünk, hogy milyen munkára vagyunk a legalkalmasabbak. Ez pedig nem arra buzdít, hogy független szellemmel induljunk el, és új elméleteket terjesszünk. Épp korunkban, amikor Sátán Isten törvényének eltörlésére törekszik az áltudományok felmagasztalása által, ügyeljünk gondosan arra, hogy elkerüljük mindazt, ami gyengítheti hitünket és szétforgácsolja erőinket. Mi mint Isten munkatársai legyünk összhangban az igazsággal és hittestvéreinkkel. Tanácskozzunk és működjünk együtt. Éppen az utolsó napok nagy csalásai közepette, amikor emberek szeme láttára sátáni elméletek érdekében megtévesztő csodák történnek, kiváltságunk, hogy Krisztus Jézusban elrejtőzzünk. Lehetséges, hogy keressük és elérjük az üdvösséget. És éppen e rendkívüli veszedelmek idején álljunk meg erősen, mozdíthatatlanul, hitünk gyökerezzék Isten biztos ígéreteiben és nem emberek szavában. – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 490–491. o.

Sokan még az áhítat pillanataiban sem részesülnek az Istennel való közösség igazi áldásából, mert túlságosan sietnek. Sietős léptekkel próbálnak belépni Krisztus szeretetteljes jelenlétébe, és csak egy pillanat erejéig akarnak ott időzni a szent légkörben, de nem várják meg a tanácsot. Nincs idejük a mennyei Mester mellett maradni, ezért a terheikkel együtt térnek vissza a teendőikhez. Nem elég egy pillanatra megállni az ő jelenlétében. Személyes kapcsolatra van szükségünk vele, és arra, hogy maradjuk Krisztus mellett. – The Faith I Live By, 225. o.
 

1. Olvassuk el Zsolt 27:14, 37:7, 9, 34, 39:8, 40:2, 69:7, Róm 8:18-25 és Gal 5:5 verseit! Mire kérik Isten népét ezek a szakaszok?

1. Olvassuk el Zsolt 27:14, 37:7, 9, 34, 39:8, 40:2, 69:7, Róm 8:18-25 és Gal 5:5 verseit! Mire kérik Isten népét ezek a szakaszok?

Az élet egyik legerősebb stresszhelyzete talán a várakozás. Mindegy, hogy kik vagyunk, hol élünk, milyen az élethelyzetünk éppen, időnként mindannyiunknak várni kell dolgokra. Várakozunk, akár sorban állunk egy üzletben, akár az orvostól várjuk a diagnózist, és általában nem szívesen tesszük. Viszont mi a helyzet azzal, amikor Istenre várunk? Nemcsak A zsoltárok könyvében találjuk meg az Úrra való várakozás gondolatát, hanem az egész Bibliában és számos más helyen. A legfontosabb szó itt a kitartás. Azt jelenti, hogy a lehető leghatározottabban eltökéljük: nem adjuk át magunkat a félelemnek, hogy az Úr talán nem jön el értünk. Isten hívő gyermeke vár, annak megingathatatlan tudatában, hogy hűséges az Úr, és aki rá vár, biztos lehet benne: a javára fordítja a dolgokat, még ha az adott pillanatban nem is feltétlenül látja úgy.
Az Úrra várás több görcsös kapaszkodásnál, mély vágyódás Isten után, hasonló az erős szomjúsághoz, amit az ember száraz vidéken tapasztal (Zsolt 63:2). A zsoltáros sok áldást vár Istentől, de minden reményénél, sőt életszükségleténél erősebb az a vágya, hogy közel kerüljön Istenhez. Amint a Római levél megkapó szakaszában olvassuk, Isten és az egész teremtett világ várja az idők végén a föld megújulását, valamint Isten és népe boldog találkozását. Pál így ír: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8:19).
Micsoda nagyszerű ígéret!
Szentlelke által az Úr addig is népével van, amíg a megváltást és az Istennel való találkozást várjuk, miközben „az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik” (Róm 8:22, ÚRK).
Ez idő alatt bizonyságot kell tennünk (ApCsel 1:4-8) a megváltási tervről, aminek a csúcspontja az új teremtés. Ez az, amire várunk, ez a reményeink végső beteljesülése. Adventistákként egyházunk neve is a reménységünkre utal. Várunk annak tudatában, hogy várakozásunk nem hiábavaló. Krisztus halála és feltámadása a második advent garanciája.
 

Nevezzünk meg néhány dolgot, amire éppen most várunk Istentől! Hogyan tanulhatunk meg bízva, hittel várakozni, amíg nem jön el az, amiért imádkozunk?

EGW idézet

Várjátok az Urat! Ismét mondom: várjátok az Urat! Segítséget kérhetünk az emberektől, és megtörténik, hogy nem segítenek. Kérhetünk viszont segítséget Istentől, és Ő így szól: „Megkapjátok.” Ezért tehát tudnotok kell, hogy kihez folyamodhattok, és kiben bízhattok. Ne bízzatok emberekben, és ne támaszkodjatok halandókra. Kapaszkodjatok erősen a Mindenhatóba, aki kijelentette: „Avagy fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!” Utána pedig várjatok, virrasszatok, imádkozzatok és dolgozzatok, miközben az igazság Napját szemlélitek. A Jézus arcáról sugárzó fény világítsa be a szíveteket, általatok pedig mások szívét is. „Ti vagytok a világ világossága… Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:14–16) Magasztaljuk Jézust az emberek előtt. – Reflecting Christ, 119. o.

Az Úr elé járulhatunk apró gondjainkkal és nehézségeinkkel, mint ahogy a nagyobb nehézségekkel is. Bármi is zavar vagy elszomorít, vigyük imában az Úr elé.
A lélek csendben, de mégis vágyódva kell, hogy keresse Istent, és akkor milyen kellemes és tartós lesz annak jelenléte, aki titokban lát, akinek a füle meghallja a szívből küldött imát! Az az ember, aki egyszerű hittel megy Isten elé, begyűjtheti a mennyei fénysugarakat, hogy erőt és támogatást nyerjen a Sátánnal vívott küzdelemben.
Ha szüntelenül az Urat szemléljük, ha engedjük, hogy a szívünk hálát és köszönetet mondjon neki, akkor a vallásos életünk folyamatosan felüdül. Imáink az Istennel folytatott párbeszédekké válnak, mint ahogy a barátok szoktak beszélgetni. Ő személyesen fogja kinyilatkoztatni titkait. Így gyakrabban tapasztalhatjuk meg a Jézus jelenlétének kellemes és örömöt hozó érzését. Az imák pedig távol tartják Sátán támadásait. – The Faith I Live By, 225. o.

Ha nem nyerünk azonnal választ imánkra, ne fáradjunk bele a várakozásba, ne hervadjunk le, ne veszítsük el lábunk alól a talajt. Kapaszkodjunk az ígéretbe: „Hű az, aki elhívott titeket, s Ő meg is cselekszi azt.” Akár a követelőző özvegy, sürgesd a kérésedet, légy szilárd a célkitűzésedben. Fontos-e, amit kérsz, és nagyon lényeges? Bizony az. Ne ingadozz tehát, mert lehet, hogy hited kerül megvizsgálásra. Ha értékes dolgot kívánsz, érdemes erősen, komolyan, kitartóan ostromolni érte az eget. Tied az ígéret, virrassz hát és imádkozzál. Légy állhatatos, akkor választ nyersz imádra. Hisz Isten ígérte meg. Ha nehezen kapod meg, többre becsülöd, mikor megkaptad. Az Ige világosan mondja, hogy ha kételkedsz, ne is várj el semmit az Úrtól. Az előbbi szöveg intést is tartalmaz, hogy ne fáradjunk bele, hanem támaszkodjunk szilárdan az ígéretre. Ha tehát kértek, az Úr bőven, szemrehányó szavak nélkül meg fogja adni. – Bizonyságtételek, 2. köt., 131. o.

2. Olvassuk el a 131. zsoltárt! Milyen tanítás rejlik ebben az Istennel való kapcsolatunkról?

Megszomorítja a hűségeseket, kísértésekkel és nehézségekkel bombáz szinte mindenkit a világ, amelyben Isten népe jelenleg él. A zsoltáros vigaszt talál, újból megerősödik abban, hogy ő Isten gyermeke, tőle függ az egész élete. Ezért mondja, hogy értelmetlen a felfuvalkodottság, megtévesztő, mert önzővé tesz, nem tudunk önmagunkon túllátni. A büszke ember vak, nem figyel fel Isten természetfeletti lényére.
Az igazak viszont Isten felé emelik a szemüket (Zsolt 123:1-2). Hatalmas voltát elismerve alázatosak lesznek, megszabadulnak az önzéstől és az üres ambícióktól. A zsoltáros megvallja: „Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem” (Zsolt 131:1, RÚF). Istennek a világban végbevitt, az emberi felfogást meghaladó tetteire utal. A modern tudomány megmutatja, hogy még a „legegyszerűbb” dolgok is elképesztően bonyolultak lehetnek, számunkra felfoghatatlanok, legalábbis egyelőre. A helyzet iróniája, hogy minél többet tudunk meg a fizikai világról, annál nagyobb titkokra bukkanunk.
Az anya és gyermeke szeretetteljes kapcsolatára utalva Zsolt 131:2 verse jól érzékelteti a „mint az anyjától elválasztott gyermek” (Zsolt 131:2, ÚRK) hasonlatával, hogy milyen nyugalmat talál az ember, menynyire lecsendesedik Isten ölelésében. Isten elválaszt bennünket az üres ambícióktól és a felfuvalkodottságtól, majd rávezet a szilárd táplálék fogyasztására, „hogy annak akaratját cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem” (Jn 4:34; lásd még Zsid 5:12-14). A 131. zsoltárban bemutatott gyermeki bizalom valójában érett hit, ami kiállja az élet nehézségeinek próbáját, tapasztalja, hogy Isten hű és igaz Igéjéhez.
A zsoltáros figyelme végül Isten népének jólétére terelődik. Végeredményben arra hívott el bennünket Isten, hogy vele szerzett tapasztalatainkkal erősítsük egyházát. Vagyis amit már személyesen megismertünk Isten hűségét és jóságát illetően, azt mondjuk el másoknak is, akik valamilyen oknál fogva még küzdenek a hittel. Szükség van Krisztusról szóló bizonyságtételünkre még az egyházon belül is, sokaknak kell saját tapasztalatot szerezniük!
 

„Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába” (Mt 18:3). Mit mond itt Jézus? Mi minden tartozik bele ebbe a gondolatba?

EGW idézet

Nem kell mindig gyermekeknek maradnunk a lelki dolgok terén szerzett ismereteinkben és tapasztalatainkban. Nem kell mindig azok nyelvén kifejeznünk magunkat, akik éppen csak elfogadták Jézus Krisztust, hanem imádságainknak és beszédünknek növekednie kell értelemben, ahogy haladunk előre az igazság terén szerzett tapasztalatokban. (…) És amikor eljön az utolsó nap, mi pedig meglátjuk, mit érhettünk volna el, ha kihasználtuk volna a menny által nyújtott segítségeket; amikor látjuk, hogyan növekedhettünk volna kegyelemben, és szemlélhettük volna úgy a dolgokat, ahogy Isten látja őket; amikor látjuk, mit veszítettünk azzal, hogy nem nőttünk fel érett férfivá és nővé Krisztusban, azt fogjuk kívánni, hogy bárcsak buzgóbbak lettünk volna. (…) Az Úr azt szeretné, ha megértenénk azt a pozíciót, amelyet a Magasságos fiaiként és leányaiként, a menny királyának gyermekeiként töltünk be. – Isten fiai és leányai, 330. o.

A mag kicsírázása a lelki élet kezdetét ábrázolja, a növény növekedése pedig a keresztény növekedés csodálatosan szép példája. Ahogy a természet mutatja, úgy van a kegyelem világában is. Fejlődés nélkül nincs élet. A növény vagy fejlődik, vagy meghal. A keresztény életben való fejlődés éppoly csendes, észrevétlen, de állandó, mint a növény növekedése. Életünk tökéletes lehet a fejlődés minden szakaszában; és ha Isten szándéka valóra válik bennünk, akkor állandóan előrehaladunk. A megszentelődés az egész élet munkája. Ahogyan lehetőségeink tágulnak, tapasztalatokban is gazdagodunk, és ismeretünk növekszik. Alkalmasak leszünk felelősség hordozására, és érettségünk arányos lesz a lehetőségeinkkel.
A növény azáltal fejlődik, hogy beépíti mindazt, amit Isten rendelt el élete fenntartására. Gyökereit a földbe ereszti. Merít a napfényből, harmatból és esőből. Magába szívja a levegő éltető kincseit. Így kell a kereszténynek is a mennyeiekkel együttműködve fejlődnie. Érezve tehetetlenségünket, ragadjuk meg a mélyebb tapasztalatok szerzésére kínálkozó alkalmakat! Miként a növény gyökeret ereszt a talajban, nekünk is mélyen meg kell gyökereznünk Krisztusban. – Krisztus példázatai, 65–66. o.

Isten súlyos, nehéz próbák által vonja közel magához népét – azzal, hogy feltárja előttük gyöngeségüket és alkalmatlanságukat, s megtanítja őket rá, egyedüli segítőjükre és biztonságukra támaszkodni: így éri el a célját. Eztán már készen állnak, hogy bármilyen szorult helyzetben fölhasználja őket a bizalom fontos tisztségeinek betöltésére, nagyszerű célok megvalósításához, melyekért képességeiket kapták. Isten próbára teszi az embereket. Vizsgálja őket jobbról is, balról is, így neveli, szoktatja, fegyelmezi őket. Jézus, a Megváltónk, az emberiség képviselője és feje maga is elviselte a próba idejét. Többet szenvedett, mint amennyi szenvedés elviselésére minket szólít… S most győzelmének érdemeire támaszkodva az ő nevében mi is diadalt arathatunk. – Bizonyságtételek, 4. köt., 86. o.
 

3. Olvassuk el a 126. zsoltárt! Mi ad erőt és reményt Isten népének? Az ebben a zsoltárban foglaltak közül mit alkalmazhatunk ma a saját életünkre?

Az Úr sokféle szabadítása Isten népe számára a bátorítás kimeríthetetlen forrását jelenti, ebből fakad reménységünk a jövőre nézve. Olyan hatalmas volt a múltbeli szabadítás, hogy valóra vált álomként beszélhetünk róla (Ézs 29:7-8). Az Urat a múltban történt szabadításáért dicsőítő nemzedék (Zsolt 126:1) fogságban van a zsoltár megírásakor (Zsolt 126:4)! Az énekek segítségével újra átélhető és a jelenben is tapasztalható a régi idők öröme és felszabadulása. Az új nemzedékek úgy tartják életben a bibliai történelmet, hogy azonosítják magukat azokkal, akik saját szemükkel látták az eseményeket. Az élő hit ápolja a múltban végbevitt nagy isteni tettek emlékét, de úgy, mint amit az Úr értünk, nem pedig csak értük (azaz a hívők korábbi generációiért) tett.
A múlt emléke megújítja a reményt a jelenben. A „patakokat a déli földön” (Zsolt 126:4) kifejezés remek szókép, azt érzékelteti, hogy Isten gyorsan és hatalmasan cselekszik népéért. A Júdától közvetlenül délre eső vidék száraz sivatagos terület, ahol az esős évszak heves áradásai következtében hirtelen alakultak ki a patakok, sebesen folyt a víz a medrükben. A korai és a késői esőnek fontos szerepe volt a mezőgazdasági év hozamában (5Móz 11:14; 28:12). A könnyek között végzett vetés és az örömteli aratás (Zsolt 126:5-6) képe szintén komoly ígéret arra, hogy a jelenlegi nehéz helyzetből Isten átvezet a boldog jövőbe.
Az aratási időszak végén az ókori héber zarándokok felvitték az évszak terményeit Isten jeruzsálemi templomába (2Móz 34:22, 26). Az aratás motívuma komoly lelki tanulságot közvetített az akkori embereknek. A vetést és a földek, gyümölcsösök, szőlőskertek megművelésének kemény munkáját az örömteli, bőséges aratás, szüret jutalmazza, hasonlóképpen a jelenben elszenvedett megpróbáltatások után Isten népe az idők végén az üdvösség örömét élheti meg. A nagy aratás hasonlata előremutat arra, amikor Isten helyreállítja országát a földön Krisztus második adventjekor (Ám 9:13-15; Mt 9:37). Azonban itt is előkerül a várakozás témája. Várni kell az aratásra, hasonlóképpen arra is, hogy meglássuk munkánk gyümölcsét, eredményét.
 

Idézzünk fel olyan eseteket, amikor világosan, félreérthetetlenül láttuk az Úr munkáját a magunk vagy mások életében! Hogyan meríthetünk bátorságot ezekből a tapasztalatokból a mostani küzdelmeink között?

EGW idézet

Ha az Úr kiválasztott hírnökei mindaddig várakoznának, amíg minden akadály elhárul az útjukból, akkor közülük sokan egyáltalán nem is mennének el a szétszórt nyáj felkutatására. Sátán kifogásokat hoz eléjük, hogy visszatartsa kötelességük teljesítésétől. A hírnökök menjenek ki Istenbe vetett hittel és bizalommal, és az Úr, aki elhívta őket, majd megnyitja előttük az utat annyira, hogy a munkások javára s nevének megdicsőítésére szolgáljon. Jézusnak, a nagy Mesternek, a mi példaképünknek nem volt hova fejét lehajtania. Élete a nehéz munka, gond és aggodalom élete volt; végül önmagát adta oda értünk. Azoknak, akik Krisztus helyett kérik a lelkeket, hogy békéljenek meg Istennel, és akik majd Krisztussal együtt akarnak dicsőségben uralkodni, el kell készülniük, hogy most szenvedéseinek részeseivé legyenek. „Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd. Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő kévéit emelve.” (Zsolt 126,5–6) – Tapasztalatok és látomások, 63. o.

Gyakran megesik, hogy mi [James és Ellen White] elcsüggedünk az elvárások miatt, de amikor látjuk az Urat, ahogy együtt munkálkodik velünk, és hogy lelkek térnek meg Krisztushoz, elfelejtjük a fáradtságot, csalódást és próbát, és megtiszteltetésnek érezzük, hogy Isten megengedte, hogy elvégezzük a ránk eső részt a munkából. Nagyon értékes imaórákat töltöttünk egyesekkel azok közül, akik el voltak keseredve. Együtt örültünk velük, amikor világosság árasztotta el lelkük sötét zugait. Az Úr valóban bátorította a szívünket, és megerősített a szolgálatunkban. Hisszük, hogy ez a gyülekezet bőséges gyümölcstermést hoz majd Isten dicsőségére.
Ó, bárcsak az imáitok eredményeképpen Isten megismertetné az igazságot azon lelkekkel, akik még a tévelygés sötétségében élnek! Az Úr Igéjének minden lapjáról világosság, értékes világosság árad. Az Ige az, ami megszentel. Ha őszinte vágy él bennünk, hogy lapjait tanulmányozva megismerjük kötelességünket, akkor angyalok jönnek el, hogy felfrissítsék az elmét, és megerősítsék abban, hogy megértse az Isten Igéjében kinyilatkoztatott szent dolgokat. – This Day With God, 174. o.

Bíznunk kell Istenben. Ő tartja ezt a világot a kezében. Isten a mi oldalunkon áll. Az egész menny arra vár, hogy együtt munkálkodhasson velünk. Az Úr mindennél és mindenkinél felettébb való. Akkor miért kellene félnünk? Az Úr mindenható; akkor miért rettegnénk? Hajdanán Isten megszabadította népét, és nekünk is segíteni fog, ha az ő erejére támaszkodva haladunk előre. (…)
Dolgozzunk úgy, ahogy eddig még nem tettük! Tegyük félre az önzést, és kapaszkodjunk szorosan hit által Jézusba! Mutassuk be a világnak Őt, akinek a lénye tízezer közül is kitetszik! – That I May Know Him, 342. o.
 

4. A szombat melyik két szempontját emeli ki a 92. zsoltár?

Isten dicsőítése hatalmas tetteiért (Zsolt 92:5-6) és az igazak édeni bemutatása (Zsolt 126:13-15) világos utalás a teremtésre, ez az első eleme annak, amire a szombat emlékeztet. A zsoltár magasztalja még az Urat, az igaz Istent az ellenségek felett aratott győzelméért is (Zsolt 92:8-16), megerősítve ezzel a szombat második elemét, a gonosztól való szabadítást (5Móz 5:12-15). A 92. zsoltár tehát magasztalja Istent a múltban végbevitt teremtő munkájáért, továbbá azért, hogy a jelenben fenntartja a világot, valamint előre mutat a végidei reménységre, Isten országára, ahol örök béke és rend uralkodik.
A nép azért élvezheti a szombati nyugalmat, mert az Isten „Felséges” (Zsolt 92:2), a magasságban lakozik, mindenek felett, ami legyőzhetetlen előnyt képez számára az ellenségekkel szemben. A Felséges Úr ugyanakkor kész lehajolni, hogy megszabadítsa azt, aki hozzá kiált. Az Úr teremtő és megváltó tetteinek Isten imádatára és szeretetére kell késztetnie az embert. A megváltás reménye nélkül ugyanis nem lenne különösebb okunk az örömre a bűnbe esett világban. Dicsérjük hát az Urat, nemcsak mint Teremtőt, hanem mint Megváltót is!
A „friss olaj” (Zsolt 92:11, ÚRK) jelzi a zsoltáros újbóli elhatározását, hogy szolgálni fogja Istent újból felszentelt szolgájaként. Olajjal kenték fel a kiválasztottakat, papokat és királyokat (2Móz 40:15; 1Sám 10:1). Azonban a zsoltáros egy ritkább héber szó, a bálal választásával él, amit jellemzően nem Isten szolgáinak a felkenésére használtak, hanem arra, amikor az olajat „összekeverték”, „vegyítették” az áldozat többi részével (2Móz 29:2; 3Móz 2:4-5). A zsoltáros arra utal, hogy élő áldozatul szánja magát az Úrnak, egész valóját neki szenteli (Róm 12:1).
Nem meglepő, hogy az odaszentelés gondolatával találkozunk a szombatnapra való zsoltárban, ugyanis a szombat a jele annak, hogy az Úr megszenteli népét (2Móz 31:13). A pálmafák és libanoni cédrusok képe úgy jeleníti meg Isten népét, mint akiknek a hite erősödik az Úr csodálatos céljaiban és szeretetében, mind jobban értékelik Őt. A szombat a jele az örök szövetségnek, amit népével kötött az Úr (Ez 20:20), tehát a szombati nyugalom elengedhetetlen Isten népe számára, mert megerősíti őket, hogy bizakodva várják, amíg minden szövetségi ígéretét beteljesíti az Úr (Zsid 4:1-10).
 

Olvassuk el újból a 92. zsoltárt! Milyen nagyszerű reménységet ígér ez a szakasz? Hogyan találunk vigasztalást általa itt és most?

EGW idézet

Mivel a szombat a teremtői hatalom emlékezete, ezért minden más nap felett ez az a nap, amikor meg kell ismernünk Istent teremtett művei által. A gyerekek elméjében a szombat gondolatát össze kell kapcsolnunk a természet szépségével! Boldog az a család, amelyik az istentisztelet helyét réteken át, tó partján vagy ligeteken keresztül közelítheti meg, mint ahogy Jézus és tanítványai a természetben igyekeztek a zsinagóga felé! Boldog az az apa és anya, aki gyermekeit Isten Igéjéből taníthatja a természet nyitott könyvén keresztül; akik összegyűlhetnek a zöld fa alatt a friss, tiszta levegőn, hogy tanulmányozzák a Szentírást, és dicséretet énekeljenek a mennyei Atyának! – Előtted az élet, 251. o.

A menny munkája sohasem szűnik meg, és az embernek sem kell megpihennie a jó cselekedetek véghezvitelében. A szombat nem a haszontalan semmittevés idejéül rendeltetett. A törvény megtiltja a világi munkát az Úr pihenőnapján; a megélhetés érdekében végzett mindennapi tevékenységet szüneteltetni kell, a világi örömökért vagy haszonért való munka sem törvényes e napon – de ahogy Isten megszűnt teremtő munkájától, megpihent szombaton, és megáldotta, úgy kell az embernek is elhagynia hétköznapi elfoglaltságát, és az egészséges pihenésnek, a magasztalásnak és a szent cselekedeteknek szentelnie a szent órákat. Krisztus munkája, a beteg meggyógyítása tökéletes összhangban volt a törvénnyel, és megtisztelte vele a szombatot. – Jézus élete, 207. o.

A Bibliában bemutatott szentség az ember egész lényét – értelmét, lelkét és testét – érinti. Pál így imádkozott a thesszalonikaiakért: „egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére” (1Thessz 5:23). Ezt is írja a hívőknek: „Kérlek azért titeket, atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul.” (Róm 12:1) Az ősi Izrael korában minden állatot, amelyet áldozatként hoztak Isten elé, a pap gondosan megvizsgált, és ha bármilyen hibát talált benne, nem fogadta el, mert az Úr megparancsolta, hogy az áldozat hibátlan legyen. A keresztényeknek testüket kell odaszánniuk „élő, szent és Istennek kedves áldozatul”. Hogy ezt megtehessék, minden képességüket a lehető legjobb állapotban kell tartaniuk. Minden szokás, amely csökkenti a fizikai és a szellemi erőt, alkalmatlanná teszi az embert arra, hogy a Teremtőnek szolgáljon. És vajon megelégszik-e Isten olyan dologgal, aminél jobbat is tudnánk nyújtani? Krisztus azt mondta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből.” Azok, akik teljes szívükből szeretik Istent, a legjobb szolgálatot szeretnék neki nyújtani, és állandóan arra törekszenek, hogy minden képességüket összhangba hozzák azokkal a törvényekkel, amelyek segítik az embert, hogy talentumait Isten szolgálatába állítsa. – A nagy küzdelem, 473. o.
 

5. Olvassuk el Zsolt 5:4, 30:6, 49:15, 59:17, 92:3, 119:147,  2Pt 1:19 és Jel 22:16 verseit! Melyik napszakot mutatják be ezek az igék az isteni szabadítás szimbólumaként? Miért?

A Zsoltárokban jellemzően reggel várják Isten szabadítását, akkor mutatkozik meg kegyelme, véget vetve a csüggedés és nyomorúság hoszszú éjjelének (Zsolt 130:5-6). A 143. zsoltár szerint Isten szabadítása visszafordítja majd a halál mostani sötétségét (Zsolt 143:3) az új nap hajnalán (Zsolt 143:8); azt, aki a sírban van (Zsolt 143:7) „egyenes földre” (Zsolt 143:10) viszi, hogy ott lakjon.

6. Olvassuk el Mk 16:1-8 szakaszát! Mi történt azon a reggelen, amiről ez a rész szól? Miért fontos ez számunkra?

Jézus Krisztus feltámadásának hajnala az üdvösség útját nyitotta meg minden hívő számára. Amikor Jézus tanítványai találkoztak a feltámadott Úrral, teljes mértékben tapasztalták Zsolt 30:6 ígéretének erejét:
„este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm.” Csakis Isten kegyelmének és feltétel nélküli szeretetének köszönhető, hogy a sírásunk örömre vált (Zsolt 30:6,8).
Amint a hajnalcsillag egy új nap érkezését hirdeti, Isten gyermekeinek a hite az örök élet új valóságát jelzi (2Pt 1:19). A jelenések könyve úgy nevezi Jézust, hogy „a fényes hajnalcsillag” (Jel 22:16, ÚRK). Őt várjuk, hogy megalapítsa országát, ahol nem lesz többé éjszaka, sem gonoszság, sem halál (Jel 21:1-8, 25). Végeredményben ez az, ami után mindennél jobban vágyakozunk, amikor az Úrra várunk, és erre valóban érdemes várni!
„József feltört sírboltja felett Krisztus győzedelmesen jelentette ki: »Én vagyok a feltámadás és az élet« (Jn 11:25). Ezeket a szavakat csak egy Istenség mondhatta el. Minden teremtett lény Isten akaratából és hatalmából él. Mindnyájan függő viszonyban levő elfogadói az Istentől való életnek. A legmagasabb rangú szeráftól a legalázatosabb lelkes lényig mindenki az életnek ebből a forrásából töltődik meg élettel. Istenségében Krisztusnak megvolt a hatalma arra, hogy széttörje a halál bilincseit” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 692. o.).
 

Azt mondják, hogy a születésünkkor a sejtjeinkbe vésődik a halál, és ez jelenleg igaz is a bűnbe süllyedt emberiségre nézve. Azonban mit ígér Jézus feltámadása a halállal kapcsolatban? Miért ne feledjük soha, hogy számunkra csak átmeneti állapot a halál?

EGW idézet

Mikor a menny világossága ragyog az emberre, arca a benne élő Úr örömét fogja kifejezni. Krisztusnak a lelkükből való távolléte teszi szomorúvá és kételkedővé az embereket. Ezért szomorú az arcuk. Életük a sóhajok zarándoklata. Isten Igéjének alaphangja örvendezés az őt befogadók számára, mivel övék az élet világossága. A világosság örömöt és boldogságot hoz, s ez az öröm az életben és jellemben jut kifejezésre. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1144. o.

A hit, hogy Isten szeret, és gondot visel rólunk, megkönnyíti a bajt és szenvedést, és örömteli megelégedéssel tölt el jólétben és szükségben egyaránt. A mennyből jövő világosság közvetlenül hat az egészségre, meghosszabbítja az életet, és így az Úr minden áldását jobban élvezhetjük. Az igazi vallás a boldogságnak soha ki nem apadó forrását nyitja meg az ember számára, és sokkal jobbat nyújt, mint amit ő keres. Az ember akkor követi el a legnagyobb igazságtalanságot önmaga ellen, amikor ellenkezik Isten akaratával. Mert a Teremtő által tiltott utakon nincsen igazi boldogság; Ő tudja, mi a jó gyermekeinek, és minden terve a javunkra van. Az engedetlenség útja nyomorba, veszedelembe visz, de „az ő útjai gyönyörűséges utak, és minden ösvényei: békesség” (Péld 3:17). – Pátriárkák és próféták, 600. o.

Micsoda változás ment végbe a tanítványok szívében, amikor újra láthatták Mesterük kedves arcát (Lk 24:32)!… Tanúi voltak Isten bölcsességének és hatalmának, és tudták, „hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény” nem szakaszthatja el őket „az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm 8:38–39). (…) Így szól az Úr: „Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm.” (Zsolt 30:6) A tanítványok találkoztak a feltámadás napján a Megváltóval, és szavai hallatán gerjedezett a szívük; tekintetük az értük megsebzett fejére, kezére és lábára esett; mennybemenetele előtt pedig kivezette őket egészen Bethániáig, és áldásra emelve kezét megparancsolta nekik: „Elmenvén e széles világra hirdessétek az evangéliumot”, majd hozzátette: „ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mk 16:15; Mt 28:20)… Még ha útjuk az övéhez hasonlóan az áldozat és mártíromság útja is – korábbi tanítványságuk reménységével, valamiféle földi trón dicsőségével?! Ő, aki „véghetetlen bőséggel” mindezeket megcselekedheti, „feljebb, hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk”, megadta nekik – a szenvedésében és örömében való részesüléssel együtt – a „sok fiak dicsőségre” vezetésének kimondhatatlan örömét, az „igen-igen nagy örök dicsőséget”. – A nagy küzdelem, 349–350. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézushoz vezető út, „Növekedés Krisztusban” c. fejezet, A nagy Orvos lábnyomán: „A próbák fegyelmező ereje” című fejezet (470–473. o); Az evangélium szolgái: „Személyes szolgálat” című fejezet (185–187. o.)

A zsoltárok újból és újból arra bátorítanak, hogy várjunk az Úrra. Amikor a várakozást terhesnek, bizonytalannak és magányosnak érezzük, gondoljunk csak a tanítványokra Jézus mennybemenetele napján (ApCsel 1:4-11)! Jézus a szemük láttára emelkedett a mennybe, ők pedig ottmaradtak, hogy várják, amíg visszatér, egy jövőbeli ismeretlen napon. Vajon ki érzett már annál erősebb vágyakozást, mint a tanítványok akkor, hogy megkaphassák Isten áldását? Biztosan így sóhajtottak: „Urunk, vigyél minket magaddal most!” Mégis azt az utasítást kapták, hogy várják az Atya ígéretét és Jézus visszatérését.
Várták a Szentlélek ajándékát, majd erővel hirdették az evangéliumot a világnak (ApCsel 1:12-14; 2. fejezet). Elképzelhetetlennek tűnik az Úr parancsa, hogy várjunk rá, ha nem munkálkodik bennünk Szentlelke által. Emberi lelkesedés képtelen kiállni a várakozás nyomását, ami gyenge lényünkre nehezedik, ezt csak úgy bírhatjuk ki, ha Jézus Krisztusban maradunk, személyes kapcsolatban vagyunk vele. Miközben tovább várunk az Úrra, békét és megnyugvást találunk a Zsoltárokban. Imáink és énekeink által szívünk Isten szívéhez közeledhet.

Naponkénti tanulmányozásra: Jeremiás 49 – Siralmak 3;
Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Étrend és egészség” c. fejezet, a „Rossz étkezési szokások” c. alfejezettől a fejezet végéig
 

1. Mit hozott elő az Úr az Ő tárházából?

2. Mihez hasonlatosak a lovak Jeremiás 51. fejezetében?
 

3. Kinek az uralkodói széke lett a babiloni királyok széke fölé helyezve?

4. Folytasd a kérdést: „Avagy megegyék az asszonyok?
 

5. Melyek az étkezéshez alkalmatlan időpontok?

A zsoltárokban a várakozás fogalma kitartó hitet feltételez. A hívők fel vannak szólítva, hogy várják az Úr ígéretei teljesedését, ahogy Ábrahámot és Sárát is felszólította az Úr, hogy várják a megígért gyermek világrajöttét (1Móz 12:1–4; 21:1–5), amely végül huszonöt év múlva be is következett. Hasonlóképpen, Izrael népe is várta a szabadulást, s közben 340 évet szenvedett az egyiptomi fogságban, mielőtt elindulhatott a megígért ország felé (1Móz 15:13; 2Móz 12:40–41). A zsoltárírók is kitartóan hittek, Isten ígéreteibe kapaszkodtak, ahogy Dániel is, aki várván várta a zsidók visszatérését az ígéret földjére (Dán 9:1–2), a Jeremiás könyvében lejegyzett 70 éves próféciának megfelelően (Jer 29:10–11). A zsidók is évszázadokon keresztül várták a megígért Messiást mindaddig, míg betelt az idő, és Jézus emberi testben lejött a földre.
A várakozást két változó alkotja: (1) az ígéret teljesedésére való várakozás, és (2) a perspektíva, hogy ami meg van ígérve, az egy bizonyos időn belül teljesedni fog. Az életben, amikor várakozunk, cselekvő módon előrelátunk egy bizonyos eseményt a jövőben, legyen szó egy új munkahelyről, egy közelgő esküvőről, egy gyermek születéséről, valamely akadémiai titulus megszerzéséről, utazásról, stb. A szóban forgó esemény megelőlegezése és annak teljesedése között el kell telnie egy bizonyos időnek. Ugyanez érvényes Isten ígéreteire is mindennapi életünkben, ahogy a megváltási terv végső eseményeinek teljesedése esetében is.

Hat héber igét vagy szót használnak a zsoltárírók, amikor a várakozással kapcsolatos kihívásokat akarják kifejezni. Röviden elemezzük ezeket.

Qawah
A qawah a leggyakrabban használt héber ige a reménység fogalmának kifejezésére, amelynek jelentései a következők: „reménységgel várakozni”, „megelőlegezni, előrelátni (valamit, pl. eseményt, ford. megj.)”,
„remélni/reménykedni”. A Zsoltárok könyvében húszszor jelenik meg, a tárgya pedig az „Úr” tulajdonnév, Ő az, akiben a zsoltáros reménykedik, akibe a reménységének horgonyát veti, aki után vágyódik: „Senki ne szégyenüljön meg, aki téged vár” (Zsolt 25:3; lásd 69:7); „Ártatlanság és becsület védelmezzenek meg engem, mert téged várlak” (Zsolt 25:21); „Csak Istenben nyugodjál meg, lelkem, mert tőle van reménységem” (Zsolt 62:6). Ezek a bibliaversek világosan kimondják: mindig és csakis az Úrban kellene bíznunk!
A qawah főnévi alakja a tiqvah, jelentése: „reménység”. „Mert te vagy az én reménységem, ó, Uram, Istenem, én bizodalmam gyermekségemtől fogva!” (Zsolt 71:5). A zsoltáros szerint az egyedüli reménységünk ebben az életben Isten. Miután az emberi lét mulandóságán elmélkedik, így kiált az Úrhoz: „Tebenned van bizodalmam!” (Zsolt 39:8).
A qawah ige negatív jelentéssel is használatos, például: „Vártak rám a gonoszok, hogy elveszessenek” (Zsolt 119:95). A szónak e negatív jelentése figyelmeztet minket, bűnösöket, hogy a várakozás vagy a reménykedés gyakran negatív eredményre összpontosít. Hogy megóvjuk magunkat ettől a tendenciától, elvárásainknak a Szentlélek által megújult szívekből kell származniuk.
Yahal A yahal ige jelentése: „várni”, „remélni”, „tűrni”, „vágyódni (valami, valaki után)”. A qawah ige után ez a leggyakrabban használt igegyök az Ótestamentumban, amely a reménység gondolatát fejezi ki. 48 szövegkörnyezetben jelenik meg, ebből 21 a Zsoltárok könyvében. A yahal általában a qawah igével áll kapcsolatban (Jób 30:26; Zsolt 39:9; 130:5; Péld 10:28; 11:7; Ézs 51:5).
Jób könyvében a yahal igét javarészt a hiábavaló, hasztalan reménységre alkalmazzák, s így az Istennel összefüggésbe nem hozható várakozás kifejezésére használják (Jób 6:11; 14:14; 29:21). A Zsoltárok könyvében azonban más a helyzet. Egyértelműen Isten a yahal szó által kifejezett reménység vagy várakozás tárgya. Zsoltár 31:25: „Bátorodjék a ti szívetek mindnyájan, akik várjátok az Urat!”; 33:22: „Legyen, Uram, a te kegyelmed rajtunk, amiképpen bíztunk te benned!”; 38:16: „Mert téged vártalak, Uram, te hallgass meg!”; 39:8: „Te benned van bizodalmam.”; 42:12: „Bízzál Istenben!”; 69:4: „Szemeim elbágyadtak, várván Istenemet.”
Teremtőnk megérdemli a teljes bizalmunkat. A hűségébe és szeretetébe vetett bizodalom az alapja bármely igaz vallásnak és hiteles kapcsolatnak Istennel. Ez a kapcsolat az Ő irgalmán és szerető jóságán nyugszik, amelyet a benne bízókra áraszt (Zsolt 33:18; 147:11).
Az imént felsorolt bibliai igazságok fényében szükséges, hogy a figyelmünket újból a 119. zsoltárra irányítsuk, amelyből kiderül, hogy reménységünk tárgya Isten Igéje (119:43, 49, 74, 81, 114, 147). Isten szája szólta – és ezt a Szentírás is tanúsítja –, hogy ez képezi az egyetlen igazi alapot a keresztény hit számára. A Biblia lapjain és ígéreteiben találja meg a keresztény üdvössége bizonyosságának reménységét. Az ellenség tudatában van ennek, ezért támadja a Szentírást, megpróbálván elvonni a hívők figyelmét a Szent Könyvben rejlő igazságokról, illetve mítoszként, emberi kitalációként feltűntetve a Bibliát. Az összes bizonyítéknak, ami a Biblia hitelességének alátámasztására a rendelkezésünkre áll – átalakító ereje, teljesedett jövendölései és csodálatos ígéretei –, meg kellene győznie minket arról, hogy a zsoltárossal együtt határozottan kijelentsük: „Várom az Urat, várja az én lelkem, és bízom az Ő ígéreteiben” (Zsolt 130:5). Mindenekfelett tehát összpontosítsunk a Szentírásra, minden reménységünk forrására!

Hkah
A hkah ige jelentése: „várni”, „tűrni”, „előrelátni”, „remélni”. Akárcsak a yahal ige esetében, ezúttal is a hkah tárgya általában Isten (Ézs 8:17; 30:18; 64:3; Sof 3:8).
A hkah ige mindössze kétszer tűnik fel a Zsoltárok könyvében. Először a 33. zsoltár – a világot teremtő és fenntartó Isten dicsőségére írt egyik himnusz (Zsolt 33:1–11) – 20. versében jelenik meg. A zsoltár kulcsszövege a 12. vers, mely kijelenti, hogy „boldog nép az, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet (az Úr) örökségül választott magának.” Isten e választása a hívő Istenbe vetett bizalmának az alapja, karunk erejében, a fegyverekben és a harcosokban nem bízhatunk (Zsolt 33:16–17). A zsoltáros kihirdeti: „Lelkünk az Urat várja, segítségünk és pajzsunk Ő” (Zsolt 33:20). Világi, anyagias kultúrában élő emberekként hajlamosak vagyunk a pénzünkben, képességeinkben, okleveleinkben, a tudományban vagy országunkban bízni, viszont keresztényekként a bizalmunknak kizárólag az Úrban kell nyugodnia.
A hkah ige másik előfordulási helye a 106. zsoltár, ahol a türelmes magatartás hiányára utal. Történelmi zsoltárról van szó, ahogy azt az előző tanulmányban már említettük. A 7. versben a szerző megemlékezik Isten csodáiról, amelyeket a kivonulás és az ezt követő vándorlás idején vitt véghez népe érdekében. De Isten népe „hirtelen elfeledte cselekedeteit, nem várák (hkah) az Ő tanácsait “(Zsoltár 106:13).

Mi is küzdünk ma ezzel a kísértéssel. Könnyen megfeledkezünk arról, hogy mit tett értünk az Úr életünk során, s emiatt nehezünkre esik reménykedve várni ígéreteinek teljesedését. Az a szív, amely megfeledkezik arról, hogy reménykedjen az Úrban, kétségbeesetten megpróbál
„segíteni” az ígéretek teljesítésében, ahogy Jákob és anyja, Rebeka történetében is láthatjuk. Türelmetlenek voltak, szinte bármit képesek lettek volna megtenni az elsőszülöttnek járó áldás megszerzéséért, ahelyett, hogy megvárták volna, hogy az Úr az általa meghatározott időben véghezvigye tervét.

Dumah
A dumah főnév jelentése: „csend(esség)”, „nyugalom”, „pihenés”.
„A dumah szó a halál csöndjére utal (Zsolt 94:17; 115:17), […] de jelenthet hallgatást vagy pihenést is, amely az Istenbe vetett bizalmat tükrözi (Zsolt 39:2–3; 62:2), vagy éppen a nyugalom hiányát, amit Isten látszólagos passzivitása okoz (Zsolt 22:3)” (a dumah szócikk a New International Dictionary of Old Testament Exegesis szótárban, 1. köt., 912. o.).
A 62. zsoltárban a szerző ezt a főnevet a csendben várakozás kifejezésére használja. A szó kétszer jelenik meg a szövegben, először a 2. versben: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget” (Új Fordítású Biblia), majd pedig a 6.-ban: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget” (Új Fordítású Biblia).
A Zsoltárokon kívül a Szentírásban a várakozás a csend megőrzését, a hallgatást feltételezi. A várakozás idején a legjobb módja a türelem gyakorlásának a hallgatás és az Isten Igéjén való elmélkedés. Ez a hozzáállás segít támaszt találni és felkészülni a türelem próbájára, amelyen át kell esnünk, mielőtt megláthatnánk várakozásunk teljesedését. A Szentírás bátorít, miközben várakozunk: „Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet, és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne, mert eljön, el fog jönni, nem marad el” (Hab 2:3).

Szabar
Az Ótestamentumban a szabar igét az eddig elemzett szavakhoz képest ritkábban használják a reménység gondolatának kifejezésére. A szabar ige esetében a „várni (pl. valakitől valamit)”, „remélni”, „kutatni” jelentéssel van dolgunk. A zsoltáros bizalommal jelenti ki: „Boldog, akinek segítsége a Jákob Istene, és reménysége van (szabar) az Úrban, az ő Istenében” (Zsolt 146:5). Az Úrban gyökerező bizalom boldoggá teszi a hívőt, akkor is, ha próbák nehezednek rá. Tanulmányozásunk során meggyőződhettünk, hogy miért bízhatunk Istenben és imádhatjuk Őt. A motivációk között központi helyet foglal el a reménység.
Érdekes módon, a zsoltáros két ízben használja a szabar szót a várakozás gondolatának kifejezésére. Zsoltár 104:27 és 145:15 versében az állatok a Teremtőre szegezik tekintetüket, tőle várva eledelüket: „te reád néznek, hogy megadjad eledelüket”; „mindenki szemei te reád vigyáznak.” Ezek a képek előre utalnak Jézus szavaira: „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-e azoknál?” (Mt 6:26). A kép tanulsága szerint nekünk is ugyanilyen türelemmel kell várnunk a menny áldásaira, melyeket Isten megígért nekünk. Ápolva magunkban a türelmet és az alázatos, gyermeki hitet, várakozásunk alatt erőre kapunk, következésképpen az imaéletünk is megerősödik.

Hil
A hil ige jelentése: „vajúdni”, „vonaglani/gyötrődni”, „remegni/reszketni”, „(valamint) megszülni”. Következésképpen a 37. zsoltár 7. verse szabad fordítása ekképpen hangzik: „Légy csendben, és vajúdás árán várj az Úrra!” A hosszútűrés, amelyet Isten ígéreteinek teljesedésére várva tanúsítanunk kell, hasonlatos a szülőasszony vajúdásához. Ez a szenvedéssel teli időszak fáradozással, erős fájdalmakkal és könnyekkel jár. A vajúdás eredményeképpen megszületett gyermek azonban kárpótolja a szenvedés anticipációját és tapasztalatát. Hasonlóképpen, az Úrra való várakozás is sokszor nyugtalansággal és időleges szenvedéssel jár, viszont az eredmény Isten gazdag áldása lesz!

A reménység földi és lelki életünk minden részletének fontos összetevője. Pál apostol a hittel és a szeretettel együtt említi, ezek lévén a Szentlélek által vezetett termékeny keresztény élet legmagasabb erényei (1Kor 13:13).
A reménység erőt ad, amikor betegséggel vagy tragédiával kell megküzdenünk. A reménység az a tűz, amely bennünk ég, táplálva a vágyat, hogy belekapaszkodjunk Isten ígéreteibe. Ezt a lángot a maga során a Szentírás naponkénti olvasása és a benne foglaltak feletti elmélkedés táplálja. Életünk minden egyes problémájára megoldást találhatunk a bibliai igazságok gyöngyszemeiben. A reménység a kéz, amely megragadja ezeket a felcsillanó kincseket, és rögzíti őket a szívben. Miközben várjuk Isten Igéjének teljesedését, türelmünk próbára van téve, olykor órák hosszán át, máskor éveken keresztül, de a reménység az, ami erőt ad kitartani, a próba időtartamától vagy erősségétől függetlenül.
Kétségkívül, a reménység az a tulajdonság, amely tekintetünket a menny felé irányítva tartja, miközben az Úr Jézus második eljövetelét várjuk.