Jézus, aki nyugalmat ad

Alapige: „Annakokáért megvan a szombatja az Isten népének”(Zsid 4:9).

A zsidókhoz írt levél 1-2. fejezetei úgy tekintenek Jézusra, mint aki Isten népének Uraként és Szabadítójaként lép a trónra. A 3. és 4. fejezet bemutatja, hogy Ő ad nyugalmat nekünk. Ez a sorrend értelmet nyer, ha visszaemlékezünk arra, hogy Isten a megígért királynak és népének „nyugalmat” ígért az ellenségeiktől a dávidi szövetség szerint (2Sám 7:10-11, RÚF). Mivel Jézus már az Atya jobbján ül, most elérhető a számunkra ez a nyugalom.
A zsidókhoz írt levél ezt Istenhez tartozó, szombati nyugalomként is jellemzi (Zsid 4:1-11). Az Úr alkotta, az Övé volt és Ádám és Éva is tapasztalhatta. Az első szombat tökéletesen telt annak a társaságában, aki lehetővé tette a tökéletességet. Isten azért is ígér szombati nyugalmat, mert a valódi szombatünneplés megtestesíti az ígéretet, hogy újból visszahozza a tökéletességet. Szombatot tartva arra emlékezünk, hogy Isten tökéletesen gondoskodott mindenről, amikor megteremtette a világot és amikor megváltott a kereszten. A valódi szombatünneplés azonban amellett, hogy legfőképpen visszamutat a teremtésre, az Úr által megígért jövőnek az előízét is adja már itt, a tökéletességét elveszített világban.

EGW idézet:

Isten emléket emelt teremtői hatalmának, és az embernek adta, hogy meglássa Őt keze munkáiban. A szombat arra tanít, hogy teremtett műveiben szemléljük a Teremtő dicsőségét. Jézus ugyanezt akarja. Ezért merítette mélységes tanításait a természet szépségéből. Tanulmányozzuk jobban a természetbe írt tanításokat a szent nyugalomnapon, mint bármely más napon! Tanulmányozzuk a Megváltó példázatait ott, ahol elmondta őket: a mezőn, a berekben, a szabad ég alatt, a pázsiton és a virágok között. Amikor kimegyünk a természetbe, Krisztus valóságossá teszi jelenlétét számunkra, és figyelmünket a maga békességére és szeretetére irányítja. – Krisztus példázatai, 25. o.

Isten a szombatot a teremtéskor szentelte meg. Az emberért rendeltetett, és abból az időből ered, amikor „együtt örvendeztek a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadoztak” (Jób 38:7). Békesség nyugodott meg a világon, mert a föld összhangban volt a mennyel. „Látta Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé, igen jó” (1Móz Jézus, aki nyugalmat ad 1:31), és befejezett műve feletti örömében megnyugodott. Mivel szombatnapon megnyugodott, „megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt” (1Móz 2:3) – vagyis szent célra különítette el. A nyugalom napjaként adományozta Ádámnak. A teremtés művére emlékeztetett, ezáltal Isten hatalmának és szeretetének jele lett. Az Írás így szól: „Emlékezetet szerzett az Ő csodálatos dolgainak.” (Zsolt 111:4) „Az Ő alkotásaiból” megérthető „az Ő örökkévaló hatalma és istensége”, ami „láthatatlan a világ teremtésétől fogva” (Róm 1:20). (…) Mindazoknak, akik a szombatot Jézus teremtő és megváltó hatalmának jeleként fogadják el, örömük lesz benne. Krisztust látják általa, benne gyönyörködnek. A szombat rávilágít a teremtés művére, mint az Ő hatalmas, megváltó erejének bizonyítékára. – Jézus élete, 281, 289. o.

Isten országában a megváltás tervének újabb mélységeit fogjuk felfedezni. Az üdvözült szentek úgy láthatják és értékelhetik majd az Atya és a Fiú szeretetét, ahogy sosem volt alkalmuk korábban megtapasztalni, ezért halhatatlan ajkukról dicsőítő énekek fognak hangzani. Ő szeretett minket, és az életét adta értünk. Megdicsőült testtel, megtisztult szívvel és ajakkal fogjuk dicsőíteni a megváltó szeretet gazdagságait. A mennyben többé nem lesznek szenvedők, sem kétkedők, akiket meg kell majd győznünk az örök lakhelyek valóságáról, és nem lesznek kiirtandó előítéletek sem. Az Úrnak hála, ott örök nyugalomban lesz Isten népe, Jézus füves legelőkre és az élő víz forrásaira fogja vezetni megváltottait. Akkor nyer választ az Üdvözítő imája, amit Atyjához intézett: „Akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek.” – That I May Know Him, 371. o.
 

1. Olvassuk el 1Móz 15:13-21 szakaszát! Mit ígért Isten Ábrahámnak?

Amikor Isten megszabadította Izraelt az egyiptomi szolgaságból, az volt a célja, hogy Kánaán földjére vigye a népet, ahol majd szabadon szolgálhatják Őt és engedelmeskedhetnek neki (2Móz 8:1; Zsolt 105:43-45), így élvezhetik a szombati nyugalmat, amit a fáraó megtiltott nekik (2Móz 5:5). Az a terület volt az örökség, amit az Úr az atyjuknak, Ábrahámnak ígért, mivel engedelmeskedett szavának és saját országát hátrahagyva elindult az ígéret földjére (1Móz 11:31–12:4).
Isten nem csupán azzal a céllal adta Izraelnek azt a földet, hogy birtokba vegyék, hanem önmagához is el akarta vezetni őket (2Móz 19:4). Azt szerette volna, ha olyan helyen laknak, ahol meghitt kapcsolatban élhetnek vele, zavaró tényezők nélkül. Így bemutathatnák a világnak azt is, hogy kicsoda az igaz Isten és mit kínál a népének. A teremtés szombatjához hasonlóan Kánaán földje olyan keretet biztosított, ami lehetővé tette a Szabadítóval való bensőséges kapcsolatot, jóságának tapasztalását.
5Móz 12:1-14 szakaszában az Úr elmondta a népnek, hogy nem akkor részesülnek a nyugalomban, amikor belépnek arra a földre, hanem amikor megtisztítják a területet a bálványimádástól. Isten azután mutatja majd meg nekik, a kiválasztottaknak a helyet, ahol közöttük fog lakni.
2. Olvassuk el 2Móz 20:8-11 és 5Móz 5:12-15 részeit! Milyen két dolognak állít emléket a szombat, és ezek hogyan függnek össze?

Isten a teremtés szombatját az Egyiptomból való szabadulással kötötte össze. Arra tanította Izraelt, hogy a szombatot a teremtés és az Egyiptomból való szabadulásuk emlékeként tartsák meg. Ennek a két eseménynek az emlékét őrzi a szombat parancsolata. Nem mi teremtettük magukat, ahogy megváltani sem tudjuk önmagunkat, ezt a feladatot kizárólag Isten képes elvégezni. A megpihenéssel elismerjük, hogy Tőle függünk, nemcsak a létezésünk, hanem az üdvösségünk tekintetében is. A szombatünneplés erőteljes kifejezése a hit általi üdvösségnek.
Hogyan segít a szombatünneplés megérteni, hogy teljes mértékben Istentől függ nemcsak a létezésünk, hanem az üdvösségünk is?
 

EGW idézet:

Így szólt Isten Ábrahámhoz: „Eredj ki a te földedből és a te rokonságod közül és a te atyádnak házából a földre, amelyet én mutatok néked.” (1Móz 12:1) Ábrahámnak előbb el kellett szakadnia fiatalkori társaitól ahhoz, hogy Isten alkalmassá tehesse nagy feladatára, a szent jövendölések megőrzésére. A rokonok és barátok befolyása gátolta volna azt a nevelést, amelyet az Úr akart szolgájának adni. Most, hogy különleges kapcsolatba került a mennyel, idegenek között kellett élnie. Jellemének sajátosnak, a világétól eltérőnek kellett lennie. Nem is tudta megmagyarázni barátainak a cselekedeteit úgy, hogy megértsék. Lelki dolgok csak lelkileg foghatók fel, és a bálványimádó rokonság nem érthette meg Ábrahám indítékait és cselekedeteit. „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő volt, és kiment, nem tudván, hová megy.” (Zsid 11:8) Ábrahám feltétel nélküli engedelmessége a hit egyik legcsodálatosabb bizonyítéka az egész Bibliában. Számára a hit „a reménylett dolgoknak valósága és a nem látott dolgokról való megygyőződés” volt (Zsid 11:1). Isten ígéretében bízva, a teljesedés legkisebb külső biztosítéka nélkül elhagyta otthonát, rokonságát, szülőhazáját, és elindult, bár nem tudta, Isten hova vezeti. – Pátriárkák és próféták, 126. o.
 
A zsidókra vonatkozó rendelkezések közül egyik sem különböztette meg őket olyan tökéletesen a környező népektől, mint a szombat. Isten terve szerint a szombat megtartása az Őt imádók megjelölése lesz. Elkülönülésük jele a bálványimádástól, és jele az igaz Istennel való kapcsolatuknak is. A szombat megszenteléséhez azonban az embernek magának is szentnek kell lennie, hogy hit által Krisztus igazságosságának részesévé váljon. Amikor az Úr a parancsot adta Izraelnek: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt” (2Móz 20:8), ezt is hozzátette: „Szent emberek legyetek énelőttem.” (2Móz 22:31) Csakis így különböztethette meg a szombat Izraelt mint Isten imádóit. Mikor a zsidók eltávolodtak Istentől, mely maga után vonta Krisztus hit általi igazságának elvesztését, számukra maga a szombat is elvesztette jelentőségét. Sátán magát akarta felmagasztalni, igyekezett elvonni az embereket a Megváltótól, a szombatot pedig megrontani, mert ez Jézus hatalmának jele. – Jézus élete, 283. o.

Isten legyen a legfőbb támaszod! Ha nem rá támaszkodsz, akkor ideje megállnod! Állj meg ott, ahol vagy, és változtass a dolgokon. (…) Őszinte és szomjazó lélekkel kiálts az Úrhoz. Addig küzdj a menny hatalmasságaival, mígnem győzelmet aratsz. Helyezd az Úr kezébe egész lényedet: lelkedet, testedet és szívedet, és határozd el, hogy odaadó, szeretetteljes és az Ő akaratával betelt, odaszentelt életű gyermeke leszel, akinek az elméjét betöltötte a Szentlélek… És akkor tisztán fogod látni a menynyei dolgokat. – Sons and Daughters of God, 105. o.

3. Olvassuk el Zsid 3:12-19 szakaszát! Miért nem léphetett be Izrael az ígéret földjére?

Szomorú, hogy nem léphettek be Isten megígért nyugalmába azok, akiket megszabadított Egyiptomból. Amikor Izrael megérkezett Kádesbe, az ígéret földje határára, nem volt meg a kellő hitük. Mózes negyedik könyve 13-14. fejezetei elmagyarázzák, hogy a zsidó kémek „rossz hírét terjesztették Izráel fiai között annak a földnek” (4Móz 13:32, HUNB). Elismerték ugyan, hogy jó az a föld, de figyelmeztették a népet: a lakói erősek, a városai pedig megerősítettek, nem fogják tudni elfoglalni.
Józsué és Káleb egyetértett azzal, hogy jó a föld és nem vitatta az emberek és a városok erősségét sem. Ők azonban azt hangsúlyozták, hogy Isten velük van és beviszi őket oda (4Móz 14:7-9). Ám mégsem tudott ekkor az Úrban bízni az a nép, amely tanúja volt, hogyan pusztította el Isten Egyiptomot csapásokkal (2Mózes 7-12. fejezetei), hogyan semmisítette meg a fáraó seregét a Vörös-tengerben (2Mózes 14. fejezete), hogyan adott kenyeret a mennyből (2Mózes 16. fejezete) és vizet a sziklából (2Mózes 17. fejezete), illetve, hogy a felhő által mutatta meg folyamatos jelenlétét és vezetését (2Móz 40:36-38). Furcsán tragikus, hogy a hitetlenség jelképe lett az a nemzedék, amely az Úr hatalmának megannyi, hatalmas jelét látta (Neh 9:15-17; Zsolt 106:24-26;1Kor 10:5-10).
Isten olyan ajándékokat ígér a gyermekeinek, amelyeket emberileg el sem lehetne érni. Ezért van az, hogy a kegyelmén alapszanak, és egyedül hit által kaphatjuk meg azokat. Zsid 4:2 verse elmagyarázza, hogy a kapott ígéret nem jelentett semmit Izraelnek, „mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták” (HUNB).
Izrael népe az ígéret földje határára érkezett. Amikor ellentmondásos híreket kaptak, azokkal vállaltak közösséget, akiknek nem volt hitük. Mind a hit, mind a hitetlenség ragályos. Ezért is tanácsolja így A zsidókhoz írt levél az olvasóit: „intsétek egymást” (Zsid 3:13), „ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett” (Zsid 10:24), és „senki se hajoljon el Isten kegyelmétől” (Zsid 12:15, RÚF).
Mi mindent tehetünk azért, hogy a testvéreink hite erősödjön? Hogyan biztosíthatjuk, hogy nem mondunk vagy teszünk olyasmit, ami gyengítené mások hitét?

EGW idézet:

Mi, akik az utolsó időkben élünk, nem tudjuk tán fölfogni Isten küldöttje szavainak fontosságát? „Vigyázzatok, atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen, gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon.” (Zsid 3:12)Az elmúlt korszakok fölhalmozódott világossága mind ránk ragyog. Izrael feledékenységének feljegyzéseit a mi tanulságunkra őrizték meg. Isten kinyújtotta kezét, hogy népet gyűjtsön magának minden nemzetből, törzsből és nyelvből. Az adventmozgalomban örökségéért szállt síkra, mint az izraelitákért, mikor kivezette őket Egyiptomból. Az 1844-es nagy csalódással próbára tette népe hitét, akár a zsidókét a Vörös-tengernél. Ha a korai adventisták bíztak volna az irányító kézben, ami velük volt a múlt élményeiben, meglátták volna Isten szabadítását. Ha akik egy szívvel-lélekkel fáradoztak 1844 munkájában, mind befogadták volna a harmadik angyal üzenetét, és a Szentlélek erejével hirdették volna, az Úr hatalmasan megsegítette volna igyekezetüket. Világosságözön árasztotta volna el a világot. Évekkel ezelőtt figyelmeztettük volna a föld lakosait, befejeztük volna a záró munkát, s Krisztus már eljött volna megváltani népét. – Bizonyságtételek, VIII. köt., 115. o.

A hon, mely felé utazunk, minden tekintetben vonzóbb, mint Kánaán volt Izrael népe számára… De vajon mi késztette őket megállásra éppen akkor, amikor szemük előtt feltűnt az a csodálatos ország? (…) Konoksággal telt hitetlenségük miatt fordultak vissza. Isten ígéreteit túlságosan kockázatosnak tartották… Izrael népének írott története figyelmeztetés számunkra, „akikhez az időknek vége elérkezett”. Hozzájuk hasonlóan elérkeztünk a mennyei Kánaán határához. Akár meg is szemlélhetnénk a csodálatos ország szépségeit. Ha hiszünk a menny ígéreteiben, szavaink és magatartásunk azt fogja igazolni, hogy nem e világnak élünk, hanem legfőbb teendőnk a szent országban való életre készülni. – That I May Know Him, 169. o.

Legyen életszabályotok, hogy kétely vagy csüggedés egyetlen szavát sem ejtitek ki szátokon! Nagyban hozzájárulhattok mások életének felvidításához, amennyiben őket a remény és vigasz szavaival erősítitek meg. Sok derék lélek van rettenetes kísértéseknek kitéve. Gyakran közel vannak az eleséshez az önmagukkal és Sátánnal vívott küzdelemben. Ne csüggesszétek el őket nehéz  harcaikban!  Reménykeltő  szavakkal bátorítsátok őket, amelyek buzdítóan hatnak rájuk. Ha így tesztek, Krisztus fénye sugárzik szét rólatok, „mert közülünk senki sem él önmagának” (Róm 14:7). Öntudatlanul is szétáradó befolyásunk buzdítani és erősíteni fog másokat. – Jézushoz vezető út, 119–120. o.
 

4. Olvassuk el Zsid 4:4-8 részét! A szombatünneplés összefüggésében mit jelent bemenni az ő nyugodalmába „ma”?

A pusztai nemzedéknek a hitetlenség miatt nem sikerült belépnie az Isten által megígért nyugalomba. Isten azonban folyamatosan hívta népét oda, kérlelte őket, hogy ne keményítsék meg a szívüket. Pál többször is megismétli, hogy „megvan” még Isten ígérete (Zsid 4:1, 6, 9). A görög kataleipō és apoleipō igéket használja, amelyek kiemelik, hogy még „megvan az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete” (Zsid 4:1). Dávid idejében is elhangzott a hívás ebbe a nyugalomba (Zsid 4:6-7, utalás Zsoltárok 95. fejezetére), ami arra enged következtetni, hogy az ígéretet nem igényelték maguknak, illetve az még mindig elérhető volt a számukra. Pál felveti, hogy az igazi szombati nyugalom tapasztalata már a teremtés óta elérhető (Zsid 4:3-4).
Az Úr arra hív minket a „mai napon”, hogy lépjünk be az Ő nyugalmába. A „mai nap” jelentősége meghatározó az egész Szentírásban. Amikor az ígéret földje határán Mózes megújította Izraelnek az Istennel kötött szövetségét, kiemelte a „mai nap” fontosságát (5Móz 5:3; vö. 4:8; 6:6; 11:2 stb.). A „ma” az elmélkedés ideje volt, hogy felismerjék az Úr hűségét (5Móz 11:2-7) és eldöntsék: engedelmeskedni fognak neki (5Móz 5:1-3). Józsué is így szólította fel a kortársait: „válasszatok még ma, hogy kit akartok szolgálni” (Józs 24:15, ÚRK). Hasonlóképpen számunkra is a döntés ideje a „mai nap” – a lehetőség ideje, ugyanakkor veszélyt is hordoz, mint Isten népe esetében is történt (lásd 2Kor 6:2). A zsidókhoz írt levél 3. és 4. fejezetében ötször találkozunk a „ma” szóval, ami azt emeli ki, hogy mennyire fontos hallgatni Isten szavára (Zsid 3:7, 15; 4:7). Ha az ember nem hallgat Isten szavára és nem hisz neki, az engedetlenséghez és a szív megkeményedéséhez vezet. Késleltetheti még a mennyei Kánaánba való belépésünket is, mint ahogyan ez a pusztai nemzedékkel megesett a földi Kánaán előtt. Jézus azonban legyőzte az ellenségeinket (Zsid 2:14-16) és új szövetséget alapított (Zsidók 8-10. fejezetei). Így már „bizalommal” járulhatunk „a kegyelem királyi székéhez” (Zsid 4:14-16). A „mai napon” arra hív, hogy ismerjük fel: az Úr hűséges volt hozzánk és minden okot megadott nekünk
arra, hogy a hívását azonnal, késlekedés nélkül elfogadjuk.
Milyen lelki döntéseket kell a „mai napon” meghoznunk, amelyeket nem szabad későbbre halasztanunk? Mit tapasztaltunk akkor, amikor  halogattunk valamit, amiről pedig tudtuk, hogy Isten azt szeretné, ha azonnal megtennénk?

EGW idézet:

Amikor az Úr kiszabadította Izrael népét Egyiptomból, s rájuk bízta törvényét, akkor arra is tanította őket, hogy a szombat megünneplése által legyenek megkülönböztethetők a bálványimádóktól. Ez különböztette meg az Úr fensőbbségének elismerőit azoktól, akik nem hajlandók elismerni teremtőjüknek és királyuknak Istent. „Legyen közöttem és Izrael fiai között örök jel ez – mondta az Úr –, megtartsák azért az Izrael fiai a szombatot, megszentelvén a szombatot nemzetségről nemzetségre örök szövetségül.” (2Móz 31:17, 16) Amikor Izrael gyermekei kijöttek Egyiptomból, hogy Kánaánba vonuljanak, a szombat volt a megkülönböztető jel. Úgy ma is ez a jel különbözteti meg Isten népét a világtól, amikor kijönnek onnan, hogy belépjenek a mennyei nyugalomba. A szombat az Isten és népe között fennálló kapcsolat jele. Annak jele, hogy tisztelik Isten törvényét, s ez különbözteti meg a hű alattvalókat a törvényszegőktől. – Bizonyságtételek, VI. köt., 349. o.

Isten igazsága szívünkbe fogadva bölccsé tehet az üdvösségre. Ha hiszed, s engedelmeskedsz annak, akkor elég kegyelmet nyersz vele a ma kötelességei és próbái számára. Semmi szükséged a holnapi áldásra. Tartsd észben, hogy csak a mai nappal kell törődnöd. Ma győzzél, ma tagadd meg magad, ma virrassz és imádkozz, ma vívj ki győzelmeket Isten által. Körülményeink és környezetünk, az örökös változások és az Isten szava, mely mindent megvilágít, és mindent próbára tesz, elégségesek megtanítani kötelességeinkre, s hogy mit kell tennünk napról napra. – Bizonyságtételek, III. köt., 333. o.

Ó, bárcsak minden ember megtapasztalná, hogy őszinte ima által milyen mértékben részesülhetne a léleknek megígért mennyei nyugalomból! Amennyiben valaki nem tanulta meg ezt a leckét Krisztus iskolájában, inkább semmit sem tanult volna… Milyen csodálatos szemlélni, hogy az ember leromlott és veszendő állapotában is megmenthető azon kegyelem által, melyet az evangéliumban Krisztus felkínál. Jézus szeretete a lélekből kiűzi az ellenséget, mely próbál az ember fölött uralkodni. Minden türelemmel viselt megpróbáltatás, minden hálával fogadott áldás, minden kísértés, melynek ellenállsz, erősebbé tesz téged a Megváltóban. Ezt a kegyelmet pedig hittel mondott imában lehet elnyerni. Szorosan kapaszkodj bele a fentről jövő erőbe. Jézus is, mikor nagy próba előtt állt, a hegyek magányába vonult vissza éjszaka, hogy Atyjához imádkozzon. – This Day With God, 104. o.
 

4. Olvassuk el Zsid 4:4-8 részét! A szombatünneplés összefüggésében mit jelent bemenni az ő nyugodalmába „ma”?

A pusztai nemzedéknek a hitetlenség miatt nem sikerült belépnie az Isten által megígért nyugalomba. Isten azonban folyamatosan hívta népét oda, kérlelte őket, hogy ne keményítsék meg a szívüket. Pál többször is megismétli, hogy „megvan” még Isten ígérete (Zsid 4:1, 6, 9). A görög kataleipō és apoleipō igéket használja, amelyek kiemelik, hogy még „megvan az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete” (Zsid 4:1). Dávid idejében is elhangzott a hívás ebbe a nyugalomba (Zsid 4:6-7, utalás Zsoltárok 95. fejezetére), ami arra enged következtetni, hogy az ígéretet nem igényelték maguknak, illetve az még mindig elérhető volt a számukra. Pál felveti, hogy az igazi szombati nyugalom tapasztalata már a teremtés óta elérhető (Zsid 4:3-4).
Az Úr arra hív minket a „mai napon”, hogy lépjünk be az Ő nyugalmába. A „mai nap” jelentősége meghatározó az egész Szentírásban. Amikor az ígéret földje határán Mózes megújította Izraelnek az Istennel kötött szövetségét, kiemelte a „mai nap” fontosságát (5Móz 5:3; vö. 4:8; 6:6; 11:2 stb.). A „ma” az elmélkedés ideje volt, hogy felismerjék az Úr hűségét (5Móz 11:2-7) és eldöntsék: engedelmeskedni fognak neki (5Móz 5:1-3). Józsué is így szólította fel a kortársait: „válasszatok még ma, hogy kit akartok szolgálni” (Józs 24:15, ÚRK). Hasonlóképpen számunkra is a döntés ideje a „mai nap” – a lehetőség ideje, ugyanakkor veszélyt is hordoz, mint Isten népe esetében is történt (lásd 2Kor 6:2). A zsidókhoz írt levél 3. és 4. fejezetében ötször találkozunk a „ma” szóval, ami azt emeli ki, hogy mennyire fontos hallgatni Isten szavára (Zsid 3:7, 15; 4:7). Ha az ember nem hallgat Isten szavára és nem hisz neki, az engedetlenséghez és a szív megkeményedéséhez vezet. Késleltetheti még a mennyei Kánaánba való belépésünket is, mint ahogyan ez a pusztai nemzedékkel megesett a földi Kánaán előtt. Jézus azonban legyőzte az ellenségeinket (Zsid 2:14-16) és új szövetséget alapított (Zsidók 8-10. fejezetei). Így már „bizalommal” járulhatunk „a kegyelem királyi székéhez” (Zsid 4:14-16). A „mai napon” arra hív, hogy ismerjük fel: az Úr hűséges volt hozzánk és minden okot megadott nekünk
arra, hogy a hívását azonnal, késlekedés nélkül elfogadjuk.
Milyen lelki döntéseket kell a „mai napon” meghoznunk, amelyeket nem szabad későbbre halasztanunk? Mit tapasztaltunk akkor, amikor  halogattunk valamit, amiről pedig tudtuk, hogy Isten azt szeretné, ha azonnal megtennénk?

EGW idézet:

Amikor az Úr kiszabadította Izrael népét Egyiptomból, s rájuk bízta törvényét, akkor arra is tanította őket, hogy a szombat megünneplése által legyenek megkülönböztethetők a bálványimádóktól. Ez különböztette meg az Úr fensőbbségének elismerőit azoktól, akik nem hajlandók elismerni teremtőjüknek és királyuknak Istent. „Legyen közöttem és Izrael fiai között örök jel ez – mondta az Úr –, megtartsák azért az Izrael fiai a szombatot, megszentelvén a szombatot nemzetségről nemzetségre örök szövetségül.” (2Móz 31:17, 16) Amikor Izrael gyermekei kijöttek Egyiptomból, hogy Kánaánba vonuljanak, a szombat volt a megkülönböztető jel. Úgy ma is ez a jel különbözteti meg Isten népét a világtól, amikor kijönnek onnan, hogy belépjenek a mennyei nyugalomba. A szombat az Isten és népe között fennálló kapcsolat jele. Annak jele, hogy tisztelik Isten törvényét, s ez különbözteti meg a hű alattvalókat a törvényszegőktől. – Bizonyságtételek, VI. köt., 349. o.

Isten igazsága szívünkbe fogadva bölccsé tehet az üdvösségre. Ha hiszed, s engedelmeskedsz annak, akkor elég kegyelmet nyersz vele a ma kötelességei és próbái számára. Semmi szükséged a holnapi áldásra. Tartsd észben, hogy csak a mai nappal kell törődnöd. Ma győzzél, ma tagadd meg magad, ma virrassz és imádkozz, ma vívj ki győzelmeket Isten által. Körülményeink és környezetünk, az örökös változások és az Isten szava, mely mindent megvilágít, és mindent próbára tesz, elégségesek megtanítani kötelességeinkre, s hogy mit kell tennünk napról napra. – Bizonyságtételek, III. köt., 333. o.

Ó, bárcsak minden ember megtapasztalná, hogy őszinte ima által milyen mértékben részesülhetne a léleknek megígért mennyei nyugalomból! Amennyiben valaki nem tanulta meg ezt a leckét Krisztus iskolájában, inkább semmit sem tanult volna… Milyen csodálatos szemlélni, hogy az ember leromlott és veszendő állapotában is megmenthető azon kegyelem által, melyet az evangéliumban Krisztus felkínál. Jézus szeretete a lélekből kiűzi az ellenséget, mely próbál az ember fölött uralkodni. Minden türelemmel viselt megpróbáltatás, minden hálával fogadott áldás, minden kísértés, melynek ellenállsz, erősebbé tesz téged a Megváltóban. Ezt a kegyelmet pedig hittel mondott imában lehet elnyerni. Szorosan kapaszkodj bele a fentről jövő erőbe. Jézus is, mikor nagy próba előtt állt, a hegyek magányába vonult vissza éjszaka, hogy Atyjához imádkozzon. – This Day With God, 104. o.

5. Olvassuk el Zsid 3:11 és 4:1, 3, 5, 10 verseit! Hogyan jellemzi Isten a nyugalmat, amire hív bennünket?

Arra szólít a szombat parancsolata 2Móz 20:8-11 versében, illetve 5Móz 5:12-15 szakaszában, ahol Mózes újból kijelenti azt, hogy emlékezzünk Isten értünk vállalt tetteire. A teremtés munkájának a befejezésére mutat, amit Isten a kőtáblára írt, ahogyan láttuk is (2Móz 31:18; 34:28). Mózes ötödik könyvében Isten megparancsolja Izraelnek, hogy tartsák meg a szombatot, gondolva az egyiptomi szolgaságból való szabadításra. Az Egyiptomból való kivonulás a bűntől való végső szabadítás munkájára mutat előre, amit Krisztus végzett el a kereszten. Kijelentette: „Elvégeztetett” (Jn 19:30)! Tehát a keresztények számára a szombat kétszeresen is áldott és különösen gazdag jelentéstartalommal bír.
6. Olvassuk el Zsid 4:9-11, 16 részét! Mire szólít itt bennünket Pál?

A szombati nyugalom annak ünneplése, hogy Isten befejezte a teremtő (1Móz 2:1-3; 2Móz 20:8-11) és megváltó (5Móz 5:12-15) munkáját. Hasonlóképpen Jézusnak a mennyei templomban való trónra lépése annak az ünnepe, hogy elvégezte értünk a tökéletes áldozatbemutatás munkáját (Zsid 10:12-14). Figyeljük meg, hogy Isten csupán akkor pihen meg, amikor már gondoskodott a jólétünkről! A teremtéskor megnyugodott, miután befejezte a világ teremtését. Később csak akkor nyugodott meg a templomban, amikor az izraeliták Dávid győzelmei révén meghódították az Ábrahámnak megígért földet, a népnek pedig „békessége volt” (1Kir 4:21-25; vö. 2Móz 15:18-21;5Móz 11:24; 2Sám 8:1-14). Az Úr csak akkor engedte, hogy házat építsenek neki, miután Izraelnek és a királynak is volt saját hajléka.
Hogyan léphetünk be már most az Ő nyugalmába? Azaz hogyan találhatunk hit által nyugalmat az üdvbizonyosságban, amit Krisztus által, nem pedig a saját érdemeinknek köszönhetően nyerhetünk?

EGW idézet:

Krisztusban békességes lehet az életünk. Nem fellengzős érzelmek fognak hatalmukba keríteni, hanem tartós béke és bizalom érzése nyugszik meg rajtunk. Reménységed nem önmagadban, hanem a Fiúban van. Gyengeséged az Ő erejével egyesül, tudatlanságod az Ő bölcsességével, törékenységed pedig az Ő hatalmával. (…) Ne önmagunkkal foglalkozzunk, ne aggódjunk, és ne legyenek kételyeink az üdvösséggel kapcsolatban. Ezek távolítják el a szívet erőnk Forrásától. Szíved biztonságát bízd Istenre, és bízz benne. Beszélj Jézusról, és elmélkedj róla. Érd el, hogy az éned megsemmisüljön előtte! Távolíts el minden kételyt, űzd el a félelmeidet! Mondd Pál apostollal együtt: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2:20) Nyugodj meg Istenben. Ő meg tudja oltalmazni mindazt, amit rábízol. Ha az Ő karjára hagyatkozol, akkor győzni fogsz általa, aki annyira szeretett. – A New Life, 40. o.

Hála legyen az Úrnak a szemünk elé tárt kellemes és barátságos emlékekért! Úgy gyűjtsük össze szeretetből fakadó ígéreteit, hogy azok minden időben a szemünk előtt legyenek. Isten Fia elhagyja Atyja trónját, és istenségét emberi formába öltözteti, hogy az embert Sátán hatalmából megválthassa; győzelme megnyitja számunkra az eget, és bepillantást enged az isteni dicsőség birodalmába; az elbukott emberiség megmenekül az örvényből, melybe bűnei sodorták; Istennel való közösségének újból helyre lesz állítva, amikor a Megváltóba vetett hit által kiállja a hit próbáját; Krisztus igazságát ölti magára, és trónjához emeltetik fel – mindezek olyan képek, melyeket Isten azért tár elénk, hogy gondolkozzunk róluk. – Jézushoz vezető út, 118. o.

Sokáig vártunk Megváltónk visszatérésére. De az ígéret biztos. Hamarosan megígért otthonunkban leszünk. Ott Jézus az élő folyam mellett vezet bennünket, amely Isten trónjából folyik (Jel 22:1), és megmagyarázza gondviselésének homályos útjait, amelyeken átvitt bennünket e földön jellemünk tökéletesítése céljából. Ott tisztán látjuk és szemléljük a helyreállított Éden szépségeit. Mikor Megváltónk lábához tesszük a koronánkat, amelyet Ő helyezett a fejünkre, aranyhárfáinkon játszva az egész mennyet betöltjük a trónon ülő dicséretével. – Boldog otthon, 544. o.
 

7. Vessük össze 2Móz 20:8-11, 5Móz 5:12-15 és Zsid 4:8-11 szakaszait! Milyen eltéréseket veszünk észre a szombati nyugalom jelentését illetően?

Amint azt már láttuk, 2Mózes és 5Mózes könyvében az említett szakaszok a múltra irányítják a figyelmet. Intenek, hogy pihenjünk meg szombaton és ünnepeljük azt, amit Isten a teremtéskor és a megváltáskor vitt végbe. Zsid 4:9-11 pedig arra hív, hogy tekintsünk a jövőbe. Elmondja, hogy az Úr előkészítette a jövőbeli szombati pihenést, és a szombatünneplés új dimenzióját vezeti be. A szombati nyugalom nem csupán Isten múltbeli győzelmeire emlékeztet, hanem a jövőre vonatkozó ígéreteire is.
A szombatünneplés jövőbe mutató dimenziója mindig is megvolt, csak gyakran figyelmen kívül hagyták. Az első bűneset után azt az ígéretet is kifejezi, hogy a Messiás által az Úr egyszer majd helyreállítja a teremtés eredeti dicsőségét. Isten megparancsolta: szombatünneplésünkkel emlékezzünk megváltó tetteire, ugyanis a szombat előremutat arra, hogy a megváltás az újjáteremtett világban éri majd el a tetőpontját. A szombat megtartása azt jelenti, hogy a mennyet várjuk ebben a tökéletességet nélkülöző világban.
Ez mindig egyértelmű volt a zsidó hagyományban. A Kr. e. 100 és Kr. u. 200 közötti időből származik az „Ádám és Éva élete” című mű (lásd James H. Charlesworth, szerk.: The Old Testament Pseudepigrapha. New Haven, London, 1985, Yale University Press, 2. köt. 18. o.), amiben ez olvasható: „A hetedik nap a feltámadásnak, az elkövetkező korszak nyugalmának egy jele.” Egy másik ókori zsidó forrásban a következő áll: az elkövetkező korszak „teljes egészében az örök szombati nyugalom napja” (Jacob Neusner: Th  Mishnah, a New Translation. New Haven, 1988, Yale University, 873. o.). Egy későbbi írás, Othiot of Rabbi Akiba megjegyzi: „Izrael ezt mondta a Szent előtt: »Áldott légy te, a világ Ura! Milyen jutalmunk lesz, ha megtartjuk a parancsolatokat?« Ezt mondta nekik: »Az eljövendő világ.« Így feleltek: »Mutasd meg nekünk, milyen lesz!« Erre Ő a szombatot mutatta meg nekik” (Theodore Friedman: The Sabbath Anticipation of Redemption. Judaism: A Quarterly Journal, 16. sz. 443–444. o.).
A szombat az ünneplés, az öröm és a hálaadás ideje. Megtartásával bemutatjuk,  hogy  hiszünk  Isten  ígéreteiben  és  elfogadjuk  kegyelmi  ajándékát. A szombat élő és pezsgő hit. A tetteket illetően pedig talán ezzel lehet a legteljesebben kifejezni a meggyőződésünket, hogy Isten kegyelemből, a belé vetett hit által ment meg minket.

EGW idézet:

A teremtéskor az Atya és a Fiú megnyugodott teremtő munkájuk után. Mikor „elvégeztetett az ég és a föld és azoknak minden serege” (1Móz 2:1), a Teremtő és az összes mennyei lény ujjongott a dicsőséges jelenet szemlélése közben. „Mikor együtt örvendeztek a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadoztak.” (Jób 38:7) Most Jézus pihent meg a megváltás munkájától; bár a földön szomorkodtak, akik szerették Őt. A mennyben azonban mégis örvendeztek. A mennyei lények szeme dicsőségesnek látta a jövő ígéretét. A helyreállított teremtés, a megváltott emberi nemzetség, amely soha nem bukhat el többé, mert legyőzte a bűnt – Isten és az angyalok így látták azokat az eredményeket, amelyek Krisztus elvégzett munkájából áradtak és áradnak ki. Ezzel a jelenettel örökre összekapcsolódott az a nap, amelyen Jézus megnyugodott. Mert „cselekedete tökéletes” (5Móz 32:4); „valamit Isten cselekszik, az lesz örökké” (Préd 3:14). Hasonlóképpen azon a napon, amelyen „újjáteremtetnek mindenek, amikről szólt az Isten minden Ő szent prófétájának szája által eleitől fogva” (Csel 3:21). A teremtés szombatja – az a nap, amelyen Jézus József sírjában pihent – lesz a béke és öröm napja. A menny és a föld magasztalásban, dicséretmondásban egyesül, miközben a megmentett népek „szombatról szombatra” (Ésa 66:23) örvendező imádatban hajolnak majd meg Isten és a Bárány előtt. – Jézus élete, 769–770. o.

Láttam, hogy az Úr törvénye érvényben marad örökké és az új földön is az örökkévalóságon át. Mikor a teremtés alkalmával Isten megvetette a föld alapjait, Isten fiai csodálkozással tekintettek az Úr művére, és az összes mennyei sereg örömujjongásban tört ki. A teremtés hat napja után a hetedik napon megpihent az Úr minden munkájától; megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon pihent meg minden munkájától, melyet elvégzett. Isten a szombatot még az Éden kertjében, az ember bűnbeesése előtt rendelte el, s megszentelte azt Ádám és Éva s az összes mennyei sereg. Isten is a hetedik napon pihent meg, megszentelte és megáldotta. Láttam, hogy a szombat soha nem lesz eltörölve, hanem a megváltott szentek és a szent angyalok seregei a végtelen örökkévalóságon át megőrzik és megszentelik Alkotójuk dicsőségére. – Tapasztalatok és látomások, 217. o.

Ha gyökeret vert szívünkben ez a szeretet, ha átalakultunk Teremtőnk képmására, akkor teljesedik be az Újszövetség ígérete: „Adom az én törvényemet az ő szívükbe, és az ő elméjükbe írom be azokat.” (Zsid 10:16) Ha a törvény szívünkbe van írva, vajon nem fog-e élő alapot ölteni életünkben? Az engedelmesség – a szeretet, hódolat és szolgálat –    a tanítványság biztos jele… Ahelyett tehát, hogy a hit felmentene bennünket a törvény alól, épp a hit, éspedig egyedül a hit az, amely Krisztus kegyelmének részeseivé, az engedelmességre képessé tesz bennünket. – Jézushoz vezető út, 60. o.
 

Pátriárkák és próféták: „Vándorlás Edom körül” című fejezet.

A zsidókhoz írt levélben Pál a szombati és nem a vasárnapi nyugalmat használta az Isten kegyelme általi üdvösség jelképeként. Ez azt jelzi, hogy a hívők nagyra értékelték és tisztelték a hetedik napot. A Kr. u. 2. évszázadtól kezdődően viszont határozott változás bizonyítékait találjuk az egyházban. A szombatünneplést már nem a megváltás szimbólumának tekintették, hanem a judaizmushoz és a régi szövetséghez való ragaszkodás szimbólumává vált. A hetedik nap tiszteletét sokan a „judaizálással” tartották egyenlőnek. Például Antiokhiai Ignác (Kr. u. 110 körül) a következőt jegyezte meg: „Új reménységre leltek, akik a régi rend szerint éltek. Nem tartják meg többé a szombatot, hanem az Úr napját ünneplik – azt a napot, amikor az életünk feltámadt Krisztussal a halálból” (Jacques B. Doukhan: Israel and the Church: Two Voices for the Same God. Peabody, MA, 2002, Hendrickson Publishers, 42. o.). Marción elrendelte a követőinek: böjtöljenek szombaton, így mutassák ki, hogy elutasítják a zsidókat és az ő Istenüket. Victorinus, ókeresztény író pedig nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha „megtartaná a zsidók szombatját” (i. m. 41–45. o.). Feledésbe ment annak jelentősége, hogy a szombatünneplés a kegyelem általi megváltás szimbóluma, és ez vezetett a keresztény egyházon belüli hanyatlásához.
„A szombat Krisztus hatalmának a jele, amely szentté tesz minket. Mindenkinek megadatik, akit Krisztus megszentel. A szombat mindenkinek megadatik, mint az Ő megszentelő erejének a jele, aki Krisztus által részesévé válik Isten Izraelének… A szombat rávilágít a teremtés művére, mint az Ő hatalmas, megváltó erejének bizonyítékára. Az elveszett édeni békére emlékeztet, és az Üdvözítő által helyreállított békéről beszél. A természetben minden az Ő hívását ismétli: »Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettek, és én megnyugosztlak titeket« (Mt 11:28)” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1998, Advent Kiadó, 236. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN
1Mózes 3–9; Evangelizálás,„Megtérők a zsidóságból” c. alfejezet
1.    Ki volt „minden élő anyja”?
2.    Mi a Noé név jelentése?
3.    Noénak a bárkába való belépésétől számított hányadik napon jött meg az özönvíz?
4.    Mire emlékeztet a felhőben lévő ív?
5.  Mi az, ami olyan lesz a zsidók számára, mint az új teremtés hajnala?
 

 

Alapszöveg: 1Móz 15:13–21; Zsid 3:12–19; 4:6–11; 4:1, 3, 5, 10; 5Móz 5:1–3; Zsid 4:8–11.

A tanulmány témái
 
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Isten Dáviddal kötött szövetsége nyugalmat ígért a trónra jutott királynak és népének. A Zsidókhoz írt levélben a témák logikai egymás után következése is ezt a gondolatot támasztja alá. A levél első két fejezetében kitűnik Krisztus felsőbbrendűsége isteni vezetői és szabadítói minőségében. A 3. és a 4. rész Jézusnak mint nyugalmat biztosító isteni vezetőnek Mózessel és Józsuéval szembeni felsőbbrendűségét írja le. Az ótestamentumi szombati pihenést a Tízparancsolat két változata mutatja be (2Móz 20 és 5Móz 5). Az első változat szövege a teremtésre helyezi a hangsúlyt, míg a második változat a megváltásra. Zsid 3. és 4. fejezetében Pál az Egyiptomból kijövő nemzedéket (a gyermekeket leszámítva) használja példaként a hitetlenség és az engedetlenség szemléltetésére (Zsid 3:19), amivel az áldatlan következményt hangsúlyozza: az a nemzedék nem léphetett be Kánaán földjének nyugodalmába. Pál az olvasóit egy a 95. zsoltárból vett idézettel buzdítja: „Ma, ha az Ő sza vát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket!” (Zsid 4:7), hanem válaszszák inkább az Ő nyugalmát (Zsid 4:9). Mit jelent ez a nyugalom (a görögben sabbatismos), amiről Pál beszél itt? Miért bátorítja az apostol, hogy lépjenek be ebbe a nyugalomba? Ezek azok a kérdések, amelyekkel a továbbiakban foglalkozni fogunk.

II. MAGYARÁZAT
Marad a szombat megtartása
Kezdjük előbb azzal, hogy meghatározzuk a „nyugalom”, „nyugodalom” szót Zsid 4:9 versében (Károlinál ez a bibliaszöveg ekképpen hangzik: „Annakokáért megvan a szombatja (nyugodalma) az Isten népének”, a ford. megj.). Az Adventista Bibliakommentár szerint a „nyugodalom” szó a görög sabbatismos szóból ered, amelynek jelentése „egy azelőtt végzett tevékenységből való pihenés”, amelyet a későbbi szóhasználat során a „szombat megtartásaként” értelmeztek (sabbatizō [ige] = pihenni, [munkát] beszüntetni, megtartani a szombatot).
„A sabbatizo ige hétszer szerepel a Septuagintában (az Ótestamentum görög nyelvű fordításában): egyszer, amikor a hét hetedik napjáról, a szombatról van szó (2Móz 16:30), egy ízben, amikor a többi szombatokról (3Móz 23:32), és öt alkalommal, amikor arról a nyugalomról, amelynek az ország a szombat-évben örvend (3Móz 26:34; 2Krón 36:21)…
Következésképpen az alapgondolat, amit a sabbatizō ige a Septuagintában közvetít, a pihenés, a munka vagy bárminemű tevékenység beszüntetése. A sabbatizō-nak megfelelő görög és héber szavak használata utalhat a szó szerinti szombati pihenésre, de jelenthet egyszerűen csak pihenést vagy tágabb értelemben vett munkabeszüntetést. A sabatismos szó Zsid 4:9 versében tehát jelenthet heti, szombati pihenést, de általános értelemben vett pihenést is. Egyedül a kontextus tisztázhatja a jelentéstani körülményeket.”
A Zsidókhoz írt levél szerzője úgy tűnik, hogy helyenként a katapausis (»beszüntetni a munkát« [lásd Zsid 3:11]) és a sabbatismos szavakat szinonimaként használja:
1.    Mivel Józsué nem adhatta meg Izraelnek a lelki »nyugodalmat« (katapausis, 8. vers), a keresztényeknek a sabbatismos (9. vers) maradt meg. A következetesség elvéből viszont levonhatjuk, hogy ami marad, az ugyanaz, mint ami volt a kezdetben…
2.    Az 1. és a 6. versből egyértelműen kiderül, hogy ami Isten népe számára megmarad az újtestamentumi időkben, az a katapausis; a 9. versben viszont az áll, hogy a sabbatismos az, ami megmarad. Ha kijelentjük, hogy Isten népe számára a heti szombat marad meg, azt jelenti, hogy Józsuénak nem sikerült Izrael népét a heti szombati nyugalomra vezetnie.
3.    A tény, hogy a Septuagintában – az újtestamentumi egyház Bibliájában – a katapauō (1Móz 2:2–3; 2Móz 20:11) és a sabbatizō (2Móz 16:30; 3Móz 23:32) szavak felcserélhetőek egymással a hetedik nap szombatjára utalva, hajlunk arra, hogy kizárjuk annak lehetőségét, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője különbséget tegyen ezen igék főnévi alakjai között a 3. és a 4. fejezetben.
Továbbá észrevehetjük, hogy a zsidók Pál korában – keresztények vagy nem keresztények – lelkiismeretesek voltak a negyedik parancsolat megtartását illetően. Minden bizonnyal, amikor írt a zsidóknak, a levél szerzője nem tartotta szükségesnek bizonygatni, hogy a szombat megtartása „marad”. Ha a Zsid 3:7 versétől kidolgozott téma következtetése az, hogy a szombat megtartása megmarad Isten népe számára, akkor a Zsidókhoz írt levél szerzője logikai hibát követ el, mivel a konklúzió nem a premisszákból következik. Semmi értelme nem lett volna annyit győzködnie a zsidókat olyasmit tenni, amit már amúgy is tettek, éspedig, hogy megtartsák a hetedik nap szombatját. Mi több, az apostolok korában a hetedik nap szombatját minden keresztény megtartotta, zsidók és nem zsidók egyaránt, semmi értelme nem lett volna a szombat érvényessége mellett érvelni. Továbbá megfigyelhetjük, hogy a Zsidók könyve 3–4. fejezeteinek szakasza egy meghívással kezdődik, mely kéri az olvasókat, hogy irányítsák figyelmüket „a mi vallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra” (Zsid 3:1), majd egy lángoló felhívással zárul, mely arra buzdítja őket, hogy „járuljanak azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjenek és kegyelmet találjanak alkalmas időben való segítségül” (Zsid 4:16). Valóban nem világos a kapcsolat, amely a kiterjesztett érv (amelynek célja bebizonyítani, hogy a szombat megőrzése kötelező a keresztény egyház számára) és a 3. és 4. fejezetben kidolgozott téma – Krisztus mennyei főpapi szolgálata – között lehet.
„A nyugodalom, amiről itt szó esik, a kegyelem nyugodalma” (Ellen G. White: Kiegészítő anyag Zsid 4:9 verséhez; lásd GC 253). „A hit igazi nyugodalma” (Ellen G. White: Gondolatok a Hegyibeszédről, 7. o.)
„Isten »nyugodalmába« lépünk, amikor tekintetünket Jézusra szegezzük (Zsid 3:1) és az Ő hangját halljuk (3:7, 15; 4:7), amikor hitünket gyakoroljuk (4:2–3), megnyugszunk a mi cselekedeteinktől (4:10), ragaszkodunk a vallásunkhoz (4:14), és bizalommal a kegyelem királyi székéhez járulunk (16. vers). Akik vállalnak egy ilyen tapasztalatot, tudniuk kell, hogy nem lehet »hitetlen, gonosz szívük« (Zsid 3:12), nem keményíthetik meg a szívüket (3:8, 15; 4:7). Sietniük kell, hogy mielőbb belépjenek Isten »nyugodalmába« (4:11).
Akik belépnek Isten »nyugodalmába«, ragaszkodni fognak a bizonyságtevésükhöz (Zsid 4:14). Teljes bizalommal járulnak „a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjenek és kegyelmet találjanak alkalmas időben való segítségül” (16. vers). (SDA Bible Commentary, 7. köt., 422–423. o. Magyarázat Zsid 4:9 „nyugodalom” szavához)
Ellen G. White a Zsid 4:9 versében említett nyugodalomról szóló vitát az angol reformátor, John Wesley életének vázlatos bemutatásába ágyazza: „Száz évvel később, a mélységes lelki sötétség idején Whitefield és a két Wesley jelent meg Isten világosságának hordozójaként. Az államegyház uralma alatt Anglia lakóinak vallási élete olyan mélypontra jutott, hogy alig lehetett megkülönböztetni a pogányságtól. A természetvallás a papság kedvenc kutatási témája volt, és ez egész teológiájukra kihatott. A magasabb osztályok megmosolyogták a kegyességet, és azzal büszkélkedtek, hogy felette állnak annak, mert szerintük az fanatizmus. Az alsóbb osztályok mérhetetlenül tudatlanok voltak, és gátlástalanul bűnöztek. Az egyháznak pedig többé már nem volt bátorsága, sem hite arra, hogy perbe szálljon a meggyalázott igazságért.
A hit általi megigazulás nagy jelentőségű tana, amelyet Luther oly világosan tanított, majdnem feledésbe merült, és a katolikusoknak az a dogmája foglalta el a helyét, amely szerint a jó cselekedetek üdvösségszerző voltában kell bízni. Whitefield és a két Wesley, akik az államegyház tagjai voltak, őszintén vágytak arra, hogy Isten tetszését elnyerjék. Azt tanulták, hogy ezt erényes élettel és a vallási előírások betartásával érhetik csak el. […]
Wesley és társai felismerték, hogy az igaz vallás székhelye a szívben van. Látták, hogy Isten törvénye kiterjed a gondolatokra éppúgy, mint a szavakra és a tettekre. Meggyőződtek arról, hogy a szív szentségére éppúgy szükség van, mint a helyes magatartásra, és buzgón új életet kezdtek. Nagy kitartással és imádkozó élettel igyekezték szívük bűneit legyőzni. Önmegtagadó, könyörületes, alázatos életet éltek, nagyon szigorúan és pontosan betartva minden olyan szabályt, ami véleményük szerint hozzásegítette őket az Isten tetszését kiérdemlő, hőn óhajtott szentséghez. De nem érték el azt a célt, amire törekedtek. Hiába próbáltak megszabadulni a bűn kárhoztatásától, és hiába igyekeztek megtörni a bűn hatalmát. Épp olyan küzdelem volt ez, mint amilyet Luther vívott erfurti cellájában. Ugyanazt kérdezték ők is, mint amit Luther:
»Hogyan is lehet igaz a halandó ember Istennél?« (Jób 9:2). […]
Wesley hosszú éveken át keményen és vigasztalanul küszködött. A szigorú önmegtagadás, a szégyen és megalázottság évei voltak ezek. De Wesley rendületlenül hű maradt egyetlen szándékához: kereste Istent. És most megtalálta. Ráébredt arra, hogy a kegyelem, amelynek elnyeréséért imával és böjttel, jótettekkel és lemondással küzdött, ajándék, »pénz nélkül és ingyen«” (Nagy küzdelem, 253–256. o.).

III. ALKALMAZÁS
Megbeszélésre
1.    John Wesley élete hogyan szemlélteti a csupán a Krisztus érdemeiben való bizalom és a saját érdemeinkre való hagyatkozás értelmetlensége közötti különbséget az üdvösség kérdésében?
2.    Mit jelent a Zsid 4:9–10 szerinti nyugalom a keresztények számára?
3.    Ellen G. White kijelenti, hogy a nyugalom, amiről Pál Zsid 4:9 verseiben beszél, nem más, mint a kegyelem nyugalma. Hogyan léphetünk be ebbe a nyugalomba?