Amikor meglep a kegyelem

„Miért csinálom már megint ugyanezt?” Talán mindannyian mondtuk már e szavakat. Nemcsak a történelem ismétli önmagát, de így tesz a teljes emberiség is általában, sőt részben mi magunk is. Hányszor és hányszor követjük el ugyanazt a hibát!
Izrael megkapta a második lehetőséget, hogy belépjen az ígéret földjére, és Józsué komolyan vette ezt a küldetést. Először is tisztában kellett lenniük azzal, mivel is néznek szembe. Kiküldött két kémet, akik értékes információkat hoztak számukra a földről: védelmi rendszer, katonai felkészültség, vízellátás, valamint annak megtudakolása, miként reagálhatnak az ott lakók az inváziós erőkre.
Néhányan azt gondolhatják, hogy mivel Isten az izraelitáknak adta azt a földet, a továbbiakban a dolog semmilyen erőfeszítést nem igényelt a részükről. Csakhogy az isteni bizonyosság nem írja felül az emberi felelősséget. Izrael másodszor áll Kánaán határán. Az elvárások magasak, és amikor legutóbb ebben a helyzetben voltak, csúfos kudarc lett a vége.
A héten a legnagyszerűbb történetek közül kettőt tekintünk át a könyvből, hogy lássuk azok mai mondandóját. Isten kegyelme végtelen meglepetések sorát mutatja számunkra.

Október 4–11. – A személyes odaszentelődés hete
Október 11. – Adományok egyházterületi építkezésekre

Isten várakozó népe közeledett az órához, mikor az Úr eljövetelével vágyaik, örömeik valóra válhatnak. De az idő újra Jézus eljövetele nélkül múlt el. Nehéz volt újra vállukra emelni a mindennapi élet gondjait, melyekről azt hitték, hogy örökre félretették. Csalódáson esett át a kicsiny nyáj, kiknek hite oly erős és reménye oly magasztos volt, hogy felszabadultnak érezték magukat az Úrban, s Isten ereje és kegyelme oly szilárdan megtartotta őket. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 1. köt., 55. o.

 

Krisztus követői nagyon keveset tudnak arról, amivel Sátán és seregei ellenük szövetkeznek. De a mennyben lakó Isten uralkodik eszközei fölött, hogy földi gyermekei véghez tudják vinni az Ő tervét. Az Úr megengedi népe tagjainak, hogy a kísértések tűzpróbájába kerüljenek, de nem azért, mert szívesen nézi szenvedésüket és nyomorúságukat, hanem azért, mert erre a folyamatra szükségük van a végső győzelem érdekében.

Ki lettünk emelve a világ kőfejtőjéből, hogy Isten igazságának éles vésője az Úr műhelyében előkészítsen arra, hogy elfoglaljuk helyünket az Ő templomában. Ebben a munkafolyamatban a véső és a kalapács el kell végezze feladatát, és csak utána következik a csiszolás. Ne lázadjatok a kegyelem eme művelete ellen. Lehet, hogy durva kő vagy, amellyel sokat kell dolgozni, mígnem arra a helyre kerül, amelyet Isten kijelölt számára. Ne lepődj meg, ha az Úr a próbák kalapácsával és vésőjével faragja le a jellemhibáidat. Ezt a munkát csak Ő végezheti el. Biztos lehetsz benne, hogy egyetlen fölösleges ütést sem mér rád.

Isten megmutatta nekem, hogy Ő adta gyermekeinek kezébe a keserű poharat, hogy kiigyák tartalmát, s ezáltal megtisztuljanak és megszabaduljanak minden szennytől… Ez a keserű pohár türelem, szenvedés és ima által édesülhet meg… és akik így fogadják ezt el, azok életében eléri az Isten által elvárt hatást, s így az Úr megdicsőül és felmagasztaltatik. Nem jelentéktelen dolog kereszténynek lenni, az Úré lenni, és elnyerni az Ő jóváhagyását.

Kegyelme elégséges minden próbánkban, noha ezek a próbák sokkal nagyobbak lesznek a korábbiaknál, de ha teljes bizalommal viszonyulunk Istenhez, megállhatunk bármily kísértésben, és az Ő kegyelme által győzhetünk. Fel kell öltöznünk Isten fegyverzetét, és készen kell állnunk minden pillanatban szembeszállni a sötétség hatalmaival. – The Faith I Live By, 317. o.

„Sittím” volt a hely neve, ahonnan a kémeket kiküldték, ami két negatív epizódra emlékeztet Izrael történetéből. Az első egy másik kémtörténet (lásd 4Mózes 13. fejezete), és ugyanazokat a lényegi elemeket vonultatja fel, mint ez: kémek kiküldése, akik titokban behatolnak az ellenség területére, visszatérnek, majd beszámolnak arról, amit láttak, ill. a döntés a továbbiakról, ami a kémek beszámolója alapján következett.

A másik incidensben, ami itt történt, megmutatkozott Izrael egyik legdacosabb, legbálványozóbb szövetségszegése, amikor Bálám felbujtására moábita nőkkel paráználkodtak és imádták isteneiket (4Móz 25:1­-3;  4Móz 31:16).

Sittím neve ebben az összefüggésben különösen feszültséggel teljes az egész történet kimenetelét illetően. Vajon megint elbuknak az ígéret földje kapujában? Vagy a régen várt ígéret végre beteljesedik a földdel kapcsolatban?

Isten az újabb (sőt több!) esély Istene. A Biblia a második (a többedik!) esélyt hívja kegyelemnek. A kegyelem egyszerűen az, amikor úgy kapunk valamit, hogy nem érdemeltük meg. A Biblia tanítása telve van a kegyelem fogalmával (vö. Róm 5:2; Róm 11:6; Ef 2:8). Isten örömmel ajánlja fel mindenkinek a lehetőséget az új kezdésre (Tit 2:11-14). Péter maga is tapasztalta ezt a kegyelmet, és buzdította a gyülekezetet a kegyelemben való növekedésre (2Pt 3:18). Ami pedig a legjobb hír: sokkal többet kapunk egy második esélynél, ugye? (Vajon hol lennénk, ha nem így lenne?)

Az Úr ezt a munkát szeretné végezni mindazok életében, akik odaszentelik magukat neki… Isten mindazoknak ad kegyelmet és bölcsességet, akik készséggel fogadják tanítását… Megmutatja nekik jellemhibáikat. Mindenkinek ad erőt a küzdelemre, aki kéri az Ő segítségét. Bármi legyen is valakinek a bűne, bármilyen keserű és gyűlöletes szenvedély küzd is benne az uralomért, az ember győzelmet arathat, amennyiben Izrael segítőjének neve és ereje által küzd azok ellen. Isten gyermekei legyenek éberek és érzékenyek a bűnnel szemben… Sátán legsikeresebb fogása, hogy kisebb bűntett elkövetésére vesz rá, és ezzel elvakítja az értelmet az apró vétkekkel és az Isten pontosan meghatározott rendeléseitől való apró elhajlásokkal szemben. Sokakat, akik a nagy bűntettek elkövetésétől visszarettennének, rávesz arra, hogy a kis dolgokban való vétkezésnek ne tulajdonítsanak nagy jelentőséget. Ám ezek az apró dolgok felemésztik az emberben az Istenismeretet. A helyes ösvényről letérve a halálba vezető széles úton halad.

Bármilyen helyzetbe is állított minket Isten, bármi legyen is a felelősségünk vagy a minket körülvevő veszély, ne feledjük Isten ígéretét, miszerint elégséges kegyelemben részesíti az Őt komolyan keresőket. Akik alkalmatlannak érzik magukat az Isten által kijelölt tisztségük betöltésére, de az Úr erejére és bölcsességére támaszkodva mégis elvállalják a feladatot, erőről erőre fognak jutni. – Isten csodálatos kegyelme, 242. o. (augusztus 22.)

 Isten szeretné, ha a tökéletesség útján olyan magasra jutnánk, amilyenre Krisztus, az ajándék által lehetséges. Arra szólít fel bennünket, hogy válasszuk a jót; hogy lépjünk kapcsolatba a menny eszközeivel; hogy kövessük azokat az elveket, amelyek kialakíthatják bennünk Isten képmását. Írott Igéjében és a természet nagy könyvében Isten feltárta az élet alapelveit. A mi feladatunk ezeket az alapelveket megismerni, és testünklelkünk egészségének helyreállításában Istennel engedelmesen együttműködni.

Az embernek tudatosítania kell azt, hogy az engedelmesség áldásait a maguk teljességében csak akkor élvezheti, ha Krisztus felkínált kegyelmét elfogadja. Jézus kegyelme ad erőt az Isten törvényei iránti engedelmességre, és tesz képessé a rossz szokások bilincseinek széttörésére. Csak ezzel az erővel tud elindulni és állhatatosan megmaradni a helyes úton.

Az az ember, aki elfogadja a tiszta evangéliumot és az általa kínált erőt, meggyógyul bűn okozta betegségeiből. Az Igazság Napja felkél, „és gyógyulás lesz az Ő szárnyai alatt” (Mal 4:2). A világ semmilyen kincse sem tudja meggyógyítani a megtört szíveket, sem nem képes békét adni a léleknek, sem száműzni a gondot és a betegséget. Hírnév, lángész, talentum mind kevés ahhoz, hogy vigaszt nyújtson a bánatos szívnek, vagy helyrehozza az elhibázott életet. Az embernek csak akkor lehet reménysége, ha Isten él a lelkében. – A nagy Orvos lábnyomán, 114–115. o.

Ráháb történetének központi magja, amikor a nő hazudik a kémekről, hogy megmentse őket. Ezzel kapcsolatban meg kell értenünk: a nő végtelenül bűnös társadalomban élt, és végül a sok bűn vezetett Isten azon döntéséhez, hogy megítéli őket (1Móz 15:16; 3Móz 18:25-28; 5Móz 9:5). Bár igaz, hogy az Újszövetség dicséri a hitét, a Ráháb tettére vonatkozó újszövetségi hivatkozások gondos elemzése során kiderül, hogy egyik sem helyesli minden tettét, és egyik sem igazolja a hazugságát.

Zsid 11:31 elismeri a nő hitét, mivel inkább a kémekre bízta az életét, nem akart a romlott társadalomban élni tovább. Jak 2:25 dicséri, amiért befogadta a kémeket, illetve elmondta nekik, hogyan térhetnek vissza a népükhöz biztonságban. Ráhábot romlott és bűnös kultúra vette körül, nem is beszélve bűnnel terhelt életéről, de a kegyelmes Isten a hit szikráját pillantotta meg benne, ami által megmenthette az asszonyt. Azt a jót használta fel benne, amit talált – ami megmutatkozott Istenben való hitében és a választásában, hogy Isten népéhez akar tartozni –, de egyszer sem dicsérte meg a cselekedeteit. Értékelte Ráháb kivételes bátorságát, erős hitét és azt, hogy a megváltás közvetítője lett.

Amikor az asszony látta, mi történt, kijelentette, hogy „bizony, a ti Is­tenetek, az ÚR az Isten fönn az égben és lenn a földön” (Józs 2:11, ÚRK)! Igen különleges azt hallani, amikor egy kánaáni asszony kijelenti, hogy Jahve az egyetlen Isten, különösen ott a tetőn, ahol a pogány vallás követői rendszeresen ajánlották imáikat égi isteneiknek, akikben hittek. A Ráháb által használt kifejezés korábban csak Isten kivételes jogával összefüggésben olvasható, hogy egyedül Ő érdemes az imádatra (2Móz 20:4; 5Móz 4:39; 5Móz 5:8). Szavai arról tanúskodnak, hogy szíve és lelkiismerete elő lett készítve a felismerésre, hogy az izraeliták Istene az egyetlen valódi Isten.

Vallástétele azt láttatja, hogy megértette az összefüggést Isten szuverén cselekvése és az ítélet között, ami Jerikóra szakadt. Isten ítéletének fényénél morális döntést hozott, látva, hogy csupán két választása van: vagy folytatja lázadó életét Isten ellen, és így meghal, vagy hittel aláveti magát az Ő akaratának. Azzal, hogy Izrael Istenét választotta, példává vált, miként menekülhettek volna meg Jerikó más lakosai is, ha Izrael Istenéhez fordulnak kegyelemért.

Krisztus vezette Izrael fiait pusztai vándorlásuk alatt. Nappal felhőoszlopba, éjjel pedig tűzoszlopba rejtőzve mutatta nekik az utat. Megőrizte őket a puszta veszedelmei között. Elvitte őket az ígéret földjére, és az Istent nem tisztelő népek szeme láttára letelepítette Izraelt, választott népét, az Úr szőlőjét.

Isten erre a népre bízta kinyilatkoztatásait. Törvénye rendelkezései – az igazság, jogosság és tisztaság örökkévaló elvei – kőfalként vették körül őket. Azért adta népének a törvényt, hogy védőbástyája legyen. Ezeknek az elveknek követése megmentette volna őket a bűnös szokások rontásától. Isten az ország közepébe helyezte szent templomát, mint tornyot a szőlőskertbe.

Krisztus volt tanítójuk. Miként velük volt a pusztában, itt is tanította őket, és mutatta nekik az utat. Dicsősége ott volt a szent sátorban és a templomban. A frigyládát borító szent fényességben lakott. Nagy szeretetének és türelmének állandóan tanújelét adta.

Isten azt akarta, hogy dicsérjék és magasztalják népét, az Izraelt. Mindent megadott nekik, ami lelkileg javukat szolgálhatta. Minden lehetőséget megteremtett arra, hogy jellemük olyanná formálódjék, amellyel képviselhetik Őt.

Ádám és Éva elvesztették az Édent, mert engedetlenek voltak, és Isten megátkozta az egész földet a bűn miatt. De ha Isten népe követte volna a mennyei útmutatást, földje újra termékeny és szép lett volna. Maga tanította őket a talaj megművelésére. Együtt kellett volna működniük vele a helyreállítás munkájában. Isten irányítása mellett egész országuk szemléltető oktatást nyújtott volna a lelki igazságokról. Ahogy a föld a természet törvényeit követve feltárja kincseit, úgy kellett volna a népnek az erkölcsi törvénynek való engedelmességükkel Isten jellemvonásait visszatükröznie. Még a pogányok is elismerték volna az élő Isten szolgáinak és imádóinak felsőbbrendűségét. […]

Isten azt akarta, hogy Izrael fiai az egész területet elfoglalják, amelyet kijelölt számukra, és hogy az igaz Isten imádását és szolgálatát megtagadó népeket uralmuktól megfosszák. Jellemének Izrael általi bemutatásával azonban Isten önmagához akarta vonzani az embereket. Népét azzal bízta meg, hogy az evangélium meghívását az egész világra eljuttassa, és az áldozati szolgálat útján Krisztust a népek előtt felmagasztalja, hogy mindenki élhessen, aki feltekint rá. Mindazoknak, akik a kánaánita Ráhábhoz és a moábita Ruthoz hasonlóan felhagyva a bálványimádással az igaz Istent imádják, Isten választott népével kellett volna egyesülniük. Amint Izrael szaporodott, ki kellett volna határait szélesítenie, mígnem birodalma felöleli az egész világot.

Az irgalmas Isten a maga uralma alá akart vonni minden népet. Azt akarta, hogy a földet öröm és béke töltse be. Az embert boldogságra teremtette, és hő vágya, hogy az emberek szívét a menny békéjével tölthesse be. Azt szeretné, ha földi családja a nagy mennyei családot szimbolizálná. – Krisztus példázatai, 287–290. o.

 

Ráháb ajánlata nagyon világos: életet az életért, kedvességet a kedvességért cserébe. A „chesed” szó (Józs 2:12) jelentése, jóság, hűség, kedvesség, oly gazdag árnyalatokban, hogy nehéz egy szóval lefordítani más nyelvre. Elsősorban a szövetségben való hűségre utal, de magában hordozza a hitelességet, a kegyelmet, a jóindulatot és a kedvességet is.

Az asszony szavai 5Móz 7:12 részére emlékeztetnek, ahol Jahve megesküszik, hogy „cheseddel” fog viseltetni Izrael iránt: „Ha pedig engedel­ meskedtek e végzéseknek, megtartjátok és teljesítitek őket, akkor az ÚR, a te Istened is megtartja veled a szövetséget és irgalmasságot [chesed], amelyet esküvel fogadott meg atyáidnak” (5Móz 7:12, ÚRK).

Érdekes módon ugyanaz a fejezet (5Mózes 7) írja le a kánaániakkal való kapcsolattartásra vonatkozó teljes tilalmat (cherem) is. Vagyis látjuk Ráhábot, a kánaánitát, akivel szemben elvileg a tilalom érvényes, és aki a kibontakozó hite miatt mégis igényt tart az ígéretekre, amelyeket Izrael kapott, és végül megmenekül.

Az első kép, ami biztosan eszünkbe jut Ráháb és a kémek beszélgetéséről, az Mózes második könyvében az első páska. Hogy Izrael fiai biztonságban legyenek, a házukban kellett maradniuk, és meg kellett jelölniük az ajtófélfát és szemöldökfát a feláldozott bárány vérével. „És a vér jelül lesz nektek a házakon, amelyekben vagytok: meglátom a vért, és elmegyek mellettetek, és nem lesz rajtatok a pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét” (2Móz 12:13, ÚRK; lásd még 2Móz 12:22­-23. vers).

„A nép engedelmességével bizonyította élő hitét. Éppen így, akik abban reménykednek, hogy Krisztus vérének érdeme által üdvözülnek, tudniuk kell, hogy üdvösségük érdekében nekik maguknak is tenniük kell valamit. Egyedül csak Krisztus az, aki megmenthet bennünket bűneink méltó büntetésétől. Ezért nekünk is el kell a bűntől az engedelmesség felé fordulnunk. Az ember hit által üdvözül és nem cselekedetei által, de a hitnek cselekedetekben kell megmutatkoznia” (Ellen G. White: Pátriárkák és Próféták. Budapest, 1997, Advent Kiadó, 235. o.).

Ebben az esetben a vér szolgált jelként, hogy megmeneküljenek Isten pusztító angyalától. Amint az utolsó egyiptomi csapásnál Isten megkímélte az izraeliták életét, akképpen kellett Ráhábnak és a családjának megmenekülni Jerikó pusztulásakor.

A csatarendbe állás egyedi módja volt Izrael Istenét dicsőítve, magasztalva és énekelve vonulni az ellenség elé. Ez volt Izrael harci éneke. A szentség szépségével rendelkeztek. Ha napjainkban többet dicsőítenék Istent, folyamatosan gyarapodna az emberek reménysége, bátorsága és hite. Vajon ez nem erősítené meg az igazság védelmében ma szolgáló derék katonák karját?
Izrael dicsőítette Istent, és négy nappal később, amikor a hadsereg gazdag prédával tért vissza Jeruzsálembe, dicsőítő énekeket énekeltek a szerzett győzelemért.
Ha sokkal jobban fogjuk értékelni Isten irgalmát és szerető jóságát, panaszkodás helyett dicsőíteni fogjuk Őt. Beszélünk az Úr szerető gondoskodásáról, a jó Pásztor gyöngéd irgalmáról. Szívünkből nem zúgolódás és önző elégedetlenség fog feltörni. Isten igazi követőiből tiszta és bőséges folyamként fog áradni a dicsőítés. […]
Vándorlásunk során miért nem emeljük fel hangunkat lelki énekekben? (…) Tanulmányoznunk kell Isten Igéjét, elmélkednünk és imádkoznunk kell, mert csak így nyerünk lelki tisztánlátást, és tekinthetünk be a mennyei templom belső tereibe, ahol megláthatjuk a trón körül álló, hálaéneket éneklő mennyei lényeket. Amikor Sion fölkel és a legáthatóbb fénnyel világítani fog, a szentek gyülekezetében hála és dicsőítő énekek csendülnek fel, a kicsiny csalódások és nehézségek pedig teljesen eltűnnek a látókörünkből.
Az Úr a mi segedelmünk… Az Istenbe vetett bizalom sosem volt hasztalan. Ő sosem okoz csalódást azoknak, akik belé vetik reménységüket. Ha csak azt a munkát végeznénk, amit az Úr elvár tőlünk, ha Jézus lábnyomait követnénk, szívünk szent hárfává válna, amelynek minden húrja hálát és dicsőítést terjesztene maga körül arról, akit Isten elküldött, hogy elvegye e világ bűneit. – Conflict and Courage, 218. o.

Járuljunk gyermeki hittel mennyei Atyánk elé, és mondjuk el neki minden szükségletünket. Ő mindig kész megbocsátani és segíteni. A mennyei bölcsesség forrása kifogyhatatlan, és az Úr arra bátorít, hogy igyunk belőle. A következő szavak leírják azt a vágyat, ami kellene vezérelnie bennünket a lelki áldások iránt: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten!” Erősebben kell éheznünk azon gazdag ajándékok után, amelyeket felkínált a menny.
Éheznünk és szomjúhoznunk kell a feddhetetlenséget.
Emésztő vággyal kellene törekednünk arra, hogy személyes tapasztalatok által megismerjük Istent, hogy a Magasságos fogadótermébe járulhassunk, fölemelhessünk hitünk karjait, és engedjük meg, hogy tehetetlen lelkünk teljes egészében arra támaszkodjon, aki üdvözíthet. Az Ő szeretetteljes jósága értékesebb az életnél. – Our Fater Cares,
23. o.

A fejezet eleje arról tudósít, hogy öt kis kánaáni városállam királya koalíciós szövetségre lép Izrael ellen. Gibeon lakossága viszont úgy dönt, hogy Izraellel lép szövetségre.

Hogy félrevezessék az izraelitákat, akik nem léptek volna szövetségre velük, úgy tettek, mintha egy idegen ország küldöttségeként érkeztek volna. 5Móz 20:10-18 szakaszában Isten különbséget tesz a kánaániták és azok között, akik az ígéret földjén kívül éltek.

A szó, amit „ravasznak”, „ármánynak” fordítanak, pozitív jelentéssel is használható, és ilyenkor óvatosságot, bölcsességet jelöl (Péld 1:4; Péld 8:5, 12), de lehet negatív összefüggése is, ebben az esetben ártó szándékra utal (2Móz 21:14; 1Sám 23:22; Zsolt 83:4). A gibeoniak esetében az alattomos cselekedet mögött inkább az önvédelem szándékát figyelhetjük meg. A gibeoniták beszéde feltűnően hasonlít Ráháb szavaira. Egyaránt elismerik Izrael Istenének erejét, illetve azt, hogy Izrael sikere nem csupán emberi bravúrnak tudható be. A többi kánaánitával ellentétben ők nem lázadnak Isten terve ellen, amiben átadja a földet az izraelitáknak. Felfogják, hogy Isten maga űzi ki a népeket Izrael előtt. Az Egyiptomból való szabadulás, valamint a Sihon és Óg feletti győzelem híre arra ösztönzi Gibeont és Ráhábot, hogy keressék a szövetségkötés lehetőségét az izraelitákkal. Azonban ahelyett, hogy teljesen megértenék az Isten előtt való önkéntes meghajlás lényegét, ahogy Ráháb tette, a gibeoniták cselhez folyamodnak. Mózes törvénye rendelkezéseket tartalmaz az ilyen esetekre, miszerint ki kell kérni Isten tanácsát (4Móz 27:16­-21). Józsuénak meg kellett volna kérdeznie az Urat, és el kellett volna kerülnie, hogy a gibeoniták megtévesszék.

A teokrácia rendszerében egy vezető alapvető kötelessége, ahogy egy keresztény vezetőé is, hogy keresse Isten akaratát (1Krón 28:9; 2Krón 15:2; 2Krón 18:4; 2Krón 20:4). Azzal, hogy ezt nem tette meg, az izraeliták kényszerpályára kerültek, hogy vagy megsértik a honfoglalás alapvető feltételeit, vagy az Úr nevében tett esküjüket szegik meg, amely egyaránt kötötte őket.

Sikhemből visszatértek az izraeliták gilgáli táborukba. Itt nemsokára különös küldöttség kereste fel őket, akik szövetséget kívántak velük kötni. A követek előadták, hogy messze földről jöttek, és ezt megjelenésük igazolni látszott. Ruházatuk öreg és elnyűtt, saruik agyonhasználtak, foltozottak, élelmük penészes és tömlőik, melyek borospalackokként szolgáltak, repedezettek, összekötözöttek voltak, mintha az úton gyorsan javították volna meg. […]

Ezek az érvek hatottak. A héberek „[…] az Úrnak tanácsát nem kérték […] és békességesen bánt velük Józsué, és frigyet köte velük, hogy életben hagyja őket, a gyülekezet fejedelmei pedig megesküdének nékik” (Józs 9:14–15). Így léptek szövetségre. […]

A gibeonitáknak sokkal jobb lett volna, ha őszintén tárgyalnak Izraellel. Amíg Jahvénak való alárendeltségük életük megtartását biztosította, addig csalásuk csak szégyent és szolgaságot hozott rájuk. Isten úgy rendelkezett, hogy mindazok részesüljenek a szövetség áldásaiban, akik pogányságukkal felhagynak, és Izraellel egyesülni akarnak. Őket e kifejezéssel illették: „[…] a köztetek tartózkodó jövevény” (3Móz 17:12), és kevés kivétellel ez az osztály Izraellel azonos kedvezménynek és kiváltságnak örvendhetett. Az Úr rendelkezése ez volt: „Hogyha jövevény tartózkodik nálad, a ti földeteken, ne nyomorgassátok őt. Olyan legyen néktek a jövevény, aki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött volna, és szeressed azt, mint magadat” (3Móz 19:33–34). […]

E feltételekkel elfogadhatták volna a gibeonitákat, de ők csaláshoz folyamodtak. Nem volt könnyű a megaláztatás a „királyi város” ama polgárai számára, kiknek férfiai „mind vitézek” voltak. Nem volt könynyű, hogy századokra favágókká és vízhordókká legyenek. Rászedés céljából magukra öltötték a szegénység ruháit, s mint az örök szolgaság jegyét viselniük kellett. Szolgai állapotuk minden nemzedéken át bizonyította, hogy a csalást utálja az Úr. – Pátriárkák és próféták, 505–507. o.

 

A gibeonitáknak az izraeliták alá rendelése félelemmel töltötte el a kánaánita királyokat. Azonnal lépéseket tettek, hogy bosszút álljanak azokon, akik a betolakodókkal békét kötöttek. Adonisédek, Jeruzsálem királyának vezetésével öt kánaánita király szövetkezett Gibeon ellen. Eljárásuk gyors volt. A gibeoniták nem voltak felkészülve a védelemre, s ilyen üzenetet küldtek Józsuéhoz Gilgálba: „[…] Ne vond meg kezeidet a te szolgáidtól! Jöjj fel hozzánk hamar, és ments meg minket, és segíts rajtunk, mert mind felgyűltek ellenünk az emoreusok királyai, akik a hegyen lakoznak.” (Józs 10:6) A veszély nemcsak a gibeonitákat, hanem az izraelitákat is fenyegette. Középés DélPalesztina hágóit eddig Gibeon város uralta, s ezeket az ország elfoglalásához meg kell tartani.

Józsué tehát azonnal felkelt, hogy Gibeon segítségére siessen. A legyőzött város lakói féltek, hogy csalásuk miatt elutasítja kérésüket, de mivel alávetették magukat Izraelnek, és elfogadták Istenük imádatát – kötelességüknek tartották védelmezésüket. Ezúttal nem mulasztotta el kikérni Isten tanácsát. Az Úr pedig bátorította őt a vállalkozásra. Így szólt az isteni üzenet: „Ne félj tőlük, mert kezedbe adtam őket; senki sem áll meg közülök előtted.” „Felméne azért Józsué Gilgálból, ő maga és az egész hadakozó nép vele, és a seregnek minden vitéze.” (Józs 10:8, 7) – Pátriárkák és próféták, 507. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Átkelés a Jordánon” c. fejezet, 449–451. o.

Ráháb és a kémek története után az Ótestamentum hallgat az aszszony további sorsáról, egészen addig, amíg fel nem tűnik Jézus nemzetségtáblázatában. Onnan megtudjuk, hogy a Júda törzséből való Salmon felesége lett. Ő volt Boáz anyja, valamint egy másik figyelemre méltó nő, Ruth anyósa, akit ugyanebben a nemzetségtáblázatban találunk (Mt 1:5; vö. Ruth 4:13, 21). A hite eredményeként a jerikói prostituált, aki halált érdemelt volna, fontos kapoccsá vált Dávid király és a Messiás leszármazási vonalában. Ilyenekre képes Isten, ha valaki hisz benne, még ha a hite nem is nagyobb egy mustármagnál (Mt 17:20; Lk 17:6).

„Nem ő [Ráháb] az egyedüli, akinek megtérése tanúsította Isten irgalmát azokkal a bálványimádókkal szemben, akik elismerik isteni tekintélyét. Az ország belsejében nagyszámú nép hagyott fel pogányságával, egyesültek Izráellel, osztozva a szövetség áldásaiban. Ezek voltak a gibeoniták. Isten nem ismer el semmiféle nemzetiségi, faji vagy társadalmi különbséget. Az egész emberiségnek Ő az Alkotója. A teremtés által minden ember egy közös családhoz tartozik, a megváltás pedig mindenkit eggyé kovácsol. Krisztus azért jött, hogy ledöntsön minden válaszfalat. Kitárta a templom minden helyiségét, hogy mindenki szabad utat találjon Istenhez” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 229. o.).

Ellen G. White: Az apostolok története, 42. fejezet

1.  Mi a lélek (az élet)?                                                                           

2.  Hogyan tanulhatjuk meg félni az Urat?                                               

3.  Mi vakítja meg a bölcsek szemét?                                                                          

4.  Kinek nem kellett, hogy öröksége legyen az ő atyjafiai között?

5.  Mit tett Pál (is) azért, hogy a hajótöröttekkel szeretettel bánjanak a máltaiak?

Általános áttekintés

Számos bibliaolvasó a háborúval, rombolással és halállal társítja Józsué könyvét. Habár ezek a negatív elemek valóban jelen vannak a könyvben, nem jellemzőek a benne bemutatott történet egészére. A kánaániták megsemmisítésére egy hosszú kegyelmi időszak után került sor (1Móz 15:16). A kivonulás idején történt események Isten szuverenitása melletti fontos bizonyságtételek, és értelmezhetők utolsó felhívásként is Kánaán lakói számára. Ráháb és Gibeon lakóinak története bizonyítja, hogy a kánaániták többsége tudott Isten cselekedeteiről, mégis csak kevesen válaszoltak helyesen a felhívására. Ahelyett, hogy megadták volna magukat, az ellenállás mellett döntöttek, megismételve a fáraó negyven évvel korábbi hibáját.

Józsué könyve kétségtelenül a kegyelem és az irgalom könyve. Az előttünk álló héten látni fogjuk, hogyan nyilatkozott meg Isten kegyelme az izraeliták és a kánaániták életében. Izrael népe újból az Ígéret Földjének határán áll, Isten egy újabb esélyt ad nekik. Kánaán hadseregének ereje változatlanul jelentős volt, de közben megváltozott a pusztában vándorló izraeliták második nemzedékének hite. Ami a kánaánitákat illeti, Ráháb és a gibeoniták története bizonyítja, hogy nincs minden veszve az elátkozott földön, az ott lakók hite azonban távolról sem tökéletes, ahogy Isten választott népének hite sem az. Lelki utazásunk szempontjából azonban fontos tanulságokat vonhatunk le Izrael népe, Ráháb és a gibeoniták hitének összehasonlításából. A legfontosabb ezek közül – amint látni fogjuk – az, hogy mindannyiunknak szükségünk van Isten csodálatos kegyelmére.

Magyarázat

Józsué 2:1 versének értelmében a pusztában vándorló Izrael második nemzedéke ugyanazzal a dilemmával küzd, mint az első nemzedék. A kémek későbbi bevetése arra emlékezteti az izraelitákat, hogy a földet, amelyet Isten ad nekik, előbb meg kell hódítaniuk. A helyzet ironikus volta jelentette az első nemzedék frusztrációjának okát Kádes­Barneában (4Móz 13–14): a föld ajándék ugyan, de a megszerzésének ára van. Hogyan egyeztethető össze ez a két, egymásnak látszólag ellentmondó kijelentés? Hogyan lehet egy ajándék (ami a jellegéből adódóan ingyenes) a kedvezményezett számára is költségi tétel? Más szóval, ha a föld ajándék, miért kell Izraelnek hódító hadjárat útján megszereznie?

Ennek a problémának a középpontjában valójában a hit áll, amit inkább bizalomként kellene értelmezni. Teremtményeivel való kapcsolatában Isten mindig teret enged a bizalomnak. Némely értelemben a bizalom az édeni bűneset óta központi kérdés. Nem ugyanez a helyzet az emberi kapcsolatok terén is? Bizalom nélkül nem létezhet valódi kapcsolat. Ha Izrael népe bízott volna Istenben, természetfeletti eszközökkel kiűzték volna a kánaánitákat (2Móz 23:28). Isten az előző nemzedék által tanúsított bizalomhiányra kifejezetten mint a kudarc okára mutat rá, amikor megkérdezi Mózestől: „Meddig gyaláz engemet ez a nép? Meddig nem hisznek nékem, mind ama csudatételeim mellett sem, amelyeket közöttük cselekedtem” (4Móz 14:11).

Eltelt negyven esztendő, és felnőtt egy új nemzedék. A legfiatalabbak számára az Óg és Szíhón ellen aratott katonai győzelem és a pusztai vándorlás alatt megélt csodálatos túlélési tapasztalat egy viszonylag távoli múlt emlékei. Ebben a pillanatban Izrael népe újból válaszúthoz érkezett, és ugyanazzal a problémával szembesül: nincs bizodalma és nincsen országa.

A történet szerint tizenkét kém helyett kettőt bíztak meg a küldetéssel. Látszólag nincs oka ennek a változtatásnak, de valószínűleg összefüggésben áll a Kádés-Barneában lejátszódott eseményekkel, amikor is a két hűséges kémnek szembe kellett szállnia tíz hűtlen társával. Habár van némi hasonlóság a két „kémtörténet” között, a különbségek még ennél is szembetűnőbbek. Először is, az utóbbi történet két kéme nem szolgáltat bizonyítékot arra, hogy az Ígéret Földje ezúttal jó ország lenne. Másodsorban, nincs utalás arra, hogy alaposan szemügyre vették volna az országot. Harmadsorban, több időt töltöttek rejtőzködéssel, mint kémkedéssel. Végül pedig nincs jelentés az ország általános tulajdonságairól és a meghódítása kapcsán felmerülő esetleges kockázatokról. A kémek egyszerűen kijelentik: „Bizony kezünkbe adta az Úr azt az egész földet” (Józs 2:24). Honnan ez a bizalom? Egy dolog van a tarsolyukban: Ráháb biztosítéka. A kémek lényegében elismételték, amit Ráháb mondott nekik:

„Tudom, hogy az Úr néktek adta ezt a földet, és hogy megszállt minket a félelem miattatok, és hogy e földnek minden lakosa megolvad előttetek” (Józs 2:9). Ráháb szavai a maguk során Józsué és Káleb szavait idézik fel: „Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt” (4Móz 14:8).

A pusztában vándorlók első nemzedékének kémei bizalmatlanok voltak, a látottak ellenére is. A másodszorra kiküldött kémek viszont egy romlott erkölcsű nő kijelentésére építették bizalmukat. „A kémek menekvésének és az ország és lakossága megismerésének tekintetében a történet kulcsszereplője a parázna Ráháb. […] Megmentő és jövendőmondó volt számukra” (Phyllis A. Bird: The Harlot as Heroine: Narra­ tive Art and Social Presupposition in Three Old Testament Texts, Semeia 46, 1989, 127. o.). Az események dinamikája arra enged következtetni, hogy a pusztában töltött negyven év alatt Izraelnek alkalma volt kialakítania és megerősítenie magában a lehető legfontosabb képességet: a Jahvéba vetett bizalmat. Ez a készség legrettegettebb ellenségeikkel szemben is legyőzhetetlenekké teszi őket.

 

Amint a táblázat is mutatja, az első párhuzam Ráháb és a gibeoniták között az, hogy hitük a hallomás útján szerzett ismereteken alapszik. Hallottak Isten múltbéli csodatetteiről, és ez elegendő volt ahhoz, hogy pozitívan válaszoljanak és átadják magukat, miközben honfitársaik többsége továbbra is kitartott az ellenállásban. Ebben a pillanatban a hitük dicséretre méltó, és összhangban van azzal, amit Jézus mondott János 20:29 versében: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.”

A második párhuzam: Ráháb és a gibeoniták magatartása merőben eltér a pusztában vándorlók első nemzedékének magatartásától, akik a látottak ellenére sem hittek. A hallottak következményeként „megolvadt a szívük” (Józs 2:11). Ez a szintagma egy idiomatikus kifejezés, amelynek jelentése: „inukba szállt a bátorságuk”, „megijedtek”, és előrejelezve utal a kánaánitákra a Mózes énekében (2Móz 15:15), a tíz kém által befolyásolt izraelitákra (5Móz 1:28), az ország lakóira (Józs 2:9), királyaira (Józs 5:1), valamint az engedetlen izraelitákra (Józs 7:5). Ezenfelül Ráháb verbális megnyilatkozása rámutat arra, hogy tisztában van a háború vallásos természetével (Józs 2:10). A héber haram ige (jelentése: „tökéletesen megsemmisíteni [valakit, valamit]”), amely Ráháb beszédében is megjelenik, egy Isten által megsemmisítendő tárgyat vagy személyt jelöl. A fogalom Izrael területén kívül is ismert volt, amit Biblián kívüli szövegek is igazolnak.

Ráháb és a gibeoniták nem szokványos módon fejezték ki a hitüket. Ráháb azért hazudik, hogy menekítse a kémeket, a gibeoniták pedig azért, hogy a saját bőrüket mentsék. Mindenesetre megnyilvánulásaikat azzal indokolták, hogy meggyőződésük: Isten teljesíteni fogja ígéreteit Izrael népe iránti. Habár erkölcsi szempontból túl sokat nem várhatunk el a kánaánitáktól, a gibeoniták cselére vonatkozóan eltérő a vélekedés. A narrátor szerint ravaszul jártak el (armah, ugyanaz a héber kifejezés, amely 1Mózes 3. fejezetében a kígyót jellemzi). Ráháb spontán hazugságától eltérően a gibeoniták által állított valótlanság megtervezett és kidolgozott hazugság volt.

A harmadik párhuzam a motivációjukkal kapcsolatos. Mindkét esetben arra törekszenek, hogy megmeneküljenek a közelgő pusztulástól. Az elején a hitük énközpontú, és mulandó megoldásokat keresnek a problémáikra. Ezen a szinten a hitük képtelen meglátni a horizonton túli valóságot, és a félelmen alapszik, nem a szereteten (Józs 2:9; Józs 9:24). Mintha alku tárgyát képezné a hitük. E megközelítés gyakorlati szempontja a ḥeseḏ szó használata révén is nyilvánvalóvá válik. Világi értelemben ez a kifejezés gyakran utal egyfajta tranzakcióra, amelyben „az, aki ḥeseḏ­cselekedetet kap, hasonló ḥeseḏ­cselekedettel válaszol, vagy legalábbis aki ḥeseḏ­magatartást tanúsít, joggal várhatja el az ezzel egyenértékű cselekedetet cserébe” (Hans­Jürgen Zobel: „דֶֶֶסֶח”, Theolo­ gical Dictionary of the Old Testament, Grand Rapids, Eerdmans, Cam­ bridge, 1986, 18. o.).

A negyedik és ötödik párhuzam döntésük következményére vonatkozik. Ráháb ígéretet kap: őt és családját megkímélik. Akárcsak az izraeliták esetében az utolsó csapás idején, itt is van egy rögzítendő jel: egy skarlátvörös kötél lóg le az ablakból, valószínűleg az a kötél, amelyen Ráháb leeresztette a kémeket. Mindezek ellenére Ráháb megmentése végső soron isteni cselekedet. Jerikó falai leomlottak, Istennek azonban meg kellett védenie a vár azon részét, ahol Ráháb háza állt. Másfelől a gibeoniták innentől kezdve érinthetetlenek. Sikerül elérniük, hogy megkapják a kért védelmet, és Józsué 10. fejezete szerint a kánaáni királyok koalíciója Gibeon ellen vonul. Gibeon védelmi egységei nagyszabású hadjáratot indítanak, amelyben számos város elpusztul. Végül a gibeoniták megtévesztő tervét az izraeliták arra használják fel, hogy előmozdítsák Isten célját, és meghódítsák az országot. A hosszú távú eredmények azonban nagy mértékben különbözőek. Míg Ráháb (és családja) beolvad Izrael népébe, sőt, a Messiás egyik felmenőjévé válik, a gibeonitákat szolgaként asszimilálják. Tartós védelmet kapnak ugyan (vö. 2Sám 21), de megtévesztő tervük következménye megmarad. „Magukra vették a szegénység ruháját, ami az örök rabság jelképeként mindvégig rajtuk maradt” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 507. o.).

Alkalmazás

Ráháb és a gibeoniták története emlékeztet minket: az izraeliták és a kánaániták nem csupán etnikai közösségek – lelki állapotokat is képviselnek. Isten Izraele – függetlenül a hozzá tartozók etnikumától – mindenekelőtt lelki közösség. Az Úr minden embert hív, hogy legyen tagja ennek a közösségnek, hiszen mindenki Isten kegyelmének részese. Ebben az értelemben Pál apostol felhívása a választófalak lebontására nem egyszerű evangéliumi újszerűség (Gal 3:28).

Elmélkedésre: Gondolj olyan személyekre, közösségekre, amelyek látszólag Isten kegyelmi szféráján kívül élnek. Mi tehetsz te, személyesen, illetve a gyülekezeted mint közösség annak érdekében, hogy eljussatok ezekhez az emberekhez?

Isten akaratának felismerése
Izrael népe nem ismerte fel a gibeoniták valódi azonosságát, ami arra figyelmeztet minket, hogy ne a látszat alapján ítélkezzünk. A nép vezetői a saját szájukkal kóstolták meg a régi kenyeret ahelyett, hogy kikérték volna az Úr tanácsát (Józs 9:14). Izrael népének tévedése súlyos: mivel nem egyeztettek az Úrral, elhívásuk szenved csorbát, minek következtében nem hirdethetik Isten akaratát úgy, ahogyan az Úr elvárja tőlük.

 

Kérd meg csoportod tagjait, hogy elmélkedjenek az alábbi kérdések felett: