A jó BARÁT - (1)
Text de memorat
„Ne fedd meg a csúfolót, hogy ne gyűlöljön téged; fedd meg a bölcset, és szeret téged. Adj a bölcsnek, és még bölcsebb lesz; tanítsd az igazat, és öregbíti a tanulságot.” Példabeszédek 9:8-9
Aki eléggé ostoba ahhoz, hogy hízelegjenneked, az nem lehet igazi barátod.Az igazi barát figyelmeztet, kérlel és int,valamint megró tévedéseidért.– T3, 226. old.
A Biblia sokat beszél a barátságról, és számos történettel példázza az igaz barátságot.Elég, ha csak Dávid és Jonathán esetére gondolunk. Bár Jonathántöbb, mint két évtizeddel idősebb volt Dávidnál, szoros barátságot kötöttek.A Szentírásszerint „Jonathán lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szeretteőt, mint a saját lelkét.” (1Sám 18:1)
Nem nehéz észrevenni, miért válhattak barátokká.Mindketten bátor harcosok voltak. Sauluralkodásának korai éveiben a filiszteusok többszöris megszállták Izrael földjét, ahol rettegést, félelmet,zűrzavart okoztak, és megfutamították Izrael hadseregét,amelynek létszáma végül csekély 600 főrecsökkent. Jonathán meglátott egy lehetőséget Istendicsőítésére, ezért hívta fegyverhordozóját, hogytámadjanak meg egy közeli filiszteus helyőrséget,mert „talán tenni fog az Úr érettünk valamit,mert az Úr előtt nincs akadály, hogy sok vagypedig kevés által szerezzen szabadulást.” (1Sám14:6)Egy titkos ösvényen haladva felmásztak a sziklán,majd meglepetésszerűen megtámadták a filiszteusokat.Isten velük volt, és csodás győzelmetarattak.
Teltek az évek, és a filiszteusok újra támadásba lendültek. Soraikat erősítette egy jól felfegyverzett óriás, Góliát, aki kihívást intézett az izraelita katonákhoz, hogy álljanak ki ellene. Az izraelita hadsereg majdnem teljesen fegyvertelen volt. Bár Saul király busás jutalmat ígért a Góliátot legyőző katonának, az izraeliták érezték az esélytelenséget, és tudták, hogy egy ilyen küzdelem nyílt öngyilkosság lenne, ezért visszautasították Góliát kihívását.
Amikor Dávid megérkezett a testvéreinek hozott élelemmel, felismerte a lehetőséget Isten dicsőítésére. Félelem nélkül ajánlotta fel, hogy kiáll Góliát ellen és legyőzi őt. Így szólt Saul királyhoz: „Az Úr, aki megszabadított engem az oroszlánnak és a medvének kezéből, meg fog szabadítani engem e filiszteusnak kezéből is.” (1Sám 17:37)
Dávid és Jonathán olyan szoros baráti kötelékben voltak, amely túlélte a nagy kihívásokat. Jonathán apja, Saul, gyűlölte Dávidot. „És szóla Saul fiának, Jonathánnak, és a többi szolgáinak, hogy öljék meg Dávidot; de Jonathán, a Saul fia nagyon szereté őt.” (1Sám 19:1)
Dávid és Jonathán barátsága sokkal szorosabb volt, mint a Dávid és testvérei közötti kapcsolat. Legidősebb bátyja, Eliáb, nem támogatta Dávid hősiességét. Amikor Dávid kifejezte csodálkozását, amiért az izraeli katonák közül senki nem állt ki Góliát ellen, Eliáb sértegetni kezdte. „És meghallá Eliáb az ő nagyobbik testvére, hogy az emberekkel beszéle; és nagyon megharaguvék Eliáb Dávidra, és monda: Miért jöttél ide, és kire bíztad azt a néhány juhot, amely a pusztában van? Ismerem vakmerőségedet és szívednek álnokságát, hogy csak azért jöttél ide, hogy megnézd az ütközetet!” (1Sám 17:28)
Lehet, hogy Salamon apjának, Dávidnak, tapasztalatára visszagondolva jegyezte meg: „Van barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.” (Péld 18:24)
A legjobb fajta barátság, amely a szeretet és a hűség kötelékébe vonja a szíveket, az Isten iránti bátor, odaadó munkából fakad. Ezen az ösvényen vezethet el Isten a legjobb barátságokra.
A Biblia sokat beszél a barátságról, és számos történettel példázza az igaz barátságot.Elég, ha csak Dávid és Jonathán esetére gondolunk. Bár Jonathántöbb, mint két évtizeddel idősebb volt Dávidnál, szoros barátságot kötöttek.A Szentírásszerint „Jonathán lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szeretteőt, mint a saját lelkét.” (1Sám 18:1)
Nem nehéz észrevenni, miért válhattak barátokká.Mindketten bátor harcosok voltak. Sauluralkodásának korai éveiben a filiszteusok többszöris megszállták Izrael földjét, ahol rettegést, félelmet,zűrzavart okoztak, és megfutamították Izrael hadseregét,amelynek létszáma végül csekély 600 főrecsökkent. Jonathán meglátott egy lehetőséget Istendicsőítésére, ezért hívta fegyverhordozóját, hogytámadjanak meg egy közeli filiszteus helyőrséget,mert „talán tenni fog az Úr érettünk valamit,mert az Úr előtt nincs akadály, hogy sok vagypedig kevés által szerezzen szabadulást.” (1Sám14:6)Egy titkos ösvényen haladva felmásztak a sziklán,majd meglepetésszerűen megtámadták a filiszteusokat.Isten velük volt, és csodás győzelmetarattak.
Teltek az évek, és a filiszteusok újra támadásba lendültek. Soraikat erősítette egy jól felfegyverzett óriás, Góliát, aki kihívást intézett az izraelita katonákhoz, hogy álljanak ki ellene. Az izraelita hadsereg majdnem teljesen fegyvertelen volt. Bár Saul király busás jutalmat ígért a Góliátot legyőző katonának, az izraeliták érezték az esélytelenséget, és tudták, hogy egy ilyen küzdelem nyílt öngyilkosság lenne, ezért visszautasították Góliát kihívását.
Amikor Dávid megérkezett a testvéreinek hozott élelemmel, felismerte a lehetőséget Isten dicsőítésére. Félelem nélkül ajánlotta fel, hogy kiáll Góliát ellen és legyőzi őt. Így szólt Saul királyhoz: „Az Úr, aki megszabadított engem az oroszlánnak és a medvének kezéből, meg fog szabadítani engem e filiszteusnak kezéből is.” (1Sám 17:37)
Dávid és Jonathán olyan szoros baráti kötelékben voltak, amely túlélte a nagy kihívásokat. Jonathán apja, Saul, gyűlölte Dávidot. „És szóla Saul fiának, Jonathánnak, és a többi szolgáinak, hogy öljék meg Dávidot; de Jonathán, a Saul fia nagyon szereté őt.” (1Sám 19:1)
Dávid és Jonathán barátsága sokkal szorosabb volt, mint a Dávid és testvérei közötti kapcsolat. Legidősebb bátyja, Eliáb, nem támogatta Dávid hősiességét. Amikor Dávid kifejezte csodálkozását, amiért az izraeli katonák közül senki nem állt ki Góliát ellen, Eliáb sértegetni kezdte. „És meghallá Eliáb az ő nagyobbik testvére, hogy az emberekkel beszéle; és nagyon megharaguvék Eliáb Dávidra, és monda: Miért jöttél ide, és kire bíztad azt a néhány juhot, amely a pusztában van? Ismerem vakmerőségedet és szívednek álnokságát, hogy csak azért jöttél ide, hogy megnézd az ütközetet!” (1Sám 17:28)
Lehet, hogy Salamon apjának, Dávidnak, tapasztalatára visszagondolva jegyezte meg: „Van barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.” (Péld 18:24)
A legjobb fajta barátság, amely a szeretet és a hűség kötelékébe vonja a szíveket, az Isten iránti bátor, odaadó munkából fakad. Ezen az ösvényen vezethet el Isten a legjobb barátságokra.
Az Újszövetségben Pál két odaadó, hűséges barátjáról olvasunk. Pál ekkor római fogoly volt, bűnözőként vádolták és az ítéletére várt. Hajóval vitték Rómába, hogy Néró elé álljon, azonban nem egyedül utazott: vele volt Lukács, az orvos, Lukács evangéliumának és az Apostolok cselekedeteinek a szerzője.
Hozzájuk csatlakozott még „a macedóniai Aristárkhus, ki Thessalonikából való.” (ApCsel 27:2)
Aristárkhus egy kereszténnyé lett pogány volt. Sem ő, sem Lukács nem voltak fogságban. Akkor pedig miért kísérték el Pált azon a hosszú, veszélyes utazáson, amelyről előre tudták, hogy telve lesz embert próbáló tapasztalatokkal?
„Saját döntés volt Aristárkhus részéről, a Pál iránt érzett barátságuk eredményeképpen, hogy osztozott kötelékeiben és szolgált neki a megpróbáltatás idején.” (Sketches From the Life of Paul, 262. old.)
Lukács és Aristárkhus igaz keresztény barátok voltak. Ők példázták Jézus csodálatos tanítását: „És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.” (Lk 6:31) Tudva, hogy Pálnak szüksége lesz szeretetükre és segítségükre, feláldozták kényelmüket és jólétüket, hogy vele legyenek.
Salamon mondta: „Minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére.” (Péld 17:17) Pénzzel nem lehet ilyen barátokat venni. Az igaz barátság önmagunk befektetése valaki másba.
Hasonlítsátok össze Pál ezen két nemes barátját a tékozló fiú társaságával. Abban a távoli országban bőségesen talált „barátokat”, akik a legnagyobb odaadással segítettek neki pénze elköltésében. Amikor azonban öröksége elfogyott, ők is eltűntek mellőle, a disznók társaságában hagyva őt. Egyik „barátja” sem segítette ki az éhség időszakában. A tékozló fiú megtapasztalta a következő példabeszéd valóságát: „A gazdagság szaporítja a sok barátot; a szegénytől pedig az ő barátja elválik.” (Péld 19:4)
Egyeseknek azért nincs barátjuk, mert barátot szeretnének, és nem ők akarnak barátok lenni. Barátnak lenni azt jelenti, hogy meg tudjuk hallgatni a másikat. Akik erre nem képesek, ritkán tudnak jó minőségű barátságokat kialakítani. Törődésünket igazolja, ha közel vagyunk valakihez. Nehéz elhinni, hogy érdekel minket valaki, ha még meghallgatni sem vagyunk haj19
landóak. „Azért, szeretett atyámfiai, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra.” (Jak 1:19)
Volt már valaha alkalmad meglátogatni egy idősotthont és megfigyelni, hogy két-három idős, szenilis ember hogyan beszélget egymással? Először az egyik beszél, és elmond egy történetet, amit már számtalanszor megosztott. Amikor befejezi a beszédét, a második kezd el egy történetet, amelyet ő is már számtalanszor elismételt. Ezek az emberek nem egymással beszélgetnek, hanem csupán monológot folytatnak. Mint az autók egy jelöletlen útkereszteződésnél, egyszerűen csak várják, hogy rájuk kerüljön a sor.
Ezt a hibát egy egyszerű, hasznos tanács megfogadásával lehet elkerülni: figyelj arra, hogy ne mondj semmit magadról, mielőtt nem tettél fel néhány kérdést a másik életéről vagy érdeklődési köréről. Ha pedig valaki megoszt veled egy tapasztalatot, válaszul ne oszd meg te is a saját tapasztalatodat, hanem kérdezz még néhány dolgot a másik személytől, mielőtt elkezdenél magadról beszélni. Ezt jelenti „gyorsnak lenni a hallásra”, és ez segít barátokat szerezni.
Hozzájuk csatlakozott még „a macedóniai Aristárkhus, ki Thessalonikából való.” (ApCsel 27:2)
Aristárkhus egy kereszténnyé lett pogány volt. Sem ő, sem Lukács nem voltak fogságban. Akkor pedig miért kísérték el Pált azon a hosszú, veszélyes utazáson, amelyről előre tudták, hogy telve lesz embert próbáló tapasztalatokkal?
„Saját döntés volt Aristárkhus részéről, a Pál iránt érzett barátságuk eredményeképpen, hogy osztozott kötelékeiben és szolgált neki a megpróbáltatás idején.” (Sketches From the Life of Paul, 262. old.)
Lukács és Aristárkhus igaz keresztény barátok voltak. Ők példázták Jézus csodálatos tanítását: „És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.” (Lk 6:31) Tudva, hogy Pálnak szüksége lesz szeretetükre és segítségükre, feláldozták kényelmüket és jólétüket, hogy vele legyenek.
Salamon mondta: „Minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére.” (Péld 17:17) Pénzzel nem lehet ilyen barátokat venni. Az igaz barátság önmagunk befektetése valaki másba.
Hasonlítsátok össze Pál ezen két nemes barátját a tékozló fiú társaságával. Abban a távoli országban bőségesen talált „barátokat”, akik a legnagyobb odaadással segítettek neki pénze elköltésében. Amikor azonban öröksége elfogyott, ők is eltűntek mellőle, a disznók társaságában hagyva őt. Egyik „barátja” sem segítette ki az éhség időszakában. A tékozló fiú megtapasztalta a következő példabeszéd valóságát: „A gazdagság szaporítja a sok barátot; a szegénytől pedig az ő barátja elválik.” (Péld 19:4)
Egyeseknek azért nincs barátjuk, mert barátot szeretnének, és nem ők akarnak barátok lenni. Barátnak lenni azt jelenti, hogy meg tudjuk hallgatni a másikat. Akik erre nem képesek, ritkán tudnak jó minőségű barátságokat kialakítani. Törődésünket igazolja, ha közel vagyunk valakihez. Nehéz elhinni, hogy érdekel minket valaki, ha még meghallgatni sem vagyunk haj19
landóak. „Azért, szeretett atyámfiai, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra.” (Jak 1:19)
Volt már valaha alkalmad meglátogatni egy idősotthont és megfigyelni, hogy két-három idős, szenilis ember hogyan beszélget egymással? Először az egyik beszél, és elmond egy történetet, amit már számtalanszor megosztott. Amikor befejezi a beszédét, a második kezd el egy történetet, amelyet ő is már számtalanszor elismételt. Ezek az emberek nem egymással beszélgetnek, hanem csupán monológot folytatnak. Mint az autók egy jelöletlen útkereszteződésnél, egyszerűen csak várják, hogy rájuk kerüljön a sor.
Ezt a hibát egy egyszerű, hasznos tanács megfogadásával lehet elkerülni: figyelj arra, hogy ne mondj semmit magadról, mielőtt nem tettél fel néhány kérdést a másik életéről vagy érdeklődési köréről. Ha pedig valaki megoszt veled egy tapasztalatot, válaszul ne oszd meg te is a saját tapasztalatodat, hanem kérdezz még néhány dolgot a másik személytől, mielőtt elkezdenél magadról beszélni. Ezt jelenti „gyorsnak lenni a hallásra”, és ez segít barátokat szerezni.
A legnagyobb dolog, amit egy barátnak adhatsz, az jó tanács. A barátoknak szükségük van erre. Salamon mondta: „Mint a kenet és jó illat megvidámítja a szívet: úgy az ő barátjának édes szavai is, melyek lelke tanácsából valók.” (Péld 27:9)
De mint az injekció az orvosi rendelőben, a jó barát tanácsa is sok esetben fájdalmas. Ha szeretnénk jó barátokat, akkor hajlandónak kell lennünk elfogadni a fájdalmas tanácsot is.
Dávid királynak szüksége volt egy jó barátra. Komoly bűnöket követett el, mint például a gyilkosság és a paráznaság. Igaz barátja, Nátán próféta segített neki felismerni gonosz tetteit. Dávid nem neheztelt rá a dorgálásért. „Ha igaz fedd engem: jól van az; ha dorgál engem: mintha fejem kenné. Nem vonakodik fejem, sőt még imádkozom is értök nyavalyájokban.” – mondta. (Zsolt 141:5)
Nátán keresztényi módon viselkedett, amikor a megfelelő időben, helyen és módon dorgálta meg Dávidot. Jézus mondta: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg.” (Jel 3:19)
A Bibliából és a Prófétaság Lelkéből hasznos tanácsokat kapunk a prófétáktól. Bár ők már mind pihennek az Úrban, üzenetük most is időszerű, ha figyelünk rájuk és meghallgatjuk őket (lásd: Zsid 11:4).
Bár időnként szükséges az építő kritika, nem lesz sok barátunk, ha minden körülöttünk élő személyt megpróbálunk kijavítani. Amikor mindenki más hibáját észrevesszük, akkor általában vakok maradunk a sajátjainkkal szemben. Jézus megkérdezte az ilyenektől: „Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!” (Mt 7:3-5)
Füleink több barátot hoznak nekünk, mint ajkaink. Szánkkal többféleképpen is eltávolíthatjuk magunktól az embereket. A pletykák, a sértő megjegyzések tönkreteszik a barátaink iránt érzett szeretetünket és a beléjük vetett bizalmunkat. Néhány meggondolatlan szó súlyosan megbánthat másokat.
Hogyan tartsunk meg akkor egy jó barátot? Amikor látjuk hibáikat, a legrosszabb, amit tehetünk, hogy megosztjuk másokkal. A pletykálkodás helyett inkább imádkozzunk barátaink hibáiért és tévedéseiért. (lásd: 1Jn 5:16)
Salamon a barátságnak erről a vetületéről is írt: „Elfedezi a vétket, aki keresi a szeretetet; aki pedig ismétlen előhoz egy dolgot, elszakasztja egymástól a barátságosokat is.” (Péld 17:9) „A gonosz ember versengést szerez, és a susárló elválasztja a jó barátokat.” (Péld 16:28)
És mi a következtetés? „Minden időben szeret, aki igaz barát.” (Péld 17:17) „A szeretet soha el nem fogy.” (1Kor 13:8) Ha jó barátok vagyunk, akkor mindig elérhetőek vagyunk a barátunknak és készen állunk segíteni a bajban, függetlenül attól, hogy munkás kézre, hallgatni kész fülre, jó példára, javító szóra van szükség, még akkor is, ha ez esetleg alkalmatlan időben történik, vagy kellemetlen.
A jó barátok olyanok, mint a drágakő. Te is lehetsz ilyen!
Az élet csatáját kilátástalanul vívók erősíthetők kis figyelmességekkel, amelyek csak szeretetteljes fáradozásba kerülnek. Egy igaz barát erős, segítőkész kézszorítása többet ér nekik, mint az arany vagy az ezüst. A kedves szavakat angyalok mosolyaként fogadják. – A nagy Orvos lábnyomán, 158. old.
De mint az injekció az orvosi rendelőben, a jó barát tanácsa is sok esetben fájdalmas. Ha szeretnénk jó barátokat, akkor hajlandónak kell lennünk elfogadni a fájdalmas tanácsot is.
Dávid királynak szüksége volt egy jó barátra. Komoly bűnöket követett el, mint például a gyilkosság és a paráznaság. Igaz barátja, Nátán próféta segített neki felismerni gonosz tetteit. Dávid nem neheztelt rá a dorgálásért. „Ha igaz fedd engem: jól van az; ha dorgál engem: mintha fejem kenné. Nem vonakodik fejem, sőt még imádkozom is értök nyavalyájokban.” – mondta. (Zsolt 141:5)
Nátán keresztényi módon viselkedett, amikor a megfelelő időben, helyen és módon dorgálta meg Dávidot. Jézus mondta: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg.” (Jel 3:19)
A Bibliából és a Prófétaság Lelkéből hasznos tanácsokat kapunk a prófétáktól. Bár ők már mind pihennek az Úrban, üzenetük most is időszerű, ha figyelünk rájuk és meghallgatjuk őket (lásd: Zsid 11:4).
Bár időnként szükséges az építő kritika, nem lesz sok barátunk, ha minden körülöttünk élő személyt megpróbálunk kijavítani. Amikor mindenki más hibáját észrevesszük, akkor általában vakok maradunk a sajátjainkkal szemben. Jézus megkérdezte az ilyenektől: „Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!” (Mt 7:3-5)
Füleink több barátot hoznak nekünk, mint ajkaink. Szánkkal többféleképpen is eltávolíthatjuk magunktól az embereket. A pletykák, a sértő megjegyzések tönkreteszik a barátaink iránt érzett szeretetünket és a beléjük vetett bizalmunkat. Néhány meggondolatlan szó súlyosan megbánthat másokat.
Hogyan tartsunk meg akkor egy jó barátot? Amikor látjuk hibáikat, a legrosszabb, amit tehetünk, hogy megosztjuk másokkal. A pletykálkodás helyett inkább imádkozzunk barátaink hibáiért és tévedéseiért. (lásd: 1Jn 5:16)
Salamon a barátságnak erről a vetületéről is írt: „Elfedezi a vétket, aki keresi a szeretetet; aki pedig ismétlen előhoz egy dolgot, elszakasztja egymástól a barátságosokat is.” (Péld 17:9) „A gonosz ember versengést szerez, és a susárló elválasztja a jó barátokat.” (Péld 16:28)
És mi a következtetés? „Minden időben szeret, aki igaz barát.” (Péld 17:17) „A szeretet soha el nem fogy.” (1Kor 13:8) Ha jó barátok vagyunk, akkor mindig elérhetőek vagyunk a barátunknak és készen állunk segíteni a bajban, függetlenül attól, hogy munkás kézre, hallgatni kész fülre, jó példára, javító szóra van szükség, még akkor is, ha ez esetleg alkalmatlan időben történik, vagy kellemetlen.
A jó barátok olyanok, mint a drágakő. Te is lehetsz ilyen!
Az élet csatáját kilátástalanul vívók erősíthetők kis figyelmességekkel, amelyek csak szeretetteljes fáradozásba kerülnek. Egy igaz barát erős, segítőkész kézszorítása többet ér nekik, mint az arany vagy az ezüst. A kedves szavakat angyalok mosolyaként fogadják. – A nagy Orvos lábnyomán, 158. old.
I. RÉSZ
1. A lecke szerint: „A legjobb fajta barátság, (…) az Isten iránti bátor, odaadó munkából fakad.” Gondolj most legközelebbi barátaidra, akikkel a legtöbb közös programotok van, és akikkel a legtöbbet beszélgetsz. Hogyan lettetek barátok?
1. A lecke szerint: „A legjobb fajta barátság, (…) az Isten iránti bátor, odaadó munkából fakad.” Gondolj most legközelebbi barátaidra, akikkel a legtöbb közös programotok van, és akikkel a legtöbbet beszélgetsz. Hogyan lettetek barátok?
2. Válassz ki néhány barátodat, és magadban mérd fel, milyen hatással vannak rád. Bátorítanak, hogy szeresd és szolgáld Istent? Bátorítanak, hogy tiszteld szüleidet és tanáraidat?
Tartasz fenn olyan barátságokat, amelyek nem segítenek abban, hogy jobb ember legyél?
Ha igen, mit kell tenned ebben a helyzetben? Zsolt 1:1, Péld 4:14-15
Egy igaz barátság csak a szórakoztató közös programokról szól?
Mi az igaz barátság értelme?
4. Írj le néhány konkrét módszert, melyek által gyakorlatba ültetheted Jak 1:19 tanácsait.
Melyek azok, amelyek szeretetteljes, tapintatos, építő kritikát igényelnek?
Egy álszent leleplezése – 3. rész
Miután elmentünk a csűrből az egyik testvér házához vacsorázni, az asszony összegyűjtötte a hátramaradtakat egy imaórára. Úgy hangzott, mint egy tébolyda, mindenki egyszerre kiáltozta: „Ó, Uram! Ó, Uram!”
Felkérte imádkozni a fiatalembert, aki a következő szavakat mondta: „Ó, Uram, gondoskodj üldözőinkről. Küldj egy vödör szurkot, egy zsák tollat, valamint egy falovat, és kergesd ki őket a városból.”1
Ilyen és ehhez hasonló kéréseket mondott. Ezután Alcott asszony kért szót. Semmit nem említett White testvérnő szavaival kapcsolatban, hanem következetesen saját elveit tanította a szentségről. Beszéde közepén tört rá – ahogy ő nevezte – a „nyelveken szólás”. Éppen ekkor érkeztem vissza, és a következőket hallottam: „Kenne kenni, kenne kenno, kenne kenne, kenne kennue”, majd ugyanezeket a kombinációkat, más sorrendben. Ezután az összejövetel véget ért. Forró, nyári nap volt, és egy szűk szobában vacsoráztunk. Akkora zsúfoltság volt és mindenki annyira lökdösődött, hogy White testvérnő elájult. White lelkész és én imádkoztunk, Isten válasza pedig nem késett. Nemsokára visszanyerte eszméletét, de azonnal látomást kapott. White lelkész karjaiban vitte ki a szabad levegőre az emberek közül, akik mind látni akarták őt látomás közben. A nap végéig tartó összejövetelünkön az igazságot prédikáltuk az embereknek. A fejlemények, amelyeket most felidézek, Vergennes lakóitól származnak, akik figyelemmel követték ezt az esetet. A következő vasárnap az összejövetel után Alcott asszony is tartott egy találkozót az iskolaépületben. Kíváncsi tömeg gyűlt össze, hogy hallgassák mondanivalóját. Nem utalt White testvérnőre, hanem a szentségről beszélt. Kijelentette, hogy ifjú barátjával felkészültek, és készen állnak egy küldetésre a felföldi indiánok közé, akik néhány mérfölddel távolabb éltek. Miközben beszélt, a nem messze levő rezervátumból egy indián fiatalember épp arra haladt el, fegyverrel a vállán, mivel éppen vadászni indult. Néhány fiú meglátta az ablakon keresztül, és megkérték, hogy fáradjon be és foglaljon helyet, hogy az asszony az ő nyelvén szólhasson hozzá. Az ajtó mellett ült le. Amint Alcott asszony meglátta, elkezdte a szokásos „kenne kenni” monológot. Az indián bámulta egy darabig, majd megragadta fegyverét, hangos kurjantással felugrott, majd elszaladt. A fiúk utána szaladtak, és megkérdezték, mit mondott az asszony. „Semmit. Nem indiánul beszélt” – válaszolta. Alcott úr előző házasságából származó egyik fia elment hozzájuk, és alaposan megmondta a véleményét a nőről. „Ha Isten elhívott, hogy az indiánoknak hirdesd az igét, miért nem azzal foglalkozol? Nem hiszem, hogy beszéled a nyelvüket. Eljönnél velem a tolmács házához, hogy próbára tegyük a tudásod?” A nő beleegyezett, és együtt elmentek a tolmácshoz. „Itt egy asszony, aki beszéli a ti nyelveteket. Szeretném, ha lefordítanád nekem, amit mond.” Miután nyelveken szólt és úgy is imádkozott, a tolmács így szólt hozzá: „Asszonyom, tizenhét különböző indián törzs nyelvén tolmácsolok, de ön egyetlen indián szót sem mondott ki.” Ezzel véget is ért Vergennesben gyakorolt befolyása. Röviddel a város elhagyása előtt fiatal barátja beismerte: „Amit White testvérnő rólunk állított, mind igaz – nagyon is igaz!”
1. Ez egy korabeli nyilvános megszégyenítési eljárásra utal, amikor az érintettet szurokkal bekenték, tollban meghempergették és kivitték a városból. (A szerk. megj.)
„[Isten] Némelyek útjára rávilágít, hogy mások okuljanak belőle, mások riadjanak vissza és kerüljék el e tévedéseket. Az ilyenek, ha szemügyre veszik magukat, rájöhetnek, hogy ők
is azt művelik, amit Isten másokban elítél. Ha igazán Istent akarják szolgálni, ha félnek megbántani Őt, (…) hagyják el Isten szemében bántó bűneiket a másoknak adott fény alapján.” - T2, 113. old.
Felkérte imádkozni a fiatalembert, aki a következő szavakat mondta: „Ó, Uram, gondoskodj üldözőinkről. Küldj egy vödör szurkot, egy zsák tollat, valamint egy falovat, és kergesd ki őket a városból.”1
Ilyen és ehhez hasonló kéréseket mondott. Ezután Alcott asszony kért szót. Semmit nem említett White testvérnő szavaival kapcsolatban, hanem következetesen saját elveit tanította a szentségről. Beszéde közepén tört rá – ahogy ő nevezte – a „nyelveken szólás”. Éppen ekkor érkeztem vissza, és a következőket hallottam: „Kenne kenni, kenne kenno, kenne kenne, kenne kennue”, majd ugyanezeket a kombinációkat, más sorrendben. Ezután az összejövetel véget ért. Forró, nyári nap volt, és egy szűk szobában vacsoráztunk. Akkora zsúfoltság volt és mindenki annyira lökdösődött, hogy White testvérnő elájult. White lelkész és én imádkoztunk, Isten válasza pedig nem késett. Nemsokára visszanyerte eszméletét, de azonnal látomást kapott. White lelkész karjaiban vitte ki a szabad levegőre az emberek közül, akik mind látni akarták őt látomás közben. A nap végéig tartó összejövetelünkön az igazságot prédikáltuk az embereknek. A fejlemények, amelyeket most felidézek, Vergennes lakóitól származnak, akik figyelemmel követték ezt az esetet. A következő vasárnap az összejövetel után Alcott asszony is tartott egy találkozót az iskolaépületben. Kíváncsi tömeg gyűlt össze, hogy hallgassák mondanivalóját. Nem utalt White testvérnőre, hanem a szentségről beszélt. Kijelentette, hogy ifjú barátjával felkészültek, és készen állnak egy küldetésre a felföldi indiánok közé, akik néhány mérfölddel távolabb éltek. Miközben beszélt, a nem messze levő rezervátumból egy indián fiatalember épp arra haladt el, fegyverrel a vállán, mivel éppen vadászni indult. Néhány fiú meglátta az ablakon keresztül, és megkérték, hogy fáradjon be és foglaljon helyet, hogy az asszony az ő nyelvén szólhasson hozzá. Az ajtó mellett ült le. Amint Alcott asszony meglátta, elkezdte a szokásos „kenne kenni” monológot. Az indián bámulta egy darabig, majd megragadta fegyverét, hangos kurjantással felugrott, majd elszaladt. A fiúk utána szaladtak, és megkérdezték, mit mondott az asszony. „Semmit. Nem indiánul beszélt” – válaszolta. Alcott úr előző házasságából származó egyik fia elment hozzájuk, és alaposan megmondta a véleményét a nőről. „Ha Isten elhívott, hogy az indiánoknak hirdesd az igét, miért nem azzal foglalkozol? Nem hiszem, hogy beszéled a nyelvüket. Eljönnél velem a tolmács házához, hogy próbára tegyük a tudásod?” A nő beleegyezett, és együtt elmentek a tolmácshoz. „Itt egy asszony, aki beszéli a ti nyelveteket. Szeretném, ha lefordítanád nekem, amit mond.” Miután nyelveken szólt és úgy is imádkozott, a tolmács így szólt hozzá: „Asszonyom, tizenhét különböző indián törzs nyelvén tolmácsolok, de ön egyetlen indián szót sem mondott ki.” Ezzel véget is ért Vergennesben gyakorolt befolyása. Röviddel a város elhagyása előtt fiatal barátja beismerte: „Amit White testvérnő rólunk állított, mind igaz – nagyon is igaz!”
1. Ez egy korabeli nyilvános megszégyenítési eljárásra utal, amikor az érintettet szurokkal bekenték, tollban meghempergették és kivitték a városból. (A szerk. megj.)
„[Isten] Némelyek útjára rávilágít, hogy mások okuljanak belőle, mások riadjanak vissza és kerüljék el e tévedéseket. Az ilyenek, ha szemügyre veszik magukat, rájöhetnek, hogy ők
is azt művelik, amit Isten másokban elítél. Ha igazán Istent akarják szolgálni, ha félnek megbántani Őt, (…) hagyják el Isten szemében bántó bűneiket a másoknak adott fény alapján.” - T2, 113. old.
Kedves szavak
Krisztus kijelentette milyen szeretettel kell fordulnunk egymás iránt: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Erről a gyakorlati szeretetről „ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok.”
Amikor Isten Lelkének meglágyító, mérséklő befolyása uralja azok szívét, akik az Ő szolgálatában dolgoznak, azok az új parancsolat betartása által tisztelik meg Őt, amely azért új, mert Jézus mondta: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” A tanítványok addig nem értették meg Krisztusnak az elbukott emberiség iránti szeretetét, ameddig nem látták azt megnyilvánulni a kereszten, ameddig fel nem támadt a halálból, és ki nem jelentette: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” A lecke, amit Krisztus ezzel a szeretettel kapcsolatban tanít, gyakorlati szempontból számunkra is ugyanolyan új, mint amilyen a tanítványoknak volt a halála és feltámadása előtt. Amikor ezeket a tanításokat gyakorlatba ültetjük, amikor Isten népe az Ő kérése szerint szereti egymást, akkor gyökeres változás áll be tapasztalatunkban. Ha valódi világosság szeretnénk lenni a világnak, be kell mutatnunk Krisztus szerető, együtt érző lelkületét. Szeretni, ahogy Krisztus szeretett, önuralmat jelent, vagyis azt, hogy mindenkor és mindenhol önzetlenek maradunk, mindig kedves szavakat szólunk, és kellemes pillantásokat vetünk a körülöttünk élőkre. Ez semmibe nem kerül az adományozónak, de kedves illatot áraszt maga körül. Jó irányú befolyása felmérhetetlen értékű, és nemcsak a befogadónak, hanem az adományozónak is áldás, hiszen rá is visszahat. Az igaz szeretet egy mennyei eredetű értékes tulajdonság, amely másoknak szétosztva még jobban illatozik. Habár nekünk mindig kedvesnek és szelídnek kell lennünk, nem mondhatunk olyan szavakat, amelyek a tévedőket abban a tévhitben ringatnák, hogy tetteik nem elítélendőek Isten szemében. Az ilyen jellegű szimpátia földies és csalóka. Isten igéjében nem találunk utalást arra, hogy indokolatlan vagy túlzott érzéseket fejezzünk ki valaki iránt, csupán sajnálatból. A tévedőknek tanácsra és dorgálásra van szükségük, sőt sok esetben éles kritikára is. Isten azt szeretné, ha gyermekei nem tévesztenék szem elől, hogy az Ő dicsőítésére azok felé kell a legkedvesebben fordulniuk, akiknek a legnagyobb szükségük van erre. Senkit nem hanyagolhatunk el, akivel kapcsolatba kerülünk. Kinézetünk, szavaink vagy tetteink senkiben ne keltsék az önzés látszatát, függetlenül attól, hogy milyen tisztséget töltenek be, mennyire rangosak vagy nem, gazdagok vagy nem. Az a szeretet, amely csak egyeseket tüntet ki kedves szavakkal, míg másokkal szemben rideg és közömbös, nem szeretet, hanem önzés. Semmiféleképpen nem szolgálja sem a lélek javát, sem Isten dicsőségét. Ne korlátozzuk szeretetünket egy vagy két személyre. Akik összegyűjtik Krisztus igazságának napfényét és nem engedik, hogy mások életére ragyogjon, nemsokára elveszítik a mennyei kegyelem édes, ragyogó sugarait, mert önzően csak egyesekre árasztották azt. Akikben sok szeretet van, Isten előtt felelősek annak továbbításáról, de nem csak barátaik irányába – hiszen ez önzés lenne, aminek nincs helye Krisztus életében – hanem mindenki irányába, akinek szüksége van segítségre. Senki ne engedje meg magának, hogy csak néhány embert gyűjtsön maga köré, és semmit ne juttasson azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. Szeretetünket ne tartogassuk különleges személyeknek. Törjük el a szelencét, hogy a jó illat elárassza a házat. Sokan rejtegetik lelki éhségüket. Számukra nagy segítség a kedves szó, vagy a törődés. A ridegség és a keményszívűség nem erények. Akik értékelik Krisztus jellemtulajdonságait, soha nem lesznek ridegek, nyersek, modortalanok, személyválogatóak. A Jézust szeretők lelkét tiszta, jó illatú légkör veszi körül. A Mesterhez hasonlóan, amerre járnak, jót tesznek. Krisztus szeretete mély és teljes, feltartóztathatatlan folyamként árad mindenkire, aki elfogadja azt. Ebben a mennyei eredetű szeretetben nincs önzés. Akik szíve ezzel van telve, nemcsak szeretteikre árasztják, hanem minden körülöttük élőre. Ez a szeretet vezet egyetértésre, jó cselekedetekre, kedvességre, szelíd szavakra, igazságra, bátorító szavakra, kiárad mindazokra, akiknek szükségük van együttérzésre. A mennyei ajándékok, melyekkel Isten annyira gazdagon és mérhetetlenül elárasztott, áradjanak tovább tőlünk másokra. – The Youth’s Instructor, 1900. április 12.
Amikor Isten Lelkének meglágyító, mérséklő befolyása uralja azok szívét, akik az Ő szolgálatában dolgoznak, azok az új parancsolat betartása által tisztelik meg Őt, amely azért új, mert Jézus mondta: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” A tanítványok addig nem értették meg Krisztusnak az elbukott emberiség iránti szeretetét, ameddig nem látták azt megnyilvánulni a kereszten, ameddig fel nem támadt a halálból, és ki nem jelentette: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” A lecke, amit Krisztus ezzel a szeretettel kapcsolatban tanít, gyakorlati szempontból számunkra is ugyanolyan új, mint amilyen a tanítványoknak volt a halála és feltámadása előtt. Amikor ezeket a tanításokat gyakorlatba ültetjük, amikor Isten népe az Ő kérése szerint szereti egymást, akkor gyökeres változás áll be tapasztalatunkban. Ha valódi világosság szeretnénk lenni a világnak, be kell mutatnunk Krisztus szerető, együtt érző lelkületét. Szeretni, ahogy Krisztus szeretett, önuralmat jelent, vagyis azt, hogy mindenkor és mindenhol önzetlenek maradunk, mindig kedves szavakat szólunk, és kellemes pillantásokat vetünk a körülöttünk élőkre. Ez semmibe nem kerül az adományozónak, de kedves illatot áraszt maga körül. Jó irányú befolyása felmérhetetlen értékű, és nemcsak a befogadónak, hanem az adományozónak is áldás, hiszen rá is visszahat. Az igaz szeretet egy mennyei eredetű értékes tulajdonság, amely másoknak szétosztva még jobban illatozik. Habár nekünk mindig kedvesnek és szelídnek kell lennünk, nem mondhatunk olyan szavakat, amelyek a tévedőket abban a tévhitben ringatnák, hogy tetteik nem elítélendőek Isten szemében. Az ilyen jellegű szimpátia földies és csalóka. Isten igéjében nem találunk utalást arra, hogy indokolatlan vagy túlzott érzéseket fejezzünk ki valaki iránt, csupán sajnálatból. A tévedőknek tanácsra és dorgálásra van szükségük, sőt sok esetben éles kritikára is. Isten azt szeretné, ha gyermekei nem tévesztenék szem elől, hogy az Ő dicsőítésére azok felé kell a legkedvesebben fordulniuk, akiknek a legnagyobb szükségük van erre. Senkit nem hanyagolhatunk el, akivel kapcsolatba kerülünk. Kinézetünk, szavaink vagy tetteink senkiben ne keltsék az önzés látszatát, függetlenül attól, hogy milyen tisztséget töltenek be, mennyire rangosak vagy nem, gazdagok vagy nem. Az a szeretet, amely csak egyeseket tüntet ki kedves szavakkal, míg másokkal szemben rideg és közömbös, nem szeretet, hanem önzés. Semmiféleképpen nem szolgálja sem a lélek javát, sem Isten dicsőségét. Ne korlátozzuk szeretetünket egy vagy két személyre. Akik összegyűjtik Krisztus igazságának napfényét és nem engedik, hogy mások életére ragyogjon, nemsokára elveszítik a mennyei kegyelem édes, ragyogó sugarait, mert önzően csak egyesekre árasztották azt. Akikben sok szeretet van, Isten előtt felelősek annak továbbításáról, de nem csak barátaik irányába – hiszen ez önzés lenne, aminek nincs helye Krisztus életében – hanem mindenki irányába, akinek szüksége van segítségre. Senki ne engedje meg magának, hogy csak néhány embert gyűjtsön maga köré, és semmit ne juttasson azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. Szeretetünket ne tartogassuk különleges személyeknek. Törjük el a szelencét, hogy a jó illat elárassza a házat. Sokan rejtegetik lelki éhségüket. Számukra nagy segítség a kedves szó, vagy a törődés. A ridegség és a keményszívűség nem erények. Akik értékelik Krisztus jellemtulajdonságait, soha nem lesznek ridegek, nyersek, modortalanok, személyválogatóak. A Jézust szeretők lelkét tiszta, jó illatú légkör veszi körül. A Mesterhez hasonlóan, amerre járnak, jót tesznek. Krisztus szeretete mély és teljes, feltartóztathatatlan folyamként árad mindenkire, aki elfogadja azt. Ebben a mennyei eredetű szeretetben nincs önzés. Akik szíve ezzel van telve, nemcsak szeretteikre árasztják, hanem minden körülöttük élőre. Ez a szeretet vezet egyetértésre, jó cselekedetekre, kedvességre, szelíd szavakra, igazságra, bátorító szavakra, kiárad mindazokra, akiknek szükségük van együttérzésre. A mennyei ajándékok, melyekkel Isten annyira gazdagon és mérhetetlenül elárasztott, áradjanak tovább tőlünk másokra. – The Youth’s Instructor, 1900. április 12.
MEGBESZÉLENDŐ KÉRDÉSEK
1. Mi a mások irányába kimutatott szeretetünk mértéke?
1. Mi a mások irányába kimutatott szeretetünk mértéke?
2. Mi hogyan ültetjük gyakorlatba Jézus tanítását a mások iránti szeretetről?
3. Mit kell tennünk, ha valódi világosság szeretnénk lenni a világnak?
4. Mit jelent úgy szeretni, mint Krisztus? (3 dolog)
5. Milyen a földi, csalóka szimpátia?
6. Milyen az önző szeretet?
7. Mi jelentene sokaknak segítséget?
8. Jellemezd azokat, akik értékelik Krisztus jellemét.
9. Mire vezet Krisztus mennyei eredetű szeretete? (4 dolog)
Krisztus katonája, előre!
A nevem Eh Thar Kaler. Gospel Outreach evangélista vagyok. Lay Po Hto-ban, egy karen faluban születtem, ahol folyamatos volt a burmai és a karen katonák összecsapása. Négy fiútestvérem van. A karen lázadók törvénye szerint, ha egy családban három vagy négy férfi van, egynek közülük csatlakoznia kell a karen hadsereghez.
Amikor egy csapat katona érkezett a falunkba, megkérték szüleimet, hogy egyik fiúkat adják oda katonának. A testvéreim, szüleim és országom biztonsága érdekében önként vállalkoztam a katonaságra. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy képes vagyok meghalni családomért és országomért. Amikor megérkeztünk a lázadók főhadiszállására, egy hat hónapos felkészítő táborba, majd ennek leteltével azonnal a burmai frontvonalra küldtek. A harc kemény volt, és mindkét oldalról voltak veszteségek. A harcban mutatott bátorságom és önfeláldozó készségem miatt kineveztek a karen lázadó hadsereg parancsnokának. Nehéz élet volt. Gyűlöltem megölni ellenségeimet és végignézni barátaim halálát a harcmezőn. Sokszor annyira körülvett az ellenség, hogy csak nehezen menekültünk meg. Ör évvel később feleségül vettem egy buddhista lányt, aki később áttért az adventista hitre. Négy gyerekünk született, de katonai munkám miatt nem élhettünk együtt. Hiányzott a családom, és szerettem volna, ha a dolgok másképp alakulnak. Egy nap burmai katonák fogságába estem. A parancsnokuk elé vittek, aki megkérdezte, hogy miért csatlakoztam a lázadó hadsereghez. Elmondtam, hogy a testvéreim biztonsága érdekében tettem. Nem igazán szeretem, és azon gondolkodom, hogyan tudnék kilépni. „Kész vagyok azonban meghalni, ha meg akarsz ölni” – mondtam. Gondolatban azt mondtam Istennek, hogy ha megszabadít, életem hátralevő részében Neki szolgálok. „Mit akarsz most tenni?” – kérdezte a parancsnok. „Csak szeretnék a családommal lenni, és egyszerű közember lenni” – mondtam. „Szabad vagy. Menj haza és tégy, amint jónak látod” – válaszolta. Aznap este megköszöntem Isten irgalmát és szabadítását. Most már a családommal vagyok, és Gospel Outreach evangélistaként szolgálom az Urat. Nagyon boldog vagyok, hogy most már az Ő hadseregébe tartozom. Megígértem, hogy életem végéig Őt szolgálom. Ő megtette a részét, én is megteszem az enyémet.
Ha szeretnél többet megtudni a Gospel Outreach munkájáról, vagy segíteni akarod Isten munkáját a 10/40-es ablakban, keresd fel a www.goaim.org honlapot, vagy hívd az 1-509-525-2951 telefonszámot.
Amikor egy csapat katona érkezett a falunkba, megkérték szüleimet, hogy egyik fiúkat adják oda katonának. A testvéreim, szüleim és országom biztonsága érdekében önként vállalkoztam a katonaságra. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy képes vagyok meghalni családomért és országomért. Amikor megérkeztünk a lázadók főhadiszállására, egy hat hónapos felkészítő táborba, majd ennek leteltével azonnal a burmai frontvonalra küldtek. A harc kemény volt, és mindkét oldalról voltak veszteségek. A harcban mutatott bátorságom és önfeláldozó készségem miatt kineveztek a karen lázadó hadsereg parancsnokának. Nehéz élet volt. Gyűlöltem megölni ellenségeimet és végignézni barátaim halálát a harcmezőn. Sokszor annyira körülvett az ellenség, hogy csak nehezen menekültünk meg. Ör évvel később feleségül vettem egy buddhista lányt, aki később áttért az adventista hitre. Négy gyerekünk született, de katonai munkám miatt nem élhettünk együtt. Hiányzott a családom, és szerettem volna, ha a dolgok másképp alakulnak. Egy nap burmai katonák fogságába estem. A parancsnokuk elé vittek, aki megkérdezte, hogy miért csatlakoztam a lázadó hadsereghez. Elmondtam, hogy a testvéreim biztonsága érdekében tettem. Nem igazán szeretem, és azon gondolkodom, hogyan tudnék kilépni. „Kész vagyok azonban meghalni, ha meg akarsz ölni” – mondtam. Gondolatban azt mondtam Istennek, hogy ha megszabadít, életem hátralevő részében Neki szolgálok. „Mit akarsz most tenni?” – kérdezte a parancsnok. „Csak szeretnék a családommal lenni, és egyszerű közember lenni” – mondtam. „Szabad vagy. Menj haza és tégy, amint jónak látod” – válaszolta. Aznap este megköszöntem Isten irgalmát és szabadítását. Most már a családommal vagyok, és Gospel Outreach evangélistaként szolgálom az Urat. Nagyon boldog vagyok, hogy most már az Ő hadseregébe tartozom. Megígértem, hogy életem végéig Őt szolgálom. Ő megtette a részét, én is megteszem az enyémet.
Ha szeretnél többet megtudni a Gospel Outreach munkájáról, vagy segíteni akarod Isten munkáját a 10/40-es ablakban, keresd fel a www.goaim.org honlapot, vagy hívd az 1-509-525-2951 telefonszámot.
Studiul 3, 13-19 április
