„És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:14-15)
E heti tanulmányunk: Zsoltárok 19:8-12; Dániel 7:23-25; Apostolok cselekedetei 5:28-32; 1János 5:11-13; Júdás 3-4; Jelenések 2:10; 12:6, 14; A nagy küzdelem 4-6. fejezete
A jelenések könyvében említett bibliai Szmirna a ma Izmir néven ismert török tengerparti város. A százezres lakosú ókori település a Krisztus utáni 1. század végén és a 2. század elején virágzó város volt, rendíthetetlen lojalitással Róma iránt. Szmirna minden lakosának évente egyszer füstölőáldozatot kellett bemutatnia a római istenek tiszteletére. A 2. században már népes keresztény közösség is élt ott, akik közül sokan nem akartak eleget tenni a parancsnak. Polikárpot, az őskeresztény egyház egyik vezetőjét máglyán elégették Szmirna főterén, mert nem volt hajlandó elárulni az Urat a római istenek előtti áldozással. Amikor utoljára felszólították, hogy tagadja meg Krisztust, az idős férfi így válaszolt:
„86 évig szolgáltam Őt, és soha nem ártott nekem. Hogyan mondhatnék rosszat a Királyomról, aki megváltott?”
A századok során férfiak és nők inkább vállalták a mártírhalált, mint hogy feladják Krisztusba vetett hitüket. Az áldozatuk lángra lobbantja a bátorságunkat, Krisztus iránti hűségük történetei nyomán megújul a mi elkötelezettségünk is. Ezen a héten olyan bibliai alapelvekkel foglalkozunk, amelyek motiválták a valdenseket és a későbbi reformátorokat, mint Husz János és Prágai Jeromos, hogy minden körülmények között hűségesek maradjanak az Úrhoz, dacolva annak a hatalomnak a halálos fenyegetéseivel, amely megölette Polikárpot: a pápai korszak előtti Rómával.
A rézkígyót azért emelték föl, hogy aki hittel rátekint, meggyógyuljon. Isten ma is gyógyító üzenetet küld, felszólítva az embereket, hogy ne emberekre tekintsenek, sem földi dolgokra, hanem Istenben bízzanak. Az Úr a Szentlélek hatalma által közölte népével az igazságot. Megnyitotta Igéjét azok előtt, akik keresték az igazságot, és esedeztek érte. De mikor a hírnökök elhozták Istentől nyert üzeneteiket a népnek, éppen olyan hitetlenek voltak, mint az izraeliták. Sokan belekötöttek a szerény hírnökök által hozott üzenetbe. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1116. o.
A tanítványok még mindig azt várták, hogy Krisztus földi fejedelemként fog uralkodni. Bár már oly régóta rejtegeti tervét, azt hitték, hogy nem marad örökre szegénységben és homályban, közeleg az idő, amikor megalapítja országát. Olyan gondolat meg se fordult a tanítványok fejében, hogy a papok és rabbik gyűlöletét sohasem győzik le, hogy Krisztust saját nemzete veti el, csalóként ítélik el, és gonosztevőként feszítik keresztre. Ám a sötétség órája közeledett, s Jézusnak fel kellett tárnia tanítványainak az előttük álló küzdelmet. Szomorúság töltötte el, mert előre látta a próbát. […]
Elérkezett tehát az idő, amely fellebbenti a jövőt elfedő fátylat. „Ettől fogva kezdé Jézus jelenteni az ő tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól és megöletni és harmadnapon föltámadni.” (Mt 16:21) – Jézus élete, 415. o.
Isten gyermekei a világ millióihoz viszonyítva mindenkor csak kicsiny nyáj. Ha azonban helytállnak az igazságért, ahogy szent Igéjében kinyilatkoztatta, Isten lesz a mentsváruk. A Mindenható széles pajzsa alatt húzódnak. Isten mindenkor a többség! És majd ha egyszer az utolsó trombitaszó áthatol a halottak börtönén, az igazak pedig örömujjongva, győztesen jönnek elő, és kiáltják: „Halál, hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?”, akkor Isten gyermekei Istennel, Krisztussal, az angyalokkal és minden idők állhatatos és hűséges híveivel egyesülve bizonnyal többségben lesznek (1Kor 15:55).
Krisztus őszinte tanítványai követik Őt súlyos küzdelmeken át, kitartanak mellette önmegtagadás és keserű csalódások ellenére is. Mindez azonban megismerteti velük a bűn utálatosságát, nyomorúságát, és undorral fordulnak el attól. Mint Krisztus szenvedéseinek részestársai hivatottak, hogy dicsőségében is osztozzanak. – Az apostolok története, 590. o.
1. Olvassuk el Dán 7:23-25 és Jel 12:6, 14 verseit! Melyik prófétai időszakokra utalnak ezek az igék?
Amikor népe hűséges marad Istenhez, Sátán haragra gerjed, és ilyenkor gyakran üldözés következik. Dániel próféta olyan, számára jövőbeli időről ír, amikor a középkori egyház „harcolt” Isten népe ellen és üldözte őket (Dán 7:21, 25, ÚRK). János próféciája ugyanerről az időszakról szól, arról, amikor Isten egyházának (az asszonynak) a pusztába kellett menekülnie, „hogy tápláltassék ott ideig, időkig és az időnek feléig” (Jel 12:14, ÚRK). A 6. vers még hozzáteszi: „Az asszony pedig elmenekült a pusztába, ahol Istentől előkészített helye volt” (ÚRK). Isten táplálta népét a pusztában, Igéje megerősítette és megtartotta őket, miközben dúlt a nagy küzdelem a pápai fennhatóság hosszú és sötét korszaka alatt. A népnek „Istentől előkészített helye volt”. Az élet legnagyobb nehézségei között Isten helyet készít hűséges követőinek. A legnagyobb megpróbáltatások idején népe mindig menedéket talál szeretetében és gondviselésében (lásd 46. zsoltár).
Jel 12:6 és 14 verseiben az ezerkétszázhatvan nap és az „ideig, időkig és az időnek feléig” fordulat ugyanarra az időszakra vonatkozik (3 idő vagy év × 360 nap/év = 1260 nap). A bibliai prófécia gyakran szimbolikus. Dániel és Jelenések prófétai szakaszaiban egy prófétai nap egyenlő egy valós évvel. Az év-nap elvet megtaláljuk 4Móz 14:34 és Ez 4:6 verseiben, ám nem csupán erre a két igére épül, széles szentírási alapon áll. Dr. William Shea, ószövetséges teológus huszonhárom ótestamentumi bizonyíték sorával támasztja alá ezt az elvet, amit a bibliamagyarázók évszázadokon át alkalmaztak.
A vizigótok, a vandálok és az osztrogótok törzsei a hivatalos római tanítástól eltérő hitelveket vallottak. Az ezerkétszázhatvan év akkor kezdődött, amikor Kr. u. 538-ban kiűzték Rómából az osztrogótokat, az utolsó barbár törzset. A lelki sötétség időszaka egészen 1798-ig tartott, amikor Napóleon tábornoka, Berthier elvitte a pápát Rómából. E hosszú korszak alatt számtalan keresztény halt mártírhalált azért, mert Isten Igéjének akartak engedelmeskedni, de még halálukban is győztek. Krisztusban felszabadultak a bűntehertől, a bűn uralma alól, „győztek a Bárány vére által”. Krisztusnak a kereszten, Sátán felett aratott diadala az ő győzelmük is lett. Meghaltak ugyan, de a haláluk csak Krisztus visszatéréséig tartó pihenés.
Hogyan erősítették a hitedet a beteljesült bibliai próféciák?
A 6. században a pápaság szilárdan megalapozódott. Hatalmának székhelyét a birodalmi városban, Rómában erősítette meg, és Róma püspökét az egész egyház fejedelmének nyilvánították… Most azután bekövetkezett a Dániel és János által megjövendölt pápai elnyomás 1260 éve (lásd: Dán 7:25; Jel 13:5–7). A keresztényeknek választaniuk kellett: vagy feladják feddhetetlenségüket, és elfogadják a pápai szertartásokat és istentiszteleti rendet, vagy életüket börtönök celláiban töltik el, vagy kínpadon, máglyán vagy a hóhér bárdja által halnak meg.
Most teljesedtek be János szavai: „Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is; és megölnek némelyeket tiközületek. És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért.” (Lk 21:16–17) Az üldözések nagyobb dühvel törtek rá a hűségesekre, mint bármikor azelőtt, és a világ egy nagy csatatérré vált. Krisztus egyháza évszázadokon át visszavonultságban és homályban talált menedéket. Így szól a próféta: „Az asszony pedig elfutott a pusztába, hol Istentől készített helye van, hogy ott táplálják őt 1260 napig.” (Jel 12:6) – A megváltás története, 330. o.
Közel ezerkilencszáz esztendő múlt el azóta, hogy az apostolok megpihenhettek, és munkájukat befejezték. Fáradozásaik, Krisztusért hozott áldozataik története azonban még mindig legértékesebb kincse az egyháznak. A Szentlélek vezetése alatt örökítették meg az ihletett írók a történelem ezen eseményeit, hogy Krisztus követőit minden korszakban nagyobb buzgalomra és komolyságra késztessék Üdvözítőjükért végzett tevékenykedésükben. […] Nem saját erejükből végezték munkájukat az apostolok, hanem az élő Isten hatalma támogatta őket. Munkájuk nem volt könnyű. A keresztény egyházat megalapozó munka sok nehézséggel, viszontagsággal és keserű csalódással járt. A tanítványok munkájuk közben állandóan nélkülözéseket, rágalmakat és üldözéseket szenvedtek el, de nem kímélték az életüket, nem volt drága előttük, ők örvendtek, hogy Krisztusért szenvedhettek. Ismeretlen volt előttük a határozatlanság, kétely és az elvi elgyengülés. Készek voltak minden áldozatra, sőt, önmagukat is feláldozták. A rájuk háruló felelősség tudata tisztította meg őket, és gazdagította tapasztalataikat. A menny kegyelme nyilvánult meg győzelmeikben, amelyeket Krisztusért arattak. – Az apostolok története, 593, 595. o.
Komoly és ünnepélyes események következnek ránk. A jövendölések gyors egymásutánban teljesednek be. Az Úr az ajtó előtt áll… A válság hamarosan bekövetkezik.
Ebben a helyzetben Isten népe ne bízzon magában! Az Ésaiásnak, Ezékielnek és Jánosnak adott látomások bizonyítják, mennyire szoros az összefüggés a földi események és a menny között, s milyen messzemenően gondoskodik az Úr a benne bízókról. A világnak van kormányzója. A közelgő események sora Isten kezében van. A menny fensége igazgatja a nemzetek sorsát és egyházának gondjait is. – Bizonyságtételek, 5. köt., 753. o.
2. Milyen figyelmeztetést találunk Júd 3-4 verseiben? Hogyan vonatkozik ez a későbbi keresztény egyházra?
Júdás levelét hűséges keresztényeknek írták valamikor Kr. u. 65 előtt, azoknak, „akiket az Atya Isten szeretett és Jézus Krisztus megtartott” (Júd 1, ÚRK). Ez az irat bátorította a hívőket: „Tusakodjatok a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szenteknek adatott. Mert belopódzott közétek néhány ember… akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra fordítják” (Júd 3-4, ÚRK). Ez az intés még többet jelentett a középkor hívőinek, miután pogány szokások özönlöttek be az egyházba, és emberi hagyományok kedvéért engedményeket tettek Isten Igéje kárára. A valdensek és még mások hosszú évszázadokon át helytálltak a Szentírás igazságainak bajnokaiként. Hitték, hogy Krisztus az egyetlen közbenjáró, és a Biblia a tekintély egyedüli forrása. „Istennek minden korban voltak tanúbizonyságai – olyan emberek, akik hitték, hogy Krisztus az Isten és ember közötti egyetlen közbenjáró; akik az élet egyedüli szabályának a Bibliát tartották és megszentelték az igaz szombatot” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 57. o.).
3. Olvassuk el Jel 2:10 versét! Mit ígér Isten azoknak, akik hűségesek maradnak hozzá még a halállal szembenézve is?
Ez az üzenet eredetileg a szmirnai gyülekezetnek szólt. A város egyik istene Dionüszosz volt, akit a mámor és a termékenység istenének tartottak. Papjai fejére koronát helyeztek a temetésükön. János a halottak fejére tett földi koronával szembeállítja az élet koronáját, amit a gonoszság erői felett győzők nyernek el. Azok kapják meg, akik megpróbáltatásokat, nehézségeket, szenvedést és halált szenvedtek el Krisztusért.
Az élet koronája ösztönzi a hűséges hívőket, hogy Krisztusért még a halált is vállalják, ez mindig is tettekre sarkallja a nehéz körülményekkel küzdő hívőket. Ez lelkesítette a valdenseket a fájdalmak és az üldözések között. Tudták, hogy egy nap majd meglátják Jézust, utána pedig örökké együtt élhetnek vele. Az élet koronája bennünket is megszólít: most talán megpróbáltatásokon megyünk át, de vár ránk az élet koronája, ha tekintetünket nem vesszük le Jézusról.
Nehéz időkben miben találsz bátorítást? Mi az, ami megrémít? Milyen ígéretekre tudsz hivatkozni olyankor?
Mindazoknak, akik ama gonosz napon csüggedés nélkül, lelkiismeretük szava szerint akarnak szolgálni Istennek, bátorságra, határozottságra, Isten és Igéjének ismeretére lesz szükségük. Mert akik az Úrhoz hűek, azokat üldözik, az indítékaikat elferdítik, legjobb szándékaikat, fáradozásaikat félremagyarázzák, és a nevüket mint gonoszt emlegetik. Sátán csalásának minden erejével működik majd, hogy a lelkeket befolyásolja, és az értelmet elhomályosítsa, hogy a gonosz jónak és a jó gonosznak látszódjon. Minél erősebb és tisztább Isten gyermekeinek hite, minél erősebb elhatározásuk, hogy az Úrnak engedelmeskedjenek, Sátán annál izzóbban fogja felszítani ellenük azok gyűlöletét, akik állítják ugyan, hogy igazságosak, azonban mégis lábbal tiporják Isten törvényét. A legerősebb bizalomra, megingathatatlan elhatározásra lesz szükségük, hogy „megőrizzék azt a hitet, amely egykor a szenteknek adatott” (Júd 1:3). – Az apostolok története, 431. o.
Sátán kellemes mesékkel próbálja elcsábítani azoknak az elméjét, akik nem szeretik az igazságot. A törvénytisztelőket pedig nagy haraggal igyekszik vádolni. Magának követeli a világot, ám van egy kis csoport, mely ellenáll terveinek, és teljes komolysággal harcol a szenteknek mindörökre adott hitért. Sátán szándékában áll elpusztítani a parancsolatok megőrzőinek kis csoportját. De Isten lesz az ő menedékük. Ő fog zászlót bontani az ellenséggel szemben. Ő lesz nekik, „mint a rejtek szél ellen” és „mint nagy kőszál árnyéka a szomjúhozó földön” (Ésa 32:2). Ő mondja majd: „Menj be, népem, menj be szobáidba, és zárd be ajtóidat utánad, és rejtsd el magad rövid szempillantásig, míg elmúlik a bús harag! Mert, ímé, az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát, s felmutatja a föld a vért, és el nem fedi megöletteit többé!” (Ésa 26:20–21) – That I May Know Him, 355. o.
Senki ne hízelegjen magának azzal, hogy sikeres, csak akkor, ha megőrzi lelkiismeretének szeplőtlenségét, ha teljesen az igazságnak és Istennek szenteli magát. Haladjunk állhatatosan előre, sohase veszítsük el reményünket vagy kedvünket a jótettek mezején, bármilyen próbák szorongatnak, bármekkora erkölcsi sötétség borít is el mindent körülöttünk. Meg kell tanulnunk a türelem, a hit és a kötelességszeretet leckéit. Fékezzük meg magunkat, tekintsünk Jézusra! Ez a kötelességünk minden nap. Az Úr soha nem hagyja el azt, aki bízik benne, és a segítségét kéri. Csak annak homlokára kerül az élet koronája, aki győz a gonoszság elleni küzdelemben. Mindenkire komoly, magasztos, Istenért végzett munka vár, amíg él. Ahogyan Sátán hatalma növekszik, s csapdái megsokasodnak, növekedni kell azok rátermettségének és éleslátásának, vezetői képességének, akikre Isten a nyáját bízta. Nemcsak a saját lelkünkért vár ránk tennivaló, hanem kötelességünk másokat is felrázni, hogy ők is az örök élet elérésére törekedjenek. – Bizonyságtételek, 5. köt., 70. o.
4. Vessük össze ApCsel 5:28-32, Ef 6:10-12 és Jel 3:11 verseit! Milyen alapelvet találunk ezekben a szakaszokban?
A valdensek és a többi reformátor jellemzője is az Istenhez való abszolút hűség, a Szentírás tekintélye iránti engedelmesség volt, valamint az elköteleződés mindenek felett Krisztus és nem a pápaság mellett. Gondolataikat teljes mértékben átitatták a hit és a bátorság újszövetségi történetei. Péterrel és más apostolokkal együtt el tudták mondani: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (ApCsel 5:29). Kapaszkodtak Pál bátorító szavaiba: „Legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében” (Ef 6:10). Komolyan vették Jézus tanácsát: „Tartsd meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat” (Jel 3:11). E rendíthetetlen hitű férfiakban és nőkben volt bátorság ahhoz, hogy kiálljanak Isten Igéjének igazságai mellett.
A valdensek az elsők között fordították le a Bibliát a saját nyelvükre. Egy bibliamásoló, Jean Leger megindító beszámolója első kézből származó információt ad a munkájukról, így a rajzok elkészítéséről is. A valdensek észak-itáliai és dél-franciaországi hegyi közösségeikben titokban készítették a Szentírás másolatait. A szülők már egészen korán hosszú bibliaszövegeket tanítottak meg a fiataloknak. A másolók csoportjai fáradságos munkával, egymással összefogva másolták az Írást. Sok valdens fiatal bejárta egész Európát kereskedőként, közben csendben terjesztették a Szentírás igazságait. Voltak, akik egyetemre iratkoztak be, és amikor alkalom adódott, elmondtak szentírási részleteket diáktársaiknak. A Szentlélek vezetését követve, a megfelelő pillanatban, amikor érezték az őszinte keresők fogékonyságát, átadtak egyes értékes szentírási szakaszokat. Hűségükért és buzgalmukért sokan az életükkel fizettek. A valdensek ugyan nem egészen értettek minden bibliai tanítást, de Isten Igéjének igazságát évszázadokon át megőrizték, terjesztették.
„Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig” (Péld 4:18). Salamon az égbolton mind feljebb emelkedő napéhoz hasonlítja az utat, amelyen Isten vezeti gyermekeit. Isten egy kozmikus fordulattal elérhetné, hogy a nap azonnal teljes fényességében ragyogjon, de az elvakítana bennünket. Miután évszázadokig sötétség borította a világot, Isten elhívott az Ige iránt elkötelezett embereket, akik még több világosság után kutattak.
Krisztus világosságát tükrözve hogyan lehetünk képesek mi is ragyogni a saját környezetünkben? Ez megtörténik?
Láttam, hogy mindig is kötelességünk engedelmeskedni országunk törvényeinek, ha nem ellenkeznek a magasabb törvénnyel, melyet Isten mondott el a Sínairól, majd vésett ujjával kőbe. „Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek.” Akinek szívébe beírva áll Isten törvénye, inkább Istennek, mint embereknek engedelmeskedik, s inkább engedetlen minden ember iránt, mintsem eltérjen az Úr legkisebb parancsolatától. Isten népe, akiket az igazság ihlete tanít, s a tiszta lelkiismeret vezet, hogy megéljék Isten minden szavát, azok az ő törvényét fogadják el egyetlen tekintélyként, melyet elismerhetnek, s melynek engedelmeskedhetnek. Isten törvényének bölcsessége és tekintélye a legnagyobb. – Bizonyságtételek, 1. köt., 361. o.
Ne hagyd ingadozni a hitedet. Harcold meg a hit nemes harcát, és nyerd el az örök életet. Súlyos küzdelem lesz ez, de harcold meg bármi áron is, mert Isten ígéretei igenek és ámenek Krisztusban. Tedd bele a kezedet Krisztus kezébe. Nehézségeket kell legyőzni, de erejükkel kitűnő angyalok segítik Isten népét. Tekints Sionra, küzdd át utadat az ünnepek városába. Dicső korona és mennyei szövőszékeken szőtt ruha várja a győzőt. Bár ha Sátán az ösvényedre veti is pokoli árnyékát, s el próbálja rejteni előled a titokzatos létrát, mely Isten királyiszékétől a földre nyúlik, s melyen angyalok – az üdvösség örököseinek szolgáló lelkek – járnak föl-alá, mégis törekedj fölfelé, helyezd lábadat fokra fok után, s nyomulj a Mindenható királyi székéig. – Értelem, jellem, egyéniség, 2. köt., 462. o.
Krisztus nem azt mondja a követőinek, hogy igyekezzenek világítani; hanem így szól: „Fényljék a ti világosságotok” (Mt 5:16). Ha Isten kegyelmében részesültetek, fénye bennetek van. Távolítsátok el az akadályokat, és megmutatkozik az Úr dicsősége. Akkor kiárad a fény, hogy áttörje és eloszlassa a sötétséget. Önkéntelenül is világítotok magatok körül.
Amikor Jézus kinyilatkoztatja dicsőségét az ember lénye által, olyan közel hozza a mennyet az emberekhez, hogy a szentek szentjének szépsége láthatóvá lesz mindazokban, akikben Ő lakik. A bennük lakozó Krisztus dicsősége foglyul ejt másokat is. E kitárulkozás nyomán pedig megtért lelkek magasztaló és hálaadó énekükkel megdicsőítik Istent, aki minden jó ajándék forrása.
„Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.” (Ésa 60:1) A Vőlegény fogadására készülőknek szól ez az üzenet. Krisztus eljön hatalommal és nagy dicsőséggel; a maga dicsőségével és az Atya dicsőségével. Vele jönnek a szent angyalok. – Krisztus példázatai, 420. o.
5. Olvassuk el Zsolt 19:8-12, 119:140, 162 és Jer 15:16 verseit! Mi a közös abban, ahogyan Dávid és Jeremiás tekintett Isten Igéjére, ami valójában a reformációnak is az alappillére?
Minden reformátor „örömét lelte” Isten Igéjében, „boldoggá tette őket” Isten akaratának teljesítése, „szerették” törvényét. A reformáció egyik legfontosabb alapigazsága az, hogy mekkora örömet okozott nekik a Szentírás tanulmányozása. A Biblia kutatását nem tekintették fárasztó feladatnak, sem törvényeskedő gyakorlatnak, számukra nem szigorú követelmény, inkább öröm volt. Miközben tanulmányozták a Szentírást, a Szentlélek hatalma megváltoztatta őket. „Wiclif jelleme a Szentírás nevelő, átalakító hatalmáról tanúskodik. A Biblia formálta olyanná, amilyen volt. Amikor az ember igyekszik megérteni a kinyilatkoztatás nagy igazságait, minden képessége megélénkül és megacélosodik. Ez az erőfeszítés csiszolja az agyat, élesíti a felfogóképességet és éretté teszi az ítélőképességet. Nincs olyan tanulás, amely annyi nemes gondolatot, érzést és vágyat tudna ébreszteni az emberben, mint a Biblia kutatása. Ez a tanulás céltudatossá, türelmessé, bátorrá és állhatatossá tesz; csiszolja a jellemet és megszenteli a lelket. A Szentírás buzgó, áhítatos kutatása, amely közvetlen kapcsolatot teremt a végtelen Isten és a kutató ember értelme között, nagyobb, lángeszűbb gondolkodókat, nemesebb elveket valló embereket adott a világnak, mint az emberi filozófia nyújtotta legnagyszerűbb nevelés” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 85. o.).
6. 2Tim 2:1-3 szakaszában Pál apostol milyen tanácsot adott Timóteusnak az Ige hirdetésére vonatkozóan?
Isten Igéjének igazsága és a Krisztusban nyert megváltás öröme anynyira betöltötte a reformátorok szívét, hogy beszélniük kellett erről, nem hallgathattak. Wiclif Jánost két dolog ösztönözte arra, hogy életét Isten Igéjének angolra fordítására szentelje: az egyik az volt, hogy az Ige által az élő Krisztus megváltoztatta őt, a másik pedig, hogy a tanultakat másoknak is elmondja. Azelőtt a Bibliának csak nagyon kevés része volt meg angolul. Wiclif meghalt, mielőtt a pápaság képviselői elfogták volna, de maradványait kiásták, majd elégették, hamvait pedig a folyóba szórták. Csakhogy amint a hamvak szétterjedtek a vízben, úgy Wiclif munkássága révén Isten Igéje, az élet vize is széltében-hosszában elterjedt. Isten felhasznált őt, „a reformáció hajnalcsillagát”.
A 14. századi Angliában feltűnt a „reformáció hajnalcsillaga”. John Wycliffe a reformáció előhírnöke volt nemcsak Anglia, hanem az egész kereszténység számára is. […]
[A Szentírásban] megtalálta, amit azelőtt hiába keresett. Itt látta kinyilatkoztatva a megváltás tervét, amely Krisztust az ember egyetlen védőjeként, közbenjáróként mutatja be. Látta, hogy Róma eltért a Biblia ösvényétől az emberi hagyományok kedvéért. Krisztus szolgálatára bízta magát, és elhatározta, hogy hirdeti az igazságot, amelyet felfedezett.
Életének legnagyobb munkája a Szentírás angol nyelvre való lefordítása volt. Ez volt az első angol fordítás, amit valaha is készítettek… Anglia megkapta saját nyelvén a Bibliát. Így Isten Igéjének világossága kezdte szétárasztani ragyogó sugarait a sötétségen át. Egy isteni kéz készítette el a nagy reformáció útját. – A megváltás története, 336. o.
Az ügyét képviselő ember értéke aszerint van, hogyan ismeri és érti Istent. „Te annakokáért, én fiam, erősödjél meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben; és amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hív emberekre, akik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek. Te azért a munkának terhét hordozzad, mint Jézus Krisztus jó vitéze.” (2Tim 2:1–3) „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17:3)
Ez az a titkos forrásként működő ismeret, amelyből minden erő származik. A hit használata által vagyunk képesek Isten Igéjét befogadni és gyakorolni. – A keresztény nevelés alapjai, 341. o.
„Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat; a te szavaid örömömre váltak nékem, és szívemnek vigasságára; mert a te nevedről neveztetem, ó, Uram, Seregeknek Istene!” (Jer 15:16) […]
Isten Igéje a legszebb és legcsodálatosabb fényben tárult elém. Lapról lapra olvastam a kegyelemmel teljes meghívásokat és a kitartó felszólítást, miszerint keressük Isten dicsőségét és akaratát, és a többi majd megadatik nékünk… Mindenekelőtt törekedj megismerni Istent! Kutasd a Szentírást! Táplálkozz Krisztus szavával, ami lélek és élet, s akkor bővülni fog az ismereted. Tanulmányozd a Bibliát! Ne a filozófiakönyveket olvasd, hanem az élő Isten Igéjében található filozófiát tanulmányozd, amihez viszonyítva minden más irodalom értéktelen. Isten Igéjében a legbőségesebb lakoma tárul eléd. Az Úr gazdagon megterített asztallal vár, ahol majd ehetsz és megelégedhetsz. – That I May Know Him, 201. o.
7. Olvassuk el Zsid 2:14-15 verseit! A középkor hívői hogyan élték meg a nagy küzdelem valóságát?
Az iszonyatos üldöztetések között mi tartotta a lelket a hűséges valdensekben? Mi öntött bátorságot Husz, Jeromos, Tyndale, Latimer és a középkor idején mártírhalát halt többi hívő szívébe, amikor szembenéztek tűzzel és karddal? A hit Isten ígéreteiben. Elhitték, amit Krisztus mondott: „Mert én élek, ti is élni fogtok” (Jn 14:19). Tapasztalták, hogy Isten ereje megtart az élet legnagyobb megpróbáltatásai között. Még örülni is tudtak annak, hogy részesek lehettek Krisztus szenvedéseiben. Hűségük erős bizonyság lett a világ számára. A jelenen túlra tekintettek, a jövőt látták. Tudták, hogy Krisztus feltámadása miatt a halál már legyőzött ellenség. A halál szorítása megtört e bátor emberek szemében. Isten Igéjének ígéreteibe kapaszkodtak, így váltak győztesekké.
8. Olvassuk el Jn 5:24, 11:25-26 és 1Jn 5:11-13 verseit! Milyen bizonyosságot találsz ezekben az ígéretekben? Hogyan segítenek ezek a gondolatok, amikor próbára tesz az élet?
Husz Jánost nem ingatta meg a börtön, az igazságtalanság, de még a halál sem. Hónapokon át hideg, nyirkos tömlöcben sínylődött, magas láz gyötörte, ami csaknem végzett vele. Azonban „Isten kegyelme megtartotta. A végső elítélése előtti szenvedésteljes hetekben mennyei béke töltötte be lelkét. »Börtönömben, megbilincselt kezemmel írom ezt a levelet – írta egyik barátjának –, holnapra várva halálos ítéletemet… Ha majd Jézus Krisztus segítségével újra találkozunk az elkövetkezendő élet boldog békességében, meg fogod tudni, hogy az irgalmas Isten miként mutatta meg önmagát nekem, és mennyire támogatott engem a kísértések és próbák közepette.« Sötét börtönében előre látta az igaz hit diadalát” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 97–98. o.).
Pál apostol buzdítása még jelentőségteljesebben szól ma hozzánk:
„Ragaszkodjunk a reménység hitvallásához tántoríthatatlanul, mert hű az, aki ígéretet tett” (Zsid 10:23, ÚRK). Isten ígéretei megtartották népét a múltban, és bennünket is megtartanak.
Mit jelenthet az, ha az ember mindent elveszít Krisztusért? Végül mit veszít valójában (lásd Mk 8:36)? Mit tanulhatunk a valdensektől és a reformátoroktól, ami megőrizhet bennünket a föld végső küzdelmében?
Mi adott erőt a múltban Krisztus követőinek a szenvedések között? Istennel, a Szentlélekkel és Krisztussal való közösségük! A gyalázat és üldöztetés sokakat elválasztott ugyan földi barátaiktól, de sohasem Krisztus szerelmétől. A vihartól korbácsolt lelkeket akkor szereti legjobban az Üdvözítő, amikor az igazságért szenvednek. Jézus ezt mondta:
„Én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.” (Jn 14:21)
Ha a hívőt földi törvényszék elé állítják az igazságért, Krisztus ott áll mellette. Ha börtönfalak közé kerül, Krisztus megnyilatkozik neki, és szeretetével vidítja fel szívét. Ha Krisztusért halált szenved, az Üdvözítő így szól hozzá: „A testet ugyan megölhetik, de a léleknek nem árthatnak.” „Bízzatok, én meggyőztem a világot.” „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt, megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” (Jn 16:33; Ésa 41:10) – Az apostolok története, 85. o.
Az egész Biblia Krisztus. Fogadjuk a Szentírást Isten hozzánk intézett – nem csupán írott, hanem mondott – szavaként is! A hozzá jövő szenvedőkben Krisztus nemcsak azokat látta, akik akkor segítséget kértek tőle, hanem mindazokat is, akik a korszakokon át hasonló ínségben és hasonló hittel fordulnak majd hozzá – mint mikor így szólt a gutaütötthöz: „Bízzál, fiam! Megbocsáttattak néked a te bűneid”, vagy mikor ezt mondta a kapernaumi asszonynak: „Bízzál, leányom, a te hited megtartott téged; eredj el békességgel!” (Mt 9:2; Lk 8:48).
Ezek a szavak más bűnterhet hordozókhoz is szólnak, akiknek a segítségét kellene igényelniük. Így van ez Isten Igéjének minden ígéretével. Bennük Ő személy szerint mindnyájunkhoz szól, olyan közvetlenül, mintha ténylegesen hallanánk szavát. Krisztus megígéri nekünk kegyelmét, és megosztja velünk hatalmát. Ezek azok a falevelek, amelyek „a népek gyógyítására szolgálnak” (Jel 22:2 – új prot. ford.). Elfogadva, belénk ivódva jellemünk erősségévé, az élet mozgatórugójává, fenntartójává lesznek. Semmi másnak nincs ilyen gyógyító ereje. Ezenkívül semmi sem képes azt a biztonságot és hitet adni, amely az egész ember éltető erejévé válik. – A nagy Orvos lábnyomán, 122. o.
Megértettem, hogy minden nap meg kell vívnom a hit nemes harcát. Gyakorolnom kell a hitemet, nem hagyatkozhatok az érzelmeimre, és abban a tudatban kell viselkednem, hogy az Úr hallja szavaimat, válaszolni fog és megáld engem. A hit nem fellengzős állapot, nem szárnyaló boldogság érzése, hanem egyszerűen ezt jelenti: elhiszed Isten szavát, hiszed, hogy teljesíti ígéreteit, mivel ezt Ő maga mondta.
Reménységed legyen az Úrban, bízz benne, és nyugodj meg ígéreteiben, függetlenül attól, hogy boldognak érzed magad, vagy sem. A kellemes érzés még nem bizonyítja, hogy Isten gyermeke vagy, de a zavar vagy a kételkedés érzelmei sem azt bizonyítják, hogy nem vagy Isten gyermeke. Járulj a Szentíráshoz, és érett hittel higgy Isten szavában! Tégy eleget a feltételeinek, és hidd, hogy a gyermekévé fogad. Ne hitetlen, hanem hívő legyél! – Our High Calling, 119. o.
Ellen G. White: Az evangélium szolgái, 267. o.: „A bizalom és kiváltság ideje” című fejezet; Jézus élete, 385–386. o.: „A galileai válság” című fejezet.„Isten lehetővé tette, hogy e kiválasztott emberekre nagy világosság sugározzék. Megnyitotta szemüket, hogy lássák Róma számos tévedését; de a teljes világosság, amelyet Isten a világra akart sugározni, még nem fénylett fel előttük. E szolgái által Isten vezette ki az embereket a katolicizmus sötétségéből, de még sok akadályt kellett leküzdeniük. Lépésről lépésre vezette őket úgy, ahogy el tudták viselni. Arra nem voltak felkészülve, hogy a teljes világosságot egyszerre fogadják be. Éppúgy elfordultak volna tőle, mint a sokáig sötétségben élők a déli nap fényétől, ha teljes verőfényével rájuk sugárzik. Ezért Isten apránként tárta fel az igazságot a vezetőknek, ahogy a nép be tudta fogadni. Századról századra egyik hűséges munkás követte a másikat, hogy egyre tovább vezessék a népet a reformáció útján” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 94. o.).
„Egy másik levélben, amely egy papnak szólt, aki az evangélium híve lett, Husz János mélységes alázattal beszélt saját hibáiról. Azzal vádolta magát, hogy »élvezettel viselt pompás öltözéket, és órákat fecsérelt el haszontalan dolgokkal«. Majd ezeket a megható intelmeket tette hozzá:
»Bárcsak Isten dicsősége és lelkek megmentése foglalkoztatná elmédet, és nem az egyházi javadalmak és birtokok! Óvakodj attól, hogy a házadat jobban ékítsd, mint a lelkedet! Mindenekelőtt lelked építésére legyen gondod! Légy jóindulatú és önzetlen a szegényekhez, és anyagi javaidat ne pazarold lakomákra! Ha nem javulsz meg, és nem tartózkodsz a hiábavaló dolgoktól, attól tartok, néked is kemény fegyelmezésben lesz részed, akárcsak nekem«” (i. m. 96. o.).
Naponkénti tanulmányozásra: Ezékiel 20–26; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Alkoholkereskedelem és szesztilalom” c. fejezet
1. Milyen lesz a kard Ezékiel jövendölése szerint?
2. Ki volt Oholá és Oholibá?
3. Mit vett el Isten Ezékieltől és hogyan?
4. Kit hozott Isten Tírus ellen északról?
5. Gyakorlatilag mit tesznek azok az egyházak, amelyek alkoholkereskedelmet űző embereket vesznek fel soraikba?
Általános áttekintés
Az első századok és a középkor keresztényeit nemcsak az Isten és Igéje iránti hűség jellemezte, hanem nyilvános magatartásuk is, amelyet Isten országa és üdvössége hirdetése érdekében vállaltak. Ezen a héten továbbra is tanúi leszünk az egyház Isten mellett elkötelezett magatartásának a nagy küzdelem során a középkorban és a reformáció idején, amikor az első reformátorok és egyházvezetők Krisztus, az apostolok és a Polikárphoz hasonló vértanúk példájából merítettek ihletet.
Ez a reformkorszak azonban nem egy megszokott üldözési periódus volt, hanem egy profetikus időszak, mely 1260 évet tartott Kr. u. 538 és 1798 között. A többi profetikus üldözési periódushoz hasonlóan ezúttal is azt látjuk, hogy a sanyargatás ideje korlátolt, és végül Isten tartja kezében az eseményeket. Mindez idő alatt számos keresztényt és vezetőiket – mint a valdenseket, Wycliffe-t, Huszt – üldözték Isten ellenségei, de ők ennek ellenére folytatták küzdelmüket a lelki sötétség erői ellen. Fegyverük nem saját erejük, látásuk vagy bölcsességük volt. Nem alkalmaztak agyafúrt katonai stratégiákat a gonosz hatalmasságai ellen. Az igazi keresztények küldetése és erejük titka Isten Igéjének és szeretetének felfedezésében és mindenáron történő hirdetésében rejlett.
A reformátorok munkásságának kettős eredménye volt. Az első: megértették, hogy Isten szeretete – ahogy arról a Szentírásban olvashatunk – átalakítja népe életét, és reményt ad számára a mennyországot illetően. A második megvalósítás: a bibliai igazság hirdetése a világban Isten azonosságának és jellemének helyreállítása érdekében. Akkor és most, a lelki sötétség visszalép Isten Igéje elől, amely beragyogja a világot reménységgel és szeretettel.
A tanulmány témái
1. A Bibliát követő keresztényeknek a középkori egyház általi üldözése korlátolt profetikus időszakban történt, Isten szuverén felügyelete alatt, ahogy azt a Szentírás megjövendölte.
2. A valdensek, Wycliffe és Husz példája szemlélteti, mit jelent Isten oldalán állni, Igéje tanújának lenni, és a nagy küzdelem legsötétebb korszakaiban is hirdetni az Ő Szavát.
3. Isten Igéje reménységünk és erőnk legkiválóbb forrása, mely képessé tesz megmaradni Isten oldalán.
Magyarázat
Az üldözések gyökere
Általában a korai keresztény üldözések okait az egyháztörténészek a következő kategóriákra osztották:
(a) gazdasági okok (pl. hitbéli meggyőződései befolyásolták a hívő kapcsolatait a helyi és környékbeli termelőkkel, kereskedőkkel [ApCsel 19:23–27]);
(b) társadalmi okok (pl. a keresztények nem voltak hajlandók erkölcstelen összejöveteleken részt venni);
(c) politikai okok (pl. politikai játszmákban a keresztények voltak a bűnbakok);
(d) vallási okok (a keresztény hitet, meggyőződést és gyakorlatot, valamint a kereszténység terjedését fenyegetésként élte meg a mindenkori hatalom).
Minden üldözés gyökere Sátán. Mi okból támadta a keresztényeket ebben a háborúban, amelyben a fő ellensége Krisztus? Végsősoron nem Sátán vádolta azzal Istent, hogy mindent az ellenőrzése alatt tart, elnyom és korlátozza a szabadságot? Miért lenne Sátán az üldözés és elnyomás végső forrása?
Két tételt fogalmazhatunk meg lehetséges magyarázatként:
1. Lucifer a lázadását és az új világrend felállítására történő javaslatát hazugságokra, abszurd spekulációkra és az Isten jellemére, státuszára és szuverenitására vonatkozó megalapozatlan vádakra építette (Jn 8:44). Hazug módon eltorzította a valóságot mások számára, olyannyira, hogy őt magát is befolyásolták a hazugságai. A hazugság alapjaiban rengeti meg a személyiséget, és nagyon rövid idő alatt olyan erővé válik, amely ellenőrzése alá vonja, megpróbálván igazságként fellépni az értelem és a lelkiismeret hangja ellenére. Habár csak az elméjében létezik, uralma alá vonja a magatartását, végzetesen eltorzítva a külső valóságot. A valóság elferdítése azért következik be, mert a hazugság természetes körülmények között nem életképes, nem felel meg a valóságnak, ezért akarja a realitást a saját követelményeihez igazítani. Más szavakkal, az igazsággal való szembesítés megsemmisítené a hazugságot, így hát a hazugságnak szüntelenül erőt kell kifejtenie létezése fenntartásához. Az igazság bármely vizsgálata egzisztenciális fenyegetés a hazugság számára, következésképpen, aki elfogadja a hazugságot, az elfojt az igazság keresésére tett minden próbálkozást. Lucifer saját hazugságai által eltorzított gonosz természete mindvégig arra törekedett, hogy elfojtsa Isten népének bármely az igazság felfedezésére, befogadására, megélésére és hirdetésére tett próbálkozását.
2. Isten nélkül nincs szabadság. Maga Isten is szabad. Saját képére teremtett minket: szabadnak, következésképpen erkölcsös, szerető lényeknek. S nemcsak hogy szabadnak alkotott minket, hanem Teremtőnkként, aki betölti szükségleteinket, szabadságunk mércéje és fenntartója. Nem lehetünk igazán szabadok Isten nélkül, vagy Isten ellenére. Bármely próbálkozás az Istentől független, teljes szabadságra – ahogy Lucifer is szerette volna –, teremtői és fenntartói minőségétől – uralkodói székétől – fosztaná meg Istent. Ezért lázadt fel Lucifer Isten ellen, de nem telt el sok idő, míg ráébredt, hogy autonómiája megőrzése végett szüksége van állandóan támadni Isten – a Teremtő és Fenntartó! – létezését. Lucifernek folyamatosan törekednie kellett arra, hogy önmagában és másokban elfojtson minden vágyat az Istenhez és országa elveihez való visszatérésre. Ki kellett, hogy irtson mindent, ami Isten létezésére emlékeztet. És mivel Isten népe a Teremtő létezéséről tesz bizonyságot, és Őt imádja, Sátán nem hagyhatta nyugton a keresztényeket. Ha békén hagyta volna őket, el kellett volna ismernie saját elméletei kudarcát, és bele kellett volna törődnie, hogy Isten és kormányzása nélkül nincs szabadság.
A valdensek, a ferencesek és a Szentírás
A II. évezred elején a Római Katolikus Egyház Európában félelmetes, központosított és hierarchizált, ugyanakkor nagyon korrupt kolosszussá vált. Az egyház tagjai ezt nem nézték jó szemmel, szükségét érezték felderíteni a korrupció okait, és megoldásokat kerestek erre a problémára.
Így jött létre számos egyházi, szerzetesi rend. A XIII. század elején Assisi Szent Ferenc (1182–1226), gazdag család szülötte, misztikus megtérési tapasztalatot élt át, melynek nyomán lemondott földi vagyonáról, és elkötelezte magát, hogy – amennyire csak lehetséges – Krisztus nélkülöző életét folytatja. Megalapította a ferences szerzetesi rendet, amely erényként hirdette a szegénységet. A ferencesek arról voltak ismertek, hogy az utcán prédikáltak. 1209-ben Assisi Ferenc a ferencesek rendjének elismerését kérte az 1198 és 1216 közt uralmon lévő III. Ince pápától, aki a kezdeti habozás után 1210-ben végül elismerte a rend létjogosultságát. Assisi Ferenc női egyházi rendet is alapított – a Szent Klára rendet –, valamint a laikusok számára létrehozta az úgynevezett Harmadik Rendet (amely napjainkban a Ferences Világi Rendként ismeretes, a szerk. megj.).
Néhány évtizeddel korábban, a XII. század végén, Pierre Valdès († 1205–1218 között) gazdag dél-kelet franciaországi kereskedő szintén megtérési tapasztalaton ment keresztül, melynek nyomán lemondott a vagyonáról, és erényként hirdette az önként vállalt szegénységet. Ő is rendet alapított a szegények számára, és a pápa jóváhagyását kérelmezte. Habár az 1159 és 1181 közt regnáló III. Sándor pápa eleinte elfogadta Valdès szegénységi fogadalmát, utóda, III. Luciusz pápa (1181–1185) eretneknek nyilvánította őt és mozgalmát, és megtiltotta neki az igehirdetést. A következő évszázadokban a Római Katolikus Egyház irgalmatlanul üldözte a valdenseket, és majdnem sikerült kiirtania őket.
Elemezzük ezt a két egyházi rendet és mozgalmat. Alapítói – Assisi Ferenc és Pierre Valdès – hasonló lelki tapasztalatokat éltek meg. Mindketten hasonló lelki szabályok mentén alapították a rendjeiket: erényként vallották a szegénység fontosságát, és az utcán hirdették az Igét. Mindketten meg akarták reformálni az egyházat, és ehhez a pápa jóváhagyását kérték. Csakhogy a két vezető pápasággal való viszonya gyökeresen különbözött egymástól, következésképpen az életsorsuk is nagyban eltért. A ferenceseknek a pápa általi elismertetésre tett próbálkozását – a kezdeti fenntartások ellenére – végül siker koronázta, ezzel szemben viszont Valdès kérését elutasította a Szent Szék, jóllehet az elején egyetértett az előterjesztett kérésekkel. Napjainkban a ferencesek képezik az egyik legbefolyásosabb római-katolikus rendet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a jelenlegi pápa jezsuita lévén megtisztelte Assisi Ferencet azzal, hogy az ő nevét vette fel. Ezzel szemben a valdenseknek a legszörnyűbb üldözéseket kellett elszenvedniük a történelem során.
Adja magát a kérdés: miért? Mi volt a különbség a két rend vagy mozgalom között? A választ a pápaság iránti lojalitásban találjuk meg. A ferencesek – miután tanúi lehettek Pierre Valdès kérése elutasításának – elnyerték a pápa jóváhagyását, mivel kifejezték a Szent Szék iránti megingathatatlan hűségüket. A pápaságot a legmagasabb lelki tekintélynek ismerték el a földön, és feltétlen elkötelezettséget vállaltak iránta a doktrínák és a hitgyakorlat terén.
A valdensek azonban Istent és a Szentírást tartották a legfelső követendő tekintélynek, ezért képezte tevékenységük alapját a Biblia kutatása, hirdetése és tanításainak a gyakorlatban való megélése. Így történhetett meg, hogy rövid időn belül felfedezték, megértették és elhatárolódtak a Katolikus Egyház hamis tanításaitól és kompromisszumaitól:
• a szentek imádásától,
• a hét katolikus szentség majdnem mindenikétől,
• a transzszubsztancia fogalmától,
• a gyónástól,
• a gyermekkeresztségtől,
• a búcsúktól,
• a purgatórium doktrínájától és a halottakért mondott imák gyakorlatától.
Ezzel szemben hirdették, hogy Isten az egyedüli Teremtő és Üdvözítő, és nincs rajta kívül Közbenjáró, aki felajánlja a bűnösnek a kegyelmét és a bocsánatát. Szerintük az imádat nem korlátozódhat a templomokra, mivel Istent bárhol lehet imádni. A valdensek nem nyerték el életük folyamán a jutalmat a hűségükért, de gondolataik és bátor kiállásuk Isten Igéje mellett – az ördög hazugságai és kompromisszumra való ösztönzései ellenére – a XVI. századtól kezdődően ihletként hatottak a reformáció mozgalmának nagy vezéregyéniségeire, Wycliffe-re, Huszra és társaikra. Az emberiség nem adott tiszteletet nekik, de maga Krisztus fogja megjutalmazni őket dicsőséges második eljövetelekor. A valdensek a Szentírás tekintélyébe vetett rendíthetetlen bizalmat hagyták örökségül az emberiségnek. Tudatosult bennük, hogy a kereszténység sikere nem a hívek veleszületett zsenialitásában, vagy vezetőik stratégiáiban, hanem a bizonyságtevésben, Krisztus cselekedeteinek hirdetésében, Isten Igéjének a kinyilatkoztatás és az üdvösség egyedüli forrásaként való megjelölésében rejlik. A reformátorok nem tettek mást, mint engedelmeskedtek Pál apostol felhívásának: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos és alkalmatlan időben!” (2Tim 4:2). Osztogatták a Bibliákat az embereknek, s munkájuk gyümölcsének szüretét a Szentlélekre bízták. A Sola Scriptura elve motiválta őket: hitték, hogy egyedül a Szentírás bír azzal a képességgel, hogy átadja minden embernek Isten üzenetét. Ez volt az az éthosz, amely az 1800-as években meghatározta az advent mozgalom identitását, küldetését, egységét és életét.
Alkalmazás
1. A valdensek az üldözések alatt is terjesztették Isten Igéjét. Hozzájuk hasonlóan te is elnyomó rendszerben élsz, vagy még béke és vallási tolerancia uralkodik körülötted? Bármilyen legyen is a helyzeted, hogyan hirdetheted meggyőző módon Isten Szavát?
2. Gondolj ki egy háromlépcsős tervet, amelynek segítségével az üldözés idején is hűséges maradhatsz Istenhez! Beszélgessetek a családban vagy a szombatiskolai csoportban erről a tervről!