A remény motiváló ereje

Krisztus második adventje a Szentírás egyik központi témája, aranyfonálként húzódik végig szent lapjain. Egy teológus szerint az Ószövetségben ezernyolcszáznegyvenöt utalást találunk rá, az Újszövetség kétszázhatvan fejezetében pedig több mint háromszázat, minden huszonötödik vers említi, az Újtestamentum huszonhét könyvéből huszonhárom szól róla.
Miután Európában elakadt a reformáció, megoszlások, küzdelmek akadályozták, az Újvilágban, a későbbi Egyesült Államokban meggyökerezett a protestantizmus. Ott is sokan igyekeztek felkarolni az igazság ügyét, így a második advent igazságát is, köztük egy baptista farmer, William Miller. A Biblia tanulmányozása során erősödött meg a hite, hogy Jézus hamarosan, még az ő életében visszatér. Hirdetni kezdte ezt az üzenetet, amivel egy mozgalmat indított el. A mozgalomra nagy csalódás következett, azonban sok ember előtt olyan bibliai igazságokat tártak fel, amelyek egészen máig időszerűek.
E heti tanulmányunkban annak járunk utána, hogy miért töltötte el évszázadokon át örömmel a hívők szívét Krisztus visszatérése, illetve hogyan készülhetünk fel erre a hatalmas eseményre.

Május 18. – Az egészség napja
 

EGW idézet

Jézus ismét eljön, de nem úgy, mint egykor Betlehemben, sem úgy, miként Jeruzsálembe bevonult, midőn a tanítványok ujjongva kiáltottak „hozsanná”-t neki; hanem eljön az Atyának dicsőségében az összes szent angyallal egyetemben, akik elkísérik földi útjára. A menny teljesen üres marad, mert az angyalok Mesterüket kísérik el, és a földön az élő és várakozó szentek a menny felé, Jézus felé tekintenek, miképp a galileai férfiak tették, midőn az Úr az Olajfák hegyéről a mennybe szállt. Ama napon csak a jámborok, a szentek kiáltanak fel ujjongva – akik igazán alázatosan és szelíden követték Krisztus példáját: „Íme, a mi Urunk, akit vártunk, s aki megszabadít minket!” […]
Hallgathatunk-e ily dicsőséges reménység, ily tökéletes megváltás tudatában, melyet saját vére árán szerzett meg Krisztus számunkra? Ne magasztaljuk-e és ne áldjuk-e mi is fennhangon az Üdvözítőt, miképp a tanítványok tették, midőn az Úr bevonult Jeruzsálembe? Nincs-e közelebb hozzánk a nagy nap, mint hozzájuk volt? Vajon ki akadályozhatna meg abban, hogy Istent magasztaljuk és áldjuk? Hisz a halhatatlanságba és megdicsőülésbe vetett reménységünk nemsokára beteljesedik! Mi már megízleltük az eljövendő világ dicsőségét, s mind többre és többre vágyunk. – Tapasztalatok és látomások, 110. o.

Jézus jön! De nem azért jön, hogy meghallgassa az emberek jajkiáltásait, a bűnösök bűnvallomásait és kegyelemért könyörgéseit, mivel akkor már minden ember sorsa eldőlt életre vagy halálra. Aki bűnben élt, örökre bűnös marad. Aki viszont megvallotta vétkeit, amikor még Jézus a szentek szentjében volt, az ő barátjává lett és várta az eljövetelét, annak neve mellé beírják: megbocsáttattak a bűnei.
Jézus úgy jön el, ahogy felment a mennybe, csak sokkal nagyobb dicsőségben. Atyjának dicsőségével jön el a szent angyalokkal együtt, akik elkísérik az útján. Szent homlokát megsebző töviskorona helyett a dicsőség vakítóan fényes koronáját viseli majd. – The Faith I Live By, 351. o.

Több mint tizennyolc évszázad telt el, mióta a Megváltó megígérte, hogy visszajön. Szavai a századok során bátorságot öntöttek hűséges gyermekeinek a szívébe. Az ígéret még nem teljesedett be, de biztos.
A várakozás ideje hamarosan befejeződik. Nemsokára hazaérnek azok az idegenek és vándorok, akik hosszú időn át jobb hazát kerestek. A mennyei honra gondolva úgy érzem, hogy hangosan zokognom kell!
„Annakokáért szeretteim, ezeket várván igyekezzetek, hogy szeplő nélkül és hiba nélkül valóknak találjon titeket békességben.” (2Pt 3:14) – Our High Calling, 367. o.

A reformátorok és a Hollandiából az Újvilágba induló zarándokok vágyakozva gondoltak Jézus visszatérésére, örömteli eseménynek tartották. Wiclif János úgy tekintett előre a második adventre, mint ami az egyház reménysége, Kálvin minden reformátor nevében nevezte „a legnagyobb jóval kecsegtető eseménynek”. Isten hűségesei alig várták Krisztus viszszatérését, nem féltek tőle.

1. Olvassuk el Jn 14:1-3,  1Thessz 4:13-18 és Tit 2:11-14 verseit! Miért erősítik évszázadok óta a keresztények reménységét ezek a bibliai szakaszok?

Érthető, hogy a Krisztus visszajövetelébe vetett hit miért kelt reményt és örömet a hívő keresztényekben. Arra az időre mutat előre, amikor már nem lesz többé betegség, szenvedés és halál. Véget ér majd a szegénység, az igazságtalanság és az elnyomás korszaka, mint ahogy a küzdelemé, a harcé és a háborúé is. Előrevetíti minden kor megváltottainak békés, boldog, örök életét, amit Krisztussal tölthetnek.
„A Megváltó hű követői minden korban az Úr eljövetelében reménykedtek. »Ismét eljövök« – mondta Jézus búcsúzóul az Olajfák-hegyén, és ez az ígéret fénybe borította tanítványai előtt a jövőt. Öröm és reménység költözött szívükbe, amit a fájdalom nem tudott elfojtani, sem a megpróbáltatás megfakítani. Szenvedés és üldözés közepette »a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsőséges megjelenése« volt a »boldog reménység«. Amikor a thesszalonikai keresztények sírva temették el szeretteiket – akik azt remélték, hogy szemtanúi lesznek az Úr eljövetelének –, tanítójuk, Pál felhívta figyelmüket a feltámadásra, amely a Megváltó adventjekor lesz. Akkor a Krisztusban elhunytak feltámadnak, és az élőkkel együtt elragadtatnak, hogy találkozzanak az Úrral. »És ekképpen – mondta – mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel« (1Thessz 4:17-18)” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 263. o.).
 

Hitünk szempontjából miért különösen fontos a második advent? Tudjuk, hogy a halottak alszanak (lásd a 10. tanulmányt). Ennek fényében miért olyan nagy a jelentősége ennek a tanításnak? Máskülönben miért lennénk reménytelen helyzetben, ahogy Pál is mondta (1Kor 15:15-18)?

EGW idézet

A Biblia egyik legsúlyosabb, ugyanakkor legnagyszerűbb igazsága, hogy Krisztus második eljövetelével lezárul a megváltás csodálatos munkája. Jézus, „aki a feltámadás és az élet”, Isten népében, mely oly sokáig zarándokolt „a halálnak földében és árnyékában”, azt a drága és boldogító reménységet ébresztette, hogy eljön, és hazaviszi „azt, akit eltaszított magától”. A második adventről szóló üzenet a Szentírás alapvető tanítása. Attól a naptól kezdve, hogy az első emberpár fájó szívvel elhagyta az Édent, a hit gyermekei arra várnak, hogy a Megígért eljöjjön, megtörje a pusztító hatalmát, és visszavigye őket az elveszett Paradicsomba. Az ősidők szent emberei sóvárogva várták, hogy a Messiás dicsőségben megjelenjen, és reménységüket valóra váltsa. – A nagy küzdelem, 299. o.

Ez a nagyszerű igazság volt Isten hűségeseinek vigasza minden korszakban… A mi Urunk maga ígérte meg tanítványainak: „Ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket.” (Jn 14:3) A könyörületes Megváltó, előre látva követői magányosságát és fájdalmát, megbízta angyalait, hogy ezzel az ígérettel vigasztalják követőit: Jézus úgy fog visszatérni a földre, ahogy mennybe ment. Amikor a tanítványok szemüket az égre emelve álltak, hogy utoljára még lássák, akit szerettek, figyelmüket ezek a szavak ragadták meg:
„Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felvitetik tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok Őt felmenni a mennybe.” (Csel 1:11) Az angyalok szavai nyomán újraéledt reményük. A tanítványok „visszatérének nagy örömmel Jeruzsálembe; és mindenkor a templomban valának, dicsérvén és áldván az Istent” (Lk 24:52–53). Nem azért örültek, mert Jézus eltávozott tőlük, és egyedül maradtak küzdelmükkel, próbáikkal és a világ kísértéseivel, hanem azért, mert az angyalok megígérték, hogy Jézus visszajön. – A nagy küzdelem, 339. o.

A korinthusi hívők között voltak olyanok, akik feladták hitük néhány alapigazságát, akik lesüllyesztették az erkölcsi színvonalat. Egyesek olyan messzire mentek, hogy megtagadták a feltámadás tanát. Pál ezzel a tévtannal szembeszállt, éspedig Krisztus feltámadásának letagadhatatlan bizonyítékával. Világosan kijelentette, hogy halála után „Krisztus feltámadott a harmadik napon az Írások szerint; és hogy megjelent Kéfásnak, azután a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre, kik közül a legtöbben mind máig élnek, némelyek azonban el is aludtak. Azután megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak. Legutolszor pedig mindenek között, mint egy idétlennek, nékem is megjelent.” […]
Az apostol azután a korinthusi testvérek figyelmét a feltámadás hajnalának diadalmas virradatára irányította, amikor is az Úr az összes elszunnyadt szenteket feltámasztja, hogy ezentúl örökké vele éljenek. – Az apostolok története, 319–320. o.
 

A reformátorok hittek Krisztus valóságos, látható, hallható, dicsőséges visszatérésében, de az ezzel a bibliai igazsággal kapcsolatos felfogás fokozatosan megváltozott. A 19. században népszerű prédikátorok azt tanították, hogy Krisztus visszatér megalapítani országát a földön, és akkor kezdetét veszi a béke ezeréves korszaka. Ez lelki közönyhöz vezetett, csökkenni kezdett az elkötelezettség a hit értékei iránt. Krisztus tanítványai is tévesen gondoltak a Messiás eljövetelére. Úgy képzelték, hogy győztes hadvezérként jelenik meg, letöri a római szolgaság igáját, és nem a bűn kárhoztatása, láncai alól szabadítja fel az embereket. Ezért nem látták jól eljövetelének módját.

2. Hogyan jön vissza az Úr? Mit tudunk meg erről Mt 24:27, 30-31, ApCsel 1:911 és Jel 1:7 verseiből?

Amikor Krisztus kisdedként először eljött, csak igen kevesen figyeltek fel rá a betlehemi jászolban. Visszajövetelét azonban „minden szem” meglátja majd. Minden fül meghallja az érkezését jelző trombitaszót, minden földi ember meglátja dicsőségét. Nem kell tévedésbe esnünk! A Szentírás világossá teszi a második advent eseményeit. „A Biblia egyik legsúlyosabb, ugyanakkor legnagyszerűbb igazsága az, hogy Krisztus második eljövetelével lezárul a megváltás csodálatos munkája. Jézus, aki »a feltámadás és az élet«, Isten népében, amely oly sokáig zarándokolt »a halálnak földében és árnyékában« azt a drága és boldogító reménységet ébresztette, hogy eljön, és hazaviszi a száműzöttet. A második adventről szóló üzenet a Szentírás alapvető tanítása. Attól a naptól kezdve, hogy az első emberpár fájó szívvel elhagyta az Édent, a hit gyermekei arra várnak, hogy a Megígért eljöjjön, megtörje a pusztító hatalmát és visszavigye őket az elveszett Paradicsomba” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 261. o.).
Az egykori adventista vezető, Luther Warren ezt szokta mondani a fiataloknak: „Az az egyetlen módja a Krisztus eljövetelére való felkészülésnek, ha felkészülünk, és készenlétben is maradunk.” Krisztus közeli viszszatérésének üzenete mindannyiunkat sürget, hogy vizsgáljuk meg szívünket, tartsunk számvetést lelki életünkben. Figyelmeztet, hogy istenfélő életet éljünk. A második advent dicsőségének ragyogó fényességében senki nem maradhat semleges.
 

Hogyan bátorítanak Krisztus visszatérésével kapcsolatban 1Thessz 5:2-5 és Zsid 9:28 versei?

EGW idézet

A hitetlenség bezárja a szemüket, így nem ismerik tényleges állapotukat. Az igaz tanú így ecseteli vakságukat: „Nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen.”
Halványodik a Krisztus közeli eljövetelébe vetett hit. „Halogatja az én uram a hazajövetelt.” Nemcsak szívükben mondják, hanem szavakkal is kifejezik, leghatározottabban pedig cselekedeteikkel. A virrasztó időszakban beköszöntött sötétség elvakítja Isten népének érzékeit az idők jelei iránt. A borzalmas, burjánzó gonoszságtól a legnagyobb igyekezetre s az életerős bizonyságtételre lesz szükség, hogy kirekesszük a bűnt a gyülekezetből. A hit félelmesen csökkent, s csak élő kapcsolattal tudjuk megnövelni. – Bizonyságtételek, 3. köt., 255. o.

„Mert amiképpen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugtáig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is.” (Mt 24:27) […]
Keleten megjelenik egy kicsiny, fekete felhő. A távolból sötétnek látszó felhő körülveszi a Megváltót. Isten népe ebben a felhőben felismeri az Emberfia jelét. Ünnepélyes csendben figyelik a föld felé közeledő, egyre fényesebb és dicsőségesebb felhőt, mígnem nagy, fehér felhő lesz belőle, amely megemésztő dicsőségként fénylik. Felette a szövetség szivárványa ível. Jézus hatalmas győzőként lép elő. Most nem „fájdalmak férfia”-ként jön, hogy kiigya a szégyen és szenvedés keserű poharát, hanem a menny és föld győzteseként, az élők és holtak bírájaként, aki
„hív és igaz”, aki „igazságosan ítél és hadakozik”, „és mennyei seregek követik Őt” (Jel 19:11,14).
A királyt szent angyalok hatalmas, megszámlálhatatlan sokasága kíséri útján. Ajkukon dicsőítő ének, mennyei dallam hangzik. Az égen számtalan tündöklő alak látható, „tízezerszer tízezer és ezerszer ezer”. Emberi tollal nem lehet megrajzolni ezt a képet, a tündöklés meghaladja az emberi képzeletet. „Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé.” (Hab 3:3–4) Amint az
„élő” felhő közelebb ér, minden szem meglátja az élet Fejedelmét. Szent fejét már nem csúfítja töviskorona, homlokán a dicsőség királyi koronája tündököl. Arca fényesebb, mint a vakító déli nap. „És az ő öltözetén a csípő körül oda volt írva az ő neve: királyok Királya és uraknak Ura.” (Jel 19:16) – Maranatha, 288. o.

Ma kell minden tőlünk telhetőt megtennünk. Ma kell kitartó bizalommal rendelkeznünk. Ma kell szeretnünk Istent teljes szívből, és embertársainkat, mint önmagunkat. Ma kell ellenállnunk az ellenség kísértéseinek, és ma kell Krisztus kegyelme által kivívnunk a győzelmet. Csak így tudjuk őrködve várni Krisztus visszajövetelét. – In Heavenly Places, 355. o.

Isten felhasználta a reformátorokat, hogy az emberek újból megismerjék a Krisztusba vetett hit általi megigazulás tanítását. William Millert pedig arra indította, hogy ismét felfedezze, milyen is lesz Krisztus visszatérésének módja. A Szentírás tanulmányozása közben Miller megértette, hogy Krisztus jobban szereti őt, mint azt valaha gondolta. Kezében egy tollal és egy jegyzetfüzettel kezdte el olvasni a Bibliát Mózes első könyvétől. Elhatározta, hogy nem halad gyorsabban, mint ahogy az adott szakaszokat megérti. Hagyta, hogy a Biblia magyarázza önmagát, igét igével vetett össze.

3. A bibliamagyarázat mely elveit találjuk meg Péld 8:8-9, Ézs 28:9-10, Jn 16:13 és 2Pt 1:19-21 verseiben?

William Miller igét igével hasonlított össze, és így feltárultak előtte a Biblia titkai. Mint aki elrejtett kincset keres, úgy kutatta az Igét, és gazdag lett a jutalma. A Szentlélek feltárta előtte Isten Szavát. Ugyanolyan szorgalommal közelített a próféciához, mint a többi bibliai szakaszhoz, amit tanulmányozott.

4. Mit tanítanak Dán 1:17, Dán 2:45, 1Pt 1:1-11 és Jel 1:1-3 versei a bibliai próféciák megértéséről?

A prófétai könyvek szimbólumai nem bezárt titkok. A szerető Isten azért adta a prófétai kijelentéseket, hogy felkészítsen a világban hamarosan kibontakozó eseményekre. William Miller megértette, hogy a prófécia magyarázza legjobban önmagát. A Biblia világosan rámutat a szimbólumok jelentésére. A fenevadak királyokat vagy országokat jelképeznek (Dán 7:17, 23), a szél pusztítást jelöl (Jer 49:36), a víz pedig népeket vagy nemzeteket (Jel 17:15). Az asszony az egyház szimbóluma (Jer 6:2; Ef 5:22-32). Dániel és Jelenések idői próféciáinak is szimbolikus a nyelvezete, amely szerint egy prófétai nap egy valós évet jelöl (4Móz 14:34; Ez 4:6). William Miller ezeket a bibliamagyarázati elveket alkalmazva meglepetten azt gondolta, hogy Krisztus visszatérésének az idejét fedezte fel.

Hitünk szempontjából miért különösen fontos a prófétai szimbólumok helyes megértése?

EGW idézet

Isten elküldte angyalát, hogy felindítsa egy gazdálkodó férfi szívét, aki nem hitt a Bibliában, hogy tanulmányozza a jövendöléseket. Az angyalok ismételten meglátogatták Isten kiválasztott emberét, hogy vezessék gondolatait, és megnyissák értelmét a jövendölések megértésére, melyek mindig homályban voltak Isten népe előtt. Az igazság láncolatának kiindulópontját megkapta, és láncszemről láncszemre kutatta. Ámulattal és csodálattal tekintett Isten Igéjére, amelyben az igazságnak tökéletes láncát fedezte fel. Az az Ige, amelyet ő nem tekintett ihletettnek, most szépségében és dicsőségében tárult fel előtte. Látta, hogy a Szentírás egyik része megmagyarázza a másikat, és amikor egy szakasz homályos volt értelme előtt, a Szentírás másik részében megtalálta annak magyarázatát. A legnagyobb tisztelettel, csodálattal és áhítattal tekintett Isten Igéjére. – A megváltás története, 356. o.

A Bibliát, amely bár Istent nevezi meg szerzőjének, emberi kezek írták. Különböző könyveinek sokféle stílusában számos író számtalan jellemvonása tükröződik. A kinyilatkoztatott igazságok sora „Istentől ihletett” (2Tim 3:16), de emberi nyelven szólal meg. A végtelen Isten – Szentlelke által – fényt hintett szolgái értelmébe és szívébe. Álmokat és látomásokat adott, szimbólumokat és képeket mutatott meg. Azok pedig, akiknek az igazságot kinyilatkoztatta, emberi szavakba öntötték e gondolatokat.
A Tízparancsolatot Isten maga mondta el, és saját kezével írta le. Ezeket az igéket nem ember, hanem Isten fogalmazta meg. A Biblia emberi nyelven kifejezett, de Istentől származó igazságai az isteni és az emberi egybefonódását tükrözik. Ugyanilyen összefonódásról tanúskodik Krisztus természete is, aki Isten Fia és ember Fia is volt. A Bibliára is érvényes, ami Krisztusra, hogy „az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk” (Jn 1:14). – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 25. o.

Kérnünk kell Istent, nyissa meg értelmünket, hogy igazságait megérthessük. Ha megalázzuk előtte magunkat, a bőséggel kapott kegyelem által megtisztítjuk szívünket a hiábavalóságtól, büszkeségtől és önzéstől, ha őszintén vágyakozunk, és rendületlenül hiszünk, akkor az igazság Napjának sugarai a lelkünkbe világítanak, és elsötétült értelmünk megvilágosodik. Jézus a világba jött világosság, aki minden embert megvilágosít (vö.: Jn 1:4). Ő a világ világossága és meghagyta, hogy hozzá menjünk és tőle tanuljunk. – A keresztény nevelés alapjai, 183. o.
 

William Miller megfigyelte, hogy a próféták által megjövendölt események pontosan teljesedtek: Ábrahám leszármazottainak négyszáz éves egyiptomi tartózkodása, Izrael negyven évig tartó pusztai vándorlása, Izrael hetven éves fogsága és az Izraelnek adatott hetven hét (1Móz 15:13; 4Móz 14:34; Jer 25:11; Dán 9:24).

5. Mit árulnak el Mk 1:15, Róm 5:6 és Gal 4:4 versei az első advent isteni menetrendjéről?

Miller tanulmányozta a próféciákat, igét igével összevetve. Arra a következtetésre jutott, hogy mivel az egész Bibliában felfedezhető az isteni menetrend, lennie kell Urunk második eljövetelére vonatkozó idői meghatározásnak is.

6. Dán 8:14 értelmében milyen eseménynek kellett megtörténnie a kétezerháromszáz év végén?

William Miller elfogadta azt az általános nézetet, ami szerint a „szentély megtisztítása” a föld tűz általi megtisztítását jelenti. Szorgalmasan kutatta a Szentírást, hogy jól értse ezt a kiemelkedően fontos eseményt. Felfigyelt rá, hogy összefüggés van Dániel 8. és 9. fejezetei között.
„Gábriel, magyarázd meg neki a látomást!” (Dán 8:16, ÚRK) – hangzik a felszólítás. Dániel 8 látomásából a fejezet végére csak a kétezerháromszáz napról szóló rész maradt magyarázat nélkül (lásd Dán 8:27). Az angyal később visszatért Dánielhez, és elmondta: „Azért jöttem el, hogy a helyes megértésre tanítsalak” (Dán 9:22, ÚRK; lásd még 9:23, 25-27). Segített, hogy a kétezerháromszáz nap értelmet nyerjen.
Miután az angyal meghagyta Dánielnek: „Vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást!” (Dán 9:23), ezt mondta neki: „Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra” (Dán 9:24). Hetven hetet, négyszázkilencven évet vágtak le, de miből? Nyilván a kétezerháromszáz napos próféciából, mert a 8. fejezetnek egyedül ezt a részét nem értette a próféta, ezt jött megmagyarázni az angyal.
A hetven hét kezdőpontja adott: „A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezése” (Dán 9:25). Miller tudta, hogy ez a dátum egyszerre mutatja meg a hetven hétről és a kétezerháromszáz napról szóló prófécia kezdőpontját.

EGW idézet

A természeten keresztül, előképek és jelképes szolgálatok útján, a pátriárkák és a próféták által szólt Isten e világhoz. Tanításait emberi nyelven kellett közölnie az emberiséggel. A szövetség követének kellett megszólalnia. Az ő hangjának kellett felcsendülnie az ő templomában. Krisztusnak kellett eljönnie, hogy olyan igéket szóljon, amelyek világosak és jól érthetők. Neki – az igazság szerzőjének – kellett elválasztania az igazságot az emberi kijelentések pelyvájától, ami hatástalanítja a tiszta üzenetet. Világosan meg kellett határoznia Isten kormányzatának elveit és a megváltás tervét. Az Ószövetség tanításait teljességükben kellett az emberek elé tárni. […] Mert elérkezett az idő teljessége. – Jézus élete, 34. o.

„Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” [Miller] követte azt a szabályt, hogy a Szentírás saját magát magyarázza, és megtudta, hogy a szimbolikus próféciában egy nap egy évet jelent (4Móz 14:34; Ezék 4:6). Látta, hogy a 2.300 profetikus nap, illetve szó szerinti év időszaka átlépi a zsidók korszakának határát, tehát nem vonatkozhat ennek a korszaknak a szent helyére. Miller elfogadta azt az általános nézetet, hogy a keresztény korszakban a föld a szenthely, ezért a szenthely Dániel 8:14. versében megjövendölt megtisztítása alatt azt értette, hogy a föld Krisztus második eljövetelekor tűz által megtisztul. Ha tehát a 2.300 nap kiindulási pontja megtalálható – gondolta –, akkor a második advent időpontját könynyen meg lehet állapítani. Ezzel feltárul a nagy beteljesülés ideje, amikor a jelen állapot „minden büszkesége és hatalma, pompája és hiábavalósága, gonoszsága és elnyomása véget ér”; amikor az átok „eltűnik a földről, a halál megsemmisül; Isten szolgái, a próféták és a szentek, és akik félik az ő nevét, jutalmat kapnak. Azok pedig, akik pusztítják a földet, elpusztulnak.” – A nagy küzdelem, 324. o.

A hetven hét kezdete kétségkívül Kr. e. 457-re, letelte pedig Kr. u. 34-re tehető. Ha a 2.300-ból kivonjuk a hetven hetet – a 490 napot –, marad 1810 nap. A 490 nap végétől számított 1810 napnak még be kell teljesednie. A 34-ben kezdődő 1810 év 1844-ig terjed. Dániel 8:14. versében említett 2.300 nap tehát 1844-ben ér véget. E nagy profetikus időszak lejártakor „kiderül a szenthely igazsága”, vagyis megtisztul a szent hely. Tehát pontosan megtudhatjuk a szent hely megtisztításának idejét, amelyről az emberek majdnem egyetemesen azt gondolták, hogy a második adventkor lesz.
Miller 1818-ban jutott el arra az ünnepélyes meggyőződésre, hogy huszonöt éven belül Krisztus megjelenik, hogy népét megváltsa. „Nem szükséges beszélnem arról az örömről – mondta –, amely a boldog kilátás reményében betöltötte a szívemet, sem pedig lelkemnek arról a forró vágyáról, hogy részem legyen a megváltottak boldogságában… Ó, milyen világosan és dicsőségesen tárult fel nekem ez az igazság!” – From Here to Forever, 206. o.
 

7. Ezsd 7:7-13 szerint mikor adták ki a rendeletet, ami lehetővé tette, hogy a fogoly izraeliták szabadon visszatérhessenek Perzsiából felépíteni a templomukat?

A rendeletet Artaxerxész, Perzsia királya adta ki Kr. e. 457-ben. Ez volt a harmadik rendelet azok sorában, amelyek lehetővé tették a zsidóknak, hogy hazatérjenek, felépítsék Jeruzsálemet, és helyreállítsák a templomi szolgálatok rendjét. Mind közül ez volt a legteljesebb, ezért ettől számítjuk a kétezerháromszáz napos/éves prófécia kezdetét.

8. Dán 9:25-26 versei szerint mikor kezdődik az egész prófétai időszak? Milyen kiemelkedő eseményeket vetít előre a jövendölés?

Dániel megjövendölte, hogy „a Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől” a Messiásig hatvankilenc prófétai hét, azaz négyszáznyolcvanhárom prófétai nap, vagyis év telik el. A rendeletet Kr. e. 457 őszén adták ki, amihez ha hozzáadunk négyszáznyolcvanhárom évet, eljutunk Kr. u. 27 őszéig. A „Messiás” szó jelentése: „Felkent”. Krisztus abban az évben keresztelkedett meg, akkor kente fel a Szentlélek (ApCsel 10:38). Keresztsége után „Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát. Ezt mondta: Betelt az idő” (Mk 1:14-15, ÚRK).
Az utolsó prófétai hét közepén, Kr. u. 31 tavaszán, keresztsége után három és fél évvel feszítették Jézust keresztre. Az Isten Bárányára előremutató áldozati rendszer véget ért golgotai halálával. A kép találkozott az előképpel, és ezzel megszűntek a ceremoniális rendszer áldozatai.
 

9. Olvassuk el Dán 9:27 versét! Hogyan végződik a hetven hétről szóló prófécia?

A zsidóknak kijelölt hetven hét vagy négyszázkilencven év Kr. u. 34ben végződött, amikor a szanhedrin elutasította az evangélium üzenetét (ApCsel 6:8–7:60).
Négyszázkilencven évet kivonva a kétezerháromszáz évből ezernyolcszáztíz évet kapunk a prófécia teljesedéséig. Így jutunk el 1844-ig. William Miller és az első adventisták hitték, hogy Dán 8:14 versében a szentély a föld. Ebből arra következtettek, hogy Krisztus 1844-ben jön vissza, akkor tisztítja meg a földet tűz által. (Lásd a táblázatot!)

EGW idézet

Ezsdrás könyvének 7. fejezetében található a perzsa uralkodó, Artaxerxész által Kr. e. 457-ben kiadott rendelet. A rendelet kidolgozásához, bővítéséhez három király hozzájárulására volt szükség, hogy elérje azt a tökéletességet, amit elvárt a 2.300 évet jelölő időszak kezdetére mutató prófécia. A rendelet Kr. e. 457-ben jelent meg végleges formában, akkor adták ki a „parancsot”, és a hetven hétre vonatkozó jövendölés beteljesedett.
„A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás fejedelemig hét hét és hatvankét hét van”, azaz hatvankilenc hét vagy 483 év. Artaxerxész rendelete 457 őszén lépett érvénybe. Ettől az időponttól kezdődően a 483 év Kr. u. 27-ig terjed. Ekkor teljesedett be ez a prófécia. Krisztust a 27. év őszén keresztelte meg János, és a Szentlélek felkente. Keresztsége után pedig „elméne Jézus Galileába, prédikálván az Isten országának evangyéliomát, és mondván: Bétölt az idő.” (Mk 1:14–15) – From Here to Forever, 204–205. o.

Az egy hét – hét év – Kr. u. 34-ben ért véget. Ekkor István megkövezésével a zsidók végleg elvetették az evangéliumot. A tanítványok, akiket az üldözés szétszórt, „elmentek, és hirdették az igét” (Csel 8:4). Nem sokkal ezután Saul, az üldöző megtért, és Pállá, a pogányok apostolává lett.
A Megváltó adventjéről szóló sok prófécia állandó várakozásban tartotta a hébereket. Sokan hittel haltak meg a szívükben, mivel nem valósultak meg életükben az ígéretek. Messziről látva beteljesülésüket hitték és vallották, hogy idegenek és vándorok a földön. Énok korától kezdve a pátriárkák és próféták által elismételt ígéretek tartották életben a Megváltó megjelenésének reménységét. – Próféták és királyok, 699. o.

Az egész mennyet foglalkoztatja a mi üdvösségünk. De bennünket érdekel-e saját üdvösségünk? Űzzünk el minden kételyt, bármit, ami árnyat vetne a lelkünkre. Tudjuk, hogy a világ tele van törvénytelenséggel, de vajon csak ezekről kellene gondolkodnunk és beszélnünk? Csak a hibákat és a gonoszságot kellene itt-ott keresnünk? Talán kritizálnunk kellene a hittestvéreinket? Ó, inkább gondoljunk Isten jóságára! Beszéljünk az ő hatalmáról, énekeljünk a szeretetéről! Lelkünket bízzuk Istenre, a hű Teremtőre, és többé ne aggódjunk, ne gyötrődjünk! Az Úr segít felülkerekedni a földi életen, és számos jó dolgot tár elénk, ezekről gondolkodjunk és beszéljünk. Keressük Krisztus jelenlétét! Ő most a mennyei szenthely megtisztításán munkálkodik. Oda menjünk elé hit által! Ő mindent megtett, hogy megtisztulhassunk. Kútfőt nyitott a bűn és a tisztátalanság ellen. Kérjétek hittel Isten kegyelmét, és akkor nem fogtok hiába könyörögni! – Review and Herald, 1889. május 28.
 

Ellen G. White: Bizonyságtételek, 6. köt., 404–410. o.: „Előkészület az utolsó válságra” című fejezet.

Nézzük meg a hetven hétre és a kétezerháromszáz napra vonatkozó ábrát!

A „Messiás Fejedelemmel” kapcsolatos események próféciáinak a kiindulási pontja Kr. e. 457, ezen alapszik a hetven hét, továbbá a kétezerháromszáz nap próféciája is, ami 1844-ben végződik.
„William Miller és társai nem értették teljesen az általuk tolmácsolt üzenet tartalmát, akárcsak az első tanítványok. Az egyházban régóta meghonosodott tévedések gátolták meg őket abban, hogy a prófécia egyik fontos tételét helyesen értelmezzék. Hirdették azt az üzenetet, amelyet Isten általuk küldött a világnak, de félreértették, ezért csalódtak” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 303–304. o.).
„Isten áldott célja valósult meg azzal is, hogy felhívták az emberek figyelmét az ítéletre. A nagy nap elközelgett, és a gondviselő Isten egy meghatározott idővel próbára tette az embereket, hogy felismerjék, mi van a szívükben. Az üzenetnek az egyház megpróbálása és megtisztítása volt a célja. Meg kellett látniuk, hogy vajon e világhoz ragaszkodnak-e, vagy Krisztushoz és a mennyhez. Állították, hogy szeretik a Megváltót. Most bizonyítaniuk kellett szeretetüket. Vajon készek voltak világi reményeiket és törekvéseiket feladni, és Urunk adventjét örömmel üdvözölni? Az üzenetnek az volt a célja, hogy az emberek meglássák valódi lelkiállapotukat. Az irgalmas Isten figyelmeztette őket, hogy felébredve, bűnbánattal és alázattal keressék az Urat” (i. m. 305. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Ezékiel 41–47; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Az otthon kiválasztása és berendezése” c. fejezet

 

1. Hány ajtaja volt a szenthelynek és a szentek szentjének?

2. Milyen különbségre kellett megtanítaniuk a papoknak Isten népét?

3. Milyen napon nyitották meg a belső pitvar kapuját, mely keletre nézett? 

4. Mi történik annak a tengernek a vizével, amelybe a szenthelyből eredő patak folyt? 

5. Mi a legjobb örökség, amit gyermekeinkre hagyhatunk?

Általános áttekintés

A Messiás eljövetele a nagy küzdelem döntő eseménye volt. A 70 hetes próféciai periódusban az ördög azért harcolt, hogy megtörje Israelnek a Messiás első eljövetelébe – az ószövetségi ígéretek, jövendölések és jelképek teljesedésébe – vetett hitét. Hasonlóképpen, a 2300 éves próféciai időszak végén a gonosz erői megpróbálták elrejteni a mennyei szentélyben zajló preadvent ítéletre vonatkozó jövendölés teljesedését és a Messiás második eljövetelének hirdetését.
A 70 hetes próféciai periódus végén éltek Istenhez hűséges, igaz emberek, mint Simeon, akik „várták Izrael vigasztalását” (Lk 2:25), vagy Anna és mások, akik „Jeruzsálemben a váltságot várták” (Lk 2:38). Ők felismerték Jézusban a Messiás első eljövetelére vonatkozó ígéret teljesedését. A 2300 éves periódus végén is voltak Istenhez hűséges emberek, mint William Miller, akinek a „jelenvaló igazságról” szóló üzenete a Messiás közelgő második eljövetelének reménységére összpontosított. Nem filozófiai módszerek révén jutott Miller erre a felfedezésre, hanem a Szentírás szó szerinti olvasásának útján. Ez is a Szentírás nagy küzdelemben betöltött lényeges szerepét szemlélteti.

A tanulmány témái

1.    Noha a bibliai próféciák nem említenek pontos évet Krisztus második eljövetelére, a 70 hetes és a 2300 napos jövendölés – amely Krisztus első és második eljöveteléhez is kapcsolódik – pontosan teljesedett, ami megerősíti bennünk a meggyőződést, hogy Krisztus második eljövetele biztos és hamarosan bekövetkezik.
2.    Isten elhívta az adventistákat, hogy hirdessék a világnak a leghosszabb bibliai prófécia és a Jézus nagy küzdelmet lezáró második eljövetelébe vetett reménység teljesedését.

Magyarázat

Reménység a premillenarizmusban 

 A XIX. században az amerikai függetlenségi háború nyomán létrejött Egyesült Államok társadalma reményteljesen, derűlátóan tekintett a jövőbe. Korszakalkotó találmányok, műszaki, társadalmi, gazdasági és politikai változások egy új világ hajnalát sejtették. A kor szelleme az ország evangéliumi protestáns egyházait is befolyásolta. Az eredmény a posztmillenáris, eszkatologikus lázban égő, reményteljes és optimista kereszténység. Mi is a posztmillenarizmus?
A „millenarizmus” szó a Jézus 1000 éves uralkodására utaló „millennium” szóból ered, amiről Jelenések 20:1–6 szakaszában olvashatunk. Habár a keresztények többsége elfogadja ezt a bibliai tanítást, nem mindenki ért egyet azzal, ahogy a millennium a második eljövetelhez és az ítélethez kapcsolódik.
A posztapostoli korszak első teológusai a premillenarizmus hívei voltak, hitték, hogy Krisztus a millennium előtt visszatér és véghezviszi ítéletét (az adventisták hite szerint a millennium Krisztusnak és szentjeinek az első és második feltámadás közötti ezeréves mennyei uralma). Az ezt követő időszakban azonban az egyházatyák – köztük Alexandriai Órigenész (185–253/254) és Hippói Szent Ágoston (354–430) – görög filozófiai elemeket szőttek a keresztény teológiába, és az allegorikus módszert alkalmazták a Biblia olvasásakor és értelmezésekor. Ennek eredményeként elvetették a premillenarizmus gondolatát, a Jelenések könyve naiv, felületes olvasata következményének tartották, és egy új elméletet javasoltak a millennium értelmezésére, amit a későbbiekben amillenarizmusnak neveztek el.
Ezen elmélet szerint a millennium allegorikusan, lelki vonatkozásban értendő. Akárcsak a görög filozófiában, amely szerint az időnek a lelkiség vagy a lét éteri dimenziójában nincs különösebb jelentősége, ezek az egyházatyák arra a következtetésre jutottak, hogy az ezer év a Jézus első és második eljövetele közti periódusra vonatkozik, következésképpen a millennium nem múlt vagy jövő, hanem a teljes keresztény korszakot felöleli. Ebben az időszakban Krisztus a mennyei szentekkel és a földi egyházzal együtt lelkileg uralkodik. Az egyház Isten országa ezen a bolygón, és Krisztus cselekedni fog annak érdekében, hogy egyházát a föld minden pontjára kiterjessze, csökkentve ezáltal az ördög hatalmát. A második eljövetel előtt azonban Sátán megvesztegeti az egyházat, aminek eredményeképpen megjelenik az Antikrisztus. Krisztus ekkor viszszatér, megmenti az egyházat az Antikrisztustól és végrehajtja az ítéletet, ezáltal helyreállítva a dolgok új rendjét. Ezt az álláspontot képviseli a Római Katolikus Egyház, az Ortodox Egyház, valamint néhány protestáns felekezet, mint a Lutheránus, Anglikán és a Presbiteriánus Egyház.

A posztmillenarizmus

A posztmillenarizmus az amillenarizmusnak a XIX. századi protestáns egyházak általi adaptációja saját helyzetükre. Az amillenaristákhoz hasonlóan a posztmillenaristák hitték, hogy Krisztus a millennium végén fog eljönni. Az amillenaristáktól eltérően azonban a posztmillenaristák többsége szerint a millennium szó szerinti ezer évet jelent. Ez a periódus nem a teljes keresztény korszakot ölelné fel, hanem mindössze az utolsó, Krisztus második eljövetele előtti 1000 évet. Ez alatt az ezer év alatt Krisztus a Szentlélek és az egyház által cselekedne az evangélium világszéles hirdetése érdekében, hogy megalapíthassa ezeréves országát. Minél több ember fogadja el a földön az evangéliumot, annál inkább csökkenne az ördög ellenőrző hatalma, s a világ lépésről lépésre belépne fennállása aranykorába, amelyben béke, feddhetetlenség, igazság, szeretet és jólét uralkodik, mintha Isten örök országának előízét érezné. Az egyén és a társadalom természetét tekintve maximálisan derűlátó posztmillenaristák nem láttak olyan időt, amelyben az egyház romlottá válik, vagy amelyben az Antikrisztus ellenőrzése alatt tarthatja, elnyomhatja az egyházat és a világot. A millennium végén eljön Krisztus másodszor, bekövetkezik az általános feltámadás, sor kerül a végső ítéletre, és kezdetét veszi Isten örök országa.
Az evangélium XVIII. században elért sikerei láttán a XIX. századi posztmillenaristák arra a következtetésre jutottak, hogy a millennium nemsokára kezdetét veszi, közel vannak hozzá, küszöbön áll. Mi több, lévén, hogy az ezeréves uralkodást Krisztus vezeti be az Ő egyháza által, a protestánsok mindent megtettek azért, hogy még életük során elkezdődjön az ezeréves időszak. Változás és fejlődés szele volt érezhető Amerikában. Sorra alapították a bibliatársulatokat, nyomtatták a Bibliákat és a keresztény irodalmat. Misszionáriusokat küldtek külföldre, hogy felkészítsék a világot az evangélium elfogadására és az ezeréves országba való bemenetelre. A műszaki fejlődés nagymértékben hozzájárult az életminőség javulásához Amerikában és világszerte. Mértékletességet hirdető társaságok tűzték ki célul az emberek egészségének javítását, és síkra szálltak az alkoholfogyasztás ellen. Nagy háborús események hiányában a politikai pártok és a civil mozgalmak mély társadalmi változásokat sürgettek, amelyek felkészíthették az embereket Isten ezeréves országának megalapítására.
Nem mindenki osztotta azonban a többség posztmillenarista lelkesedését. A XVI. századi anabaptista reformátorok újra életre keltették az apostolok és az egyházatyák eredeti premillenarista szellemiségét, amit néhány angol evangélikus életben is tartott egészen a XVIII. századig, s majd ez az eszmeiség terjedt el a XIX. századi Észak-Amerikában is. A bibliai premillenarizmus XIX. századi legnagyobb hívei közt tartjuk számon William Millert, a nagy csalódás után pedig a hetednapi adventistákat. A posztmillenaristákhoz hasonlóan a premillenarista adventisták is vallották, hogy a millennium ezer valóságos évet jelent, a jövőben lesz, és hamarosan kezdetét veszi.

A hetednapi adventisták 

A posztmillenaristáktól eltérően a premillenarista hetednapi adventisták bibliatanulmányozásuk során megértették, hogy Isten népének helyzete az Úr napját megelőző időszakban rosszra fordul (2Pt 3:3–13), és Jézus a millennium kezdete előtt jön el (Jel 19:11–16), hogy megszabadítsa üldözött egyházát, és feltámassza, majd mennybe vigye népét (1Thess 4:13–18). A mennyben Isten népe Krisztussal együtt uralkodik (Jel 20:4, 6), és vele együtt ítélkezik a gonoszok felett (Jel 20:4; 1Kor 6:2). Ez idő alatt Sátán a földön „meg lesz kötözve ezer esztendőre” (Jel 20:2), ami azt jelenti, hogy többé nem hitetheti el a hazugságaival a „népeket” (Jel 20:3). A „népek” szó a gonoszokra utal, akik majd csak az ezer év végén fognak feltámadni (Jel 20:2–3, 5). Az ezer év utáni ítélet befejeztével Jézus visszatér a szentjeivel a Földre, feltámasztja a gonoszokat (Jel 20:5, 7, 13), és végrehajtja az utolsó ítéletet (Jel 20:11–12). Az ördög tesz még egy utolsó próbálkozást a gonoszok félrevezetésére, és arra buzdítja őket, hogy harcoljanak Isten ellen, és hódítsák meg a „szentek táborát, a szeretett várost” (Jel 20:7–9). Ez az esemény képezi a nagy küzdelem csúcspontját: Krisztus végrehajtja az ítéletét, és a törvénytelenek, az ördög, a gonosz és a halál „a tűz és kénkő tavába” vettetnek (Jel 20:9–10, 14–15), és örökre megsemmisülnek.
Miller és a hetednapi adventisták nem osztották a kortárs posztmillenaristák optimizmusát az emberi természetre és az emberiség ragyogó, utópikus közeli jövőjére vonatkozóan, ami viszont nem annak volt köszönhető, hogy Miller és az adventisták természetükből adódóan antiszociálisak vagy pesszimisták lettek volna, akik képtelenek örvendeni az emberiség fejlődésének és reménységének. Miller és a hetednapi adventisták a Biblia alapos, szó szerinti, történeti-grammatikai tanulmányozása folytán jutottak a premillenarista meggyőződésre. Azért vetették el mind az amillenarizmust, mind pedig a posztmillenarizmust, mivel ezek a doktrínák nem a Bibliában gyökereztek, hanem az ókori görög filozofikus feltevésekben, vagy a kor társadalmi, gazdasági, politikai tanulmányaiban. Az amillenaristák és posztmillenaristák állításai nemcsak hogy nem szerepelnek a Szentírásban, de szemben is állnak a Biblia tanításaival, hamis fényben mutatják be az evangéliumot, és megtévesztő reményeket keltenek a lélekben. Miller és az adventisták is reménykedtek, de az ő reményük Isten Igéjének szilárd talaján állt.
A XX. században néhány évtized alatt a két világégés és a hidegháború szertefoszlatta a posztmillenarista optimizmust az ember természetére és az emberiség által az ezeréves békét és jólétet biztosító ország megalapítására vonatkozóan. Az evangéliumi keresztények többsége visszatért a premillenarista szemlélethez, igaz, egy átfogalmazott, torzított premillenarizmushoz, amely áldozatául esett a nem biblikus diszpenzacionalizmusnak. Azon egyszerű tényből kiindulva, hogy az evangéliumi keresztények visszatértek a premillenarista nézetekhez, levonhatjuk a következtetést, hogy az amillenarizmus és a posztmillenarizmus nemcsak hogy nem biblikus, de kiábrándítóan helytelenül is értelmezi az utolsó napok eseményeit. A bibliai alapokon nyugvó premillenarizmus a reménység egyedüli alapja. Az emberiség nem mentheti meg önmagát és a világot, de Jézus a történelem legnehezebb időszakában vissza fog jönni, hogy megszabadítsa az övéit. A millennium előtt Jézus megszabadít az ördög és hadserege utolsó támadásaiból, és véget vet a nagy küzdelemnek.

Alkalmazás

1.    Hogyan ébreszt reménységet Jézus Krisztus második eljövetele abban a társadalmi-kulturális környezetben, amelyben élsz? Hogyan magyarázhatod meg a körülötted élőknek, hogy Jézus visszajövetele az emberiség egyedüli reménysége?
2.    Mennyire releváns a bibliai időpróféciák teljesedése vallásos, kulturális környezetedben? Gondolkodj azon, hogy miként kelthetnéd fel közösséged tagjainak érdeklődését a próféciák iránt?
3.    William Miller sajátos módon kutatta és magyarázta a Szentírást. Te hogyan olvasod és értelmezed Isten Igéjét? Válaszodat oszd meg a szombatiskolai csoporttal is! Mondd el, hogyan változtatta meg a bibliai igazság az életedet és a családod életét!