Álljatok meg!

A szolga álmos szemmel támolygott ki a szobájából, amikor megdöbbentő jelenet tanúja lett: hatalmas, jól felszerelt ellenséges sereg vette körbe a várost, lovakkal és harci szekerekkel. A szolga dadogva vitte a hírt Elizeus prófétának, majd nyugtalanul kérdezte: „Jaj, jaj, édes uram, mit csináljunk?”
Elizeus így felelt: „Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük.” A válasz mit sem változtatott a szolga arckifejezésén. Elizeus közelebb húzta magához, és imádkozni kezdett érte: „Ó, Uram! Nyisd meg, kérlek, a szemét, hogy lásson!” A próféta imája azonnal válaszra talált. A szolga ismét fellépett a várfalra, ám ekkor fellebbent a látható és láthatatlan közötti fátyol. Nem egy, hanem két sereget látott. „Erre megnyitotta az Úr a szolga szemét, és azt látta, hogy íme, a hegy tele van tüzes lovakkal és harci szekerekkel Elizeus körül” (2Kir 6:15-17, ÚRK).
Pál azért imádkozott Ef 6:10-20 részének megírása közben, hogy a hívők tisztább képet kapjanak, és meglássák a nagy küzdelem teljes valóságát, illetve reményt meríthessenek abból, amit az bemutat nekik.
 

EGW idézet

„Ne félj – volt a próféta válasza –, mert többen vannak velünk, mint ővelük!” Azután, hogy a szolga maga is meggyőződjön erről, „Elizeus így imádkozott: Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson! És az Úr megnyitotta a szolgának a szemét, és az meglátta, hogy tele van a hegy Elizeus körül tüzes lovakkal és harci kocsikkal.” Isten szolgája és a felfegyverzett ellenség között egy csapat mennyei angyal volt. Hatalmas erővel szálltak le, de nem azért, hogy pusztítsanak vagy hódolatot követeljenek, hanem hogy tábort járjanak az Úr gyenge és tehetetlen gyermekei körül, és szolgáljanak nekik.
Amikor Isten népe nehéz helyzetbe kerül, és látszólag nincs menekvés számára, az Úrban bízzon egyedül! – Próféták és királyok, 256–257. o.

Krisztus egyháza azonban Isten eszköze az igazság hirdetésére. Isten képessé teszi különleges munka végzésére. Ha hűséges Istenhez, ha engedelmeskedik parancsolatainak, mindent felülmúló erő birtokosa lesz. Ha kitartóan engedelmeskedik, nincs olyan hatalom, amely megállhat vele szemben. Az ellenség erői éppúgy tehetetlenek lesznek, mint ahogy a polyva képtelen ellenállni a forgószélnek.
Az egyházra boldog, dicsőséges nap hajnala virrad, ha magára öltve Krisztus igazságosságát a bűnnel minden közösséget megtagad.
Isten felszólítja benne hívő hűségeseit, hogy bátorítsák azokat, akiknek nincs hitük és reménységük. Térjetek az Úrhoz, „reménység foglyai”! Kérjetek erőt Istentől, az élő Istentől! Rendíthetetlenül és alázatosan higgyetek abban, hogy meg tud és meg akar menteni! Amikor hitben megragadjuk erejét, csodálatosan megváltoztatja a legreménytelenebb, legcsüggesztőbb helyzetet is nevének dicsőségére. – Próféták és királyok, 259–260. o.

Sátán éberen lesi, hogy mikor találja védtelenül a keresztényeket. Krisztus követőinek sohasem szabad elfelejteniük, hogy ha örök életet akarnak nyerni, akkor szüntelenül őrködniük kell. Sokuknak csak szunnyadó hitük van. Ha nem erősödnek meg, ha nem ébrednek fel, és nem lépnek a tettek mezejére, akkor elveszítik lelküket.
Az énnek meg kell halnia, és Krisztust kell a szív trónusára ültetni. A gondolatok mindig nála időzzenek. Csak így élhetünk az ő nevének dicsőségére. A lélek fentről nyer erőt, hogy megállhasson Sátán álnokságaival szemben.
Vajon a hetednapi adventisták elfelejtették az Efézus 6. fejezetében található figyelmeztetést? Harcot kell vívnunk a sötétség erői ellen. Ha nem maradunk szorosan parancsnokunk nyomában, akkor Sátán le fog győzni bennünket. – The Upward Look, 200. o.
 

1. Tanulmányozzuk Ef 6:10-20 szakaszát, Pál levelének hangzatos lezárását! Csatakiáltása mit jelent nekünk ma a nagy küzdelemben?

Pál harcra szólít az Efézusi levél végén. Bátorítja a hívőket, hogy vegyék ki a részüket az egyház küzdelmében a gonosz ellen (Ef 6:10-20). Átfogó buzdítással kezdi: „Legyetek erősek az Úrban” (Ef 6:10). Ezt ismétli meg, amikor felhívja a hívőket, hogy „öltözzétek föl az Isten min­ den fegyverét” (Ef 6:11). Felhívását egy határozott cél kiemelésével (hogy meg tudjanak állni az ördög ravaszságaival szemben, Ef 6:11) és egy magyarázattal támasztja alá: a csatát a gonosz hatalmas, lelki seregei ellen vívják (Ef 6:12). Az apostol ezek után újból harcra hív. A hívőknek fel kell ölteniük „az Istennek minden fegyverét” (Ef 6:13), tehát az övet, a mellvértet, a sarut, a pajzsot, a sisakot és a kardot is, mert csak így állhatnak meg szilárdan a csatában (Ef 6:14-17). Felszólítja a már teljes felszerelésben lévő, csatára kész hívőket, hogy tegyenek úgy, mint a katonák az ókori csatatéren – imádkozzanak (Ef 6:18-20).
Az apostol a katonai összetűzés és a fegyverek szókészletével érzékelteti az egyház küldetését. Az Ószövetség harcra szólító buzdításait, csata előtti beszédeit visszhangozza. Ezt jelzi az első, átfogó parancsban: „Le­ gyetek erősek az Úrban és az ő hatalmas erejében” (Ef 6:10).
Az Ószövetség harcra hívó beszédei (lásd pl. 5Móz 20:2-4; Bír 7:15-18; 2Krón 20:13-20; 32:6-8; Neh 4:14, 19-20) azt támasztják alá, hogy Izrael katonai sikere nem a fegyverei nagyobb erejében, vagy seregének létszámában rejlik. A győzelem kizárólag Isten jelenlététől és erejétől függ. A siker kulcsa nem az önmagukban való, hanem az Úr erejébe és gondviselésébe vetett szilárd bizalom volt. Pál bátran említi ezeket a témákat, hogy buzdítsa a hívőket: 1) tevékenyen vegyenek részt az egyház küldetésében; 2) figyeljenek a láthatatlan dimenziókra, amelyek hatással vannak az életükre és a bizonyságtételükre; 3) tudatosítsák magukban, hogy a siker érdekében szükségük van az isteni közbelépésre; 4) tartsák mindig szem előtt, mennyire fontos a hívők közötti egység és
összetartás!

Pál figyelmeztet, hogy a harcunkat nem test és vér ellen, hanem természetfeletti ellenségekkel vívjuk. Ezek szerint egyedül miben reménykedhetünk a győzelmet illetően?

EGW idézet

Jézus nem biztatta őket könnyű munkával, ellenben megmutatta, hogy a gonosz milyen szörnyű fegyverekkel száll szembe velük. Küzdeniük kell majd „fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” (Eféz 6:12). Ebben a harcban azonban nem lesznek egyedül, mert Ő velük van, és ha hittel haladnak előre, a Mindenható pajzsa fedezi be őket. Meghagyta nekik, hogy bátran és állhatatosan küzdjenek, mert a mennyei seregek vezetője küzd velük egy sorban, aki hatalmasabb mindenkinél. Minden intézkedést megtett, hogy feladatukat végrehajthassák, és az eredményért vállalta a felelősséget. Amíg hallgatnak szavára, és vele egyetértésben dolgoznak, nem vallhatnak kudarcot. – Az apostolok története, 29. o.

Akik Krisztus keresztjének katonái akarnak lenni, öltsék magukra a fegyverzetet, és készüljenek föl a küzdelemre. Ne riasszák vissza őket a fenyegetések, ne ijedjenek meg a veszedelmektől. Legyenek óvatosak, mégis szilárdak és bátrak a veszedelemben, mikor az ellenséggel szállnak szembe, amikor Isten harcát harcolják. Krisztus követőinek legyen teljes a megszentelődése. Apát, anyát, feleséget, gyermeket, házakat, földeket, mindent másodlagosnak kell tekinteniük Isten munkájához és ügyéhez mérten. Viseljék türelmesen, jókedvvel, örömmel, bármilyen szenvedést is rendel el az Úr. Az ilyenek végső jutalma az lesz, hogy a halhatatlan dicsőség trónját Krisztussal osztják meg... (idézi a 4. verset).
Isten szívesen tesz nagy dolgokat értünk. Nem a nagy számokkal fogjuk kivívni a győzelmeket, hanem lelkünk Jézusnak való teljes átadásával. Törjünk előre az ő erejével Izrael hatalmas Istenében bízva. […] Az Úr ma is ugyanolyan kész emberi erőfeszítéseken át fáradozni, gyönge eszközökön át végezni el nagyfontosságú feladatokat. Az igazság értelmesen felfogott ismerete elengedhetetlen; mert hisz hogyan másképp tudnánk szembeszegülni ármányos ellenfeleivel? Tanulmányoznunk kell a Bibliát, nem csupán a hittételekért, hanem gyakorlati leckéiért is. Sohase érjen meglepetés, sohase legyetek fegyverzetetek nélkül. Álljatok készen bármi kényszerhelyzetre, a kötelesség bármi hívására. Figyeljetek minden alkalomra, hogy hirdessétek az igazságot. Legyetek jártasak a jövendölésekben, ismerjétek Jézus tanításait. Ne bízzatok jól elkészített érvekben. Az érvek magukban nem elegendők. Istent keressétek térdre hullva, azután induljatok el, hogy Isten Lelkének hatalmától és befolyásától támogatva álljatok az emberek elé. – A Te Igéd igazság, 2. köt., 1003. o.

 

Pál erős harci kiáltással fejezi be a levelét, összefűzve azokat a témákat és gondolatokat, amelyek az egész levélben fontosak. Azzal kezdi, hogy bejelenti a levele összefoglalásának fő témáját, méghozzá a parancsnok csatakiáltásának hangnemében: „Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban és az ő hatalmas erejében” (Ef 6:10). Ef 6:11-20 szakasza pedig ennek a gondolatát színesíti és bontja ki.

2. Olvassuk el ismét Ef 6:10-20 szakaszát! Hogyan vesszük észre a természetfeletti erőket is felvonultató nagy küzdelem valóságát, ami Pál mondanivalójának központi része? Miért igen fontos szem előtt tartani ezt a meghatározó igazságot az Istennel való mindennapi kapcsolatunkban?

Az apostol a következő fordulattal Krisztust nevezi meg a hívők erejének Forrásaként: „Legyetek erősek az Úrban és az ő hatalmas erejében” (Ef 6:10). Az „Úr” itt Jézusra utal, ami következetesen így van az Efézusi levélben (Ef 2:21; 4:1, 17; 5:8; 6:1, 21). „Az egyház ereje a feltámadt Úr mindenható hatalmában rejlik, Ő a seregének Parancsnoka” (G. G. Findlay: The Epistle to the Ephesians. New York, 1931, Ray Long & Richard
R. Smith, 398. o.).
Ef 6:10 versében Pál az erő szó ismétlésével a következő gondolatot hangsúlyozza: az egyház által kifejtett erő nem velejáró tulajdonsága a hívőknek, hanem azt kívülről, az Úrtól kapják, Krisztustól származik. Az apostol itt összegzi levele egyik fontos témáját: Isten megosztja a hatalmát a hívőkkel (Ef 1:19-22; 2:4-6; 3:16-17). A hívők a feltámadt és felmagasztalt Krisztusban találhatnak erőt minden jelenlegi és jövőbeli konfliktusuk során.
Bár az első parancs kijelenti, hogy Jézus az, aki erőt ad a hívőknek (Ef 6:10), a Szentháromság mindhárom tagja támogat a gonosz elleni küzdelemben. Isten (az Atya) a saját fegyvereit bocsátja a rendelkezésünkre (Ef 6:11, 13; vö. Ézs 59:17). Korábban Pál már elmondta imájában a Szentlélekről, hogy Ő „adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Lelke által a belső em­ berben” (Ef 3:16, ÚRK). Itt a Lélek a kardot adja a kezükbe: „a Léleknek kardját, amely az Isten beszéde” (Ef 6:17). A hívőknek ráadásul „min­ den alkalommal” (Ef 6:18, ÚRK) a Szentlélek által kell imádkozniuk. Az apostol szeretné, ha a hallgatósága megértené: a Szentháromság mindegyik tagja teljes mértékben kiveszi részét abban, hogy felkészítsen a gonosz hatalmak elleni csatára.

EGW idézet

Isten Lelkének világossága nélkül nem fogjuk tudni megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, és beleesünk azokba a kísértésekbe, amiket Sátán küld a világra. Nagyon közel állunk a küzdelem végkimeneteléhez, amelyet a világosság Fejedelme vív a sötétség fejedelmével, és az ellenség hazugságai nemsokára a mi hitünket is próbára teszik, ezzel ugyanakkor Sátán igazi természetére is fény derül.
Ha volt valaha idő, amikor szükség volt hitre és világosságra, akkor az most van. Aki imában őrködik, és naponta tanulmányozza a Szentírást, mert égő vággyal akarja megismerni és teljesíteni Isten akaratát, azt az Úr megőrzi, hogy ne essék Sátán csalásainak csapdájába… Meg kell ismernünk az igazság minden apró részletét, mert szükségünk van rá úgy, hogy ne keveredjék ahhoz semmi a világi tanításokból, szokásokból és elgondolásokból. Úgy kell vennünk az igazságot, ahogy van, legyen bármilyen kényelmetlen is. Az igazság elfogadása mindig is kereszthordozást jelentett. De ha Jézus az életét adta értünk, akkor mi miért nem kínáljuk fel neki legféltettebb érzelmeinket, legmagasztosabb vágyainkat és teljes valónkat? – In Heavenly Places, 350. o.
 

Ádám korától kezdve mindmáig nagy ellenségünk a sanyargatásra és a pusztításra fordítja hatalmát. Most készül az egyház elleni utolsó hadjáratára. Azok, akik Jézust akarják követni, harcba sodródnak ezzel a könyörtelen ellenséggel. A keresztény ember minél inkább követi mennyei példaképét, annál biztosabb, hogy Sátán támadásainak célpontjává lesz. Akik tevékenyen részt vesznek Isten ügyében, akik igyekeznek leleplezni a gonosz csalásait és bemutatni Krisztust az embereknek, mindazok Pállal együtt elmondhatják, hogy az Urat alázatos lélekkel, könnyhullatások és kísértések között szolgálják.
Sátán a legádázabb és legravaszabb kísértéseivel támadta meg Krisztust, de minden összecsapásnál kudarcot vallott. Azok a csaták miértünk folytak; és azok a győzelmek teszik lehetővé számunkra a győzelmet. Krisztus mindenkinek erőt ad, aki kér tőle. Sátán senkit nem győzhet le a saját beleegyezése nélkül. A kísértő nem kapott hatalmat az akarat irányítására, sem pedig a bűn kikényszerítésére. Elcsüggeszthet, de nem szennyezhet be. Meggyötörhet, de nem fertőzhet meg. Az a tény, hogy Krisztus győzött, öntsön bátorságot követőibe, hogy hősiesen küzdjenek a bűn és Sátán ellen! – A nagy küzdelem, 510. o.

Isten gyermekei akkor bölcsek, ha csakis a felülről származó bölcsességben bíznak, s ha nem lesz más erejük, csak az Istentől származó. Ha az Úrral szeretnénk egyesülni, ha benne kívánunk lakozni, feltétlenül el kell különülnünk a világ barátságától és szellemétől. Erőnk és jólétünk abból fakad, ha kapcsolatban állunk az Úrral, ha kiválaszt és elfogad minket. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 689. o.
 

3. Olvassuk el Róm 13:11-14, 2Kor 10:3-6 és 1Thessz 5:6-8 szakaszait! Menynyiben hasonlítanak ezek a versek Ef 6:10-20 részéhez? Miért ezt a képvilágot használja Pál?

Leveleiben az apostol gyakran használ katonai nyelvezetet és hasonlatokat, amivel arra szólítja a hívőket, hogy viselkedésükben kövessék a katonák példáját. Ef 6:10-20 szakaszában található ennek leghosszabb és legkoncentráltabb példája, de a katonai nyelvezet Pál egyik fő motívuma arra, hogy az evangélium történetét értelmezze. Krisztus a keresztnél lefegyverezte a „fejedelemségeket és hatalmasságokat” (Kol 2:15). A felmagasztalása óta pedig úrrá lett minden hatalom fölött (Fil 2:9-11), ekként végzi a munkáját. A követőit az egyetemes háborúra gyűjti össze, a világosság seregét a győzelem nagy napja felé vezeti (Róm 16:20; 1Kor 15:54-58; 2Thessz 2:8). Összegezve Pál katonai hasonlatait elmondhatjuk, hogy tisztán látja: a jó és a rossz közötti küzdelem „egy hosszan tartó kozmikus háború, amiben két szembenálló sereg összecsapásai során hol az egyik, hol a másik kerekedik felül, amíg az idők végén majd az egyik arat teljes győzelmet” (Peter W. Macky: St. Paul’s Cosmic War Myth: A Military Version of the Gospel. New York, 1998, Peter Lang Publishing, 1. o.).
Az Efézusi levél szövetében is gyakran előbukkan a kozmikus háború témája. Amikor Pál  felfegyverkezésre  szólít  (Ef  6:10-20),  összevonja a küzdelem elemeit, amelyekre már korábban utalást tett: Isten óriási
„hatalommal” ruházza fel a hívőket (Ef 1:18-20; 3:16, 20); Krisztus győzelmet aratott, és Isten minden hatalom fölé magasztalta Őt (Ef 1:2023); a hívők serege azokból áll, akik egykor halottak voltak, de feltámadtak és erőt nyernek, ha a felmagasztalt Krisztusban találják meg az identitásukat, aminek köszönhetően képesek felvenni a harcot korábbi sötét mesterükkel (Ef 2:1-10); az egyháznak az is szerepe, hogy rámutasson a gonosz erők közelgő vesztére (Ef 3:10); Zsolt 68:19 versével a diadalmas, isteni Harcosként mutatja be Krisztust (Ef 4:7-11); illetve, felszólítja a hívőket, hogy „vegyék fel” az evangélium öltözetét (lásd Ef 4:20-24). Isten „minden fegyverét” felöltve megérthetjük a nagy küzdelem központi szerepét, és szilárdan ki is tartunk abban a tudatban, hogy részesek leszünk Krisztus végső győzelmében.

Hogyan éltük meg a kozmikus háború, valamint a Jézusban elérhető győzelem valóságát? Miért fontos a saját reménységünk és tapasztalatunk szempontjából, hogy helyesen értelmezzük az Ő győzelmét?

EGW idézet

Isten kész együttmunkálkodni a kereszt minden őszinte és odaadó katonájával. De senki sem lehet jó katona, aki úgy gondolja, hogy függetlenül, másoktól elszakadva dolgozhat, és aki saját véleményét tartja a legjobbnak. Isten munkatársainak egyesülniük kell, hogy pótolják egymás hiányosságait. Készülünk-e azon nagy előjogunkhoz mérten, mely alapján képessé válhatunk ellenállni az ellenség álnokságainak? Felfogjuk-e Isten szent munkájának jellegét, és azt a szükségletet, hogy őrködnünk kell a lelkek fölött, akikről egyszer majd számot kell adnunk? Legyünk éberek, „tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk. Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit.” (Róm 13:11–12) – This Day With God, 125. o.

Isten népének fel kell készülnie szembeszállni az álnok ellenséggel. Sátán retteg ettől az ellenszegüléstől. Tisztában van saját erejének korlátaival, és tudja, milyen könnyen legyőzhető, ha mi kitartóan szembeszállunk vele. Mennyei erővel még a leggyengébb szent is többet jelent, mint Sátán és az ő angyalai, és ha próba éri, képessé válik bizonyságot tenni erről a fentről jövő erőről. Sátán ezért közelít csak csendben, osonva, és igyekszik álcázni fegyvereit. […] Az embernek nincs elegendő ereje ahhoz, hogy hatékonyan szembeszállhasson a gonosszal. De ha Krisztus hit által a szívében lakozik, akkor befolyást gyakorol a vágyaira, fentről jövő erővel látja el, és az ember csak így merészelhet szembeszállni ezzel a szörnyű ellenséggel. Különben minden védelmi eszközei hasztalannak bizonyulnak. – The Faith I Live By, 318. o.

Az ördög gyakran a világosság angyalaként a menny öltözékében jelenik meg. Barátságos modort vesz fel, megszenteltnek látszó jellemet és mély tiszteletet tettet áldozatai iránt, akiket csapdába akar ejteni és elpusztítani. Veszedelmek várnak az ösvényen, melyre csalogat. De ügyesen álcázza a veszélyeket, és csak az ösvény szépségeit mutogatja. Üdvösségünk isteni parancsnoka győzött értünk, hogy ha akarunk, általa mi is győzni tudjunk. […] De a meneküléshez előbb el kell fogadnod Krisztus igáját, melyet pedig te alkottál magadnak, le kell vetned. Krisztus pusztai győzelme neked is ígéret, hogy nevében győzelmet arathatsz. Egyedüli reményed, üdvösséged, hogy te is győzz, amint Krisztus győzött. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. köt., 456–457. o.

4. Olvassuk át Ef 6:10-20 részét! Figyeljünk fel minden alkalomra, amikor Pál a megállni ige valamely alakját használja! Miért olyan fontos számára ez a gondolat?

Az ókori csataterek összefüggésében kell értenünk Pál katonai hasonlatát. Mit jelentett az, hogy „megállni” (Ef 6:11, 13-14)? Vajon az ige csak a védekező alapállásra enged következtetni? Thuküdidész, az egyik legnagyobb ókori haditörténész írásaiban megörökített, harcra buzdító beszédek három egymást követő lépést hangsúlyoznak ki, amelyeket meg kell tenni, ha a sereg győzni akar: 1) a katonáknak „meg kell közelíteniük az ellenséget”, ami azt jelenti, hogy oda kell menniük az ellenfeleikhez;
2) majd meg kell ütközniük és „erősen meg kell állniuk”, vagyis „helyt kell állniuk” a közelharcban; 3) végül „vissza kell verniük az ellenséget” (lásd Thucydides: The Peloponnesian War. New York, 1910, E. P. Dutton, 4.10.1-5).
A három pont közül a második volt az ókori csaták kulcsmozzanata, amikor a két szemben álló falanx összecsapott „az egymásba fúródó réz, fa és hús szörnyű hangzavarában”, amire Xenophón, az ókori író „»borzalmas összecsapásként«” utalt (Victor David Hanson: The Western Way of War. New York, 1989, Oxford University Press, 152–153. o.). Az ókori csaták stratégiai fontosságú kérdése és nagy kihívása volt az, hogy a katonák megálljanak a helyükön. A soron következő közelharcban mindkét oldal lendületet keresett ahhoz, hogy „előre nyomulhasson.” Pál fegyverbe hívása olyan küzdelemre utal, amikor a katonák „egymásnak feszültek, és a közelharcban ütések százait mérték és kapták” (i. m. 152. o.). Ezzel összecseng, hogy az apostol birkózásként ábrázolja az egyház és ellenfelei csatáját (Ef 6:12; lásd a csütörtöki tanulmányt). A 13. versben aztán a „megállni” ige nyomatékosabb formáját használja: „hogy ellenállhassatok azon a gonosz napon” (ÚRK).
Ez nem ellazult helyzet! „Megállni” azt jelenti, hogy a csata közepében vagyunk, és minden fegyvert bevetünk a közelharcban. Ezt szűrhetjük le Pál korábbi buzdításaiból is: „Megálltok egy lélekben, egy szívvel küzdve az evangélium hitéért” (Fil 1:27, ÚRK).
 

Olvassuk el Zsid 12:4 versét! Hogyan segít ez a rész megérteni, hogy mit jelent megállni az Úrban? Mit jelent ez közösségi értelemben?

EGW idézet

Ádám óta Sátán ügynökei a hűségre törekvők életében azt akarják elérni, hogy az Isten parancsolataihoz hűségesen ragaszkodók élete egy állandó küzdelem legyen. Akik mindvégig ki akarnak tartani, azoknak le kell győzniük Sátánt, az ellenséget, aki minden lépésükben próbálja akadályozni őket. Egy éber és ravasz ellenséggel van dolguk, aki sosem alszik, és aki folyton azért ügyködik, hogy aláaknázza Isten szolgáinak hitét. […] Szeretném a legérthetőbb szavakkal érinteni ezt a kérdéskört. Isten minden katonájától elvárja, hogy az őrhelyén álljon. Sohasem szabad engednie a kísértésnek, és sose viselkedhet helytelenül. Ne engedelmeskedjen az ellenségnek, de ne is futamodjon meg előle. Támaszkodjon Isten erejére, és őrizze meg a becsületességét. Egy tapodtat sem engedve eltökéltségéből ragaszkodjon szilárdan a „meg van írva” elvhez. – In Heavenly Places, 260. o.

A kereszténynek meg kell gyökerezni s meg kell alapozódni az igazságban, hogy szilárdan megállhasson az ellenség kísértéseivel szemben. Szükséges, hogy ereje állandóan megújuljon, a bibliai igazsághoz pedig szilárdan kell ragaszkodnia. A mesék minden fajtáját behozzák, hogy elcsábítsák a hívőt az Isten iránti alattvalói hűségtől, de csak tekintsen fel, higgyen Istenben, álljon meg szilárdan megalapozva, meggyökerezve az igazságban. Szilárdan kapaszkodj az Úr Jézusba, és soha ne ereszd el. Legyen szilárd meggyőződésed abban, amit hiszel. Isten Igéjének igazsága vezessen, hogy odaszenteljed szívedet, elmédet, lelkedet és erődet akaratának teljesítésére. Ragadd meg, tarts ki a világos Ige mellett: „ezt mondja az Úr”. Legyen egyetlen érvelésed, hogy „meg van írva”. Így kell harcolnunk a hitért, amely egykor a szenteknek adatott. Ez a hit mit sem veszített szent, elkülönített jellegéből, még ha ellenzői bármilyen kifogásolhatónak gondolják is.
Akik a saját elgondolásukat követik, és saját útjaikon járnak, csak rossz jellemet alakíthatnak ki magukban. Hiú tantételeket, szövevényes érzelgősséget tárnak fel tetszetősen, megnyerően, hogy megcsalják, ha lehet, még a választottakat is. Vajon a gyülekezeti tagok a Sziklára építenek-e? A vihar közeleg, az a vihar, amely próbára teszi minden ember hitét. A hívőknek most kell szilárdan meggyökerezniük Krisztusban, mert ellenkező esetben valamilyen tévedés félrevezeti őket. Isten Igéjével erősítsd meg a hitedet. Ragadd meg erősen az igazság élő bizonyságtételét. Legyen hited Krisztusban mint személyes Üdvözítődben. Ő volt és Ő lesz mindenkor az örökkévaló Kőszikla. Isten Lelkének bizonyságtétele igaz. Ne változtasd meg hitedet egyetlen más tantételért sem, bármilyen tetszetősnek látszik is. – Evangelizálás, 361. o.
 

5. Vajon miért sorolja fel Pál a gonosz lelki hatalmak több címét is Ef 1:21, 3:10 és 6:10-20 verseiben?

Pál a „tusakodás” (Ef 6:12) gondolatát a birkózók versengésére használt görög szóval (palé) fejezi ki. Mivel úgy tartották, hogy a birkózással kiválóan fel lehet készülni a harcra, ezért helyénvaló leírása ez a fegyveres és pusztakezes küzdelemnek, amire a seregek összecsapásakor kerül sor. Az apostol hangsúlyozza a hívők küzdelmének valóságát a gonosz erőkkel szemben.
A következő címeket adja:

Ef 1:21	Ef 3:10	Ef 6:12
minden fejedelemség	fejedelemségek	fejedelemségek
(minden) hatalmasság	hatalmasságok	hatalmasságok
(minden) erő		a sötétség világának urai
(minden) uraság		a gonoszság lelkei, amelyek az ég magasságában vannak
minden név

Ezekkel a jellemzésekkel („minden néven, amelyet valaki kap”, Ef 1:21, ÚRK; „a gonoszság lelkei ellen, amelyek az ég magasságában van­ nak”, Ef 6:12, ÚRK) megerősíti, hogy minden természetfeletti hatalom alárendelt Krisztusnak (Ef 1:21). Ugyanakkor egyetlen csatában sem jó stratégia alábecsülni az ellenfél erejét. Pál figyelmeztet, hogy nemcsak emberek ellen küzdünk, hanem „a gonoszság lelkei ellen, amelyek az ég magasságában vannak” (Ef 6:12, ÚRK), őket pedig egy ravasz tábornok, az ördög vezeti (Ef 6:11). Ébernek kell lennünk erős ellenfeleinkkel szemben, de nem szabad megrémülnünk tőlük! Isten velünk van a csatában (Ef 6:10), és a legkiválóbb fegyverekkel, a saját fegyverzetével szerelt fel bennünket (Ef 6:11; vö. Ézs 59:15-17). Az Ő igazságát, igazságosságát, békességét, hitét, üdvösségét, illetve Szentlelkét bocsátotta a rendelkezésünkre (Ef 6:13-17). Nem vallhatunk kudarcot, ha az Úr megy előttünk, és az Ő páncélját öltjük magunkra tetőtől talpig (Róm 16:20; 1Kor 15:23-24; 2Thessz 2:8)!

 

A természetfeletti gonosz erőkkel szemben mi teljesen védtelenek vagyunk. Miért kell tehát az Úr Jézusba kapaszkodnunk, aki nem csupán hatalmasabb ezeknél, hanem már le is győzte őket?

EGW idézet

Isten gyülekezete az idők végezetéig harcolni fog azokkal, akik a gonosz angyalok hatalma alatt állnak. Az őskeresztényeknek gyakran kellett szembeszállniuk a sötétség hatalmaival. Az ellenség minden ravasz fortéllyal és üldözéssel igyekezett eltéríteni őket az igaz hittől. Napjainkban is, midőn a földön minden gyorsan a végéhez közeledik, Sátán kétségbeesett erőfeszítéseket tesz a világ behálózására. Terveket kovácsol a kedélyek foglalkoztatására, és eltereli a figyelmet az üdvösség elnyerése érdekében fontos igazságoktól. Eszközei azon buzgólkodnak, hogy minden helységben egyesítsék azokat, akik Isten törvényének ellenségei. Az őscsaló azon van, hogy zavart és lázadást keltsen, és a tömegekben olyan buzgalmat szít, amely példa nélküli a történelemben. […] Azonban Isten hűséges hírnökei folytassák csak munkájukat. A menny fegyverzetét felöltve, mindvégig bátran és győztesen haladjanak előre; a harcot ne adják fel, míg minden lélek, akihez eljuthatnak, meg nem ismerte a napjainknak szóló evangéliumi üzenetet. – Az apostolok története, 219–220. o.

A látható és a láthatatlan világ közti kapcsolat, Isten angyalainak szolgálata és a gonosz lelkek munkája, amelyről a Szentírás világosan tanúskodik, elválaszthatatlanul összefonódik az emberiség történelmével. Az emberek egyre kevésbé hisznek a gonosz lelkek létezésében, a szent angyalokat pedig, akik szolgálnak „azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget” (Zsid 1:14), a holtak lelkeinek tartják. De a Szentírás nemcsak azt tanítja, hogy léteznek angyalok, mind jók, mind gonoszak, hanem tagadhatatlanul bizonyítja is, hogy ezek nem halott emberek lelkei. – A nagy küzdelem, 511. o.

Sátánnak és seregének a hatalma és rosszakarata jogos félelemre adhatna okot, ha nem találnánk védelmet és szabadulást Megváltónknál, aki hatalmasabb náluk. Házunkat reteszekkel és zárakkal gondosan bebiztosítjuk, hogy a gonosz emberektől megvédjük javainkat és életünket. De ritkán gondolunk a gonosz angyalokra, akik folyvást igyekeznek a közelünkbe férkőzni, és akik támadása ellen nem építhetünk saját védelmi eszközeinkre. Ha engedélyt kapnak rá, megzavarhatják gondolkozásunkat, tönkretehetik és meggyötörhetik testünket, elpusztíthatják javainkat és életünket. Egyedüli örömüket a szenvedésben és pusztításban találják. Félelmes helyzetben vannak azok, akik nem Isten kívánalmait követik, hanem Sátán kísértéseinek engednek, mígnem az Úr átengedi őket a gonosz lelkek irányításának. De akik Krisztust követik, az ő oltalma alatt biztonságban vannak. Isten a mennyből nagy erejű angyalokat küld a védelmükre. A gonosz nem törheti át azt az őrséget, amelyet Isten állít népe köré. – A nagy küzdelem, 517. o.
 

„Térnyerő munka a miénk. Jézus hű katonáiként be kell vinnünk a véráztatta zászlót az ellenség erődítményeibe. »Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek az ég magasságában vannak.« Ha letesszük a fegyvert, leeresztjük a véráztatta zászlót, hogy Sátán foglyai és szolgái legyünk, akkor talán kiszabadulhatnánk a küzdelemből és a szenvedésből, a békét viszont csak Krisztus és a menny elvesztése árán szerezhetjük meg. Ilyen feltételek mellett nem fogadhatjuk el a békét! Legyen hát háború! Harcoljunk a világ történelmének végéig ahelyett, hogy a hitehagyás és a bűn békéjében élnénk” (Ellen G. White: The Review and Herald. 1888. május 8.)!
Hogyan kapcsolódik Ef 6:10-20 szakasza A jelenések könyvéhez? Ez a szakasz alapvetően ugyanazt a nézetet vallja az utolsó napok eseményeiről, az eszkatológiáról, mint A jelenések könyvében a csatamotívum (lásd Jelenések 12. fejezet; 16:12-16; 19:17-21; 20:7-10). Isten népét mindkettőben olyan ellenség támadja, aki „az ég magasságában” van, és „a mai korban fejti ki tevékenységét, erejét.” Isten népét mindkettőben „az eljövendő korok képe” lelkesíti. Továbbá „mindkét helyzet egyértelműen utal a végső csatára, amikor az ellenséget egyszer és mindenkorra legyőzik, majd Isten örökre megalapítja az új korszakot”. Ekkor nyilvánvalóvá lesz
„Isten népének végső, dicsőséges állapota”, illetve „az ellenség örök kárhozata” (lásd Yordan Kalev Zhekov: Eschatology of Ephesians. Eszék, Horvátország, 2005, Evangelical Theological Seminary, 217, 233–235. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Zsolt 120–126; Ellen G. White: Az imádság, 31. fejezet, az utolsó huszonegy bekezdés

 

1.    Merre tekint a zsoltáríró, amikor Isten segítségét várja?

2.    Hol vannak az ítélőszékek, Dávid házának székei?

  3.    Kik nyeltek volna el minket elevenen?   
 

4.    Mit tesz az Úr az Ő népével mostantól fogva mindörökké?

5.    Mit ne tegyünk, amikor nehézségekbe ütközünk?

Eddig Pál felsorakoztatott néhány alapvető igazságot az evangéliumról: az Úr helyreállította a zsidók és a népek, a férjek és feleségek, a gyermekek és szülők, valamint a szolgák és urak közti egységet; életünk megváltozott, Krisztussal együtt feltámadunk és felmagasztaltatunk; Isten ajándékokkal és áldásokkal halmozott el minket; és nem utolsó sorban: Isten egyházának része lettünk, egységben az Úrral. Mindezek azt jelentenék, hogy az üdvtörténet befejeződött, és nincs több tennivalónk? Semmi esetre sem!
Levele utolsó fejezetében Pál apostol emlékezteti az efézusiakat (ahogyan minket is), hogy a keresztények nem egyszerűen a Jézus nyájába gyűjtött, üdvösséget nyert emberek. Ellenkezőleg, Pál kitartóan nyomatékosítja, hogy amint a keresztények csatlakoznak Isten országához, részt is vesznek annak védelmében és támogatásában: Isten országának katonái – de nem abban az értelemben, ahogy a Római Birodalmat védő katonákra tekintünk. Felfegyverzett lázadók csoportjának sem tekinthetők. Lelki ellenséggel állnak szemben, és a fegyverzetük is lelki értelemben tekintendő. Kozmikus harcról van szó, amelyet a mennyben indítottak Lucifer és a sötétség urai, a gonoszság lelkei Isten trónja ellen (Ef 6:11–12).
A keresztények erejének forrása nem testük felépítésében, izomzatában, fegyverzetében, harci képességeiben, stratégiáiban keresendő. Erejük egyetlen forrása az Úr Jézus Krisztus. Úgy harcolnak, akárcsak Jézus, és a szeretet és igazság keresztről sugárzó erejével győznek a gonosz és a világ hatalmasságai felett. A kereszt azonban nem az övék, a kereszt az Úré. Az Úr győzött a gonosz erői felett a Golgotán, az Úr támadt fel és ment fel a mennybe. E győzelem értelmében az Úr Jézus felajánlja egyházának a feltámadást, az életet és az áldásokat (Ef 1), az ajándékokat (Ef 4) és most már a fegyverzetét is (Ef 6). A keresztények „Isten minden fegyverével” harcolnak abban az összecsapásban, amelyet Krisztus már megnyert számunkra.
A tanulmány témái:
Azzal, hogy csatlakozik az egyházhoz, a keresztény elkötelezi magát Isten mellett a kozmikus méretű lelki küzdelemben.
A kereszténynek azonban nem kell aggódnia: ereje és „minden fegyvere” az Úrtól származik. Nem kell mást tennie, mint az Úr rendelkezésére állni.

A győztes oldalon
A „végezetre” szóval (Ef 6:10) Pál nem azt akarja közölni olvasóival, hogy csökkenne a keresztény életről alkotott szemléletének intenzitása, hiszen a levelét harcra buzdítással fejezi be. Pál evangéliuma valóban a béke üzenete, de csak azért, mert egy folyamatos, a magas mennyben uralkodó Istentől a föld utolsó emberéig mindenkit magába foglaló küzdelem hevéből hangzik el. És nem utolsó sorban azért, mert Isten már kivívta a győzelmet ebben a küzdelemben.
Jóllehet a győzelem már megvan, a háború még folytatódik. Az igazi keresztények Isten táborát választják, s ez a szövetség még hevesebbé teszi számukra a küzdelmet. De nem kell félniük. Ellenkezőleg: tudván, hogy a jó utat, a győztes tábort választották, annak is tudatában kell lenniük, hogy nincsenek magukra hagyva, megkapták az erőt és a szükséges fegyverzetet, hogy győztesekként kerüljenek ki ebből a háborúból. Az egyedüli dolog, amire szükségük van: foglaljanak állást, döntsenek Isten mellett! Annyira fontos ez a választás, hogy Pál Efézus 6. fejezetében háromszor ismétli meg a keresztény hittársaihoz intézett felhívását (Ef 6:11, 13–14).

Itt állok
1521-ben Luther Márton (1483–1546) a reformáció vezéralakja lett. A  Szentírást  eredeti  nyelvén  tanulmányozó  Ágoston-rendi  szerzetes, a Wittenbergi Egyetem teológiaprofesszora két fontos következtetésre jutott, és mindkettőt alátámasztja Pál teológiája. Az első: a bűnös megigazulása Isten kegyelmén alapszik, a bűnös a megigazulást hit által fogadja el. Ezt a két igazságot a reformáció a Sola gratia és a Sola fide elvével juttatta kifejezésre. A második: a Szentírás képezi Isten teljes és elégséges kinyilatkoztatását; és a Biblia jelenti a hit egyetlen szabályát és tekintélyét az egyházban, nem pedig az egyház, a zsinatok vagy a pápa. Ez a gondolat a Sola Scriptura elvben öltött formát.
Habár ezek a tézisek folyamatosan fogalmazódtak meg Lutherben, a bűnbocsátó cédulák árulása Wittenberg közelében arra ihlette a nagy reformátort, hogy határozottan fellépjen az egyházban garázdálkodó visszaélések ellen, és 1517. október 31-én megírja és a wittenbergi vártemplom kapujára tűzze 95 tételét. Tettét követően sokan támadták és megpróbálták elhallgattatni. Az 1918-as augsburgi országgyűlésen Luther már a Szentírást tekintette a hit, az erkölcsiség és a teológia egyedüli alapjának. Noha népszerűsége egyre nőtt Németországban, ahogy a pápaság részéről ránehezedő nyomás is, Luther beleegyezett abba, hogy nem publikálja a nézeteit, amennyiben az ellenfelei sem támadják. 1520-ban azonban, amikor ismételt támadások érték, Luther elhatározta, hogy nyilvánosan reformra szólítja fel az egyházat. Megírta pápa- ellenes gúnyiratait, amelyekben leleplezte egyrészt a pápaság egyház és világ feletti uralkodási követeléseit, másrészt pedig támadta az egyházat amiatt, hogy a szentségek és a papság által ellenőrzése alá akarja vonni Isten kegyelmét. Luther szerint az egyháznak vissza kell térnie a minden hívek papságának elvéhez, melynek értelmében minden hívő ember – a hite által – közvetlenül kapcsolatban állhat Istennel és az Ő kegyelmével.
A Római Egyház válaszolt Luther támadásaira. X. Leó pápa Exsurge Domine c. bullájában Luther 41 úgynevezett teológiai tévedésére hívta fel a figyelmet. A reformátort még abban az évben kiközösítették, és parancsba foglalták a könyvei elégetését. Luther válasza az volt, hogy amint kézbesítették 1520 decemberében, nyilvánosan elégette a pápai dokumentumot. A helyzet rendkívül feszültté vált, nyílt háborúba torkollott. V. Károly, az új császár megpróbált rendet teremteni a birodalomban: 1521 tavaszán a wormsi birodalmi gyűlésre rendelte Luthert, ahol a reformátornak számot kellett adnia cselekedeteiért. Luther Bölcs Frigyesnek, a Wittenbergi Egyetem alapítójának védelmét élvezve érkezett Wormsba. Indulása előtt ekképpen adott hangot elszántságának:
„Krisztus zászlaja alatt lépek be Wormsba, és megküzdök a pokol erőivel” (Roland H. Bainton: Here I Stand: A Life of Martin Luther [Nashville: Abingdon-Cokesbury, 1950], 179. o.).
Luther 1521. április 16-án érkezett Wormsba, ahol tudomására hozták, hogy másnap délután 4 órakor meg kell jelennie a birodalmi gyűlésen. Április 17-én ez meg is történt. Az országgyűlés elnöke rögtön rátért a napirend legfontosabb témájára, és megkérdezte a reformátort, hogy az asztalra felsorakoztatott könyvek az övéi, és kész-e visszavonni a benne foglaltakat. Luther gondolkodási időt kért, mivel tisztában volt a pillanat fontosságával, és felmérte, hogy válaszától függ az evangélium jövője. Eleget tettek kérésének, április 18-án délután 6 órára halasztották a meghallgatás időpontját.
Luther megjelenése és hangja megváltozott: nyugodt volt, beszéde magabiztos és jól érthető. Miután beismerte, hogy ő írta az elé kitett könyveket, elmondta, hogy semmit sem vonhat vissza belőlük, mivel azok a gondolatok bibliai igazságokat fogalmaznak meg, amelyekről nem mondhat le. Érveléseit három téma köré csoportosította: (1) az általános keresztény tanítások hirdetése; (2) a pápaság német nemzetet elnyomó visszaéléseinek leleplezése; (3) a megvesztegethető papok és korrupt cselekedeteik megnevezése. Luther arra kérte a jelenlévőket, hogy a Szentírás és nem egyházi határozatok segítségével mutassanak rá teológiai „tévedéseire”.
A birodalmi gyűlés elnöke megfeddte Luthert, mivel vallási kérdésekben a Szentírást nevezte meg a legmagasabb tekintélynek, amiből nyilvánvalóan az következett, hogy az egyháznak – amennyiben bebizonyosodik, hogy rossz úton jár – van miért szégyenkeznie. Ezért szólította fel a házelnök azonnali, közvetlen válaszra a reformátort: elhatárolódik vagy sem a könyveitől és tanításaitól? Luther ekkor megfogalmazta híressé vált válaszát: „Mivel császári felséged és ti, kegyelmes urak világos, egyszerű és pontos választ kívántok, megadom. Ez a válaszom: Hitemet nem rendelhetem alá sem a pápának, sem a tanácsoknak, mivel a napnál is világosabb, hogy a pápa és a zsinatok sokszor tévednek és egymásnak ellentmondanak. Ezért hacsak a Szentírásból vett bizonyítékokkal, vagy a legvilágosabb érvekkel, és az általam idézett szakaszok alkalmazásával meg nem győznek, és így fel nem szabadítják Isten szavának elkötelezett lelkiismeretemet, nem tudom és nem is akarom visszavonni tanaimat, mert a keresztény ember számára veszélyes dolog a lelkiismeretével ellentétesen szólni. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen! Ámen! ” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 160. o.).
A történészek észrevették, hogy az „Itt állok, másként nem tehetek!” mondat nem szerepel a birodalmi gyűlés jegyzőkönyvében, viszont a lutheri beszéd első nyomtatott változataiban már megjelenik (Roland H. Baiton: Here I Stand: A Life of Martin Luther, 185. o.). Sokan úgy vélik, hogy Luther valóban megtette ezt a kijelentést, csakhogy a jegyzőt annyira lenyűgözte a reformátor beszéde, hogy elmulasztotta lejegyezni. Bárhogy is volt, egyértelmű, hogy Luther állásfoglalása a wormsi birodalmi gyűlésen bátor cselekedet volt: kiállt az igazság, az evangélium és az emberiség üdvösségének ügye mellett.
Ha az őszinte, elkötelezett, Szentlélekkel betöltekezett keresztény állást foglal Krisztus mellett, az egész világ megváltozik körülötte. Luther nem hangoskodva érvelt, megnyilvánulása természetes volt. Egyszerűen kifejtette őszinte meggyőződéseit. Nem saját erejét demonstrálta, nem önnön terveiről beszélt. Halálra ítéltként jelent meg Wormsban, aki Krisztus Isten minden fegyverével felvértezett katonájaként tett bizonyságot az országgyűlés előtt. Nem a saját háborúját vívta ott meg, hanem az Istenét. Nem kellett mást tennie, mint kijelenteni: „Itt állok, másként nem tehetek!”, és Isten örökre megváltoztatta a nagy küzdelem menetét.

Alkalmazás
Kérd meg csoportod tagjait, hogy elmélkedjenek az alábbiakon: Habár Pál arra kér, hogy erősen álljunk az Úrban, időnként megbotlunk és elesünk. Emlékezz vissza, hányszor estél el a „harctéren”. Talán sokszor megtörtént. Írj listát legemlékezetesebb bukásaidról! Elemezd kudarcaid okait. Fegyverzeted mely darabját nem öltötted magadra, vagy nem használtad helyesen, a megfelelő időben? Mit tehetnél a helyzet megoldásáért, az újra felállásért, lelki pozíciód visszanyeréséért, hogy családoddal és hittestvéreiddel együtt folytathasd a küzdelmet? Az utolsó kérdés megválaszolására válassz két önkéntest a csoportodból. Jusson eszedbe Isten bátorítása: „Mert ha hétszer elesik is az igaz, ugyan felkél azért” (Péld 24:16).
Pál buzdítja az efézusiakat, hogy legyenek erősek az Úrban (Ef 6:10). A „Benne”, az Úrban” kifejezések annyira gyakoriak Pál apostol szövegében, hogy egyértelművé válik számunkra: a levél és az evangélium központi témájának része (Ef 1:1,3–4, 7, 9–11, 13, 20; 2:6–8, 13, 15, 21–22; 3:6, 11, 21; 4:21, 32). E bibliaversek fényében kérd meg csoportod tagjait, hogy gondolkodjanak el az alábbi kérdéseken: Mit akart Pál üzenni az olvasóinak e kifejezések által („Benne”, „az Úrban”)? Miért használja Pál kitartóan ezeket a szavakat? Irányítsd úgy a beszélgetést, hogy csoportod tagjai János 15:4–8 verseire gondolva fogalmazzák meg a válaszukat!