Bölcsen élni

Az Egyesült Királyságban nemrég árverésre bocsátottak egy kristálykancsót. Az aukciós ház alkalmazottai úgy mutatták be, hogy egy „19. századi francia vörösboros kancsó”, aminek a becsült értéke 200 dollár. Egy élesszemű licitáló felismerte, hogy a tárgy egy kifejezetten ritka iszlám füles vizeskancsó. Vajon mi volt a valódi becsült értéke? 5 millió font (körülbelül 6,5 millió dollár)! Miért csinálhatott a vevő ilyen jó vásárt? Mert tudta, amit az árverező nem, hogy mennyi a darab igazi értéke.
Ef 5:1-20 szakaszában Pál szembeállítja a pogányok és a hívők hitét. A pogányok a trágárságot (Ef 5:4), a részegeskedést, a kicsapongást (Ef 5:18) és a züllött nemi életet (Ef 5:3, 5) tartották az élet nagy kincseinek. A hívők viszont tudták, hogy jön a számadás napja, amikor nyilvánvalóvá lesz mindennek a valódi értéke (Ef 5:5-6). Ahelyett, hogy a tobzódásra és a részegeskedésre költötték volna a pénzüket, Krisztust értékelték mindenek felett, „minden jóságban és igazságban és valóságban” (Ef 5:9). Az apostol tehát bátorítja a hívőket, hogy ragadják meg a lehetőségeket, amelyeket Krisztusban találnak, mivel az örökkévalóság küszöbén élnek (ahogy az ránk is igaz) (Ef 5:15-17).
 

EGW idézet

Az apostol mindazoknak, akikhez tanácsadó és buzdító tartalmú leveleit intézte, őszintén kívánta…, hogy „többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjüknek hiábavalóságában, kik értelmükben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni élettől... az ő szívük keménysége miatt”, hanem „okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek”, és az időt jól használjátok ki (Eféz 4:14, 13, 17–18; 5:15–16). Bátorította a hívőket, hogy várják azt az időt, amikor Krisztus, aki „szerette az egyházat, és önmagát adta azért”, majd „önmaga elébe állítsa azt dicsőségben, úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgözés vagy afféle, hogy legyen szent és feddhetetlen” (Eféz 5:25, 27). Ezek az üzenetek, amelyeket nem emberi erő, hanem Isten ereje, Isten Lelke által írt, olyan tanácsokat tartalmaznak, amelyeket mindenkinek kell tanulmányoznia és gyakran ismételnie. Ezekben a levelekben a gyakorlati kereszténységet, életszentséget vázolja; olyan alapelveket fektet le, amelyeket minden gyülekezetnek követnie kellene. Világosan megjelöli az utat is, amely az örök élethez vezet. – Az apostolok története, 470. o.

Krisztus előre megmondta, hogy hitetők lépnek fel, akiknek befolyása által „a gonoszság megsokasodik”, és „a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24:12). Ezek felől intette a tanítványokat, mert innen nagyobb veszélyek fenyegetik a gyülekezetet, mint üldöző ellenségeik részéről. Pál is ismételten óva intette a hívőket ezektől az álnok tanítóktól. Elsősorban ettől a veszélytől óvakodjanak, mert amennyiben befogadják ezeket a hamis tanítókat, a tévelygésnek nyitják meg a kaput. Az ellenségnek lehetővé teszik, hogy az újonnan megtérteknek lelki ítélőképességét elhomályosítsa, és bizalmukat megrendítse. Krisztus a zsinórmérték, akihez szabva kell megvizsgálni az előadott tanokat. Mindazt utasítsák vissza, ami tanaival nem egyezik. A bűnért megfeszített, halottaiból feltámadt és mennybe felszállt Krisztus – ez az üdvösség tudománya, amelyet el kell sajátítaniuk és tanítaniuk. – Az apostolok története, 473. o.

Pál apostol leírja azokat a lelki gyümölcsöket, amelyeket a kereszténynek teremnie kell. „A léleknek gyümölcse pedig a szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a barátságosság, jóság, hit, szelídség és erkölcsösség.” Mindezek a becses kegyelmi ajándékok Isten törvényeinek a gyakorlati életben alkalmazott elvei. […]
Miközben Isten törvényének égi tükrében szemléljük magunkat, belátjuk a bűnnek rendkívül szennyes voltát, és tudatára ébredünk szomorú állapotunknak. De a bűnbánat és hit által megállhatunk Isten előtt, aki kegyelmében képessé tehet bennünket a parancsolatai iránti engedelmességre. – Megszentelt élet, 80. o.

1. Milyen értelemben szeretné Pál, hogy a hívők „Isten követői” legyenek (lásd Ef 5:1-2, ÚRK)?

Pál arra buzdítja az efézusi hívőket, hogy járjanak szeretetben, ami igen fontos felszólítás ebben a szakaszban (lásd Ef 5:8, 15). A szeretetben való járáshoz (lásd Ef 5:2) Krisztusnak irántunk tanúsított szeretetét kell alapul vennünk (vö. Ef 4:32), amit értünk vállalt engesztelő áldozatával fejezett ki. Az apostol négy dolgot hangsúlyoz az áldozattal kapcsolatban: 1) az Atya Isten (Ef 5:1) és maga Krisztus szeretetén (Ef 5:2) alapszik egyszerre; 2) helyettesítő jellegű, mivel Jézus helyettünk halt meg, ráadásul nem tétlen áldozatként, hanem odaadta önmagát értünk;
3) az Ószövetség szentélyszolgálatának képvilága értelmében Krisztus halála Istennek bemutatott áldozat is egyben; 4) az Úr ezt jó illatú áldozatként elfogadta (Ef 5:2; vö. 2Móz 29:18; 3Móz 2:9; Fil 4:18).
Ef 5:3-5 része ezután a nemi erkölcsre összpontosít. Az efézusi új hívőket fenyegette, hogy a keresztény életvitelből visszaesnek a parázna szokásokba, és ez hatástalanítaná bizonyságtételüket (vö. 1Kor 5:1-11; 6:12-20; 2Kor 12:21).
Az 1. század görög-római világának erkölcsileg romlott, züllött szokásairól másutt is szót ejtett az Újszövetség (lásd 1Kor 6:9; Gal 5:19; Ef 4:17-19; Kol 3:5). Például a gazdagok lakomáin rendszeres volt az, amiről Ef 5:3-14 szakaszában szól Pál: részegeskedés, durva beszéd, szemérmetlen, erkölcstelen mulatozás. Ráadásul a városokra jellemző névtelenség és megengedő légkör kedvező körülményt teremtett a nemi erkölcstelenséghez. A társadalomban azonban sokan erényes életet éltek, és a szigorú erkölcsiséget képviselték. Amikor az Újszövetség felsorolja az erényeket és a bűnöket, illetve a családi életre vonatkozó szabályokat (pl. Ef 5:21-6:9; Kol 3:18-4:1), a görög-római világ szélesebb köreiben ismert témákat mutat be. Ez az egyszerre züllött és erényes világ magyarázza Pál intéseit, hogy a hívők tartózkodjanak a pogányok erkölcstelen szokásaitól, és legyenek körültekintőek a viselkedésüket illetően, így szerezzenek jó hírnevet a kívülállók szemében.

Hogyan alkalmazhatjuk a mi kultúránkban Pálnak a nemiségre vonatkozó szavait?

EGW idézet

Levelében, amelyet római fogsága alatt írt a „Kolosséban levő szenteknek és hívő atyafiaknak Krisztusban”, Pál kifejezi örömét, hogy a hitben kitartottak, amiről Epafrás értesítette, aki „meg is jelentette nékünk a ti Lélekben való szereteteteket. Azért mi is, amely naptól fogva ezeket hallottuk, nem szűntünk meg érettetek imádkozni és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és növekedvén az Isten megismerésében; minden erővel megerősíttetvén az ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel.” (Kol 1:2, 8–11) Pál e szavakkal tolmácsolta kívánságait a kolosséi hívőknek. Milyen eszményi életcélt mutatnak Jézus követői részére! A keresztény élet csodálatos lehetőségeiről tanúskodnak, és megvilágítják, hogy Isten gyermekei korlátlan áldásokban részesülhetnek. Mialatt állandóan Isten ismeretében növekszenek, haladhatnak keresztény tapasztalatban erőről erőre, magaslatról magaslatra, „hálákat adván az Atyának, ki alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban” (Kol 1:12). – Az apostolok története, 471. o.

„Kövessétek tehát Isten példáját, mint kedves gyermekei.” (Eféz 5:1) A keresztények legyenek olyanok, mint Krisztus. Legyen ugyanolyan a lelkületük, ugyanúgy hassanak az emberekre, s legyenek erkölcsileg feddhetetlenek, mint amilyen Ő volt. A bálványimádó és romlott szívű ember tartson bűnbánatot, s térjen meg Istenhez. A büszkék és önigazultak alázzák meg magukat, váljanak bűnbánókká és alázatosakká. Aki világias gondolkodású, vonja vissza szívének a világ hitványságaihoz tapadt indáit, és fonódjon Istenre. Feltétlenül lelki gondolkodásúvá kell válnunk. Aki becstelen, aki hazug, az váljon igazságossá és igazzá. A nagyravágyó és irigy rejtse el magát Jézusban, az ő dicsőségére törekedjen, és ne a magáéra. Gyűjtsön kincset a mennyben. Aki elhanyagolta az imát, érezze át annak szükségességét, hogy titkon és családjában is imádkozzon, és a legkomolyabban tárja kéréseit Isten elé.
Mint az igaz és élő Isten imádóinak gyümölcsöt kell teremnünk, mégpedig a rendelkezésünkre álló világossággal és kiváltságokkal arányban. A menny és a föld Ura helyett sokan bálványokat imádnak. Bármi, amit az ember jobban szeret, mint az Urat, és amiben bízik, ahelyett, hogy teljesen Istenben bízna, bálvánnyá válik, s bálványként is jegyzik be a menny könyveibe. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 249–250. o.

Pál azt írja: „Senki titeket be ne csapjon üres beszédekkel, mert ezek miatt jön el Isten haragja a hitetlenség fiaira” (Ef 5:6, ÚRK).
Az apostol megnevezi azokat, akik minden szégyen vagy megbánás nélkül  követnek  el  különböző  bűnöket:  paráznák,  tisztátalanok,  kapzsik (lásd Ef 5:5, ÚRK). Nyíltan kimondja, hogy akik Krisztusban vannak és jövendő országa részesei szeretnének lenni, nem viselkedhetnek úgy, mint akik nem arra törekszenek (Ef 5:5). Majd az „üres” beszédek hatása miatt aggódik. A hívőket esetleg megtéveszthetik olyan beszéddel, hogy a paráznaság nem tiltott dolog, illetve még rá is vehetik őket efféle bűnökre (Ef 5:6). Figyelmeztet, hogy ezzel az ember Isten végidei ítéletének teszi ki magát, „mert ezek miatt jön el Isten haragja a hitetlenség fiaira” (Ef 5:6, ÚRK).
Nem könnyű értelmezni az „Isten haragja” (ÚRK) kifejezést. Isten haragja vagy mérge nem olyan, mint az általunk ismert hangulatfüggő, emberi harag (vö. Ef 4:31), hanem a hosszan tűrő és igazságos Úr jogos válasza a makacs, eltökélt gonoszságra, nem egy kisebb kihágás miatti eszement, kirobbanó reakció. Az isteni haragról legtöbbször az Úr közelgő ítéletére utaló ihletett bibliai figyelmeztetések ejtenek szót (pl. Jel 6:12-17; 16:1-16; 19:11-16). Isten kegyelemmel figyelmeztet a közelgő ítéleteire, mivel az emberek „természet szerint haragnak fiai” (Ef 2:3), így kiterjed rájuk az ítélet.

2. Miért figyelmezteti Pál a hívőket, hogy ne legyenek a bűnösök „részesei” avagy társai (Ef 5:7-10)?

Az apostol így buzdít: „Mint világosságnak fiai úgy járjatok” (Ef 5:8), majd egy újabb paranccsal folytatja: „Vizsgáljátok meg, hogy mi kedves az Úrnak” (Ef 5:10, ÚRK). A pogányok „paráznaság… és bármiféle tisz­ tátalanság vagy kapzsiság” (Ef 5:3, ÚRK) útján hajszolják az élvezetet. A hívő célja pedig gyökeresen más, mert nem a saját kedvét keresi, hanem Istenét (vö. Róm 12:1; 2Kor 5:9; Zsid 13:21, ezekben ugyanaz a görög szó szerepel: euaresztosz, „kedvében jár” vagy „elfogadható”). A hívő Krisztus önfeláldozását igyekszik tükrözni („járjatok szeretetben, amint Krisztus is szeretett minket és önmagát adta értünk”, Ef 5:2, ÚRK).

Milyen „üres” beszédre kell felfigyelnünk manapság, amitől óvakodnunk kell?

EGW idézet

A kolosséi hívőket a pogányság szokásai és befolyása vette körül, és abban a veszélyben forogtak, hogy elszakadnak az egyszerű evangéliumtól. Pál tehát ettől óvta őket, amennyiben Krisztusra mint egyedül megbízható vezetőjükre irányította tekintetüket. […] „Ezt pedig azért mondom, hogy valaki titeket rá ne szedjen hitető beszéddel... Azért, amiképpen vettétek Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok őbenne. Meggyökerezvén és továbbépülvén őbenne és megerősödvén a hitben, amiképpen arra taníttattatok, bővölködvén abban hálaadással. Meglássátok, hogy senki ne legyen, aki bennetek zsákmányt vet a bölcselkedés és üres csalás által, mely emberek rendelése szerint, a világ elemi tanításai szerint és nem Krisztus szerint való. Mert őbenne lakozik az Istenségnek egész teljessége testileg. És őbenne vagytok beteljesedve, aki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.” (Kol 3:4, 6–10) – Az apostolok története, 473. o.

Világosságban járni azt jelenti, hogy komoly elhatározással, gondolatainkat uralva, akaraterőnket irányítva komolyan törekszünk arra, hogy a jellem frissességében Jézust tükrözzük vissza. Azt jelenti, hogy félreteszünk minden búskomorságot. Nem pihenhetsz megelégedetten, miközben egyszerűen azt mondod: „én Isten gyermeke vagyok”. Szemléled Jézust? Őt szemlélve elváltozol a hasonlatosságára? Világosságban járni annyit jelent, mint növekedni és fejlődni a lelki képességekben. […] Mikor a menny világossága az emberre ragyog, arca a benne élő Úr örömét fejezi ki. Ha Krisztus hiányzik a lelkükből, az emberek szomorúvá és kételkedővé válnak. Krisztus híján az arcuk szomorú lesz, életük pedig a sóhajok zarándoklása. Isten Igéjének alaphangja örvendezés az Őt befogadók számára, mivel övék az élet világossága. A világosság örömöt és boldogságot hoz, s ez az öröm az életben és jellemben jut kifejezésre. – Isten fiai és leányai, 200. o.

„És járjatok szeretetben, amiképpen Krisztus is szeretett minket, és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul.” (Eféz 5:2)
Krisztus az életével áldozatot hozott értünk, hogy az ő akarata szerint a képviselőivé válhassunk a Földön. Krisztus vágyakozik arra, hogy jellemének illatát árasszuk, és az ő tiszta gondolatait, isteni jellemvonásait mutassuk be, mint ahogyan az az ő megszentelődött emberi életében is megmutatkozott. Így élve mások is megismerhetik Őt emberi mivoltában… és vágy ébredhet bennük a Krisztushoz való hasonlóság elérésére. – Isten csodálatos kegyelme, 174. o.

3. Olvassuk el Ef 5:11-14 részét! Milyen határozott figyelmeztetést közöl itt Pál? Hogyan alkalmazható jelen helyzetünkre?

Jobban megértjük Ef 5:11-14 szakaszát, ha megfigyeljük, hogy Pál két buzdítást mond ismétlődően és váltakozva: 1) éljünk istenfélő életet, mint a „világosság gyermekei” (Ef 5:8, ÚRK; 5:1-2, 4, 9-11, 13-14); 2) ne kövessük a parázna, Isten ellen lázadó életformát, ami bővelkedik a „sötét­ ség gyümölcstelen cselekedeteiben” (Ef 5:11, ÚRK; lásd még 5:3-8, 12)!
Ef 5:8-10 részének párhuzamos intéseit is kutathatjuk, hogy jobban megértsük a 11. verset. A hívők úgy éljenek a nem hívők között, mint akik
„világosság az Úrban… a világosság gyermekei” (Ef 5:8, ÚRK). Ennek a lényege, hogy láthatóvá és egyértelművé váljon „a világosság gyümöl­ cse minden jóságban, igazságban és valóságban” (Ef 5:9, ÚRK). Pál tehát amellett a stratégia mellett érvel, hogy tetteinkkel mutassuk be Isten jóságát. A hívőknek azzal kell leleplezniük a sötétség gyümölcstelen munkáit, hogy mindenki szeme láttára bemutatják annak alternatíváját, az igaz életet.
Eközben úgy is vehetjük a 13-14. vers felszólító, költői nyelvezetét, mint az apostol merész állítását, hogy ha a hívők a világosság gyümölcsét mutatják be (Ef 5:9), megnyerhetik a világiakat a Krisztusban való hit számára: „Mindaz pedig, amit a világosság leleplez, napvilágra jön, mert minden, ami napvilágra jön, világosság” (Ef 5:13-14, ÚRK). Amikor a romlott életre fény vetül, a világiak észrevehetik, hogy valójában hogyan is viselkednek („napvilágra jön”, ÚRK), tetteiknek mennyire nincs jövője, sőt haragot von maga után (Ef 5:5-6). Ezért megtérhetnek a sötétségből a világosságba („mert minden, ami napvilágra jön, világosság”, ÚRK). Ezt az átváltozást már Pál efézusi olvasói is átélték (Ef 5:8).
Hogyan értsük azt a verset vagy himnuszt Ef 5:14 versében, aminek a nyelvezete a halottak végidei feltámadására utal (vö. Ef 2:1, 5), ezzel ébresztgetve az embereket a lelki álomból, hogy tapasztalhassák Krisztus átformáló jelenlétét? Ézs 60:1-3 szakasza Izrael népének szól. Úgy tűnik, Pál ezt visszhangozza. Tehát arra gondolhatunk, hogy Ef 5:14 verse második részének himnuszával/költeményével rá akarja ébreszteni a keresztény  hívőket  misszionáriusi  szerepükre,  hogy  tovább  sugározzák Krisztus világosságát az elsötétedett világban (vö. Mt 5:16; Fil 2:14-16).

Hogyan élhetünk úgy, hogy leleplezzük a gonoszság tevékenységét?

EGW idézet

Sok embert Isten egészen másként lát, mint ahogy ők gondolják. Sokan gratulálnak maguknak a bűnökért, amiket nem követtek el, és elfelejtik számba venni azokat az elmulasztott jó és nemes tetteket, amiket Isten elvárt volna tőlük. Nem elég csupán fának lenni Isten kertjében. Gyümölcsöt is kell teremni. Isten számon kér tőlük minden elmulasztott jót, amit kegyelme erejével véghezvihettek volna. A menynyei könyvek nyilvántartása szerint hiába foglalják a helyet. De még az ő helyzetük sem teljesen reménytelen. Az Isten irgalmát semmibe vevőket és a kegyelmével visszaélőket a türelmes szeretet még mindig védelmébe veszi. „Annakokáért mondja: Serkenj föl, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked Krisztus. Meglássátok annakokáért, hogy mi módon okkal járjatok... Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok.” (Eféz 5:14–16) – A nagy küzdelem, 601. o.

Az erkölcstelenség minden szinten élre akar törni, és szembeszáll a Szentlélek erejének megnyilatkozásaival. A könnyelmű beszéd és a közönséges gondolkodásmód beleszövődik a jellembe, és megrontja a lelket.
Az alantas gyönyörökért, az evésért és ivásért, a zenéért és a táncért szervezett összejöveteleket a mélység lelke sugallja. Ezekkel Sátánnak áldoznak…, mivel általuk az elme elkábul, mintha ittas volna, s így megnyílik az út az alantas társulások előtt. Ha a gondolatokat szabadjára engedik, akkor azok rövid időn belül megrontják az ember erőit… És mindezeknek káros hatása van a jellemre is. – Counsels to Parents, Teachers and Students, 367. o.

Ha egyesülünk Krisztussal, akkor az ő értelme lesz bennünk. Tisztaság és szeretet ragyog jellemünkben, életünket pedig szelídség és igazság uralja. Még az arckifejezésünk is megváltozik. A lélekben lakozó Krisztus kiárasztja átalakító erejét, és a külső megjelenés a belül uralkodó békéről és örömről tesz bizonyságot. Úgy iszunk Krisztus szeretetéből, mint ahogyan a szőlővessző nyeri ki táplálékát a szőlőtőből. Ha Krisztusba oltattunk, ha rostról rostra egyesültünk az élő szőlőtővel, akkor azt élő gyümölcsök gazdag fürtjeivel fogjuk igazolni. Ha kapcsolatban vagyunk a világossággal, akkor a világosság csatornáivá válunk, és szavainkkal és tetteinkkel fényt fogunk árasztani a világban. Az igaz keresztények össze vannak kapcsolódva a menynyel, a földdel és a véges embert a végtelen Istennel összekötő szeretet kötelével. A Krisztus arcán ragyogó világosság követői szívében is világít – az Atya dicsőségére. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 337. o.

              

Ef 5:1-20 szakaszának zárásaként, amelyben a szexuális tisztaság kérdését is tárgyalja Pál, két sor buzdítást ír a 15-17. és 18-20. versekben. Az első felszólítással kezdődik: „Jól gondoljátok meg azért, hogyan jár­ jatok: nem mint esztelenek, hanem mint bölcsek” (Ef 5:15, ÚRK). Ezt aztán újból megerősíti: „Azért ne legyetek esztelenek, hanem értsétek meg, hogy mi az Úr akarata” (Ef 5:17, ÚRK). A kettő között figyelmeztet, hogy használjuk ki „az alkalmas időt” (Ef 5:16, RÚF).

4. Fontoljuk meg Pál buzdítását, hogy az életünk az imádkozó lelkületről, bölcsességről tegyen bizonyságot (Ef 5:15-17)! Mit jelent „bölcsen”, nem „esztelenül” járni? Mit jelent „megvenni az alkalmat”?
 

Az Efézusi levélben Pál többször használja a „járás” ószövetségi hasonlatát az életmódra (Ef 2:2, 10; 4:1, 17; 5:2, 8). Itt ez a kifejezés a tudatos tanítványságra bátorít. „A lábunk elé kell néznünk”, amikor egyenetlen vagy sötét úton járunk, hasonlóképpen a hívőknek meg kell gondolniuk, hogyan járnak (Ef 5:15). Mivel Ef 5:15 verse párhuzamos a 17. verssel, ott kereshetjük annak meghatározását, hogy mit jelent bölcsen élni. Nem magunkba tekintünk a bölcsességért. Bölcsnek lenni azt jelenti, hogy önmagunkon túl nézünk, így értjük meg, „mi az Úr akarata” (Ef 5:17, ÚRK).
Az apostol továbbá egy erőteljes képpel bátorít a szándékos tanítványságra. Az exagoradzó igét használja az „áron is megvegyétek az alkal­ mat” (Ef 5:16, ÚRK; vö. „váltsátok meg az időt” az egyik angol fordításban) kifejezésben (vö. Kol 4:5). A szó a piaci szóhasználatból származik, a „megvenni” ige egy fokozott alakja, és azt jelenti, hogy „megragadni a jó ajánlatot”, miközben Krisztus visszajövetelére várunk. Az „alkalom” itt a görög kairosz szó fordítása, ami a lehetőség pillanatát írja le. A vég idejéig meglevő „alkalom” olyan periódus, amit teljes mértékben ki kell használni. Ez ugyanakkor kihívásokkal teli időszak, ugyanis „a napok gonoszok” (Ef 5:16; vö. Gal 1:4; Ef 6:13), illetve „e világ folyása” a „leve­ gőbeli hatalmasság fejedelme” akarata szerint történik (Ef 2:2).
A hívők nehéz időben élnek Krisztus visszatérésére várva. Ezt Pál egy kockázatos, ámde jutalmakkal kecsegtető piactérrel érzékelteti. Annyira oda kell figyelni az idő kihasználására, mint amikor az ember jó vásárt akar kötni egy rövid akció idején. A hasonlat megállja a helyét, még úgy is, hogy az üdvösségünket nem vehetjük meg, de ragadjuk meg azt, amit Isten Krisztusban felkínál nekünk!

EGW idézet

Krisztus azért jött le a mi világunkba, hogy egymaga szálljon szembe az ember ellenségével, és hogy kiragadja az emberi nemzetséget Sátán szorításából. E cél elérése érdekében Krisztus még az életét sem kímélte. Most pedig a Krisztustól kapott erő révén az embernek hűséges őrként kell megállnia az ellenség álnok terveivel szemben. Az apostol azt mondja: „Okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek.” Őrizzétek a lelketek felé vezető utakat, tekintsetek szüntelenül Jézusra, a tökéletes és igaz példaképre, és törekedjetek az ő példáját követni mindenben! Csak így fogunk felkészülni minden vészhelyzetre. Aki örömét leli abban, hogy elméje Istennél időz, erős védelmet nyer. Azonnal észlelni fogja a lelkére leselkedő veszélyt, és a közelgő veszély észlelése arra készteti, hogy az Úrtól kérjen segítséget és oltalmat. – That I May Know Him, 240. o.

Ha összetévesztjük az ember okosságát az Isten bölcsességével, az emberek sületlen okossága csak félrevezet. Ebben rejlik sokak veszedelme… Nem élnek egyéni lelki életet. Nem szoktak rá, hogy imádkozó szívvel maguk fontolják meg előítéletektől mentesen, elfogulatlanul az új kérdéseket, tárgyköröket, amelyek bármikor felmerülnek. Arra várnak, hogy előbb mások nyilvánítsanak véleményt. Ha mások ellene vannak, ez elég nekik, hogy a szóban forgó tárgy teljesen jelentéktelen. […]
Hacsak észbe nem kapnak, hogy milyen ingadozó a jellemük, és ki nem küszöbölik az ingatagságot, akkor mind elveszítik örök életüket, és egy sem bír helytállni az utolsó napok veszedelmei között… Nem ismerik az Isten országát érintő dolgokat… A keresztény életben, a keresztény hadviselésben nemes önállóságra van szükség. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 129. o.

A Krisztusban fellelhető nagy igazságok nélkül a puszta ismeret semmit sem ér. „Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével…, hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekedik, hogy értelmes, és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön.” (Jer 9:23–24) […]
Mielőtt az emberek bölcsességre tennének szert, meg kell érteniük, hogy Istentől függ az életük, és hogy az Ő bölcsességével kell betöltekezniük. Isten minden intellektuális és lelki erőnek a forrása. A legmagasabb tudást elsajátító emberek sem vetekedhetnek Jánossal, a szeretett tanítvánnyal, vagy Pál apostollal. Az ember akkor jut a legmagasabb szintre, amikor értelmi és lelki erői egyesülnek. Akiknek ez sikerül, azokat Isten a munkatársaivá fogadja. – Counsels to Parents, Teachers and Students, 66. o.
 

5. Ef 5:18-20 szakaszában Pál lelki szemei előtt látja, amint a keresztények istentiszteletre gyűlnek össze. Mit tesznek ekkor?

Ef 5:1-20 utolsó érvével az apostol buzdítja a hívőket, hogy forduljanak el az értelmet eltompító borfogyasztástól, és inkább tapasztalják a Szentlélek jelenlétét és erejét. Tiltja a részegeskedést (talán a görög Ószövetségből idézve Péld 23:31 versét), ami arra enged következtetni, hogy a bölcsesség-irodalomnak az alkoholfogyasztás elleni rendelkezéseire gondol (Péld 20:1; 23:29-35). A részegeskedésből sok rossz fakad: durva, trágár beszéd, meggondolatlanság, erkölcstelenség és bálványimádás (Ef 5:3-14). Ezeket fel kell váltani Isten tudatos, Lélek-ihlette tiszteletével. Olyan fontos Pál buzdítása – miszerint be kell telnünk Szentlélekkel –, hogy Ef 5:19-21 verseiben egy sor igével tovább fokozza („beszél­ gessetek”, „énekeljetek”, „hálát adva”, „engedelmeskedjetek”, ÚRK).
Az apostol itt az egész közösségre alkalmazza a „teljesedjetek be Lélek­ kel” (Ef 5:18, ÚRK) kifejezést. Elképzeli, hogy a hívők olyan Lélek-ihlette áhítatra gyűlnek össze, ami táplálja az egységet (Efézusi levél 4. fejezete), és ellentétben áll az én-központú pogány hozzáállással, szertartásokkal (Ef 5:1-18). A korai keresztény istentiszteletnek ebben az ábrázolásában a zenés dicsőítésé a legnagyobb szerep. Ez az igeszakasz Kol 3:16 versével együtt támasztja alá ezt a kijelentést (vö. ApCsel 16:25; Jak 5:13).
A dicsőítésnek van „vízszintes” vetülete, mivel a gyülekezeti tagok az énekléssel bizonyos értelemben egymással beszélgetnek (Ef 5:19). Ugyanakkor a zenei dicsőítés tárgya az Úr, Ef 5:20 verse alapján „a mi Urunk Jézus Krisztus” (ÚRK; vö. Kol 3:16). Ef 5:20 versének hálaadása párhuzamban áll a 19. versben található zenei dicsőítéssel, amit „a mi Urunk Jézus Krisztus nevében az Istennek és Atyának” (ÚRK) kínálunk fel. A „lelki” énekek kifejezésben a „lelki” melléknév (görögül pneumatikosz) fényt vet a Szentléleknek az istentiszteletben betöltött szerepére, mivel a fordulat ihletett vagy Lélekkel teli énekeket ír le. Tehát Pál azt vázolja fel, hogy a korai keresztény áhítatokban a Szentháromság mindhárom tagja tevékenyen részt vett.

Hogyan fokozhatjuk az istentiszteletünk élményét a zenével?

EGW idézet

A szeretettel és iránta odaadással teli szívből fakadó dicsérő énekek megdicsőítik Istent. Mikor megszentelt életű hívők jönnek össze, a beszélgetésük nem mások gyarlóságairól folyik, nem mormogás és zúgolódásízű. Jóindulat, szeretet, a tökéletesség köteléke öleli körül őket. Az Isten és embertársaik szeretete természetesen árad belőlük a testvéri együttérzés, szeretet és megbecsülés szavaiban. Isten békéje uralkodik szívükben. Szavaik nem hiábavalók, üresek és semmitmondók, hanem megnyugtatók, és építik egymást… Hálájuk és a bennük uralkodó Isten békéje készteti őket arra, hogy szívből zengedezzenek az Úrnak, emlegessék a szeretet és hála adósságát, mely drága Üdvözítőjüket megilleti, aki úgy szerette őket, hogy meghalt értük, hogy nekik életük lehessen. Akiben az Üdvözítő lakik, nem hoz szégyent rá olyan hangokat csalva ki hangszeréből, melyek Istenről és a mennyről jelentéktelen dolgokra terelik a gondolatokat. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 1. köt., 509. o.

Krisztus tanítványai ne azért imádkozzanak, hogy az emberek lássák és hallják őket. „Te pedig, mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” A Krisztus ajkáról elhangzott hasonló intelmek eléggé bizonyítják, hogy a Mester elítélte a farizeusok között uralkodó álszenteskedést. Hegyi beszéde eléggé mutatja, hogy az irgalmasság cselekedetei csak akkor öltenek nemesebb alakot, s istentiszteletünk csak akkor jóillatú áldozat, ha igénytelen módon, bűnbánattal és alázatosan megy végbe. A tiszta indok szentesíti a tetteinket.
Mi az életszentség? Tökéletes összhang Isten akaratával. Az ellentétes gondolatokat és érzelmeket le kell győznünk, és Jézus szava új életet ébreszt bennünk, amely egész lényünket áthatja. Akik igazán jámborak, nem igyekeznek saját véleményüket érvényre juttatni, mint az igazság és jog zsinórmértékét. Nem vakbuzgók és nem álszenteskedők. Inkább állandóan komolyan buzgólkodnak, hogy az isteni ígéretek feltételeit teljesíthessék. – Megszentelt élet, 8–9. o.

Túl sokat sohasem imádkozunk, de hálánkkal gyakran takarékoskodunk. Napról napra részesedünk Isten kegyelmének ajándékaiban, és mégis milyen kevés hálát tanúsítunk iránta, mennyire keveset magasztaljuk és dicsőítjük azért, amit velünk cselekedett. […]
Szívünk az imának, hálaadásnak szárnyain jöhet közelebb az éghez. A mennyben hálával magasztalják és gyönyörű énekekkel dicsőítik Istent, és midőn mi is kifejezzük a szívünk háláját, istentiszteletünk mindinkább hasonló lesz a mennyei seregéhez. „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem” (Zsolt 50:23), mondja az Úr. Lépjünk tehát mindnyájan tiszteletteljes örömmel Alkotónk elé hálával és dicsénekekkel (Ésa 51:3). – Jézushoz vezető út, 102, 104. o.
 

Visszatekintve Ef 5:1-20 szakaszának egészére azt látjuk, hogy Pál határozottan állást foglal a bűn és a gonoszság, kiváltképp a paráznaság és a durva beszéd ellen. Nem hajlandó megtűrni Isten népe sorai között a romlott viselkedést. Felszólítja az efézusi hívőket: viselkedésükkel tartsák magukat a magas mércéhez, illetve fogadják el, hogy „szeretett gyermekek” és „szentek” (Ef 5:1-10). Mer hinni abban, hogy amikor a keresztény közösség világosságot áraszt a sötétségbe, illetőleg segít másoknak is megszabadulni az önpusztító szokásoktól, Isten kegyelme és igazsága felé fordítja az embereket (Ef 5:11-14). Az apostol lelki szemei előtt látja, hogy az egyház felélénkül, amikor elkötelezik magukat és úgy kezdenek el járni, „mint a világosság gyermekei” (Ef 5:8, ÚRK; lásd még 5:15-16), miközben Krisztus visszajövetelére várnak. Így gyűlnek istentiszteletre Krisztus áldott jelenlétében (Ef 5:14). Megtelnek Szentlélekkel (Ef 5:18), áthatja őket, hogy ők Isten szeretett gyermekei, akikért Krisztus meghalt (Ef 5:1-2). Közös áhítatukat életerő és öröm jellemzi, amikor énekben együtt dicsőítik az Urat, Jézus Krisztust és az Atya Istent. Erősen kapaszkodnak a mennyei valóságokba, így ünneplik a jövőbe mutató reményüket, ami abban a történetben gyökerezik, hogy Isten mit vitt véghez, mit tesz most és mit fog még megtenni Jézus Krisztus által (Ef 5:18-20). Amennyiben ezt az igeszakaszt így értjük, több lesz a keresztény életre vonatkozó, egymással össze nem függő parancsok soránál. Prófétai felhívás, hogy a keresztények tudják, kik is ők valójában, elkötelezettek legyenek, közösséget alkossanak és imádják Istent az utolsó napokban. Pátosszal szólít fel bennünket, hogy ragadjuk meg a lehetőséget, ami Krisztus visszajöveteléig érhető el (Ef 5:16).
Naponkénti tanulmányozásra: Zsolt 99–105;
Ellen G. White: Az imádság, 30. fejezet, a „Jöjjön el a te országod!” alfejezettől a „Ne vígy minket kísértésbe…” alfejezetig

1.    Isten mely tulajdonsága szerepel a legtöbbször a 99. zsoltárban?

2.    Mely madarakhoz hasonlít a szomorúság miatt nyomorgó ember?

3.    Mi teszi fényesebbé az ember arcát az olajnál?

4.    Mit adott az Úr az Egyiptomból kivonuló Izraelnek, válaszul az ő kérésére?

5.    Mire utal a „Miatyánk” imádság első fele?

A világnézet és az identitás meghatározza az értékrendet és a gondolkodást. A pogány szellemiség egy bizonyos értékkészlet, gondolkodásmód és bölcsesség kialakulását segíti elő, amitől merőben különbözik Isten országának és világszemléletének értékrendje és bölcsessége. Ezért figyelmezteti Pál a keresztény testvéreit, hogy az erényes élet gyakorlására tett erőfeszítéseik során ne karolják fel a mérsékelt filozófiai iskolák tanításait, és ne azonosuljanak a görög-római büszkeséget kiváltó lelkülettel. Az apostol szemlélete szerint a keresztény bölcsesség az áldozatra kész szeretetben, Krisztus világosságában és a tiszta erkölcsiségben gyökerezik. A bölcs keresztény menekül a világi bölcsességtől, amely felemésztő szexuális kicsapongásba, öndicsőítésbe és borivásba torkoll. A józan, őszinte keresztény felébred a világ „álmából”, megvilágítja Krisztus fénye, megerősíti a Szentlélek jelenléte, megragadja az üdvösség pillanatát, és Istent imádja.
A világi bölcsesség és az Isten bölcsessége közötti különbség az imádat tárgyában áll: Kit imádunk? Önmagunkat vagy Istent? Ki áll életünk középpontjában: önmagunk vagy Isten?
A tanulmány témái:
A keresztény bölcsesség Isten kinyilatkoztatásában, Krisztus világosságában gyökerezik.
A keresztény bölcsesség nem értelmes szavak gyűjteménye az életről, hanem életmód, a krisztusi példa szerinti járás, melyet a Szentlélek vezet.
A keresztény bölcsesség az üdvösséget és az imádatot szolgálja.

A fentről kapott bölcsesség
Szinte lehetetlen úgy gondolni Pálra, mint aki anélkül ír a keresztény élet gyakorlati kérdéseiről, hogy nem ejt szót a bölcsességről is. Az ókori világot foglalkoztatta ez a kérdés. Néhány századdal Pál előtt a görögök „feltalálták” a filozófiát, azaz a bölcsesség szeretetét. A filozófia fellázadt a mitológiai bölcsesség ellen, amelyben Zeusz, Métisz (Zeusz felesége), Pallasz Athéné (a lányuk) és Apolló különböző módon kapcsolódtak a bölcsességhez. Az emberek kikérték ezeknek az isteneknek a véleményét, akik különböző városok, közösségek protektorai lettek. Például, a bölcsességet az élet különböző mozzanataiban kereső emberekről azt hitték, hogy képesek kapcsolatba lépni Apolló értelmével Püthia, Apolló templomának papnője révén, akit a delphoi orákulumként is ismerünk. De a bölcsesség Püthiánál történő keresésén kívül, Apolló templomának látogatóját bölcs – a delphoi bölcsességet képviselő – mondások fogadták és nevelték, ezek közül a legismertebb három a következő: „Ismerd meg tenmagad!”, „Tarts mértéket!” és „A bizonyosság romba dönt.” A többi bölcs mondás a görög életmódra tanított, az istenek tiszteletétől és az erkölcsös élettől a hazáért való önfeláldozásig.
Habár a filozófusok, vagy „a bölcsesség szeretői” elvetették vallásuk mitológiai szempontjait, a delphoi orákulum szellemi örökösei voltak. Egyrészt állították, hogy Püthia Szókratészt a Görög Birodalom legbölcsebb emberének tartotta, másrészt viszont a delphoi bölcsességből merítettek ihletet, főként az első bölcs mondást tartották nagy becsben („Ismerd meg tenmagad!”).
Levonhatjuk a következtetést: a görög filozófia a későbbiekben meghatározta és formálta a nyugati gondolkodásmódot, amely a bölcsesség keresésében nagy hangsúlyt fektetett az emberi értelemre. Az emberi ráció képezte a görög etika és életmód alapját is. A keleti filozófiák is ugyanerre az alapra építettek. A buddhizmus által javasolt életmód, például, az emberi tapasztalatra és lélektanra fókuszál. A számos filozófiai iskola ellenére, mind a nyugati, mind a keleti bölcseleteknek egy a közös nevezőjük: az önismeret elve. Ez a princípium rámutat arra, hogy ezek a filozófiák emberközpontú erőfeszítések az élet legmagasabb megértésére, következésképpen önvizsgálatra és emberi értelemre alapozó életmódot, magatartást és döntéshozást feltételeznek. Ezzel magyarázható, hogy mind a nyugati, mind a keleti világi bölcsesség elvetette az isteni kinyilatkoztatást.
A bibliai bölcsesség alaptulajdonsága viszont, hogy az isteni kinyilatkoztatásra épül. Pál is, Jakab is megemlít néhányat a más filozófusok által képviselt bölcsességek jellemzői közül: nyugalom, kiegyensúlyozottság, megfontoltság, igazságosság, stb. Mindazonáltal Jakab a keresztény bölcsességet felülről valóként, és nem földiként, testiként és ördögiként jellemzi (Jak 3:15, 17). Pál is kifejti a keresztény és a világi bölcsesség közötti ellentétet, amit a világosság és a sötétség közötti kontraszttal szemléltet, és figyelmezteti az efézusiakat, hogy ne hagyják magukat becsapni „az üres beszédek” (Ef 5:6) és „a sötétség gyümölcstelen cselekedetei” által (Ef 5:11). Nem bölcs dolog ezek csapdájába esni!
Miért látja Pál ennyire sötéten a világ bölcsességét? Nem adtak jó tanácsokat is a filozófusok a világnak, nem buzdították az embereket igazságon és kölcsönös tiszteleten alapuló életmódra? De igen, sokan közülük ezt tették. Mégis, bármennyire is lenne nemes az emberi filozófia által meghatározott életstílus, mindig is hiányos lesz, részleges és téves motiváción alapuló, mely kizárja az isteni kinyilatkoztatás lehetőségét. A világi bölcseleti rendszerekkel a gond nem az, hogy mit jelentenek ki, hanem hogy mit utasítanak el vagy tagadnak. Egy filozófus részben helyesen értelmezheti az élet valamely aspektusát, ellenben az isteni reveláció és közbelépés lehetőségének kizárásával azt éri el, hogy semmi haszna nincs az életben és az Isten országára való felkészülés tekintetében. A nemi feslettség, például, nem minősült problematikus kérdésnek a legtöbb bölcselő erkölcsi rendszerében. Igaz, hogy voltak filozófusok, akik a nemi önmegtartóztatást hirdették, az okok viszont, amelyekért tették, tévesek voltak.
Ellen G. White megjegyzi: „Számos tettünk, melyeket jó cselekedetnek, sőt bőkezűségnek tartunk, ha alaposan szemügyre vesszük, helytelen indítékok gyümölcseinek bizonyulnak. Sokakat oly erényekért tapsolnak meg, melyekkel nem rendelkeznek. A szívek Kutatója megvizsgál minden indítékot, s a lelkesen megtapsolt tettek gyakran mint önző okokból és alantas szenteskedésből fakadók kerülnek az Úr feljegyzéseibe. Életünk minden tettét, akár kitűnő és dicséretre méltó, akár megrovást érdemel, a szívek Vizsgálója ítéli meg, az indítékok alapján” (Bi­ zonyságtételek, 2. köt., 512. o.).
Szavaik üresek, mivel bölcseletükből hiányzik a kegyelem, a megváltás és a megbocsátás ereje, a Szentlélek átalakító befolyása, mely megőrzi lépteinket az Isten útján. Ellen G. White egyik levelében a motiváció és a kinyilatkoztatás fontosságáról ír az igazság és a filozófia vonatkozásában: „A hazugságban való hit nem gyakorolhat megszentelő befolyást az életre és a jellemre. A hazugság maga sem tehető igazsággá annak ismételgetése vagy az abban való hit által. Az őszinteség egyetlen lelket sem menthet meg a hazugságban való hit következményeitől. Lehetek tökéletesen őszinte, miközben rossz irányba haladok, de attól az még nem válik a helyes iránnyá, nem vezet el a kívánt célhoz. Az Úr nem akarja, hogy vak hiszékenységbe essünk, és ezt a hiszékenységet megszentelő hitnek nevezzük. Az igazság megszentelő alapelv, ezért van szükség annak megismerésére. Össze kell vetnünk a lelkieket a lelkiekkel. Mindent meg kell vizsgálnunk, és csak azt megtartanunk, ami jó, ami az isteni névjegyet hordozza, és ami elénk tárja azokat az indítékokat és alapelveket, melyek alapján cselekednünk kell” (Szemelvények, 2. köt., 56. o.).
 

Ezen okból kifolyólag a Pál által felvállalt keresztény életmód Isten Jézus Krisztusban való kinyilatkoztatásán alapszik. Egyedül a Biblia Istene, aki megteremtett minket, nyilatkoztathatja ki számunkra, hogy ki Ő, kik vagyunk mi, és hogyan éljünk, hogy boldogok legyünk. Csakis Isten adhat nekünk kegyelmet és erőt akarata szerint élnünk az Ő országában.

„Mint világosságnak fiai”
Az Efézusi levél 5. fejezetében Pál nem azt írja, hogy az efézusiak sötétségben voltak, hanem hogy ők maguk voltak a sötétség (Ef 5:8). Most azonban világossággá lettek az Úrban, ezért szólítja fel őket az apostol, hogy „mint világosságnak fiai, úgy járjanak” (Ef 5:8). Pál értelmezésében a világosságban járás „gyümölcse minden jóságban és igazságban és valóságban van” (Ef 5:9). Úgy éljünk, hogy meggondoljuk, mi az, ami kedves az Úrnak (Ef 5:10), járjunk Krisztus világosságában, maga Krisztus világítsa meg életünk útját (Ef 5:13–14)! Világosság vagyunk az Úrban, mert felragyog nekünk a Krisztus.

Az életmód adventista teológiája Adventistákként az életmód kérdését beleszőttük hitelveinket összefoglaló nyilatkozatunkba. Pál nyomdokain járva, számunkra az életmód nem mellékes, hanem központi kérdése kereszténységünknek. Két hitpontunkban foglalkozunk a keresztény életmód bibliai tanításával: a 19. („Isten törvénye”) és a 22. pontban („A keresztény magatartás”). A megváltozott életforma lényeges keresztény tapasztalatunk szempontjából, ami tükröződik is egyházunk fegyelmezési eljárásaiban és megújulásra szólító ismételt felhívásaiban.
 
Kérd meg a csoportod tagjait, hogy emlékezzenek vissza, hogyan értelmezték a bölcsesség fogalmát, mielőtt keresztények lettek volna. Mi volt számukra a bölcsesség akkor, és mi most?
Válaszoljátok meg a csoportban az alábbi kérdéseket, majd beszéljétek meg a válaszokat! Mit jelent a helyi, szekularizált kontextusban „megvilágosodni” és „világosságban járni”, és hogyan viszonyulnak ezek a fogalmak a bibliai „megvilágosodás” és világosságban járás fogalmához? Mit jelentenek ezek a gondolatok neked, személyesen?
A keresztényeket néha az a vád éri, hogy elfojtják a bölcsességet, akadályozzák az emberi ismeretek gyarapodását. Egyesek arrogánsaknak, lenézőeknek tartják őket a világi bölcsességgel szemben. Hetednapi adventistákként hogyan értékelhetjük a világ bölcsesség utáni vágyát, és miként tanulhatunk az emberi bölcsesség és tudás örökségéből? Egyrészt hogyan tanúsíthatunk alázatot saját, Istentől kapott bölcsességünket illetően, másrészt pedig hirdessük Istent mint az igazi bölcsesség egyedüli forrását?
Jelen vagy a „tanítók óráján”? Gyülekezeted szombatiskola-vezetőjével karöltve vegyél részt e közösségápoló és tanulmányozó missziócsoport heti találkozóinak megszervezésében! A „tanítók órájának” záró részében készítsetek missziós terveket!