Krisztus által formált élet és Lélek-ihlette beszéd

José Antonio évekig hajléktalanként élt a spanyolországi Palma utcáin. Elhanyagolt ősz hajával és szakállával idősebbnek tűnt ötvenhét évesnél. Egyik nap Salva Garcia, egy fodrászüzlet tulajdonosa odament hozzá és felajánlotta neki, hogy teljesen átalakítja a kinézetét.
José a fodrászszékben ült, a csapat pedig vágta, festette és formázta a kusza hajés szakállcsomókat, majd a férfi új, divatos ruhát is kapott. Ezek után megmutatták neki a végeredményt. Patakzottak a könynyei, amikor a tükörbe nézett. „Ez én volnék? Egészen másként nézek ki! Senki nem fog rám ismerni!” Később hozzátette: „Nemcsak a külsőm újult meg, hanem az életem is!”
Ef 4:17-32 szakaszában Pál azzal érvel, hogy a hívők teljes átalakulást tapasztaltak. Levetették régi énjüket, és új személyazonosságot vettek fel. Hasonlóan José átváltozásához ez nem csupán külső átalakulást jelent. Az is része, hogy megújulunk „lélekben” és gondolkozásban (Ef 4:23, ÚRK) és „igazságos és valóságos szentségben” (Ef 4:24, ÚRK). Ez az igazi változás!
 

EGW idézet

Irányítsuk tekintetünket állandóan Krisztusra, aki megtart bennünket. Amíg Krisztusra nézünk, addig biztonságban vagyunk. Semmi sem ragadhat ki az ő kezéből. Ha állandóan Őt szemléljük, „ugyanazon ábrázatra elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől” (2Kor 3:18).
Ily módon lettek az első tanítványok is hasonlók az Üdvözítőhöz… Azok a tanítványok is hozzánk hasonló emberek voltak (Jak 5:17). Ugyanolyan harcot vívtak a bűn ellen, mint mi; ugyanarra a kegyelemre volt szükségük, hogy szent életet folytathassanak.
Még János, a szeretett tanítvány, aki legjobban hasonlított Urához, sem bírt természettől fogva szeretetre méltó jellemmel. Nemcsak önző és becsvágyó, hanem ha megbántották, heves és haragtartó is volt. De mikor Krisztus isteni jelleme megnyilatkozott előtte, beismerte fogyatékosságát, és megalázkodott. Az az erő és türelem, az a hatalom és gyengédség, az a fenség és szelídség, amit megnyilatkozni látott az Üdvözítő mindennapi életében, csodálattal és szeretettel töltötte el lelkét. Napról napra jobban vonzódott szíve Jézushoz, míg végre Mestere iránti szeretetében saját énje felolvadt. Heves és becsvágyó természete megváltozott. A Szentlélek újjáteremtő befolyása megújította a szívét. Krisztus szeretetének hatalma teljesen átalakította jellemét. Ez a Jézussal való közösség biztos eredménye. Ha Krisztus a szívünkben lakozik, akkor természetünk tökéletesen átalakul. Jézus Krisztus Lelke és szeretete meglágyítja a szívet, meghódítja a lelket, felemeli a gondolatainkat és érzelmeinket Istenhez. – Jézushoz vezető út, 72–73. o.

„Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2Kor 5:17) Krisztus ereje által férfiak és nők tépték már szét a bűnös szokások béklyóit. Lemondtak az önzésről. Bűnösök tisztelettudókká, iszákosok józanná, erkölcstelenek tisztává lettek. Olyan lelkek, akik Sátán képmását viselték, átalakultak Isten képmására. Ez az átalakulás a csodák csodája. Az Igének ez az átformáló ereje az Ige legmélységesebb csodája, legrejtettebb titka. Megérteni nem tudjuk, csak hisszük, amit az Írás kijelent: „Krisztus tibennetek, aki a dicsőségnek reménysége.” (Kol 1:27) – Az apostolok története, 476. o.
 

1. Hasonlítsuk össze Ef 4:17-32 és Kol 3:1-17 részét! Mit mond Pál a hívőknek, hogyan erősítsék az egyház egységét az életükkel?

Az előzőekben, Ef 4:1-16 részében Pál az egyház egységéről beszélt. Amikor összevetjük Ef 4:1 és 17. verseit, felismerjük, hogy ez a két buzdítás arról szól, hogyan járjunk, vagyis hogyan éljünk. A hasonlóság arra enged következtetni, hogy Pál ugyanarról a témáról beszél – az egységről és az azt támogató életmódról –, ám új és eleinte negatívabb szögből közelítve.
Ef 4:17-24 szakaszában az apostol szembeállítja az egységet aláásó pogány életmódot (Ef 4:17-19) az egységet segítő keresztény életformával (Ef 4:20-24). A züllött, pogány életre vonatkozó éles bírálatát olvasva fel kell idézzük azt is, miszerint meggyőződése, hogy Isten pogányokat is megvált Krisztus által, ők is teljes jogú tagjai lehetnek a népének (Ef 2:11-22; 3:1-13). Ef 4:17-19 szakaszában tehát korlátozott és negatív leírást ad azokról, akik „test szerint… pogányok” (Ef 2:11, ÚRK) voltak.
Pált nem csupán a pogányok bizonyos bűnei vagy viselkedési formái aggasztják. Olyan viselkedésmintát lát, ami egyre lejjebb húzza őket a bűn örvényében. Ef 4:17-19 szakaszának középpontjában az érzékenységét elvesztett lelkiség portréját látjuk: „…elméjük hiábavalóságában [vannak].  Értelmükre  sötétség  borult,  és  tudatlanságukban  elidege­ nedtek az Isten szerinti élettől” (Ef 4:17-18, ÚRK). Az eltompult lelkiség a forrása a tudatlanságnak, amire az igeszakasz eleje utal („amely szívük keménysége miatt van bennük, akiknek az erkölcsi érzékük eltompult”, Ef 4:18-19, ÚRK), illetve az elfajult nemi szokásoknak, amiket a szakasz vége emel ki („bujálkodásra adták magukat, és nyereségvágyból min­ denféle tisztátalan dolgot elkövetnek” Ef 4:19, ÚRK). Elidegenedtek Istentől és eltávolodtak üdvözítő kegyelmétől, nem tudják, hogyan éljenek, egyre lejjebb sodródnak a bűn és a züllöttség örvényében.

A bűn mind inkább magával ragadja az embert a mélységbe, egyre több bűnbe sodorja. Milyen tapasztalatod volt már a bűn hatalmát illetően?

EGW idézet

Az izraelitákat akkor csábították bűnre, amikor külső nyugalomban és biztonságban voltak. Nem tartották szüntelen maguk előtt Istent, elhanyagolták az  imát,  és  az  elbizakodottság  lelkületét  ápolgatták. A kényelem és a vágyak kielégítése lelkük bástyáit őrizetlenül hagyta, s ezért lealacsonyító gondolatok lopakodtak be oda. A falakon belüli árulók az elvek erődítményét legyőzték, és elárulták Izraelt Sátán hatalmának. Sátán még mindig keresi, hogy a lélek romjait körülvegye. Hosszú és a világ előtt ismeretlen előkészítő folyamat megy a szívben végbe, mielőtt a keresztény nyilvános bűnt követne el. A tisztaságból és szentségből az értelem nem hirtelen zuhan alá a romlottságba, bűnbe és gonoszságba. Időbe telik, hogy azok, akik az Isten képére lettek teremtve, az állati vagy sátáni szintre süllyedjenek le. Szemlélődés által változunk el. A tisztátalan gondolatok megtűrése által az ember úgy neveli az értelmét, hogy az egykor gyűlölt bűn kedves lesz számára. […] Annyi ilyen lealacsonyító gonoszságot hallanak és olvasnak, hogy az egykor gyöngéd lelkiismeret, amely borzalommal fordult el az ilyen jelenetektől, megkeményedik, és a dolgokra nagy érdeklődéssel tekint. – Pátriárkák és próféták, 459. o.

A bűnt gyűlölni és megfeddni, de a bűnös iránt részvétet és gyengédséget tanúsítani – igen nehéz feladat. Minél komolyabban igyekszünk szívünk és életünk megszentelődésére, annál élesebben, kifejezettebben ismerjük fel a bűnt, annál határozottabban helytelenítünk minden eltérést az igaz útról. Tartózkodjunk a túlságos szigortól a gonosztevővel szemben; másrészt természetesen vigyázzunk, nehogy szem elől tévesszük a bűn rendkívüli bűnösségét. Szükséges, hogy a tévelygő iránt keresztény türelmet és szeretetet tanúsítsunk, azonban fennáll annak a veszélye is, ha túlságosan elnézők vagyunk a hibáival szemben, hogy arra a következtetésre jut: talán nem is érdemelte meg a feddést, és mint jogtalant, visszautasítja. […]
Aki bűnös engedékenység által eltompította lelki ítélőképességét, olyanokkal szemben, akiket Isten elítél, előbb-utóbb súlyosabb bűnöket követ el, amennyiben túl szigorúan és keményen bánik azokkal, akik Istennek tetszenek.
Sokan eltérnek az Úr követelményeitől, akik emberi bölcsességükre büszkék; a Szentlélek befolyásának ellenállnak, és irtóznak Isten Igéjétől. Pedig azt vallják, hogy keresztények, és hivatásuk másokat tanítani. Pál ezekről így ír Timótheusnak: „Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük, és az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesékhez odafordulnak.” (2Tim 4:3–4) – Az apostolok története, 503–504. o.
 

2. Pál újból elmondja a hallgatósága megtérési történetét. Mi az a fő gondolat, amit közöl (Ef 4:20-24)?

Miután az apostol bemutatta a pogányok korábbi életét (Ef 4:17-19), nem azt mondja, hogy „nem így tanultatok Krisztusról”, hanem: „nem így tanultátok a Krisztust” (Ef 4:20).  Megjegyzi a  címzettekről: „őt [Krisztust] meghallottátok” és „benne megtanultátok” (Ef 4:21, ÚRK). A következő fordulattal pedig arra buzdítja őket, hogy tegyék magukévá a Krisztus által formált életet: „amint az igazság [van] a Jézusban” (Ef 4:21). Pál szerint a megtérés a Krisztussal való személyes kapcsolatra összpontosít, ami olyan élénk és valós, hogy így lehet jellemezni: „tanul­ tátok a Krisztust”. Tudomásul vesszük, hogy a feltámadt és felmagasztalt Krisztus él és velünk van. Az Ő tanítása és példája formál bennünket, hozzá, élő Urunkhoz vagyunk hűségesek. Kitárjuk az életünket a Szentlélek és az Ige általi cselekvő vezetése előtt.
Pál elmondja, hogy a Krisztus által formált élet elfogadásához három
folyamatra van szükség, amit a ruházattal kapcsolatos képvilággal közöl:
1)    a régi életmód levetkőzése, avagy az attól való elfordulás (Ef 4:22);
2)    a belső megújulás tapasztalata (Ef 4:23); 3) az új, isteni élet felöltése (Ef 4:24). Az apostol metaforája azt tükrözi, hogy az Ószövetségben a ruha a bűnösség (pl. Zsolt 73:6; Zak 3:3-4; Mal 2:16) és az üdvösség (pl. Ézs 61:10; Ez 16:8; Zak 3:4-5) jelképe is volt.
A férfiak az ókorban térdig érő tunikát hordtak alsóruhaként, és köpennyel vagy palásttal védekeztek a nap ellen. Hasonlóképpen a nők is tunikát és köpenyt viseltek. A bibliai kultúrák idején az emberek a megélhetésért küzdöttek. A ruhák értékesnek, drágának számítottak, tehát sokáig megtartották azokat. Egy embernek nem nagyon volt egynél több öltözete, aminek a minősége, stílusa mutatta viselője kilétét és társadalmi rangját. Rendkívüli és jelentős eseménynek számított, amikor valaki kicserélte a ruháját egy másikra (ami ma számos kultúrában csekélységnek számít). Pál maga előtt látja, hogy olyan észrevehető lesz a változás az életünkben, mint az 1. században a ruhaváltás volt.
 

Mi a különbség, az alapvető különbség a Krisztusról való tanulás és Krisztus megismerése között?

EGW idézet

Az apostol az Úr Jézus nevében és felhatalmazásával inti testvéreit, hogy miután az örömhírt vallják, ne viselkedjenek úgy, mint a pogányok, hanem mindennapi életükkel bizonyítsák, hogy igazán megtértek.
„Vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg gondolkodásotokban, és öltsétek magatokra az új embert, aki Isten hasonlóságára tiszta, igazságban és szentségben alkotott lény.” (Eféz 4:22–24) Valamikor romlottak, züllöttek és szenvedélyek rabszolgái voltak, világi hatások hódították meg, vakították el és zavarták meg őket: Sátán félrevezetései. Most, amikor megtanították nekik az igazságot, ahogyan az Jézusban él, vigyenek véghez döntő változást az életükben és jellemükben. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 171–172. o.

Amiképpen a liszttel összekevert kovász belülről hat kifelé, Isten kegyelme is a szív megújításával alakítja át az ember életét. Csupán külső változás nem elég ahhoz, hogy Istennel összhangba jussunk. Sokan próbálnak megreformálódni egyik vagy másik rossz szokásuk elhagyásával, és remélik, hogy ily módon hívőkké lehetnek. Csakhogy nem a megfelelő helyen kezdik a reformot. Ezt a munkát a szívben kell elkezdeni. […] Aki tanulmányozza a Szentírást, és engedelmeskedik is a szavainak, annak szívében az Ige fog munkálkodni, és legyőz minden megszenteletlen jellemvonást. A Szentlélek meggyőzi az embert a bűn veszedelméről, és a szívben felfakadó hit a Krisztus iránt érzett szeretet által Isten akaratához szabja testünket, lelkünket és gondolkodásunkat. – Isten csodálatos kegyelme, 223. o.

Fogadjuk el Krisztust személyes Megváltónknak, különben hasztalan a győzelem érdekében tett minden erőfeszítésünk. Semmi hasznunk nem származik abból, ha tőle elidegenedve azt hisszük, hogy míg szomszédainknak vagy barátainknak lehet személyes Megváltójuk, nekünk nincs szükségünk a megbocsátó szeretete által nyújtandó tapasztalatokra. Hinnünk kell, hogy Isten kiválasztott bennünket a hit általi üdvösségre Krisztus kegyelme és a Szentlélek munkája által, ezért dicsőítenünk és magasztalnunk kell Istent kegyelmének meg nem érdemelt megnyilvánulásaiért. Isten szeretete Krisztushoz vonzza a lelket, hogy bemutathassa őt az Atyának. A Szentlélek munkája révén helyreáll a kapcsolat Isten és a bűnös ember között. Az Atya mondta: „Istenük leszek, és ők az én népemmé lesznek. Megbocsátom bűneiket, és az én örömömet árasztom rájuk. Drágakincseimmé lesznek, mert kiválasztottam magamnak ezt a népet, hogy hirdessék az én dicsőségemet.” – Our High Calling, 77. o.

 

3. Pálnak a hívők beszédére vonatkozó tanácsai közül melyik a legfontosabb a számodra most (Ef 4:25-29)? Miért?

Ef 4:25-32 szakaszában Pál visszatérően használ egy érdekes szerkezetet, amit a 25. vers példáz: egy negatív paranccsal kezdi („vessétek el a hazugságot” ÚRK), amit egy pozitív parancs („mondjon mindenki iga­ zat a felebarátjának” ÚRK), majd végül egy indoklás követ („mert egy­ másnak tagjai vagyunk” ÚRK, ami úgy tűnik, azt jelenti: „mert egy testnek vagyunk a tagjai, így annak tagjaiként viszonyuljunk egymáshoz”). Amikor az apostol igazmondásra buzdít, nem azt mondja, hogy a tények tapintatlan közlésével szálljunk szembe a gyülekezet más tagjaival. Valójában Zak 8:16 versére utal, ami szerint az igazmondás békességet teremt.
Mivel Ef 4:31 versében Pál tiltja a haragot, a haragos beszédet, szavai a 26. versben nem adnak engedélyt a gyülekezeten belüli haragos megnyilvánulásoknak. Az apostol elismeri a harag lehetőségét, miközben korlátozza annak kifejezését: „Amennyiben mérgesek lesztek, ne engedjétek, hogy haragotok kiteljesedve bűnként gyümölcsöt teremjen!”
Úgy tűnik, az apostol megszakítja a beszéddel kapcsolatos gondolatát a tolvajokra vonatkozó tiltással: „Aki idáig lopott, többé ne lopjon, ha­ nem inkább dolgozzék, hasznos munkát végezzen a kezével” (Ef 4:28, ÚRK; lásd még 1Kor 4:12; 1Thessz 4:11). Ezt így indokolja: „hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek” (Ef 4:28, ÚRK). Talán Pál azért illeszti ide a tolvajokra vonatkozó gondolatot, mert kapcsolat van a lopás és a megtévesztő beszéd között, amint azt Anániás és Szafira története példázza ApCsel 5:1-11 részében. Olyan erősen hisz Krisztus átformáló erejében, hogy szinte látja, amint a tolvajokból jótevők lesznek.
Majd Pál megparancsolja: „Semmiféle rothadt beszéd ne jöjjön ki a szátokból” (Ef 4:29, ÚRK). Ezzel a képpel ábrázolja, hogy a pusztító szó szinte feltartóztathatatlanul halad az ajkak felé, ártó munkájára készen. Azt is látja maga előtt, hogy nemcsak vége szakad a negatív megnyilvánulásoknak, hanem azok helyett olyan kijelentések hangzanak el, amelyeknek három jellemzője van: 1) „jó… és építő”, 2) „alkalomhoz illő” és 3) „áldásos… a hallgatóknak” (Ef 4:29, ÚRK). Bárcsak ilyenek lennének a szavaink!

EGW idézet

Az evangélium szolgája törekeden azzá lenni, aki Krisztus volt a földön. És ne csak szeplő nélküli tisztasága szolgáljon például nekünk, hanem türelme, szelídsége és szeretetreméltósága is. Élete az igazi szívességet szemlélteti. A szűkölködőkhöz és elnyomottakhoz mindig volt barátságos pillantása és vigasztaló szava… Ha súlyos terheket hordozó, megfáradt emberekkel találkozott, osztozott velük terhükben, és elmondta nekik azokat a tanulságokat, melyeket a természetből tanult meg Isten szeretetéről, jóindulatáról és jóságáról. A legnyersebb, legdurvább emberben is próbált reményt kelteni. Biztosította őket, hogy olyan jellemet fejleszthetnek ki, amely által Isten gyermekeivé lehetnek. – Az evangélium szolgái, 121. o.

Jézus vallása meglágyítja mindazt, ami a természetünkben kemény és durva, és elsimít mindent, ami a modorunkban érdes és szúrós. Ő a szavakat szelíddé és a viselkedést megnyerővé teszi. Tanuljuk meg Krisztustól, hogyan lehet összekapcsolni a magas szintű tisztaságot és feddhetetlenséget a derűs kedélyállapottal. A jóságos, barátságos keresztény a leghatalmasabb bizonyíték, amit a kereszténység mellett felhozhatunk. A barátságos szavak úgy hatnak a lélekre, mint a harmat és a lágy permet. Az Írás azt mondja Jézusról, hogy bölcs nyelve volt, amellyel a fáradtat meg tudta erősíteni (lásd: Ésa 50:4). Az Úr pedig azt üzeni nekünk: A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen..., hogy áldásos legyen a hallgatóknak (Kol 4:6; Eféz 4:29). – Az evangélium szolgái, 122. o.

Az apostol látta, hogy az emberek hajlamosak visszaélni a beszéd ajándékával, ezért tanácsolta: „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen…” Ebben az esetben a „rothadt” kifejezés minden olyan beszédre utal, amely hátrányosan érinti a szent elveket és a tiszta vallást, és amely megakadályozza, hogy a hallgató megláthassa Krisztust, s így az elmét eltávolítja az igazi kedvességtől és szeretettől. Ide sorolható az illetlen beszéd is, amely súlyos bűnt jelent, ha azonnal nem állunk ellene. […]
Krisztus minden egyes tanításában tiszta és érthető elveket fogalmazott meg. Nem követett el bűnt, ajka nem szólt hazugságokat. Ajkáról folyamatosan szent és nemes igazságok hangzottak el. Úgy beszélt, ahogy egyetlen ember sem képes beszélni. A lehető legnagyobb érzékenységgel érintette meg az emberi szívet… Elmétek szüntelenül forduljon az imádkozás felé, és tanítsátok meg a nyelveteket, hogy csak tiszta, gyógyulást és nem csüggedést hozó szavakat szóljon. Beszéljetek Isten jóságáról, irgalmáról és szeretetéről. Mellőzzétek azokat a szavakat, amelyek hitetlenséget fejeznek ki, és mellőzzetek mindent, ami alantas és közönséges. Engedjétek, hogy szavaitok tiszták legyenek, kerüljetek mindent, ami elítélendő, s akkor teljesen biztos, hogy Isten békéje költözik a lelketekbe. – In Heavenly Places, 175. o.
 

4. Pál a beszéddel kapcsolatos bűnöket taglalja a keresztény közösségen belül. Mire figyelmezteti a hívőket azzal kapcsolatban, hogy a Szentlélek jelen van az életükben (Ef 4:30)?

Pál ijesztő figyelmeztetést és szívmelengető ígéretet is közöl egyszerre. Nem apró kihágásnak számító, jelentéktelen következménnyel bíró bűnök azok, amelyeket az egyházban egymás ellen követünk el: megszomorítja a Szentlelket, ha mások ártalmára használjuk a beszéd Istentől kapott ajándékát (Ef 4:25-27, 29, 31-32 )! Ezt a komoly figyelmeztetést támasztja alá, hogy az apostol Ézs 63:10 versét visszhangozza: „Ők azon­ ban engedetlenek voltak, és megszomorították szent lelkét. Ezért ellen­ ségükké lett, és harcolt ellenük” (ÚRK).
Biztató ígéretében Pál megerősíti, hogy a Szentlélek attól a naptól fogva elpecsételi a hívőket, hogy elfogadják Krisztust (Ef 1:13-14), aminek a hatálya kiterjed „a megváltás napjáig” (Ef 4:30, ÚRK). Nem törékeny, hanem tartós a Szentlélek kapcsolata a hívővel. Amikor nem törődve a Szentlélek benne lakozó erejével a keresztény fegyverként használja a beszéd Istentől kapott ajándékát, a Lélek nem eltávozik, hanem megszomorodik. A hívőben akar maradni, hogy Krisztus visszajöveteléig Isten védett tulajdonaként jelölje meg.
Az apostol kiemeli a Szentlélek istenségét: „az Isten Szentlelkét” (ÚRK), továbbá amikor szomorkodva mutatja be Őt, hangsúlyozza, hogy a Lélek személy (lásd még Róm 8:16, 26-27; 1Kor 2:10, 13; 12:11; Gal 5:17-18).
Óvatosnak kell lennünk, amikor a Szentháromság titkáról beszélünk! A Szentlélek egyszerre egy az Atyával és a Fiúval, ugyanakkor különálló személy is. „A Szentléleknek megvan a saját akarata, és az alapján hoz döntéseket. Előfordul, hogy megszomorítják és káromolják. Az efféle kifejezések nem illenek egy erőre vagy befolyásra, hanem személyre vonatkoznak. Vajon a Lélek olyan személy lenne, mint amilyenek mi vagyunk? Nem! Véges emberi kifejezéssel próbáljuk Istent bemutatni, de a Lélek olyan, mint amilyen az ember soha nem lehet” (Paul Petersen: God in 3 Persons – In the New Testament. Silver Spring, MD, 2015, Biblical Research Institute, 20. o.).

Isten Szentlelke bensőséges kapcsolatban él velünk, a tetteink hatnak rá. Együtt élünk a Szentháromság egyik tagjával, aki tartósan elkötelezett irántunk, elpecsétel bennünket a vég idejéig. Hogyan válaszoljunk hittel erre a csodálatos igazságra?

EGW idézet

Isten Szentlelket ígért mindazoknak, akik győzelemért harcolnak, hogy fenséges megnyilvánulásain keresztül természetfeletti erővel ruházza fel az emberi eszközt, és Isten országának titkaira tanítsa a tudatlant. A Szentlélek hatalmas segítsége csodálatos  ígéret  számunkra. Mit érne nekünk Isten egyszülött Fiának megalázkodása, a ravasz ellenség kísértéseinek elhordozása, egész földi életének küzdelme, és az igaztalanok megmentéséért felvállalt kereszthalála, ha nem kaptuk volna meg a Szentlélek folyamatosan munkálkodó és újjáteremtő segítségét arra, hogy a világ Megváltójának munkáját hatékonnyá tegye életünkben? Az elküldött Szentlélek képesítette a tanítványokat, hogy szilárdan ki tudjanak állni a bálványimádás minden válfaja ellen, hogy felmagasztalják az Urat és egyedül Őt. Ki más, mint Jézus Krisztus vezette a tollát Szentlelke és isteni hatalma által a szent történelem feljegyzőinek, hogy Jézus szavainak és tetteinek leírása fennmaradjon? – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 3. köt., 137. o.

A pünkösdkor elvégzettekből láthatjuk, mi érhető el a hit gyakorlása által. A Szentlélek most pecsételte el a Krisztusban hívő embereket. Amint a tanítványok egybegyűltek, „zendülés hallatszott..., mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, s eltelé az egész házat, ahol ülnek. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek, és üle mindenikre azok közül.” Péter fölállt, és nagy hatalommal szólt. Hallgatói közt buzgó zsidók is voltak, akik őszintén hittek. A szóló szavait kísérő hatalom meggyőzte őket, hogy Krisztus valóban az Üdvözítő volt. Milyen csodás eredményt értek el! Aznap háromezren tértek meg. […]
Pünkösd napján egyetlen igehirdetésre többen tértek meg, mint Krisztus szolgálatának éveiben. Isten ilyen hatalmasan fog cselekedni, mikor emberek a Lélek uralma alá helyezik magukat. – A Te Igéd igazság, 6. köt., 1055. o.

A mennybemenetel utáni időre ígért Szentlélek folyamatosan munkálkodik azért, hogy az emberek figyelmét a Kálvárián hozott keresztáldozatra fordítsa, és megmutassa a világnak Isten szeretetét az emberek iránt. A Szentlélek megnyitja a Szentírás értékes igazságait a megbizonyosodott szív előtt, és a megsötétedett elmébe ragyogtatja az igazságosság Napjának sugarait. Ezek az igazságok áttüzesítik a szívet, és közelebb vezetik az embert az örökkévalóság megismeréséhez. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 3. köt., 137. o.
 

Amikor Pál „a megváltás napjára” (Ef 4:30, ÚRK) utal, arra hívja az olvasóit, hogy Krisztus második eljövetele fényében fontolják meg a beszédüket. Ef 4:31-32 szakaszát tehát úgy értelmezhetjük, mint ami a beszédre vonatkozik, miközben közeledünk a hatalmas eseményhez.

5. Krisztus visszajövetele fényében a beszédet illetően milyen hozzáállástól és magatartástól kell megszabadulnunk? Milyen legyen a hozzáállásunk, a magatartásunk (Ef 4:31-32)?

Ef 4:17-32 részének utolsó intésében Pál ismét tiltást fogalmaz meg, megnevezi azt a hat hibát, amit ki kell vetnünk magunkból (Ef 4:31), majd felszólít a kedvességre, az irgalmasságra, illetve az egymásnak való megbocsátásra (Ef 4:32), amihez indoklást is fűz. A hívőknek úgy kell megbocsátaniuk egymásnak, „ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban” (Ef 4:32, ÚRK). A hat bűn felsorolása egy általános, átfogó kifejezéssel kezdődik és végződik: „minden mérgesség” és „minden go­ noszság” (Ef 4:31), köztük pedig négy másik szó található: „fölgerjedés”,
„harag”, „lárma” és „káromkodás” (Ef 4:31).
Ezek közül az utolsó a görög blaszphémia szó fordítása, amit a magyarban az Istent becsmérlő beszédre alkalmazunk. A görög kifejezés viszont az Istent, de akár embereket sértő, „rágalmazó” vagy „rosszindulatú” beszédre is vonatkozik. A felsorolásban az ember hozzáállása (mérgesség, fölgerjedés, harag) mintha haragos beszédbe fordulna át (lárma, káromkodás). Pál lényegében lefegyverzi a keresztény beszédet. A hívő „fegyvertárából” ki kell vetni a haragos beszédet fűtő indulatokat, illetve azokat a beszédbeli fordulatokat, amelyek azokra épülnek. Így virágozni fog és egységes lesz az a közösség (vö. Ef 4:1-16), ahol félreteszik az ilyesmit.
A gonosz beszédet nem visszafojtani kell, hanem fel kell cserélni valamivel! Nem szabad, hogy Krisztus családján belül – és azon kívül – haragból fakadjanak a beszélgetéseink és a tetteink, hanem kedvességből, irgalomból és megbocsátásból, ami a legmagasabb mércén alapszik: Istennek Krisztus által felkínált bocsánatán (Ef 4:32). Pál a „függőleges megbocsátást” (amit az Úr nekünk kínál) állítja elénk a „vízszintes megbocsátás” mércéjeként (amit mi kínálunk egymásnak; vö. Mt 6:12, 14-15; Kol 3:13).
 

Gondoljunk a szavaink erejére! Hogyan emelhetjük fel, bátoríthatjuk egymást, a hitet erősítve?

EGW idézet

Sátán igényt tart, jogot formál a Földre. Azt állítja, hogy az övé. Tegyünk eleget követelésének? Már hogy tennénk?! Más valakié vagyok. Áron vétettem meg; feladatom testemben-lelkemben Istent dicsőíteni meg. Nincs időm hitetlenségről szólni. Hitről kell beszélnem. Gyakorlással kell erősítenem a hitemet. Akkor hitem növekszik, amint Isten ígéreteire kimerészkedem, s többet és többet megragadhatok. […] Egyetlen kételkedő szó, egyetlen gonoszt gondoló-beszélő szó további hasonlónak készít helyet. Maghintés ez, melynek aratását kevesen szeretnék begyűjteni. Akiket kétségek nyugtalanítanak, és nehézségeik vannak, melyeket nem tudnak megoldani, ne taszítsanak hasonló, gyönge értelmeket ugyanabba a bizonytalanságba. Némelyek célozgattak vagy beszélgettek hitetlenségükről, és tovább mentek, alig álmodva az illetőre tett benyomásról. Olykor a hitetlenség magja már azonnal kikelt, más esetekben eltemetve szunnyadt hosszabb ideig, míg csak az egyén helytelen útra nem tévedt, helyet nem adott az ellenségnek; míg Isten világossága vissza nem lett vonva tőle, s el nem esett Sátán erős kísértéseitől. Akkor a hitetlenség régóta szunnyadó magja kikelt. Sátán ápolja ezeket, és  gyümölcsöt  hoznak. –  Értelem, jellem, egyéniség, 2. köt., 676. o.

Ne feledjétek, hogy testvéreitek is esendő teremtmények, s ugyanolyan könyörülettel és türelemmel viseljétek botlásaikat és tévedéseiket, mint amilyet ti szeretnétek tőlük kapni. Ne tartsátok szemmel egymást, és ne állítsátok pellengérre egymás hiányosságait a világiak örömére. Akik erre vetemednek, azok a bírói székbe kapaszkodtak fel, bírákká léptették elő magukat, és közben elhanyagolják a saját szívük kertjét: hagyják, hogy mérgező gyomnövények burjánozzanak benne. A mennybéli ítéletkor önmagunkért felelünk. A szent hely mérlegén mérik le a jellemünket. Legyen hát mindenkinek őszinte vágya, hogy alázatosan és vigyázva járjon, nehogy elmulassza ragyogtatni világosságát a világnak, és emiatt nehogy híjával legyen Isten kegyelmének, így elveszítve mindent, ami értékes. Tegyünk félre minden széthúzást, nézeteltérést, szőrszálhasogatást a rosszindulatú beszéddel és a keserűségek melengetésével együtt, ápoljuk inkább az egymás iránti kedvességet, szeretetet és szánalmat, hogy beteljesedjen Jézus imája, amelyet tanítványai egységéért mondott, s úgy legyünk egyek, amint Ő is egy az Atyával. A gyülekezet összhangja és egysége hitelesíti a világnak szóló üzenetet, hogy Jézus az Isten Fia. A valódi megtérés mindig is valódi szeretethez vezet Krisztus és azok iránt, akikért Ő meghalt. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 278–279. o.
 

„Legyen a beszédünk olyan, hogy ne kelljen bűnbocsánatot kérnünk miatta! »És meg ne szomorítsátok az Isten Szentlelkét, aki által megpe­ csételtettetek a megváltás napjára«… Ha szeretet van a szívünkben, akkor meg akarjuk erősíteni, építeni akarjuk a testvérünket a legszentebb hitben. Amikor olyan szó hangzik el, ami árt a barátunknak vagy a testvérünknek, ne bátorítsuk a gonosz beszédet! Az az ellenség műve. Kedvesen emlékeztessük a beszélőt arra, hogy Isten szava megtiltja az ilyen beszédet” (Ellen G. White: Advent Review and Herald. 1888. június 5.)!
Hogyan változna meg a gyülekezeti közösségünk, ha minden egyes tag a következő fogadalmat tenné és aszerint élne?
1)    Azt kívánom, hogy a Hetednapi Adventista Egyház családján belüli és azon kívüli befolyásom pozitív irányú, felemelő, hiterősítő és lelkesítő legyen (Ef 4:29)!
2)    Szem előtt tartom, hogy Krisztus egységre és szeretetre hívott el engem! Több erőt fordítok azok megerősítésére, akik olyat tesznek és mondanak, amit helyesnek tartok, ahelyett, hogy azok kudarcaira mutatnék rá, akik szerintem rosszul járnak el (Jn 13:34-35; 17:20-23; Ef 4:1-6; 1Thessz 5:9-11)!
3)    Amikor nem értek valakivel egyet, akkor is kinyilvánítom hívő testvérem iránti tiszteletemet. Abból az előfeltételezésből indulok ki, hogy becsületes és elkötelezett Krisztus iránt. Kedvesen, nem durván fejezem ki az ellenvéleményemet (Ef 4:31-32)!
4)    Örömmel fogok élni, és mindig keresem a lehetőséget arra, hogy építsem és erősítsem a hittestvéreimet, miközben Krisztus visszajövetelére várok (Ef 4:29-30; Gal 6:2; Zsid 10:24-25)!
Naponkénti tanulmányozásra: Zsolt 92–98;
Ellen G. White: Az imádság, 30. fej., „Jöjjön el a te országod!” alfejezetig

1.    Mi az, ami felségesebb a nagy vizek zúgásánál?   

2.    Milyen ember az, akit megfedd az Úr? 

3.    Kit szólít fel a zsoltáros, hogy énekeljen az Úrnak?  

4.    Mi erősíti az Úr királyi székét?  

5.    Hogyan fogjuk elvégezni az embertársaink jólétét elősegítő legalázatosabb cselekedeteket?

Miután elmagyarázta az efézusiaknak, hogy létezik egy a Szentlélekben és Krisztusban gyökerezett keresztény közösség, Pál gyakorlati szempontból is szemlélteti kijelentését. Az emberi öltözet, ruházat viselésének metaforáját használja az identitás megváltozásának illusztrálásához. Ez a változás akkor következik be, amikor Krisztus az emberben lakozó Szentlélek által megváltoztatja az egyén életét. A kereszténységhez csatlakozás hasonlít ahhoz, amikor levetjük régi ruháinkat – régi azonosságunkat –, és magunkra öltjük az új ruhát, amely azt a benyomást kelti másokban, hogy új személyekké váltunk. A kereszténnyé válás nem ugyanaz, mint a régi ruhák ideiglenes, egy éjszakára történő levetése, hogy másnap reggel újra felvegyék. Pál a régi ruhák levetésén azt értette, hogy végleg meg kell szabadulni a használt ruháktól.
Ily módon „kárnak” ítélünk mindent „Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt” (Fil 3:7–8), és elhagyjuk bűnös múltunkat, életmódunkat, világnézetünket. Ezek helyett új azonosságot kapunk, új „honpolgárságot” és „személyazonossági igazolványt”, amely egyben útlevél is Isten országába. Új „személyazonosságunk” azonban több, mint egyszerű „igazolvány”: őszinte átalakulásunkat tanúsítja, hogy megváltozott a világnézetünk, az életmódunk, a jellemünk és a kapcsolatunk az egyház és a társadalom többi tagjával. Ez az új élet nem valamely emberi filozófián vagy ideológián alapuló megújulási projekt (Jn 1:12–13), az új azonosság minőségi szempontból jelent új életet, ami egyedül akkor valósulhat meg, ha az ember találkozik a Szentlélekkel, és megengedi, hogy dolgozzon a szívében.
A tanulmány témái:
Az új keresztény élet minőségi szempontból ellentétben áll a régi, világi élettel.
Az élet és az azonosság megváltozása egyedül Krisztus és a Szentlélek által következhet be.
A Szentlélek jelenléte az életünkben világról alkotott nézetünk, azonosságunk, életmódunk, magatartásunk, beszélgetéseink és kapcsolataink megváltozását eredményezi.

Világnézetek, életmódok, interkulturális küldetés, kritikus kontextualizálás és megtérés
A jelenkori társadalom nagy értéket tulajdonít az elfogadásnak, a különböző kultúrák, életmódok és világnézetek védelmének és támogatásának. A „régi vágású” misszionáriusokat egyrészt bírálják, mivel nem veszik figyelembe a helyi-nemzeti vagy törzsi kulturális jellegzetességeket, másrészt pedig a gyülekezeteket a „nyugat” kereszténységről alkotott interpretációja és életstílusa szerint formálják. Habár kétségkívül szükség van a kritikus kontextualizációra a misszióban, feltevődik két rendkívül fontos kérdés: A helyi kultúra mely elemei őrizhetők meg, és melyek képezik „az ó ember” életének részét, s mint ilyenek, elvetendőek, mivel „e világ gondjai” közé tartozó, bűnös elemek?
Néhány gondolatot aláhúzhatnunk, válaszként ezekre a kérdésekre. Elsősorban, Efézus 4:17–32 szakaszában Pál szembeállítja egymással a bűn, hiábavalóság, tudatlanság, sötétség, tisztátalanság, harag, rágalmazás és csalás világát (Ef 4:17–22, 25, 31) Isten kegyelmének, feddhetetlenségének, ismeretének, világosságának, tisztaságának, őszinteségének, jóságának, együttérzésének, megbocsátásának és igazságának világával (Ef 4:25–29, 32). Végső soron egy bizonyos kultúra vagy életmód értékelési elve nem valamely ideológia vagy filozófia – mint például a racionalizmus, az empirizmus, a modernizmus, a pragmatizmus, az utilitarizmus vagy a posztmodernizmus – része. Bármely kultúra vagy életmód felmérésének bibliai elve a következő: „Meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szentlelkét, aki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára” (Ef 4:30). Ez az elv Isten irántunk való szeretetét és a mi Isten iránt érzett szeretetünket tanúsítja, és feltárja előttünk Isten feddhetetlenségét.
Másodsorban és a fentiekből következően el kell mondanunk, hogy Pál itt nem a világ örökségének megőrzéséről beszél, nem a világ kultúráinak osztályozására vállalkozik. Sokkal inkább arról van szó, hogy felhívást fogalmaz meg abból a célból, hogy az összes kultúrát – a zsidó kultúrát és a népek kultúráját – Jézus Krisztus evangéliumának, a mennyország életmódjának világossága ítélje meg. Leveleiben Pál szóváteszi, hogy a zsidó kultúrában is sok a feddni való, és megtérésre buzdítja nemzettársait. Megszólítja a népek képviselőit is, akiket viszont biztosít, hogy Isten örömmel befogadja őket országába, szövetségébe, egyházába. Azt azonban megjegyzi, hogy a népek életmódja és politeista, mitológiai, filozófiai világlátása sivár és bűnös (lásd Ef 4:18–19). Következésképpen, ha az evangélium rávilágít az egyház tagjainak kulturálisan determinált bűneire, meg kell vallaniuk és el kell hagyniuk azokat a bűnöket. Ha ezt nem teszik meg, kulturálisan igazolják a bűnös életmóddal szembeni toleranciát.
Tény, hogy úgy járulunk Isten elé, ahogy vagyunk, bűntől piszkos ruhában, de ha már megjelentünk Isten előtt, azért tettük, hogy megszabaduljunk régi ruházatunktól, tiszta ruhát öltsünk magunkra, „és új életben járjunk” (Róm 6:4). E nélkül az átalakulás nélkül a kereszténység erejét veszti, üdvösségre buzdító üzenete értelmetlenné válik. A kereszténység mint vallás nem támogatja az ember bűnös útjait. A Biblia üzenete felhívást intéz a világ minden népéhez, nemzetéhez, nyelvéhez és kultúrájához, hogy értékelje önmagát a Szentírás fényében, és fogadja el Isten tisztító munkáját, ne álljon ellen a Szentlélek megújulásra indító befolyásának. Pál evangéliumának értelmében nem engedhetjük meg, hogy  bűnöket  takargassunk  az  életünkben,  azzal  indokolva  mindezt, hogy szellemi örökségünk, kulturálisan determinált világnézetünk részét képezi. Végső soron minden bűn önrombolásba torkoll. A bűn kultúrákat, nemzeteket semmisít meg, ahelyett hogy felemelné, építené őket.
Harmadsorban, Isten örvend a változatosságnak és azoknak a kulturális elemeknek, amelyek összhangban vannak országának evangéliumával. Az evangélium tehát nem kulturális uniformizáltságra szólít fel. Ha egy kultúra a krisztusi értékekből és életmódból táplálkozik, virágba borul, és még gazdagabbá válik.
Børge Schantz, híres hetednapi adventista missziológus (1931–2014) egy a Ministry c. folyóiratban megjelent cikkében három kontextualizációs vezérelvet fogalmazott meg a különböző kultúrákon átívelő misszió kérdésének hetednapi adventista megközelítéséhez:
Elsősorban, az interkulturális misszionáriusnak a Szentírás történeteit eredeti, bibliai kontextusukban kell értelmezniük.
Másodsorban, az interkulturális misszionáriusnak egyértelműen különbséget kell tennie az egyetemes bibliai tanítások és saját kulturális értékei és tapasztalatai között.
Harmadsorban, az interkulturális misszionárius őszintén, mélyen kell, hogy érdeklődjön azoknak a népeknek a kultúrája iránt, amelyek keretében szolgálatát végzi.
Ha ezek az elemek figyelembe vannak véve, a legfontosabb kontextualizációs elvet a következőképpen fogalmazhatjuk meg: miközben érzékenységet mutatnak a helyi kultúra bizonyos elemei iránt, a misszionáriusoknak mindent meg kell tenniük, hogy a bibliai abszolútumok határozzák meg a megtértek új tanításait és hitgyakorlatát.

Schantz figyelmezteti a hetednapi adventista misszió és evangelizáció vezetőit: „A keresztény egyházak számára nagy kísértés, hogy elveszítsék a tiszta hitelvek és objektív etika talaját, amikor elbírálás nélkül elfogadják, hogy Isten Igéje mindig és mindenhol kulturális és történelmi vonatkozású. A  kontextualizáció  folyamata  kétségkívül  felvet  néhány problémát. A bibliai tanításoknak a világ kultúráihoz való adaptációja a közlőt hamis, rossz, sőt, démoni elemekkel hozza kapcsolatba. A túlzások szomorú eredménye egy káros szinkretizmus, mely a világi kultúra elemeit és a vele ellentétes vallásos elemeket együttélésre kényszeríti”. Schantz levonja a következtetést: „Az összes kultúrában, így a mienkben is, számos, az evangélium által elítélt szokás van, s amit a Szentírás elvet, azt a misszionáriusoknak és a vallási vezetőknek is el kell vetniük.”
Mindazonáltal, ez az elv ne tegyen minket érzéketlenekké a különböző népek ártatlan kultúrájával szemben. Cikkében Schantz azért imádkozik, hogy „küldetésünk Ura adjon bölcsességet különbséget tenni a világ minden táján hirdetendő egyetemes elvek és a nyugati kultúrák opcionális, változó tényezői között” (One Message – Many Cultures: How Do We Cope?, Ministry, 1992. június, 11. o.).
Új emberek A történelem során filozófusok, ideológusok és politikai hatalmasságok állították, hogy képesek gyökeresen megváltoztatni a világot. Ilyen ideológia volt a marxizmus, főként annak Szovjetunióban alkalmazott változata. Az 1970-es évek optimizmusától fellelkesülve, a szovjetek azt hangoztatták, hogy nagyot léptek az emberiség evolúciójában, s az ember fejlődése egy újabb szakaszába lépett. A szovjet nép levetkőzte vallásos múltját, megtagadta a tőkés ideológiát, és létrejött az új, marxista ember. Amint azt a történelem is bizonyítja: a szovjet projekt teljes csőddel ért véget. Ahelyett, hogy egy jobb embertípus jelent volna meg a történelem színpadán, a homo sovieticus pejoratív értelemmel épült be a világ köztudatába.
A XX. század második felében a teista evolucionisták – köztük Pierre Teilhard de Chardin – az új, lelki ember megjelenését hirdették. Habár de Chardin szerint az ember csakugyan az állatból fejlődött ki, hitt abban, hogy lesz a jövőben egy Omega-pillanat, amikor az ember maga mögött hagyja ragadozói magatartását, és új emberré változik, akit globális tudatosság és egyetemes szeretet jellemez.
Ez csupán két példa olyan ideológiára, amely megpróbálta gyökeresen a bűnös embert „új emberré” változtatni. Habár ezek radikális filozófiáknak tűnnek, tulajdonképpen mindenik, vagy legalábbis a többségük a szerint a feltételezés szerint működik, hogy hatalmukban áll átalakítani az emberi társadalmat. Ez a hipotézis legkevesebb két dologra hívja fel a figyelmünket. Egyrészt mindezek a mozgalmak kidomborítják az emberek azon vágyát, hogy egy új emberiség jöjjön létre, másrészt pedig az összes ilyen ideológia megbukott, a kezdeti lelkesedés és remélt siker ellenére. A jelenség utolsó megnyilatkozása a modernizmust bíráló posztmodernizmus, amelyben hitt a világ, s amely felől meg volt győződve, hogy válasszal szolgál az ember és a teljes világmindenség eredetét, fejlődését és sorsát illetően. Habár a posztmodernizmus megpróbál egy új embert alkotni, az emberiség egyre inkább meg van arról győződve, hogy ez az ideológia sem adja meg az olyannyira keresett válaszokat. Az emberiség ezúttal is kudarcot vall önújjáteremtő kísérleteiben, s a sikertelenségre a magyarázat, hogy hiányzik számára a példakép, ami szerint létrejöhetne az új emberiség, ahogy az erő is, hogy ezt a változást megvalósítsa. A bibliai kereszténységnek azonban mindkettőre van megoldása: Jézus a Példakép az új emberiség létrejöttéhez, és az erőt is Ő adja a változáshoz, a dicsőséggel teljes képe és hasonlatossága szerinti megújuláshoz (Jn 1:12–13).
Alkalmazás
1 Kérd meg csoportod tagjait, hogy elemezzék az életüket, hogy jobban láthassák, miként érinti az „új élet” tapasztalata életük minden aspektusát. Vizsgálják meg, például, a beszédüket. Hányszor használják az „én” személyes névmást egy beszélgetésük alatt? Milyen mértékben összpontosítanak magukra és nem a beszélgetőpartnerükre? Milyen gyakran sajátítják ki a társalgásaikat? Biztasd őket, hogy azonosítják életük azon területeit, ahol szükségük van a Szentlélek kegyelemteljes átalakító erejére!
2 Egyesek kételkednek az ember megváltozásának lehetőségében. Habár Pál tudatában volt a bűn erejének, mely rabokká tesz és megakadályoz a változásban, ő az evangélium mély átalakító erejének legelszántabb híve. Az apostol bízott ebben a változásban, mivel tudta, mire képes a Szentlélek. Kérd meg a csoportod tagjait, hogy azonosítsanak három gyakorlati lépést, amelyet olyan személyekkel is megoszthatnak, akik szintén változásra, bűnös múltjuk elhagyására vágynak, és szeretnének új életet kezdeni Krisztussal, viszont nem bíznak eléggé abban, hogy képesek megváltozni, vagy hogy kitarthatnak a megújult életük mellett.
3 A negatív érzések és magatartásbeli megnyilvánulások féken tartására nagy figyelmet szentelnek a modern világban. Az emberek különleges, önkontrollt elősegítő gyakorlatokat végeznek, lélektani tanácsadásra, klinikai kezelésre járnak, hogy segítséget kapjanak érzéseik és magaviseletük ellenőrzéséhez. Habár a pszichoterápiának és a klinikai kezelésnek is megvan a maga szerepe bizonyos esetekben, mit tudunk meg az Efézusi levél és általában a Szentírás tanulmányozása során az érzések, a magatartás és az életmód megváltozására vonatkozóan? Kérd meg a csoportod tagjait, hogy nevezzenek meg három életváltoztató elvet, melyet az Efézusi levélben fedeztek fel.
4 Keress információkat a „10/40-es ablak” területén szolgáló hetednapi adventista misszionáriusokról, és ossz meg néhányat a tapasztalataik közül! Forrásanyagként szolgálhat az idéntől román nyelven is megjelenő Adventist Frontiers c. folyóirat.