A reformáció újjáéledése

A puritánok tapasztalatainak van még egy tanulsága, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ez a „félutas szövetség” szomorú története. Az Amerikába menekült puritánoknak nem kellett üldözést elszenvedniük. Ez a nagy áldás, ahogy az gyakran megesik, átokká vált azok számára, akik jólétüket természetesnek vették. A puritánok gyermekeinek és unokáinak figyelme a lelki életről fokozatosan a pénzkeresetre terelődött. Szerinted miért írta Pál apostol a következő igeverseket? 1Tim 6:10
1662-ben, csupán 42 esztendővel azután, hogy a zarándokatyák kikötöttek Plymouth szikláinál, sok puritán gyermeke és unokája nem volt hivatalosan az egyház tagja. Mivel a puritánok a katolikus szokás szerinti csecsemőkeresztséget követték, mindnyájan meg voltak keresztelve. Akkor tehát egyháztagok voltak, vagy sem? Ezt a kérdést egy másik bibliai igazság félreértése még jobban összezavarta. A puritánok hittek az eleve elrendelésben, mely szerint egyedül Isten dönti el, hogy valaki üdvözül-e vagy sem. Más szóval azt hitték, hogy ha Isten kijelentette, hogy te a mennybe kerülsz, akkor az úgy is lesz. Még akkor sem veszhetsz el, ha akarnál. Ha pedig Isten úgy dönt, hogy elveszel, nos, akkor semmit sem tehetsz az ellen sem. A puritánok gyermekeit arra tanították, hogy nem tehetnek semmit sem az üdvösségükért, sem ellene. Így természetesen hajlamosak voltak semmit sem tenni, csak várni, hogy Isten megmutassa nekik, kiválasztotta-e őket az üdvösségre, vagy sem. Mivel még a gyülekezethez való csatlakozás előtt bizonyítaniuk kellett, hogy valóban megtértek és a megmentettek között vannak, nagyon kevesen léptek be az egyházba. El tudod képzelni, hogyan érezték ettől magukat a szüleik? Micsoda zűrzavar! Érted már, miért olyan fontos jól megérteni a Bibliát? Még a kis félreértések is nagy bajhoz vezethetnek.

Alkalmazás: Soha ne feledd, mennyire fontosak a szülőknek gyermekeik! Péld 15:20; Péld 17:21, 25; Péld 23:15-16, 24-25 

Az eleve elrendelés (predesztináció) téves elmélete sokakat arra késztetett, hogy csak várjanak Istenre, Ő tegyen valamit. A puritánok gyermekei természetesen nem csatlakoztak a gyülekezethez. Minek lépjenek be, ha előbb-utóbb úgyis üdvözülnek? Vagy minek aggódjanak, ha úgyis mindenképpen elvesznek? Mit mond a Biblia, ami megértethette volna velük ezt a kérdést? Fil 2:12-13;  Fil 4:14; 2Pt 1:5-11
Amíg a gyermekek kicsik voltak, nem volt gond. De idővel megházasodtak és saját gyermekeik születtek. Bár nem voltak valóban egyháztagok, a kisbabáikat meg akarták kereszteltetni, és ez volt a probléma. Nincs most időnk végigvenni az összes indokot, amiért ez a puritánoknak gondot jelentett, de a csecsemőkeresztség miatt ez nagy gond volt számukra. Mit tehettek tehát? Megpróbálták a fiatalokat az egyházban tartani, ezért kitaláltak valamit azok számára, akik csak félig akartak az egyházhoz tartozni. Ezt „félutas szövetségnek” nevezték. Mivel megengedték a fiataloknak, hogy átmenetileg egyháztagok legyenek, a gyermekeiket is megkeresztelhették. De milyen az átmeneti keresztény? Mt 12:30; Lk 16:13 
A puritán lelkészeket a segítő szándék vezette, amikor ezt az ideiglenes szövetséget bevezették. Abban bíztak, hogy ha megkönnyítik az egyháztagság feltételeit, akkor többen felbátorodnak és legalább félig tagok lesznek. Két nagy tévedésük (a csecsemőkeresztség és a predesztináció) kijavítása nélkül talán ez volt a legjobb, amit tehettek. Viszont nem vált be. Nem akartak sokan átmeneti tagok lenni, és akik megtették, azok sem mentek tovább és soha nem lettek valóban tagok. Alkalmazás: Az emberek ma is aggódnak az Istentől elsodródó fiatalokért. Időnként a puritánokhoz hasonlóan félmegoldásokat próbálnak találni, hogy a fél-keresztények csatlakozzanak az egyházhoz. Vagy mint a Konstantin korabeli katolikusok, olyan változásokat javasolnak, amik a megtéretlenek számára is „otthonosabbá” teszik Isten egyházát. Az ilyen módszerek egyszerűen nem működnek. 

Emlékszel, mit tanultunk Husz Jánosról? Amikor 1415-ben máglyán elégették, úgy tűnhetett, munkájának semmi következménye nem lesz. Azon túl, hogy Zsigmond elpirult megszegett ígérete miatt, vajon mit ért el Husz? Isten embereinek munkája gyakran ilyen. De mit mond erről Isten? Ézs 55:11
Cseh- és Morvaország területén nagy áldás volt Husz tanítása. Részben, mert eszükbe juttatta a valdensektől hallottakat. A csehek és a morvák még háromszáz év után is üldözéseket szenvedtek el, de amennyire tőlük telt, kitartottak. 1722-ben vesszük fel történetük fonalát, amikor morva testvérek egy csoportja szülőföldjét elhagyva a német Szászországban megalapította a „Herrnhut” nevű kolóniát. Az üldözések elől menekülő telepesek Nicolaus von Zinzendorf gróf birtokán kaptak engedélyt a letelepedésre. Zinzendorf lutheránus volt, de nagy vágya volt a hivatalos egyház lelki életének elmélyítése is. Végül, akár az anabaptisták, felismerte, hogy az erőszakkal kikényszerített tagságú államegyház soha nem lesz lelkileg erős. Ezért fogadta örömmel birtokára a morva menekülteket, mint egy „tisztább” gyülekezetet az egyházon belül. Hatalmas lelki ébredés után 1727-ben a morvák missziós munkára éreztek elhívatást. Nagy lépés volt ez a pénztelen, még saját otthonnal sem rendelkező kis csoportnak. Végül hosszas, kitartó imádkozás után, 1732- ben egy Leonard Dober nevű 18 esztendős fazekast küldtek a karibi St. Thomas-szigetre, hogy a rabszolgák üdvösségéért munkálkodjon.

Alkalmazás: A modern történelemben ez volt az első eset, hogy egy gyülekezet (nem az állam, vagy egy magánszemély) válaszolt Jézus felhívására és misszionáriusokat küldött ki. Mit várt el Jézus, mielőtt valaki a misszionáriusa lehetett? Lk 8:27-40

Leonard Dobert egy idősebb barátja, egy David Nitschmann nevű asztalos is elkísérte útjára. Mivel kettejüknek csupán két dukátjuk volt összesen, amikor gyalog elindultak a Karib-szigetek felé, Nitschman a hajón végzett asztalosmunkával kereste meg az átkelésük árát. Amikor új otthonukban letelepedtek, megint csak az asztalos fizette a számlákat. Látod már, miért mondja Isten a népének, hogy gyakorlati szakmára tanítsák gyermekeiket? ApCsel 8:2-3;  ApCsel 20:34- 35; 1Thess 2:9
Való igaz, hogy az utazás költségeit David Nitschmann fedezte, de az egyház a fiatal Leonardot bízta meg a missziós munkával. Nitschmann csak négy hónapot töltött a szigeten, utána Leonard magára maradt. Leonard együtt dolgozott a rabszolgákkal a cukornád- földeken, s közben alkalma nyílt nekik Jézusról beszélni. Fizikailag és érzelmileg is kemény munka volt ez. A rabszolgák nem nagyon bíztak egy fehér emberben, és a rabszolgatartóknak sem állt érdekében, hogy valaki zavarja munkásaikat munka közben. A rabszolgaság a Karib-térségben volt a legdurvább. Olyan olcsón lehetett új rabszolgát venni, hogy a gazdák gyakran halálra dolgoztatták őket, majd egyszerűen vásároltak helyettük egy újat. A rabszolgák ritkán érték meg, hogy megházasodjanak és családot alapítsanak. Ez nem volt egy ígéretes terület semmilyen evangelizáció számára. Leonard betegsége ellenére is folytatta a munkát, amíg több misszionárius is érkezett Herrnhutból. A morvák több mint 50 éven át fáradoztak a Nyugat-indiai szigeteken bármely más vallási csoport támogatása nélkül. Gyülekezeteket alapítottak St. Thomason, St. Croixon, St. Johnson, Jamaikán, Antiguán, Barbadoson és St. Kitts szigetén. 13 ezer megkeresztelt, megtért emberük volt, még mielőtt bármely másik egyház a térségbe érkezett volna. Más morvák Grönlandon, Surinamban, Dél-Afrikában, Guineában, Ceylonon, Szentpéterváron, Bukarestben és Kairóban kezdtek missziós munkába. És mindezt ötven éven belül!

Alkalmazás: Áldozhatunk-e vajon túl sokat a missziós munkára? Te mit szeretnél, mit tegyenek mások érted, ha még soha nem hallottál volna Jézusról? Mk 12:30-31

A morva keresztényekről szóló legismertebb történet nem Morvaországban, nem Szászországban vagy más távoli országban esett meg, hanem egy hajón. Leginkább asszonyok és gyermekek a főszereplői. A morvák a Karib-térségben, Afrikán és Európán kívül még az amerikai kolóniákba is küldtek misszionáriusokat. Az első ilyen közösségük Georgiában volt. 1736-ban történt, hogy morvák egy csoportja a georgiai Savannah városbéli telepükre tartott. A Simmonds nevű hajón keltek át az Atlanti-óceánon. Több viharral is küzdöttek az út során. Az egyik különösen veszélyes volt. Azért fontos ezt tudni, mert a hajón volt egy másik, nem közülük való utas is. Az anglikán egyház jámbor, fiatal lelkésze, név szerint John Wesley is velük utazott. A vihar során tanúsított magatartásuk olyan nagy hatással volt rá, hogy a következőket írta naplójába: „Már régen észrevettem mélységes buzgóságukat. Alázatosságuk állandó bizonyságát adták azzal, hogy elvégezték a többi utas helyett azokat a szolgai munkákat, amelyekre egyetlen angol sem vállalkozna. Nem vártak és nem fogadtak el fizetséget, mondván, hogy az a szolgálat jót tett büszke szívüknek, és szeretett Megváltójuk többet cselekedett értük. Nap, mint nap olyan szelídséget tanúsítottak, amelyen semmilyen bántás nem változtatott. Ha meglökték, megütötték vagy földre taszították őket, felkeltek és tovább mentek, de panasz nem hagyta el ajkukat. Mindennap próbára tették magukat, hogy megszabadultak- e a félelemtől, büszkeségtől, haragtól és bosszúállástól. Zsoltáréneklés közben, amellyel munkájukat kezdték, a hullám felcsapott a hajóra, darabokra szaggatta a fővitorlát, elborította a hajót, beömlött a fedélközbe. Mintha a hatalmas mélység máris elnyelte volna a hajót. Az angolok irtózatos sikoltozásba kezdtek. A németek nyugodtan tovább énekeltek. Egyiküket később megkérdeztem: »Nem féltetek?« Így válaszolt: »Istennek hála, nem!« »Asszonyaitok és gyermekeitek sem féltek?« – kérdeztem. Szelíden válaszolt: »Asszonyaink és gyermekeink nem félnek a haláltól.«”

Alkalmazás: Miért kell egy kereszténynek félnie? Vagy inkább, miért nem kell egy kereszténynek félnie? Róm 14:8

Bár megalázó volt beismernie, de Wesley tudta, hogy neki nincsen akkora békessége és Istenbe vetett hite, mint a morváknak. Világosan kiderült abból, ahogy az asszonyok és a gyermekek nyugodtan tovább énekeltek, míg ő az életét féltette. Nem is lelte meg a nyugalmat egészen addig, míg három évvel később egy morva lelkésszel együtt nem tanulmányozta a Bibliát. Amikor végül rádöbbent, milyen keveset érnek saját erőfeszítései és elért eredményei, felismerte, hogy Jézus valóban szereti őt. Megértette, hogy Jézus megbocsátott neki, és élete minden területén egyszerűen csak Jézusban kell bíznia. Attól a naptól fogva John Wesley már nem volt ugyanaz az ember. Az anglikán egyház akkoriban teljesen formális volt és szinte élettelen. Az alsóbb osztályok nagy szegénységben éltek és iskolázatlanok voltak. Az angol nép oly kevéssé ismerte Istent, hogy az ország a nevét kivéve szinte pogány volt. John Wesley célul tűzte ki, hogy változtat ezen, ám rövidesen megtiltották neki, hogy prédikáljon. A lelkészek szerint túlságosan „felkavarta az állóvizet”. Ő persze, pontosan ezt akarta. Mivel templomban nem hirdethette az igét, Wesley egy barátja tanácsát megfogadva bárhol és bármikor prédikálni kezdett. A mezőn, egy pajtában, magánháznál, az útkereszteződésben, mindegy volt neki. 1Kor 9:16
John Wesley évente több mint hétezer kilométert lovagolt felkeresve minden várost és falut, amit csak tudott. Gyakran naponta kétszer, sőt háromszor is prédikált. Az általa megtért lelkek iránt érzett aggodalmában szinte véletlenül hozta létre a metodista egyházat. A „metodista” név jelentése majdhogynem sértőnek számított, de pontosan jellemezte Wesley gondos módszerét, mellyel a keresztényeket helyes életmódra ösztönözte. A szolgálat hosszú évei után Wesley 1791-ben halt meg azzal a békességgel a lelkében és szívében, melyet sok évvel azelőtt annyira csodált a morva misszionáriusokban. Ő volt a legismertebb és legkedveltebb ember egész Angliában. Jövő héten még többet megtudunk majd róla és munkásságáról.

Alkalmazás: Miért kell békességben lennünk Istennel, ahhoz, hogy jó tanúi lehessünk? 1Jn 4:18

Tanulmányozásra
Olvassuk el a tanulmányban említett igeverseket, és „A nagy küzdelem” című könyv 296–298, 253–264. oldalait!