A szent sátor

E heti tanulmányunk: 1Mózes 1:1; 2Mózes 35:1– 39:31; 2Mózes 40:1-38; János 1:14; Zsidókhoz 7:25

Az volt a fő feladata Isten ótestamentumi népének (mint ami nekünk is ma), hogy közeli kapcsolatban legyen az Úrral, Őt imádja és szolgálja, és igaz képet mutasson róla az embereknek (5Móz 4:5-8).
Az Éden kertjében Ádám és Éva elrejtőzött Isten elől, mert a bűnük miatt féltek tőle. Természetes, hogy a bűn Istentől való félelmet ébreszt az emberben, ami eltorzítja benne a jelleméről alkotott képet. Jó hír viszont, hogy Isten teszi meg az első lépést a szakadék áthidalásáért, beforrasztja a törést, helyreállítja a megtört kapcsolatot. Visszahívja a bűnöst magához: „Hol vagy” (1Móz 3:9)?
Ezért tehát a fő küldetésünk, hogy a környezetünkben helyes képet mutassunk Isten jelleméről, szeretettel teljes, igazságos cselekedeteiről. Amikor az emberek Isten felé fordulnak, akkor meggyőződnek önzetlen szeretetéről, átadják az életüket neki, és engedelmesen megteszik, amit tőlük kér, mivel tudják, hogy az a javukat szolgálja.
A szentély bemutatta, hogy Isten közel van az emberekhez, és eléjük tárta a legnagyszerűbb igazságot, vagyis azt, hogyan üdvözíti a hittel hozzá fordulókat.

Sátán hamis fényben tüntette fel Isten jellemét és a saját tulajdonságait erőltette rá. Úgy mutatta be Istent, mint merev, szigorú lényt. Azzal, hogy árnyat vetett az emberiség és az istenség közé, megakadályozta, hogy a világ megláthassa Isten igazi jellemét. Krisztus lejött világunkba, hogy eltávolítsa ezt a homályt. Lejött, hogy az Atyát képviselje. Ő mondotta: „Aki engem látott, látta az Atyát.” Azért imádkozott, hogy a tanítványok egyek legyenek vele, ahogy Ő is egy az Atyával. Az emberek azt állították, hogy ilyen egység Krisztussal lehetetlen, de Krisztus mégis lehetővé tette, összhangba hozva az emberiséget önmagával élete és áldozata érdemei révén. Miért kételkednénk Isten szeretetében és hatalmában? Miért nem állunk a hit oldalára? Keresitek-e Jézus szépségét és szeretetét, amellyel magához vonz? Igyekezzetek a nyomdokain járni! Eljött, hogy kinyilatkoztassa az Atyát a világnak, és ránk bízta a munkát, hogy képviseljük az Ő szeretetét, feddhetetlenségét, jóságát és az emberek iránti megértő kedvességét. – Signs of the Times, 1889. április 15.

 

A gazda kiválaszt egy darab földet a pusztaságban. Bekeríti, megtisztítja, megműveli, nemes szőlővel beülteti, és gazdag termésre számít. Azt reméli, hogy az a darab föld, amelyhez fogható nincs a megműveletlen pusztaságon, a gondozás és a ráfordított munka eredményeképpen elismerést szerez neki. Így választott ki Isten egy népet a világból, hogy Krisztus iskolájában tanuljon és nevelődjék. Ezt mondja a próféta:

„A seregek Urának szőlője … Izrael háza, és Júda férfiai az Ő gyönyörűséges ültetése.” (Ézs 5:7) Isten nagy kiváltságokban részesítette ezt a népet, gazdagon árasztva rájuk nagy jóságának áldásait, és várta, hogy gyümölcsterméssel megdicsőítse. Hirdetniük kellett volna országának elveit. A bukott, gonosz világnak be kellett volna mutatniuk Isten jellemét. Az Úr szőlőskertjének olyan termést kellett volna hoznia, amely egészen más, mint a pogány népeké. E bálványimádó népek a gonoszságnak hódoltak. Gátlástalanul erőszakoskodtak, telhetetlenkedtek, bűnöztek, zsarnokoskodtak, és a legromlottabb szokásokat követték. A romlott fa a becstelenség és szenvedés gyümölcseit hozta. Az Isten által plántált szőlőnek egészen más gyümölcsöt kellett volna teremnie.

A zsidó nép abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy úgy mutathatta be Isten jellemét, miként Isten Mózesnek kinyilatkoztatta. Mózes „mutasd meg nékem a Te dicsőségedet” imájára válaszként az Úr ezt ígérte: „Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el.” „És az Úr elvonula előtte és kiálta: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt.” (2Móz 33:18–19; 34:17) Isten ezt a gyümölcsöt kívánta népétől. Tiszta jellemükkel és szent életükkel, irgalmasságukkal, jóságukkal és könyörületükkel kellett volna megmutatniuk, hogy „az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket” (Zsolt 19:8). – Krisztus példázatai, 285. o.

A szombatot el nem fogadók minden – téves – érvelésével szemben, miszerint ez csak a zsidókra vonatkozik (Isten az Édenben különítette el és szentelte meg a hetedik napot [lásd 1Móz 2:1-3]), és szemben a szintén téves vélekedéssel, miszerint a zsidók a Sínai­-hegynél hallottak először erről (a zsidók már a Sínai előtt is megtartották a szombatot [lásd 2Móz 16:22-29]), vitathatatlan, hogy a szombat kezdettől fogva nagyon is része volt a héber nép életének.

A szombat és annak üzenete Istenről szólt, szól és fog mindig is szólni, arról, hogy ki Ő és milyen hatalmas dolgokat cselekedett. A szombat az Úr teremtő és megváltó tetteire emlékeztet, a népe között lakozni kívánó Istenre összpontosítja a figyelmünket. A szombat és a szentély tehát ugyanabba az irányba mutat: Isten jelen van az életünkben.

Az ószövetségi nép szombatja által közvetített üzenet sokrétű, aminek a lényegét öt meghatározó pontban lehet összefoglalni:
1. Isten a Teremtő – a Biblia ezzel az elképesztő és alapvető kijelentéssel nyit (1Móz 1:1). A szombat Isten teremtő művének eleven emlékünnepe (1Móz 2:2­3; 2Móz 20:8-11). Ebből az igazságból – hogy Isten a Teremtő – ered minden más bibliai igazság.
2. A Messiás el fog jönni, ez a reménység aköré az ígéret köré összpontosul, amit Isten adott a Magra vonatkozóan, aki legyőzi a kígyót (Sátánt) és győz a gonoszság felett.
3. Isten megalapítja országát, aminek a szombat az előíze.
4. Az üdvösség az Úrtól van, Isten népe bizonyságot tesz arról, hogy Ő a Szabadító, a Megváltó, egyedül a kegyelme által nyerhetünk üdvösséget.
5. Isten minden ember legfőbb Bírája. Aki makacsul dacol vele és visszautasítja, annak nincs jövője, viszont a követőinek ingyen ad örök életet az Úr.

„A szombatnak, mint a teremtés emlékünnepének az az igazi jelentősége, hogy állandóan arra emlékeztet, miért is illeti Istent imádat.” Azért mert Ő a Teremtő, mi pedig a teremtményei. „A szombat tehát Isten imádásának éppen a gyökerét érinti, mert semmi más intézmény nem tanítja ezt a nagy igazságot ilyen meggyőzően. Isten imádásának igazi alapját – nem csupán a hetedik napinak, hanem minden istentiszteletnek – a Teremtő és teremtményei közötti különbségben kell megkeresni. Ez a nagyszerű tény soha nem fakulhat meg, és ezt sohasem szabad elfelejteni.” Isten az Édenben azért rendelte el a szombatot, hogy az embert állandóan emlékeztesse erre az igazságra. Ameddig Istent azért imádjuk, mert Ő a teremtő, addig a szombat lesz ennek a jele és emlékeztetője. Ha a szombat egyetemes ünnep lett volna, az ember értelmével és szívével felfogta volna a Teremtőt, akit tisztelet és imádat illet, és soha senki nem lett volna bálványimádó, istentagadó vagy hitetlen. A szombat ünneplése az igaz Istenhez való hűségünk jele, ahhoz az Istenhez, „aki teremtette a mennyet és a földet és a tengert és a vizek forrásait”. Tehát az Isten imádására és parancsolatai megtartására felszólító üzenet a negyedik parancsolat megtartására különös súllyal szólít. – A nagy küzdelem, 437. o.

 

Amikor az Úr kiszabadította Egyiptomból Izrael népét, s rájuk bízta törvényét, akkor arra is tanította őket, hogy a szombat megünneplése által legyenek megkülönböztethetők a bálványimádóktól. Ez különböztette meg Isten fensőbbségének elismerőit azoktól, akik nem hajlandók teremtőjüknek és királyuknak ismerni el Istent. „Legyen közöttem és Izrael fiai között örök jel ez” – mondta az Úr, „megtartsák azért az Izrael fiai a szombatot, megszentelvén a szombatot nemzetségről nemzetségre, örök szövetségül” (2Móz 31:17, 16).

Amikor Izrael gyermekei kijöttek Egyiptomból, hogy Kánaánba vonuljanak, a szombat volt a megkülönböztető jel. Úgy ma is ez a jel különbözteti meg Isten népét a világtól, amikor kijönnek onnan, hogy belépjenek a mennyei nyugalomba. A szombat az Isten és népe között fennálló kapcsolat jele. Annak jele, hogy tisztelik Isten törvényét, s ez különbözteti meg a hű alattvalókat a törvényszegőktől.

Krisztus a felhőoszlopból jelentette ki: „Szombatjaimat bizony megtartsátok, mert jel ez énköztem és tiközöttetek nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, aki titeket megszentellek.” (2Móz 31:13) A világnak adott szombat Istennek, a Teremtőnek a jele. De jele annak is, hogy Isten szentel meg. A mindeneket teremtő hatalom teremti újjá az embert is Isten képmására. Akik szentnek tartják meg a szombatot, azoknak a megszentelődés jele ez a nap. Az igazi megszentelődés nem más, mint Istennel való összhang, Isten jellemével való egység. Úgy érhetjük ezt el, ha engedelmeskedünk az Isten jellemét tükröző elveknek. A szombat a megszentelődésnek is jele. Aki szívből engedelmeskedik a negyedik parancsnak, az az egész törvénynek engedelmeskedni fog. Az engedelmesség pedig megszentel. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 349–350. o.

 

A szent sátor elkészítéséhez a különféle értékes anyagokból igen sok kellett, de minden össze is gyűlt a bőkezű adományokból. Az emberek jó szívvel adtak, készségesen, örömmel. Vittek aranyat, ezüstöt, rezet, finom vásznakat, drágaköveket, különleges szöveteket, akáciafát, olívaolajat, fűszereket és még megannyi más szükséges dolgot. A munkájukat is felajánlották, hiszen a sátorhoz és annak berendezéséhez számos különleges tárgyat kellett szorgos művészi munkával elkészíteni. A szabók varrták meg a szent sátorban feladatot ellátó papok ruháit, valamint a főpap gazdagon kidolgozott öltözetének darabjait, a hósennel és a süveggel együtt.

Isten gazdagon megáldotta az izraelitákat az egyiptomiaktól a kivonulás előtt kapott ajándékokkal. Ekkor viszont ők fejezhették ki hálájukat a kegyelmes és hatalmas Istennek, aki vezette őket, és ez szívük mélyéről arra indította őket, hogy elvégezzék ezt a munkát az Ő dicsőségére. Olyan örömmel és bőségesen adakozott a nép, hogy idővel a felelősök ezt jelentették Mózesnek: „Többet hordott a nép ajándékba, mint amennyi az ÚR által parancsolt munka elkészítéséhez szükséges” (2Móz 36:4, ÚRK). Mózesnek ekkor le kellett állítani az adakozást, „Mert az egész munka elvégzéséhez elég volt az adomány, még felesleg is maradt” (2Móz 36:6, ÚRK).

A Szentlélek irányításával Isten képességeket és erőt adott az embereknek, hogy a pontos minta szerint elkészítsék a szent sátort. Bésaléelt, Aholiábot és másokat is „betöltötte… Istennek lelkével” (2Móz 35:31), ami azt jelenti, hogy mesteri fogások ismeretét, bölcsességet, művészi képességeket nyertek minden munka tökéletes elvégzéséhez. Ez roppant nagy feladat volt, és mindent pontosan a Mózesnek megmutatott minta szerint kellett elkészíteni. Nagy a jelentősége annak, hogy a Szentlélek ajándékát az emberek különböző képességeivel, szakértelmével hozza az Ige kapcsolatba, mindazzal, amire a szent sátor elkészítéséhez szükség volt. A Lélekkel való betöltekezés nem mágikus folyamat, és nem azt jelenti, hogy különleges lelki erők költöznek az emberekbe. Művének haladása és missziója teljesítése érdekében Isten képessé teszi a követőit arra, hogy valóra tudják váltani az Ő céljait, méghozzá jól.

Akik Isten fiai, azoknak a jelleme Jézus Krisztust képviseli. Munkájuknak Isten Fiának végtelen kedvessége, együttérzése, szeretete és feddhetetlensége szerez jó illatot. Minél inkább a Szentléleknek szenteljük elménket és testünket, annál kedvesebb lesz áldozatunk illata is. Ha az önmegtagadás és az önfeláldozás lelkülete tölti be mindazok szívét, akik Isten gyermekeinek vallják magukat, akkor mindannyian Jézust képviselik a világ előtt. A magukat Jézus követőinek vallók önzése okozza azt, hogy Krisztus evangéliuma oly erőtelen. Ha szívünkből kiűznénk minden önzést, a Krisztustól áradó élet vize – vagyis a feddhetetlenség és a halhatatlanság evangéliumi világossága – szétáradhatna a veszendő emberekre. Önzetlen odaadásunk által lelkeket nyerhetnénk meg Krisztusnak.

Isten úgy rendelkezett, hogy férfiak, nők és gyermekek tanuljanak Igéjéből, hogy Krisztus munkatársaivá válhassanak a mennyei ajándékok terjesztésének nagy művében. Akik erre a munkára vállalkoznak, azoknak Krisztushoz hasonlókká kell válniuk. Képmását kell hordozniuk, tiszta és önzetlen életet élniük, mint Ő. Túlságosan sokan vannak, akik miatt az emberek csak részlegesen értik meg Isten Fiának munkásságát. A menny Fensége, a dicsőség Királya, mégis „gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok”. Semmit sem tett önmaga érdekében, hanem örömmel adta életét, hogy megválthassa a világot. Helyről helyre járva jót cselekedett, és nekünk is ezt kell tennünk, ha a munkatársaivá akarunk válni. Az önzésnek, az önös élvezeteknek és az önmagunkért végzett szolgálatnak nincs helye az igazi keresztény ember életében.

Krisztus élete annak a példája, hogy mire képes a keresztény ember az Istentől kapott erői révén. Ne csüggedj, ha ajándékod nem olyan nagy, mint a társadé. Kínáld fel örömmel azt, amid van, és Isten meg fogja áldani erőfeszítéseidet. Minél közelebb kerülsz Krisztus vérző oldalához, a Szentlélek annál inkább hatalmába kerít, és szíved válaszolni fog hívására. Úgy fogsz dolgozni, ahogyan Ő dolgozott: szeretettel és önzetlenül. Hited megerősödik, miközben szeretettel és tiszta lelkülettel munkálkodsz. Mennyből megerősített erőddel képes leszel eleget tenni az Úr elvárásainak, eltökélt odaadással teljesíthetsz még nehéz feladatokat is, áldozatkész, szeretetteljes cselekedeteket vihetsz végre az Úrért. – Advent Review and Sabbath Herald, 1896. november 24.

Mózes gondosan ügyelt a szent sátor felállítására, és a mesterek nagy pontossággal követték azokat az utasításokat, amelyeket Mózes a Sínaihegyen kapott. A Biblia szövege a következőket veszi számba: 1) a szent sátor a különféle szövetekkel, kárpitokkal és tartozékokkal (2Móz 36:7-37); 2) a frigyláda (2Móz 37:1-9); 3) a szent kenyerek asztala (2Móz 37:10-16); 4) a gyertyatartó (2Móz 37:17-24); 5) a füstölőáldozati oltár (2Móz 37:25-29); 6) az égőáldozati oltár (2Móz 38:1­-7); 7) a rézmedence (2Móz 38:8); 8) a pitvar (2Móz 38:9-20); 9) a szent sátorhoz felhasznált anyagok (2Móz 38:21-31). A folytatásban 2Mózes 39. fejezete ír az efódról, a hósenről meg a papi öltözék többi darabjáról.

A szent sátorban végzett szolgálatok az evangélium látványos példázatai voltak, bemutatták Isten egész megváltási tervét. A különböző szertartások ábrázolták, hogy 1) Isten mennyire gyűlöli a bűnt, valamint hogyan rendezi azt el; 2) miként menti meg bűnbánó népét; 3) mi lesz a gonoszok sorsa; 4) hogyan biztosít az Úr gonoszság nélküli, csodálatos jövőt. Az év során két különböző, de egymáshoz szorosan kapcsolódó szolgálatot végeztek a szent sátorban: a naponkénti és az évenkénti szertartásokat, amelyek azt fejezték ki, hogyan kezeli Isten a bűnt és menti meg a bűnösöket. A naponkénti szentélyszolgálatokkal Isten arról biztosította a megtért hívőket, hogy megbocsátotta bűneiket, és kegyelméből üdvösséget ajánl nekik. Az üdvösség ajándékának elfogadásához áldozatot kellett bemutatni. Az áldozatok előremutattak a Messiás halálára, akinek „vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1:7). Ennek az ajándéknak a középpontjában a bűnvallás és Krisztus igazsága palástjának az elfogadása állt (Zsolt 32:1­2). Így a bűnbánó bűnös a bűnbocsánat bizonyosságát kapta, és örülhetett a megváltásnak.

Az engesztelés napján végezték az évenkénti szolgálatot, ami azt mutatta be, hogyan törli el Isten a bűnt, oldja meg a bűn problémáját és biztosít bűn nélküli jövőt (3Mózes 16. fejezet; Jn 1:29). Krisztusnak most a mennyei szentélyben végzett, két részből álló munkája szintén azt fejezi ki, hogy mit tesz értünk Isten (Zsid 7:25), és el fogja hozni a bűn problémájának végső megoldását (Dán 7:13-14, 22, 27; Dán 8:14; Jel 21:4). A szent sátor volt Isten imádatának helyszíne, ott dicsőítették Őt és adtak hálát neki. Az istentisztelet az Úrral való kapcsolat fenntartásának eszköze. Isten a hívőket közösségbe hívja magával.

A szentély felépítéséhez nagy és költséges előkészületeket kellett tenni. A legértékesebb és legdrágább anyagok nagy mennyiségét kellett összegyűjteni. Az Úr azonban csak önkéntes adományokat fogadott el. „Szólj az Izrael fiainak” – mondta Mózesnek –, „hogy szedjenek nékem ajándékokat; minden embertől, akit a szíve hajt arra, szedjetek nékem ajándékokat.” (2Móz 25:2) Ez isteni parancsot Mózes elmondta a gyülekezetnek. Az Isten iránti odaadás és az áldozatkészség lelkülete volt az első a magasságos Isten lakhelyének a készítésénél.

Az egész nép egyhangúlag válaszolt Mózes felhívására: „És eljőve mindenki, akit a szíve indíta, és akit lelke hajt vala, és hozának áldozatot az Úrnak, a gyülekezet hajlékának készítéséhez, és annak minden szolgálatához, és a szent ruhákhoz valókat. És jövének férfiak és asszonyok együtt, mind, akit szíve indított, hozának kapcsokat, függőket, gyűrűket, karperecet, mindenféle arany eszközöket; a férfiak is mind, akik aranyból hoztak áldozatot az Úrnak.” (2Móz 35:21–22) – Pátriárkák és próféták, 343–344. o.

 

A szent helyet úgy alkották meg, hogy az izraeliták részekre szedhették szét, és mindenhová magukkal vihették vándorlásuk közben. Ezért kisméretű volt, hosszúsága nem volt több tizenhat méter hetvenhat centiméternél, a szélessége és magassága pedig öt méter negyvenkilenc centiméternél. Mindazáltal nagyszerű építmény volt. Az épület és annak berendezése akácfa felhasználásával készült, amelynek anyaga tartósabb volt a Sínainál lévő bármely más fánál. A falak függőleges deszkalapokból álltak, amelyeket ezüst tokokba helyeztek be, és oszlopok, keresztgerendák tartottak szilárdan. Mindezt arannyal vonták be, és így az épületnek olyan látszatot adtak, mintha tömör aranyból készült volna. A tetőt négy réteg szőnyegből képezték ki. A legbelsőbb rétegét finom sodrott lenből „[…] kék, és bíborpiros és karmazsinszínűből, kérubokkal, mestermunkával készíték” el (2Móz 36:7). A másik három réteg pedig kecskeszőrből, vörösre festett kosbőrből és borzbőrből készült. Az egészet úgy rendezték el, hogy teljes védelmet nyújtott az egész épületnek.

Az épület belsejét két helyiségre osztotta egy értékes és szép kárpit, amelyet arany lemezekkel borított oszlopokra függesztettek fel. Az első helyiség bejáratát hasonló kárpit zárta el.

Az első helyiségben, vagyis a szent helyen volt a szent kenyerek asztala, a gyertyatartó és a tömjénezés oltára. A szent kenyerek asztala az északi oldalon állt… A papoknak erre az asztalra minden szombaton tizenkét kenyeret kellet helyezni két sorban elrendezve és tömjénnel meghintve… Délen helyezték el a hétágú gyertyatartót a hét lámpájával együtt. Karjait választékosan kidolgozott virágmintákkal díszítették. Ezek a virágminták a liliomokhoz hasonlítottak. Az egész gyertyatartó egy darab tömör aranyból készült… A kárpit előtt – amely elválasztotta a szent helyet, a szentélyt a szentek szentjétől, a legszentebb helyiségtől, az Isten közvetlen jelenlétének helyétől – állt a tömjénezés aranyból készített oltára… Ezen az oltáron a tüzet maga Isten gyújtotta meg, és ezt a tüzet gondosan ápolták. […]

A belső kárpit mögött volt a szentek szentje. Ez volt a középpontja az engesztelés és a közbenjárás jelképes szolgálatának. Ez képezte az összekapcsoló láncszemet a menny és a föld között. Ebben a helyiségben volt a szövetség ládája, a frigyláda, akácfából készített láda, amelyet kívül és belül arannyal vontak be, a fedele is színaranyból készült, és az egészet arannyal szegélyezték. Ebbe helyezték el a kőtáblákat, amelyekre maga Isten véste be a Tízparancsolatot. Ezért nevezték Isten szövetsége ládájának is, vagy frigyládának, mert a Tízparancsolat volt az alapja annak a szövetségnek, amelyet Isten az Izraellel kötött. – Pátriárkák és próféták, 347–348. o.

 

Mózes második könyvének utolsó fejezete (2Mózes 40. fejezet) ír a szent sátor felszenteléséről és a Tízparancsolat ajándékáról. A sátorszentelés eseménye volt a Sínainál töltött időszak csúcspontja. Isten dicsősége az Ő szentsége, jelleme, szeretettel teljes jelenléte, ami már önmagában a jóság (2Móz 3:5; 2Móz 33:18-19). Isten jelenléte betöltötte a szent sátort, és a felhőben, a sekina dicsőségében mutatkozott meg. Mózes második könyvének a vége kiemeli, hogy Isten vezette a népet, nappal a felhőben, éjjel pedig tűzoszlopban. A hébereknek nagyon is valóságos és erőteljes módon kellett tapasztalniuk nemcsak Isten létének valóságát, hanem azt is, hogy Ő állandóan közel van hozzájuk, úgy vezeti őket.
Mózes a második év első hónapjának első napján állította fel a szent sátort (2Móz 40:2, 17). Ekkor mindent fel is szentelt olajjal, így Áront és a fiait is felkente a papi szolgálatra (2Móz 40:9, 13-15). Végigment a szentek szentjén, a szentélyen, a pitvaron, és mindent az Úrnak szentelt, ezzel a folyamattal ünnepélyesen megnyitotta a szentélyben végzendő szolgálatokat (lásd még 4Móz 7:1). Mózes kizárólag ekkor léphetett be a szentek szentjébe, utána csak a főpap mehetett be, évente egyszer, az engesztelési napon (3Móz 16:2, 17).
A Biblia háromszor írja azt, hogy a „munka elkészült”: 1) a teremtés hetének végén, amikor Isten kijelentette, hogy teremtő munkája teljes lett (1Móz 2:1­3); 2) amikor a szent sátor elkészült: „Így végezte el Mózes a munkát” (2Móz 4:33, ÚRK); és 3) ez akkor is elhangzott, amikor elkészült Salamon temploma (1Kir 7:51).
A teremtés és Izrael szentélye közötti kapcsolat rámutat a kozmikus dimenzióra, arra az időre, amikor az Úr majd a megváltottakkal együtt lakozik az Új Földön, az Új Jeruzsálemben, ami „az Isten sátora” (Jel 21:2­3; vö. 22:1­4).
Amikor Isten jelenléte betöltötte a szent sátort (2Móz 40:34), ez volt a csúcspontja azoknak az eseményeknek, amelyek Mózes születésével kezdődtek, aztán a tíz csapással Isten győzelmet aratott Egyiptom istenei felett, az izraeliták kiszabadultak Egyiptomból, az egyiptomi hadsereg vereséget szenvedett, és végül Isten kinyilatkoztatást adott a Sínai-­hegyen.

Szavakkal nem lehet leírni a szentély belsejének dicsőségét: az arany lemezekkel borított falak visszatükrözték az arany gyertyatartóból kisugárzó fényt; a fénylő angyalokkal gazdagon hímzett szőnyegek ragyogó színei; az aranytól fénylő asztal és a tömjénező oltár; a második kárpit mögött elhelyezett szent láda titokzatos kérubjaival és a felette lebegő szent „Sechina”-val, azaz Jahve jelenlétének látható szimbólumával, mindez csak homályos visszatükröződése Isten templomának, amely a mennyben van, és az ember megváltásáért végzett mű nagy központja.

Körülbelül fél évig voltak elfoglalva a sátor felépítésével. Amikor az építkezést befejezték, Mózes ellenőrizte az építők minden munkáját, és a szent sátort összehasonlította azzal a mintával, amit a hegyen mutattak meg neki, és azokkal az utasításokkal, amelyeket Istentől kapott.

„És megtekinte Mózes minden munkát, és ímé elkészíték azt, úgy készíték el, amint az Úr parancsolta vala, és megáldá őket Mózes.” (2Móz 39:43) Izrael sokasága buzgó érdeklődéssel gyűlt össze, hogy megtekintse a szent épületet. Mialatt tiszteletteljes megelégedéssel elmélkedtek azon, amit láttak, a felhőoszlop a szentély fölé vonult, és leereszkedve beburkolta azt. „És a felhő befedezé a gyülekezet sátorát, és az Úrnak dicsősége betölté a hajlékot.” (2Móz 40:34) Így nyilatkozott meg Isten fensége, és egy ideig Mózes sem léphetett be a szent helyre. A nép elérzékenyülve nézte a kezük munkáját elfogadó jelet. Ünnepélyes félelem és tisztelet nyugodott meg mindenkin. Szívük boldogsága az öröm könnyeiben fejeződött ki, és a hála szavait halkan mondták el azért a tényért, hogy Isten leereszkedett hozzájuk, hogy közöttük lakozzék. – Pátriákák és próféták, 349. o.

 

Miután befejezték a szentsátor építését, „a felhő befedezé a gyülekezet sátorát, és az Úrnak dicsősége betölté a hajlékot. És Mózes nem mehete be a gyülekezet sátorába, mert a felhő rajta nyugovék, és az Úrnak dicsősége tölté be a hajlékot. És mikor a felhő felszáll vala a hajlékról, az Izrael fiai elindulának; így lőn egész utazásuk alatt. Ha pedig a felhő nem szálla fel, ők sem indulának el, míg csak fel nem szálla. Mert az Úrnak felhője vala a hajlékon nappal, éjjel pedig tűz vala azon, az Izrael egész háznépének láttára, egész utazásuk alatt.” A szent sátrat úgy alkották meg, hogy az izraeliták részekre szedhették, és mindenhová magukkal vihették vándorlásuk közben. – Spiritual Gifts, 4a. köt., 10. o.

 

Amikor csak Isten megnyilatkozott népének, a világosság mindig jelenlétének szimbóluma volt. Világosságot foglalt magába a felhőoszlop nappal és a tűzoszlop éjjel, ez vezérelte Izrael hatalmas seregeit. Félelmetes fenségben ragyogott a világosság az Úr körül a Sínai-hegyen. Világosság nyugodott a sátorban a szövetség ládája felett. Világosság töltötte be Salamon templomát a felszenteléskor. Világosság borította Betlehem dombjait, amikor angyalok hozták a megváltás üzenetét az őrködő pásztoroknak. – Jézus élete, 464. o.

 

Jézus testet öltése titok, amit a megváltottak az egész örökkévalóságon át tanulmányozni fognak. János apostol kijelenti: Krisztus emberi testet öltött, amivel bemutatta, hogy valóban velünk lakozik. A testté lett Jézus arra emlékeztet, hogy az ótestamentumi időben Isten az izraeliták között lakozott a Sínai­-félszigeten, a szent sátorban, amikor az ígéret földje felé haladtak a pusztában.

A testet öltött Jézus az emberekkel sátorozott. Milyen hatalmas ajándék! Az örökkévaló Isten lejön hozzánk, közülünk valóvá lesz, ezzel biztosít arról, hogy Ő valóban „Immanuel… Velünk az Isten” (Mt 1:23).

Mt 18:20 versében Jézus azt mondta, hogy ha ketten­-hárman öszszegyűlnek az Ő nevében, ott lesz közöttük. A Szentlélek által van népe között. Krisztus hívja a követőit, hogy maradjanak szoros kapcsolatban vele: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom, és ő énvelem” (Jel 3:20, ÚRK).

Az Új Jeruzsálem a mennyből leszáll a földre: „Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük” (Jel 21:3, ÚRK). Az Új Jeruzsálemben nem lesz templom (Jel 21:22), mert az egész város templom, Isten szentélye, amelynek hosszúsága, szélessége és magassága is egyenlő (Jel 21:16), kocka formájú, amilyen a szentek szentje volt a szentélyben. Isten közvetlen közelségében lakozunk majd az örökkévalóságon át a bűn, halál és szenvedés nélküli világban.

Mintegy kétezer évvel ezelőtt titkot hordozó szózat hangzott a mennyben Isten trónjáról: „Ímé jövök!” (Zsolt 40:8) „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem […] Ímé itt vagyok (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy cselekedjem, óh Isten a te akaratodat.” (Zsid 10:5–7) Ezek a szavak hirdették meg annak a tervnek a beteljesedését, amely örök időktől fogva rejtve volt. Elérkezett az ideje, hogy Krisztus világunkba jöjjön, és testet öltsön. Ő mondta: „testet alkottál nekem” (Zsid 10:5). Ha abban a dicsőségben jelenik meg, amely az övé volt Atyja oldalán a világ létezése előtt, nem viselhettük volna el jelenlétének fényét. Hogy szemlélhessük Őt, és ne semmisüljünk meg, ezért eltakarta dicsőségét. Istenségét emberi természet fedte – láthatatlan dicsőségét látható emberi formába rejtette.

E nagyszerű tervnek voltak előrevetített árnyékai: a jelképek és a szimbólumok. Az égő csipkebokor, amelyben Krisztus Mózesnek megjelent, Istent nyilatkoztatta ki. Az istenség bemutatására választott szimbólum csak egyszerű bokor volt, amin látszólag nem volt semmi figyelemre méltó, mégis magába rejtette a Végtelent. Az örök irgalmú Isten a legszerényebb jelképbe burkolta dicsőségét, hogy Mózes meg ne haljon, amikor rátekint. Ugyanígy érintkezett Isten Izraellel nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban; kinyilatkoztatta akaratát az embereknek, és megismertette velük kegyelmét. Isten elrejtette dicsőségét, eltakarta fenséges ragyogását, hogy a véges ember gyönge szemével rátekinthessen. Krisztusnak „a mi nyomorúságos testünk”-ben (Fil 3:21) kellett eljönnie, „emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil 2:7). A világ szemében nem volt ékessége, ami miatt vonzódtak volna hozzá, mégis Ő volt a testet öltött Isten, a menny és a föld világossága. Dicsőségét eltakarta, nagyságát és fenségét elrejtette, hogy közelébe juthasson a szomorú, megkísértett embernek.

Isten Mózes által parancsot adott Izraelnek: „Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” (2Móz 25:8), és a szentélyben, népe között lakozott. A pusztában, fáradságos vándorlásuk egész ideje alatt velük volt jelenlétének szimbóluma. Hasonlóképpen állította fel szentélyét Krisztus az emberiség táborának közepén. Sátorát az emberek sátrai mellé helyezte, hogy közöttük lakhasson, s megismertesse velük isteni jellemét és életét. „És az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki tejes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14)

Mivel Jézus lejött a földre és köztünk élt, tudjuk, hogy Isten ismeri megpróbáltatásainkat, és együtt érez velünk fájdalmainkban. Ádám minden leszármazottja tudatában lehet annak, hogy Teremtőnk a bűnösök barátja. Minden kegyelmet hirdető tanítás, minden örömről szóló ígéret, minden szeretetből fakadó cselekedet, a Megváltó földi életének egész isteni vonzereje azt hirdeti, hogy „velünk az Isten” (Mt 1:23). – Jézus élete, 23–24. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „A szentély és szolgálata” c. fejezet, 310–316. o.

„A szent sátor építését megelőzte Isten szabadító tette, vagyis az, hogy Izraelt kiszabadította az egyiptomi rabszolgaságból. Majd kész volt tartós szövetséges kapcsolatba lépni népével, hogy az Istenük legyen, ők pedig a népe (2Móz 6:7). A szövetség törvénye határozza meg, hogyan viszonyuljanak az emberek hozzá és egymáshoz. A szent sátor valóban a találkozás helye volt, ahol az emberek találkozhattak Istennel. Csak a szabadítás és az Istennel való tartós szövetség megkötése után járulhatott a nép Isten elé a lakóhelyén” (Andrews Bible Commentary: Old Testament. „Exodus”. Berrien Springs, MI, 2020, Andrews University Press, 226. o.).
Ellen G. White leírja, hogy mi volt a szentélyszolgálatok célja: „Így a szent sátor szolgálatában és később a templom szolgálatában Izrael népét minden egyes nap Krisztus halálára és szolgálatára vonatkozó nagy igazságra tanította. Évente egyszer pedig gondolataikat a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem záró jelenetére, a világegyetemnek a bűntől és a bűnösöktől való végső megtisztítására irányította” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 316. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 4Mózes 34 – 5Mózes 4; Ellen G. White: Az apostolok története, 39. fejezet

1. Mely törzs élt a városokban?

2. Hogyan szólították Mózest József családjának fejei?

3. Mi miatt haragudott meg Isten Mózesre?

4. Milyen volt a hegy, amelyről az Úr kihirdette szövetségét?
 

Általános áttekintés
 

Mielőtt az izraeliták nekifogtak volna a szent sátor építésének, specifikus tanításokat és figyelmeztetéseket kaptak a szombat megtartására vonatkozóan (2Móz 35:1–3). Az embereknek a munkálatok alatt meg kellett ünnepelniük „az Úr nyugodalmának szombatját” (2Móz 35:2).

Isten átadta Mózesnek a sátor terveit, amelyek útmutatásokat tartalmaztak annak megépítésére vonatkozóan (2Móz 25–31). Eljött a tulajdonképpeni építkezés ideje. Előbb összegyűjtötték az építkezési anyagokat (2Móz 35:4–29; 36:4–7), majd kiválogatták a mestereket (nők is voltak közöttük, ld. 2Móz 35:25–26), akik betöltekeztek Szentlélekkel, hogy művészi érzéküket és szaktudásukat (2Móz 35:30–36:4) a leghatékonyabban a sátor építésére szenteljék. Ha a különböző ruhadarabok megvarrásához szükséges aprólékos munkát is beleszámítjuk, összesen tíz fő elemet kellett elkészíteni:

•       a sátrat (2Móz 36:8–38)

•       a frigyládát (2Móz 37:1–9)

•       az asztalt (2Móz 37:10–16)

•       a gyertyatartót (2Móz 37:17–24)

•       a füstölő oltárt (2Móz 37:25–28)

•       a szent kenet olaját (2Móz 37:29)

•       a mosdómedencét (2Móz 38:8)

•       a pitvart (2Móz 38:9–20)

•       a papi szolgálati ruhákat és a főpapi ruhát (efódot; 2Móz 39:1–31) 2Mózes 38:21–31 szakaszában fel vannak sorolva az építkezéshez használt drága fémek: több mint 1 tonna arany, körülbelül 3,75 tonna ezüst, valamint 2,5 tonna bronz. Mózes ellenőrizte a munkálatokat, és megállapította, hogy mindent „úgy csinálának, amint az Úr parancsolta vala” (2Móz 39:32). Ez a mondat még kétszer megismétlődik ebben a fejezetben, kisebb szórendi különbségekkel (2Móz 39:32, 42). Mózes nagyon meg volt elégedve a megvalósított munkával, és megáldotta a munkásokat (2Móz 39:43b).

A sátrat – Isten útmutatása alapján (2Móz 40:1–2) – az első hónap első napján kellett felállítani, ami azt jelenti, hogy Izrael Egyiptomból való távozása után majdnem egy évvel már készen is volt a szent sátor (ld. 2Móz 12:2, 6; 40:17). Amikor a nagy sátor elkészült, összeszerelték és elhelyezték a belső és külső terek specifikus elemeit, kezdve a szentek szentjével, egészen a pitvarig. A helyiségeket lepel választotta el egymástól (három különböző leplet említ a Kivonulás könyve [2Móz 40:3, 5, 8; illetve 2Móz 40:21, 28, 33]).

A hívők számára Isten jelenléte a minden. Neve: „Vagyok, aki vagyok”, „Leszek, aki leszek”, aminek jelentése, hogy Ő az örökkévaló, mindenütt jelenvaló Isten. Amikor az Úr maga magyarázza nevének jelentését, hangsúlyt kap a jelenléte (2Móz 3:13–15).

A Kivonulás könyve ezen szakaszának – a szent sátorra vonatkozó résznek – a legfontosabb témája Isten jelenléte. Isten kérte tőlük a szentély megépítését, mivel szeretett volna kézzelfogható módon népével lenni, közöttük lakozni, hogy láthassák dicsőségét, a sekinát. Az izraelitákat nap közben Isten felhő formájában megnyilatkozó jelenléte vezette, és ugyanez a felhő éjszakára tűzoszloppá változott. Amikor a felhő a sátor fölé emelkedett, az izraeliták útnak indultak, és így volt ez teljes vándorlásuk alatt. Ha Isten magukra hagyta volna őket, bukásra lettek volna ítélve, megsemmisültek, meghaltak volna.

A sátorépítés csúcspontját az a pillanat jelentette, amikor „az Úrnak dicsősége betölté a hajlékot” (a kifejezés megismétlődik, ami hangsúlyt kölcsönöz a kijelentésnek: 2Móz 40:34–35); a felhő behatolt és betöltötte a sátor belsejét, ami Isten jelenlétének látható jele volt. Az Isten dicsőségével megtelt sátor a Kivonulás könyvének helyes végkonklúziója (2Móz 40:34–35), aminek segítenie kell az embereket Isten jelenlétét ápolniuk saját életükben.

Isten már megmutatta jelenlétét Egyiptomban (2Móz 8:20­23). Kivezette az izraelitákat a Nílus menti országból (2Móz 12:51), és megmentette őket a Vörös­tengeren (2Móz 14:30,31). Mannát adott nekik (2Móz 16:14,15), és a szombat által megtanította őket arra, hogy Ő a Teremtőjük, aki velük van. A szombat nem más, mint a „velünk az Isten” valósága (1Móz 2:2,3). Megígéri népének, hogy velük lesz, bárhol is említik a nevét (2Móz 20:24, NTR). Üdvözítő jelenléte irányító jelenlét, mert Isten különböző beavatkozásokon keresztül segítette Izrael népét, hogy kapcsolati és átalakító jelenléte révén haladjanak előre.

Betöltekezve Isten Lelkével

Isten nemcsak a hajlék tervrajzát adta meg, és kérte az izraelitákat, hogy építsenek szentélyt, hanem „be is töltötte” a népet Isten Lelkével (2Móz 31:3; 35:31), ami lehetővé tette számukra, hogy megépítsék a szent sátrat (2Móz 31:1–11; 35:30–36:1).

Mit jelent a Szentlélekkel való betöltekezés? A bibliai szöveg egyértelmű választ ad: Isten bölcsességgel és tudással ruházta fel az embereket, olyan készségekkel, képességekkel és művészi érzékkel, amelyek segítségével szőnyegkészítő­, nemesfém­, kőés fafeldolgozó mesterségeket sajátíthattak el, s így hozzájárulhattak a szent sátor felépítéséhez. Nem történt tehát itt semmiféle mágikus vagy titokzatos dolog, nem szellemek vagy túlvilági erők vették hatalmukba az embert; a Szentlélek adott nekik lelki ajándékokat, képességeket és művészi érzéket, hogy ezek által Isten munkája – igazságának és küldetésének hirdetése – előrehaladjon. Mózes idejében Bésaléel és Aholiáb volt az, aki ilyen kimagasló adottságokkal rendelkezett. Amikor Isten Lelke betölti az embert, képessé teszi arra, hogy új dolgokat tegyen meg az Ő ügyéért.

Ugyanez igaz akkor is, amikor Isten Lelke van valakin. Ez a formula először Bálám történetében szerepel a Bibliában (4Móz 24:2): a Szentlélek különleges kinyilatkoztatást adott Bálámnak, aminek folytán képessé vált prófétálni. Bírák könyvében hétszer szerepel az „Úr Lelke vala rajta” kifejezés, mégpedig olyan bírák esetében (Othniel [Bír 3:10], Gedeon [6:34], Jefte [11:29] és Sámson [13:24–25; 14:5–6, 19; 15:14]), akiknek

hatalmat adott az Úr munkája gondozására, védelmére és beteljesítésére. Hasonló jelentés rejlik a Szentlélekben való keresztségre (Mt 3:11; Mk 1:8; Lk 3:16) és a Szentlélek befogadására vonatkozó kifejezésekben is (ApCsel 2:38).

A földi és a mennyei szentély
Az Úr megparancsolta Mózesnek, hogy építsen szentélyt a Sínai­hegyen mutatott minta (héber tabnit; 2Móz 25:9) vagy terv (héber mispat, szó szerint „ítélet”; 2Móz 26:30) alapján. Ez a modell a mennyei szentély emberi helyzetünkhöz és állapotunkhoz igazított, miniatűr ábrázo­lása volt (Zsid 8:1–2).

A földi szentély nem a mennyei szentély egy az egyhez arányú másolata. Pál apostol segít megérteni a mennyei és a földi szentély közti nagy különbséget. Ihletett kijelentése szerint a papok „mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szolgálnak” (Zsid 8:5, NTR); a földi szentély a mennyei valóságnak csupán az árnyéka. Nagyon találó illusztráció.

Hasonlítsuk össze az embert és az árnyékát! Egy személy árnyéka ugyanolyan valóságos, mint maga az árnyékot vető ember; az árnyék azonban csak nagyon gyenge tükörképe az embernek. Alakja, mérete a nap állásától függ, és legfeljebb csak azt találhatja ki a megfigyelő, hogy férfi vagy nő, magas vagy alacsony, kövér vagy sovány az illető. Az árnyékból nem következtethetünk a személy korára vagy arckifejezésére, nem árul el semmit a személy gondolatairól, érzelmeiről, céljairól, tudásáról, munkájáról, társadalmi helyzetéről, szakmai pozíciójáról, célkitűzéseiről, álmairól, terveiről, csalódásairól. Elég, ha ezen a példán keresztül megmutatjuk, hogy vigyáznunk kell, a mennyei szentélyt ne korlátozott gondolkodásunkhoz, tudásunkhoz és tapasztalatainkhoz igazítsuk.

Az eredeti mennyei templom méretben, térben és a felhasznált anyagok tekintetében összehasonlíthatatlan. A mennyei szentély az a hely, ahol Isten lakik, egy palota királyi trónussal (Jer 17:12), az a hely, ahol a világegyetem Isten imádatára gyülekezik (Ézs 14:13). Ez a mennyei parancsnoki központ, ahol Isten ítéletei születnek (Zsolt 11:4–5; 18:6; 18:6; 57:3; 76:8; 102:19; 123:1). Ahogy Isten, az angyalok és a mennyország valóságos, úgy a mennyei szentély is az.

A földi szentély szertartásai az üdvösség egy nagyon fontos aspektusát szemléltetik. Megtudjuk általuk, hogyan üdvözít Isten, és miként oldja meg a bűn és a bűnösök problémáját. A földi szentély az üdvösség tervével kapcsolatos fő funkciókat tükrözi. Naponta voltak olyan istentiszteleti szolgálatok, amelyek a hívőnek bocsánatot és üdvbizonyosságot nyújtottak.

Az éves istentiszteletek a bűn problémájának végső és objektív megoldását szemléltették: a gonosz megszűnik létezni, és teljesen kiirtatik. Ennek eredményeképpen Isten szereteten, igazságon és igazságosságon alapuló jelleme felmagasztaltatik, igazolást nyer és az egész világmindenség által kinyilvánításra kerül, mivel Isten nyíltan kinyilatkoztatta, kimutatta szeretetét. Minden teremtmény fel fogja ismerni Isten dicsőségét, szuverenitását, hatalmát, és dicsérni fogja Őt jóságáért és igazságosságáért. Minden ember teljes áhítattal fog meghajolni előtte (Fil 2:9–10; Jel 15:4), és kivétel nélkül mindenki hirdetni fogja, hogy Isten a szeretet.

1. Megfogalmaz­-e Isten valamely előzetes kérést vagy feltételt ahhoz, hogy valaki megkaphassa a Szentlélek ajándékát? Olvasd el figyelmesen Péter apostol pünkösdi prédikációját: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szentlélek ajándékát” (ApCsel 2:38). Mit jelent számodra ez az ígéret?

2. Sokan imádkoznak a Szentlélekért, hogy birtokolják a maguk számára, csakhogy a valóságban a Szentléleknek kell birtokolnia és felhasználnia az embert. Ő képez ki bennünket a szolgálatra. Ne felejtsd el, hogy minden hívőnek van legalább egy lelki ajándéka, mellyel másokat szolgálhat. Te milyen lelki ajándékot kaptál Istentől? Milyen lelki ajándékokra van szükséged ahhoz, hogy hasznos légy Isten, az Ő egyháza és a társadalom számára?

3. Hogyan ápolhatjuk Isten jelenlétét az életünkben? Melyek azok a tevékenységek, amelyek megakadályozhatják örömünk kiteljesedését Megváltónk jelenlétében?

4. Miért annyira fontos a bűn kiirtása földünkről a kezdeti harmónia helyreállítása szempontjából? Ellenőrzésünk alá vonhatnánk a gonoszt, ha Isten örökké megengedné a létezését? Magyarázd meg a válaszodat! Ha a gonosz önmegsemmisítő, mennyi ideig maradna fenn, ha Isten nem lépne közbe és pusztítaná el?