A szövetség és a minta

E heti tanulmányunk: 2Mózes 24:1-18; 2Mózes 25:1-9; 2Mózes 31:1-18; 3Mózes 10:1-2; Ezékiel 36:26-28; 1Korinthus 11:23-29

Az Úr Isten, a Teremtő, a Megváltó a népével akart lenni, közöttük kívánt lakozni. Szoros közösségre teremtett bennünket önmagával. A tartalmas emberi kapcsolatok építéséhez időre és erőfeszítésre van szükség, és ugyanez igaz az Istennel való, függőleges kapcsolatunkra is. Lehet ez felemelő tapasztalat, amelyben fejlődünk, de csak akkor, ha időt töltünk az Úrral. Gyakorlati szempontból ez azt jelenti, hogy tanulmányozzuk Igéjét (Isten szól hozzánk), imádkozunk (kitárjuk előtte szívünket) és bizonyságot teszünk, beszélünk Krisztus haláláról, feltámadásáról és visszatéréséről (bekapcsolódunk Isten missziójába). Isten áldását élvezve áldás csatornái leszünk mások számára.
Isten legyen a figyelem középpontjában, ne mi (Zsid 12:1-2)! A vele való kapcsolat által Ő képes erőt adni nekünk, hogy kövessük a tanításait, ezért engedelmeskedünk Szavának. Nem is csoda, hogy az Írás így mutatja be Krisztus követőinek végidei nemzedékét: „akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét” (Jel 14:12).
Valójában egyszerű: szeretjük Istent, és szeretetből engedelmeskedünk neki.

Szeptember 6. – A nevelés napja (gyűjtés)

Isten szól hozzánk Igéjében is. Abban még világosabban nyilatkozik meg jelleme, hozzánk való viszonya és nagy váltságterve. Előttünk fekszik a próféták, az ősatyák és a többi szent férfiak története. Mindannyian „hozzánk hasonló természetű” emberek voltak (Jak 5:17). Látjuk, hogy hozzánk hasonlóan nekik is küzdeniük kellett a csüggedésekkel, kísértésekkel, de mégis mindannyiszor felülkerekedtek, és Isten kegyelme által győzelmet arattak. Ha példáikat látjuk, az életszentségre irányuló törekvéseinkhez bátorságot merítünk. Ha azon fenséges tapasztalatokról olvasunk, melyeket ezek a férfiak szereztek, ha azt a fényt, szeretetet és áldást szemléljük, melyeknek örvendhettek, ha arról a munkáról olvasunk, melyet a nekik adott kegyelem által elvégezhettek, akkor ugyanaz a Lélek, mely ihlette őket, felgyújtja ma bennünk is a lelkesedés szent lángját; teljes szívünkből vágyakozunk hozzájuk hasonló jellemre és hozzájuk hasonlóan járni Istennel.

Jézus azt mondta az ótestamentumi iratokról – és mennyivel inkább áll ez az újszövetségiekről –: „Ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam” (Jn 5:39). Róla, a Megváltóról, kiben összpontosul minden reményünk az örök életre. Hiszen az egész Szentírás Krisztusról beszél. Mert a teremtésről szóló első tudósítástól kezdve, „és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3), a befejező ígéretig: „és ímé hamar eljövök” (Jel 22:12), az Ő művéről olvasunk, és az Ő hangját halljuk. Ha meg akarjátok ismerni az Üdvözítőt, kutassatok a Szentírásban! Isten Igéje töltse be egész szíveteket!

Ez az élő víz, mely égető szomjúságotokat csillapítja; ez a mennyei élő kenyér. Jézus kijelenti: „Ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek” (Jn 6:53); ennek magyarázatául pedig: „A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet” (Jn 6:63). Testünk abból épül fel, amit eszünk és iszunk; ugyanez a dolgok természetes rendje a világban is: amin elmélkedünk, amin gondolkozunk, az ad lelki, szellemi lényünknek erőt és színt. – Jézushoz vezető út, 87–88. o.

 

Semmi sem képes értelmünket jobban erősíteni, mint a Szentírás beható tanulmányozása. Nincs könyv, melynek tartalma olyan hathatósan emelné gondolatainkat, fejlesztené szellemi erőinket, mint a Biblia, mély és nemesítő igazságaival. Ha Isten szavát úgy tanulmányoznánk, mint kellene, akkor magas fokú értelmet, lelki nemességet és jellemszilárdságot láthatnánk az emberek között, amilyet ma nagyon ritkán látunk.

A Szentírás felületes olvasásából azonban kevés hasznunk lesz. Lehet, hogy valaki elejétől végéig elolvassa a Bibliát anélkül, hogy észrevenné rejtett szépségeit és megértené mélységes lelki kincseit. Egy-egy íráshely alapos tanulmányozása, míg azt teljesen megérthetjük, amíg Isten üdv és váltságterve tisztán áll előttünk, többet ér, mint sok fejezet gyors átolvasása, ha ezzel meghatározott célunk nincs, és belőlük nem vonunk le tanulságokat. Legyen a Biblia állandóan velünk! Olvassuk, valahányszor alkalom van rá, véssük szövegeit emlékezetünkbe! Ha az utcán járunk-kelünk, olvashatjuk egy-egy fejezetét, elmélkedhetünk azon és emlékezetünkbe véshetjük. – Jézushoz vezető út, 90. o.

 

A Biblia élő Istene a kapcsolatok Istene. Nem valamilyen dolog vagy program adja Urunk fontosságát, hanem a személye. Isten komolyan odafigyel az emberekre, és tevékenységeinek elsődleges célja, hogy személyes kapcsolatot építsen velünk. Végtére is Ő a „szeretet” Istene, tehát fontosnak kell tartania a kapcsolatokat, hiszen enélkül hogyan is létezhetne szeretet?

Jézus kijelentette: „És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok” (Jn 12:32). Isten számára nemcsak etikus viselkedésünk, helyes tantételeink vagy megfelelő tetteink a fontosak, hanem mindenekelőtt az, hogy személyes, meghitt viszonyban legyünk vele. A kapcsolatokról szól a teremtéskor adott mindkét intézmény (1Mózes 1–2. fejezet): az első az Istennel való függőleges kapcsolat (a szombat), a második pedig az emberek közötti vízszintes kapcsolat (a házasság).

A Sínai­-hegynél a szövetség beiktatásának kellett megerősítenie azt a különleges köteléket, amit Isten a népével kívánt fenntartani. A szertartás során a nép kétszer is hangos kiáltással fogadta, hogy engedelmeskednek minden kérésének: „Mindazt megtesszük, amit az ÚR parancsolt!” Komolyan is gondolták, csak nem voltak tisztában saját megtörtségükkel, gyengeségükkel, erőtlenségükkel. Mózes a szövetség vérét hintette a népre, ami azt fejezte ki, hogy Izrael csakis Krisztus érdemei által lehet képes követni Isten útmutatásait. Nem akarjuk elfogadni, hogy emberi természetünk törékeny, gyenge és teljes egészében bűnös. Bűnös hajlamaink vannak. Ahhoz, hogy jót cselekedjünk, külső segítségre van szükségünk, amit csak felülről kaphatunk, Isten kegyelmének erejéből, az Igéből és a Szentlélektől, de a rendelkezésünkre álló megannyi segítség dacára is olyan könnyen jön számunkra a rossz, nem igaz?

Az Istennel való szoros, személyes kapcsolat ezért volt olyan lényeges a nép számára akkor, a Sínai­-hegynél, mint ahogy számunkra is az most.

Kié a szívünk? Kivel foglalkoznak gondolataink? Kiről és miről beszélünk legszívesebben? Kié leghőbb érzelmünk és legjobb erőnk? Ha Krisztuséi vagyunk, gondolataink felé irányulnak. Övé legédesebb érzelmünk. Akkor mindenünket – amik vagyunk és amivel rendelkezünk – neki szenteljük. Kívánunk hozzá hasonlítani, óhajtjuk Lelkének leheletét; vágyunk akaratát teljesíteni és neki tetsző életet élni. Akik a Krisztus Jézusban új teremtmények, a Lélek gyümölcseit termik: a szeretetet, az örömet, a békességet, a türelmet, a barátságot, a jóságot, a hitet, a nyájasságot és a mértékletességet. Nem találnak többé örömet a régi élvezetekben, hanem az Isten Fiában való hit által nyomdokait követik, az Ő jellemét tükrözik vissza, és „megtisztítják magukat, amint hogy Ő is tiszta”. Amit régente gyűlöltek, azt most szeretik; s amit régebben szerettek, azt most gyűlölik. Akik azelőtt büszkék és akaratosak voltak, most nyájasak és alázatosak; akik azelőtt a hiúság és az önérzet rabjai voltak, most szerények és komolyak lesznek. Az iszákos mértékletes és józan, a szemérmetlen pedig erényes lesz. A világ hiú szokásait elhagyják. Az igaz keresztény nem a „külső díszt” keresi, hanem a „szívnek elrejtett emberé”-t, „a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával” (1Pt 3:3–4). 
Ha mint tévelygő, bűnös lények Krisztushoz jövünk, ha megbocsátó kegyelmének részeseivé leszünk, akkor szeretet fakad a szívünkben, akkor minden teher könnyű, mert Krisztus igája gyönyörűséges. A kötelesség öröm és az áldozat élvezet. Életünk eddigi homályos útját az igazság napja fogja bevilágítani.
Krisztus jellemének szeretetreméltósága látható lesz tanítványaiban. Neki öröme telt Isten akaratának teljesítésében. Isten iránti szeretet és szent buzgalom volt a Megváltó életét uraló erő. A szeretet dicsőítette és nemesbítette összes cselekedeteit. A szeretet: Istentől jön. Csak olyan szívekben található, melyekben Jézus uralkodik. „Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket!” (1Jn 4:19) Az isteni kegyelemből újjászületett szívben a szeretet képezi minden cselekedet indítórugóját. Megváltoztatja a jellemet, vezeti és kormányozza az indítékokat, zabolázza a szenvedélyeket, legyőzi az ellenséges indulatokat, és nemesbíti a kedélyt. Ha ezt a szeretetet ápoljuk lelkünkben, az megédesíti lelkünket, és nemesbítő hatást árasztunk környezetünkre. – Jézushoz vezető út, 58–59. o.

Az Istennel kötött szövetség szilárd megerősítése után Mózes ismét felment a Sínai­-hegyre. Az út elejét nem egyedül tette meg, hetvenhárom izraelita vezető kiváló társaságában haladt felfelé. A vezetők számára ez volt a legnagyszerűbb élmény: látták Istent (teofánia), ezt a különlegességet a szöveg kétszer is kiemeli. Ekkor a vezetők együtt ettek, amivel megpecsételték az Istennel kötött szövetséget. A lakomán Izrael Istene volt a vendéglátójuk, hatalmas megtiszteltetésben részesítette őket.

A bibliai időkben (és bizonyos fokig még ma is) a Közel­-Keleten a közös étkezést rendkívül fontosnak, nagy megtiszteltetésnek, kiváltságnak tartották. Ilyenkor alkalom adódott megbocsátásra és barátságok szorosabbá fonására. Ezek az események azt is jelzik, hogy az emberek számíthatnak egymásra, összetartanak válságokban és problémás helyzetekben is. Amikor együtt ettek, szavak nélkül azt ígérték egymásnak: ha bármi történne a másikkal, kötelességüknek tartanák, hogy a segítségére siessenek. A meghívást nagy kedvesség jelének tekintették, amiben nem mindenki részesült.

A meghívás visszautasítása azonban az egyik legnagyobb sértésnek számított. Ezek a gondolatok is segítenek jobban megérteni olyan újszövetségi történeteket, amelyekben Jézust erősen bírálták, amiért bűnösökkel evett együtt (Lk 5:30). Az úrvacsora megünneplésével a hívők szorosabbra fonták kapcsolatukat más, hozzájuk hasonló bűnösökkel. Az úrvacsora elfogyasztásával a Jézusban nyert bűnbocsánatot és üdvösséget ünnepeljük (lásd Mt 26:26-30; Mk 14:22-25; 1Kor 11:23-29).

Szomorú, hogy azok közül, akik akkor felmentek Mózessel a hegyre, néhányan később bűnbe estek, ami az életükbe került (lásd 3Móz 10:1-2, 9). Az Istennel szerzett mély tapasztalat hatása sem változtatta meg őket, nem tértek meg. Komoly tanulság ez arra nézve, hogy ha az ember ismeri is az igazságot és részesül szent kiváltságokban, attól még nem tér meg automatikusan. Ilyen tapasztalatok után nekik lehetett volna a legkevésbé olyan nagy bűnt elkövetni, mint amit tragikus módon megtettek.

Most előkészületeket kellett tenniük a választott nép teljes beiktatására királyuk, Jahve uralma alá. Mózes ezt a parancsot kapta az Úrtól:

„Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abihu, és az Izrael vénei közül hetvenen, és hajtsátok meg magatokat előtte távolról. És csak Mózes közeledjék az Úrhoz.” (2Móz 24:12) Mialatt a nép imádkozott a hegy lábánál, Isten ezeket a kiválasztott embereket felhívta a hegyre. A hetven vénnek kellett segédkeznie Mózesnek Izrael kormányzásában. Isten pedig Lelkét helyezte reájuk, és megtisztelte őket hatalmának és nagyságának látványával. „És láták az Izrael Istenét, és annak lábai alatt valami zafir fényű tárgy vala, és olyan tiszta, mint maga az ég.” (2Móz 24:10) Nem látták Istent, de meglátták jelenléte dicsőségét. Ezelőtt nem tudták volna elviselni ezt a jelenetet, de Isten hatalmának előzetes szemlélése bűnbánatra késztette őket. Isten dicsősége, tisztasága és irgalma felett elmélkedtek mindaddig, míg közelebb tudtak menni ahhoz az Istenhez, aki elmélkedésük tárgya volt.

Isten felszólítására „[…] Mózes és az ő szolgája, Józsué” (2Móz 24:13) felmentek az Isten hegyére, hogy találkozzanak Istennel. Mivel egy ideig távol kellett maradniuk a tábortól, ezért Mózes Áront, Húrt és segítségükként a hetven vént rendelte ki, hogy helyette tevékenykedjenek. „Akkor felméne Mózes a hegyre; és felhő borítá el a hegyet. És az Úr dicsősége szálla alá a Sínai-hegyre.” (2Móz 24:15–16) Hat napig felhő borította be a hegyet Isten különleges jelenlétének jeleként. Isten azonban nem adott semmiféle kinyilatkoztatást magáról vagy közlést akaratáról. Ez idő alatt Mózes ott maradt a hegy egyik ormán és arra várt, hogy a Magasságos Úr Isten majd megjelenik neki. Isten mondta: „Jöjj fel hozzám a hegyre, és maradj ott.” Bár Isten próbára tette türelmét és engedelmességét, de Mózes mégsem fáradt bele a várakozásba, és nem hagyta el helyét. A várakozásnak ez az időszaka az előkészület és az alapos önvizsgálat ideje volt. Még Istennek ez a kedvelt szolgája sem léphetett be azonnal Isten jelenlétébe és viselhette el dicsősége megmutatását. Ezt a hat napot arra kellett felhasználnia, hogy szíve megvizsgálásával, elmélkedéssel és imádsággal teljesen átadja magát Istennek, mielőtt el tudott volna készülni a Teremtőjével való közvetlen beszélgetésre.

A hetedik napon, amely a szombat napja volt, Isten behívta Mózest a felhőbe. A sűrű felhő egész Izrael szeme láttára megnyílt, és az Úr dicsősége emésztő tűzként tört elő abból. – Pátriárkák és próféták, 312–313. o.

Az izraeliták háromszor is, nagy lelkesedéssel kifejezték, hogy engedelmeskedni fognak Istennek (2Móz 19:8; 2Móz 24:3, 7). A Biblia tanítása szerint fontos az engedelmesség, ám az ember gyenge, gyarló és bűnös. E szomorú valóság jól megmutatkozik nemcsak az ókori Izrael, hanem az egész emberiség történelmében. Hogyan leszünk hát képesek hűségesen követni Istent?
A jó hír az, hogy amit Isten megparancsol, ahhoz erőt is ad. Kívülről kapunk segítséget, ami által képesek lehetünk megtenni azt, amit Isten megkíván. Ez az Ő munkája. Ez 36:26-27 verseinek teológiai összefoglalásában Ezékiel próféta nagyon is világossá teszi ezt. Egyedül Isten adhat új szívet – kőszívünket eltávolítja, majd pedig érzékeny hússzívet helyez belénk. Józsué így emlékeztette hallgatóit: „Nem tudjátok ti szolgálni az URat, mert szent Isten ő” (Józs 24:19, RÚF). Azt viszont eldönthetjük, hogy követni akarjuk Istent, ez a mi szerepünk. Nekünk kell a döntést meghoznunk, percről percre azt választva, hogy meghajlunk előtte. Bennünk ugyanis nincs elég erő még az Isten szolgálatával kapcsolatos, tudatosan meghozott döntéseink valóra váltásához sem. Amikor azonban gyengeségünket letesszük Isten kezébe, Ő megerősít minket. Pál így fogalmaz: „Mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12:10).
Figyeljük meg Ez 36:24-30 verseiben, hogy Isten mit mond el önmagáról! Ő az, aki összegyűjt, megtisztít, eltávolít, ad, tesz és arra késztet, hogy megőrizzük a törvényeit. Amit Ő tesz, azt fogjuk mi is tenni. Azonosítja magát velünk, és ha szoros kapcsolatban maradunk vele, az Ő cselekedetei a mieink is lesznek. Dinamikus, erős és élénk egységben élünk Istennel. Ebben a szakaszban is Isten cselekedetein van a hangsúly. „Lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy rendelkezéseim szerint járjatok, törvényeimet megtartsátok és betöltsétek” (Ez 36:27, ÚRK). Isten meghagyja az embereknek, hogy engedelmeskedjenek, majd erőt is ad hozzá! Amit Isten megkíván népétől, annak végrehajtásában mindig segíti is őket. Az engedelmesség Isten ajándéka (nem csak a saját teljesítményünk), mint ahogy a megigazítás és az üdvözítés is tőle kapott ajándék (Fil 2:13).

A bűn ellen egyedüli védelem, ha Krisztus igazságosságába, szent voltába vetett hit által Ő lakik a szívünkben. A kísértéseknek azért van hatalma felettünk, mert önzés él a szívünkben. Amikor Isten nagy szeretetét szemléljük, az önzést undorítónak látjuk, s már szeretnénk kiűzni a szívünkből. Amikor a Szentlélek dicsőíti előttünk Krisztus áldozatát, szívünk meglágyul és lecsillapodik, a kísértések erejüket veszítik, és Krisztus kegyelme átalakítja a jellemünket.

Krisztus soha nem hagy el, hiszen az életét adta értünk. Az ember elhagyhatja Krisztust, legyőzhetik a kísértések, de az Üdvözítő sohasem fordul el azoktól, akiknek a megváltásáért életével fizetett. Ha megnyílhatna a szemünk, embereket látnánk görnyedni súlyos terhek alatt – akár a nehéz rakománytól roskadozó szekerek –, a bánattól gyötörten, a csüggedés miatt készen a halálra. Látnánk az angyalokat is: segítségül sietnek a megkísértettekhez, akik mintegy a szakadék szélén tántorognak. Az angyalok elűzik a gonoszok seregét, és szilárd alapokra helyezik a megkísértetteket. A két csoport közti harc éppoly valóságos, mint két evilági hadsereg csatája. A lelki küzdelmek kimenetelétől emberek örök sorsa függ.

Ránk is vonatkoznak a Péterhez intézett szavak: „Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited.” (Lk 22:31–32) Hála Istennek, Ő nem hagy magunkra. Aki „úgy szerette e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16), nem hagy magunkra az Isten és az ember ellenségével vívott csatában. „Adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek.” (Lk 10:19)

Éljetek Krisztussal összeköttetésben, Ő majd szilárdan megtart titeket szent kezével, amely soha el nem enged. Ismerjétek meg és higgyétek el az Isten irántunk való szeretetét, akkor biztonságban lesztek, akkor éltek. Ez a szeretet olyan erőd, amelyet Sátán semmiféle ámítása, semmilyen rohama nem tud bevenni. „Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz és bátorságos lesz.” (Péld 18:10) – Gondolatok a hegyibeszédről, 118–119. o.

 

Isten különböző eszközök által tanította népét, amelyek egyike volt a szentély. Az ott végzett szolgálatok Jézusra mutattak előre a megváltási terv példázataiként, amelyeket évszázadokkal később Jézus beteljesített.

Isten vezette Izraelt, közel volt hozzájuk, mégis arra utasította Mózest, hogy építsen szent sátort: „Készítsenek nekem szent hajlékot, hogy közöttük lakjam” (2Móz 25:8, ÚRK). Isten tapintható módon akarta bemutatni nekik, hogy valóban velük van. Sokszor tettek rosszat, mégsem hagyta el őket. „Amikor az Úr ismét kegyelmébe fogadta őket” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 302. o.), parancsot adott nekik, és megkezdődött a szent sátor építése.
Isten nem lakik emberkéz alkotta templomban, épületben (ApCsel 7:47-50), hiszen Ő hatalmasabb az egeknél, a mennybolt sem fogadhatja be. Pál Athénban, az Areopágoszon mondta: „Az Isten, aki a világot teremtette és mindazt, ami abban van, mivel ő mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik” (ApCsel 17:24, ÚRK). Salamon király is kijelentette: „De vajon elképzelhető-e, hogy Isten a földön lakjék? Íme, az ég és az egeknek egei sem tudnak befogadni téged, mennyivel kevésbé e ház, amelyet én építettem” (1Kir 8:27, ÚRK). Viszont Isten a szentélyben akarta megmutatni jelenlétét a népnek.
Az izraelitáktól önkéntes adományokat gyűjtöttek a szentély megépítésére. Értékes, drága ajándékokra, aranyra, ezüstre, rézre, akáciafára, különféle finom kelmékre, olívaolajra és fűszerekre volt szükség. 2Móz 25:10–27:21 szakaszában számos részletet megismerünk a szentéllyel és az ott végzett szolgálatokkal kapcsolatban. Isten megmutatta Mózesnek a szent sátor építésének és berendezésének mintáját, konkrét utasításokat is adott a szövetség ládájára, a szent kenyerek asztalára, a gyertyatartóra, az oltárokra, a kárpitokra, a színekre és a méretekre vonatkozóan is.
Mózesnek az Isten által bemutatott minta szerint kellett elkészítenie a szent sátort (2Móz 25:9, 40; 2Móz 26:30), a mennyei szentélyt tükrözve (Zsid 8:1-­2; Zsid 9:11). Jézus haláláig igen fontos volt a földi szentély szerepe, utána azonban a mennyei szentélyben végzett szolgálata már érvénytelenné, üressé tette a földi szentélyt. Ezt szimbolizálta az, amikor Krisztus halálakor kettéhasadt a szentek szentjét elválasztó kárpit (Mt 27:51; Mk 15:38).

Isten Mózes által parancsot adott Izraelnek: „készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” (2Móz 25:8), és a szentélyben, népe között lakozott. A pusztában, fáradságos vándorlásuk egész ideje alatt velük volt jelenlétének szimbóluma. Hasonlóképpen állította fel szentélyét Krisztus az emberiség táborának közepén. Sátorát az emberek sátrai mellé helyezte, hogy közöttük lakhasson, s hogy megismertesse velük isteni jellemét és életét. „És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki tejes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14)
Mivel Jézus lejött a földre és köztünk élt, tudjuk, hogy Isten ismeri megpróbáltatásainkat, és együtt érez velünk fájdalmainkban. Ádám minden leszármazottja tudatában lehet annak, hogy Teremtőnk a bűnösök barátja. Minden kegyelmet hirdető tanítás, minden örömről szóló ígéret, minden szeretetből fakadó cselekedet, a Megváltó földi életének egész isteni vonzereje azt hirdeti, hogy „velünk az Isten” (Mt 1:23). – Jézus élete, 23–24. o.

[Izrael] Gyermekei azonban igen lassan tanulták a leckét. Mivel Egyiptomban hozzászoktak ahhoz, hogy az isteneket – azok közül is a legszörnyűbbeket – kézzelfogható anyagokból formázták meg, ezért az izraelitáknak nehezükre esett olyasvalakinek a létét vagy jellemét megérteni, aki láthatatlan. Isten megszánta gyengeségüket, és jelenlétének látható szimbólumát adta nekik: „…készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” – parancsolta (2Móz 25:8).
A szent sátor építésekor, amely Isten hajléka lett, Mózes azt az utasítást kapta, hogy mindent a mennyei minta szerint készítsen el. Isten felhívta őt a hegyre, kinyilatkoztatta neki a mennyei dolgokat, és a szentélyt – minden hozzá tartozó berendezéssel együtt – annak mintájára készítették el.
Az izraeliták számára tehát – akiknek a hajlékot fel akarta építeni – kinyilatkoztatta a jellem dicsőséges mércéjét. A példát a Sínai-hegyen, a törvényadáskor kapták, amikor Isten elvonult Mózes előtt és kijelentette: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú.” (2Móz 34:6)
Az eszményt azonban saját erejükből nem voltak képesek elérni. A Sínai-hegyen kapott kinyilatkoztatás csakis azt az érzést váltotta ki belőlük, hogy erőtlenek és gyámoltalanok. A másik lecke, amit a szentély és az ott elkezdett áldozatok rendszere hivatott megtanítani nekik, az volt, hogy bűneikre van bocsánat, és a Megváltó által erőt kapnak ahhoz, hogy engedelmes életet éljenek.
Krisztus személyében teljesedett az Isten célja, aminek szemléltetésére a szentély emeltetett; csillogó aranyból készült falai a szivárvány színeit tükrözték vissza, függönyeibe kerubok alakját hímezték, ahol a tömjén füstje mindent átjárt, a papok hófehérbe öltöztek, a szentek szentjének titokzatos mélyén pedig a kegyelem királyi széke fölött – a két áhítattal meghajoló angyal között – ott lebegett a Mindenható dicsősége. Mindezekkel Isten azt szerette volna bemutatni, milyen terve van az emberek lelkével. Ez a terv megegyezik azzal, amit jóval később Pál apostol fogalmazott meg a Szentlélek sugallatára: „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.” (1Kor 3:16–17) – Nevelés, 35–36. o.

Isten minden részletre kitérő utasításokat adott Mózesnek a szent sátor szolgálataival kapcsolatban. A papoknak papi öltözékben kellett megjelenniük, a főpap pedig viselte az éfódot, rajta Izrael fiainak neveivel, illetve a hósent (egy mellényt) az urimmal és tummímmal, ezt hordta a szíve felett (2Mózes 28. fejezet). Minden papot fel kellett szentelni (2Mózes 29. fejezet), és nagy gonddal kellett elkészíteni a füstölőáldozati oltárt, a rézmedencét, a szent kenet olaját és az illatáldozatot is (2Mózes 30. fejezet).

A Szentírásban itt olvassuk először, hogy Isten betölt embereket a Lelkével. Mit jelent ez? Bésaléelt erővel töltötte be, hogy a szent sátor elkészítésének művészi munkáit végezze, vagyis megadta neki új szakmai fogások, ismeretek és tudás képességeit, amelyekre az egyes feladatokkal kapcsolatban szüksége volt. Emellett Aholiábnak és még sok más mesterembernek is adta ugyanazt a Lelket, hogy segítsék a munkát.

Isten a tevékenységek sűrűjében is úgy szólt a szombatról, mint ami annak jele közte és népe között, hogy az Úr a megszentelőjük. Ez azt jelenti, hogy a negyedik parancsolat megtartása kapcsolatos a megszenteléssel. „Nekik adtam szombatjaimat is, hogy legyenek jelül köztem és közöttük, hogy megtudják, hogy én vagyok az ÚR, az ő megszentelőjük” (Ez 20:12, ÚRK).

A szombat arra emlékeztet, hogy az Úr a Teremtőnk (1Móz 2:2­3), Megváltónk, Istenünk (5Móz 5:15; Mk 2:27-28), és Ő szent. Jelenlétével átformálja az embereket, Lelke és Igéje által fejlődnek, hogy tükrözhessék szeretettel teljes, kedves, önzetlen és megbocsátó jellemét.

A Tízparancsolat volt Isten legfőbb ajándéka, amit Mózesnek adott (2Móz 31:18). A saját ujjával írta le, úgy adta át a két kőtáblát neki (2Móz 31:18; 5Móz 9:9-11). A kőtáblákat a szentek szentjében kellett elhelyezni a szövetség ládájában, a kegyelem királyi széke (a fedél) alá (2Móz 25:21).

Lelkiismeretes munkásoknak nincs idejük mások hibáival foglalkozni. Az Üdvözítőt szemlélik, s ezzel hasonlóvá válnak hozzá. Jellemünk építésénél kövessük az Ő példáját. Földön jártakor világosan bemutatta az isteni jellemet. Törekedjünk, hogy tökéletesek legyünk a magunk hatáskörében, amint Ő is tökéletes volt a maga hatáskörében. A gyülekezet tagjait ne hagyja hidegen a jellemalakítás kérdése. Helyezzék magukat a Szentlélek átalakító hatalma alá, s formáljanak olyan jellemet, mely Isten jellemének a tükre. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 86. o.

 

A Lélek ígéretét nem értékeljük kellőképpen. Ez az ígéret nem teljesedik úgy, ahogy arra lehetőség volna. A Lélek hiánya miatt erőtlen az evangélium szolgálata. Műveltséggel, tehetséggel, ékes beszéddel, öröklött és szerzett képességekkel, de Isten Lelkének jelenléte nélkül, egy szívet sem tudunk megérinteni, és egy bűnöst sem tudunk Krisztusnak megnyerni. De a Lélek ajándékaival megáldott és a Krisztussal közösségben élő legszegényebb és legtudatlanabb tanítvány is hatni tud az emberek szívére. Isten eszközül használja fel a világegyetem legszentebb befolyásának közvetítésére. – Krisztus példázatai, 328. o.

 

A Szentlélek magasztos és felmérhetetlen ajándékai a menny minden kincsét magukban foglalják. Nem Istenen múlik, hogy kegyelmének gazdagsága nem árad a föld lakóira. Ha mindenki meg akarná kapni ezeket az ajándékokat, mindenki beteljesedne Szentlélekkel.

Minden léleknek kiváltsága, hogy élő csatornaként továbbítsa a világnak Isten kegyelmének kincseit, Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát. Jézus mindennél jobban vágyik olyan eszközökre, akik megismertetik a világgal Lelkét és jellemét. A világnak pedig mindennél nagyobb szüksége van arra, hogy emberek bemutassák a Megváltó szeretetét. Az egész menny olyan eszközökre vár, akik által az emberek örömét és áldását szolgáló szent olajat áraszthatja. Krisztus mindent megtett azért, hogy egyháza a világ Világosságától fénylő, Immánuel dicsőségét hordozó, átalakult közösség legyen. Azt akarja, hogy minden keresztényt lelki légkör – világosságot és békességet árasztó légkör – vegyen körül. Vágyik arra, hogy életünkkel bizonyságot tegyünk a menny öröméről.

A menny szeretetének közvetítésével mutatjuk meg, hogy Isten Lelke bennünk lakik. A menny gazdagsága odaszentelt emberi eszközök által eljut másokhoz.

Az Igazság Napjának „szárnyai alatt” gyógyulás van (Mal 4:2). Minden igaz tanítvány továbbítja a fényt, amely éltet, bátorít, segít és gyógyít. – Krisztus példázatai, 419. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „A szentély és szolgálata” c. fejezet, 302–311. o.

A szent sátor volt az a különleges helyszín, ahol Isten népe engesztelést szerezhetett megvallott bűneire. Izrael pusztai vándorlása idején ezen a helyen valóban megmutatkozott az egész megváltási terv és annak egyes részletei is. Itt tanították a megigazítás, a megszentelés és az ítélet témáit. Minden állatáldozat Jézus halálára, a bűnök bocsánatára és végül azok teljes eltörlésére mutatott előre. Emellett ott helyezték el Isten törvényét, az igazság zsinórmértékét is.
„A frigyládában kegyelettel őrzött törvény az isteni igazság és ítélet zsinórmértéke volt. Ez a törvény halált mondott a bűnösre, a törvény áthágójára. A törvény felett azonban ott volt a kegyelem trónja, amelyben láthatóvá vált Isten jelenléte, és amelyből – a megengesztelődés által – Isten bocsánatot adott a bűneit megbánt bűnösnek. Krisztus munkáját, amelyet megváltásunkért végzett el, így jelképezte a szentély szolgálata:
»Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást« (Zsolt 85:11)” (i. m. 306. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 4Mózes 13–19; Ellen G. White: Az apostolok története, 36. fejezet

1. Milyen gyümölcsöket hoztak a kémek Kánaánból?

2. Hogyan jelentette meg magát az Úr szemtől szemben a nép között?

3. Ki mondta: „Nem magamtól indultam.”?

4. Kinek kellett feláldozni „mindenből a kövérjét”?

Általános áttekintés
 

Isten kiszabadította népét Egyiptomból, szabadságot adott neki, a pusztán át a Sínai­hegyhez vezette, és megkötötte vele szeretete szövetségét (2Móz 19:3–6; 5Móz 7:9, 12; Neh 9:32). Népe iránti kegyelme és gondoskodása csodálatos. Dicsősége Sínai­hegyi erőteljes megnyilatkozásában kijelentette a Tízparancsolatot (2Móz 20), majd ezt követően a szövetség kódexében részletesen értelmezte is azt (2Móz 20:22–23:19). Az Úr most egy fontos, állatáldozatokon alapuló szertartás keretében hatályba lépteti Izraellel kötött szövetségét. Ezek a vérrel megpecsételt állatáldozatok az Úr Jézus Krisztus áldozatára mutatnak előre.

 Magyarázat

A szövetség ratifikálása

A szövetség ratifikálásának több fontos szempontját különböztetjük meg:

•       Mózes szóban bemutatja az Úr szavait és törvényeit (2Móz 24:3);

•       Mózes megírja a szövetség könyvét (2Móz 24:4a)

•       Mózes oltárt épít (2Móz 24:4b);

•       Mózes felemel 12 kőoszlopot, ami Izrael 12 nemzetségét jelképezi (2Móz 24:4c);

•       egészen égő áldozatokat és hálaáldozatokat mutatnak be (2Móz 24:5);

•       Mózes az áldozat vérének felét az oltárra hinti (2Móz 24:6);

•       Mózes felolvassa a szövetség könyvét (2Móz 24:7a);

•       a nép pozitívan válaszol a hallottakra (2Móz 24:3, 7b);

•       Mózes az áldozat vérének másik felét a népre hinti (2Móz 24:8a);

•       Mózes kijelenti: „Íme, a szövetségnek vére [ez a kifejezés csak itt jelenik meg a héber Bibliában; vö. Zak 9:11; Mt 26:28; Mk 14:24], melyet az Úr kötött ti veletek, mind ama beszédek szerint” (2Móz 24:8b);

•       szövetségkötési étkezés a Sínai­hegyen, 74 személy részvételével (2Móz 24:9–11).

A szövetség kontextusában Isten népe háromszor válaszolt ugyanúgy Isten kegyelemmel teljes szavaira: „Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük” (2Móz 19:8; ld. 2Móz 24:3, 7). Volt valami, ami nem helyénvaló ebben az ígéretben? Igen: a nép túlzott önbizalma, a bűn erejének és az ember bűnös természetének felületes értelmezése, valamint az isteni segítség szükségessége felismerésének képtelensége. A valóságban, alig két hétre rá, sokan a nép közül már egy aranyborjú körül táncoltak. A helyes válasz ez lett volna a részükről: „Az Úr segítségével és kegyelmének erejével megteszünk mindent, amit mondott nekünk”.

Józsué – Mózes hűséges szolgája, a későbbiekben pedig Isten népének kiváló képességű vezetője – személyesen hallotta ezeket a jó szándékú ígéreteket, és tudta, mennyire ingatagok, gyengék és könnyen áthághatók voltak. Sokszor volt tanúja az izraeliták hitehagyásának. Amikor a későbbiekben az izraeliták újfent megismételték fogadalmukat („Mi is szolgálunk az Úrnak” [Józs 24:18]), Józsué élesen ezt mondta nekik:

„Nem szolgálhattok az Úrnak, mert szent Isten Ő” (Józs 24:19). Döntésük nem volt eléggé határozott, hiszen még mindig kedveltek bizonyos pogány bálványokat (ld. Józs 24:14, 23), és nem Isten segítségére, hanem önnön jellemük erejére alapoztak. Ennek ellenére Józsué magára és családjára vonatkozóan ezt mondta: „Én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk” (Józs 24:15).

Isten meghívta Mózest, Áront, ez utóbbi két fiát, Nádábot és Abihút, valamint további 70 vént, hogy találkozzanak vele a Sínai­hegyen (2Móz 24:9–10). Jelenlétével fel akarta fedni számukra, hogy kicsoda Ő. A bibliai jelentésből világosan kiderül, hogy ebből az alkalomból ettek és ittak, az viszont nem, hogy ki terített asztalt számukra, de a legnagyobb valószínűség szerint Isten volt a kezdeményező. Az együtt étkezés a szövetség megpecsételésének egyik formája volt, itt tehát egy szövetséget megerősítő étkezésről volt szó. A bibliai időkben az együtt táplálkozás a mély barátság, a családi kapcsolatok és a testvériség megalapozásának aktusa volt. Ha összetűzések voltak az asztal körül ülők között, a nézeteltérések elsimultak, s a résztvevők megígérték, hogy mindig támogatni fogják egymást (ld. Jákob és Lábán együtt étkezését 1Móz 31:54 versében).

Hasonló szövetségi közösségnek örvendünk, amikor az úrvacsora alkalmával az Úr Jézus életéről és haláláról emlékezünk meg. Isten az együtt étkezés és ivás keretében meghívja híveit, hogy szoros kapcsolatuk legyen vele és embertársaikkal. Akik részt vesznek ezen a megemlékező szertartáson, egy családot alkotnak Krisztussal, mivel ez az istentisztelet napirendre hozza és megvalósítja mindazt, amit Isten tett értünk. A szent úrvacsora az az ünnepi alkalom, amikor Isten újfent helyreállítja egyházát, és újra egy hitközösséget alkot, rámutatván arra, hogy Ő az Úr, a Királyuk és a Barátjuk. A gyülekezet tagjai egyesülnek Istennel és egymással. Az Úr jelenlétével megszenteli őket, a köztük lévő kapcsolatot jelenléte és Szava pecsételi meg.

A Kivonulás könyvének majdnem egyharmada foglalkozik a szent sátorral, ami a fontosságát hangsúlyozza. 2Mózes 25–31 fejezetei bemutatják a szent sátor részletes vázlatát, valamint a megépítéséhez szükséges anyaghasználati útmutatót, 2Mózes 35–40 szakasza pedig leírja az építkezés folyamatát, illetve a szentély átadását. Mi a jelentősége ezeknek a leíró szakaszoknak?

A szentély legfontosabb elemeit nem a bútorzat képezi, habár ez sem hagyható figyelmen kívül, hiszen a berendezés készíti elő a színterét mindannak, ami a sátorban fog történni. A tabernákulum lényeges eleme a szentélyben megvalósuló drámai reprezentáció.

Képzeljük el, hogy a színházban egy többfelvonásos színdarabot adnak elő. A színpadi díszletből és berendezési kellékekből a néző több részlet közt megérti, hogy a cselekmény nappal vagy éjszaka, egy város főterén vagy egy palotában, egy temetőben vagy egy esküvői lakomán történik, illetve kik a történet szereplői. A díszlet fontos elem ahhoz, hogy a néző megértse a darab cselszövését, a történet hátterét. Hasonlóképpen van a szent sátor esetében is: figyelmünknek mindig a drámai történetre kell összpontosítania, nem csupán a díszletre, a berendezés elemeire és az áldozat típusára, hogy ily módon felismerhessük a bemutatandó történetet. Értenünk kell mindezek jelentőségét. A sátor Isten megváltási tervének monumentális metaforája.

A szentélyben végzett szolgálatok Isten megváltási történetének drámai szemléltető elemei. Mint egy színdarab esetében, rámutatnak arra, hogy kicsoda és mit képvisel Isten; mely értékek mellett száll síkra; hogyan menti meg a bűnöst; miként kezeli a bűn és a gonosz, makacs emberek problémáját; és hogyan ítél és oldja meg végérvényesen a bűn okozta egyetemes tragédiát, hogy egy napon végleg kiirtassék a gonosz. Ez a drámai reprezentáció bizonyítja, hogy végül megtörténik a kiengesztelés, és helyreáll a béke és a harmónia.

Isten népe között kívánt lakozni. A szent sátor volt földi lakhelye, de nem azért, mert már nem lett volna azelőtt is velük, vagy mert a tabernákulum befogadhatta volna, hanem mert érzékeltetni akarta népével valós, érinthető jelenlétét, tudatosítani akarta bennük, hogy nem hagyta őket magukra, és a gondjukat viselte.

Pál apostol világosan állítja, hogy az Úr nem emberi kezek építette templomokban lakik (ApCsel 17:24–25), Salamon pedig – miután csodálatos templomot építtetett az Úrnak Jeruzsálemben – ünnepélyesen kijelenti, hogy még az egek sem „foghatják be” Őt: „Avagy lakozhatnék­e valósággal az Isten az emberek között? Íme, az egek és az egeknek egei téged be nem foghatnak, mennyivel kevésbé e ház, amelyet én építettem!” (2Krón 6:18). Majd ekképpen folytatja a Bölcs: „[…] meghallgatván könyörgését a te szolgádnak, amikor e helyen könyörögne. […] hallgasd meg a te mennyei lakhelyedből, és meghallgatván őket, légy kegyelmes!” (2Krón 6:20–21). Isten az Ő szeretetében és irgalmában lejött a mi szintünkre, belépett a mi időnkbe és terünkbe, hogy velünk lehessen.

Látható jelenléte az alapja Isten azon kívánságának, hogy Izrael népe sátrat építsen számára a tábor közepén: „Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttük lakozzam” (2Móz 25:8; ld. a BTV­fordítást). Ne hagyjuk figyelmen kívül az eredetiben szereplő „és” mellérendelő kötőszót (Károlinál „hogy”; a jó bibliafordításokban az „és” kötőszó szerepel, nem a célt kifejező „hogy”, jóllehet ez a szóhasználat sem helytelen), mivel egzegetikai és teológiai szempontból lényeges eleme ennek a mondatnak. Istennek nem volt szüksége a szentélyre ahhoz, hogy népe körében lakozzon. Jelenléte állandóan közöttük volt, a Kivonulás könyvének is Isten népe körében való jelenléte a fő témája. Ennek ellenére Isten a későbbiekben – 2Mózes 29:46 versében – a héber lamed viszonyszót használja („hogy”, „azért, hogy”): mindenkinek egyértelműnek kellett lennie, a szentély célja, hogy Isten a népe körében, a hívei között lakozhasson, és éreztesse velük jelenlétét (2Móz 29:42–46).

Amikor Nabukodonozor lerombolta a dicsőséges salamoni templomot, és a hitetlen nép a száműzetés sorsára jutott (Dán 9:4–20), Isten Ezékiel próféta által biztosította népét, hogy Ő lesz „nékik templomul rövid időre a tartományokban, amelyekbe mentek” (Ez 11:16).

Isten utasítja Mózest, hogy a Sínai­hegyen megmutatott mennyei hajlék mintájára építse meg a földi szentélyt (2Móz 25:9, 40; ld. a 13. tanulmány magyarázati szakaszát!). A szentély legfontosabb belső tere a szentek szentje, amelyben a központi bútordarab a szövetség ládája volt, amit bizonyság ládájának is neveznek (2Móz 25:16), mivel Isten Bizonyságtételének Szavait, a Tízparancsolat tábláit helyezték el benne (2Móz 40:20). A frigyláda fedelét – az engesztelés fedelét, a kegyelem királyi székét – tiszta aranyból készítették (héber Kaporet, a kapar szótőből, jelentése: „engesztel”; gör.: hilaszterion). Ez volt az a hely, ahol megtör­tént a végső megbékélés, és a nép megvallott bűnei eltöröltettek. Itt ajánlotta fel Isten a végső megoldást a bűnre (ld. 3Móz 16:15–16, 30). Jézus Krisztus az „engesztelés fedele”, a „kegyelem királyi széke”, az engesztelő áldozat, amely megtisztít minket a bűneinktől.

1. Miután Salamon felépíttette a templomot, ezt mondta neki Isten: „És megalázza magát az én népem, amely nevemről neveztetik, s könyörög és keresi az én arcomat, és felhagy az ő bűnös életmódjával: én is meghallgatom őket a mennyből, megbocsátom bűneiket, és megszabadítom földjüket” (2Krón 7:14). Hitközösségként hogyan ültethetjük át a gyakorlatba ezt az isteni tanácsot? Mi az, ami megnehezíti az imáinkat, megakadályozva ezzel Istent abban, hogy meghallja és megválaszolja segélykiáltásunkat?

2. Hogyan újítjuk meg az úrvacsora által az Istennel kötött szeretet­szövetségünket? Különleges szertartásra van szükségünk ehhez? Magyarázd meg a válaszodat!

3. Jézus Krisztus, „az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk” (Jn 1:14). Az eredeti görög szövegben szó szerint az áll, hogy „velünk lakott”. Milyen biztonságot nyújt az Úr Jézus testet öltése és földi élete arra vonatkozóan, hogy Ő velünk van, és megérti nehézségeinket, életünk kihívásait?