Általános attekintés
A tizedik csapás a szerencsétlenségek tetőfoka. A népnek időben fel kell készülnie rá, hiszen emberéletekről van szó. A elsőszülött fiúra vagy élet, vagy halál vár, ami készenlétbe helyezi a családokat. Mindenik háztartás a következő lényeges kérdésre fog válaszolni: „Bízni fogunk az Úr rendelkezéseiben, vagy pedig figyelmen kívül hagyjuk azokat?” Az élet felé vezető egyetlen út az ártatlan bárány vérének elfogadása. Ekkor létesül a páska ünnepe, hogy együtt egész családoknak lehessen részük Isten szabadításában.
Kedves szombatiskolai tanítók! Ne felejtsétek el megmagyarázni csoportotok tagjainak heti tanulmányunk központi gondolatát: Jézus Krisztus a húsvéti Bárány (Jn 1:29; 1Kor 5:7). Egyedül általa van igaz földi és mennyei örök életünk, a Golgota biztosította ezt számunkra (Jn 11:25; 12:32; Róm 5:6–8; 1Kor 1:18, 23–24). A páska ünnepe nyomán az Úr egy új szertartást alapított követői számára. A felházban tartott vacsora alkalmával Jézus tanítványaival együtt elfogyasztotta a húsvéti bárányt, amely Őt jelképezte. Ily módon Krisztus követői figyelmét egy új ünnepre irányította, amely ismételten emlékezteti őket a föld és az egész világegyetem történelmének legfontosabb eseményére: értünk hozott keresztáldozatára. Az úrvacsora alkalmával megemlékezünk Jézus életéről és haláláról, melyet önként vállalt értünk (Mt 26:26–29; 1Kor 11:23– 26). A húsvét ily módon történt újratervezése a figyelmet az áldozatként bemutatott bárányról az Élő Bárányra, Jézus Krisztusra tereli, ami egy olyan rendkívüli lecke számunkra, amelyről meg kell emlékeznünk az úrvacsora idején, valamint azáltal, hogy naponta elfogadjuk Krisztusnak az emberiség érdekében vállalt helyettes halálát (2Kor 5:15, 21).
Magyarázat
A történelmi kontextus
Egy rövid ideig III. Thotmesz fáraó (Kr. e. 1504–1450) társuralkodóvá nevezte ki a fiát, II. Amenhotepet (Kr. e. 1453–1425), aki nem a legidősebb fia volt. II. Amenhotep valószínűleg nem tartózkodott Egyiptomban a tíz csapás idején, mivel éppen hódító hadjáratot vezetett. Viszszatértekor lesújtó hírek fogadták: az apja életét vesztette a Vöröstengernél, miközben az izraelitákat üldözte (2Móz 14:28; 15:4; Zsolt 136:15), a testvére pedig – a fáraó elsőszülött fia – a tizedik csapás áldozata lett (2Móz 12:29). Isten végrehajtó ítélete – jövendölése szerint – lesújtott az egyiptomi fiú elsőszülöttekre, állataikra és isteneikre (2Móz 12:12). A fáraó egyértelműen fel volt világosítva a csapást illetően, de semmibe vette az isteni figyelmeztetést, ahogy Mózes ismételt kéréseit is, hogy engedelmeskedjen Isten parancsának, s így elkerülje a szerencsétlenséget. A fáraó tehát makacsul ellenszegült Isten kérésének, csökönyössége pedig példátlan katasztrófát vont az egyiptomiakra. Minden családjuk érintett volt. E tragédia hatása azonnali volt, és az egyiptomiak könyörögtek az izraelitáknak, hogy mielőbb hagyják el Egyiptomot.
A húsvéti bárány
Sokan nem értik az áldozatok igazi értelmét, valamint a mögöttük húzódó okokat. Nagy különbség van a bálványok tiszteletére pogány templomokban vagy otthonokban hozott áldozatok, valamint az élő Istennek bemutatott igazi áldozatok között. Isten szabályozza ezeket az áldozatokat, és pontos útmutatást ad arra vonatkozóan, hogy miért és hogyan kell azt bemutatni, mi az, ami áldozatként bemutatható, illetve kinek kellene levezetni az áldozati szertartást.
Minden nem biblikus áldozat alapja az a meggyőződés, hogy a feláldozott állat húsa eledel az istenek számára, akiknek szükségük van erre a táplálékra az életben maradáshoz. Ezzel szemben, az élő Isten mindenki számára biztosítja az eleséget (Zsolt 104:14–27), nincs tehát szüksége áldozatokra, hogy azokból táplálkozzék és életben tartsa magát. Röviden, az áldozatok nem eledelként szolgálnak a menny Istene számára.
A pogány és a bibliai áldozatok közti fő különbség azonban sokkal mélyebb. A pogány áldozatok alapvető motivációja az, hogy az áldozatot az istenek befolyásolása, haragjuk lecsillapítása és kiengesztelése hatékony eszközének tekinti, a pogányok ezzel próbálják meg elnyerni az istenek tetszését. A hűséges pogányoknak áldozatokat kellett bemutatniuk isteneiknek, hogy kiengeszteljék őket, elnyerjék áldásukat és megnyugtassák őket. Így abban reménykedtek, hogy nem lesznek ellenségesek velük szemben. A pogány imádóknak a legjobbat kellett felajánlaniuk isteneiknek, hogy cserébe védelmet, jólétet, termékenységet, biztonságot és különböző kegyeket kapjanak.
Ezzel szemben – a Biblia szerint – az áldozatok Isten eszközei és intézkedései, amelyeket azért hozott, hogy közelebb vigyen minket magához. Isten kegyelmes hozzánk, megbékélést és üdvösséget kínál fel számunkra. Amikor áldozatot mutatnak be, a hívők nem manipulálják Istent, hanem az Úr Jézus legfelsőbb áldozatára tekintenek, amely felé minden áldozat mutat. Ily módon elfogadják Krisztust Megváltójuknak, az Egyetlent, aki megbocsáthatja bűneiket, megmentheti és megáldhatja őket.
A kivonuláskor az ajtófélfákra kent vér annak volt a jele (2Móz 12:13), hogy a család felismerte az Urat, és az Ő tanításai szerint akart élni. A vér ezen jele az üdvösség ítéletét hozta az illető családra. Isten kijelentette:
„S meglátom a vért, és elmegyek mellettetek, és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, amikor megverem Egyiptom földjét” (2Móz 12:13). Ez a bírói döntés nem az elítélésről vagy a pusztításról szólt, hanem jótékony, megváltó ítélet volt a hívek számára.
A hűséges családok a húsvétot az üdvösség ítéleteként ünnepelték. Ennek a vérnek mélyebb jelentése van. A véres áldozat az igazi húsvéti Bárányra, Jézus Krisztusra mutatott, aki egyszer és mindenkorra feláldozza magát az emberiségért. Ily módon azok, akik elfogadják Őt személyes Megváltójuknak, megkapják az ígéretet, hogy örökké vele fognak élni (Jn 3:16; 1Jn 5:1113).
Isten csak a megtért, alázatos és hálás szívű embertől fogadhat el áldozatot. Hálásak vagyunk azért, amit Isten értünk tett (és nem azért, amit mi magunk valósítottunk meg!) – ennek kell lennie hálánk legfontosabb motivációjának, és ez a hála az üdvözítő Istent dicsőítő szívből fakad. Ézsaiás próféta hangsúlyozza, hogy bátorítanunk kell egymást, mivel Isten ítélete a nép javát szolgálja: nem elítéli, hanem megváltja. Szerető, irgalmas és gondoskodó Urunk megtanítja híveit, hogy miként értelmezzék ítéletét: „Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Íme, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket!” (Ézs 35:4).
Tanítsuk gyermekeinket az Úr útjára!
Isten pontos útmutatást ad népének arra vonatkozóan, hogy miként tanítsa a következő nemzedéket Róla és magasztos cselekedeteiről. Azt tanácsolja, hogy a húsvétot személyes módon és évente ünnepeljék meg. Ami az ősökkel történt a kivonuláskor, azt saját tapasztalatként kell elmondani, mintha ők lennének a rabszolgák, akiket kiszabadított Egyiptomból és megváltott az Úr. A szülőknek tanítaniuk kell gyermekeiket, gyermekeik pedig a sajátjaikat, és így tovább, véget nem érően. Nekik is át kell élniük ezt a tapasztalatot, és nemcsak a szavak szintjén, hanem a tettek dimenziójában is. A tapasztalatnak mindig frissnek kell lennie; a történetet állandóan időszerűvé kell tenni, mintha csak most zajlana. A történelmi eseménynek jelenné és személyessé kell válnia. Ilyen módon újraélhető a történelem, feleleveníthető az emlék; ami megtörtént, nem merülhet feledésbe. Mózes mondta: „És amikor bementek a földre, melyet az Úr ád néktek, amint megmondotta vala, akkor tartsátok meg ezt a szertartást. Amikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda ez a ti szertartásotok? Akkor mondjátok: Páskhaáldozat ez az Úrnak, aki elment az Izrael fiainak házai mellett Egyiptomban, amikor megverte az Egyiptombelieket, a mi házainkat pedig megoltalmazta. És a nép meghajtá magát és leborula” (2Móz 12:25–27). A húsvéti szertartás évről évre történő megtartásának célja az volt, hogy a következő nemzedékek is emlékezzenek a kivonulás történetére.
Ez a modell az a mérce, ami szerint gyermekeinket és unokáinkat napjainkban is nevelnünk kell. Ez az a minta, amit követnünk kell. Aszáf ekképpen fogalmazza ezt meg: „Megnyitom az én számat példabeszédre; rejtett dolgokat szólok a régi időből, amiket hallottunk és tudunk; és amiket atyáink beszéltek nékünk. Nem titkoljuk el azokat az ő fiaiktól; a jövő nemzedéknek is elbeszéljük az Úr dicséretét, hatalmát és csodáit, amelyeket cselekedett. Mert bizonyságot állított Jákobban, és törvényt rendelt Izraelben; amelyek felől megparancsolta atyáinknak, hogy megtanítsák azokra fiaikat; hogy megtudja azokat a jövő nemzedék, a fiak, akik születnek; és felkeljenek és hirdessék azokat fiaiknak; hogy Istenbe vessék reménységüket, és el ne felejtkezzenek Isten dolgairól, hanem az ő parancsolatait megtartsák” (Zsolt 78:2–7). Dávid is hasonlóképpen ír:
„Nemzedék nemzedéknek dicséri műveidet, s jelentgeti a te hatalmasságodat” (Zsolt 145:4).
A megváltás és szabadítás történetét meghatározó módon ismételni és tanítani kell minden új generáció számára. Elég, ha csak egy nemzedék mulasztja el teljesíteni e feladatát, és az utódok elveszítik az Istenismeretet, következésképpen Isten tanításainak értése drámai módon csökken, s a kegyes élet utáni törekvés veszélybe sodródik.
Alkalmazás
1. A fáraó makacssága és számos egyiptomi engedetlensége arra tanít bennünket, hogy még a nagy csodáknak és jeleknek sincs meg az az ereje, hogy hitre és életük megváltoztatására késztesse az embereket. Jézus maga mondta: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad” (Lk 16:31). Életed utazásában mi az, ami arra késztetett és késztet jelenleg is, hogy teljes szívből kövesd Istent? Hogyan segíthetünk másoknak, hogy ne függjenek csodáktól, hanem vegyék komolyan Isten Igéjét?
2. Mivel szeret, Isten felvilágosít minket az engedetlenség és a bűnben való dacos megmaradás romboló következményeire vonatkozóan. A rosszban való kitartás halálba visz, ezért Isten jóakarattal arra szólít minket, hogy térjünk meg és fogadjuk el az általa felkínált üdvösséget. Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy teljesen átadtuk magunkat az Úr Jézusnak, és meg vagyunk mentve? Hogyan vehetjük komolyan Isten szeretetteljes figyelmeztetéseit arra vonatkozóan, hogy ne haladjunk a megsemmisülésbe vivő úton? Nagyon sok dolog vonhatja el a figyelmünket a célunktól! Hogyan kerülhetjük el ezeket a figyelem elterelő tényezőket?
3. Izraelitáknak tartott prédikációjában Mózes hangsúlyozza, hogy szüntelenül nevelnünk és tanítanunk kell a gyermekeinket, unokáinkat Isten igazságára, jóságára és szeretetére: „Gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, amikor a te házadban ülsz, vagy amikor úton jársz, és amikor lefekszel, és amikor felkelsz” (5Móz 6:7). Hogyan taníthatjuk vonzó módon gyermekeinket Isten ismeretére anélkül, hogy idegesítőkké válnánk vagy erőltetnénk a dolgot?