Általános áttekintés
Isten csodálatos közbelépése népe rabszolgaságból való kiszabadítására előzmény nélküli, megismételhetetlen esemény volt, amiről rendszeresen meg kellett emlékezni a húsvét alkalmával. A megszabadított izraeliták szabadon távozhattak, csakhogy a szabadságnak magas ára volt. Az Úr jeleket és csodákat tett Izraelért, aminek következményeként az isteni ítélet lesújtott Egyiptomra. Az ítélet nemcsak büntetés volt az egyiptomiaknak, hanem tanulságos lecke az izraeliták számára, ugyanis hozzásegítette őket az igazi Isten és az élet valódi, maradandó értékeinek megismeréséhez. Isten szerető és igazságos Megváltóként mutatkozott be, erős Harcosként, aki megszabadítja Izraelt a rabszolgaságból. E drámai események célja meggyőzni a népet: bízzon benne mint bölcs Vezetőben és Oltalmazóban, és kövesse útmutatását.
A nagy kivonulás után, a Vöröstengeri tapasztalatot és a csodálatos szabadulás megünneplését követően Isten a Súr puszta felé vezette népét, ahol három napig meneteltek anélkül, hogy ivóvizet találtak volna. Ekkor Izrael az Úrba vetett bizalom egy újabb próbája előtt találta magát (2Móz 15:25). Közvetlenül ezelőtt az epizód előtt bíztak az Úrban, hiszen csodálatos módon átkeltek a Vöröstengeren, és szemükkel láthatták a fáraó seregeinek vesztét (2Móz 14:31). Vajon ezután is teljesen Istenre hagyatkoznak, lévén, hogy magatartásukat a Vezetőjükbe vetett hit határozta meg? Mindannak, ami az utóbbi napokban és hetekben történt, be kellett volna vésődnie emlékezetükbe. Eszükbe foge jutni Isten vezetése, amikor újfent nehézségek jelentkeznek életükben?
Isten szerető atyaként viselte gondját Izraelnek, türelmesen vezette népét a sivatagban. Fájdalmas leckéket kellett megtanítania nekik, amikor lázadoztak, mégis szeretettel gondoskodott róluk, vizet, fürjet, mannát rendelt számukra, és megmutatta nekik, hogyan kell megszentelniük a szombatot.
Magyarázat
2Mózes 15:22–18:27 passzusa Izrael Sínai hegy felé történő menetelését írja le. Ez a rész öt narratív szakaszt tartalmaz, amelyből kettő a víz ajándékával kapcsolatos. Az első említés a vízről Mára keserű vize megédesítésének tapasztalata (2Móz 15:22–27). A második narráció a sziklából fakasztott vízről szól (2Móz 17:1–7). E két elbeszélő rész közt csodálatos táplálékajándékokról – fürjekről és mannáról – olvasunk, valamint megismerjük a szombat megszentelését szabályozó rendelkezéseket (2Móz 16:1–36). E három csodát – a víz, a fürjek és a manna csodáját – két további leírás követi, éspedig az amálekiták feletti győzelem ajándékáról (2Móz 17:8–16), illetve a Jetró látogatásáról és Mózesnek adott bölcs tanácsairól szóló beszámoló (2Móz 18:1–27).
Mára keserű vize megédesítésének ajándéka
A héber lun szó („elégedetlenkedni”, „panaszkodni”, „zúgolódni”, „tüntetni”) a Kivonulás könyvében először a Súr pusztai vízhiány kontextusában jelenik meg. Az izraeliták megálltak Márában, ahol viszont keserű volt a víz, ezért „zúgolódik vala a nép Mózes ellen” (2Móz 15:24). Sajnos, a negatív jelentésű lun szó kulcsfontosságú Izrael pusztai vándorlásának leírásában. A mannáról és fürjekről szóló részben nyolcszor jelenik meg (igeként 2Móz 16:2 és 7–8ban; főnévként pedig 2Móz 16:7–8ban, valamint még kétszer a 9. és a 12. versben), de szerepel a refidimi sziklából fakasztott vízről szóló részben is (2Móz 17:3–6). Ugyanez a zúgolódást kifejező gondolat tűnik fel Mózes negyedik könyvében is (14:2, 27, 29, 36; 16:11, 41; 17:5, 10). A Pentateukhoszon kívül egyedül Józsué 9:18 versében jelenik meg ez a szó.
Amikor zúgolódott a nép, Mózes az Úrhoz kiáltott, amit a Kivonulás könyve immár harmadszor jegyez fel (2Móz 8:12; 14:15; 15:25). Az Úr tanácsolta Mózesnek, hogy dobjon egy fadarabot a keserű vízbe, ezúton vált ihatóvá a víz. Ennek az eseménynek a kontextusában ígéri meg az Úr, hogy „egyet sem bocsát rá ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátott” (2Móz 15:26), ennek elengedhetetlen feltétele viszont az, hogy engedelmeskedjenek neki. Fogadalmát az isteni bemutatkozó formula használatával erősíti meg: „… mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód” (2Móz 15:26). Isten itt a tíz csapással összefüggésbe hozható betegségekre utal (ld. Isten ígéretét 2Móz 23:25 versében). Egyetlenegy ilyen csapás sem fogja sújtani Isten híveit.
A pusztában a víz életet ad. Nélküle lehetetlen élni, ez az élet forrása és fenntartója, alig pár napig maradhatunk életben nélküle. Nem csoda, hogy Mózes második és negyedik könyvében több fontos történet és csoda is a vízzel kapcsolatos.
Végezetül, Izrael népe tábort vert Élimben, ahol bőven volt víz, és a pálmafák árnyékot biztosítottak a lakosságnak.
A fürjek, a manna és a
szombat
Az Úr irgalmasan válaszolt a nép elégedetlenségére, amely amiatt lobbant lángra, hogy hiányolták a húst és egyéb élelmiszereket, amelyeket Egyiptomban fogyaszthattak. Az izraeliták szavai tele voltak túlzásokkal és keserű iróniával. Eszükbe jutottak a „húsos fazekak”, amelyekből a fáraó rabszolgáiként is jól lakhattak Egyiptomban. Az Úr válaszként megígérte nekik, hogy „esőképpen” kenyeret küld az égből, majd pedig fürjek fogják ellepni a tábort. Este fürjek, reggel mennyei kenyér, manna. A jövendölés pontosan teljesedett (2Móz 16:13). A meglepetést az jelentette az izraeliták számára, hogy addig még nem láttak mannát, ezzel magyarázható a kérdésük is: „Mi ez” (2Móz 16:15, revideált Károli). A kérdés a „manna” szó jelentését is tükrözi.
Isten a manna ajándéka révén tanította meg az izraelitáknak, hogy a gyakorlatban miként tartsák meg a szombatot. Jézus „mennyei kenyérnek” nevezi a mannát (Jn 6:31), amivel 2Mózes 16:4 versére utal. A manna volt tehát az a kenyér, amit az Úr népének adott a pusztában (2Móz 16:15), és ez volt az eledele negyven éven keresztül (2Móz 16:35), egészen addig, míg Izrael először megünnepelte a húsvétot az Ígéret Földjén (Józs 5:10–12).
A pusztában töltött negyven év alatt minden egyes héten négy csodára került sor, amely a szombat szentségére tanította az izraelitákat: (1) mindennap hullott manna az égből, szombatot kivéve; (2) ha valaki a hétköznapok bármelyikén mannát gyűjtött a következő napra, a pluszban szedett mennyiség másnapra megromlott; (3) pénteken, az előkészület napján kétszer annyi manna hullott az égből; (4) a pénteken összegyűjtött többletmanna nem romlott meg szombatra, hanem ugyanolyan friss és fogyasztható maradt. Az Úr tehát mindennap gondoskodott Izrael népének testi szükségleteiről. A hét hat munkanapján az izraelitáknak össze kellett gyűjteniük a mannát, mintegy annak mementójaként, hogy nap mint nap teljesen Istentől függött az életük.
Egy másik, mennyei kenyérrel kapcsolatos csoda az Úr Mózesnek adott parancsa, miszerint vennie kellett egy ómernyi (kb. 3,64 liter) mannát, amit egy edénybe téve a bizonyságtétel ládája előtt kellett elhelyeznie, „hogy megtartassék” (2Móz 16:33–34). Később „a mannás aranykorsót” a szövetség ládájába tették (Zsid 9:4), emlékeztetőként a következő nemzedékek számára. Ez a manna nem romlott meg, jóllehet addig csak két napig – péntektől szombatig – őrizte meg fogyaszthatóságát.
A „szombat” főnév (héber sabbat) többször is kiemelten megjelenik a Kivonulás könyvében, első ízben 2Mózes 16:23 versében, ahol „a nyugalom napjaként” (héber sabbaton) és „az Úrnak szentelt szombatként” van megemlítve. Ez a bibliavers az első egyértelmű parancsolat a szombat megtartására, és három felszólítást tartalmaz: „süssétek meg!”, „főzzétek meg!” és „tegyétek el magatoknak (reggelre)!” A szombatot meg kell ünnepelni! Érdekességként megemlítendő, hogy a 25. vers egy negyedik felszólítást fogalmaz meg: „Egyétek azt meg [a mannát]!”
Az evés szorosan kapcsolódik a szombat megtartásához. Az eredeti szövegben a „ma” időhatározót a bibliai szerző háromszor használja ebben a versben, mindháromszor a szombattal kapcsolatban (e tényállást a Károlifordítás is tükrözi, a ford. megj.), amivel nyilván a szombati mannafogyasztás csodáját hangsúlyozza. A 25. vers világosan kimondja, hogy „ma az Úrnak szombatja van”, a következő vers pedig kiegészítő magyarázattal szolgál: „a hetedik napon szombat van”. A 30. vers összekapcsolja a szombatot a pihenés és nyugalom fogalmával: „És nyugszik [héber shabat] vala a nép a hetedik napon.” 2Mózes 16:23–30 szakaszában a „szombat”–„ma”–„nyugalom” hármas egysége szorosan kapcsolódik Zsidók 4:7–10 szakaszához, amelyben Pál apostol is foglalkozik e három szó tartalmi jelentésével. A „szombat” főnév ezenkívül a következő helyeken jelenik meg a Kivonulás könyvében: 2Móz 16:25, 26, 29; 20:8, 10, 11; 31:14, 15 (kétszer), 16 és 35:2, 3.
Isten célzott kérdést intézett azokhoz, akik szombaton is kimentek mannát gyűjteni: „Meddig nem akarjátok megtartani az én parancsolataimat és törvényeimet?” (2Móz 16:28). Az Úr itt egyértelműen népe engedetlen tagjainak szándékosságára világít rá. Meg kellett tanulniuk, hogy a szombat ajándék számukra, olyan ajándék, amit annak ténye is megerősít, hogy táplálékukat maga az Úr biztosítja. Következésképpen nem volt szabad mannát gyűjteniük szombaton.
Alkalmazás
1. Jézus kijelentette önmagáról, hogy Ő az élet Kenyere (Jn 6:35, 48). Hogyan élhetünk olyan szoros kapcsolatban Jézus Krisztussal, hogy életünk mindennapi „Kenyere” és „Vize” legyen számunkra?
2. Mikor és hogyan kellene segítenünk az élet nehézségei miatt panaszkodóknak, és mikor nem kellene számba vennünk az elégedetlenségeket?
3. Isten jelen volt a felhőés tűzoszlopban, de az izraeliták nem illetődtek meg ettől, magától értetődőnek tartották. Velünk is megtörténhet, hogy Isten rendkívüli módon nyilatkoztatja ki magát, mégsem értékeljük a munkáját. Hogyan tarthatjuk ébren az Istennel és munkájával kapcsolatos dolgok iránti fogékonyságunkat?
4. Jetró látogatása lényegében egy az istenfélő vezetésről szóló beszámoló. Mózes szüntelenül képezte magát, fejlesztette vezetői képességeit. Olyan vezér volt, aki Istenre összpontosított, és elismerte, hogy voltaképpen Isten vezeti Izrael életét. Ezenfelül Mózes látnoki képességekkel is rendelkezett, a feladatok kiosztásának ismeretét azonban még neki is tanulnia kellett. Hajlandó volt tanulni, annak ellenére, hogy erős vezérként tekintettek rá. Mi tette Mózest nyitottá az újítások és a jobb megoldások előtt, anélkül hogy személye elleni támadásként értelmezte volna a konstruktív kritikát?
5. Pál apostol a Refidim sziklájából fakadó víz csodájára utalva írja, hogy Jézus maga volt a Szikla (1Kor 10:4). Abban a bizonyos epizódban az izraeliták engedetlenek voltak, és próbára tették, megkísértették az Urat (2Móz 17:2). Malakiás 3:10 verse viszont felhívást intéz hozzánk, hogy tegyük próbára Istent. Mi a különbség a kettő között? Hogyan tehetjük helytelen módon próbára az Urat?