Nehéz kezdet

E heti tanulmányunk: 2Mózes 5:1-23; 2Mózes 6:1-13; 2Mózes 6:28–7:7; Zsoltárok 73:23-26; 2Korinthus 6:16; Jelenések 11:8

Sok hívő úgy gondolja, hogy amikor az ember eldönti: Istent fogja követni, utána csak boldogságban, jólétben és sikerekben lesz része. Azonban amint a Biblia gyakran bemutatja, nem feltétlenül ez a helyzet. Időnként számos akadály emelkedik, nehézségek támadnak. Ez igencsak nyomasztó lehet, ami nehéz kérdéseket vet fel, és nem mindig találunk könnyű válaszokat, sőt néha úgy tűnik, semmilyen válasz nem jön. Az Istenben bízók is találkoznak megpróbáltatásokkal. Azonban ha kitartunk, Isten olyan megoldásokat hoz, amelyek az Ő feltételei szerint történnek, az általa megadott időben. Isten útjai nem feltétlenül egyeznek a mi elvárásainkkal, mert mi gyors és azonnali megoldásokat szeretnénk, de meg kell tanulnunk minden körülmények között bízni az Úrban.
E heti témánk tehát: Mózes és a parancs, hogy vezesse ki Isten népét Egyiptomból. Mózes a lehető legvilágosabb isteni elhívást kapta, amit csodák kísértek, maga Isten szólította meg közvetlenül, pontosan elmondta neki, hogy mit kér tőle. Mennyivel lehetett volna mindez könnyebb Mózesnek, hiszen tudta, hogy Isten hívta el, méghozzá egy konkrét feladatra?! Egyszerűnek kellett volna lennie, nem igaz? Olvassunk tovább!

Július 19. – A laikus evangélista napja

Jézus legforróbb vágya, hogy megszabadítsa örökségét Sátán hatalmától. Mielőtt azonban külsőleg megszabadulhatnánk tőle, belső életünknek kell szabaddá válnia. Az Úr azért enged meg próbákat, hogy megtisztuljunk a világiasságtól, önzéstől, jellemünk durva, Krisztustól idegen vonásaitól. Isten hagyja, hogy a szenvedés áradata elborítsa a lelkünket, hogy megismerjük Őt és Jézus Krisztust, akit elküldött; hogy szívünk mélyéből vágyakozzunk minden szennytől megtisztulni, és a próbából tisztábban, szentebben és boldogabban kerüljünk ki. Sokszor önzéstől elsötétült lélekkel lépünk be a megpróbáltatások kohójába. De ha türelmesen viseljük a súlyos próbát, Isten jellemét tükrözve kerülünk ki belőle. Amikor az Úr elérte célját a szenvedés által, „felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, miként a delet” (Zsolt 37:6).

Nem kell attól félnünk, hogy az Úr figyelmen kívül hagyja népe imáját. Az a veszély azonban fennáll, hogy a kísértésekben és próbákban elcsüggedve mi felhagyunk az imádkozással. – Krisztus példázatai, 174–175. o.

 

Ez Isten minden kívánalmára vonatkozik: csak akkor kapjuk meg a megígért ajándékait, ha engedelmeskedünk neki. Ez a feltétel. Egész mennyet betöltő áldás van Istennél a vele együttműködők számára. Az engedelmesek bátran igényelhetik ígéretei teljesítését.

Szilárdan, tántoríthatatlanul kell bíznunk benne. Az Úr sokszor késlelteti a választ, hogy megpróbálja hitünket és kérésünk őszinteségét. Ha Igéje szerint kérünk, higgyünk ígéretében, és imádkozzunk olyan céltudatos kitartással, amit nem lehet megtagadni.

Isten nem azt mondja, hogy kérd egyszer, és megkapod. Hanem arra szólít fel, hogy lankadatlanul, állhatatosan imádkozzunk. Ha kitartunk a könyörgésben, buzgóságunk erősödik, és még jobban vágyunk arra, amit kérünk. Krisztus így szólt Mártához Lázár sírjánál: „Ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét.” (Jn 11:40)

Sok embernek nincs élő hite. Ezért nem látják, hogy Isten milyen hatalmas. Gyengeségük forrása a hitetlenség. Jobban bíznak saját cselekedeteikben, mint abban, amit Ő tehet értük. Megpróbálnak Isten nélkül eredményeket elérni. Terveznek, de keveset imádkoznak. Nem bíznak igazán az Atyában. Azt gondolják, hogy hisznek, pedig csak a pillanat hatása alá kerültek. Nem ismerik fel, mire van szükségük, és hogy az Úr kész megadni nekik. Ezért nem ismételgetik kéréseiket a menny előtt.

Olyan buzgón és kitartóan kell könyörögnünk, mint az a megszorult barát, aki éjfélkor ment kenyeret kérni. Minél buzgóbban és állhatatosabban kérünk, annál szorosabb lelki egységre jutunk Krisztussal. Több áldást kapunk, mert hitben erősödtünk. – Krisztus példázatai, 145–146. o.

Mózes elment a fáraóhoz, Isten utasítását követve, hogy „hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból” (2Móz 3:10).

„Kicsoda az Úr…?” – kérdezett vissza a fáraó, nem mintha meg akarta volna ismerni az Urat, hanem inkább a vele való szembeszállást kifejezve, sőt tagadva Istent, akit a saját szavai szerint nem ismert. Szinte kérkedve mondta: „Nem ismerem az Urat”.
A történelem folyamán hány és hány ember mondta ugyanezt? Tragikus, mert amint Jézus fogalmazott: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17:3).
Egyiptom és az uralkodója, a fáraó az Isten létét és uralmát tagadó hatalmat szimbolizálja. Birodalma szembehelyezkedik Istennel, Igéjével és a népével. A fáraó következő kijelentése az volt, hogy „nem is bocsátom el Izráelt”, ami még inkább bemutatja lázadását az élő Isten ellen. Ezzel megerősítette, hogy Egyiptom nemcsak Isten tagadásának szimbóluma, hanem az ellene hadakozó rendszeré is. Nem is csoda, hogy évezredekkel később sokan ugyanezt a lelkületet ismerték fel a francia forradalomban (lásd még Ézs 30:1­3; Jel 11:8). A fáraó istennek vagy egy isten fiának gondolta magát, ami félreérthetetlen utalás arra, amikor valaki a saját hatalmában, erejében és értelmi képességében hisz mindenek felett.
„A bibliai történelemben jelentkező nemzetek közül a legvakmerőbben Egyiptom tagadta az élő Isten létezését, és szállt szembe parancsaival. Egy uralkodó sem mert Egyiptom királyánál nyíltabban és fölényesebben fellázadni a menny tekintélye ellen. Amikor Mózes az Úr nevében átadta az üzenetet, a fáraó kevélyen válaszolt: »Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izráelt« (2Móz 5:2). Ez istentagadás. Az Egyiptommal jelképezett nemzet hasonlóképpen megtagadta az élő Isten kívánalmait, és hasonló hitetlen és kihívó magatartást tanúsított” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 238. o.).

Amikor az ember áthágta Isten törvényét, természete gonosz lett, és Sátán befolyása alá került, nem pedig vele szembe. A bűnös ember és a bűn szerzője között nem természetszerű az ellenségeskedés. Mindkettőt gonosszá tette a hitehagyás. A pártütő sohasem nyugszik, kivéve ha megértést és támogatást kap azoktól, akiket rá tud venni példája követésére. A bukott angyalok és a gonosz emberek egymás elkeseredett bajtársai lettek. Ha Isten nem lépett volna különös módon közbe, a gonosz és az ember szövetséget kötött volna a menny ellen; és az ördög elleni ellenségeskedés helyett az egész emberi család Isten ellen lázadt volna fel. […]

Sátán ellenségeskedése azért lobbant fel az emberiség ellen, mert az Úr szeretete és irgalma Krisztus által az ember felé fordul. Sátán szeretné meghiúsítani a menny tervét, az ember megváltását; szeretné meggyalázni Istent keze munkája eltorzításával és bemocskolásával; fájdalmat akar okozni a mennyben; és be akarja tölteni a földet jajjal és nyomorúsággal. E bajoknak pedig az az oka – mondja –, hogy Isten embert teremtett. – A nagy küzdelem, 505–506. o.

 

Mózes Egyiptomból való elmenekülése után negyven évvel úgy látszott, hogy a bálványimádás győzedelmeskedik. Évről évre halványult az izraeliták reménysége. A király éppen úgy, mint népe, ujjongott hatalmában, és gúnyt űzött Izrael Istenéből. Isten és az izraeliták elleni gyűlölet növekedése akkor érte el a csúcspontját, amikor az a fáraó került trónra, aki szembeszállt Mózessel. Mikor a héber vezér megjelent a király előtt, hogy átadja neki „Jahve: Izrael Istene” üzenetét, akkor nem az igaz Isten felőli tudatlanság, hanem az Isten hatalmával való ellenszegülés váltotta ki belőle ezt a választ: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam Izraelt? Nem ismerem az Urat.” (2Móz 5:2) Kezdettől fogva mindvégig a fáraó ellenállása az isteni paranccsal szemben nem a tudatlanság, hanem a gyűlölet és a dac eredménye volt.

Bár az egyiptomiak nagyon hosszú ideig elutasították Isten ismeretét, az Úr még mindig adott nekik alkalmat a megtérésre. József napjaiban Egyiptom menedék volt Izrael számára. Amikor az egyiptomiak kedvességet tanúsítottak Isten népe iránt, akkor tulajdonképpen Őt dicsőítették. Ezért a hosszantűrő Isten, aki lassú a haragra, és a szíve tele van irgalmassággal, mindegyik ítéleténél, Egyiptomra lesújtó csapásánál időt hagyott arra, hogy az nevelésként megtegye hatását. Az egyiptomiakat azokon keresztül büntette meg, amiket imádtak. Bizonyítékuk volt Jahve hatalmára, és meggyőződhettek arról, hogy mindazok, akik engedelmeskedtek Istennek, megmenekülhettek az Egyiptomra lesújtó csapások borzalmaitól. Éppen a király vakbuzgósága és makacssága eredményezte Isten ismeretének terjedését, és sok egyiptomit vezetett el az Úr szolgálatához. – Pátriárkák és próféták, 333. o.

Szegény Mózes! Először kiosztja a fáraó, majd a saját népe is csak átkozza. Mózes tehát Istennek panaszkodik. Keserűségében és csalódásában amiatt, hogy Izrael helyzete még rosszabb lett, megkérdezi: „Uram, miért engeded, hogy rosszul bánjanak ezzel a néppel? Miért küldtél engem ide? Mert attól fogva, hogy bementem a fáraóhoz, hogy a te nevedben szóljak, rosszabbul bánik e néppel. Te pedig nem szabadítottad meg a népedet” (2Móz 5:22-23, ÚRK). Nyilvánvaló, hogy Mózes elégedetlen az Úrral, és tekintettel a helyzetre, ez talán érthető is. Isten erős választ adott a kérdésére. Cselekedni fog, méghozzá igen határozottan.
„Majd meglátod, mit cselekszem a fáraóval” (2Móz 6:1, ÚRK).

Ezek után Isten már nemcsak szólni fog, hanem nagy erővel fel is lép népe érdekében. Néhány fontos tényre emlékezteti Mózest ezzel kapcsolatban: 1) Én vagyok az ÚR; 2) Én jelentem meg a pátriárkáknak; 3) Én kötöttem szövetséget velük; 4) Én ígértem nekik Kánaán földjét; 5) Én meghallom Izrael népének sóhajtását; 6) Én megemlékezem a szövetségről, és nektek adom az ígéret földjét.

Figyeljük meg, hogy Isten újból és újból azt mondja: „Én”! Én, az ÚR, a te Istened ezt és ezt cselekedtem, tehát bízhatsz abban, hogy megteszem érted, amit megígértem.

Az Úr nagy komolysággal kijelentette, hogy négy jelentős dolgot fog megtenni Izraelért, mivel Ő az élő Úr: 1) „kihozlak titeket Egyiptom nehéz igája alól”; 2) „megszabadítalak titeket a kemény szolgálattól”; 3)

„megmentelek benneteket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által”; 4) „Népemmé fogadlak titeket, Istenetek leszek” (2Móz 6:6­7, ÚRK). Ez a négy isteni cselekedet biztosítja és erősíti meg újra az Úr kapcsolatát népével. Ezeknek a tetteknek Isten az alanya, az izraeliták pedig áldásokban és kegyelemben részesülnek. Isten ingyen, szeretetből kínálja fel az ajándékokat – tette ezt akkor velük, mint ahogy most velünk is teszi.

Isten hatalma fenséges kinyilatkoztatásával szabadította ki Izraelt egyiptomi rabszolgaságából, és Egyiptom összes istenein végrehajtotta ítéleteit, csapásait. „Kihozá azért az ő népét örömmel és az ő választottait vigassággal […] Azért, hogy megtartsák az ő rendeleteit, és törvényeit megőrizzék.” (Zsolt 105:43–45) Isten kiszabadította őket a rabszolgaságból, hogy jó földre vezesse őket – egy olyan földre, amelyet isteni gondviselésében menedékül készített számukra ellenségeik elől, ahol majd szárnyai árnyékában lakhatnak. Az Úr magához vette, és örökkévaló karjával átölelte őket. Az irántuk megmutatott minden jóságáért és kegyelméért csak azt kívánja tőlük, hogy ne legyenek idegen isteneik előtte, az élő Isten előtt, magasztalják a nevét, és tegyék dicsőségessé a földön. – Pátriárkák és próféták, 334. o.

 

Mivel Izrael fiai minden szenvedésükért a vezetőjüket okolták, Mózes elszomorodott, és közel állt ahhoz, hogy ő is fellázadjon amiatt, hogy az Úr késlekedik kiszabadítani népét. De az izraeliták még nem álltak készen a szabadulásra. Még csekély volt a hitük, és nem voltak hajlandók türelemmel szenvedni, míg Isten dicsőségesen győzelemre nem vezeti őket.

„Az Úr pedig monda Mózesnek: Majd meglátod, mit cselekszem a fáraóval; mert hatalmas kéz miatt kell őket elbocsátani, és hatalmas kéz miatt űzi el őket az ő földéről. Az Isten pedig szóla Mózeshez, és monda néki: Én vagyok az Úr. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes. Szövetséget is kötöttem velük, hogy nékik adom a Kánaán földét, az ő tartózkodásuk földét, amelyen tartózkodjanak. Fohászkodását is meghallottam az Izrael fiainak amiatt, hogy az egyiptombeliek szolgálatra szorítják őket, megemlékeztem az én szövetségemről.”

Izrael gyermekei éveken át szolgáltak az egyiptomiaknak. Csupán néhány család jött le Egyiptomba, de immár nagy sokasággá gyarapodtak. A bálványimádók között élve sokan közülük megfeledkeztek az igaz Istenről és törvényéről. Az egyiptomiakkal együtt imádták a napot, a holdat és a csillagokat, továbbá állatokat és emberek által készített faragott képeket. Körülöttük minden azt a célt szolgálta, hogy megfeledkezzenek az élő Istenről. Mindezek mellett voltak olyan zsidók is, akik megőrizték az igaz Isten, az ég és a föld Teremtőjének imádatát. Őket elszomorította, hogy gyermekeik naponta részt vesznek a bálványimádás utálatosságaiban, meghajolnak a kőből és fából faragott egyiptomi bálványok előtt, és áldozatot mutatnak be ezeknek a haszontalan tárgyaknak. A hűségesek szomorúságukban az Úrhoz kiáltottak, hogy szabadítsa ki őket az egyiptomi iga alól, vezesse ki őket Egyiptomból, hogy megszabadulhassanak a bálványimádástól és az őket körülvevő romlott befolyástól. – Spiritual Gifts, 3. köt., 200–201. o.

Az Úr igen komoly dolgokat ígért Mózesnek azzal kapcsolatban, amit tenni készült. A találkozás bizonyára megerősítette Mózest, ám a bátorsága valószínűleg rövid életű volt, amikor hallotta a nép válaszát.

A héberek elcsüggedtek nagy bánatukban, szenvedéseik és kemény munkájuk közben, és meg sem hallották Mózes bátorító szavait arról, hogy Isten cselekedni fog, és teljesíti, amit ígért. Már olyan hosszú ideje vártak, de a reményük nem vált valóra. Miért lenne most másként? Odalett a bátorságuk, a hitük, ami még keserűbb tapasztalat lehetett számukra, hiszen életükben először valós esélyt láttak a szabadulásra. És vajon melyikünk nem tapasztalt már hasonlót? Ki az, aki nem érezte már magát szomorúnak, csalódottnak, elégedetlennek, sőt úgy, mintha Isten elhagyta volna?

Emlékszünk Jób történetére? És mi a helyzet Aszáffal, a zsoltárossal, aki olyan kérdésekkel küzdött, hogy a gonoszoknak jól megy a sora, az igazak pedig szenvednek. Azonban a küzdelmek ellenére az egyik legmegkapóbb hitvallomás Aszáftól származik: „De én mindig veled vagyok, te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután befogadsz a dicsőségbe. Kicsodám van az egekben? Rajtad kívül másban nem gyönyörködöm e földön! Ha elfogyatkozik is a testem és szívem, szívem kősziklája és az én örökségem te vagy, Istenem, mindörökké” (Zsolt 73:23­-26, ÚRK).

A szent történelem során Isten biztosította népét, hogy velük van (Ézs 41:13; Mt 28:20). Az Ő békességét, vigasztalását adja nekik, megerősíti őket, hogy kitarthassanak az élet nehézségei között is (Jn 14:27;  16:33;  Fil 4:6-7­).

„Népemmé fogadlak titeket s Istenetekké lészek néktek” (2Móz 6:7) – a szövetség megfogalmazása is azt mutatja, hogy milyen szoros, meghitt kapcsolatot akart Isten tartani a népével.

Sok zsidó szívesebben maradt volna a szolgaság földjén, minthogy más országba indulva küzdjön meg egy ilyen utazás nehézségeivel. Ezért nem szabadította meg őket az Úr már akkor, amikor a fáraónak bemutatta első jeleit és csodáit. Úgy irányította az eseményeket, hogy az uralkodó elnyomó lelkülete még magasabbra hágjon, s így megmutathassa az ő igazi hatalmát mind az egyiptomiak, mind pedig a népe előtt, s ezzel türelmetlenséget keltsen a zsidókban, hogy mielőbb vágyjanak elhagyni Egyiptomot, és neki szolgálhassanak. Mózesnek sokkal könynyebb lett volna a feladata, ha nem lettek volna olyan sokan a zsidók közül, akik szívesebben maradtak volna Egyiptomban. – Spiritual Gifts, 3. köt., 201–202. o.

 

Sokszor úgy tűnt, hogy a zsidók nem tudják vagy nem akarják megérteni, mi Isten szándéka a pogányokkal. Pedig Isten éppen ennek a szándéknak a véghezvitelére különítette el őket a többi néptől, és ezért tette önálló nemzetté a föld népei között őket. Atyjukat, Ábrahámot, aki először kapta meg a szövetségi ígéretet, azért hívta ki rokonai közül, és küldte távoli vidékre, hogy fényt vigyen a pogányoknak. Jóllehet az is benne volt az ígéretben, hogy utódainak száma annyi lesz, mint a tenger homokja, de nem önző célból kellett Kánaán földjén nagy nemzetet alapítania. „…naggyá teszem nevedet, és áldás leszel – nyilatkoztatta ki Jahve. – Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:2–3)

Amikor Izsák születése előtt nem sokkal Isten megújította a szövetséget, újra világossá tette célját az emberiséggel. „…általa nyer áldást a föld minden népe” (1Móz 18:18) – biztatta az Úr Ábrahámot az ígéret gyermekével kapcsolatosan. Később pedig a mennyei látogató újra kinyilatkoztatta: „és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe…” (1Móz 22:18).

Ennek a szövetségnek mindnyájukat érintő feltételeit jól ismerték Ábrahám gyermekei és leszármazottai. Isten azért szabadította meg a zsidó népet az egyiptomi szolgaságból, hogy áldás legyen a nemzetek számára, és Isten neve ismertté váljon „az egész földön” (2Móz 9:16). Ha engedelmeskednek kívánalmainak, messze túlszárnyalják a többi népet bölcsességben és értelmi képességben. Ezt az elsőbbséget azonban azért kell elérniük és megőrizniük, hogy általuk valósuljon meg az Úr szándéka „a föld valamennyi népé”-vel kapcsolatban.

Izrael egyiptomi rabszolgaságából való szabadulását és az ígéret földje elfoglalását kísérő csodálatos intézkedések sok pogányt arra késztettek, hogy Izrael Istenét legfőbb úrnak ismerjék el. „Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom közülük Izrael fiait.” (2Móz 7:5) Még a gőgös fáraó is kénytelen volt elismerni Jahve hatalmát. „Induljatok, menjetek ki az én népem közül Izrael fiaival együtt, menjetek, és tiszteljétek az Urat… Kérjetek áldást rám is!” (2Móz 12:31–32) – Próféták és királyok, 367–369. o.

 

Isten Jahveként mutatkozott be Mózesnek, amivel azt fejezte ki, hogy személyes Isten, aki közel van az emberekhez, Ő a nép Istene, aki szövetséges kapcsolatba lépett velük. Utasította Mózest, hogy menjen és beszéljen a fáraóval, de Mózes, akinek nem volt elég önbizalma, ismét tiltakozott: „Hogy hallgatna rám a fáraó” (2Móz 6:30, ÚRK)? Itt megint nemcsak az alázata mutatkozott meg, hanem az is, hogy ki akart bújni a feladat alól, ami eddig nem ment túl jól.

„Amikor Isten meghagyta Mózesnek: menjen vissza a fáraóhoz, Mózesen meglátszott, hogy nem bízott magában. Az ’aral szefatayim kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy »körülmetéletlen ajkú«, ami Mózes beszédbeli hiányosságait fejezi ki (2Móz 6:12, 30), hasonlóan ahhoz, amit 2Móz 4:10 versében találunk: »nehéz nyelvű«” (Andrews Bible Commentary: Old Testament. „Exodus”, Berrien Springs, MI, 2020, Andrews University Press, 205. o.).

Kegyelméből Isten elküldte Áront, hogy segítsen neki. Mózes Áronnal beszélt, aki pedig nyilvánosan szólt a fáraóhoz, így Mózes Isten szerepében jelent meg az egyiptomi uralkodó előtt, Áron pedig a prófétájaként. Ez a beszámoló remek meghatározását adja a próféta szerepének. A próféta Isten „szóvivője”, ő adja tovább és értelmezi Isten üzenetét a népnek. Mózes szólt Áronhoz, aki pedig elmondta az üzenetet a fáraónak. Isten is így kommunikál a prófétákkal, akik aztán továbbadják a tanításait a népnek. Ez történhet szóban, személyesen, vagy ami gyakori volt, hogy a próféta üzenetet kapott Istentől, majd azt leírta. Isten azt is elmondta Mózesnek, hogy mire számíthat a fáraóval való találkozás alkalmával. Figyelmeztette, hogy feszült és tartós szembenállásra kerül sor. Már másodszor hangsúlyozta, hogy a fáraó nagyon makacs lesz, és Ő megkeményíti a szívét (2Móz 4:21; 2Móz 7:3). Azonban ebből jó származik: „Megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az ÚR” (2Móz 7:5, ÚRK). Vagyis Isten még a hamarosan bekövetkező kaotikus körülmények között is megdicsőül.

Áron megnyerő természetű férfi volt, akit arra választott ki Isten, hogy Mózes mellett álljon, és helyette szóljon, mint Mózes szószólója. Isten Áront is választhatta volna vezetőnek, de aki ismeri a szíveket és az emberi jellemet, tudta, hogy ő határozatlan, nincs benne erkölcsi bátorság, hogy bármilyen körülmények közt síkra szálljon az igazság mellett a következményekre tekintet nélkül. Áron népszerűségre vágyott, s olykor rávették, hogy súlyos hibákat kövessen el. Gyakran hallgatott az emberek unszolására, ezzel szégyent hozva Istenre. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. köt., 293. o.

 

Így szólt az Úr Mózeshez: „Én vagyok az Úr, és kiviszlek titeket Egyiptom nehéz munkái alól, és megszabadítalak titeket az ő szolgálatuktól, és megmentelek titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által. És népemmé fogadlak titeket, s Istenetekké leszek néktek, és megtudjátok, hogy én vagyok a ti Uratok, Istenetek, aki kihoztalak titeket Egyiptom nehéz munkái alól. És beviszlek titeket a földre, amely felől esküre emeltem fel kezemet, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak adom azt, és néktek adom azt örökségül, én az Úr. Ekképpen szóla Mózes az Izrael fiaihoz; de nem hallgatának Mózesre a kislelkűség és a kemény szolgálat miatt. Az Úr pedig szóla Mózeshez mondván: Eredj be, szólj a fáraónak, Egyiptom királyának, hogy bocsássa el Izrael fiait az ő földéről.”

Mózes elcsüggedt. Reménytelenségében megkérdezte az Urat: „Ha Izrael fiai – a te szövetség szerinti, körülmetélt néped – nem akar rám hallgatni, hogyan hallgatna a körülmetéletlen és bálványimádó fáraó?”

„Az Úr pedig monda Mózesnek: Lásd, istenévé teszlek téged a fáraónak, Áron pedig, a te atyádfia, szószólód lészen. Te mondj el mindent, amit néked parancsolok; Áron pedig, a te atyádfia mondja meg a fáraónak, hogy bocsássa el Izrael fiait az ő földéről. Én pedig megkeményítem a fáraó szívét, és megsokasítom az én jeleimet és csodáimat Egyiptom földén. És a fáraó nem hallgat reátok; akkor én kezemet Egyiptomra vetem, és kihozom az én seregeimet, az én népemet, az Izrael fiait Egyiptom földéről nagy büntető ítéletek által. S megtudják az egyiptombeliek, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyújtándom kezemet Egyiptomra, és kihozándom az Izrael fiait őközülük. És cselekedék Mózes és Áron, amint parancsolta vala nékik az Úr; úgy cselekedének.”

Az Úr kijelentette Mózesnek, hogy a jelek és csodák, amelyeket be kell mutatnia a fáraó előtt, meg fogják keményíteni a király szívét, de mivel elutasítja azokat, Isten még több jelet küld. A fáraó által elutasított minden egyes büntetés még közelebb viszi őt az újabb, még súlyosabb büntetéshez, mígnem megalázza szívét, és elismeri az ég és föld Teremtőjét, az élő és mindenható Istent. – Spiritual Gifts, 3. köt., 203–204. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Egyiptomi csapások” c. fejezet, 215–222. o., Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. köt., „Mózes és Áron” című fejezet (293–303. o.); A nagy Orvos lábnyomán, „Tanulságok Mózes életéből” című fejezet (474–478. o.).

„A fáraó teljesen felháborodott, és azzal gyanúsította az izraelitákat, hogy lázadás útján szándékoznak kitörni szolgálatából. Azt állította, hogy tétlenségük eredménye az elégedetlenség, ezért gondoskodott arról, hogy ne legyen semmi szabad idejük veszedelmes terveik kidolgozására. Olyan törvényt vezetett be, amellyel szorosabbá tette bilincseiket és megtörte független lelkületüket. A még azon a napon kiadott rendelet munkájukat keményebbé, és az elnyomást elviselhetetlenebbé tette. Az ország legközönségesebb építőanyaga a napszárította vályog volt. A legpompásabb épületek falait is ebből építették, azután kővel borították be. A vályog készítésével a rabszolgák sokasága foglalkozott. Az összevagdalt és odaszállított szalma agyaggal keverve tartotta össze a vályogot. Nagy mennyiségű szalmára volt szükségük a vályog készítéséhez. A király most elrendelte, hogy a rabszolgákat ne lássák el többé szalmával. A dolgozóknak maguknak kellett ezután a szalmát is előteremteniük, miközben ugyanannyi vályogot kellett elkészíteniük, mint előzőleg. Az egyiptomi munkavezetők héber felügyelőket jelöltek ki a munka ellenőrzésére. Felelősek voltak a rájuk bízottak munkájáért. Amikor a rendelet életbe lépett, a nép szétszóródott az egész határban, hogy a tarlókon szalmát szedjen, de még így is lehetetlen volt elkészíteni a szokásos mennyiséget. Ezért a héber felügyelőket kegyetlenül megverték” (i. m. 216. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 2Mózes 31–37; Ellen G. White: Az apostolok története, 29. fejezet

1. Mi volt az örök jel Isten és Izrael fiai között, és miért?

2. Ki mondta Mózesnek: „Harckiáltás van a táborban!”? 

3. Ki és milyen módszerrel űzte ki a kananeusokat, emoreusokat, khittheusokat?

4. Mi az, aminek szarvai voltak és arany pártázata körös-körül?

Izrael helyzete váratlan módon változik. Isten megígérte, hogy kivezeti népét Egyiptomból, ezzel szemben Izrael azt tapasztalta, hogy az élete azonnal rosszra fordult. A fáraó lehetetlen dolgokat követelt tőlük, illetőleg nem engedte meg nekik, hogy elhagyják Egyiptomot és a saját Istenüket imádják. Helyzetük annyira kilátástalan volt, hogy „a kislelkűség és kemény szolgálat miatt” Mózesnek sem engedelmeskedtek (2Móz 6:9). Mindezek ellenére Isten azt kérte Mózestől, hogy beszéljen újra a fáraóval. Mózes azonban két kifogást is megfogalmazott Isten parancsával szemben: „(1) Íme, Izrael fiai sem hallgatnak rám, hogy hallgatna hát rám a fáraó, (2) holott én nehéz ajkú vagyok?” (2Móz 6:12, 30).

A Kivonulás könyvének ezen szakasza érdekes párbeszédeket tartalmaz (2Móz 5:1–7:7). A különböző személyek és csoportok közti kölcsönhatások, beszélgetések előkészítik a terepet Isten dicsőségének magasztos megnyilatkozásához:

1.     Mózes és Áron beszélnek a fáraóval (2Móz 5:1–5).

2.    A fáraó beszél a rabszolgatartókkal („a nép sarcoltatóival”, Károli) és az izraelita felvigyázókkal (2Móz 5:6–9).

3.    A rabszolgatartók és a felvigyázók beszélnek a néppel (2Móz 5:10–14).

4.    Az izraelita felvigyázók beszélnek a fáraóval (2Móz 5:15–18).

5.    Az izraelita felvigyázók beszélnek Mózessel és Áronnal (2Móz 5:19– 21).

6.    Mózes beszél az Úrral (2Móz 5:22–6:8).

7.    Mózes beszél a néppel (2Móz 6:9).

8.    Az Úr beszél Mózessel (2Móz 6:10–12).

Ezeket a dialógusokat az Úr Mózesnek és Áronnak tett nyilatkozatai követik (2Móz 6:13, 26–27), és ezek közt mutatja be a bibliai könyv szerzője Mózes és Áron családjának történetét (2Móz 6:14–25). Ezt követően újra sor kerül egy párbeszédre Mózes és Isten között, amely a tíz csapás szakaszát vezeti be (2Móz 6:28–7:5). E passzus utolsó részében Mózes és Áron engedelmessége pozitívumként van kiemelve: mindent pontosan úgy tettek, ahogy az Úr megparancsolta nekik (2Móz 7:6). Ezen elismeréssel együtt a szöveg a két vezető korát is megemlíti: Mózes 80, Áron pedig 73 éves (2Móz 7:7).

Levonhatjuk a következtetést: nincs nyugdíjkorhatár az Úr szolgálatában! Istennek szüksége van arra, hogy mindenki – ifjú és idős, férfi és nő, gyermek és felnőtt, szabad ember és rabszolga, gazdag és szegény, magasan művelt és képzetlen, fontos tisztséget betöltő és kevésbé befolyásos – szorosan együttműködjön vele ügye előmeneteléért. Mindenkinek meg kell tennie a maga részét, így teljesíthetjük együtt a küldetést, amit Isten ránk bízott.

Annak ellenére, hogy a fáraó határozott nemet mond Isten kérésére („Bocsásd el az én népemet!” [2Móz 5:1; 7:16, stb.]), az Úr utat készít népe számára a szabaduláshoz. Csakhogy a nép elveszíti a hitét. Még Mózes is veszekszik Istennel, és felteszi a kérdést, hogy miért fajult idáig a helyzet: „Uram, miért engedsz rosszul bánni ezzel a néppel? Miért küldtél engem ide?” (2Móz 5:22). A magyarázat arra, hogy mi áll e nehéz kérdések mögött, az, hogy a fáraóval való első közvetlen találkozás után a dolgok még bonyolultabbá váltak, az izraeliták élete még nehezebb lett. Sem Mózes, sem az izraeliták nem számítottak erre. Gyors szabadulást reméltek, hiszen a hatalmas Teremtő az Istenük, aki oly dolgokat is megtehet, amit senki más. Micsoda pusztító csalódás! Ennek ellenére Isten előkészíti a szabadulás műveleti területét, és kiképezi Mózest és Áront egy újabb konfrontációra a fáraóval.

Magyarázat
 

E heti tanulmányunk alapszövege bemutatja a közelgő dráma helyszínét. Belép a jelenetbe Mózes, aki negyven év távollét után újból bemehet a fáraó palotájába (Kr. e. 1450­ben). Mózes és Áron tehát látogatást tesz III. Thotmesz fáraónál, és átadja neki Isten parancsát: „Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljon nékem a pusztában” (2Móz 7:16). A fáraó azonban nem ismeri el az Úr létezését és hatalmát. Istennek tartja magát, a maga során számos ember által kreált istent imád, és nem hajlandó engedelmeskedni a zsidók élő Istenének. Felfuvalkodott válasza Egyiptomnak mint pogány, materialista kultúrának az erejét tükrözi, ahol az emberek saját isteneiket, bálványaikat imádják. Egyszóval a fáraó tagadja Isten szuverenitását, létezését: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam Izraelt? Nem ismerem az Urat, és nem bocsátom el Izraelt.”; „Miért vonjátok el a népet az ő munkáitól? […] Íme a föld népe most sok, és ti elhagyatjátok [héber sábát] velük az ő munkáikat” (2Móz 5:2, 4–5). Az Egyiptomot jelölő szó a héberben a micrayim, melynek jelentése „kettős markolat”, ami a kegyetlen rabszolgaságra és a parancsolás, vezetés, másokat irányítás kényszerére, hatalmára utal.

Az Úr kérésére adott válaszában a fáraó megemlíti, hogy Mózes és Áron fel akarják függeszteni az izraeliták munkáját, hogy lehetőségük legyen a pihenésre. A sábát szó a szombati pihenést sejteti, vélik zsidó és keresztény szövegmagyarázók egyaránt. A „megszűnni/megpihenni a munkától” kifejezés egyetlen másik helyen szerepel a Szentírásban, éspedig 1Mózes 2:2–3 verseiben (kétszer). Nem mellékesen a fáraó Mózes és Áron kérését is elutasítja: nem engedi szabadon a népet. Érdekes tény, hogy a para` igében ugyanazok a mássalhangzók, mint a „fáraó” szóban, az egyiptomi uralkodó válaszában tehát vélhetően egy szójáték rejlik:

„Miért viselkedtek úgy, mint a fáraó, elvonván a népet az ő munkáitól?”

III. Thotmesz fáraó két éves volt, amikor egy pap Egyiptom trónjára ültette Kr. e. 1504­ben, apja, II. Thotmesz halála után. Erre valószínűleg azért került sor, hogy ne Mózes jusson a Nílus menti ország élére. Abban az időben Mózes, Hatsepszut fogadott fia 26 éves volt. III. Thotmesz mostohaanyjával, Hatsepszuttal együtt uralkodott egészen Kr. e. 1482­ig, amikor is ez utóbbi meghalt. Ebben az időpontban Mózes Midián pusztájában élt, az egyéni uralkodását megkezdő III. Thotmesz pedig 24 éves volt. Hadi sikerekben gazdag regnálása idején szinte minden olyan emlékművet lerombolt, amely Hatsepszut nevét vagy képét viselte. Őt tartják az ókori Egyiptom legnagyobb hadvezérének, és kiváló építészként is hivatkoznak rá. A kivonuláskor, Kr. e. 1450­ben 56 éves volt.

Istenszövetsége Mielőtt kivezette volna az izraelitákat Egyiptomból, Isten biztosította őket, hogy teljesíteni fogja Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségét. Megígérte népe őseinek, hogy „nékik adja Kánaán földjét” (2Móz 6:4), ahogy erről 1Mózes 12:7 és 17:8 verseiben is olvashatunk. Isten megemlékezik erről a szövetségről, és mivel betelt az idő, ettől számítva felgyorsulnak az események: közbelép népe érdekében. Bátorítja

Mózest, hogy határozottan jelentse ki a nép előtt: ígéretét kétségkívül teljesíteni fogja, betartja a Szavát. Ez az új biztosíték 2Mózes 6:6–8 szakaszában van feljegyezve.

Isten ünnepélyes kijelentéssel – bemutatkozásával – kezdi beszédét: „Én vagyok az Úr” (2Móz 6:2). Ez által a nyelvi fordulat által, amely 15ször jelenik meg a Kivonulás könyvében, főként a csapásokat leíró részekben (2Móz 6:2, 6, 7, 8, 29; 7:5, 17; 10:2; 12:12; 14:4, 18; 15:26; 16:12; 29:46; 31:13), az Úr megerősíti népéhez való szoros közelségét és övéi iránt tanúsított gondoskodását. Ennek a szoros kapcsolatnak és oltalomnak nemcsak az izraeliták vannak tudatában, az egyiptomiak is látják, hogy Isten különleges módon gondoskodik róluk. Az Úr ki fogja szabadítani népét az egyiptomi rabságból, ahogyan megígérte.

Isten népe érdekében négy megváltó cselekedetet emel ki. Hivatalosan megígéri az alábbiakat:

1.    „Kiviszlek titeket Egyiptom nehéz munkái alól” [a yaca ige hifil for­májának jelentése: „kimenetelét előidéző”];

2.    „megszabadítlak titeket az ő szolgálatuktól” [a nacal ige hifil formájá­nak jelentése: „megment”, „kivezet”, „megszabadít”, „üdvözít”];

3.    „megmentelek [ga`al] titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által”;

4.    „népemmé fogadlak [laqakh] titeket és Istenetekké leszek [hayah] néktek” (2Móz 6:6–7).

Ezek az ígéretek abban a szövetségi formulában érik el a csúcspontot, amely az Úr és a nép közti szoros közelséget és szeretetteljes egységet emeli ki. Ez a kapcsolat Isten Ábrahámnak tett ígéretének teljesedése (1Móz 17:7–8). (A széder­liturgiában ez a bibliai szakasz kulcsszerepet játszik; négy pohár jelképezi, melynek tartalmát az egyiptomi szolgaságból történt szabadítást ünneplőknek kötelezően ki kell inniuk.)

Ezt követően – először a Kivonulás könyvében – az Úr kihirdeti, hogy az izraeliták meg fogják tudni, „hogy én vagyok a ti Uratok, Istenetek” (2Móz 6:7). Azelőtt az Úr volt az, aki ismerte népe elnyomott voltát és szenvedését, most pedig a nép az, amely „megismeri” Istenét.

Az Úr további két ígéretet is megfogalmaz: (1) „Beviszlek titeket a földre, amely felől esküre emeltem fel kezemet, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adom azt” (2Móz 6:8), és (2) „néktek adom azt örökségül, én, az Úr” (2Móz 6:8). Az „én” névmás – az isteni Én – ismétlése egyértelmű garanciája annak, hogy amit Isten mond, az bizonnyal teljesedni fog. 2Mózes 6:2–8 szakaszában négyszer jelenik meg az „Én vagyok az Úr” önazonosítási megnevezés. Keretes szerkezetről van szó, ugyanis ez a szintagma a szakasz elején és végén is szerepel, illetve a 6. és a 7. versben is két ízben, eltérő formaváltozatban.

A 9. vers szerint az izraeliták szomorúan fogadták ezeket a kijelentéseket. Mózes megszólítja népét, de az annyira csüggedt, hogy fel sem fogja az Úr megnyugtató üzenetét. Ennek ellenére Isten megváltó cselekedetei hamarosan teljes, dicsőséges voltukban nyilvánulnak meg.

1. Milyen tanulságot vonhatunk le a Mózes és az Úr közötti nyílt, majdhogynem konfliktusba torkolló párbeszédből? Hogyan befolyásolja ez az Úrral való járásunkat? Hogyan oszthatjuk meg vele gondolatainkat, érzéseinket, vágyainkat? Hogyan beszélhetünk vele negatív érzéseinkről, csalódásainkról, keserűségünkről, frusztrációinkról, gyűlöletünkről, irigységünkről, haragunkról?

2. Nem hiszünk a sorsban és az eleve elrendeltségben, ahogy a szerencsében sem. Hiszünk viszont abban, hogy bízhatunk Isten vezetésében, amennyiben őszintén kérjük, hogy irányítsa életünket. Hogyan tanulhatunk meg bízni Istenben, és teljesen a vezetésére hagyatkozni?

3. Isten nem arra hív el minket, hogy sikeresek legyünk, ellenben hűséget vár el tőlünk. Lojálisaknak kell lennünk megbízatásunkhoz, mindent meg kell tennünk azért, hogy jó bizonyságtevői legyünk, bárhol tartanánk is lelki növekedésünkben. Sikerünk, jólétünk Istentől függ. Anélkül, hogy vitába bocsátkoznánk, hogyan segíthetünk másoknak meglátniuk Isten közbelépéseit az életükben?

4. Egyiptom lényeges szerepet játszik a bibliai próféciákban. Melyek posztmodern korunk azon valóságai, amelyekre Egyiptom mint jelkép rávilágít?

5. Általában miért nem teljesednek Isten közbelépéseire, cselekedeteire vonatkozó elvárásaink? Legtöbbször miért csak akkor avatkozik be Isten az eseményekbe, amikor már minden reményünk szertefoszlott?