Az élet kenyere és vize

E heti tanulmányunk: 1Mózes 3:1-6; 2Mózes 15:22–16:36; 2Mózes 17:1-7; 2Mózes 18:1-27; 1Kor 10:4, 11

Az Egyiptomból való kivonulás után Izrael ismeretlen úton haladt az ígéret földje felé. Megerőltető és hosszú volt a vándorlás, aminek során annyi mindent meg kellett tanulniuk. Az Úr vezette őket és gondoskodott róluk, és igen, segíteni akarta a fejlődésüket, nekik pedig fegyelmet, önuralmat, áldozathozatalt, önzetlenséget és az Úrban való bizalmat kellett tanulniuk, főleg engedelmességet.
Mózes volt a látható vezetőjük, őt kellett követniük, ha győzni akartak. Rendkívül fontos volt, hogy együtt maradjanak, közösségként működjenek együtt, segítsék egymást. Még számos akadály és kihívás állt előttük. Lelki fejlődésük nagyrészt azon múlt, hogyan birkóznak meg a nehézségekkel, és mit felelnek Mózesnek, amikor a kihívások hatalmassá nőnek.
Egy ismert kínai mondás szerint „egyetlen lépéssel kezdődik egy ezer mérföldes utazás is.” Igaz volt ez az izraeliták esetében is, minden egyes lépésnél rá kellett bízniuk magukat az Úr vezetésére. Amint majd látni fogjuk, sajnos nem túl könnyen tanulták meg ezt a leckét. Viszont kinek megy könnyen?

Sokan elcsodálkoznak Izrael hitetlenségén, zúgolódásán, miközben történetüket szemlélik. Azt állítják, hogy ők nem lettek volna hálátlanok, ám ha hitüket próba éri, még az apró próbákban sem mutatkozna nagyobb hitük és türelmük, mint a hajdani izraelitáknak.

Isten megígérte, hogy az Istenük lesz, ők pedig a népe lesznek, és egy jobb, nagyobb országba vezeti őket; ámde ők képesek lettek volna minden egyes akadály előtt feladni a küzdelmet… Megfeledkeztek az egyiptomi keserű tapasztalatokról. Megfeledkeztek Isten jóságáról és hatalmáról, amit irántuk mutatott, mikor megszabadította őket a rabszolgaságból. Elfelejtették, hogyan menekültek meg gyermekeik a haláltól, mikor az öldöklő angyal lesújtott Egyiptom elsőszülötteire. Elfelejtették, hogyan nyilatkozott meg előttük az isteni hatalom a Vörös-tengernél. Elfelejtették, hogy miközben épségben értek át a túlsó partra, az őket üldöző ellenséges hadakat elnyelte a víz. Ehelyett inkább a hiányokra és a próbákra néztek, és nem így szóltak: „Mindezeket Isten tette értünk, és bár rabszolgák voltunk, Ő nagy nemzetté tesz bennünket.” Csak az út nehézségeit emlegették, és azt kérdezgették, mikor ér már véget a kimerítő vándorlás.

Izrael pusztai vándorlásának története tanulságul íratott meg Isten végidőben élő Izraele számára. A feljegyzés leírja, hogyan bánt Ő a pusztában vándorlókkal, megengedve, hogy éhezzenek, szomjazzanak és kifáradjanak, de ugyanakkor nyilvánvalóan megmutatta hatalmát, hogy kész segíteni rajtuk. Történetük figyelmeztetésekkel és tanácsokkal szolgál az Úr minden korszakban élő népe számára. A zsidó nép tapasztalata a megígért Kánaánba való készülődésünk iskolapéldája.

Isten azt szeretné, hogy ezekben a napokban népe alázatos szívvel és készséges lelkülettel tanuljon a hajdani Izrael megpróbáltatásaiból, hogy felkészülhessen a mennyei Kánaánba való lakásra. – Con/lict and Courage, 94. o.

Az volt az egyiptomiak bűne, hogy visszautasították a világosságot, amit oly irgalmasan küldött számukra József által Isten. Igaz, hogy sokan elfogadták a világosságot, viszont sokkal többekről volt elmondható, hogy nem Istennél időztek a gondolataik. Így szólt hozzájuk az az Úr nemtetszését kifejező üzenet: „Értsétek meg ezt ti, Istent felejtők, hogy el ne ragadjalak menthetetlenül.” Krisztus minden egyiptomi lélekért meghalt, és minden lélekben a világosságnak kellett volna ott ragyognia. De az igazakat nem kellett kirekeszteni a gonoszok közül, hanem a menny ereje meg kellett, hogy őrizze őket, hogy ne szennyezze be őket a törvénytaposó bűnének sara. – Youth’s Instructor, 1897. április 15.

 

A bibliai beszámolókban az eltérő jellemű, jó vagy rossz emberek különböző szerepeket töltenek be, és figyelnünk kell a cselekményre, a helyszínekre, az időzítésre meg a cselszövőkre. A történet legfontosabb pontja azonban általában a megoldás és a tanulság – itt sincs ez másként.

Amint az egyes epizódok mutatják, Isten a Problémamegoldó, a Békéltető, de a munkáját hátráltatja a nép hitetlensége. A héberek folyamatosan zúgolódtak, engedetlenek voltak, amiből komoly bonyodalmak, sőt tragédiák is származtak. Kétkedésükkel és makacsságukkal számtalan nehézséget okoztak maguknak.

Izrael első hitpróbáját az jelentette, hogy nem volt vizük, ami a forró, száraz sivatagi körülmények között nem meglepő. Háromnapi gyaloglás után az emberek végül találtak vizet, csakhogy az nem volt iható. Márá azt jelenti, hogy „keserű”, és mivel a víz keserű volt, gyorsan elpárolgott Izrael hite az Úr gondviselését illetően. Isten azonban könyörületesen bánt velük, és akkor történt meg az első csoda, amiben szerepe volt egy fadarabnak is. Természetesen nem a fa, hanem az Úr tette a vizet édessé, ihatóvá. A népnek fontos tanulságokat kellett megtanulnia: 1) türelemmel várni az Úr időzítésére, és 2) Isten az emberekkel együtt viszi véghez tetteit.

Izrael népe azonban annyi mindent természetesnek vett, hamar elfeledkeztek Isten hatalmas csodáiról, amelyeket értük vitt véghez, amelyekről lelkesen énekeltek az Úrnak. Ekképpen dicsőítették Őt: „Kicsoda olyan az istenek közt, mint te, URam? Kicsoda olyan felséges, mint te, szentségedben, félelemmel dicsérendő és csodatévő” (2Móz 15:11, ÚRK)?

Isten azonban még a zúgolódásuk után is megígérte, hogy nem bocsát rájuk egyet sem „azon betegségek közül” (2Móz 15:26, ÚRK), amelyek az egyiptomiakat sújtották. Ennek az ígéretnek az volt a feltétele, hogy hűek maradnak hozzá.

A Vörös-tengertől Izrael seregei továbbmentek útjukon a felhőoszlop vezetése alatt. Körülöttük kopár vidék, elhagyatottnak látszó hegyek, terméketlen síkság és a messzire nyúló tenger terült el, melynek partján ellenségük holttestei hevertek. Szabadságuk tudatában mégis örömmel és boldogsággal volt tele a szívük, és elcsitult bennük az elégedetlenség.

Utazásuk első három napja alatt azonban sehol nem találtak ivóvizet. Vízkészletük kimerült. Nem volt semmi, amivel égő szomjúságukat olthatták volna, amint fáradtan vonszolták magukat a napégette síkságon. Mózes, aki jól ismerte ezt a vidéket, tudta, amit a többiek nem, hogy Márában, a legközelebbi forráslelő helyen a víz ihatatlan. Nagy aggodalommal figyelte az őket vezető felhőoszlopot. Amikor pedig eljutottak Márába, csüggedő szívvel hallgatta vándorló népe örvendező kiáltását: „Víz! Víz!” – visszhangzott a kiáltás a sorokon végig. Férfiak, nők és gyermekek boldogan tódultak a forráshoz, azután egyszerre gyötrelmes kiáltás tört ki belőlük: a víz keserű volt. – Pátriárkák és próféták, 291. o.

 

Az izraeliták hite hamarosan próbára lett téve. Az Úr tudni akarta, hogy számíthat-e népe őszinteségére és hűségére. Három napon át meneteltek a pusztában, de nem találtak vizet. „És eljutának Márába, de nem ihatják vala a vizet Márában, mivelhogy keserű vala.” (2Móz 15:23) Vajon a nép Istenbe vetett hitről tesz bizonyságot, hiszen ott állt előttük annak bizonyítéka, hogy maga Krisztus vezette őket a felhőben, nehogy dicsősége elpusztítsa őket? „És zúgolódik vala a nép Mózes ellen, mondván: Mit igyunk?” (24. v.) Ahelyett, hogy hittek volna és félték volna az Urat a látszólag elkeserítő helyzetben is, ők a vezetőjüket kritizálták. Minden korban így tesznek az emberek. Sátán mindig ugyanazokkal a módszerekkel kísért. Amikor jól mennek a dolgok, az emberek azt gondolják, hogy van hitük. Ám amikor szenvedés vagy csapás jön rájuk, vagy csalódás éri őket, elveszítik az önuralmukat. A helyzetektől és körülményektől függő hit nem igazi hit.

Fájdalmában Mózes az Úrhoz kiáltott. Ezt kellett volna Izrael fiainak is tenniük. „És mutata néki az Úr egy fát, és beveté azt a vízbe, és a víz megédesedék.” Nem a fadarab rendelkezett vizet megváltoztató erővel, hanem Isten ereje nyilatkozott meg előttük a felhőoszlopból. „Ott ada néki rendtartást és törvényt, és ott megkísérté. És monda: Ha a te Uradnak, Istenednek szavára hűségesen hallgatsz, és azt cselekszed, ami kedves az ő szeme előtt, és figyelmezel az ő parancsolataira, és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (2Móz 15:25–26) – Letter and Manuscript, 11. köt.

Sajnos a vándorlás történeteiben újból és újból jelentkezik a lázadás motívuma. Jellemző módon a nép elfeledkezett arról, hogy Isten miként segítette őket a múltban hatalmas kezével, és mindig adott megoldást a problémáikra. Engedték, hogy az éppen felmerülő gondok elvakítsák őket, ezért nem látták a végcélt, sem a megígért csodálatos jövőt. Ez Isten mai népe között is gyakori probléma.

Fontos megjegyezni, hogy a Bibliában a kísértés gyakran ételhez kapcsolódik. Az Éden kertjében azzal volt kapcsolatos a bukás, hogy ettek a tiltott fáról, a jó és a gonosz tudásának fájáról (1Móz 2:16-17; 1Móz 3:1­6). Pusztai megkísértésekor Sátán először az étellel célozta meg Jézust (Mt 4:3). Ézsau azért veszítette el elsőszülöttségi jogát, mert nem uralkodott az étvágyán (1Móz 25:29-34). Milyen gyakran kötődött Izrael engedetlensége evéshez­iváshoz! Nem is csoda, hogy Mózes így intette a későbbi nemzedékeket: „Az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal, ami az ÚR szájából származik” (5Móz 8:3, ÚRK).

A manna mennyei kenyér volt, amivel Isten ellátta az izraelitákat negyven évig tartó pusztai vándorlásuk során. Ezzel az ajándékkal azt tanította meg nekik, hogy Ő a Teremtő és mindenek Fenntartója. A manna természetfeletti biztosításával azt is megmutatta nekik, hogyan ünnepeljék meg a hetedik napot, a szombatot.

Minden héten négy csoda történt: 1) Isten öt napon keresztül adta a manna napi adagját; 2) pénteken dupla mennyiséget kaptak; 3) péntektől szombatig a manna nem romlott meg; 4) szombaton nem hullott manna. Isten folyamatosan bemutatta ezeket a csodákat, hogy a nép megemlékezzen a szombatnapról, ünnepelje jóságát. „Lássátok: az ÚR adta nektek a szombatot” (2Móz 16:29, ÚRK).

Elindultak Márából, és Élimbe jutottak, ahol „tizenkét forrás vala, és hetven pálmafa”. Ezen a kellemes helyen az izraeliták napokig elidőztek, majd beléptek Szin pusztájába. Egy hónappal Egyiptom elhagyása után először táboroztak a pusztában. Tartalékaik megfogyatkoztak. A sivatagban kevés volt a fű, ezért még a nyájaik is megfogyatkoztak. Úgy tűnt, hogy éhség vár rájuk, és bár a felhőoszlop vezette őket a pusztában, mégis kétely vett erőt a szívükön, és újból zúgolódni kezdtek; sőt, az elöljárók és a vének is az Isten által kinevezett vezetőik ellen fordultak: „Bár meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsos fazék mellett ülünk vala, amikor jóllakhatunk vala kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.” Úgy tűnt, hogy az izraeliták szíve gonosz és hitetlen. Nem voltak hajlandók elviselni a pusztai vándorlás nehézségeit. Áthatolhatatlan akadályként tekintettek a nehézségekre. A hitük odalett, és csak a halált látták maguk előtt.

Valójában nem éheztek. Volt elegendő élelmük a mindennapi szükségleteikre, csakhogy ők a jövő miatt aggódtak. Nem értették, hogyan fogja túlélni ez a nagy sokaság a pusztai utazást, és hitetlenségükben már azt látták, hogy a gyermekeik éhen fognak pusztulni. Isten engedte meg azt, hogy tartalékaik megfogyatkozzanak, és nehézségekbe ütközzenek, hogy szívüket maga, a szabadítójuk felé fordítsa. Készen állt a megsegítésükre. Ha megszorultságukban hozzá fordulnak, akkor állandó szeretetének és gondoskodásának bizonyítékait kínálja fel számukra. Ők azonban nem akartak bízni az Úrban, ha nem mutatja meg nekik hatalmának állandó bizonyítékát.

Ha igaz hittel rendelkeztek és bíztak volna az Úrban, vidám szívvel tűrték volna el a kellemetlenségeket, akadályokat, sőt, még a szenvedést is, hiszen az Úr csodálatos módon szabadította ki őket a rabszolgaságból. – Signs of the Times, 1880. április 8.

 

Jézus Krisztus jelképe volt az Izrael fenntartására égből hullott manna, aki Istentől jött, hogy életet adjon a világnak. Jézus azt mondta: „Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá… ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Jn 6:48–51) Isten népének jövendő életére szóló áldás ígéretei között ezt is feljegyezték: „A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából.” (Jel 2:17) – Pátriárkák és próféták, 297. o.

A pusztában sok víz kell az embernek. Isten megoldotta ezt a problémát, még ha a nép zúgolódott is. Nem bíztak benne, kísértették az Urat, hogy képes­e inni adni nekik, vagy akar­-e egyáltalán. Hitetlenségükben visszavágyódtak Egyiptomba.

Mózes Masszának (kísértés) és Meríbának (perlekedés) nevezte el azt a helyet. Az Úr még a hitetlenségük dacára is adott vizet a népnek. A két névnek emlékeztetnie kellett volna az izraelitákat arra, hogy ne kísértsék Istent, ne perlekedjenek vele (Zsid 3:7-8, 15). Komolyan kételkedtek abban, hogy Isten közöttük van, pedig látták nemcsak jelenlétének, hanem hatalmának és erejének is számos kézzelfogható bizonyítékát.
„Mózes megütötte a kősziklát, de Isten Fia volt az, aki a felhőoszlopban ott állt Mózes mellett, és kifakasztotta a sziklából az életadó vizet. Nemcsak Mózes és a vének, hanem az egész gyülekezet is, amely bizonyos távolságban ott állt és figyelt, megpillantotta az Úr dicsőségét. Nem kétséges azonban, hogyha a felhő elmozdult volna, akkor az Úr dicsőségének rettenetes ragyogása mindazokat megölte volna, akik ott tartózkodtak” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 254. o.).
A víz az élet szimbóluma, víz nélkül nincs élet, testünk (ami 60%ban víz) minden sejtjének szüksége van rá, még a csontjainkat is részben az alkotja. Amikor Isten a pusztában vizet adott az izraelitáknak, az annak a jele volt, hogy törődik a szükségleteikkel, bízhatnak benne, viszont megint csak engedelmeskedniük kell. Évszázadokkal később 1Kor 10:4 versében Pál emlékeztette a hívőket, hogy különleges volt az izraeliták pusztai tapasztalata. Krisztus maga vezette őket, még vizet is adott nekik (Zsolt 78:15-16), gondoskodott lelki és fizikai szükségleteikről egyaránt. Pál kijelenti, hogy „e kőszikla pedig a Krisztus volt” (1Kor 10:4). Krisztus volt az életük Forrása, Ő az, aki örök életet ad. Sziklaszilárdan vezette népét. Számíthatunk rá, mert nem mulasztja el teljesíteni az ígéreteit.

Miután elhagyta Szin pusztáját, Izrael Refidimben táborozott le. Itt nem volt innivaló vize a népnek. Ismét kételkedni kezdtek a mennyei gondviselésben. Vakságukban és balgaságukban ezzel a követeléssel fordultak Mózeshez: „Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk.” Mózes azonban nem veszítette el türelmét, hanem ezt mondta nekik: „Miért versengtek énvelem? Miért kísértitek az Urat?” (2Móz 17:2) Azok azonban haragosan ezt kiáltották Mózesnek: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból? Hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat?” (2Móz 17:3) Amikor Isten bőségesen ellátta őket élelemmel, akkor szégyenkezve emlékeztek vissza hitetlenségükre, zúgolódásukra, és megígérték, hogy a jövőben bízni fognak az Úrban. Ígéretükről azonban hamarosan megfeledkeztek, és hitük első próbatétele alkalmával kudarcot vallottak. Az őket vezető felhőoszlop úgy tűnt nekik, mintha félelmetes titkot rejtegetne. Megkérdőjelezték Mózes személyét és szerepét. Ki ez a Mózes – kérdezgették egymástól –, és mi lehetett a célja azzal, hogy kivezetett bennünket Egyiptomból? Gyanakvás és bizalmatlanság töltötte be a szívüket, és vakmerően azzal vádolták meg Mózest, hogy meg akarta ölni őket és gyermekeiket éhséggel, szomjúsággal és nehézségekkel, mert így gazdagodhat meg legkönnyebben a vagyonukból. Dühük és méltatlankodásuk zűrzavarában már-már ott tartottak, megkövezik.

Nehéz helyzetében Mózes az Úrhoz kiáltott: „Mit cselekedjem ezzel a néppel?” (2Móz 17:4) Az Úr utasította, vegye maga mellé Izrael véneit, és fogja a botját, amellyel a csodákat művelte Egyiptomban, induljon el, és menjen a nép előtt. Az Úr pedig ezt mondta neki: „Ímé, én odaállok teelődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép.” (2Móz 17:6) Mózes engedelmeskedett, és a sziklából folyamként ömlött ki a friss víz, mégpedig oly bőségesen, hogy az egész tábort ellátta. Isten ahelyett, hogy azt parancsolta volna Mózesnek: emelje fel a botját, és valami rettenetes csapással sújtson a gonosz zúgolódók közé, mint ahogy Egyiptomban cselekedte, nagy irgalmasságában megszabadításuk eszközévé tette Mózes botját. – Pátriárkák és próféták, 297–298. o.

 

„Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Jn 7:37–38) A nép állapota igen erőteljessé tette ezt a felhívást. Állandóan a pompás, ünnepi látvány foglalkoztatta őket, szemüket elkápráztatták a fények és a színek, fülükben ott zengett a csodálatos zene, de semmi sem volt a ceremóniák sorában, ami kielégítette volna a lelki szükségleteket, ami csillapíthatta volna a lélek szomjúságát a maradandó dolgok után. Jézus hívta őket, jöjjenek, és igyanak az élet vizéből, mely örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbennük.

Azon a reggelen a pap azt a szertartást végezte, mely a pusztai szikla megütésére emlékeztetett. A szikla Őt jelképezte, aki halála által az üdvösség élő patakját árasztja minden szomjazóra. Krisztus szava az élet vize. Az összegyűlt tömeg színe előtt elkülönítette magát: üssék meg, hogy az élet vize ömölhessen a világra. Krisztus megütésével Sátán az élet fejedelmét akarta megsemmisíteni, csakhogy élő víz folyt a megütött sziklából. – Jézus élete, 453–454. o.

Mózest meglátogatta az apósa, Jetró, akinek a másik neve Reuél volt (2Móz 2:18). Magával vitte Mózes feleségét, Cippórát meg a két fiát, Gérsómot és Elíézert is. Amikor Mózes értesült az érkezésükről, eléjük ment, hogy fogadja őket.

Jetró azért ment el Mózeshez, mert hallotta, hogy Isten csodálatos módon megszabadította Izraelt. „Mózes elbeszélte az apósának mindazt, amit az ÚR a fáraóval és az egyiptomiakkal cselekedett Izráelért; és mindazt a sok bajt, amely útközben érte őket; és azt, hogy miként szabadította meg őket az ÚR” (2Móz 18:8, ÚRK).

Jetró dicsőítette Istent a jóságáért, hogy különleges módon közbelépett népe érdekében: „Áldott az ÚR, aki megmentett benneteket az egyiptomiak és a fáraó kezéből, aki megmentette a népet Egyiptom hatalmából! Most már tudom, hogy nagyobb az ÚR minden istennél, és azért történt mindaz velük, mert dölyfösek voltak” (2Móz 18:10-11, HUNB). Ez is példa arra, hogy Istennek a népe között véghezvitt tettei bizonyságul szolgálnak a világnak arra, hogy ki az igaz Isten és mit képes meg­
tenni a népéért.

Jetró még jobban megismerte az igaz Istent, de ő is fel tudott kínálni valamit Isten népének: bölcs és hasznos tanácsot. Mózesnek meg kellett szerveznie a törvénykezés rendszerét, méghozzá helyes és igazságos elvek alapján. Szüksége volt hívő, becsületes bírákra is, akik tisztességes emberek voltak. Jetró bölcsen felsorolta, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezzenek: legyenek 1) istenfélők, 2) megbízhatók, 3) akik gyűlölik a tisztességtelen nyereséget. Becsületes jellemű, alkalmas embereket kellett kiválasztani az ezres, százas, ötvenes és tízes csoportok fölé, ami csökkenti a Mózes vállára nehezedő vezetői terhet, és ő így összpontosíthatott a nagyobb problémákra, hogy jobban tudjanak gondoskodni a népről.

Mózes megfogadta Jetró bölcs tanácsát (2Móz 18:24), és kijelölt embereket a különböző vezetői szerepekre (lásd még 5Móz 1:9-18).

A kivonulás előtt Mózes visszaküldte feleségét és gyermekeit az apósához. Jethró hallott az izraeliták csodálatos szabadulásáról, és meglátogatta Mózest a pusztában, ahová elhozta Mózes feleségét és gyerekeit is. „Kiméne azért Mózes az ő ipa eleibe, és meghajtá magát, és megcsókolá őt; és megkérdék egymást állapotuk felől, és bemenének a sátorba. És elbeszélé Mózes az ő ipának mindazt, amit az Úr a fáraóval és az egyiptombeliekkel cselekedett vala Izraelért; mindazt a sok bajt, amelyek útközben érték vala őket, és mimódon szabadította meg őket az Úr. És örvendeze Jethró mindazon a jón, amit az Úr az Izraellel cselekedett vala, hogy megszabadítá őt az egyiptombeliek kezéből. És monda Jethró: Áldott legyen az Úr, aki megszabadított titeket az egyiptombeliek kezéből és a fáraó kezéből; aki megszabadította a népet az egyiptombeliek keze alól. Most tudom már, hogy nagyobb az Úr minden istennél; mert az lett vesztükre, amivel ellenük vétkeztek. És Jethró, a Mózes ipa égőáldozattal és véresáldozattal áldozék az Istennek; Áron pedig és Izrael minden vénei jövének, hogy kenyeret egyenek Mózes ipával Isten előtt.”

A figyelmes Jethró észrevette, hogy túl nagy teher nyomja Mózes vállát, mivel a nép minden problémájával hozzá fordul, emellett neki kellett megtanítania a népnek Isten parancsolatait és törvényeit. Így szólt tehát Mózeshez: „Most azért hallgass az én szavamra, tanácsot adok néked, és az Isten veled lesz. Te légy a népnek szószólója az Isten előtt, és te vidd az ügyeket Isten eleibe. És tanítsd őket a rendeletekre és törvényekre, és add tudtokra az utat, amelyen járniuk kell, és a tennivalót, amelyet tenniük kell. És szemelj ki magad az egész nép közül derék, istenfélő férfiakat, igazságos férfiakat, akik gyűlölik a haszonlesést, és tedd közöttük előljárókká, ezeredesekké, századosokká, ötvenedesekké és tizedesekké. Ezek tegyenek ítéletet a népnek minden időben úgy, hogy minden nagyobb ügyet teelődbe hozzanak, minden csekélyebb dologban pedig ők ítéljenek; így könnyítve lesz rajtad, ha azt veled együtt hordozzák. Ha ezt cselekszed, és az Isten is parancsolja néked: megállhatsz, és az egész nép is helyére jut békességben. És hallgata Mózes az ő ipa szavára, és mindazt megtevé, amit mondott vala. És választa Mózes az egész Izraelből derék férfiakat, és a nép fejeivé tevé őket, ezeredesekké, századosokká, ötvenedesekké és tizedesekké. És ítélik vala a népet minden időben; a nehéz dolgokat Mózes elé viszik vala, minden kisebb dologban pedig ők ítélnek vala. És elbocsátá Mózes az ő ipát, és ez elméne hazájába.”

Mózes nem tartotta túlságosan bölcsnek magát ahhoz, hogy ne fogadjon el tanácsot az apósától. Isten felettébb megtisztelte őt, és csodákat tett általa, mégsem gondolta, hogy az Úr csak őt választotta volna ki az emberek tanítására és csodatételekre, s így már nincs szüksége mások tanácsára. Szívesen fogadta apósa javaslatait, és foganatosította a bölcs utasításokat. – Spiritual Gifts, 3. köt., 259–261. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „A Vörös-tengertől a Sínai-hegyig” c. fejezet, 246–258. o.

Nem sokkal a víz esete után új veszély fenyegette a népet (lásd 2Móz 17:8-16), az amálekiták vad, harcos törzse támadt rájuk. „Az amálekiták előtt nem volt ismeretlen Isten jelleme vagy korlátlan uralma, de ahelyett, hogy félelemmel és tisztelettel viselkedtek volna előtte, elhatározták, hogy dacolnak erejével. Azokat a csodákat, amelyeket Mózes Egyiptomban cselekedett, a gúny tárgyává tették, és a körülöttük élő népek félelmét kinevették. Esküt tettek isteneikre, hogy a hébereket elpusztítják úgy, hogy egy sem marad meg közülük. Azzal dicsekedtek, hogy Izrael Istene erőtlen lesz arra, hogy ellenálljon nekik. Pedig az izraeliták nem bántották meg és nem is fenyegették meg őket. Az amálekiták támadásukat minden kihívás nélkül indították meg. Isten iránti gyűlöletüket és akaratával szembeni ellenszegülésüket akarták kinyilvánítani azzal, hogy igyekeztek megsemmisíteni Isten népét. Az amálekiták már régóta fennhéjázó bűnösök voltak. Bűneik bosszúért kiáltottak az égre. Isten irgalmassága azonban még mindig bűnbánatra szólította fel őket. Amikor az amálekiták Izrael népe elfáradt, védtelen soraira támadtak, megpecsételték nemzetük sorsát” (i. m. 256. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 3Mózes 19–25; Ellen G. White: Az apostolok története, 33. fejezet

1. Kikhez nem szabad mennünk, és kiktől nem szabad tudakozódnunk?

2. Kiknek nem volt szabad áldozniuk?

3. Hogyan kellett elhelyezni a lepényeket a tiszta aranyból készült asztalon?

4. A rendelkezések szerint hogyan kellett bánni a szegénysége miatt rabszolgaként felajánlkozó embertárssal?

Általános áttekintés
 

Isten csodálatos közbelépése népe rabszolgaságból való kiszabadítására előzmény nélküli, megismételhetetlen esemény volt, amiről rendszeresen meg kellett emlékezni a húsvét alkalmával. A megszabadított izraeliták szabadon távozhattak, csakhogy a szabadságnak magas ára volt. Az Úr jeleket és csodákat tett Izraelért, aminek következményeként az isteni ítélet lesújtott Egyiptomra. Az ítélet nemcsak büntetés volt az egyiptomiaknak, hanem tanulságos lecke az izraeliták számára, ugyanis hozzásegítette őket az igazi Isten és az élet valódi, maradandó értékeinek megismeréséhez. Isten szerető és igazságos Megváltóként mutatkozott be, erős Harcosként, aki megszabadítja Izraelt a rabszolgaságból. E drámai események célja meggyőzni a népet: bízzon benne mint bölcs Vezetőben és Oltalmazóban, és kövesse útmutatását.

A nagy kivonulás után, a Vörös­tengeri tapasztalatot és a csodálatos szabadulás megünneplését követően Isten a Súr puszta felé vezette népét, ahol három napig meneteltek anélkül, hogy ivóvizet találtak volna. Ekkor Izrael az Úrba vetett bizalom egy újabb próbája előtt találta magát (2Móz 15:25). Közvetlenül ezelőtt az epizód előtt bíztak az Úrban, hiszen csodálatos módon átkeltek a Vörös­tengeren, és szemükkel láthatták a fáraó seregeinek vesztét (2Móz 14:31). Vajon ezután is teljesen Istenre hagyatkoznak, lévén, hogy magatartásukat a Vezetőjükbe vetett hit határozta meg? Mindannak, ami az utóbbi napokban és hetekben történt, be kellett volna vésődnie emlékezetükbe. Eszükbe fog­e jutni Isten vezetése, amikor újfent nehézségek jelentkeznek életükben?

Isten szerető atyaként viselte gondját Izraelnek, türelmesen vezette népét a sivatagban. Fájdalmas leckéket kellett megtanítania nekik, amikor lázadoztak, mégis szeretettel gondoskodott róluk, vizet, fürjet, mannát rendelt számukra, és megmutatta nekik, hogyan kell megszentelniük a szombatot.

 Magyarázat
 
2Mózes 15:22–18:27 passzusa Izrael Sínai hegy felé történő menetelését írja le. Ez a rész öt narratív szakaszt tartalmaz, amelyből kettő a víz ajándékával kapcsolatos. Az első említés a vízről Mára keserű vize megédesítésének tapasztalata (2Móz 15:22–27). A második narráció a sziklából fakasztott vízről szól (2Móz 17:1–7). E két elbeszélő rész közt csodálatos táplálék­ajándékokról – fürjekről és mannáról – olvasunk, valamint megismerjük a szombat megszentelését szabályozó rendelkezéseket (2Móz 16:1–36). E három csodát – a víz, a fürjek és a manna csodáját – két további leírás követi, éspedig az amálekiták feletti győzelem ajándékáról (2Móz 17:8–16), illetve a Jetró látogatásáról és Mózesnek adott bölcs tanácsairól szóló beszámoló (2Móz 18:1–27).

A héber lun szó („elégedetlenkedni”, „panaszkodni”, „zúgolódni”, „tüntetni”) a Kivonulás könyvében először a Súr pusztai vízhiány kontextusában jelenik meg. Az izraeliták megálltak Márában, ahol viszont keserű volt a víz, ezért „zúgolódik vala a nép Mózes ellen” (2Móz 15:24). Sajnos, a negatív jelentésű lun szó kulcsfontosságú Izrael pusztai vándorlásának leírásában. A mannáról és fürjekről szóló részben nyolcszor jelenik meg (igeként 2Móz 16:2 és 7–8­ban; főnévként pedig 2Móz 16:7–8­ban, valamint még kétszer a 9. és a 12. versben), de szerepel a refidimi sziklából fakasztott vízről szóló részben is (2Móz 17:3–6). Ugyanez a zúgolódást kifejező gondolat tűnik fel Mózes negyedik könyvében is (14:2, 27, 29, 36; 16:11, 41; 17:5, 10). A Pentateukhoszon kívül egyedül Józsué 9:18 versében jelenik meg ez a szó.

Amikor zúgolódott a nép, Mózes az Úrhoz kiáltott, amit a Kivonulás könyve immár harmadszor jegyez fel (2Móz 8:12; 14:15; 15:25). Az Úr tanácsolta Mózesnek, hogy dobjon egy fadarabot a keserű vízbe, ezúton vált ihatóvá a víz. Ennek az eseménynek a kontextusában ígéri meg az Úr, hogy „egyet sem bocsát rá ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátott” (2Móz 15:26), ennek elengedhetetlen feltétele viszont az, hogy engedelmeskedjenek neki. Fogadalmát az isteni bemutatkozó formula használatával erősíti meg: „… mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód” (2Móz 15:26). Isten itt a tíz csapással összefüggésbe hozható betegségekre utal (ld. Isten ígéretét 2Móz 23:25 versében). Egyetlenegy ilyen csapás sem fogja sújtani Isten híveit.

A pusztában a víz életet ad. Nélküle lehetetlen élni, ez az élet forrása és fenntartója, alig pár napig maradhatunk életben nélküle. Nem csoda, hogy Mózes második és negyedik könyvében több fontos történet és csoda is a vízzel kapcsolatos.

Végezetül, Izrael népe tábort vert Élimben, ahol bőven volt víz, és a pálmafák árnyékot biztosítottak a lakosságnak.

A fürjek, a manna és a
szombat
Az Úr irgalmasan válaszolt a nép elégedetlenségére, amely amiatt lobbant lángra, hogy hiányolták a húst és egyéb élelmiszereket, amelyeket Egyiptomban fogyaszthattak. Az izraeliták szavai tele voltak túlzásokkal és keserű iróniával. Eszükbe jutottak a „húsos fazekak”, amelyekből a fáraó rabszolgáiként is jól lakhattak Egyiptomban. Az Úr válaszként megígérte nekik, hogy „esőképpen” kenyeret küld az égből, majd pedig fürjek fogják ellepni a tábort. Este fürjek, reggel mennyei kenyér, manna. A jövendölés pontosan teljesedett (2Móz 16:13). A meglepetést az jelentette az izraeliták számára, hogy addig még nem láttak mannát, ezzel magyarázható a kérdésük is: „Mi ez” (2Móz 16:15, revideált Károli). A kérdés a „manna” szó jelentését is tükrözi.

Isten a manna ajándéka révén tanította meg az izraelitáknak, hogy a gyakorlatban miként tartsák meg a szombatot. Jézus „mennyei kenyérnek” nevezi a mannát (Jn 6:31), amivel 2Mózes 16:4 versére utal. A manna volt tehát az a kenyér, amit az Úr népének adott a pusztában (2Móz 16:15), és ez volt az eledele negyven éven keresztül (2Móz 16:35), egészen addig, míg Izrael először megünnepelte a húsvétot az Ígéret Földjén (Józs 5:10–12).

A pusztában töltött negyven év alatt minden egyes héten négy csodára került sor, amely a szombat szentségére tanította az izraelitákat: (1) mindennap hullott manna az égből, szombatot kivéve; (2) ha valaki a hétköznapok bármelyikén mannát gyűjtött a következő napra, a pluszban szedett mennyiség másnapra megromlott; (3) pénteken, az előkészület napján kétszer annyi manna hullott az égből; (4) a pénteken összegyűjtött többletmanna nem romlott meg szombatra, hanem ugyanolyan friss és fogyasztható maradt. Az Úr tehát mindennap gondoskodott Izrael népének testi szükségleteiről. A hét hat munkanapján az izraelitáknak össze kellett gyűjteniük a mannát, mintegy annak mementójaként, hogy nap mint nap teljesen Istentől függött az életük.

Egy másik, mennyei kenyérrel kapcsolatos csoda az Úr Mózesnek adott parancsa, miszerint vennie kellett egy ómernyi (kb. 3,64 liter) mannát, amit egy edénybe téve a bizonyságtétel ládája előtt kellett elhelyeznie, „hogy megtartassék” (2Móz 16:33–34). Később „a mannás aranykorsót” a szövetség ládájába tették (Zsid 9:4), emlékeztetőként a következő nemzedékek számára. Ez a manna nem romlott meg, jóllehet addig csak két napig – péntektől szombatig – őrizte meg fogyaszthatóságát.

A „szombat” főnév (héber sabbat) többször is kiemelten megjelenik a Kivonulás könyvében, első ízben 2Mózes 16:23 versében, ahol „a nyu­galom napjaként” (héber sabbaton) és „az Úrnak szentelt szombatként” van megemlítve. Ez a bibliavers az első egyértelmű parancsolat a szombat megtartására, és három felszólítást tartalmaz: „süssétek meg!”, „főzzétek meg!” és „tegyétek el magatoknak (reggelre)!” A szombatot meg kell ünnepelni! Érdekességként megemlítendő, hogy a 25. vers egy negyedik felszólítást fogalmaz meg: „Egyétek azt meg [a mannát]!”

Az evés szorosan kapcsolódik a szombat megtartásához. Az eredeti szövegben a „ma” időhatározót a bibliai szerző háromszor használja ebben a versben, mindháromszor a szombattal kapcsolatban (e tényállást a Károli­fordítás is tükrözi, a ford. megj.), amivel nyilván a szombati mannafogyasztás csodáját hangsúlyozza. A 25. vers világosan kimondja, hogy „ma az Úrnak szombatja van”, a következő vers pedig kiegészítő magyarázattal szolgál: „a hetedik napon szombat van”. A 30. vers összekapcsolja a szombatot a pihenés és nyugalom fogalmával: „És nyugszik [héber shabat] vala a nép a hetedik napon.” 2Mózes 16:23–30 szakaszában a „szombat”–„ma”–„nyugalom” hármas egysége szorosan kapcsolódik Zsidók 4:7–10 szakaszához, amelyben Pál apostol is foglalkozik e három szó tartalmi jelentésével. A „szombat” főnév ezenkívül a következő helyeken jelenik meg a Kivonulás könyvében: 2Móz 16:25, 26, 29; 20:8, 10, 11; 31:14, 15 (kétszer), 16 és 35:2, 3.

Isten célzott kérdést intézett azokhoz, akik szombaton is kimentek mannát gyűjteni: „Meddig nem akarjátok megtartani az én parancsolataimat és törvényeimet?” (2Móz 16:28). Az Úr itt egyértelműen népe engedetlen tagjainak szándékosságára világít rá. Meg kellett tanulniuk, hogy a szombat ajándék számukra, olyan ajándék, amit annak ténye is megerősít, hogy táplálékukat maga az Úr biztosítja. Következésképpen nem volt szabad mannát gyűjteniük szombaton.

1. Jézus kijelentette önmagáról, hogy Ő az élet Kenyere (Jn 6:35, 48). Hogyan élhetünk olyan szoros kapcsolatban Jézus Krisztussal, hogy életünk mindennapi „Kenyere” és „Vize” legyen számunkra?

2. Mikor és hogyan kellene segítenünk az élet nehézségei miatt panaszkodóknak, és mikor nem kellene számba vennünk az elégedetlenségeket?

3. Isten jelen volt a felhőés tűzoszlopban, de az izraeliták nem illetődtek meg ettől, magától értetődőnek tartották. Velünk is megtörténhet, hogy Isten rendkívüli módon nyilatkoztatja ki magát, mégsem értékeljük a munkáját. Hogyan tarthatjuk ébren az Istennel és munkájával kapcsolatos dolgok iránti fogékonyságunkat?

4. Jetró látogatása lényegében egy az istenfélő vezetésről szóló beszámoló. Mózes szüntelenül képezte magát, fejlesztette vezetői képességeit. Olyan vezér volt, aki Istenre összpontosított, és elismerte, hogy voltaképpen Isten vezeti Izrael életét. Ezenfelül Mózes látnoki képességekkel is rendelkezett, a feladatok kiosztásának ismeretét azonban még neki is tanulnia kellett. Hajlandó volt tanulni, annak ellenére, hogy erős vezérként tekintettek rá. Mi tette Mózest nyitottá az újítások és a jobb megoldások előtt, anélkül hogy személye elleni támadásként értelmezte volna a konstruktív kritikát?

5. Pál apostol a Refidim sziklájából fakadó víz csodájára utalva írja, hogy Jézus maga volt a Szikla (1Kor 10:4). Abban a bizonyos epizódban az izraeliták engedetlenek voltak, és próbára tették, megkísértették az Urat (2Móz 17:2). Malakiás 3:10 verse viszont felhívást intéz hozzánk, hogy tegyük próbára Istent. Mi a különbség a kettő között? Hogyan tehetjük helytelen módon próbára az Urat?