A páska

E heti tanulmányunk: 2Mózes 11:1-10; 2Mózes 12:1-30; 2Mózes 13:14-16; Mikeás 6:8; 1Korinthus 5:7; Zsidókhoz 11:28

Közeledik a tizedik, az utolsó csapás. Elhangzott az utolsó figyelmeztetés, meg kell hozni a végső döntést. Ez valóban élet­halál kérdés. Nem csupán egy ember, hanem családok és az egész nép jóléte a tét. A fáraót és a tisztségviselőit terheli a felelősség sok ember sorsáért, életéért vagy haláláért. Nemcsak a fáraó, hanem egész népe jövőjét is az határozza meg, hogyan fog viszonyulni Izrael élő Istenéhez.
Milyen érzés és mit teszünk, ha a körülmények súlyának erős nyomása alatt kell döntenünk a következő lépésről, az irányról, amikor a döntésünk jelentősen befolyásolja a miénken kívül még sokak életét?
Isten kész bölcsességet és erőt adni nekünk, hogy azt tegyük, ami helyes (1Kor 1:30; Fil 2:13). Csakhogy az a baj, hogy makacsságunkban nem mindig akarunk helyesen cselekedni. Tudjuk, mi a jó, mégsem vagyunk hajlandóak azt tenni. A kivonulás történetében egy ember még a cáfolhatatlan bizonyítékok dacára sem akart meghajolni Isten előtt, amivel önmagán kívül még nagyon sokakat katasztrófába sodort, és ez általában így történik.

A húsvét megünneplése a zsidó nemzet születésével kezdődött. Egyiptomi fogságuk utolsó éjszakáján, amikor semmi jele sem volt a szabadulásnak, Isten megparancsolta, hogy készüljenek fel az azonnali utazásra. Figyelmeztette a fáraót, hogy az egyiptomiakat egy utolsó csapás fogja sújtani, és utasította a zsidókat, hogy gyűjtsék össze családjukat a lakhelyükön. Miután meghintették ajtófélfáikat a megölt bárány vérével, a bárányt sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett megenniük. „És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, sarutok lábatokon és pálcátok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt, mert az Úr páskája az” – mondta az Úr (2Móz 12:11). Éjfélkor az egyiptomiak minden elsőszülöttje meghalt. Ezután a fáraó üzenetet küldött Izraelnek: „Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül… és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondátok.” (2Móz 12:31) A zsidók független nemzetként távoztak Egyiptomból. Az Úr megparancsolta, hogy a húsvétot évenként tartsák meg. „Mikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda ez a ti szertartásotok? Akkor mondjátok: Páskaáldozat ez az Úrnak, aki elment az Izrael házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az egyiptombelieket.” (2Móz 12:26–27) A csodálatos szabadulás története így szállt nemzedékről nemzedékre. – Jézus élete, 76. o.

 

Az Úr különleges utasításokat adott Mózesnek, amiket közölnie kellett Izrael fiaival arra vonatkozóan, mit kell tenniük azért, hogy a családjukkal együtt elkerüljék a rettenetes csapást, amit Egyiptomra készül küldeni. Ezenkívül Mózesnek utasításokkal kellett szolgálnia a kivonulásról is. Közölte velük az isteni parancsot, mely szerint egy szeplőtlen bárányt kell levágniuk, vérével pedig meg kell hinteniük otthonaik ajtajának szemöldökfáját és ajtófélfáit. Ezt kellett elvégezniük a házon kívül, bent pedig keserű füvekkel együtt kellett elfogyasztaniuk a megsütött bárányt, miközben Isten angyala végigmegy Egyiptom földjén, és elvégzi rettenetes munkáját, megöli emberek és állatok elsőszülötteit. „És ilyen módon egyétek azt meg: Derekatokat felövezve, sarutok lábatokon és pálcátok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskája az. Mert általmegyek Egyiptom földén ezen éjszakán, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földén az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok én, az Úr. És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért, és elmegyek mellettetek, és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét. És legyen ez a nap néktek emlékezetül, és ünnepnek szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt.” – Spiritual Gifts, 3. köt., 222. o.

 

Ámósz próféta kijelenti: „Semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak” (Ám 3:7), és Mózes próféta által kinyilatkoztatta a fáraónak, hogy mi következik. Az uralkodó a legkomolyabb figyelmeztetést kapta. Igazságos ítélet történik a gőg, a kizsákmányolás, az erőszak és a bálványimádás felett, mert ezek idézték elő az Egyiptomra szakadó bajokat.

Isten háromnapi sötétséget borított Egyiptomra (2Móz 10:22-23), hogy elgondolkozzanak a történteken és azok jelentőségén. Azután még egy figyelmeztetést küldött, kaptak egy utolsó lehetőséget, hogy helyesen cselekedjenek. 2Móz 11:8 versében azonban az áll, hogy Mózes „nagy haraggal távozott a fáraótól” (ÚRK). Miért távozott Mózes haraggal? Valószínűleg azért, mert tudta, hogy a tragédia, a tizedik csapás rengeteg ártatlan embert fog sújtani, csakis a fáraó makacs szíve miatt. A bibliai szimbolikában nagy a tízes szám jelentősége, a teljességet jelképezi. (Gondoljunk csak arra, hogy a Tízparancsolat Isten erkölcsi törvényének teljes kinyilatkoztatása!) Az egyiptomi tíz csapás az isteni igazságszolgáltatás és büntetés teljes kinyilvánítása volt.
Isten a Bíró, aki fellép a gőg, az igazságtalanság, a diszkrimináció, az arrogancia, a kizsákmányolás, a kegyetlenség és az önzés ellen. Ő a szenvedők, a bántalmazottak, az üldözöttek oldalán áll. Igazságot fog szolgáltatni, ami valójában szeretetének egy másfajta kifejezése (lásd pl. Zsolt 2:12; Zsolt 33:5; Zsolt 85:12; Zsolt 89:15; Zsolt 101:1; Ézs 16:5; Jer 9:24).
Nekünk is a lehető legjobban igyekeznünk kell szeretetteljesnek és igazságosnak is lenni, azonban könnyű szélsőségekbe esni, vagy az egyik, vagy a másik oldalon. Vagy „szeretetből” szemet hunyunk rossz dolgok felett, amit helyre kellene igazítani, a másik véglet pedig, hogy acélos keménységgel hajtunk végre ítéleteket. Egyik véglet sem jó. Az az ideális, csak azt kívánja az Úr, „hogy igazságot cselekedjél, szeresd az irgalmasságot, és alázatosan járj Isteneddel” (Mik 6:8, ÚRK).

Bár a fáraó halállal fenyegette meg, ha újra a szeme elé kerül, Mózesnek még egy utolsó isteni üzenetet kellett közölnie a megátalkodott királylyal, ezért bátran az uralkodó elé állt, és félelem nélkül közölte az Úr szavait.

„És monda Mózes: Ezt mondja az Úr: Éjfél körül kimegyek Egyiptomba. És meghal Egyiptom földén minden elsőszülött a fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak elsőszülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz egész Egyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt, és hasonló nem lesz többé. De Izrael fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Egyiptom között és Izrael között. És mindezek a te szolgáid lejönnek hozzám, és leborulnak előttem mondván: Eredj ki te és mind a nép, amely téged követ, és csak azután megyek el. És nagy haraggal méne ki a fáraó elől.” – Spiritual Gifts, 3. köt., 221–222. o.

 

Mielőtt ezt az ítéletet végrehajtotta volna az Úr, Mózes útján utasítást adott Izrael gyermekeinek az Egyiptomból való eltávozásukkal kapcsolatban, különösképpen azt közölte velük, miként menekedhetnek meg az eljövendő ítélettől. Minden egyes izraelita családnak külön vagy más családokkal együtt egy „ép”, hím bárányt vagy gödölyét kellett levágnia, a vérét pedig izsópköteggel rá kellett hintenie a „két ajtófélre és a szemöldökfára”, hogy a pusztító angyal, amikor éjfélkor eljön, ne lépjen be a lakásba. A húst éjjel roston kell megsütniük és megenniük kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel úgy, ahogy Mózes mondta: „Derekaitokat felövezve, sarutok lábatokon és pálcátok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskája az.” (2Móz 12:11) – Pátriárkák és próféták, 274. o.

Az ember azt gondolhatná, hogy Isten azt fogja elmondani Mózesnek és Áronnak, hogyan szervezzék meg az indulást Egyiptomból, vagyis milyen előkészületeket tegyenek a meneküléshez, főleg az idősekre, a kisgyermekes anyákra, az állatokra stb. vonatkozóan. Ám meglepő módon az isteni utasítás azt írta elő, hogyan ünnepeljék meg a páskát. Más szóval, a figyelem középpontjába az Úr imádata került, aki megváltani készült őket, az összes többi dologra pedig majd sor kerül a maga idejében.
Minden családnak el kellett készíteni egy bárányt úgy, hogy semmi ne vesszen kárba. Mindenkinek meg kellett ennie a maga részét, és ha a család nem tudott egy egész állatot elfogyasztani, egy másik családdal kellett összefogniuk.

A kivonulást minden évben meg kellett ünnepelni, nem egyszerűen a múltbeli esemény emlékére, amit Isten az atyáikért vitt véghez, hanem a kortárs nemzedék számára is érthetővé téve, Isten felszabadító tettét közelhozva. Friss tapasztalatként kellett ezt megélnie minden generációnak.
A 12. és a 13. vers magyarázza el a páska jelentését: az isteni pusztító ítélet „elmegy az izraeliták mellett”, erről kellett megemlékezniük. A pusztítás „elment az izraeliták házai mellett”, ahol az ajtófélfákat megjelölték bárányvérrel, ez volt az élet és a szabadulás jele. A húsvét héber neve pészah, és abból az igéből származik, aminek jelentése: „elmegy mellette”.
A páska megünneplésének arra a hatalmas és kegyelmes tettre kellett minden izraelitát emlékeztetnie, amit Isten véghezvitt a népért. Ez az emlékünnep erősítette nemzeti identitásukat, és vallási meggyőződésük pecsétjeként szolgált.

Izrael fiaitól ezt várta el Isten, ezt kellett megcselekedniük, és tetteik által így tettek bizonyságot azon szabadulásba vetett hitükkel, amit az Úr ígért nekik. Ha el akarták kerülni a szörnyű büntetést, amit Isten az egyiptomiakra hozni szándékozott, akkor a házaikon fel kellett tüntetniük a vér jelét. El kellett különülniük az egyiptomiaktól, saját otthonaikban kellett összegyűlniük a gyermekeikkel együtt, különben ha akár egy izraelita is egyiptomiak házában tartózkodott volna, az öldöklő angyal áldozatául esik. Ezenkívül utasítást kaptak, hogy az isteni rendeletek alapján ünnepeljék meg a páskát, és amikor majd a gyermekeik megkérdezik, hogy mi a jelentősége az ünnepnek, meséljék el, hogy milyen csodálatosan őrizte meg az életüket az Úr Egyiptomban. Mondják el, hogy amikor az öldöklő angyal a kivonulás éjszakáján megölte emberek és állatok elsőszülötteit, nem tért be a zsidók otthonaiba, ahol az ajtófélfán a vér jelét látta, s így egyetlen zsidó sem pusztult el. Az emberek meghajtották a fejüket, és imádták az Urat, hálát adva ezért a csodálatos emlékünnepért, ami gyermekeiket is Isten gondviselésére emlékeztette. A csodák és jelek láttán nagyon sok egyiptomi elismerte, hogy a héberek Istene az egyedül igaz Isten. Ezek az emberek arra kérték a zsidókat, hogy azon az éjszakán fogadják be őket otthonaikba, miközben Isten öldöklő angyala átmegy Egyiptomon, hogy megölje az elsőszülötteket. Meg voltak róla győződve, hogy semmire sem képesek az isteneik, és nincs hatalmukban sem megmenteni, sem elpusztítani őket. Ezért ettől kezdve Izrael Istenét választották Istenüknek. Eldöntötték, hogy elhagyják Egyiptomot, és Izrael fiaival tartanak, hogy imádhassák Istent. Az izraeliták befogadták otthonaikba a hívő egyiptomiakat. – Spiritual Gifts, 3. köt., 223. o.

 

Amikor Izrael gyermekei rabszolgák voltak Egyiptomban, az Úr elküldte Mózest a szabadításukra, és megparancsolta, hogy menjen be a fáraóhoz, Egyiptom királyához, és a következőképpen szóljon: „Ezt mondd azért a fáraónak: Így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izrael. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem, és te vonakodsz elbocsátani: ímé, én megölöm a te elsőszülött fiadat.” (2Móz 4:22–23)

Mózes átadta az üzenetet a királynak, aki így válaszolt: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam Izraelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izraelt.” (2Móz 5:2)

Ekkor az Úr rettenetes csapásokkal sújtotta az egyiptomiakat. Az utolsó csapás során elpusztult az egyiptomiak minden elsőszülött fiúgyermeke a fáraótól kezdve a legszegényebb családig.

Az Úr utasította Mózest, hogy minden izraelita család öljön le egy bárányt, és a vérével kenje meg a ház ajtófélfáit. Ez volt a jel, amelyet látva az öldöklő angyal továbbment, és nem pusztította el őket, csak a büszke és kegyetlen egyiptomiak elsőszülötteit.

A „páska” vére a héberek számára Krisztus vérét jelképezte. Annak volt az előképe, hogy amikor elérkezik az idő, Isten elküldi szeretett Fiát, hogy a bárányhoz hasonlóan feláldoztassék, és mindazok, akik benne hisznek, megszabaduljanak az örök haláltól. Jézus az új páskabárány (1Kor 5:7). Hit által az ő vére szerez üdvösséget számunkra (Eféz 1:7). – The Story of Jesus, 17–18. o.

Ennek az ünnepnek meghatározó eleme a feláldozott állat vére. A résztvevők meghintették a házuk ajtókereteit a levágott bárány vérével. Ezzel adták tanújelét Istenbe vetett hitüknek. Hitték, hogy Ő megszabadítja népét attól, ami azokra szakad, akiket nem fedez a vér. Megindító, erőteljes kifejezése ez az evangéliumnak!
A páskabáránynak hibátlannak kellett lennie, mert Jézus Krisztusra mutatott – Ő „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1:29, ÚRK)! Az állat vérének kulcsfontosságú szerepe volt: a védelmet szimbolizálta, az élet jele volt a halál idején.
„És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét” (2Móz 12:13).
Az evangélium egészét összekapcsolták a páskaünneppel, ami nemcsak a szolgaságból való szabadulásra és az ígéret földjére való átmenetre mutatott, hanem Jézus Krisztusnak a bűneinkért hozott áldozatára, amelynek érdemei vonatkoznak mindazokra, akiket Jézus vére befedez. Évszázadokkal később Pál erre az ünnepre való tekintettel mondta: „Tisztítsátok el a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” (1Kor 5:7).
A kovászt, amivel különféle tésztákat készítettek, az izraeliták Egyiptomból való kivonulásának előestéjén említi először a Biblia, a kovásztalan kenyér elkészítése kapcsán. El kellett távolítaniuk a kovászt az otthonukból (2Móz 12:8,15-20; 2Móz 13:3­7). Ebben az összefüggésben a bűn a kovász szimbóluma (1Kor 5:6-­8), ezért a páskaünnep hetében nem fogyaszthatták. A kovásztalan kenyér a bűntelen Messiás szimbóluma, aki minden kísértést legyőzve az életét adta értünk (Jn 1:29; 1Kor 5:7; Zsid 4:15). Belemártottak a vérbe „egy köteg izsópot”, ami Isten megtisztító kegyelmét szimbolizálta (Zsolt 51:9). Röviden tehát: a páska egész ünnepe Jézus megváltó munkájának kinyilatkoztatása.

A páskának egyrészt emlékeztető, másrészt előremutató jelképes ünnepnek kellett lennie. Nemcsak az Egyiptomból való szabadulásra kellett emlékeztetnie, hanem a nagy szabadításra is előre kellett mutatnia. Az izsóp, amit a vér hintésére használtak, a megtisztítás jelképe volt. Ilyen értelemben alkalmazták a leprások megtisztításánál és azoknál, akik megfertőztették magukat a halottak megérintésével. A zsoltáríró imájából is kitűnik az izsóp jelentősége: „Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.” (Zsolt 51:9)

A bárányt egészben kellett elkészíteni. Egy csontját sem volt szabad eltörni. Ekképpen „Isten Báránya” – aki értünk halt meg – egyetlen csontjának sem volt szabad megtöretnie. „Az ő csontja meg ne törettessék.” (Jn 19:36) Így jelképezte Jézus Krisztus áldozatának tökéletes voltát.

A bárány húsát meg kellett enni. Nekünk sem elegendő, ha csak bűneink bocsánatáért hiszünk Krisztusban. Hittel állandóan tőle kell kapnunk a táplálékot és lelki erőt. A Megváltó azt mondta: „Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.” (Jn 6:53–54) Hogy hallgatóinak megmagyarázza e kijelentésének értelmét, ezt fűzte hozzá: „…a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet.” (Jn 6:63) Az Úr Jézus elfogadta Atyja törvényét, életében megvalósította annak alapelveit, és kinyilatkoztatta szellemét, valamint megmutatta jótékony erejét az emberi szívben. János azt mondja: „Az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14) […]

A bárányt keserű füvekkel kellett enniük, ami Egyiptomban elszenvedett fogságuk keserűségére mutatott rá. Éppen így, amikor Krisztus testével táplálkozunk, akkor ezt mi is csak töredelmes szívvel tehetjük meg bűneink miatt. A kovásztalan kenyér használatának is megvolt a maga jelentősége. A páskatörvény kifejezetten hangsúlyozta azt az utasítást, amit a zsidók szigorúan be is tartottak gyakorlatukban, hogy az ünnep ideje alatt egy csipetnyi kovász se legyen a házukban. Hasonló módon a bűn kovászát nekünk is el kell távolítani magunkból, ha meg akarjuk kapni az életünket és a táplálékunkat Krisztustól. Pál így ír erről a korinthusi gyülekezetnek: „Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, amint hogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, Krisztus, megáldoztatott érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem roszszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában.” (1Kor 5:7–8) – Pátriárkák és próféták, 277–278. o.

A zsoltáros leírja, hogyan ismerhetik meg a gyerekeink Istent és szerető gondviselését: „Nemzedék nemzedéknek dicséri műveidet, s hirdeti hatalmasságodat” (Zsolt 145:4, ÚRK). Az egyik család beszéljen a másiknak Istenről, a csodatetteiről, a tanításairól, méghozzá azért, hogy a bibliai ismereteket átadják a következő generációnak.

Izraelben a szülők voltak az első tanítók, nekik kellett elbeszélniük a kivonulás történetét a gyerekeknek. Nem csupán történelmi eseményként kellett arról beszélniük, hanem a saját tapasztalatukként. A páska megünneplése volt az őseikkel való azonosulás módja, amikor újból átélték az akkor történteket, hogy azok megelevenedjenek előttük. Az apák ilyenkor elmondták: „Én Egyiptomban voltam, láttam az egyiptomi istenek vereségét, az egyiptomi csapásokat, és Isten megszabadított.” Mózes második könyve kétszer is kiemeli, mit feleljenek a szülők, ha a gyerekeik a páskáról kérdezik őket (2Móz 13:14-16; lásd még 5Móz 6:6­8).
Amit szintén érdemes megjegyezni: az izraeliták még Egyiptomban voltak, amikor Isten meghagyta nekik, hogy ünnepeljék meg az Egyiptomból való szabadulást, a hit cselekedetét jelentette az egész ünnep. Az elhangzottak után „mélyen meghajolt a nép” (2Móz 12:27, RÚF), imádta a Megváltót, és mindent a páskára vonatkozó utasítások szerint tett.
Ötödik könyvében Mózes emlékeztette az izraelitákat, hogy a saját tapasztalatukként adják tovább a történetet. Figyeljük meg a beszámoló kollektív hangvételét és azt, hogy milyen hangsúlyt helyez a jelenben való átélésre! „Bolyongó arámi volt az ősöm, aki lement Egyiptomba, és jövevény volt ott kevesedmagával, de nagy, erős és hatalmas néppé lett ott. Az egyiptomiak azonban rosszul bántak velünk, nyomorgattak, és kemény rabszolgamunkát végeztettek velünk. Akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk segítségért, az Úr pedig meghallotta szavunkat… És kihozott bennünket az Úr Egyiptomból erős kézzel és kinyújtott karral, nagy félelmet keltő jelek és csodák között. Azután behozott bennünket erre a helyre, és nekünk adta ezt a földet, a tejjel és mézzel folyó földet” (5Móz 26:5­9, HUNB).
Amikor a szülők a páska eseményét újból elbeszélték gyermekeiknek, ez nagy segítséget jelentett nekik is abban, hogy emlékezetükben tartsák, mit tett Isten értük és a népért. A történet elmondása éppen annyira használt a beszélőnek, mint annak, aki hallgatta.

Az Úr különleges utasításokat adott Mózesnek arra vonatkozóan, hogy Izrael gyermekei miként óvják meg magukat és családjaikat a rettenetes csapástól, amit az egyiptomiakra készül kitölteni. Emellett Mózesnek utasítania kellett a népet Egyiptom elhagyására vonatkozóan is. Az egyiptomiak számára rettenetes, viszont Isten népe számára dicsőséges éjszakán adatott a húsvét ünnepének rendje. Az isteni parancs szerint minden családnak vagy egyedül, vagy más családokkal társulva kellett leölniük egy szeplőtlen bárányt, aminek a vérét egy köteg izsóp segítségével az ajtófélfára kellett hinteniük. Amikor az öldöklő angyal éjszaka eljött, a jelet látva nem tért be abba a házba. A bárányt meg kellett sütni, majd kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett elfogyasztani úgy, ahogy Mózes elrendelte: „Derekatokat felövezve, sarutok lábatokon és pálcáiok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskája az.” Így nevezték el ezt az ünnepet annak emlékére, hogy az öldöklő angyal elkerülte az otthonaikat, és ez maradt fenn emlékünnepül Izrael következő nemzedékei számára. – From the Heart, 222. o.

 

Krisztus életének egyetlen eseménye sem volt jelentéktelen, hiszen jövendőbeli követőinek a javát szolgálta. Jézus Jeruzsálemben maradása fontos lecke mindazok számára, akik majd hisznek benne. Sokan jöttek el távoli vidékekről a húsvét ünnepére, ami a zsidókat csodálatos szabadulásukra emlékeztette. Ennek az ünnepnek az volt a rendeltetése, hogy figyelmüket a világi érdekekről és a mulandókkal kapcsolatos aggodalmakról Isten nagy művére tereljék. Visszaemlékeztek a menny csodáira, irgalmára és szeretetteljes jóságára, amit tanúsított irántuk, és egyre mélyülő szeretetük és hódolatuk arra késztette őket, hogy csak az Urat szemléljék, benne bízzanak megpróbáltatásaikban, és ne forduljanak idegen istenek felé.

A húsvét ünnepe fájdalmas benyomást tett Isten Fiára. A megöletett bárányban saját halálának előképét látta. Az ünneplő embereket arra tanították, hogy a bárány megáldoztatásában Isten eljövendő Fiának halálát szemléljék. Az ajtófélfákra hintett vér Krisztus vérét jelképezte, ami majd megtisztítja a bűnöst, aki hisz, és megszabadítja őt Isten haragjától, amely majd eljön a megtéretlen és hitetlen világra, akárcsak annak idején az egyiptomiakra. De senki sem részesülhet az ember megmentésének isteni előjogában, ha nem tesz eleget annak a feladatnak, amit Isten rábízott. Az embernek is meg kell tennie a maga részét: cselekedeteivel kell bizonyítania a megváltási tervbe vetett hitét. – Advent Review and Sabbath Herald, 1872. december 31.

Az utolsó egyiptomi csapás az elsőszülötteket sújtotta. Isten ítélete volt ez minden egyiptomi isten és azok felett a családok felett, akik imádták a hamis isteneket, amelyek csupán értéktelen bálványok, az emberek saját szenvedélyeiket, vágyaikat, félelmeiket vetítették ki beléjük. Amint az előző csapások is bemutatták, a bálványok képtelenek voltak megmenteni az embereket, és hiábavalóságuk még világosabbá vált ekkor, a tizedik csapás idején, ami messze a legrettenetesebb következményeket szabadította az egyiptomiakra. „Egyiptom hatalmas területén a családok büszkesége letört. A levegőt a gyászolók sírása és jajgatása töltötte be. A király és az udvarnokai sápadt arccal és remegő végtagokkal, megrémülten álltak a rettenetes esemény miatt” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 236. o.).
A fáraót tekintették a legfőbb hatalomnak, Egyiptom istenének, elsőszülött fiát isten fiának tartották. Ízisz istennő védelmezte a gyerekeket, Heqet istennő a szülő asszonyokra figyelt, Min pedig a termékenység istene volt, de Egyiptomban tisztelték még a termékenység más isteneit is, akik az élő Istennel szemben teljesen erőtlenek voltak. „Ki olyan az Istenek között, mint te vagy, Uram? – kérdezi Mózes. – Ki olyan felséges, mint te vagy szentségedben? Dicső tetteiben félelmetes, csodákat cselekvő” (2Móz 15:11, HUNB). Jetró később megvallotta: „Most már tudom, hogy az Örökkévaló hatalmasabb minden más istennél, mert elpusztította az egyiptomiakat, amikor azok gonoszul bántak Izráel népével” (2Móz 18:11, EFO).
Mózes második könyvének 1. fejezete szerint a fáraó parancsára az egyiptomiak meggyilkolták az újszülött héber fiúgyermekeket, hogy így gyengítsék, letörjék és megalázzák az izraelitákat. Most viszont Isten büntetése sújtott le az egyiptomi elsőszülöttekre. Amit vet az ember, azt aratja. Mindannyian tapasztaltuk már azt a fájdalmas igazságot, hogy nem csak mi magunk szenvedjük el rossz tetteink következményeit. Mások, sokszor jóval többen, még ártatlanok is megsínylik azokat. Ilyen a bűn természete.

Az Úr elrendelte a zsidóknak, hogy minden család öljön le egy bárányt, annak vérével pedig hintse meg a ház ajtajának félfáit, hogy amikor az öldöklő angyal áthalad, az ajtófélfára hintett vér jelezze, hogy a házban tartózkodók az igaz Istent imádják. Az öldöklő angyal elkerülte azokat a házakat, ahol ezt a jelet látta. Azon az eseménydús éjszakán a zsidóknak készen kellett állniuk az indulásra. Az Úr megparancsolta, hogy fogyasszák el a páskabárányt. „És ilyen módon egyétek azt meg: Derekatokat felövezve, sarutok lábatokon és pálcátok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskája az.”

Az Úr egyetlen csapást sem küldött Egyiptomra, mielőtt nem figyelmeztette az embereket. Ő küldte Mózest és Áront a fáraó elé a következő üzenettel: „Ezt mondja az Úr: Éjfél körül kimegyek Egyiptomba. És meghal Egyiptom földén minden elsőszülött a fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak elsőszülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz egész Egyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt, és hasonló nem lesz többé. De Izrael fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Egyiptom között és Izrael között.” A fáraó azonban nem adta fel megátalkodott természetét, és semmibe vette Isten utasításait. Megkeményítette szívét, és nem bocsátotta el az izraelitákat.

Éjfélkor minden egyiptomi otthonból a fájdalom kiáltásai hallatszottak. Az emberek attól rettegtek, hogy talán mindannyian elpusztulnak. Eszükbe jutottak a fájdalmas kiáltások és a gyász, amit a zsidóktól hallottak, mikor kegyetlen uralkodójuk elrendelte, hogy minden születendő héber fiúgyermeket öljenek meg. Az egyiptomiak nem láthatták a házaikba betérő öldöklő angyalt, de tudták, hogy a héberek Istene küldte rájuk ugyanazt a szenvedést, amit ők okoztak az izraelitáknak. – Youth’s Instructor, 1873. május 1.

 

Izrael roppant seregei örömteli diadallal vonultak ki Egyiptomból, hosszú és kegyetlen szolgaságuk színhelyéről. Az egyiptomiak addig nem voltak hajlandók elengedni őket, amíg Isten ítéletei megdöbbentőn meg nem fenyítették őket. A bosszúállás angyala minden egyiptomi házába betért, és halállal sújtotta a család elsőszülöttét. Senki sem menekült meg a fáraó legidősebb gyermekétől a rabok verméig. Az állatok elsőszülöttjét is leölte az Úr rendelete szerint. Ám a halál angyala elment Izrael gyermekeinek háza mellett.

A fáraó a népét ért csapások miatt rémülettől lesújtottan maga elé hívatta Mózest és Áront éjszaka, és rájuk parancsolt, hogy vonuljanak ki Egyiptomból. Nagyon sürgette őket, hogy késlekedés nélkül távozzanak, mert a népével attól rettegett, hogy ha Isten átka el nem távozik tőlük, az egész ország egyetlen tágas temetővé válik. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 20–21. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „A Páska ünnepe” c. fejezet, 231–236. o., Jézus élete, „A húsvéti látogatás” című fejezet (75–78. o.)

„A páskának egyrészt emlékeztető, másrészt előremutató jelképes ünnepnek kellett lennie. Nemcsak az Egyiptomból való szabadulásra kellett emlékeztetnie, hanem arra a nagy szabadításra is előre kellett mutatnia, amelyet Krisztus visz majd véghez azzal, hogy kiszabadítja népét a bűn kötelékeiből. Az áldozati bárány ábrázolja »Isten Bárányát«, akiben van a mi üdvösségünk egyedüli reménysége. Az apostol mondja:
»…a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk« (1Kor 5:7). Az nem volt elegendő, hogy a páskabárányt levágják, a vérét még az ajtófélfára is fel kellett hinteniük. Éppen így Krisztus vérének érdemeit is el kell fogadnia az embernek. Nem elég hinnünk, hogy Jézus Krisztus meghalt az egész világért, hanem azt is hinnünk kell, hogy személy szerint értünk is meghalt. Az engesztelő áldozatot úgy kell elfogadnunk, mint amit Krisztus személyesen érettünk hozott” (i. m. 233. o.).
A hitüket gyakorló zsidó családok világszerte a mai napig ünneplik a páskát (pészah). Az ünnep első estéjén széderestet tartanak (a „széder” jelentése: rend). Ekkor elmondják a kivonulás történetét, majd a család elfogyasztja a páskavacsorát. Bámulatos, hogy ezt szó szerint a kivonulás idejétől fogva megtartják! Ennél már csak a hetedik nap, a szombat megünneplése nyúlik a távolabbi múltba, amit a hitüket gyakorló zsidók szintén megtartanak.

Naponkénti tanulmányozásra: 3Mózes 5–11; Ellen G. White: Az apostolok története, 31. fejezet

1. Mit kellett tennie annak, aki „tévedésből vétkesen” elvett az Úrnak szentelt dolgokból?

2. Kié kellett, hogy legyen az égőáldozat bőre, amit kemencében, rostélyon vagy serpenyőben készítettek el?

3. Ki viselte a szent koronát?

4. Hol van megírva, hogy a csiga tisztátalan?

A tizedik csapás a szerencsétlenségek tetőfoka. A népnek időben fel kell készülnie rá, hiszen emberéletekről van szó. A elsőszülött fiúra vagy élet, vagy halál vár, ami készenlétbe helyezi a családokat. Mindenik háztartás a következő lényeges kérdésre fog válaszolni: „Bízni fogunk az Úr rendelkezéseiben, vagy pedig figyelmen kívül hagyjuk azokat?” Az élet felé vezető egyetlen út az ártatlan bárány vérének elfogadása. Ekkor létesül a páska ünnepe, hogy együtt egész családoknak lehessen részük Isten szabadításában.

Kedves szombatiskolai tanítók! Ne felejtsétek el megmagyarázni csoportotok tagjainak heti tanulmányunk központi gondolatát: Jézus Krisztus a húsvéti Bárány (Jn 1:29; 1Kor 5:7). Egyedül általa van igaz földi és mennyei örök életünk, a Golgota biztosította ezt számunkra (Jn 11:25; 12:32; Róm 5:6–8; 1Kor 1:18, 23–24). A páska ünnepe nyomán az Úr egy új szertartást alapított követői számára. A felházban tartott vacsora alkalmával Jézus tanítványaival együtt elfogyasztotta a húsvéti bárányt, amely Őt jelképezte. Ily módon Krisztus követői figyelmét egy új ünnepre irányította, amely ismételten emlékezteti őket a föld és az egész világegyetem történelmének legfontosabb eseményére: értünk hozott keresztáldozatára. Az úrvacsora alkalmával megemlékezünk Jézus életéről és haláláról, melyet önként vállalt értünk (Mt 26:26–29; 1Kor 11:23– 26). A húsvét ily módon történt újratervezése a figyelmet az áldozatként bemutatott bárányról az Élő Bárányra, Jézus Krisztusra tereli, ami egy olyan rendkívüli lecke számunkra, amelyről meg kell emlékeznünk az úrvacsora idején, valamint azáltal, hogy naponta elfogadjuk Krisztusnak az emberiség érdekében vállalt helyettes halálát (2Kor 5:15, 21).

Egy rövid ideig III. Thotmesz fáraó (Kr. e. 1504–1450) társuralkodóvá nevezte ki a fiát, II. Amenhotepet (Kr. e. 1453–1425), aki nem a legidősebb fia volt. II. Amenhotep valószínűleg nem tartózkodott Egyiptomban a tíz csapás idején, mivel éppen hódító hadjáratot vezetett. Viszszatértekor lesújtó hírek fogadták: az apja életét vesztette a Vörös­tengernél, miközben az izraelitákat üldözte (2Móz 14:28; 15:4; Zsolt 136:15), a testvére pedig – a fáraó elsőszülött fia – a tizedik csapás áldozata lett (2Móz 12:29). Isten végrehajtó ítélete – jövendölése szerint – lesújtott az egyiptomi fiú elsőszülöttekre, állataikra és isteneikre (2Móz 12:12). A fáraó egyértelműen fel volt világosítva a csapást illetően, de semmibe vette az isteni figyelmeztetést, ahogy Mózes ismételt kéréseit is, hogy engedelmeskedjen Isten parancsának, s így elkerülje a szerencsétlenséget. A fáraó tehát makacsul ellenszegült Isten kérésének, csökönyössége pedig példátlan katasztrófát vont az egyiptomiakra. Minden családjuk érintett volt. E tragédia hatása azonnali volt, és az egyiptomiak könyörögtek az izraelitáknak, hogy mielőbb hagyják el Egyiptomot.

A húsvéti bárány
Sokan nem értik az áldozatok igazi értelmét, valamint a mögöttük húzódó okokat. Nagy különbség van a bálványok tiszteletére pogány templomokban vagy otthonokban hozott áldozatok, valamint az élő Istennek bemutatott igazi áldozatok között. Isten szabályozza ezeket az áldozatokat, és pontos útmutatást ad arra vonatkozóan, hogy miért és hogyan kell azt bemutatni, mi az, ami áldozatként bemutatható, illetve kinek kellene levezetni az áldozati szertartást.

Minden nem biblikus áldozat alapja az a meggyőződés, hogy a feláldozott állat húsa eledel az istenek számára, akiknek szükségük van erre a táplálékra az életben maradáshoz. Ezzel szemben, az élő Isten mindenki számára biztosítja az eleséget (Zsolt 104:14–27), nincs tehát szüksége áldozatokra, hogy azokból táplálkozzék és életben tartsa magát. Röviden, az áldozatok nem eledelként szolgálnak a menny Istene számára.

A pogány és a bibliai áldozatok közti fő különbség azonban sokkal mélyebb. A pogány áldozatok alapvető motivációja az, hogy az áldozatot az istenek befolyásolása, haragjuk lecsillapítása és kiengesztelése hatékony eszközének tekinti, a pogányok ezzel próbálják meg elnyerni az istenek tetszését. A hűséges pogányoknak áldozatokat kellett bemutatniuk isteneiknek, hogy kiengeszteljék őket, elnyerjék áldásukat és megnyugtassák őket. Így abban reménykedtek, hogy nem lesznek ellenségesek velük szemben. A pogány imádóknak a legjobbat kellett felajánlaniuk isteneiknek, hogy cserébe védelmet, jólétet, termékenységet, biztonságot és különböző kegyeket kapjanak.

Ezzel szemben – a Biblia szerint – az áldozatok Isten eszközei és intézkedései, amelyeket azért hozott, hogy közelebb vigyen minket magához. Isten kegyelmes hozzánk, megbékélést és üdvösséget kínál fel számunkra. Amikor áldozatot mutatnak be, a hívők nem manipulálják Istent, hanem az Úr Jézus legfelsőbb áldozatára tekintenek, amely felé minden áldozat mutat. Ily módon elfogadják Krisztust Megváltójuknak, az Egyetlent, aki megbocsáthatja bűneiket, megmentheti és megáldhatja őket.

A kivonuláskor az ajtófélfákra kent vér annak volt a jele (2Móz 12:13), hogy a család felismerte az Urat, és az Ő tanításai szerint akart élni. A vér ezen jele az üdvösség ítéletét hozta az illető családra. Isten kijelentette:

„S meglátom a vért, és elmegyek mellettetek, és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, amikor megverem Egyiptom földjét” (2Móz 12:13). Ez a bírói döntés nem az elítélésről vagy a pusztításról szólt, hanem jótékony, megváltó ítélet volt a hívek számára.

A hűséges családok a húsvétot az üdvösség ítéleteként ünnepelték. Ennek a vérnek mélyebb jelentése van. A véres áldozat az igazi húsvéti Bárányra, Jézus Krisztusra mutatott, aki egyszer és mindenkorra feláldozza magát az emberiségért. Ily módon azok, akik elfogadják Őt személyes Megváltójuknak, megkapják az ígéretet, hogy örökké vele fognak élni (Jn 3:16; 1Jn 5:11­13).

Isten csak a megtért, alázatos és hálás szívű embertől fogadhat el áldozatot. Hálásak vagyunk azért, amit Isten értünk tett (és nem azért, amit mi magunk valósítottunk meg!) – ennek kell lennie hálánk legfontosabb motivációjának, és ez a hála az üdvözítő Istent dicsőítő szívből fakad. Ézsaiás próféta hangsúlyozza, hogy bátorítanunk kell egymást, mivel Isten ítélete a nép javát szolgálja: nem elítéli, hanem megváltja. Szerető, irgalmas és gondoskodó Urunk megtanítja híveit, hogy miként értelmezzék ítéletét: „Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Íme, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket!” (Ézs 35:4).

Tanítsuk gyermekeinket az Úr útjára!
Isten pontos útmutatást ad népének arra vonatkozóan, hogy miként tanítsa a következő nemzedéket Róla és magasztos cselekedeteiről. Azt tanácsolja, hogy a húsvétot személyes módon és évente ünnepeljék meg. Ami az ősökkel történt a kivonuláskor, azt saját tapasztalatként kell elmondani, mintha ők lennének a rabszolgák, akiket kiszabadított Egyiptomból és megváltott az Úr. A szülőknek tanítaniuk kell gyermekeiket, gyermekeik pedig a sajátjaikat, és így tovább, véget nem érően. Nekik is át kell élniük ezt a tapasztalatot, és nemcsak a szavak szintjén, hanem a tettek dimenziójában is. A tapasztalatnak mindig frissnek kell lennie; a történetet állandóan időszerűvé kell tenni, mintha csak most zajlana. A történelmi eseménynek jelenné és személyessé kell válnia. Ilyen módon újraélhető a történelem, feleleveníthető az emlék; ami megtörtént, nem merülhet feledésbe. Mózes mondta: „És amikor bementek a földre, melyet az Úr ád néktek, amint megmondotta vala, akkor tartsátok meg ezt a szertartást. Amikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda ez a ti szertartásotok? Akkor mondjátok: Páskha­áldozat ez az Úrnak, aki elment az Izrael fiainak házai mellett Egyiptomban, amikor megverte az Egyiptombelieket, a mi házainkat pedig megoltalmazta. És a nép meghajtá magát és leborula” (2Móz 12:25–27). A húsvéti szertartás évről évre történő megtartásának célja az volt, hogy a következő nemzedékek is emlékezzenek a kivonulás történetére.

Ez a modell az a mérce, ami szerint gyermekeinket és unokáinkat napjainkban is nevelnünk kell. Ez az a minta, amit követnünk kell. Aszáf ekképpen fogalmazza ezt meg: „Megnyitom az én számat példabeszédre; rejtett dolgokat szólok a régi időből, amiket hallottunk és tudunk; és amiket atyáink beszéltek nékünk. Nem titkoljuk el azokat az ő fiaiktól; a jövő nemzedéknek is elbeszéljük az Úr dicséretét, hatalmát és csodáit, amelyeket cselekedett. Mert bizonyságot állított Jákobban, és törvényt rendelt Izraelben; amelyek felől megparancsolta atyáinknak, hogy megtanítsák azokra fiaikat; hogy megtudja azokat a jövő nemzedék, a fiak, akik születnek; és felkeljenek és hirdessék azokat fiaiknak; hogy Istenbe vessék reménységüket, és el ne felejtkezzenek Isten dolgairól, hanem az ő parancsolatait megtartsák” (Zsolt 78:2–7). Dávid is hasonlóképpen ír:

„Nemzedék nemzedéknek dicséri műveidet, s jelentgeti a te hatalmasságodat” (Zsolt 145:4).

A megváltás és szabadítás történetét meghatározó módon ismételni és tanítani kell minden új generáció számára. Elég, ha csak egy nemzedék mulasztja el teljesíteni e feladatát, és az utódok elveszítik az Istenismeretet, következésképpen Isten tanításainak értése drámai módon csökken, s a kegyes élet utáni törekvés veszélybe sodródik.

1. A fáraó makacssága és számos egyiptomi engedetlensége arra tanít bennünket, hogy még a nagy csodáknak és jeleknek sincs meg az az ereje, hogy hitre és életük megváltoztatására késztesse az embereket. Jézus maga mondta: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad” (Lk 16:31). Életed utazásában mi az, ami arra késztetett és késztet jelenleg is, hogy teljes szívből kövesd Istent? Hogyan segíthetünk másoknak, hogy ne függjenek csodáktól, hanem vegyék komolyan Isten Igéjét?

2. Mivel szeret, Isten felvilágosít minket az engedetlenség és a bűnben való dacos megmaradás romboló következményeire vonatkozóan. A rosszban való kitartás halálba visz, ezért Isten jóakarattal arra szólít minket, hogy térjünk meg és fogadjuk el az általa felkínált üdvösséget. Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy teljesen átadtuk magunkat az Úr Jézusnak, és meg vagyunk mentve? Hogyan vehetjük komolyan Isten szeretetteljes figyelmeztetéseit arra vonatkozóan, hogy ne haladjunk a megsemmisülésbe vivő úton? Nagyon sok dolog vonhatja el a figyelmünket a célunktól! Hogyan kerülhetjük el ezeket a figyelem elterelő tényezőket?

3. Izraelitáknak tartott prédikációjában Mózes hangsúlyozza, hogy szüntelenül nevelnünk és tanítanunk kell a gyermekeinket, unokáinkat Isten igazságára, jóságára és szeretetére: „Gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, amikor a te házadban ülsz, vagy amikor úton jársz, és amikor lefekszel, és amikor felkelsz” (5Móz 6:7). Hogyan taníthatjuk vonzó módon gyermekeinket Isten ismeretére anélkül, hogy idegesítőkké válnánk vagy erőltetnénk a dolgot?