Általános áttekintés
Izrael helyzete váratlan módon változik. Isten megígérte, hogy kivezeti népét Egyiptomból, ezzel szemben Izrael azt tapasztalta, hogy az élete azonnal rosszra fordult. A fáraó lehetetlen dolgokat követelt tőlük, illetőleg nem engedte meg nekik, hogy elhagyják Egyiptomot és a saját Istenüket imádják. Helyzetük annyira kilátástalan volt, hogy „a kislelkűség és kemény szolgálat miatt” Mózesnek sem engedelmeskedtek (2Móz 6:9). Mindezek ellenére Isten azt kérte Mózestől, hogy beszéljen újra a fáraóval. Mózes azonban két kifogást is megfogalmazott Isten parancsával szemben: „(1) Íme, Izrael fiai sem hallgatnak rám, hogy hallgatna hát rám a fáraó, (2) holott én nehéz ajkú vagyok?” (2Móz 6:12, 30).
A Kivonulás könyvének ezen szakasza érdekes párbeszédeket tartalmaz (2Móz 5:1–7:7). A különböző személyek és csoportok közti kölcsönhatások, beszélgetések előkészítik a terepet Isten dicsőségének magasztos megnyilatkozásához:
1. Mózes és Áron beszélnek a fáraóval (2Móz 5:1–5).
2. A fáraó beszél a rabszolgatartókkal („a nép sarcoltatóival”, Károli) és az izraelita felvigyázókkal (2Móz 5:6–9).
3. A rabszolgatartók és a felvigyázók beszélnek a néppel (2Móz 5:10–14).
4. Az izraelita felvigyázók beszélnek a fáraóval (2Móz 5:15–18).
5. Az izraelita felvigyázók beszélnek Mózessel és Áronnal (2Móz 5:19– 21).
6. Mózes beszél az Úrral (2Móz 5:22–6:8).
7. Mózes beszél a néppel (2Móz 6:9).
8. Az Úr beszél Mózessel (2Móz 6:10–12).
Ezeket a dialógusokat az Úr Mózesnek és Áronnak tett nyilatkozatai követik (2Móz 6:13, 26–27), és ezek közt mutatja be a bibliai könyv szerzője Mózes és Áron családjának történetét (2Móz 6:14–25). Ezt követően újra sor kerül egy párbeszédre Mózes és Isten között, amely a tíz csapás szakaszát vezeti be (2Móz 6:28–7:5). E passzus utolsó részében Mózes és Áron engedelmessége pozitívumként van kiemelve: mindent pontosan úgy tettek, ahogy az Úr megparancsolta nekik (2Móz 7:6). Ezen elismeréssel együtt a szöveg a két vezető korát is megemlíti: Mózes 80, Áron pedig 73 éves (2Móz 7:7).
Levonhatjuk a következtetést: nincs nyugdíjkorhatár az Úr szolgálatában! Istennek szüksége van arra, hogy mindenki – ifjú és idős, férfi és nő, gyermek és felnőtt, szabad ember és rabszolga, gazdag és szegény, magasan művelt és képzetlen, fontos tisztséget betöltő és kevésbé befolyásos – szorosan együttműködjön vele ügye előmeneteléért. Mindenkinek meg kell tennie a maga részét, így teljesíthetjük együtt a küldetést, amit Isten ránk bízott.
A tanulmány témái:
Annak ellenére, hogy a fáraó határozott nemet mond Isten kérésére („Bocsásd el az én népemet!” [2Móz 5:1; 7:16, stb.]), az Úr utat készít népe számára a szabaduláshoz. Csakhogy a nép elveszíti a hitét. Még Mózes is veszekszik Istennel, és felteszi a kérdést, hogy miért fajult idáig a helyzet: „Uram, miért engedsz rosszul bánni ezzel a néppel? Miért küldtél engem ide?” (2Móz 5:22). A magyarázat arra, hogy mi áll e nehéz kérdések mögött, az, hogy a fáraóval való első közvetlen találkozás után a dolgok még bonyolultabbá váltak, az izraeliták élete még nehezebb lett. Sem Mózes, sem az izraeliták nem számítottak erre. Gyors szabadulást reméltek, hiszen a hatalmas Teremtő az Istenük, aki oly dolgokat is megtehet, amit senki más. Micsoda pusztító csalódás! Ennek ellenére Isten előkészíti a szabadulás műveleti területét, és kiképezi Mózest és Áront egy újabb konfrontációra a fáraóval.
Magyarázat
E heti tanulmányunk alapszövege bemutatja a közelgő dráma helyszínét. Belép a jelenetbe Mózes, aki negyven év távollét után újból bemehet a fáraó palotájába (Kr. e. 1450ben). Mózes és Áron tehát látogatást tesz III. Thotmesz fáraónál, és átadja neki Isten parancsát: „Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljon nékem a pusztában” (2Móz 7:16). A fáraó azonban nem ismeri el az Úr létezését és hatalmát. Istennek tartja magát, a maga során számos ember által kreált istent imád, és nem hajlandó engedelmeskedni a zsidók élő Istenének. Felfuvalkodott válasza Egyiptomnak mint pogány, materialista kultúrának az erejét tükrözi, ahol az emberek saját isteneiket, bálványaikat imádják. Egyszóval a fáraó tagadja Isten szuverenitását, létezését: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam Izraelt? Nem ismerem az Urat, és nem bocsátom el Izraelt.”; „Miért vonjátok el a népet az ő munkáitól? […] Íme a föld népe most sok, és ti elhagyatjátok [héber sábát] velük az ő munkáikat” (2Móz 5:2, 4–5). Az Egyiptomot jelölő szó a héberben a micrayim, melynek jelentése „kettős markolat”, ami a kegyetlen rabszolgaságra és a parancsolás, vezetés, másokat irányítás kényszerére, hatalmára utal.
Az Úr kérésére adott válaszában a fáraó megemlíti, hogy Mózes és Áron fel akarják függeszteni az izraeliták munkáját, hogy lehetőségük legyen a pihenésre. A sábát szó a szombati pihenést sejteti, vélik zsidó és keresztény szövegmagyarázók egyaránt. A „megszűnni/megpihenni a munkától” kifejezés egyetlen másik helyen szerepel a Szentírásban, éspedig 1Mózes 2:2–3 verseiben (kétszer). Nem mellékesen a fáraó Mózes és Áron kérését is elutasítja: nem engedi szabadon a népet. Érdekes tény, hogy a para` igében ugyanazok a mássalhangzók, mint a „fáraó” szóban, az egyiptomi uralkodó válaszában tehát vélhetően egy szójáték rejlik:
„Miért viselkedtek úgy, mint a fáraó, elvonván a népet az ő munkáitól?”
III. Thotmesz fáraó két éves volt, amikor egy pap Egyiptom trónjára ültette Kr. e. 1504ben, apja, II. Thotmesz halála után. Erre valószínűleg azért került sor, hogy ne Mózes jusson a Nílus menti ország élére. Abban az időben Mózes, Hatsepszut fogadott fia 26 éves volt. III. Thotmesz mostohaanyjával, Hatsepszuttal együtt uralkodott egészen Kr. e. 1482ig, amikor is ez utóbbi meghalt. Ebben az időpontban Mózes Midián pusztájában élt, az egyéni uralkodását megkezdő III. Thotmesz pedig 24 éves volt. Hadi sikerekben gazdag regnálása idején szinte minden olyan emlékművet lerombolt, amely Hatsepszut nevét vagy képét viselte. Őt tartják az ókori Egyiptom legnagyobb hadvezérének, és kiváló építészként is hivatkoznak rá. A kivonuláskor, Kr. e. 1450ben 56 éves volt.
Istenszövetsége Mielőtt kivezette volna az izraelitákat Egyiptomból, Isten biztosította őket, hogy teljesíteni fogja Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségét. Megígérte népe őseinek, hogy „nékik adja Kánaán földjét” (2Móz 6:4), ahogy erről 1Mózes 12:7 és 17:8 verseiben is olvashatunk. Isten megemlékezik erről a szövetségről, és mivel betelt az idő, ettől számítva felgyorsulnak az események: közbelép népe érdekében. Bátorítja
Mózest, hogy határozottan jelentse ki a nép előtt: ígéretét kétségkívül teljesíteni fogja, betartja a Szavát. Ez az új biztosíték 2Mózes 6:6–8 szakaszában van feljegyezve.
Isten ünnepélyes kijelentéssel – bemutatkozásával – kezdi beszédét: „Én vagyok az Úr” (2Móz 6:2). Ez által a nyelvi fordulat által, amely 15ször jelenik meg a Kivonulás könyvében, főként a csapásokat leíró részekben (2Móz 6:2, 6, 7, 8, 29; 7:5, 17; 10:2; 12:12; 14:4, 18; 15:26; 16:12; 29:46; 31:13), az Úr megerősíti népéhez való szoros közelségét és övéi iránt tanúsított gondoskodását. Ennek a szoros kapcsolatnak és oltalomnak nemcsak az izraeliták vannak tudatában, az egyiptomiak is látják, hogy Isten különleges módon gondoskodik róluk. Az Úr ki fogja szabadítani népét az egyiptomi rabságból, ahogyan megígérte.
Isten népe érdekében négy megváltó cselekedetet emel ki. Hivatalosan megígéri az alábbiakat:
1. „Kiviszlek titeket Egyiptom nehéz munkái alól” [a yaca ige hifil formájának jelentése: „kimenetelét előidéző”];
2. „megszabadítlak titeket az ő szolgálatuktól” [a nacal ige hifil formájának jelentése: „megment”, „kivezet”, „megszabadít”, „üdvözít”];
3. „megmentelek [ga`al] titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által”;
4. „népemmé fogadlak [laqakh] titeket és Istenetekké leszek [hayah] néktek” (2Móz 6:6–7).
Ezek az ígéretek abban a szövetségi formulában érik el a csúcspontot, amely az Úr és a nép közti szoros közelséget és szeretetteljes egységet emeli ki. Ez a kapcsolat Isten Ábrahámnak tett ígéretének teljesedése (1Móz 17:7–8). (A széderliturgiában ez a bibliai szakasz kulcsszerepet játszik; négy pohár jelképezi, melynek tartalmát az egyiptomi szolgaságból történt szabadítást ünneplőknek kötelezően ki kell inniuk.)
Ezt követően – először a Kivonulás könyvében – az Úr kihirdeti, hogy az izraeliták meg fogják tudni, „hogy én vagyok a ti Uratok, Istenetek” (2Móz 6:7). Azelőtt az Úr volt az, aki ismerte népe elnyomott voltát és szenvedését, most pedig a nép az, amely „megismeri” Istenét.
Az Úr további két ígéretet is megfogalmaz: (1) „Beviszlek titeket a földre, amely felől esküre emeltem fel kezemet, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adom azt” (2Móz 6:8), és (2) „néktek adom azt örökségül, én, az Úr” (2Móz 6:8). Az „én” névmás – az isteni Én – ismétlése egyértelmű garanciája annak, hogy amit Isten mond, az bizonnyal teljesedni fog. 2Mózes 6:2–8 szakaszában négyszer jelenik meg az „Én vagyok az Úr” önazonosítási megnevezés. Keretes szerkezetről van szó, ugyanis ez a szintagma a szakasz elején és végén is szerepel, illetve a 6. és a 7. versben is két ízben, eltérő formaváltozatban.
A 9. vers szerint az izraeliták szomorúan fogadták ezeket a kijelentéseket. Mózes megszólítja népét, de az annyira csüggedt, hogy fel sem fogja az Úr megnyugtató üzenetét. Ennek ellenére Isten megváltó cselekedetei hamarosan teljes, dicsőséges voltukban nyilvánulnak meg.
Alkalmazás
1. Milyen tanulságot vonhatunk le a Mózes és az Úr közötti nyílt, majdhogynem konfliktusba torkolló párbeszédből? Hogyan befolyásolja ez az Úrral való járásunkat? Hogyan oszthatjuk meg vele gondolatainkat, érzéseinket, vágyainkat? Hogyan beszélhetünk vele negatív érzéseinkről, csalódásainkról, keserűségünkről, frusztrációinkról, gyűlöletünkről, irigységünkről, haragunkról?
2. Nem hiszünk a sorsban és az eleve elrendeltségben, ahogy a szerencsében sem. Hiszünk viszont abban, hogy bízhatunk Isten vezetésében, amennyiben őszintén kérjük, hogy irányítsa életünket. Hogyan tanulhatunk meg bízni Istenben, és teljesen a vezetésére hagyatkozni?
3. Isten nem arra hív el minket, hogy sikeresek legyünk, ellenben hűséget vár el tőlünk. Lojálisaknak kell lennünk megbízatásunkhoz, mindent meg kell tennünk azért, hogy jó bizonyságtevői legyünk, bárhol tartanánk is lelki növekedésünkben. Sikerünk, jólétünk Istentől függ. Anélkül, hogy vitába bocsátkoznánk, hogyan segíthetünk másoknak meglátniuk Isten közbelépéseit az életükben?
4. Egyiptom lényeges szerepet játszik a bibliai próféciákban. Melyek posztmodern korunk azon valóságai, amelyekre Egyiptom mint jelkép rávilágít?
5. Általában miért nem teljesednek Isten közbelépéseire, cselekedeteire vonatkozó elvárásaink? Legtöbbször miért csak akkor avatkozik be Isten az eseményekbe, amikor már minden reményünk szertefoszlott?