A HŰSÉG JUTALMAI

Sosem érdemelhetjük ki az üdvösséget, a Biblia mégis a jutalom reményével bátorítja hűséges életre Isten kegyelmének érdemtelen kedvezményezettjeit. Végül bármit is kapunk, az mindig és kizárólag az Úr kegyelméből van.
Ahogy Dávid írta: „Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt. Az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket. Az Úrnak félelme tiszta, megáll mindörökké; az Úrnak ítéletei változtathatatlanok s mindenestől fogva igazságosak. Kívánatosabbak az aranynál, még a sok színaranynál is; édesebbek a méznél, még a színméznél is. Szolgádat is intik azok; aki megtartja azokat, nagy jutalma van” (Zsolt 19:8-12).
A Biblia több helyen szól a jutalmakról, amelyeket Krisztus által a második advent utáni időre ígért meg Isten, amikor egyszer és mindenkorra lezárul a bűn okozta rettenetes kitérő.
Mit ígért meg nekünk Isten? Mi biztosít bennünket arról, hogy valóban meg is kapjuk azt?

Március 18–25. – Az ifjúság imahete
Március 25. – Az ifjúságért való misszió szombatja (adománygyűjtés)

EGW idézet:

Megérti-e a gyülekezet minden tagja, hogy amit kaptak, azt az Úr dicsőségére kell felhasználniuk? Isten pontosan feljegyzi minden földi ember cselekedetét, és amikor majd eljön a számvetés napja, a hűséges sáfár nem fog érdemeket felmutatni. Nem mondja majd, hogy ez az „én talentumom”, hanem így szól: „a te talentumod hozott még két talentumot”. Tudja, hogy ha nem bíztak volna rá ajándékot, akkor nem lett volna, mit kamatoztatnia. Úgy érzi, azzal csak a kötelességét teljesítette, hogy lelkiismeretesen végezte sáfári teendőit. Az igazi tőke az Úrtól jött, és az Ő ereje által sikerült kamatoztatnia azt. Csak az Úr nevét illeti dicséret! Tudja, hogy a rá bízott ajándékok nélkül örök pusztulás lett volna a sorsa.
Az Úr szinte meglepetésszerűen, váratlan módon adja jóváhagyását. Így szól: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” – Counsels on Stewardship, 111–112. o.

Zarándok társaim! Még itt vagyunk a földi élet árnyai és zűrzavarai között. De Megváltónk nemsokára megjelenik, hogy szabadulást és nyugalmat hozzon. Lássuk meg hitben a jövő áldásait, ahogy Isten megrajzolta őket! Krisztus, aki meghalt a világ bűneiért, szélesre tárja az Éden kapuit mindazok előtt, akik hisznek benne. A harc nemsokára véget ér Krisztus győzelmével. Nemsokára meglátjuk Őt, akiben örökéletünk reménysége összpontosul. Ha majd nála leszünk, semminek tűnik ennek az életnek minden próbája és szenvedése.
Az előbbi dolgokra „…nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe”. „Ne veszítsétek el hát bizodalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségünk, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret. Mert még egy igen, igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik.” „Izraelt megszabadítja az Úr örökké tartó szabadságra. Nem ér benneteket szégyen és gyalázat soha, soha többé.” (Ésa 65:17; Zsid 10:35–37; Ésa 45:17) – Próféták és királyok, 731. o.

Jézusba vetett hitetek erőt ad céljaitokhoz, és következetessé teszi jellemeteket. Életetek minden boldogsága, békéje, öröme és sikere az Istenbe vetett őszinte, bizakodó hittől függ. Ez a hit az Isten parancsolatai iránti igaz engedelmességre vezet. Istenismeretetek és istenhitetek a legerősebb visszatartó erő a gonoszság cselekvésétől, és a legerősebb késztető erő a jóra. Higgyetek Jézusban, aki megbocsátja bűneiteket, és azt akarja, hogy boldogan éljetek a mennyei hajlékokban, melyeket elkészített nektek. Azt akarja, hogy a jelenlétében éljetek; hogy elnyerjétek az örök életet és a dicsőség koronáját. Isten parancsolatainak megtartásában már ebben az életben is nagy jutalom rejlik. Lelkiismeretünk nem vádol. Szívünk nem ellenségeskedik Istennel, hanem békességünk van vele. – Isten fiai és leányai, 45. o.
 

 

1. Olvassuk el Zsid 11:6 versét! Mit jelentsen ez a vers a számunkra? Hogyan válaszoljunk az üzenetére? Lásd még Ézs 40:10, 62:11 és Jel 22:12 verseit is! Mit tanítanak ezek a részek? 

Isten különleges jutalmat ad hűséges gyermekeinek, amit – mint szá­mos más lelki dolgot – nehéz a véges értelmünkkel felfogni. „Az emberi nyelv alkalmatlan arra, hogy megfogalmazza az igazak jutalmát. Csak azok fogják tudni, hogy milyen, akik meglátják. Véges elme képtelen felfogni, hogy milyen dicsőséges lesz a mennyei Éden” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 575. o.).
Jézus a következő szavakkal fejezte be a boldogmondásokat – ami­ vel kezdte a hegyi beszédet: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellene­tek énérettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bősé­ges a mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak” (Mt 5:11-12). A zsidókhoz írt levél 11. fejezete felsorolja a hithő­ söket, majd a következő fejezet elején az író elmagyarázza, hogy miért vállalta Jézus a kereszthalált.
„Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz kö­rül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gya­lázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült” (Zsid 12:1-2).
A hűségért kapott jutalom nem egyenértékű a cselekedetek általi megváltással. Ki az közülünk, vagy akár a Biblia szereplői közül, aki annyi jót tett, hogy érdemet szerzett volna Isten előtt? Természetesen senki. Éppen ez a kereszt lényege. Ha a tetteinkkel megmenthetnénk magun­kat, Jézusnak nem kellett volna a keresztre mennie. Kegyelemből kell kapnunk az üdvösséget. „Hogyha pedig kegyelemből, akkor nem csele­kedetekből: különben a kegyelem nem volna többé kegyelem. Hogyha pedig cselekedetekből, akkor nem kegyelemből: különben a cselekedet nem volna többé cselekedet” (Róm 11:6). A jutalom pusztán annak a kö­vetkezménye, amit Isten értünk és bennünk tett.
 

Hogyan értsük a kegyelem általi üdvösség és a munkáért kapott jutalom közti különbségét? Beszélgessünk erről szombaton az osztályban!

EGW idézet:

Nem bátorít kételkedésre. Az Úr újra meg újra kinyilvánítja hatalmát és kegyelmét, amiből meg kell tanulnunk, hogy minden körülmények közt jobb a hitet ápolnunk, hitnek adnunk hangot, hit által cselekednünk. Ne engedjük meggyengíteni a szívünket és kezünket gyanakvó gondolatokra hallgatással, hogy a kétség és bizalmatlanság magját hintsék el szívünkben.
Az Úr együttműködik az akarattal és a tevékenységgel is. Az ember előjoga és kötelessége szaván fogni Istent, személyes üdvözítőjeként hinni Jézusban, és készségesen, azonnal engedelmeskedni Isten kegyelmes javaslatainak. A Szentírás isteni utasításait azért tanulmányozza, hogy elhiggye és engedelmeskedjen neki. Ne érzéseire alapozza hitét, hanem Isten szavára és a bizonyítékokra. – A Te Igéd igazság, 7. köt., 928. o.

Nézz fel, nézz fel és növekedjen hited! Ez a hit irányítsa lépteidet azon a keskeny ösvényen, amely a város kapuin át a végtelenbe vezet a megváltottak részére készített, kötelékektől mentes, dicsőséges jövőbe. „Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap. Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van.” (Jak 5:7–8)
A megváltottak csak egy törvényt fognak ismerni: a menny törvényét. Mindnyájan egy boldog, összeforrt, dicsőítő és hálaadó család lesznek. Felettük a hajnalcsillagok kórusban énekelnek, és Isten fiai örömtől kiáltanak, miközben Isten és Krisztus közösen hirdetik: „Nem lesz többé bűn, és halál sem lesz többé.” – Próféták és királyok, 732. o.

Jézus nemsokára visszajön, ezért vigyázva várjuk dicsőséges megjelenését. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármi is közénk és Krisztus közé ékelődjön. Meg kell tanulnunk a mennyei dicséneket, hogy amikor a küzdelmünk véget ér, Isten városában a mennyei kórushoz csatlakozhassunk. De melyik énekről van szó? „Dicséret, tisztesség és dicsőség a trónon ülő Báránynak örökkön örökké.” Ellenszegüléssel is találkozni fogunk, és Krisztus ügyéért meggyűlölnek bennünket az emberek, mint ahogy Sátán is, mert tudja, hogy Jézus követőiben menynyei erő lakozik, amellyel képesek megakadályozni a munkáját. Nincs módunkban elkerülni a vádakat.
Nem engedhetjük meg azt, hogy időnket mulandó dolgokra pazaroljuk, de még az Isten ügyével kapcsolatos dolgokra sem, ha úgy telnek el a napjaink, hogy nem húzódunk egyre közelebb Krisztus vérző sebeihez. Naponta beszélgessünk vele. Bátorítást kapunk, hogy harcoljuk meg a hit nemes harcát. A küzdelem nehéz lesz, ha lelkesen akarjuk folytatni a hitéletünket, viszont ha teljesen odaszenteljük magunkat Krisztusnak, és elhatározzuk, hogy csak Őhozzá ragaszkodunk, akkor visszaverhetjük az ellenség támadásait, és győztesen kerülhetünk ki a küzdelemből. – Lift Him Up, 372. o.
 

Emberként az örökkévalóság felé tartunk (akár tetszik, akár nem). A Biblia szerint ennek kétféle kimenetele lehet, legalábbis egyéni szinten: vagy örök élet, vagy örök halál. Ennyi. Nincs köztes út. Nem lehet kissé szélesebb terpeszben egy kicsit ezen meg azon az oldalon is járni. Vagy az egyiket (élet), vagy a másikat (halál) választjuk. Ez valóban a mindent vagy semmit esete.

2. Olvassuk el Jn 3:16 és Róm 6:23 verseit! Milyen választási lehetőséget találunk itt?  

Ennél szinte semmi nem lehet jobban eltérő vagy különböző, nem igaz? Ha ezt a részt olvassuk, akkor nagy valószínűséggel az örök éle­tet választottuk, vagy bizonyára azt fontolgatjuk. Istennek megvan az az egyedi képessége, hogy bármit megtehet, amit csak mond – minden ígé­retét valóra tudja váltani. A mi részünk csupán az, hogy Jézus érdemeire hagyatkozzunk és hittel engedelmeskedjünk az Igének.

3. Olvassuk el Jn 14:1-3 részét! Mit tanácsol az Úr az 1. versben? Mit ígér a 2-3. versekben?

Jézus a földi szolgálata utolsó napjaiban mondta ezeket a különösen reményteljes és bátorító szavakat a tanítványainak, amelyek erőt adtak nekik a csüggedés és a próba idején, és bennünk ugyanilyen hatást ér­ hetnek el. Krisztus eljött a mennyből, majd visszament oda és megígérte: „Ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”
Krisztusnak az első eljövetele idején történt kereszthalála a legna­gyobb biztosíték arra, hogy másodszor is el fog jönni, ugyanis mi haszna volna az elsőnek a második nélkül? Amennyire biztosan értünk vállalta a kereszthalált, ugyanolyan biztosak lehetünk az ígéretében: „Ismét eljö­vök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legye­tek” (Jn 14:3).
 

Hogyan értsük a kegyelem általi üdvösség és a munkáért kapott jutalom közti különbségét? Beszélgessünk erről szombaton az osztályban!

EGW idézet:

Semmi se gyengítse a jelen igazság erejét. Legyen a jelen igazság a felelősségünk. A harmadik angyal üzenetének meg kell tennie a magáét: olyan népet válasszon ki az egyházakból, akik az örök igazság alapzatán vetik meg lábukat. Üzenetünk az élet vagy halál üzenete, s hagynunk kell, hogy annak látsszon, ami: Isten nagy hatalmának. Hirdessük azt teljes elsöprő erejével, akkor az Úr majd hatásossá teszi. Kiváltságunk nagy horderejű dolgokat elvárni, még Isten Lelkének megnyilvánulásait is. Ez az a hatalom, mely meggyőzi, megtéríti az embereket. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 61. o.

Amikor Krisztus földi, tanítói működése végéhez közeledett, tudta, hogy művét tanítványai nemsokára személyes felügyelete nélkül viszik tovább; igyekezett őket bátorítani és a jövőre előkészíteni. Nem kecsegtette tanítványait csalfa reményekkel, hanem elmondta nekik mindazt, ami bekövetkezik, mintha csak nyitott könyvből olvasta volna. Tudta, hogy nemsokára búcsúzik, és itt kell hagynia őket, mint juhokat a farkasok között. Látta, miként üldözik majd, hogyan taszítják ki a zsinagógákból, és viszik tömlöcbe őket. Azt is tudta, hogy közülük néhányat megölnek majd bizonyságtételük miatt, melyet róla, a Messiásról tesznek. Fel is említett egyet-mást előttük. Egyszerűen és határozottan beszélt jövőjükről, hogy nehéz óráikban megemlékezzenek majd szavaira, s így hitük benne, mint Megváltójukban megerősödjön.
Azonban reményt keltő és bátorító szavakat is intézett hozzájuk: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek; higgyetek Istenben és higgyetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok.” (Jn 14:1–4) Ti érettetek jöttem e világra, ti érettetek dolgoztam. Ha elmegyek is, teljes erővel fogok munkálkodni érettetek. Azért jöttem e világra, hogy előttetek megnyilatkozzam és tudjatok hinni bennem. Elmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, hogy vele együtt munkálkodjam érettetek. – Az apostolok története, 21. o.

Izrael elöljárói azt állították, hogy ismerik a próféciákat, mégis hamis tanításokat hirdettek Krisztus  eljövetelével kapcsolatosan. Sátán becsapta őket, aminek következtében az első eljövetelre várták mindazt a dicsőséget, ami Krisztus második eljövetelét fogja jellemezni. A második eljövetel dicsőséges eseményeire vártak már az első eljövetel idején. Ennek tudható be, hogy amikor Jézus eljött, nem álltak készen a befogadására. Csodálatos különbség figyelhető meg Krisztus első és második eljövetele között. Emberi nyelv ki sem fejezheti az ember Fiának második eljövetelét leíró jeleneteket. Eljön az Ő dicsőségével, az Atya és a szent angyalok dicsőségével, öröktől fogva viselt fényruhába öltözve. – Lift Him Up, 373. o.
 

A Biblia leírása szerint Ábrám hittel tekintett az új Jeruzsálemre.
„Mert várta azt az alapokkal bíró várost, melynek tervezője és építője Isten” (Zsid 11:10, ÚRK). Az új Jeruzsálem Isten mesterműve, amit azoknak épít, akik szeretik Őt és megtartják parancsolatait. Az a város lesz a gyermekei mennyei otthona a millennium alatt, majd pedig az örökkévalóságon át a földön. Jó hír azoknak, akik nem szeretnek csomagolni vagy költözni! Az Úr mindenről gondoskodni fog. János elmondta, hogy látta a várost. „És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony” (Jel 21:2, ÚRK).
 

Olvassuk el Jelenések 21. fejezetét! Mi mindent ígért meg itt Isten?

Annyi mindenről van itt szó, amit a bűn által megrontott elménkkel szinte fel sem tudunk fogni, hiszen az csak a bűntől eltorzított világot ismeri. Amit viszont megértünk, az tele van reménységgel.
Először is, Jézus velünk együtt fog lakni az új világban, ahogyan a bűnbe süllyedt földön is itt élt testet öltése idején. Micsoda előjog lehetett mindazoknak, akik közelről és szemtől szemben láthatták Őt! Megint meglesz erre a lehetőség, csak akkor már a bűn torzító fátyla nélkül.
Azután hogyan érthetjük meg a Biblia egyik legnagyszerűbb ígéretét mi, akik most kizárólag könnyeket, bánatot, sírást és fájdalmat ismerünk? „…és szemükről minden könnyet letöröl, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21:4, ÚRK). Az „elsők elmúltak” – mindaz, aminek már eleve nem is lett volna itt helye.
Isten trónjától ered az élet tiszta folyója, aminek két partján áll az élet fája. Ott áll Isten trónja, „és látják az ő arcát” (Jel 22:4, ÚRK). A megváltottak olyan közel élhetnek az Úrhoz, hogy azt most igazából el sem tudjuk képzelni.
 

Olvassuk el Jel 21:8 versét, ami azoknak a sorsáról szól, akikre a második halál vár! Az itt feljegyzett bűnök közül melyiket nem bocsáthatja meg Jézus? Miért vesznek el mégis ezek az emberek, míg mások megmenekülnek, holott ugyanazt követték el? Mi a legfőbb különbség e két csoport között?

EGW idézet:

„És én, János, látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony.” (Jel 21:2) Az új Jeruzsálem, a megdicsőült új Föld fővárosa „ékes korona… Az Úr kezében, királyi fejdísz Istened tenyerén”. „Benne volt Isten dicsősége; ragyogása hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristályfényű jáspishoz.” (…) „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és Ő velük fog lakni, ők pedig népe lesznek, és maga Isten lesz velük.” (Ésa 62:3; Jel 21:11, 24) […] „És nem lesz szükségük szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket.” (Jel 22:5) A Nap fényét feleslegessé teszi az a ragyogás, amely nem fájó, és nem vakít, pedig felmérhetetlenül túlszárnyalja a déli Nap verőfényét. A szent várost Isten és a Bárány dicsősége el nem halványuló fénnyel önti el. A megváltottak az örök nappal Nap nélküli világosságában fognak járni. – Isten csodálatos kegyelme, 369. o.

Jézus Krisztus mindennapi társa és meghitt barátja hűséges követőinek, akik Istennel szoros kapcsolatban és állandó közösségben élnek. Rajtuk támad fel az Úr dicsősége. Visszatükrözik Isten dicsőségének fényét, amelyet Jézusban látnak. És amikor a királyok Királya eljön a maga fenségében, örvendeznek dicsőségének és ragyogásának fényes sugaraiban. Alkalmasak a mennyei lények társaságára, mert a menny a szívükben él. […] Már csak egy rövid idő, és meglátjuk a Királyt a maga szépségében és dicsőségében. Már csak egy rövid idő, és Krisztus letöröl a szemünkről minden könnyet… Nemsokára számtalan ajak énekli majd: „Ímé, az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az Ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük, az ő Istenük…” (Jel 21:3). – Isten csodálatos kegyelme, 358. o.

Az élet az igazak öröksége, a halál pedig a gonoszok osztályrésze. Mózes ezt mondta Izraelnek: „Elődbe adtam ma néked az életet és a jót; a halált és gonoszt.” (5Móz 30:15) E bibliaversben említett halál nem Ádám halála, mert Ádám törvényszegésének büntetését az egész emberiség szenvedi. Mózes „a második halál”-t állította szembe az örök élettel.
Ádám bűne miatt a halál az egész emberiséget sújtja. Mindenkinek meg kell halnia. „Lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak”; „mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.” (Csel 24:15; 1Kor 15:22) A Szentírás azonban különbséget tesz a feltámadottak két csoportja között. „Mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijőnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (Jn 5:28–29) Akit Isten „méltóvá” tesz az élet feltámadására, az „boldog és szent”. „Ezeken nincs hatalma a második halálnak” (Jel 20:6). – A nagy küzdelem, 544. o.
 

Jézus szolgálatának a vége felé a tanítványok külön odamentek hozzá és megkérdezték tőle: „Mondd meg nekünk, mikor lesznek meg ezek, és mi lesz a jele eljövetelednek és a világvégének” (Mt 24:3, ÚRK)? Jézus válasza két fejezetben található. A 24. fejezet a világban minket körülvevő jelekről szól, a háborúkról, csapásokról stb. Majd a 25. fejezetben az egyház állapotát írja le a visszajövetele előtti időben. Három történettel érzékelteti ezeket a körülményeket. Az egyik a talentumok példázata, ami arról szól, hogyan használja fel Isten népe a tőle kapott ajándékokat.

5. Olvassuk el Mt 25:14-19 szakaszát! Ki az, aki távoli országba utazott? Kire bízta a vagyonát? Mit jelent a számadás (lásd Mt 25:19)?

Időnként úgy gondolunk a talentumokra, mint természetes adottságokra, pl. az éneklésre, a beszédre stb. Ám Lk 19:12-24 részében a gírákról szóló hasonló történet konkrétan említi a pénzt és az azzal való gazdálkodást. Ellen G. White kijelentette: „Láttam, hogy nem teljesen értjük a talentumokról szóló példázatot. A tanítványok azért kapták ezt a fontos tanítást, hogy ez az utolsó időben élő keresztények javára váljon. A talentumok nem csupán az igehirdetést és az Isten Igéjéből való tanítást jelképezik. A példázat mindazokra a földi javakra vonatkozik, amelyeket a népére bízott az Úr” (Testimonies for the Church. 1. köt. 197. o.).

6. Olvassuk el Mt 25:20-23 részét! Mit mond Isten azoknak, akik hűségesen kezelték a pénzét és támogatták az Ő ügyét? Mit jelent bemenni „a te uradnak örömébe” (Mt 25:23)?

Természetesnek tartjuk, ha azt gondoljuk, hogy a másik embernek több talentuma van, mint nekünk, ezért nagyobb felelősséggel is tartozik Istennek. Ám ebben a történetben az egy talentumos – a legkevesebb pénzzel rendelkező – az, aki hűtlennek bizonyult és elveszítette a mennyországot. Ahelyett, hogy mások felelősségére gondolnánk, figyeljünk inkább arra, amit Isten nekünk adott, és gondoljuk végig, hogyan tudnánk azt az Ő dicsőségére használni!

Mi lesz a sorsunk, amikor Isten számadásra hív?

EGW idézet:

Azt hangoztatjuk, hogy az Úr második eljövetelére váró keresztények vagyunk. Ha ez így van, akkor mit kezdünk az időnkkel, az ismereteinkkel, a javainkkal, amelyek nem a mieink, hanem csak ránk lettek bízva, hogy az őszinteségünket próbára tegyék? Hozzuk ezeket Jézushoz. Kincseinket használjuk fel Isten ügyének előmenetelére. Ezáltal fogunk engedelmeskedni a parancsnak: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mt 6:19–21)
Egyesek azt hiszik, hogy talentumokat csak bizonyos osztályhoz tartozó emberek kaptak, és ehhez az embercsoporthoz mások nem tartozhatnak, és természetesen nem is kaptak elhívást sem a munkára, sem a jutalomra. De a példázat nem erről beszél. Amikor a Gazda elhívta szolgáit, mindenkinek feladatot adott. Az isteni család minden tagjának kötelessége felhasználni az Úr által rábízott eszközöket. – Counsels on Stewardship, 116–117. o.

Mindannyian, magas beosztásban levők és alacsony sorban élők, gazdagok és szegények kaptak talentumokat. Egyesek többet, mások kevesebbet – a saját képességeik szerint. Isten áldása nyugszik meg a lelkes, szeretetteljes és szorgalmas munkásokon. Munkájuk sikeres lesz, lelkeket fognak megnyerni Isten országa számára, és múlhatatlan kincseket szereznek. Minden ember erkölcsi lény, ezért mindenkinek mennyei ajándékok adattak. A talentumok száma arányos a személyes képességeinkkel.
Isten minden embernek adott elvégzendő feladatot, és elvárja, hogy azt méltó módon szolgáltassuk vissza. Attól, akinek egy talentumot adott, nem vár el tízet. A szegénytől nem vár el olyan irgalmas cselekedetet, amilyet csak a gazdag tehet. A szegény szenvedőtől sem vár el annyit, mint egy egészséges és erős embertől. Isten szívesen fogadja mindazt, ami egyetlen talentum felhasználásából is kamatozik, figyelembe véve, „amije kinek-kinek van, és nem a szerint, amije nincs”. –  Review and Herald, 1886. február 23.

Isten… kincseket bízott ránk, amelyeket kamatoztatnunk kell. Ezek a kincsek nem a mieink, ezért ha magunknak tartjuk vissza, vagy a saját érdekünkben tékozoljuk el, megszomorítjuk Istent. Kötelesek vagyunk helyesen felhasználni azt, amit ránk bízott. Ha ez a kincs felhasználatlan marad, vagy ha a földbe rejtjük, legyen szó akár egyetlen talentumról is, a Gazda számon fogja kérni rajtunk. Elvárja, hogy kamatostól adjuk vissza azt, ami az övé. Az Úrnak visszaszolgáltatott minden talentum alapos vizsgálat alá esik. Isten szolgájának cselekedetei és kötelességei nem fognak jelentéktelen dolognak számítani. Mindenkit személyesen vizsgálnak meg, és számot kell adnia a rábízott talentumokról, hogy azokat felhasználta-e vagy ellenkezőleg, elásta. A jutalom a felhasznált talentumok arányában lesz megszabva, a büntetés pedig a helytelenül felhasznált talentumok szerint. – Counsels on Stewardship, 119. o.
 

Ellen G. White: Isten csodálatos kegyelme, „A napi szükségletek kielégítése” című fejezet.

Az alábbiak képet adnak az egyház családjáról, amelynek tagjai pénz­ ügyi hűséggel igazgatják Isten földi ügyeit.
•    A lelkészek és a helyi gyülekezeti vezetők sikeresen kialakították a gyülekezetek sáfársági rendszerét. A gyülekezet családját megtanították, kiképezték, támogatták és bátorították a pénzügyek biblikus kezelésére.
•    Az emberek alkalmazzák a bibliai elveket az életükben. Fejlődnek a nagylelkűség terén, rendszeresen félretesznek váratlan eseményekre, és kezdenek kiszabadulni az adósságaik szorításából. Életvitelüket a mértékletesség, a fegyelem és a megelégedettség jellemzi. A pénz nem rivális isten többé a számukra, így egyre erősebb a kapcsolatuk a Teremtő Istennel.
•    Szombat reggel van, az emberek pedig érkeznek, hogy részt vegyenek a szolgálatokban. Az egész lényüket béke hatja át – nem szoronganak anyagi gondok miatt. Túlárad bennük a megelégedettség és a hála érzete. A házastársak között szinte nincs már összetűzés a pénzügyek miatt. Várakozással kezdik meg az istentiszteletet, számítanak Isten jelenlétére, arra, hogy munkálkodik majd közöttük.
•    Az egyház szolgálatait maximálisan finanszírozzák, és erőteljesen működik a misszió. Kézzelfogható módon mutatják be Krisztus szeretetét a szükségben lévőknek. Van elég erőforrás, amivel olyan gyülekezeti épületeket emelnek és kiválóan fenn is tartják azokat, amelyek remek teret biztosítanak a szolgálathoz.
„Mire hív bennünket Isten a ránk bízott erőforrásokkal?”

Naponkénti tanulmányozásra: Neh 10 – Eszt 3; Ellen G. White: Az imádság, 18. fejezet
 

1. A lakosság hány százalékának kellett a szent városban laknia?      
 

2. Kik építettek falvakat Jeruzsálem körül?  
 

3. Hogyan ünnepelték a szombatot Jeruzsálem kapuiban?
 

4. Mivel indokolta Márdokeus, hogy nem volt hajlandó leborulni Hámán előtt?   
 

5. Mit kell tenniük a gyermekeknek a családi áhítat keretében?

Isten földi jutalmakat és örök életet ígér népének (5Móz 28:1–6; Zsolt 58:12; Mal 3:10–12; Róm 2:6–7), mindenkinek az ő cselekedetei szerint (Róm 2:6–7; Tit 2:13–14). Ezek a jutalmak elegendő okot szolgáltatnak ahhoz, hogy hűségesek legyünk (Jel 2:10; 21:1–7).
A bűnben kitartó ember (Ef 2:1–6) képtelen a hűségre, ahogy a jó cselekedetekre is. Isten azonban új életre hív minket Krisztusban (Ef 2:5– 6), kegyelme által biztosítva az üdvösséget mindazoknak, akik átadják magukat Neki (Tit 2:11). Isten dolgozik bennünk, hogy mi is akarjunk az Ő kedve szerint cselekedni, saját és mások lelkének megmentéséért (Fil 2:12–13).
A Krisztusba vetett hit által megigazíttattak (Róm 5:1–2), minden általuk végzett munkától eltekintve nyernek örök életet (Róm 3:28; Ef 2:8–9; Tit 3:7). Mindazonáltal a kegyelem új emberekké alakít át minket, „teremtetvén a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre” (Ef 2:10). Ilyen értelemben minden jó cselekedet az Istentől kapott hit ajándéka (Ef 2:8), a megtartó hit (Jak 2:14) cselekedeteit pedig maga Isten viszi véghez (Ézs 26:12).
A „sáfárság” az anyagi és lelki áldások mentén cselekszik, „mert Tőled van minden és amiket a Te kezedből vettünk” (1Krón 29:14), beleértve az engedelmességet is, amely üdvösségre vezet. Mindazok, akik helyesen használják fel az idejüket, adottságaikat, testüket és anyagi javaikat, az isteni kegyelem adósai, mivel ők készséggel az Úr szeretetének rendelkezésére álló eszközök (1Kor 13:1–3; Gal 5:6). És végül az örök jutalom elnyeréséhez elengedhetetlen érdem szintén az Istené, „aki cselekszi mindezt mindenkiben” (1Kor 12:6; lásd Fil 2:13).

Megjutalmazva azért, amit Isten tett
A Biblia különböző jelentéssel bíró szavakat használ az üdvösség fogalmának kifejezésére. Az egyik ilyen kifejezés a „jutalom” (héber sakar) „szerződésben meghatározott összeg kifizetése”, „fizetés”, „eltartás” vagy „kártalanítás” jelentéssel (Ézs 62:11; 40:10). Egy másik szó az eqeb (héber), amelynek jelentése „következmény”, az Isten törvényei iránti engedelmességért járó „jutalom” (Zsolt 19:7–11).
Az Újszövetségben az Úr az, aki jutalmaz (görög misthapodotes), megfizet, a munkás bérét kifizeti (Zsid 11:6), a megváltottaknak átadja a jutalmat (Jel 22:12), amely összhangban lesz az üdvözültek cselekedeteivel (görög: ergon). A cselekedet ebben a kontextusban jelentheti valakinek a tevékenységét, foglalkozását, ugyanakkor konkrét tetteket, kezdeményezéseket (Jel 22:12).
Ellenben az ajándék (görög kharisma), az örök élet ajándéka a bűnért járó fizetés ellentéte (görög opsonion; Róm 6:23). Kezdetben a „fizetés” a katonák zsoldjára utalt. A kharisma kifejezi, hogy az üdvösség „kegyelmi ajándék” (Róm 6:23), és a jó cselekedetek Istentől származnak, „cselekedetek, amelyeket előre elkészített az Isten” (Ef 2:10). A halál az Isten nélküli (bűnös) cselekedetekért járó fizetség.
Hasonlóképpen az üdvösség mint jutalom vagy fizetség kharisma (ajándék), csakhogy ezt az ajándékot nem a cselekedeteinkért (görög ergon) kapjuk, hanem a kegyelem folytán, amelyet azért adta nekünk Isten, hogy a jót cselekedjük (ergon; Ef 2:8–10). Ezzel szemben az ember cselekedetei bűnösek, és az ezekért járó fizetség a halál (Róm 6:23; Gal 5:19–21). Feltevődik a kérdés: ki szüli a jó cselekedeteket? Kétségtelen, hogy maga Isten, az Ő kegyelme által. Isten kegyelme viszi véghez a „hűséges sáfárság” munkáját a hívő életében. Az emberi természet csak olyan cselekedetekre képes, amelyek a vesztébe vezetik.

Azért kapnak jutalmat, mert gyermekek
A szentek hűsége abból ered, hogy ők megtérés által újjászületett gyermekek. Ádám és Éva Isten gyermekei voltak az Éden­kertben, ahol azt a feladatot kapták, hogy műveljék a földet (1Móz 2:5). Ez a parancs azután is érvényben maradt, hogy a bűn behatolt a világba (1Móz 3:23), mivel a föld valójában az Úré (1Móz 14:19–20; Zsolt 24:1–2). Isten gyermekeinek minőségében Ádám és Éva arra lettek teremtve, hogy a bűn ítéletétől szabadon hűséges sáfárok legyenek.
A bűn azonban a harag fiaivá tett minket (Ef 2:3). Isteni származásunkat Jézus kegyelme helyreállította (Jn 1:12), s így újból Isten fiai és leányai lehetünk (2Kor 6:18). A görög diatheke szó („testamentum”) a szövetség egyoldalúságát hangsúlyozza (Zsid 9:15), amelyben azok, akik gyermekekké válnak, hit által örökségként elnyerik üdvösségüket az Atyától (Róm 8:16–17). Nem idegenekként kapják meg ezt az örökséget (Ef 2:12; Kol 1:21), se nem földi természetük cselekedetei révén, hanem hit által (Róm 4:4–5). Adottságaink, időnk, tizedünk és erőnk lelkiismeretes fel­használása az Isten és köztünk, az Ő sáfárai közt lévő szövetségi kapcsolat megtapasztalásából indul ki, az Atya és gyermekei közötti szövetség pedig az újjászületéssel kezdődik, és az Istennel való közösségben folytatódik.
A görög nyelvben a sáfár (oikonomos) fogalma egy olyan személyre vonatkozik, aki egy másik személy vállalkozásait vagy tulajdonait igazgatja, és gondoskodásáról számot is kell, hogy adjon ahhoz, hogy megkapja a fizetségét (Lk 12:41; 1Kor 4:1–2; 1Pt 4:10). Ebben a szövetségi kapcsolatban (héber berith) kötelezettségek, áldások és átkok is szerepelnek, és a szövetség iránti hűség Isten kegyelmétől függ, nem emberektől. A megtéréskor megújított szövetség által Isten újra belevési elménkbe és szívünkbe az Ő törvényét, s így népének tagjaivá válunk (Jer 31:31–34).

A jutalom is, a koszorú is az Úr ajándéka
A megváltottak fizetségét a Biblia „jutalomként” mutatja be (görög brabeion), amelyet az ókori stadionokban rendezett sportjátékok győzteseinek adtak át (1Kor 9:24–25; Fil 3:14). E jutalom elnyeréséhez a kereszténynek kitartásról és önfeláldozásról kell bizonyságot tennie (1Kor 9:26–27).
Biztosak lehetünk a győzelmünket illetően, de ez a tudat nem mentesít minket a futásunk alatt megélt szenvedéstől. Ahogy Jézus – Isten Fia lévén – a nehézségek és a szenvedés ellenére az Atya akaratát teljesítette (Zsid 5:8), úgy nekünk is – Isten gyermekeiként – kellemetlenségekkel kell szembenéznünk ebben az életben (Fil 1:29; Jn 16:33). De le fogjuk győzni a nehézségeket, szemünket a jutalmunkra szegezve, még ha ezért minden káros dologról le is kell mondanunk, ahogy a sportolók teszik.
A Biblia arra tanít, hogy minden, ami a környező természeti világ része, az az Úré. Csakis Őáltala élünk, mozgunk, létezünk (ApCsel 17:28). Minden tökéletes ajándék Tőle van (Jak 1:17), anyagi és lelki természetű ajándékok egyaránt (Ef 2:10).
Így tehát a megváltottaknak felajánlott jutalomért az érdem egyedül az Istené, aki jókedve és akarata szerint dolgozik a hívő lelkében (Fil 2:13). A megváltottak azért nyerik el jutalmukat, mert elfogadják és nem mondanak le Isten munkájáról az életükben, és mert hiszik, hogy Jézus az, aki „mindeneket betölt mindenekkel” (Jn 6:28–29; Ef 1:23).

A mindenre kiterjedő sáfárság mint jutalom
A keresztény sáfárság nem más mint gyakorlati lelkiség és hűség (1Kor 4:2), amint az Ádám és Éva Éden-kerti bűnbeesés előtti munkájában is látható. Az Éden-kertet – amelyet Ádám és Éva a hűtlen igazgatás miatt veszített el – helyreállította a mindenekelőtt az Atya akaratát cselekvő Jézus hűséges és tökéletes igazgatása (Mt 26:42; Jn 5:30). Jézus látta munkájának gyümölcsét, és elégedett volt (Ézs 53:11). Második ádámi minőségében Jézus helyreállítja az emberben Isten képmását és az első Ádám által elveszített sáfárságot (1Kor 15:45–58).
A megváltottak elégedetten nyugtázzák majd, hogy nem saját cselekedeteiket látják, hanem a Jézus cselekedeteit őbennük. Ettől kezdve ők az Úrnak szolgálnak, és a tekintetüket a jutalomra szegezik (Fil 3:14). Ez a jutalom segít megértenünk, hogy mennyire jelentéktelenek ennek a világnak a dolgai a megváltottak jutalmához viszonyítva (Mt 25:23). Az élet rövid, kevés az öröm és nagyon sok a hiábavalóság (Préd 2. rész). A hűségeseknek tett ígéretek azonban fenségességről, örömről, békéről és örök megújulásról szólnak (Ézs 35:10). Csak a bizalomra méltó hívők (görög piste; 1Kor 4:2) öröklik majd hit által a szenteknek megígért teljes sáfárságot (sok dolog felett kapnak sáfári megbízatást), boldogságot (görög karan), örömöt és gyönyörűséget (Mt 25:11).
Az Úr arra kér, hogy legyünk hűségesek e világ kis és hiányosságokkal teljes dolgaiban (Lk 16:9–11), hogy Isten gyermekeiként elnyerhessük az örök jutalmat. Mennyire ünnepélyes Isten hűségre hívása, mely kifejezi a bennünk élő Jézus iránti teljes átadásunkat (Gal 2:20)!
Végső soron az iránytű mutatójához hasonlóan (amely mindig észak felé van fordulva, függetlenül az iránytű pozíciójától) a kegyelem is mindig viszonyítási pont lesz a szentek jutalma számára. Minden jó cselekedet, amit megteszünk, Isten kegyelméből fakad, hogy senki se kérkedjen vele (Ef 2:8–10).

 
Kérd meg csoportod egyik tagját, hogy olvassa fel az alábbi idézeteket, majd beszéljétek meg a kérdéseket!

A tőke és a képességek Istentől származnak
„Isten minden emberről, aki ezen a földön élt, pontos és részletes kimutatást vezet, és amikor elérkezik a számadás napja, a hűséges sáfár semmilyen érdemet nem tulajdonít önmagának. Nem mondja azt, hogy »az én gírám« nyert további tíz gírát, hanem azt, hogy »a Te gírád«. Tudja, hogy ha nem lett volna rábízva az illető tétel, nem szerezhetett volna hasznot rajta. Úgy ítéli meg, hogy hűséges sáfári minőségében nem tett egyebet, mint a kötelességét végezte. A tőke az Úrtól volt, és az Ő ereje által sikerült hasznot szereznie abból. Egyedül Isten nevéé a dicsőség! A hűséges sáfár tudja, hogy a rábízott tőke nélkül örök nyomorúság lett volna a sorsa” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship, 111–112. o.).
Mit tanítanak a személyes tervezés és akarat szerepéről a hűséges keresztény sáfárságra való törekvés tekintetében az olyan kifejezések, mint a „vigyétek véghez a ti üdvösségeteket”, „ne szabjátok magatokat e világhoz”, „tagadja meg magát” és „térjetek hozzám” (Fil 2:12–14; Róm 12:1– 2; Lk 9:23; Mal 3:7–8; 1Kort 4:2)?

A tálentumok lelki és anyagi ajándékok
Ezt követően megmutattatott nekem, hogy a tálentumok példázatát nem mindenki értette meg. […] A példázat az Isten által az Ő népére bízott mulandó eszközökre [is] alkalmazható” (Ellen G. White: Spiritual Gifts, 1. köt., 38. o.).
Milyen kapcsolat van a lelki életben tanúsított hűség és az anyagiak terén tanúsított hűség között (Mt 25:14–30)?