MIT ADHATUNK VISSZA?

Text de memorat

„És hallék az égből szózatot, amely ezt mondja vala nékem: Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket” (Jel 14:13).

E heti tanulmányunk: Példabeszédek 27:23-27; Prédikátor 2:18-22; 5:10Lukács 12:16-212Korinthus 4:18; Kolossé 1:15-17

A munkáséveink befejezéséhez közeledve arra kezdünk figyelni az anyagiak téren, hogy az életünk végére gondolva megőrizzük a vagyonunkat. A nyugdíjazás megrázó élmény lehet. Hogyan haladjunk tovább anyagi szempontból?
Amint az emberek idősödnek, szinte természetes módon jön a jövő miatti aggodalom. A leggyakoribb félelmek közé tartozik a korai halál (mielőtt gondoskodni tudnának a családról), a túl hosszú élet (felélik a vagyonukat vagy a megtakarításukat), súlyos betegség (minden vagyonukat egyszerre elviheti), illetve a szellemi és/vagy testi leépülés (ki fog róluk gondoskodni?).
Ellen G. White a következőt írta ezekkel a félelmekkel kapcsolatban: „Ezek a félelmek mind Sátántól erednek… Ha az ember olyan pozícióba helyezkedik, amit Isten szán neki, akkor az utolsó napjai lehetnek a legjobbak és legboldogabbak… Tegyünk félre tehát minden szorongást és terhet, és töltsük ezt az időt olyan boldogan, amennyire csak lehet! Érleljük magunkat a mennyre” (Testimonies for the Church. 1. köt. 424. o.)!
Ezen a héten megvizsgáljuk, mit tanácsol Isten az utolsó éveinkkel kapcsolatban. Milyen dolgokkal foglalkozzunk, mit kerüljünk és milyen elveket kövessünk?
 

EGW idézet:

Dávidot lesújtotta a látvány, hogy akik valamikor Isten félelmét tartották maguk előtt, vénségükre látszólag elhagyták, s Isten ellenségei gúny tárgyává tették az Urat. […]
Dávidot megrendítette ez a látvány. Megijesztette a jövőre nézve. Előretekintve öreg korára, attól tartott, hogy Isten elhagyja, s ő is olyan boldogtalan lesz, mint más idős emberek, akiknek viselkedésére felfigyelt; s hogy ő is az Úr ellenségei gyalázására lesz hagyva. Ezzel a teherrel lelkén esedezik buzgón (Zsolt 71:9, 17, 19). Dávid fontosnak érezte, hogy őrizkedjen az öregkorral járó rossz dolgoktól. […]
Ha az ilyenek az Isten által nekik szánt helyet elfoglalnák, az utolsó napjaik a legboldogabbak lehetnének. Akinek becsületes és ügyes gyermekei vannak, hagyni kellene, hogy ők intézzék ügyeiket, és gondoskodjanak boldogságukról. Ha nem ezt teszik, a Sátán kihasználja szellemi erejük hiányát, s ő irányítja majd ügyeiket. Az időseknek félre kellene tenniük az aggodalmakat és terheket, s a lehető legboldogabban tölteni idejüket a mennyre való érlelődéssel. – A Te Igéd igazság, 3. köt., 1148. o.

Élnek a földön a kilencvenedik életévüket is betöltött emberek. Előrehaladott életkoruk természetes következménye a legyengülés, de mivel hisznek Istenben, az Úr szereti őket. Isten pecsétje nyugszik rajtuk, és azok közé soroltatnak, akikről az Úr kijelentette: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva.” Elmondhatják Pállal együtt: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró, nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.” Sokuknak a fehér haja dicsőséget szerez Istennek, mivel megharcolták a nemes harcot, és megőrizték a hitet. – Letter 207, 1899

Milyen csodálatos lesz a feltámadás reggele! Milyen csodálatos lesz, amikor Krisztus eljön és a hívők tiszteletében részesül! Akik osztoztak Krisztus alázatában és szenvedéseiben, dicsőségében is részesülnek majd. Krisztus feltámadása által minden szent, aki elaludt Jézusban, győzedelmesen elő fog jönni börtönéből. A feltámadt szentek így szólnak majd: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (1Kor 15:55)
Jézus Krisztus győzött a halál felett, és megtörte a sír bilincseit. A sírban alvók mindegyike osztozik diadalában, és ők is előjönnek nyughelyükről. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 271–272. o.
 

1. Olvassuk el Lk 12:16-21 szakaszát! Milyen időszerű üzenetet találunk itt? Mi miatt feddte meg az Úr a bolond embert? Mit árul ez el nekünk a javakhoz való viszonyunkról?

Azt is mondhatnánk, hogy Jézus példázata arról szólt, mit ne tegyünk nyugdíjaskorban, bár az üzenete ennél még tágabb. Tehát ha valaki azért hagyja abba a munkát, hogy csak önmagára költse az összegyűlt vagyonát, akkor vigyázzon és vegye a szívére ezt a történetet! Nem az a baj, ha az ember keményen dolgozik vagy meggazdagszik és az idő múlásával még gazdagabb lesz. A hozzáállás a probléma. A példázatbeli férfi szavai mutatják, mi az igazi gond: „Tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél” (Lk 12:19)!
„Ennek az embernek nem voltak a pusztulásnak kitett állatokénál magasabb rendű céljai. Úgy élt, mintha nem volna Isten, sem menny, sem örök élet. Mintha mindaz, ami nála volt, a sajátja lett volna, és nem tartozna semmivel sem Istennek, sem embernek” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 172. o.).
A bolond gazdag példáját követi, aki ebben az életszakaszban csakis magára gondol, és figyelmen kívül hagyja mások szükségleteit, illetve Isten ügyét. Jézus példázatában nem látjuk jelét annak, hogy a gazdag ember lusta vagy becstelen lett volna. A baj azzal volt, ahogyan elköltötte azt, amit Isten rábízott. Mivel nem tudjuk, mikor fogunk meghalni, mindig álljunk készen az Úr akaratát cselekedni, ahelyett, hogy önző módon élnénk.
A Biblia azt az általános képet festi, hogy amíg csak képes rá az ember, addig dolgozik és tevékeny marad. Sőt, érdekes felfigyelnünk arra, hogy sokak szerint Dániel és Jelenések nagy prófétai könyveinek írói mindketten a nyolcvanas éveikben jártak, amikor befejezték a munkájukat. Történt ez abban a korban, amikor az átlagéletkor ötven év körül volt. Ellen White a hetvenedik életéve után írta néhány legismertebb és legkedveltebb könyvét, például a Jézus életét. Az idős kornak nem kell feltétlenül azt jelentenie, hogy már nem vagyunk tevékenyek. Igyekezzünk annyi jót tenni, amennyit csak az egészségünk enged! Jézus azt tanácsolja a második eljövetelét váróknak, hogy ne csak figyeljenek, hanem továbbra is dolgozzanak (Mt 24:44-46).

Hogyan kerülhetjük el életkortól és anyagi helyzettől függetlenül, hogy beleessünk abba a csapdába, mint a példázatbeli ember? Tegyük fel magunknak a kérdést: „Miért élek?”

EGW idézet:

A kevésbé bölcs gazdag emberhez intézett ünnepélyes figyelmeztetés elég lehetne mindazok számára, akik a vég idejében élnek. Az Úr leckét leckére adott, hogy mindenki lemondhasson az önzésről, és szoros baráti, testvéri kapcsolatokat alakíthasson ki. Az Úr azt akarta, hogy hűségesei szorosan kapcsolódjanak egymáshoz, hogy egyek legyenek Őbenne. Együtt kell örülniük az isteni dicsőség reménységének, várva a Krisztus érdemei által elnyerhető örök életet. Ha Krisztus a szívben lakozik, az Ő szeretete árad ki másokra is, hogy szív a szívhez kapcsolódhasson. […]
Jézus gazdagon kiárasztja Szentlelkét a nehéz helyzetek között, hogy segítséget nyújtson gyengeségünkben, bátorítson, világosságot hozzon az elménkben, és megtisztítsa a szívünket. Így Ő lesz számunkra a bölcsesség, a fedhetetlenség, a szentség és a megváltás. – Reflecting Christ, 130. o.

Ennek az embernek nem voltak a pusztulásnak kitett állatokénál magasabb rendű céljai. Úgy élt, mintha nem volna Isten, sem menny, sem örökélet. Mintha mindaz, ami nála volt, a sajátja lett volna, és nem tartozna semmivel sem Istennek, sem embernek. A zsoltáros ezt a gazdag embert rajzolta meg: „Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten.” (Zsolt 14:1)
Ez az ember önző életet élt, és csak a maga számára tervezett. Látta, hogy később is dúskálni fog, és ezért nincs más tennivalója, mint felhalmozni és élvezni munkája gyümölcsét. Szerencsésebbnek tartotta magát másoknál, és nagyra értékelte a maga bölcs gazdálkodását. Városa lakói a józan gondolkodású, szerencsés embert tisztelték benne. Hiszen „dicsérnek is téged, hogy jól tettél magaddal” (Zsolt 49:19). Azonban „e világ bölcsessége bolondság az Isten előtt” (1Kor 3:19). Miközben a gazdag ember boldog évekre számít, az Úrnak más terve van vele. […]
Azt az egyet, ami most érték lehetne számára, nem szerezte meg. Önző életével elutasította Isten szeretetét, amely irgalmas cselekedetekben áradhatott volna tovább embertársaihoz. Ezzel az életet is eldobta, mert Isten a szeretet és a szeretet élet. Ez az ember inkább a földit választotta, mint a lelkit, és a földivel együtt meg kell semmisülnie. – Krisztus példázatai, 257–258. o.

Ha az ember Isten javainak hűséges sáfáraként végezné kötelességét, senkinek sem kellene élelmet koldulnia, senki sem nélkülözne, nem szenvedne hiányt ruházatban vagy a létszükségleti cikkekben. Az emberek hűtlensége okozta azt a szenvedést, ami sújtja a világot. Ha azok, akiket Isten hű sáfárainak nevezett ki, megfelelő módon használnák fel javait, és olyan célokra, amelyekre Ő rendelte, akkor nem lenne ennyi szenvedés a világon. Isten azzal teszi próbára az embert, hogy bőséggel ad neki jó dolgokat. Így tette próbára tette a példázatbeli férfit is. Ki fog ránk igazi javakat bízni, ha a hamis gazdagságok kezelésében is hűtleneknek bizonyulunk? Akik sikerrel vették ezt a próbát itt a földön, hűségeseknek találtatnak majd, mint akik engedelmeskedtek az Úr szavának, és irgalmat tanúsítva használták fel eszközeiket országának előrehaladására. Ezek az emberek hallani fogják a Gazda ajkáról a következő kijelentést: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ez után.” – Review and Herald, 1894. június 26.

Valaki egyszer megkérdezte a híres evangelizátortól, Billy Grahamtől, hogy mit tart a leginkább meglepőnek az élettel kapcsolatban most, amikor már megöregedett (Graham akkoriban a hatvanas éveiben járt). Mit felelt erre? „Az élet rövidségét.”
Vitathatatlan, hogy repül az idő.

2. Mit tanítanak a következő versek az emberi életről: Zsolt 39:12; 49:18; Préd 2:18-22; 1Tim 6:6-7; Jak 4:14?

Gyorsan eltelik az élet, ráadásul amikor meghalunk, semmit nem viszünk magunkkal, legalábbis az összegyűjtött anyagi javainkból nem. (A jellem? Az már más kérdés.) „Mert semmit sem vihet el magával, ha meghal” (Zsolt 49:18). Ez azt jelenti, hogy mindent másnak hagyunk hátra. És ki kapja meg a javakat? Természetesen az a korábban elkészített tervektől függ. Nem mindenki hagy maga után nagy örökséget, de a legtöbb embernek van valamennyi vagyona, főleg, ha végig dolgozta az életét. Valójában fontos kérdés, hogy mi lesz a javainkkal a halálunk után, ezért foglalkoznunk kell ezzel.
Akinek az élete végén van vagyona, legyen az kevés vagy sok, annak a végrendelet elkészítése lesz az utolsó sáfársági tette. Fontos körültekintően kezelni azt, amivel Isten megáldott. Amikor az ember nem hagy végrendeletet, akkor az állami vagy polgári jogszabályok lesznek a meghatározók (persze attól függően, hogy hol élünk). Ha valaki végrendelet nélkül hal meg, a legtöbb polgári törvénykezés egyszerűen a rokonokra ruházza át a vagyont, akár szükségük van rá, akár nem; akár jól használják fel a pénzt, akár nem; akár nekik adtuk volna, akár nem. Az egyház nem kap semmit. Amennyiben az ember így szeretné, akkor rendben van, de ha nem, akkor már előtte tervet kell készíteni!
A legegyszerűbben mondva, mivel minden Istené (lásd Zsolt 24:1), bibliai szempontból észszerű következtetés, hogy amikor befejezzük azt, amivel megbízott minket az Úr, vissza kell térítenünk neki, a jogos tulajdonosnak azt, amit ránk bízott, ami megmarad, miután gondoskodtunk a hozzánk közel állók szükségleteiről.
 

Tudjuk, bármikor meghalhatunk, akár váratlanul, még ma is. Mi történne a hozzánk közel állókkal, ha ma halnánk meg? Mi lenne a vagyonunkkal? Úgy osztanák szét, ahogyan mi szeretnénk?

EGW idézet:

A Prédikátor könyvét Salamon idős korában írta, miután teljes mértékben meggyőződött, hogy értéktelenek és nem hoznak beteljesedést azok a gyönyörök, amiket ez a föld felkínál. Salamon itt rámutat arra, hogy ez a világ mennyire nem képes kielégíteni a lélek szükségleteit. Arra a következtetésre jut, hogy bölcs dolog hálásnak lenni és örülni az Istentől kapott ajándékoknak, és jót kell cselekedni, mivel tetteink ítéletre lesznek vonva. Salamon önéletrajza egy sirató ének, amely bemutatja a boldogság keresését. Salamon intellektuális tevékenységet folytatott, kielégítette a gyönyörök utáni vágyát, és különféle üzleti vállalkozásokat bonyolított le. A királyi udvarban pazar élet vette körül. Érzéki szívének minden a rendelkezésére állt, mindenki az ő parancsára engedelmeskedett, Salamon mégis szomorú végkövetkeztetésre jutott [idézi: Préd 1:14–2:11]. – A Te Igéd igazság, 3. köt., 1164–1165. o.

Hanem minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás arról tanúskodik, hogy valakinek, akiben „élünk, mozgunk és vagyunk” (Csel 17:28), mindenre kiterjed a gondoskodása. Nem a benne rejlő erő folytán termi meg ajándékait a Föld, és kering a Nap körül. Isten keze vezérli a bolygókat, és tartja pályájukon, hogy szabályszerűen járják égi útjukat. Ő „[…] kihozza seregöket szám szerint, mindnyáját nevén szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen híjok sincsen” (Ésa 40:26). Isten hatalma folytán virul a növényzet, kihajtanak a levelek, és virítanak a virágok. Ő „[…] füvet sarjaszt a hegyeken” (Zsolt 147:8), és termékenynyé teszi a völgyeket. „Az erdő vadjai […] Istentől követelik táplálékukat”, és minden élő teremtmény, a legparányibb bogártól egészen az emberig, naponta az Ő gondviselésétől függ.
A zsoltáros csodálatos kijelentése szerint: „rád vár minden élő […] megadod nekik, és ők összegyűjtik, kitárod kezed, s eltelnek javakkal” (Zsolt 104:27–28 új kat. ford.). Az Ő szava vezérli az elemeket; Ő borítja be felhőkkel az eget, és készít esőt a földnek. „Olyan havat ád, mint a gyapjú, és szórja a deret, mint a port.” (Zsolt 147:16) „Szavára vízzúgás támad az égben, és felhők emelkednek fel a föld határairól; villámlásokat készít az esőnek, és kihozza a szelet az ő rejtekhelyéből.” (Jer 10:13) – Pátriárkák és próféták, 115. o.

Mindazoknak, akiknek neve benne marad az élet könyvében, most, megpróbáltatásuk néhány visszamaradó napján igaz bűnbánattal kell bánkódniuk a lelkükben Isten előtt a bűn miatt. A szív mély, hűséges kutatására van szükség. Az oly sok hitvalló keresztény részéről dédelgetett könnyed, könnyelmű lelkületet félre kell tenni. Komoly háború vár mindazokra, akik szeretnék megfékezni uralomra törő, gonosz hajlamaikat. Az előkészület műve egyéni munka. – Isten fiai és leányai,
355. o.

Az ószövetségi időkben az izraeliták többsége vagy földműves, vagy pásztor volt. Így az Úr a földművelés körébe tartozó szóhasználattal fejezte ki egyes ígéreteit. Péld 3:9-10 szakaszában Isten azt mondja, hogy ha az anyagiakban hűségesek vagyunk hozzá, akkor „megtelnek a te csűreid elégséggel”. Valószínűleg ma a legtöbb kereszténynek nincs csűrje. Tehát ezt úgy értelmezzük, hogy az Úr megáldja a munkánkat vagy a vállalkozásunkat, ha készek vagyunk követni Őt és engedelmeskedni neki.

3. Olvassuk el Péld 27:23-27 részét! Hogyan alkalmaznánk ma a keresztény életre azt, hogy „szorgalmasan megismerd a te juhaid külsejét”?

A Biblia óva inti a gazdagokat a szegények eltiprásától vagy a kapzsiságtól, de sosem kárhoztatja azt, ha az ember pénzt akar keresni, feltéve, ha nem csalással vagy mások elnyomása árán igyekszik azt megszerezni. A példabeszédek könyvéből vett mai igeszakasz éppen arra utal, hogy legyünk szorgalmasak az anyagiakat tekintve, mert biztosítanunk kell a megélhetést magunk és a családunk számára. Lesz „elég kecsketejed, hogy táplálkozhass te, házad népe és szolgálóleányaid” (Péld 27:27, ÚRK).
Hogyan mondanánk el másképpen a mai napi bibliaszöveget? Talán ezt javasolhatnánk: „Vizsgáld meg a költségvetésedet, és állapítsd meg az ügyeid helyzetét!” Vagy „Készíts vagyonmérleget, lásd tisztán az adósság és a saját tőke arányát!” A munkás éveink során jól tesszük, ha időről időre átnézzük a végrendeletünket vagy egyéb okiratokat, illetve a meglévő vagyontárgyainkat, és amennyiben szükséges, frissítsük az iratokat. A végrendeleteket és a letéteket általában a vagyontervezési folyamat elején készítik el, így készülve fel az idő előtti halálesetre, vagy arra, ha egészségügyi ok miatt nem tudnának dönteni arról, hová kerüljön a hagyaték. Előre meg kell tervezni, mi történjen az ember vagyonával akkor, amikor az már nem az övé. Röviden, az Isten áldásai fölötti jó sáfárságba nemcsak az tartozik bele, ami az életünk során történik, hanem az is, ami utánunk jön – mert hacsak még az életünkben nem tér vissza az Úr, akkor egy nap már nem leszünk itt, az anyagi javainkat pedig hátrahagyjuk, akár kevésről, akár többről legyen szó. Így most ránk hárul, hogy előre gondoskodjunk arról, amivel Isten megáldott bennünket. Az is áldás lehet mások számára és szolgálhatja Isten műve előmenetelét.

„Mert nem örökkévaló a gazdagság” (Péld 27:24). Miért fontos mindig észben tartani ezt a gondolatot?

EGW idézet:

Az élet sokkal ünnepélyesebb annál, mintsem aggódva a mulandó, földi dolgok taposómalmában, az örökérvényű áldásokhoz képest atomnyi dolgokkal bajlódva töltsük el. Az Úr mégis arra szólít, hogy az élet múlékony dolgaiban is szolgáljunk neki. A földi munkában tanúsított szorgalom éppúgy hozzátartozik az igaz valláshoz, mint az imádság. A Biblia nem hagyja jóvá a tétlenséget. A világunkat sújtó legnagyobb átok a semmittevés. Az őszintén megtért ember szorgalmas munkás. […]
Minden kereszténynek kötelessége, hogy rendességre, alaposságra és gyorsaságra szoktassa magát. A lassú és kontármunkásnak nincs mentsége semmiféle munkában. Ha valaki mindig dolgozik, és soha nem végzi el munkáját, ennek az az oka, hogy nem viszi bele szívét és lelkét a munkába. A lassú és rossz hatásfokkal dolgozó munkásnak be kell látnia, hogy e hibáin változtatnia kell. Fordítson nagy gondot ideje beosztására, hogy a legeredményesebben használhassa ki! Egyesek ügyes és módszeres munkával öt óra alatt elvégzik azt, amit mások tíz óra alatt. – Krisztus példázatai, 343–344. o.

Jézus szeretete látható és érezhető. Nem lehet elrejteni, mert csodatevő erővel rendelkezik. Bátorságot ad a félénknek, szorgalmat a restnek és bölcsességet a tudatlannak. A nehézkes beszédű személyből ékesszóló lesz, az eltompult elmét újra életre kelti. A csüggedt léleknek reménységet ad, a megszomorodottnak örömöt. A Jézus iránti szeretet arra készteti birtoklóját, hogy vállaljon terheket az Úrért, és azokat az Ő ereje által viselje. Jézus szeretete nem fog bonyodalmat és nyomorúságot okozni, és nem engedi, hogy a hűséges szolga a gúnyolódások miatt elforduljon kötelességétől. […]
Istent sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy mekkora szeretettel végezzük a munkát, mint az, hogy milyen sokat dolgozunk. Az emberi szív nem képes ezen szeretetre, mivel ez a mennyei eredetű palánta csak ott virul, ahol Jézus az úr. A szeretetet birtokló életnek van ereje és igazsága. A szeretet csak jót cselekszik. Aki keresi a szeretetet, a szentség gyümölcsét hordozza, és végül elnyeri az örök életet. – That I May Know Him, 167. o.

Dávid nyilvános munkásságának vége előtt állt. Tudta, hogy rövidesen meghal. Nem hagyja ügyeit rendezetlenül, hogy majd nyugtalanítsák fia szívét. Míg elég testi és szellemi ereje maradt, rendezte országa ügyeit, a legkisebb kérdésekről sem feledkezve el. Figyelmezteti Salamont Sémei ügyére. Tudta, hogy Sémei bajt fog okozni az országnak. Veszélyes, hirtelen indulatú ember volt, és csak a félelem tartotta őt féken. Ha majd mer, lázadást szít, vagy ha alkalom kínálkozik, megöli Salamont.
Ügyei rendezésével Dávid követendő példát mutat az időseknek, hogy rendezzék ügyeiket, míg tudják, hogy mikor közel érnek a halálhoz és szellemi képességeik elgyöngülnek, földi ügy ne terelje el Istenről a gondolataikat. – A Te Igéd igazság, 2. köt., 1024–1025. o.

4. Milyen elveket emelhetünk ki a következő igeszakaszokból a pénzgazdálkodással kapcsolatban?

Péld 30:8

Préd 5:10

2Kor 4:18

1Tim 6:17

A pénznek óriási hatása lehet az emberekre, és sokak romlását okozza. Ki ne hallotta volna már, egyesek milyen szörnyű dolgokat követtek el a pénz miatt – akkor is, amikor már eleve sok volt nekik?
Csakhogy ennek nem kell így lennie. Isten hatalma által képesek lehetünk felülkerekedni az ellenségnek azon a kísérletén, hogy az áldásunkra szánt dolgot (anyagi tulajdont) átokká tegye.
A jó sáfárság körébe beletartozik, hogy előre tervezünk, gondolva a halálra. Az ember kísértést érezhet rá, hogy azonnal elkezdjen vagyont felhalmozni. Némelyek ezt azzal igazolják, hogy „mindent elajándékozhatok majd akkor, amikor meghalok.” Bár ez kedvezőbb, mintha az egészet azonnal elszórnák, azért ennél jobban is lehet, sőt kell is dönteni.
„Láttam, hogy sokan visszatartják a támogatást Isten ügyétől az életük során. Azzal csitítgatják a lelkiismeretüket, hogy majd a haláluk idején nagylelkűek lesznek. Szinte nem merik gyakorolni a hitüket, nem mernek bízni az Úrban, ezért nem adakoznak még életükben. Krisztus nem azt kívánja, hogy a követői a halálos ágyukon jótékonykodjanak, az nem jelenthet mentséget az élők önzésére. Inkább a halálnak, nem pedig Isten ügyére adnak, akik az utolsó pillanatig ragaszkodnak a vagyonukhoz.
Állandóan történnek veszteségek. Bankok mennek csődbe, és a vagyon számtalan módon elveszhet. Sokan akarnak tenni valamit, de csak halogatják a dolgot, Sátán pedig igyekszik megakadályozni, hogy a pénz végül a kincstárba kerüljön. Elvész, mielőtt visszakerülhetne Istenhez, az ördög pedig ujjong emiatt” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 5. köt. 154. o.).

Miért legyünk különösen körültekintőek, hogy milyen indokokra hivatkozunk az anyagi áldásaink használatát illetően?

EGW idézet:

„Ne reménykedjenek a bizonytalan gazdagságban, hanem az élő Istenben, aki bőségesen megad nékünk mindent a mi tápláltatásunkra.” (1Tim 6:17)
Sokkal boldogabb és gyümölcsözőbb életet élnénk, ha családi és embertársi kapcsolatainkat keresztény elvek vezérelnék, és ha Krisztus alázatossága és egyszerűsége jellemezne… A vendégeknek látniuk kellene, hogy vidámságunkkal, együttérzésünkkel és szeretetünkkel boldogságot próbálunk árasztani magunk körül. […]
Ennek okáért tegyük rendbe a szívünket s a házunkat, és tanítsuk meg a gyermekeinknek azt, hogy az istenfélelem a bölcsesség kezdete, továbbá pedig kedves, boldog és rendezett élettel fejezzük ki hálánkat és szeretetünket annak, aki „bőségesen megad nékünk mindent a mi tápláltatásunkra”. De mindenek felett a gondolataink és szívünk érzelmei időzzenek drága Megváltónkon, aki a bűnös ember helyett elszenvedve a büntetést, kitárta előttünk is az eget. – Reflecting Christ, 183. o.

Sok szó hangzott már el a mellőzött szegények iránti kötelességünkről. De nem kellene a gazdagoknak is némi figyelmet szentelnünk? Sokan reménytelennek tartják őket, és nem sokat tesznek azok szemének felnyitása érdekében, akik a világi dicsőség csillogásától elvakítva és elkábítva kihagyják számításukból az örökkévalóságot. Gazdag emberek ezrei szállnak sírba anélkül, hogy az intő üzenetet megismerték volna. De bármennyire közömbösnek tűnjenek is, a gazdagok között is sokan nagy terheket hordoznak a lelkükben. „Aki szereti a pénzt, nem elégszik meg a pénzzel; sem a jövedelemmel az, aki szereti a vagyont.” (Préd 5:9) Aki ezt mondaná a színaranynak: „Reménységemet aranyba vetettem”, az „megtagadta… volna az Istent odafönt” (Jób 31:24, 28). […] Gazdagság és világi dicsőség nem elégítheti ki a lelket. Sok gazdag ember  vágyik  valamilyen  mennyei  bizonyosságra,  valamilyen  lelki reménységre. Sokan vágynak valamire, ami véget vetne céltalan életük egyhangúságának. Hivatali életükben sokan vágynak olyasvalamire, amijük nincs. Közülük kevesen járnak templomba, mert úgy érzik, hogy abból nem sok hasznuk van. A tanítás, amit ott hallanak, nem érinti meg  a  szívüket. Nem  kellene-e  őket  személyesen  megszólítanunk? – A nagy Orvos lábnyomán, 210. o.

Láttam, hogy sokan visszatartják javaikat Isten ügyétől, azzal csitítva lelkiismeretüket, hogy majd a végrendeletükben adományoznak a nemes célra. Nem kívánják Istenbe vetett hitüket oly módon gyakorolni, hogy még életükben adakozzanak. Pedig Krisztus nem a halálos ágyon várja el a bőkezűséget. Az ilyen adomány nem menti az önző életet. Akik az utolsó percig ragaszkodnak vagyonukhoz, azok inkább a halál kényszerítő ereje, mint Isten műve iránti odaadásuk következtében mondanak le róla. Emiatt állandó veszteségek érik az evangélium hirdetésének ügyét. Sokan szeretnének ugyan tenni valamit, de halogatják; s mivel az ördög nem alszik, igyekszik megakadályozni, hogy javaik valaha is az Úr kincstárába jussanak. Bankok mennek tönkre, a vagyon sok más módon is elemésztődhet. Elvész, mielőtt visszatért volna Istenhez, és Sátán örül ennek.
Ha jót akarsz tenni javaiddal, tedd azonnal, nehogy Sátán kaparintsa meg vagyonodat, s ezzel hátráltassa Isten ügyét. Az Úr sokszor nyitott utat a testvérek előtt, hogy adakozzanak munkánk fejlesztésére, Sátán ügynökei azonban olyan vállalkozásokkal álltak elő, amelyek segítségével a testvérek „holtbiztosan” megkétszerezhetik vagyonukat. Testvéreink beruházzák a pénzüket, de Isten ügye és gyakran ők maguk sem látnak egyetlen fillér hasznot sem belőle. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 154. o.

Bár nehéz kitalálni, milyen lett volna az élet a földön, ha az emberiség nem esik bűnbe, egy dolgot mindenképpen biztosra vehetünk: nem halmoznánk kincseket, nem lenne önzés, sem szegénység – pedig mióta történelmi feljegyzések vannak, ezek már sújtják a világunkat. A bűnbe süllyedt világban tapasztalható jelenség, hogy az ember a tulajdonának érzi azt, amiért megdolgozott, és ha becsületesen szerezte, akkor jogosan az övé. Végezetül pedig van egy fontos dolog, amire mindig emlékeznünk kell, attól függetlenül, hogy mennyi vagyonunk van vagy nincs.

Olvassuk el a következő verseket: 1Móz 14:19; Zsolt 24:1; 50:10; Kol 1:15-17; Zsid 3:4! Mi a központi üzenet mindegyikben? Miként hasson ez arra, hogy mit teszünk anyagi javainkkal, amelyekkel Isten megáldott bennünket?

Afölött sáfárkodunk és azt igazgatjuk, amit az Úr ránk bízott. Tehát végső soron minden Istené. Ő az, aki életet ad nekünk, aki miatt létezünk és akitől erőt kapunk bármire. Így tehát észszerű, hogy amikor elvégeztük, amit az Úr ránk bízott és miután gondoskodtunk a családunkról, a maradékot visszaadjuk neki.
„Kincset gyűjtünk a mennyben, ha Isten művére adakozunk. Védelmet élvez a balszerencsétől és a veszteségtől mindaz, amit oda gyűjtünk, örökre és maradandóan növekedni fog… [és] a mi számlánkra írják a mennyben” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship. 342. o.).
Több előnye van annak, ha még életünkben adakozunk. Íme néhány:
1.    Az adományozó láthatja az adománya eredményét – egy új gyülekezeti épület épül, egy fiatal egyetemre mehet, fedezik egy evangelizációs sorozat költségét stb.
2.    Egy szolgálatnak vagy egy embernek használ most, akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rá.
3.    A halálunk után nem lesz viszály a családon belül vagy a barátaink között.
4.    Jó példát mutatunk a nagylelkűség és a szeretet családi értékeiről.
5.    Csökkenti az adófizetési kötelezettséget.
6.    Biztosítjuk, hogy az kapja az ajándékot, akinek adni akarjuk (nincs beleszólása a bíróságnak vagy az elégedetlen rokonoknak).
7.    Bizonyítja, hogy az adományozó szíve nem önző, hanem önzetlenné lett.
8.    Kincset gyűjtünk a mennyben.
 

EGW idézet:

Nem elég, ha végrendeletben akarsz bőkezű adakozó lenni. A legkevésbé sem lehetsz biztos abban, hogy a testvérek majd hasznát vehetik örökül hagyott vagyonodnak. Sátán mesteri módon használhatja fel rokonaidat, és összeszed minden elképzelhető hazugságot, hogy a világ számára kaparintsa meg azt, amit te ünnepélyesen Isten ügyének szenteltél. Mindig sokkal kevesebb jut el a gyülekezet pénztárába, mint a végrendeletben meghagyott összeg. Sátán belopja az emberek szívébe, hogy tiltakozzanak, ha haldokló rokonaik végakaratukban a saját tetszésük szerint akarnak rendelkezni a vagyonukról. A rokonok megrablásának tartanak mindent, amit az elhalálozott az Úrnak szánt.
Ha azt akarod, hogy javaid tényleg Isten gyülekezetéhez folyjanak be, még életedben ruházd át azt, amit nélkülözni tudsz. Ahhoz, hogy az Isten kölcsönözte javak ne heverjenek örökre haszontalanul kapzsiságod miatt, valóban véget kell érnie az életednek? Egyikőtök se vonja magára annak a hűtlen szolgának a kárhoztatását, aki a földbe rejtette urának pénzét! – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 155. o.

Az őskeresztény egyház nem rendelkezett azokkal a kiváltságokkal és lehetőségekkel, amelyek nekünk jutottak. Szegény emberek voltak, de érzékelték az igazság hatalmát. Az előttük lebegő cél elég volt ahhoz, hogy mindenük odaadására késztesse őket. Tudták, egy világ üdvössége vagy elvesztése függ tőlük. Odaadtak mindent, és készen álltak, hogy odamenjenek, ahová az Úr küldi őket.
Valljuk, hogy minket is ugyanazok az elvek vezetnek, s mégis, ahelyett, hogy mindenünket odaadnánk Krisztusért, sokan eltulajdonítják a „szép sineári köntöst és az aranyrudat”, és elrejtik. Ha egyetlen Ákán elég volt ahhoz, hogy meggyengítse Izrael táborát, csodálkozhatunk-e az igyekezetünkkel járó gyenge eredményeken, amikor minden gyülekezetnek és csaknem minden családnak akad Ákánja? Önzetlen jó cselekedeteink példájával igyekezzünk buzdítani másokat is! Sokkal előrébb tartanánk, ha mindenki megtette volna a tőle telhetőt, hogy gyarapítsa a kincstárt. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 156–157. o.

Sokan komoly hibát követnek el evilági dolgokban. Kuporgatnak, megvonják maguktól és másoktól a jót, amit nyerhetnének a javaknak helyes felhasználásával, melyet Isten kölcsönzött nekik. Ehelyett önzők és irigyek lesznek. Elhanyagolják a lelkileg fontos dolgokat, így törpék maradnak a vallásos növekedésben, csakhogy olyan gazdagságot harácsoljanak össze, melyet amúgy sem tudnak helyesen használni. Gyermekeikre hagyják javaikat, és tíz közül kilenc esetben csak még súlyosabb átok lesz az örökösöknek, mint nekik volt. A gyerekek, akik szüleik vagyonára támaszkodnak, gyakran sikertelenek az életben, s általában elbuknak abban, hogy örök életet biztosítsanak maguknak. A legjobb örökség, amit a szülők gyermekeikre tudnak hagyni, ha megismertetik velük a hasznos munkát, s ha az önzetlen jótékonyság jellemezte élet példáját nyújtják nekik. Ilyen élettel mutatják ki a pénz igazi értékét, hogy csak annyira kell azt becsülnünk, amennyire enyhíti szükségleteinket s mások ínségét, és amennyiben elősegítik Isten ügyének haladását. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. köt., 399. o.

Ellen G. White a következőt írja: „Azt, amit sokan a haláluk közeledtéig terveznek elodázni, aki valóban keresztény, még életerősen megteszi. Istennek szenteli magát, illetve a vagyonát, az Úr sáfárjaként jár el, így megelégedéssel tölti el, hogy teljesíti a kötelességét. Ő maga cselekszik, eleget tesz az Úr kéréseinek, ahelyett, hogy másokra hárítaná át ezt a kötelezettséget” (Testimonies for the Church. 4. köt. 480. o.).
Mit ért White azon, hogy „ő maga cselekszik”? A végrendeletben általában az örökhagyó jelöli ki azt, aki a halála után majd szétosztja a vagyont, a végrendeletben foglalt akaratával összhangban. Amikor az ember saját végrehajtója lesz, akkor osztja szét a vagyonát, amikor még él. Ha így teszünk, megelégedéssel tölthet el bennünket, hogy látjuk az eredményét és tudjuk: helyesen kezeltük a ránk bízott talentumokat.
A keresztények számára Krisztus második eljövetele az „áldott reménység”. Mind elképzeltük már, milyen nagyszerű lesz meglátni Jézust az ég felhőiben. Hallani akarjuk, hogy azt mondja nekünk: „Jól van” (Mt 25:21, ÚRK). Viszont mi történik akkor, ha Jézus visszatérése előtt elalszunk? Ha követtük kinyilatkoztatott akaratát, akkor most megelégedéssel nézhetjük, hogy a műve a mi erőfeszítéseinkkel halad előre. Tudni fogjuk, hogy a munka a halálunk után is folytatódni fog, mert megterveztük az örökhagyást.

Naponkénti tanulmányozásra: Ezsd 6 – Neh 2; Ellen G. White: Az imádság, 16. fejezet, „Az egyéni imának titkosnak kell lennie” bekezdéstől a fejezet végéig

1.    Mely próféták és királyok járultak hozzá a jeruzsálemi templom felépítéséhez? 

2.    Artaxerxésznek, a „királyok királyának” hány tanácsosa volt?  

3.    Mi volt Nehémiás mestersége?  

4.    Milyen ajánlóleveleket kapott Nehémiás a király részéről, és kiknek kellett azokat bemutatnia?

5.    Mi az, ami felkészíti értelmünket a mindennapi kötelességek teljesítésére, és megőrzi lelkünk békességét?

Istenben bízzunk (Mt 6:24–27) és ne a pénzben! Vigyázhatunk a javainkra (Péld 27:23) és lehetünk okosak (Péld 6:8; 10:15), anélkül hogy nyugtalankodnánk (Mt 6:34), és közben Isten hatalmát hirdetjük (Zsolt 71:17–19). Amikor megöregszünk és tehetetlenek leszünk (Préd 12:3– 10), még mindig gyümölcsöt teremhetünk az Úrnak az Ő segítségével (Zsolt 92:15; Zsolt 71:17–18), mivel megígéri, hogy gondunkat viseli (Ézs 46:4; Zsolt 92:12–15). Akkor lesz béke a szívünkben, amikor a bennünk lévő élet lehelete visszatér a Teremtőhöz, aki mindeneket megalkotott (Kol 1:16).
Életünk és gazdagságunk nem tart örökké (Péld 27:24), javainkat mások kapják meg (Zsolt 49:10–11), és semmit sem vihetünk magunkkal ebből az életből (Préd 5:15). Így hát bármikor megtörténhet, hogy az ember „jó örökséget hagy az unokáinak” (Péld 13:22), de ezt úgy kell megtennie, hogy ne legyen viszálykodás közöttük. Amikor végrendelkezünk, ne csak a saját földi érdekeinket tartsuk szem előtt, és mindeközben megfeledkezünk az Isten iránti nagylelkűségről. Ez a magatartás okozta a gazdag bolond vesztét a Jézus példázatában (Lk 12:19–20).
Amikor tudatosul bennünk, hogy mit jelent Isten számunkra (Zsolt 24:1), és az Ő dicsőségére élünk (1Kor  10:31),  láthatatlan,  örök  dolgok foglalkoztatnak (2Kor 4:8). Az „alapokkal bíró várost” várjuk (Zsid 11:10), amelynek építője Isten, és nem földi, múló gazdagságokat gyűjtünk (1Tim 6:17).
Befektetünk Isten munkájába (Mal 3:8–10), és a hit örökségét hagyjuk magunk után, majd egy napon, amikor megpihenünk fáradtságos földi utunk végén, jó cselekedeteink követnek minket (Jel 13:13), mert Isten dicsőíttetik meg általuk, még akkor is, ha mi már nem vagyunk.

Bízz Istenben!
Minden Isten Fia által és Őrá nézve teremtetett (Kol 1:16). De mivel „a pénz szerzi meg mindezeket” (Préd 10:16), ragaszkodunk hozzájuk, annak ellenére, hogy csak ideiglenes „őrei” vagyunk ezeknek az eszközöknek. A Szentírás elítéli a pénz szeretetét (1Tim 6:10; Mt 6:24). Az Isten iránti szeretetnek a teremtett dolgok iránti szeretettel való helyettesítése, illetve a dolgokba vetett reménység bolondság (Jer 5:4; Róm1:21–22). Korunk istene eltorzítja a felfogásunkat a valóságról, elvakítja elménket, hogy ne lássuk Isten Krisztusban megnyilatkozó dicsőségét (2Kor 4:3–4).
Hit nélkül „kicsúszik” a lábunk alól a reménység erős alapja (Zsid 11:10). Ránk nehezedik a halál félelme (Zsid 2:15) és az aggodalom (Mt 6:34); makacsul ragaszkodunk bizonyos dolgokhoz, szembeszállva a parancsolattal, miszerint adjuk vissza Istennek, ami az Övé. Térjünk meg (Mal 3:7), szolgáltassunk vissza az Úrnak mindent, amit visszatartottunk magunknak, és a hit reménységet és jó cselekedeteket szül, és elvezet az üdvösségre (Ef 2:8–10). Isten szeretete elűzi a félelmet (1Jn 4:18), és reménység él majd a szívünkben, mivel Ő sohasem fog elhagyni minket, és megfeledkezni sem fog rólunk (Zsid 13:5).

Készülj a jövőre!
A munka az Éden-kertben felüdülés volt az ember számára (1Móz 2:15). A bűnbeesés után a túlélés csak „fáradtságos munkával” és az „orca verítékével” volt lehetséges (1Móz 3:17–19). A Biblia megparancsolja, hogy becsületesen dolgozzunk (2Móz 20:9), és vigyázzunk a javainkra (Péld 27:23), valamint gondoskodjunk a jövőről, míg van erőnk ezt megtenni (Péld 6:8; 10:5).
Minél inkább előre haladunk a korban, annál inkább elfogy az erőnk (Préd 12:3–10), és kérjük Istent, hogy ne hagyjon el minket (Zsolt 71:18). Testi erőnk hanyatlása ellenére azonban továbbra is teremhetünk gyümölcsöket Istennek (Zsolt 92:15), aki megígérte, hogy gondoskodni fog rólunk idős korunkban (Ézs 46:4). A gazdagság nem tart örökké (Péld 27:24), anyagi javaink mások birtokába kerülnek (Zsolt 49:11), és semmit sem vihetünk magunkkal ebből a világból (Préd 5:15). Ezért is kellene törekednünk most, a jelenben dicsőséget szerezni Istennek (Péld 3:9–10).

Az áldások
Isten áldásokat áraszt ránk és megszabadít, ugyanakkor megbíz a feladattal, hogy adjuk tovább ezeket az áldásokat a következő nemzedékek­nek. Az Ótestamentumban a „szövetség” szó feltételekhez kötött „vég­rendeletet” is jelent.
Ebben az isteni testamentumban benne foglaltatnak az anyagi áldások, mint Kánaán földje (1Móz 15:18), a nép nagy nemzetté alakulása (1Móz 12:2; 15:5), valamint anyagi javak bőségben (5Móz 28:11). A szövetség lelki áldásokat is tartalmazott: a Messiás ígéretét (Gal 3:16), valamint a küldetést, hogy ezeket az áldásokat minden népnek átadják (1Móz 12:3; Gal 3:8, 14).
Az Újtestamentum ennek az anyagi és lelki örökségnek a jelentőségét is bemutatja. A görög diatheke szó (Gal 3:15–18; Zsid 9:16–17) jelentése „testamentum”, „a végrendelkező végakarata”, az egyoldalú kapcsolat értelmében. Ebben az egyezményben a hit örökösének nem kell mást tennie, mint elfogadni az ajánlatot. Nekünk, akik a Krisztus vére által végrehajtott testamentum (diatheke) kedvezményezettjei vagyunk (Mt 26:28), felelősségünk továbbadni a következő nemzedékeknek a „végrendeletben” foglalt örökséget (1Móz 9:9; 17:9), amit a patriarchális áldások (Zsid 6:13–18) és az egyház világszéles evangéliumi küldetése is tükröz (Mt 28:19).

Isten örökségének visszaadása
Az életünk során kapott összes áldást odaadó lelkületben Isten dicsőítésére kellene felhasználnunk (1Kor 10:31; Mal 3:8–10). Magasztaljuk Istent, ha közvetlenül a gyülekezettel megosztjuk az Istentől kapott áldá­sokat. Íme néhány bibliai példa, mely alátámasztja ezt az elvet:
Ábrahám. Isten megdicsérte Ábrahámot, mivel az őt követő családját arra buzdította, hogy a halála után továbbra is az Urat szolgálja (1Móz 18:17–19).
Dávid. Dávid Salamont nevezte ki örökösének. Megbizonyosodott afelől, hogy a fia megkapta azt az anyagi és lelki örökséget, amivel folytathatja az Isten által rábízott küldetést, amelyet ő maga nem tudott véghezvinni. Miután életében nagylelkűen adakozott Isten munkájának előrehaladásáért, az idős korú Dávid átadta Salamonnak ezeket a – személyes és nemzeti – anyagi forrásokat és eszközöket a templom megépítése céljából (1Krón 29:2–3). A munkálatok Dávid halála után mintegy három évvel kezdődtek el (2Krón 3:2), és bizonyságtételként szolgáltak a környező népek számára (2Krón 6:32–33).
Századokon keresztül a templom hatalmas misszionárius projekt volt, amelyet Dávid tervezett és kivitelezett, s amely emberek millióit vonzotta az imádság házába minden népek közül (Ézs 56:3–7)! Ez a templom Dávid azon elköteleződésének köszönhetően épülhetett meg, hogy mindent visszaad Istennek abból, amit élete során és élete végén kapott Tőle (1Krón 29:14).
Dávid története szemlélteti, hogy Isten iránti elköteleződésünk életünk  végéig  tart.  Ha  életünk  folyamán befektetünk  Isten  országába, ahogy Dávid tette, olyan örökséget hagyunk magunk után, amely azután is megmarad, miután a mi életünk véget ér. Tehát rendet kell tennünk az életünkben. Ez a feladat anyagi javaink szortírozását és örököseink pénzügyi támogatását feltételezheti annak érdekében, hogy miután mi már nem leszünk ezen a világon, ők folytathassák a bizonyságtevést Krisztusról.

A mi részünk ebben a szövetségben
Jézus azért újította meg velünk a szövetséget (Mk 14:24; Zsid 12:24), hogy hirdessük Őt az egész világon (Mt 28:19). Akárcsak az Ábrahám és a Dávid esetében, az Isten által nekünk felajánlott anyagi javaknak és lelki örökségnek a halálunk után is támogatniuk kell az evangélium hirdetését a családban és a gyülekezetben, hogy minden nép közül sokan megtérjenek.
Az isteni szövetség megparancsolja Isten gyermekeinek, hogy legyenek hűségesek és bőkezűek a tizedfizetéskor és az adományozások alkalmával. Elkötelezett, nagylelkű adakozásunk megmutatja a körülöttünk élő embereknek, hogy az Isten népe által kapott áldások feltétele az Úr iránti engedelmesség (Mal 3:12). Az áldások átörökítése mindenkori feladata Isten népének (5Móz 12:28), ezért a lelki megújulások időszakában értékes adományokat hoztak fel a templomba (2Móz 35:20-29; 2Krón 31:1–12; Neh 10:37–38; Mal 3:6–12), vagy az újszövetségi időkben az apostolok lábai elé (ApCsel 2; 4:34–37).
„Isten szavából világosság özöne árad. Ébredjünk rá elhanyagolt lehetőségeinkre. Amikor majd mindenki visszaadja Istennek, ami az övé – tizedekben és adakozásokban –, megnyílik az út a világ előtt, hogy meghallja a jelen üzenetét. Ha Isten népének szíve telve lesz Krisztus iránti szeretettel, ha minden gyülekezeti tagot átitatna az önfeláldozás lelkülete, ha mindnyájan teljes buzgalmat tanúsítanánk, nem lennénk szűkével az anyagiakkal a belés külföldi hittérítés területein. Anyagi eszközeink megsokszorozódnának, a hasznavehetőség ezer ajtaja nyílna meg, hívnának minket, hogy lépjünk be. Ha Isten népe véghezvitte volna Isten szándékát, ha a kegyelem üzenetét eljuttatta volna a világnak, Krisztus már eljött volna, s a szentek beléphettek volna Isten városába” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, 6. köt., 449–450. o.).
Az Ábrahámnak hirdetett testamentumot (az evangéliumot; Gal 3:8) prédikálás útján terjeszteni kell, előbb a szeretteinknek, mint a pátriárkák korában, majd pedig a világ legtávolabbi pontjáig minden embernek. Csakis így részesülhetnek zsidók és nem zsidók abból az örökségből, amelyet a magunk során mi is a családunktól és a gyülekezetünktől örököltünk (Ézs 52:10; ApCsel 1:8; 13:47). „Az ő cselekedeteik követik őket”, olvassuk a Jelenések könyvében (14:13): példánk és hűségünk továbbra is bizonyságot fog tenni a következő nemzedékek számára, amikor mi már nem leszünk az élők sorában.

 
Az élet egy élő testamentum, amely a következő nemzedékek számára közvetíti a ránk bízott szent örökséget. Végső soron minden, amit Isten felajánlott nekünk, visszakerül Őhozzá.
Kérd meg csoportod egyik tagját, hogy olvassa fel az alábbi idézeteket, majd beszéljétek meg a kérdéseket!

Naponkénti örökség
„A halálos ágyon átadott végrendelet szánalmas helyettesítője a haldokló élete során tett jó cselekedeteinek. Isten szolgáinak naponta kellene végrendelkezniük jó cselekedeteikkel, Istennek felajánlott jótékony adományaikkal” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship, 326. o.).
Mi az összefüggés a jó cselekedetek, a nagylelkű adományok és a hit között (Ef 2:8–10)? Indokoljátok meg a válaszaitokat!

Miután Isten emberei nincsenek többé
„Úgy kellene megoldaniuk az ingatlanaik kérdését, hogy bármikor elhagyhassák azokat” (uo., 328. o.).
Isten „ős időktől elvégezte”, előkészítette a cselekedeteket (2Kirt 19:25).
Miért fontos időben tervezni és előkészíteni dolgokat, főleg ha ingatlanok örökségéről van szó, hogy bármikor készek legyünk elhagyni ezeket a birtokokat?

Szent kötelességünk
„Sokan hiábavaló érzékenységet tanúsítanak ebben a kérdésben [a végrendelet megszerkesztésében]. Viszont ez szent kötelesség, akárcsak az evangélium hirdetése a lelkek megmentéséért” (uo., 323–324. o.).
Hogyan lehet egy végrendelet megszerkesztése ugyanolyan szent kötelesség, mint az evangélium hirdetése a lelkek megmentéséért? Miért?