A LEGKISEBBEKÉRT

E heti tanulmányunk: 5Mózes 15:11; Jób 29:12-16; Ézsaiás 62:1-2; Máté 19:16-22; Lukács 4:16-19; 19:1-10

A Biblia gyakran szól a jövevényekről (akiket időnként idegeneknek nevez), az árvákról és az özvegyekről. Talán Jézus erre a csoportra utalt, amikor azt mondta: „az én legkisebb atyámfiai” (Mt 25:40).
Hogyan tudjuk ma azonosítani magunkat ezekkel az emberekkel? A bibliai idők jövevényeinek el kellett hagyniuk a szülőföldjüket háború vagy éhínség miatt. Ma ennek az a többmillió menekült lehet a megfelelője, akik olyan körülmények miatt váltak nincstelenné, amit nem maguk idéztek elő.
Az árvák háború, baleset vagy betegség következtében veszítették el a szüleiket. Azok is ebbe a körbe tartoznak, akiknek a szülei börtönbe kerültek vagy más okból élnek távol. Rengeteg lehetőség nyílik közöttük a szolgálatra.
Az özvegyek hasonló okokból veszítették el a házastársukat, mint az árvák. Többen egyedülálló szülőként tartják el a családjukat, és nagyon jól jöhet nekik az egyház segítsége.
Amint a héten látni fogjuk, nem csak lehetőség a számunkra, hogy segítsünk a szegényeken, hiszen Isten dolgainak gondviselői vagyunk. Kövessük Jézus példáját és engedelmeskedjünk a parancsolatainak!

Február 11– 18. – A keresztény otthon hete
 

EGW idézet:

Körültekintően és imával fontoljuk meg a szegények segítésének módját. Keressük Isten bölcsességét, mert jobban tudja nálunk, rövidlátó halandóknál, miként kell gondoskodni teremtményeiről. […]
Segítsük a nagycsaládos embereket, akik szüntelenül gyengélkedéssel s nyomorral küzdenek. Sok özvegyasszony erejét meghaladó munkát végez, hogy ne kelljen elválni gyermekeitől, s ellássa őket élelemmel és ruházattal. Sok ilyen anya belehal a túlmunkába. Minden özvegy rászorul a reményt keltő, biztató szóra, és sokaknak komolyan kellene segítenünk. Bízzunk meg éles eszű, bölcs, istenfélő embereket, hogy törődjenek a szegényekkel és ínségesekkel – kezdve a hívő családokon. Számoljanak be a gyülekezetnek, s tanácskozzák meg a teendőket. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 277–278. o.

A mennyei Felség azonosítja érdekeit a szenvedő emberiség érdekeivel. Embertársainknak szükségük van a szívbéli kedvességre és a gyengéd együttérzésre. Nem lehetséges a Krisztusban, mint élő Főben való növekedés, amíg nem gyakoroljuk az együttérzés és szánakozó szeretet leckéjét, melyet Ő tárt elénk. Lehetetlen visszatükrözni Krisztus képmását, ha a mennyei eredetű szeretet nem él ott a lélekben. Senki sem lépheti át Isten városának kapuit, aki nem rendelkezik ezzel a jellemtulajdonsággal. – Isten fiai és lányai, 148. o.

Az olyan vallás, amely kevésre becsüli az embereket – akiket pedig Krisztus annyira értékesnek tartott, hogy az életét adta értük –, az a vallás, amely az emberi szükségletek, szenvedések vagy jogok elhanyagolásához vezet: hamis. Ha a szegények,  a  szenvedők  és  bűnösök jogaiba gázolunk, azzal Krisztus árulói vagyunk. A kereszténység azért erőtlen és hatástalan a világban, mert bár sokan elismerik Krisztus nevét, az életükkel mégis megtagadják a jellemét. Az Úr nevét így káromlás éri.
Az apostoli egyházról írták, amikor a feltámadt Krisztus dicsősége ragyogott rájuk: „Senki semmi marháját nem mondta magáénak.” „Mert szűkölködő sem vala őközöttük senki.” „És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon.” „És mindennap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben, örömmel és tiszta szívvel, dicsérve Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet üdvözülőkkel.” (Csel 4:32, 34, 33; 2:46–47)
Átkutathatjuk az eget és a földet, mégsem találunk határozottabban kinyilatkoztatott igazságot, mint hogy a részvétünkre és segítségünkre szorulókon segítenünk kell. Ez a Jézus Krisztusban rejlő igazság. Amikor a Krisztus nevét viselők gyakorolni fogják az aranyszabály elveit, akkor majd ugyanaz az erő és hatalom kíséri az örömüzenetet, amely az apostolok napjaiban volt a segítségükre. – Gondolatok a hegyibeszédről, 136–137. o.
 

Nyilvános szolgálata elején Jézus a galileai térségben található Názáretbe utazott. Ez volt az otthona, a helyiek már hallottak a munkájáról és a csodáiról. Szokása szerint elment szombaton a zsinagógába. Bár nem Ő volt az istentiszteletet vezető rabbi, neki adták Ézsaiás tekercsét, hogy olvasson fel belőle. Ézs 61:1-2 verseit olvasta fel.

1. Olvassuk el Lk 4:16-19 szakaszát és vessük össze Ézs 61:1-2 verseivel (lásd még Lk 7:19-23)! Miért választhatta Jézus éppen ezt az igeszakaszt? Miért tartják messiási szakasznak ezt a részt Ézsaiás próféta könyvében? Mit tár fel a Messiás munkásságával kapcsolatban?

Úgy tűnik, a vallási vezetők szem elől tévesztették azokat a próféciákat, amelyek a szenvedő Messiásról szóltak, illetve tévesen értelmezték a dicsőséges második eljövetelére előre mutatókat (ez emlékeztessen bennünket arra, hogy valójában mennyire fontos a próféciaértelmezés). A legtöbben annak a téves gondolatnak a hatása alá kerültek, miszerint a Messiás küldetése, hogy megszabadítsa Izraelt a hódítóitól és elnyomóitól, a rómaiaktól. Megdöbbentő lehetett számukra a gondolat, hogy a Messiás küldetésnyilatkozata Ézs 61:1-2 verseiben található!
A szegényeket gyakran lenézték a lelkiismeretlen hivatalnokok, mint például az adószedők, a kereskedők, de még a szomszédaik is. Elterjedt az az elképzelés, hogy a szegénység Isten átka, szerencsétlen helyzetük pedig a saját hibájukból adódott. Az ilyen hozzáállás miatt kevesen törődtek a szegényekkel és a nehéz sorsúakkal. Mégis Jézusnak a szegények iránti szeretete volt a legfőbb bizonyíték amellett, hogy Ő a Messiás. Ez abból is látszik, ahogyan Keresztelő János kérdésére válaszolt önmagát illetően (lásd Mt 11:1-6). „A Megváltó tanítványaihoz hasonlóan Keresztelő János sem értette meg Krisztus országának természetét. Várta, hogy Jézus elfoglalja Dávid trónját, s ahogy telt az idő, és a Megváltó nem igényelte a királyi hatalmat, János összezavarodott és aggódni kezdett” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 173. o.).
 

„Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól” (Jak 1:27). Hogyan segíthet ez a vers helyes fontossági sorrendet tartani vallási kérdésekben?

EGW idézet:

Csak kevesen értik meg Jézus szavainak horderejét, amelyeket a názáreti zsinagógában mondott, amikor magát a Felkentnek jelentette ki. Feladatának nevezte a nyomorgatottak és a bűnnel terheltek megvigasztalását, felüdítését és megmentését; azután pedig, mivel látta, hogy gőg és hitetlenség uralja hallgatói szívét, emlékeztette őket arra, hogy Isten a régmúlt időkben népének hitetlensége és lázadása miatt elfordult tőle, és pogány területeken olyanok előtt nyilatkozott meg, akik nem vetették el a mennyből áradó világosságot. A sareptai özvegy és a szíriai Naámán valóra váltották életükben mindazt a lelki világosságot, amelyet nyertek. Ezért igazabbak voltak Isten választott népénél, amely eltávolodott tőle, és kényelméért, világi tisztségekért feláldozta alapelveit.
Jézus a názáreti zsidóknak egy rettenetes igazságot mondott akkor, amikor kijelentette, hogy Isten szolgájának nincs biztonsága az elbukott, hitehagyó Izraelben. Egyrészt nem méltányolnák, másrészt munkáját sem értékelnék. Noha a zsidó vezetők nagy buzgóságot mutattak Isten dicsősége és Izrael jóléte érdekében, a valóságban mindkettőnek ellenségei voltak. Példaadásuk és tanításaik a népet csak mindinkább eltávolították Istentől, s elvezették az engedelmesség útjáról, hogy azután odajussanak, ahol nyomorúságukban Isten többé már nem lehet menedékük. – Az apostolok története, 416–417. o.

Krisztusban nincs zsidó, sem görög, nincs rabszolga, sem szabad. Krisztus drága vére mindenkit eggyé kovácsol (lásd: Gal 3:28; Eféz 2:13).
A szenvedő emberiség kiáltását minden valláskülönbséget félretéve meg kell hallanunk. Ahol a nézetkülönbség keserű érzéseket kelt, személyes szolgálattal sok jót tehetünk. A szeretettel végzett szolgálat eloszlatja az előítéletet, és lelkeket nyer meg Istennek.
Viseljük szívünkön mások fájdalmát, nehézségét, baját! Osztozzunk nagyok és kicsinyek, gazdagok és szegények örömében és gondjában!
„Ingyen vettétek – mondja Krisztus –, ingyen adjátok!” (Mt 10:8) Környezetünkben élnek nyomorult, megpróbált emberek, akiknek szükségük van megértő szavakra és tettekre. Mindenütt vannak özvegyek, akik segítségre és együttérzésre szorulnak; árvák, akikért Krisztus felelőssé teszi követőit. Nagyon sokszor érzéketlenül elmegyünk mellettük. Lehet, hogy elhanyagoltak, faragatlanok, és látszólag semmi kedves vonás nincs bennük. Akkor is Isten tulajdonai. Áron vette meg őket, és éppoly értékesek szemében, mint mi. Ők is Isten nagy családjához tartoznak, és a keresztények Isten sáfáraiként felelősek értük.
„Vérüket a te kezedből kívánom meg” – mondja Isten. – Krisztus példázatai, 386. o.

Atyánk szemében ez a tiszta és igazi vallás: „Meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” Más szavakkal: „Viseld gondját a nyomorgó árvának és özvegynek, s őrizd meg magadat tisztán a világtól.” A jótettek a gyümölcs, melyet Krisztus elvár tőlünk; szerető, nyájas szavakat, jótékony tetteket; gyöngéd gondoskodást a szegényekről és elesettekről. Ha szeretettel fordulunk a csüggedéssel, gyásszal megterhelt emberekhez, ha kezünk készségesen és bőven ad, ha felruházzuk a ruhátlant, szívesen befogadjuk házunkba és szívünkbe a hajléktalant, akkor az angyalok nagyon közel húzódnak hozzánk, és édes dallam csendül fel a mennyben. Minden méltányos, könyörületes és jó tett édes dallamot kelt a mennyben. Az Atya trónjáról felfigyel a könyörület e cselekedeteire, legbecsesebb kincseinek tekinti azokat… Mikor felkarolod a szegényt, mikor megnyitod szívedet az elesett és elnyomott előtt, mikor az árva támogatója vagy, akkor Jézussal lépsz szorosabb szövetségre. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 25. o.

A Biblia írói több helyen említették, hogyan gondoskodott Isten a szegényekről, a jövevényekről, az özvegyekről és az árvákról. Egészen a Sínai-hegyig visszamenőleg vannak feljegyzések. „Hat esztendeig vesd be a te földedet és takard be annak termését; a hetedikben pedig pihentesd azt, és hagyd úgy, hogy egyék meg a te néped szegényei; ami pedig ezektől megmarad, egye meg a mezei vad. E képen cselekedjél szőlőddel és olajfáddal is” (2Móz 23:10-11).

2. Olvassuk el 3Móz 23:22 és 5Móz 15:11 verseit! Milyen elveket szűrjünk le ezekből a versekből, még ha ma más körülmények között élünk is?

Általában úgy értjük, hogy itt a „testvéred” szó a honfitársakra, hittestvérekre vonatkozik. Belevesszük még a szegényeket, illetőleg azokat, akikre Jézus így utalt: „az én legkisebb atyámfiai”. A zsoltárok könyve útmutatást ad azzal kapcsolatban, hogyan bánjunk a szükségben levőkkel. „Védelmezzétek a szegények és árvák jogát, szolgáltassatok igazságot a nyomorultnak és ez elnyomottnak! Mentsétek meg a szegényt és a szűkölködőt, szabadítsátok ki a gonoszok kezéből” (Zsolt 82:4-5, ÚRK)! Ez a szakasz jelzi, hogy többet kell törődnünk a szegényekkel, nem csak ételt kell nekik osztanunk!
Ígéretek szólnak azoknak, akik segítenek a bajban levőkön. „Amely király hűségesen ítéli a szegényeket, annak széke mindörökké megáll” (Péld 29:14). Dávid király pedig megjegyezte: „Boldog, aki a nyomorultakra gondol; a veszedelem napján megmenti azt az Úr” (Zsolt 41:2). Ez az elv tehát mindig elsőbbséget élvezett az ókori Izraelben, még ha időnként szem elől is tévesztették.
Ezzel szemben a modernebb időkben, különösen Angliában a „társadalmi darwinizmus” hatása alatt többen úgy gondolták, hogy nincs erkölcsi indíték a szegények megsegítésére, sőt azt helytelennek is mondták. Inkább a természeti erőket tartották követendőnek: az erős a gyenge rovására marad fenn. A „társadalmi darwinizmus” követői úgy hitték, hogy ha segítenék a szegényeket, a betegeket és a nélkülözőket, az káros volna a társadalomra nézve, ugyanis a szaporodásukkal csak tovább gyengítenék a nemzet egészét. Ez a kegyetlen hozzáállás az evolúcióban való hit logikus következménye, az az által képviselt hamis narratíva szüleménye.
 

Hogyan kell az evangéliumnak – miszerint Krisztus mindenkiért meghalt – hatni arra, ahogy mindenkivel bánunk, bárkik legyenek?
 

EGW idézet:

Bár Isten mérhetetlen áldásokat ígért népének, az mégsem volt szándéka, hogy a szegénység ismeretlen legyen közöttük. Kijelentette: szegények mindenkor lesznek az országban. Mindig lesznek népe között olyanok, akik együttérzésüket, gyengédségüket és jóakaratukat igénybe vennék. […]
Isten törvénye a föld terméséből biztosított egy részt a szegényeknek. Ha valaki éhes volt, jogában állt felebarátjának földjére, gyümölcsöskertjébe vagy szőlőjébe menni, és a gabonából vagy gyümölcsből enni. Ezzel az engedéllyel téptek a kalászból a tanítványok is, amint szombatnapon áthaladtak a búzamezőn.
A termőföldek és gyümölcsöskertek utószedése (böngészése, tarlózása) egészen a szegényeket illette. „Mikor learatod aratni valódat a te meződön, és kévét felejtesz a mezőn, ne térj vissza annak felvételére […] Ha olajfád termését lerázod, ne szedd le, ami még utánad marad […] Ha szőlődet megszeded, ne mezgéreld le; a jövevényé, árváé és az özvegyé legyen az. És emlékezzél vissza, hogy szolga voltál Egyiptom földén.” (5Móz 24:19–22; 3Móz 19:9–10) – Pátriárkák és próféták, 530–531. o.

Meg kell tanulnunk példát venni Példaképünktől, hogy krisztusi lelkület lakozhasson bennünk is. A világ Megváltója nem soroltatott a világ magasztalt és tisztelt személyiségei közé. Nem azokkal időzött, akik a könnyű életet és a gyönyöröket hajszolták, hanem helyről helyre járva jót cselekedett. Igyekezett segíteni a rászorulóknak, megmenteni az elveszetteket, felemelni az elesetteket, összetörni a rabság láncait, meggyógyítani a szenvedőket, kedves és vigasztaló szavakat szólni a megszomorodottakhoz és az összetört szívűekhez. Tőlünk is ugyanezt várja el. Keljünk fel és dolgozzunk, igyekezzünk áldást vinni a szükségben levők és vigasztalást a megszomorodottak életébe. Minél inkább birtokoljuk a krisztusi lelkületet, annál inkább meg fogjuk látni, hogy mit tehetünk embertársainkért. Ennek eredményeképpen betöltekezünk szeretettel a veszendő lelkek iránt, és örömmel fogunk a mennyei Fejedelem nyomdokaiban járni. – Our High Calling, 180. o.

Sokak számára terhes küzdelem az élet. Érzik elégtelenségüket, ezért boldogtalanok, és kételkedők is; azt gondolják, nincs miért hálásnak lenniük. Nyájas szavak, együtt érző tekintet, a megbecsülés kifejezése sok küszködőnek és magára hagyatottnak olyan lenne, mint a pohárnyi üdítő víz a szomjazónak. A szeretetteljes cselekedet, a részvétteljes szó könnyítene a súlyosan rájuk nehezedő terheken. Az önzetlen szeretet minden egyes szava vagy tette Jézus Krisztus szeretetének kifejezése az elveszett emberiség iránt. […]
A részvétteli szívre édes béke vár, boldog elégedettség a magáról megfeledkező, mások javára végzett szolgálatban. Az ember lelkében lakozó és életében is megnyilvánuló Szentlélek meglágyítja a kemény szíveket, szeretetet és gyöngédséget ébreszt. Azt fogjátok learatni, amit vetettetek. „Boldog, aki a nyomorultra gondol… Az Úr megőrzi azt és élteti azt; boldog lesz e földön, és nem adhatod oda ellenségei kívánságának.” (Zsolt 41:2–3) – Gondolatok a hegyibeszédről, 23. o.

Nem tudunk sokkal többet a gazdag ifjúról annál, mint hogy fiatal éveiben járt, előkelő és gazdag volt. A lelki dolgok is foglalkoztatták. Anynyira energikus volt, hogy futva ment Jézushoz (Mk 10:17). Kifejezetten lelkesítette, hogy többet megtudhat az örök életről. Ez a történet olyan fontos, hogy mindhárom szinoptikus evangélium feljegyzi: Mt 19:16-22; Mk 10:17-22; Lk 18:18-23.

3. Olvassuk el Mt 19:16-22 szakaszát! Mit értett Jézus azon, hogy „ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem” (Mt 19:21)?

A legtöbb embertől nem kéri azt Jézus, hogy adja el mindenét és ossza szét a pénzét a szegények között. Ám ennek a fiatalembernek bizonyára a pénz volt az istene. Krisztus válasza elég szigorúnak tűnik, de Ő tudta, hogy ez volt a férfi egyetlen reménye az üdvösségre. A Bibliában az áll, hogy az ifjú nagyon elszomorodva ment el, mert igen gazdag volt. Ez bizonyítja, hogy valóban imádta a pénzét. Jézus felajánlotta neki az örök életet, és beléphetett volna Jézus követőinek belső körébe is („jer és kövess engem” – ugyanígy hívta el Jézus a tizenkét tanítványát). Mégsem hallunk többet róla. Az örökkévalóságot lecserélte a földi javaira.
Rettentő rossz vásár! Milyen szomorú példája ez annak, amikor valaki nem hajlandó várni a késleltetett jutalmazásra (lásd a múlt heti leckét)! Igen megtévesztő ez a választás! A gazdag ifjúhoz hasonlóan előbb vagy utóbb mind meghalunk, és szembe kell néznünk az örökkévalóság kérdésével, bármivel kecsegtet a földi vagyonunk. A gazdagok közül pedig idővel sokan felismerik, hogy a vagyon nem ad nekik békét és boldogságot, ahogy azt remélték. Sőt, a legtöbb esetben pont az ellenkezője történik. Számtalan életrajzi művet írtak már arról, hogy sok gazdag mennyire elkeseredetté vált. Az összes történelmi forrás között A prédikátor könyvében található az egyik legkiválóbb ábrázolása annak, hogy önmagában a vagyon milyen kiábrándító lehet. Számos más érv mellett egy dolgot tisztán kiolvashatunk belőle: pénzen nem vásárolhatunk békességet és boldogságot.
 

„Mert aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét érettem és az evangéliumért, megtartja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Mert mit adhat az ember váltságul az ő életéért” (Mk 8:35-37, ÚRK)? Mit jelent elveszíteni az életünket az evangéliumért?

EGW idézet:

Amikor egy fiatalember Krisztushoz jött és megkérdezte tőle, mit kell tennie, hogy örök élete legyen, Krisztus azt mondta neki, tartsa meg a parancsolatokat. A fiatalember így válaszolt: „Ezt mind megtartottam.” (Mt 19:20) Az Úr most meg akarta értetni vele a dolog lényegét.
„Mi fogyatkozás van még bennem? Én tökéletes vagyok” – gondolta magáról ez a férfi. Nem látta át, hogy van egy hibája, ami veszélyezteti örök életét. Krisztus azonban rátapint szívének bűnös foltjára, és így szól hozzá: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, aztán jöjj, és kövess engem.” (Mt 19:21)
Mit tett erre az ifjú? Nagyon szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. – Hit, remény, cselekvő szeretet, 70. o.

A példázatbeli gazdagnak, aki olyan előnyös helyzetben volt, kamatoztatnia kellett volna a kapott ajándékokat, hogy cselekedeteiért még gazdagabb lelki kincseket kapjon az örökkévalóságban. A megváltás célja nemcsak a bűnök eltörlése, hanem az is, hogy visszaadja az embernek a bűn elkorcsosító hatása nyomán elvesztett lelki ajándékokat. Pénzt nem vihetünk magunkkal az elkövetkezendő életbe. Ott nem lesz szükség rá. Azokat a jó cselekedeteket azonban, amelyekkel lelkeket mentettünk Krisztusnak, magunkkal visszük a mennybe. Akik pedig az Úr ajándékait önzőn maguknak használják fel, támasz nélkül hagyva nincstelen felebarátaikat, és Isten földi műve előbbre viteléért semmit sem tesznek, azok meggyalázzák Alkotójukat. A mennyei könyvekben nevük mellett ez áll: megrabolták Istent.
A gazdagnak megvolt mindene, ami pénzzel megszerezhető, de nem volt olyan kincse, amellyel tartozását visszafizethette volna Istennek. Úgy élt, mintha minden, ami a kezében volt, sajátja lett volna. Nem vette figyelembe Isten parancsát, és nem látta meg a szenvedő szegények szükségét. Isten végső parancsát azonban nem veheti semmibe. Olyan erővel hangzik, hogy nem tudja megkérdőjelezni, sem elutasítani. Ott kell hagynia vagyonát, amelynek nem a sáfára többé. Az egykor gazdag ember reménytelen szegénységbe süllyed. Krisztus igazságának palástja, amelyet a mennyei szövőszéken szőttek, nem fedezheti be. Aki valamikor a legdrágább bíbort, a legfinomabb vásznat viselte, most mezítelen. Próbaideje lejárt. Semmit nem hozott a világra, semmit sem vihet ki onnan. – Krisztus példázatai, 266–267. o.

Sok, magát kereszténynek valló ember bármit megtenne a meggazdagodás érdekében, és minél sikeresebb ezen célja elérésében, annál kevésbé törődik az értékes igazsággal, és annak hirdetésével a földön. Elveszíti Isten iránti szeretetét, és úgy viselkedik, mintha elveszítette volna a józan eszét. Minél gazdagabb lesz az anyagiakban, annál kevesebbet áldoz Isten ügyére.
Az anyagiak iránti egészségtelen vonzalommal rendelkezők cselekedetei igazolják, hogy nem lehet két úrnak, Istennek és a mammonnak is szolgálni. Azt mutatják a világ felé, hogy a pénz az istenük. A világ hatalmát dicsőítik minden céljukkal és szándékukkal. A pénz iránti szeretetük vezérlő erővé vált, és a pénzért hajlandók még Isten törvényét is áthágni. – Counsels on Stewardship, 213–214. o.
 

Zákeus gazdag zsidó ember volt, aki a gyűlölt rómaiak számára hajtotta be az adót, úgy szerezte a pénzét. Emiatt utálták és „bűnösnek” nevezték, és mint más vámszedők, ő is több pénzt követelt annál, mint amennyit kellett volna. Zákeus Jerikóban élt, ami egy nagy forgalmat lebonyolító kereskedelmi út mentén terült el. Jézus nem véletlenül találkozott vele. Zákeus a lelkében meggyőződött arról, hogy változtatnia kell az életén. Hallott már Krisztusról és látni akarta Őt. Bizonyára elterjedt a híre, hogy aznap érkezik Jerikóba a csoport, akikkel utazott, át kellett haladnia Jerikón, amikor Galileából utoljára ment Jeruzsálembe. Krisztusnak a vámszedőhöz intézett első szavai elárulják, hogy mindent tudott róla, már mielőtt belépett a városba.

4. Olvassuk el Lk 19:1-10 részét! Mi a különbség Zákeus és a gazdag ifjú tapasztalata között?  

Bizonyos szempontból hasonlítottak egymásra. Mindketten gazdagok voltak, szerettek volna Krisztussal találkozni, és vágyódtak az örök élet után. Ám a hasonlóságok listája itt véget ér.
Figyeljünk fel arra, hogy Jézus az őszinte megtérés jeleként fogadta Zákeus ajánlatát, amikor minden vagyonának felét (Lk 19:8) a szegényeknek akarta adni! Nem így felelt neki: „Ne haragudj, Zákeus, de ahogy a gazdag ifjú esetében is volt, mindent vagy semmit a feltétel. A vagyonod fele egyszerűen nem elegendő!” Miért nem ezt mondta neki? Minden bizonnyal azért, mert bár Zákeus nagyon szerette a vagyonát, nem bálványozta úgy, mint a gazdag ifjú. Valójában azt sem tudjuk, Jézus mit mondott neki, mert Zákeus szólalt meg először, kijelentette, hogy a szegényeknek adja a vagyonát. Ezzel szemben Jézusnak kellett azt mondania a gazdag ifjúnak, hogy adja el mindenét, különben az a vesztét okozza. Bár Zákeusnak is tartania kellett a gazdagság veszélyeitől, ahogy minden vagyonos embernek, ő mégis jobban kezelte azt a gazdag ifjúnál.
„Amikor a gazdag ifjú főember elfordult Jézustól, a tanítványok csodálkoztak Mesterük mondásán: »Mily nehéz azoknak, akik a gazdagságban  bíznak,  az  Isten  országába  bemenni«  (Mk  10:24)!  Egymástól kérdezgették: »Kicsoda üdvözülhet tehát« (Lk 18:26)? Most látták Krisztus szavait beigazolódni: »Ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél« (Lk 18:27). Láthatták, Isten kegyelme által hogyan léphet be egy gazdag ember a mennyek országába” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 466. o.).
 

EGW idézet:

Zákeust lenyűgözte, ámulatba ejtette, elnémította Krisztus szeretete és kegyelme, hogy lehajolt hozzá, méltatlanhoz. Most a szeretet és a ragaszkodás az újonnan megtalált Mesteréhez fordulva megnyitotta ajkát. Nyilvánosan akart bűnvallomást tenni, bűnbánatra jutni.
A sokaság színe előtt „Zákeus […] előállván, monda az Úrnak: Uram, ímé minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyébe.” […]
Amikor a gazdag, ifjú főember elfordult Jézustól, a tanítványok csodálkoztak Mesterük mondásán: „Mily nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába  bemenni!”  (Mk  10:24)  Egymástól kérdezgették: „Kicsoda üdvözülhet tehát?” (Lk 18:26) Most látták Krisztus szavait beigazolódni: „Ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél” (Lk 18:27). Láthatták, Isten kegyelme által hogyan léphet be egy gazdag ember a mennyek országába. – Jézus élete, 554–555. o.

Tanítsd az embereket úgy tekinteni Jézusra, mint aki az ő egyedüli reménységük és segítőjük. Adj lehetőséget az Úrnak arra, hogy megszólítsa az értelmet, a szívet, és hatást gyakoroljon a gondolkodásra. Nem szükséges tudnod és másoknak is beszélned arról, hogy milyen valójában az újjászületett szív állapota és az a szint – amit el lehet és el is kell érniük –, ahol többé már nem vétkeznek. Nincs ilyen jellegű feladatod.
Nem mindenki egyforma és a megtérések sem egyformák. Jézus érinti a szívet, melynek hatására a bűnös újjászületik. Gyakran előfordul, hogy olyan lelkek térnek Krisztushoz, akik esetében nem volt szükség erőteljes meggyőzésre, összetöretésre, akik nem voltak telve lelkifurdalással. A felemelt Megváltóra tekintettek és éltek. Felismerték a lélek Megváltóra való szükségét, felismerték Jézus elvárásait, meghallották hozzájuk intézett felhívását – Kövess engem! –, melyre felkeltek, és követni kezdték Őt. Megtérésük őszinte volt, és éppoly tudatosan választották a vallásos életet, mint azok, akik gyötrelmes folyamaton mentek keresztül. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 177. o.

Krisztusban való reménységünk alapját képezi elismernünk bűnös voltunkat és azt, hogy megváltásra van szükségünk. Kérjük bátran, hogy legyen a Megváltónk, mivel bűnösök vagyunk. De vigyázzunk, nehogy úgy szóljunk a vétkezőkhöz, mintha nekünk nem lenne szükségünk megváltásra. Ne vádaskodjunk, ne ítélkezzünk, és ne tegyük tönkre mások hírnevét úgy, mintha bűn nélküliek lennénk. Jézus az, aki helyreállít, meggyógyít és megújít. Isten a szeretet. Ő nem ad alkalmat Sátánnak, hogy győzedelmeskedjen, hogy csak a rosszat pellengérezze ki, és az ellenségeink előtt csak a gyengeségeinkre mutasson rá.
Krisztus azért jött, hogy üdvösséget hozzon minden embernek. Figyelmét nem kerülte el még a legbűnösebb sem, sőt, különösen azokért munkálkodott, akiknek a legnagyobb szükségük volt arra a szabadításra, amit Ő hozott. – In Heavenly Places, 291. o.
 

5. Olvassuk el Jób 1:8 versét! Isten hogyan jellemezte Jóbot?

Nem kis dolog, hogy maga Isten illette Jóbot a „feddhetetlen” és „igaz” jelzőkkel (Jób 1:8)! Ráadásul olyannyira feddhetetlen és igaz ember volt, hogy ez akkoriban páratlannak számított az egész földön. Még egyszer, ezt szó szerint Isten mondta róla!
Ráadásul azután is elismételte az Úr, amit korábban mondott Jóbról
– hogy nincs hozzá hasonló a földön feddhetetlenségben, igazságban és így tovább –, miután a férfi az egyik csapást szenvedte el a másik után. Isten azonban ekkor még egy dolgot hozzátett: Jób továbbra is olyan maradt, mint amilyen volt, „noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt” (Jób 2:3).
Nagyszerű bepillantást nyújt Jób tökéletességébe és igazságába az, hogy nem engedte el az Urat mindannak ellenére sem, ami történt, pedig még a szerencsétlen sorsú felesége is uszította: „Erősen állsz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg Istent, és halj meg” (Jób 2:9, ÚRK)! A könyv fényt vet Jób életének egy másik oldalára is, arra, ami még a tragédia bekövetkezte előtt volt.
 

6. Olvassuk el Jób 29:12-16 szakaszát! Mit látunk itt, ami további betekintést enged Jób jellemébe?

Talán érdemes felfigyelni Jóbnak ezekre a szavaira: „Az ismeretlen ember ügyét is megfontoltam” (Jób 29:16, ÚRK). Más szóval, nem várta meg, míg például egy rongyokba öltözött koldus hozzá fordul alamizsnáért, inkább aktívan kereste, mire lehet a másiknak szüksége, majd aszerint cselekedett.
Ellen G. White ezt tanácsolta: „Ne várjunk arra, hogy ők [a szegények] hívják fel a figyelmünket a szükségleteikre! Cselekedjünk úgy, mint Jób! Kikutatta azt, amit nem tudott. Járjunk körbe és tudjuk meg, mire van szükség és hogyan lehet azt a legjobban biztosítani” (Testimonies for the Church. 5. köt. 151. o.)! Jób pénzkezelése és Isten erőforrásai feletti sáfárkodása túlmutat azon, amit az Úr mai gyermekeinek nagy része gyakorol.
 

Olvassuk el Ézs 58:6-8 verseit! Hogyan alkalmazhatjuk magunkra ezeket az ősi szavakat?

EGW idézet:

Minden gyülekezetben lennie kellene szegények kincstárának. Így mindenki hálaáldozatot ajánlhat fel hetente vagy havonta, ahogyan megfelelőbb. Ez az áldozat hálánkat fejezné ki az egészség, az élelmünk és kényelmes ruházatunk ajándékáért. Ki-ki  Istentől  kapott  javaival arányban félretehetne a szegények, az ínséget szenvedők részére. Külön felhívom erre a figyelmeteket. Ne feledkezzünk el a szegényekről! Mondjatok le kényelmetek, sőt fényűzésetek egy részéről, hogy segíteni tudjátok azokat, akiknek csak a legszűkösebb ruházat és élelem jutott! Amit értük teszel, Jézusért teszed. Jézus azonosítja magát a szenvedő emberiséggel. Ne azon igyekezzetek, hogy sorra kielégítsétek minden vágyatokat! Ne csak akkor adjatok, amikor jólesik! Adakozzatok rendszeresen, minden héten annyit, amennyit az Úr napján a menynyei jegyzőkönyvben szeretnétek látni!
A jókívánságokból a szegények nem tudnak megélni. A jószívűség kézzelfogható bizonyítékaira van szükség: ruházatra és élelemre. Isten nem akarja, hogy követői közül egyetlenegy is kéregessen. Bőséggel áldott meg, hogy segíthessünk hiányt szenvedő embertársainkon, akik sem szorgalommal, sem takarékossággal nem tudják ellátni önmagukat. Ne várd meg, hogy külön felhívják a figyelmedet ínségükre! Tegyetek úgy, mint Jób: akik nem voltak a szeme előtt, azokat felkutatta. Menjetek, nézzetek körül, lássátok meg, mire van szükség, s hogyan segíthetnétek a legmegfelelőbben a hiányt szenvedőkön. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 150–151. o.

Ragadjatok meg minden kínálkozó alkalmat, hogy jót tegyetek. Ha kihasználjátok ezeket, olyanok lesznek számotokra, mint futó zápor. Megöntöz és felüdít benneteket. Használjatok fel mindem jótettre kínálkozó alkalmat. A tétlen kéz mit sem arat majd. Mert miért élnek az idősebbek, ha nem azért, hogy gondoskodni tudjanak a fiatalokról és felkarolják a tehetetleneket? Isten azokra bízta őket, akik idősebbek és tapasztaltabbak vagyunk. Ha elhanyagoljuk e kötelességeket, az Úr végül elszámolásra von minket. […]
Alig akad, aki igazán megérti, mit jelent a keresztény szó: olyannak lenni, mint Krisztus. Jót tenni, lerázni minden önzést, s azzal változtatni sajátossá életünket, hogy önzetlenül végezzük a jótetteket. […]
Olvassátok a következő verset, és figyeljetek fel a gazdag jutalomra, melyet annak ígér, aki e szerint tesz. „Akkor felhasad, mint hajnal a te világosságod, és meggyógyulásod gyorsan kivirágzik.” Itt a bőséges, értékes ígéret azoknak, akik szívügyükké teszik a segítségre szorulók segélyezését. Hogyan is áldhatná meg, virágoztathatná fel Isten a csak magukkal törődőket, akik nem arra fordítják, amit azért bízott rájuk, hogy dicsőséget szerezzenek nevének? – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 330–331. o.

Ellen G. White: Isten fiai és leányai, „Példánk a mások iránti szeretetben” című fejezet.

„»Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól« (Mt 25:31-32). Krisztus az Olajfák hegyén ezt a képet állította tanítványai szemei elé a nagy ítéletnap jelenetéről. Úgy ábrázolta annak a napnak a jellegét, amint az egy pont körül forog. Amikor a népeket elébe gyűjtik, akkor az embereknek csak két csoportja lesz majd ott jelen. Örök sorsukat az határozza majd meg, amit Krisztusért megtettek, vagy elmulasztottak megtenni szegény és szenvedő embertársaik személyében” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 542. o.).
„Valahányszor kinyitjuk ajtónkat Krisztus szükségben lévő és szenvedő földi testvérei előtt, mindig láthatatlan angyaloknak mondunk istenhozottat. Mennyei lények társaságát hívjuk meg otthonunkba. Ezek az öröm és bölcsesség légkörét hozzák magukkal. Dicséretmondással az ajkukon érkeznek és lépnek be hozzánk, és a mennyben egy különleges hangnemű válasz zendül meg. Irgalmasságunk minden tette nyomán zene szólal meg, hangzik fel a mennyben. Királyi székéről az Atya legdrágább kincsei közé sorolja az önzetlen munkásokat” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 544. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 2Krón 21–27; Ellen G. White: Az imádság, 15. fejezet, „Az ima erőt adott Jézusnak” bekezdésig

 

1.    Ki volt az, akit pap létére a királyok közé temettek el?
 

2.    Ki cselekedett kedves dolgot az Úr előtt, holott nem tiszta szívből tette mindezt?
 

3.    Hány pap ellenezte, hogy Uzziás király a „füstölő oltáron füstöljön”?
 

4.    Mi volt a titka Jótám megerősödésének?
 

5. Imái folytán mi járta át Jézus emberi természetét, és mi volt ennek a célja?

Isten meg akarta áldani a népét, hogy sorai közt egy se legyen szegény (5Móz 15:4). Ennek ellenére a szegénység mindig is létezni fog (5Móz 15:11; Mt 26:11), éppen ezért az Üdvözítő küldetése magába foglalta a pénzügyi gondok miatt szenvedők lelki és anyagi felszabadítását (Lk 4:18-19; 7:19-22). A szükségben levők iránti szeretet és gondoskodás isteni parancs a Megváltót követő emberek számára (5Móz 15:11).
A jótékonyság Izraelben közösségi és egyéni kötelesség volt, amint azt a termőföld hétévenkénti pihentetésének gyakorlata (2Móz 23:10-11) és a gabonafejek hátrahagyásának szokása is bizonyítja (3Móz 23:22), mint ahogy az is, hogy az éhezőknek joguk volt a mások termőföldjéről táplálkozni (5Móz 23:25). A Szentírás arra tanít, hogy proaktívan adakozzunk (Jób 29:12-16; Ézs 58:6-8), mivel ez része „a tiszta és szeplőtelen istentiszteletnek” (Jak 1:27). A nélkülözők iránt tanúsított szeretet isteni áldásokat von maga után (Péld 28:27; Zsolt 41:1-2). Amikor a szűkölködőkön segítünk, voltaképpen az Úrnak is segítünk (Mt 25:35-40).
Jób feddhetetlen volt, mivel úgy szerette és segítette a szegényeket, mintha a családjához tartoztak volna (Jób 29:16). Az apostolok mindenüket hátrahagyták, csakhogy követhessék az Üdvözítőt (Mt 19:27), míg a gazdag ifjú lemondott a tanítványság lehetőségéről azzal, hogy megtagadta vagyona szétosztását a szegények között (Mt 19:16-22).
Ahogyan a tizedfizetésben és az adományozásban tanúsított hűség a megtérésre utal (Mal 3:6-10), úgy a szűkölködők és hátrányos helyzetűek megsegítése az igazi lelki tapasztalat jele. Ennek a lelki folyamatnak a szemléltetése Zákeus megtérésének története (Lk 19: 1-10).

Isten tökéletes terve szerint minden emberre vonatkozik ígéreteinek gazdagsága (5Móz 15:4), az engedetlenség miatt azonban mindig lesznek szegény emberek. Isten mindannyiunkat felszólít, hogy legyünk nagylelkűek a szükségben levőkkel (5Móz 15:11).
A Biblia eléggé részletesen foglalkozik a szegénység és a jótékonyság jelenségével. Az alábbiakban elemezni fogunk néhány esetet, és megpróbáljuk levonni a számunkra fontos tanulságokat.

1.    A szenvedők
 
„Az én legkisebb atyámfiai” (Mt 25:35-40)
 
A Bibliában szenvedő embereket azonosíthatunk, akiknek oltalomra volt szükségük. Általános osztályozás alapján a szegények következő kategóriáit különböztetjük meg:
(a)    akik, a társadalmi kiközösítés vagy előítéletek miatt képtelenek voltak biztosítani a megélhetésükhöz szükséges anyagi feltételeket;
(b)    a kedvezőtlen körülmények miatt súlyos anyagi gondokkal küszködők (szegények, betegek, éhezők, szomjazók, rosszul öltözöttek, szűkölködők és elnyomottak);
(c)    testi fogyatékkal élők (némák, vakok, sánták);
(d)    az érzelmileg csüggedtek (összetört szívűek, szellemi fogyatékosok, haldoklók), akik feltehetően pszichikai okokból képtelenek gondoskodni magukról;
(e)    a saját hibájuk áldozatai, az elnyomottak, jogfosztottak (száműzöttek, foglyok, visszaélések áldozatai);
(f)    akiknek segítségre volt szükségük ahhoz, hogy új életet kezdjenek (3Móz 23:22; 5Móz 15:11; Lk 4:18-19; Ézs 62:1-2; 5Móz 15:11; Jób 29:12-16; Mt 11; Lk 7:20-22; Mt 25:35-40).
A szegénység körülményei irrelevánsak, ahogyan az is, hogy a szenvedő maga felelős-e az állapotáért, amibe került. Nincs jelentősége annak a kérdésnek sem, hogy egy ilyen személy megérdemli­e a segítségnyújtást vagy sem. Az irgalmas szamaritánus példázata szemlélteti, hogy Isten az ellenséges néphez tartozókat is szereti, segíti (Lk 10:28-37; 17:16-18; Jn 8:48).
2.    A megváltó, a közeli rokon
Az Ószövetségben a megváltó közeli rokon volt, akinek kötelessége volt megmenteni, felszabadítani a családtagját a rabszolgaságból, szegénységből és szükségből. E kötelezettség értelmében az illető rokonnak kötelessége volt feleségül venni a testvére gyermektelen özvegyét, megmentve őt ezáltal a szegénységtől (3Móz 25:25, 48-49; 5Móz 25:5; Ruth 2:20). A zsidók általában úgy tartották, hogy ez a kötelezettség csak a választott néphez tartozókra vonatkozik.
Az irgalmas szamaritánus példázata által viszont Jézus rámutat arra, hogy a testvérét segítő rokon fogalma nem korlátozódik a vérrokonsági, vallási vagy nemzeti kapcsolatra. A történetben a megmentő, az idegennek számító, megvetett szamaritánus úgy cselekszik, mintha a megvert, útszélén hagyott zsidó legközelebbi rokona lett volna (Lk 10:29-37). A felebarát szeretetének kötelessége benne foglaltatik a két nagy parancsolatban (Lk 10:27-28), amelyen a teljes törvény és a próféták írásai alapszanak. Ez a kötelesség azt is jelenti, hogy szeretnünk kell egymást, mert mind felebarátai (megváltói) vagyunk valakinek. A „felebarát” szó azt a gyakorlatias, együttérzéssel teli szeretetet idézi fel, amelyet Isten megparancsolt Izrael családjainak, s amelyet az egész világra ki kellett terjeszteni.
Isten elküldte az Ő Fiát a földre (Jn 3:16), hogy mindenkit megmentsen, bárminemű megkülönböztetés nélkül. Jézus a mi legközelebbi Rokonunk, Megváltónk, aki eljött, hogy megszabadítson a szerencsétlenségtől, szenvedéstől és örök megsemmisüléstől. Megmentő cselekedete kellene, hogy legyen a mérce számunkra a kapcsolataink terén, főként a gyülekezet szegényeivel és szenvedőivel való viszonyunk szempontjából fontos ez. Következésképpen nem szabad megtagadnunk senkitől sem a segítségnyújtást, sőt, még az ellenségeinknek is élelmet és vizet kell biztosítanunk (Péld 25:21-22; Róm 12:20-21). Mindezek mellett azonban tartsuk mindvégig szem előtt, hogy amennyire lehetséges, jótékonyságunkkal ösztönözzük a megsegített személyt önmaga szükségleteinek betöltésére.
A hitük miatt üldözöttek, az igazság miatt háborúságot elszenvedők is Jézus „legkisebb atyjafiai”, akik ugyanúgy Isten országának örökösei (Mt 5:10-11).
Hogyan segíthetünk a szegényeken? Egyesek bírálják a humanitárius megnyilvánulásokat, mivel szerintük a jótékonykodással a vezető társadalmi osztályok ellenőrzésük alatt
tartják a nélkülözőket, ezzel igyekezve elkerülni a tőkés társadalom és
a munkavállalók közötti konfliktusok kirobbanását. Mások továbbá úgy vélik, hogy a jótékonykodás csak a kéregetők és élősködők függőségét növeli, szemben a szegények önállósodását és fejlődését elősegítő intézkedésekkel.
A Szentírás azonban azonnali segítségnyújtást javasol (5Móz 15:11; Ézs 58:6-7) a gazdasági megerősödés útján lévő megterheltek támogatására. Bármilyen módszert is alkalmazzunk, a szegényeknek és elnyomottaknak felajánlott támogatásnak oltalmazó célja kellene, hogy legyen, más szóval, a segítségnyújtásnak nem lenne szabad a támogatókkal szembeni függőséghez vezetnie, a megsegített személy ne használja ki jóakaróját (5Móz 15:1-2; 3Móz 25:9-19). A helyreállítási terv tiszteletben tartja a nélkülöző méltóságát, és érzelmi, lelki gyógyulását szolgálja (Ézs 58:6-8; Lk 4:16-19).

A segítségnyújtás lehetőségei
1.    Fejezd ki segítő szándékodat! A gyülekezet tagjai egyéni terveket dolgozhatnak ki a szükségben levők támogatására. Közösen részt vehetnek egy az egyház által irányított oktatási projektben, amely révén gyakorlati életviteli tanácsokat adhatnak az önállósodni és fejlődni vágyók számára.
2.    Pénzalap a szegények megsegítésére. Minden gyülekezeti tag egy bizonyos részt elkülönít a családi kasszából, hogy ily módon rendszeresen segíthesse a szűkölködőket, illetve hozzájárulhasson az egyház jótékonysági projektjeinek megvalósításához.
Minden hívő jövedelme három célt szolgál: (a) Isten van az első helyen, Őt illeti meg a tizedünk és az adományaink (Mal 3:8-10; Mt 6:33);
(b) második helyen a családunk (1Tim 5:8); (c) a harmadik helyen pedig a szegények (Gal 2:10; Jak 1:27). Fontos szem előtt tartanunk, hogy „a tized különleges felhasználásra van elkülönítve, amit nem szabad jelentéktelen pénzalapnak tekintenünk. A tized az Isten üzenetét hirdetők munkájának támogatását szolgálja, és nem lenne szabad más célokra felhasználni” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship, 103. o.).
A templomi adományok mellett a Biblia említést tesz a szegények megsegítését szolgáló lehetőségekről, mint például a mezőn „felejtett” kévék felszedéséről (5Móz 24:19-22; 3Móz 19:9-10), a mások mezőjéről történő táplálkozás jogáról (5Móz 23:24-25), valamint további személyes kezdeményezésekről (Péld 29:7; Ézs 58:7).
Volt még egy másik hozzájárulás is, amit az izraeliták „második tizednek” neveztek (héber ma’aser seni), és a teljes jövedelemből kellett félretenni (5Móz 14:28-29; 26:12-13). Ez az összeg a család vallásos élete költségeinek fedezését és a jótékonykodást szolgálta. Minden hívő izraelitának a második tized címén földje termésének tizedrészét kellett elköltenie Jeruzsálemben (Joachim Jeremias: Jerusalem in Time of Jesus: An Investigation Into Economic and Social Conditions During the New Testament Period, 1969, 28., 57. o.).
Olvasd el a „Pátriárkák és próféták” c. könyv 51. fejezetét („Isten gondja a szegényekre”)!
3.    A szegényekről való gondoskodás Isten igazságának megkülönböztető jele a keresztény életében. Jób, a gazdag ifjú és Zákeus nemcsak vallásosak voltak, hanem gazdagok is. Történetük sokatmondó: Jób és Zákeus esetében pozitív, a gazdag ifjú esetében negatív töltetű üzenetet közvetít. Amikor földi gazdagságról van szó, életünket ne a vagyon áldása, vagy a látszatvallásosság határozza meg, hanem a szegények és sorsüldözöttek megsegítését szorgalmazó isteni parancsra adott őszinte válasz.
Az említett három férfiról szóló leírásban a hangsúly a lelki tapasztalatukon van, nem a szegény embereken, akik elfogadták a jótékonyságukat. A lelki diagnózis mindenik szereplő esetében fel van állítva, s a „kórképben” a jótékonyság a viszonyítási pont.
Jób megértette, hogy a jótékonyság Isten igazságának megnyilatkozása az ő életében (Jób 29:12-16). Zákeus megtérése akkor vált nyilvánvalóvá, amikor eldöntötte, hogy visszaad mindent, amit vámszedőként elvett, és a vagyona felét a szegényeknek adta (Lk 19:1-10). A gazdag ifjúnak megadatott a lehetőség, hogy szétossza a vagyonát a szegények között, és a királyok Királyának tanítványa legyen. Üdvössége útjában mérlegelnie kellett: szétosztja-e a vagyonát a szegények között, vagy sem? Sajnos jobban ragaszkodott a vagyonához, mint Istenhez, aki erőt adott neki mindazt megszerezni.

A szűkölködőkről való gondoskodás az isteni szövetség egyik parancsolata (5Móz 15:7), az igazi istentisztelet kifejeződése (Jak 1:27).
Mi a közös a tized parancsolata és a keresztény jótékonyság között?
Melyek a hasonlóságok és a különbségek a szociális gondozás és a keresztény jótékonyság között (1Kor 13:1-3)? Krisztuson segítünk, amikor gondjukat viseljük a szenvedőknek (Mt 25:35-46).
Kérd meg csoportod egyik tagját, hogy olvassa fel az alábbi idézeteket, majd beszéljétek meg a kérdéseket!
„Láttam, hogy Isten gondviselése helyezte gyülekezetünkbe, közeli keresztény közösségbe az özvegyeket, árvákat, vakokat, süketeket, sántákat és más nyomorékokat, hogy próbára tegye népét, s kimutassa jellemüket” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, 3. köt., 511. o.).
Miért fontos a jótékonyság fogalmát a szeretet parancsaként értelmeznünk, nem pedig választható lehetőségként keresztény életünkben? Hogyan igazolja a jótékonyság a hitvallásunkat, bizonyítva annak hitelességét?

„Krisztus bal keze felől azok állnak, akik mellőzték őt, akik nem vettek róla tudomást, amikor a szegények és a szenvedők alakjában állt meg előttük, és akik nincsenek tudatában bűneiknek. Nem vették észre, hogy mivel tartoznak testvérüknek. Önmagukkal voltak elfoglalva, és nem törődtek mások nyomorúságaival” (Ellen G. White: Jézus élete, 639. o.).
Miért nem állíthatjuk azt Isten előtt, hogy nem voltunk tisztában a szegényekkel és szenvedőkkel szembeni kötelességünkkel? Most, hogy tudjuk, mi a feladatunk, mi lesz a válaszunk az elkövetkezendőkben ezzel kapcsolatosan?