A TIZEDFIZETÉS SZERZŐDÉSE

Text de memorat

„Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen” (Mal 3:10)

E heti tanulmányunk: 1Mózes 14:18-20; 3Mózes 27:30; 5Mózes 12:5-14; 1Királyok 17:9-16; Malakiás 3:10; 1Korinthus 4:1-2

Mózes első könyve 14. fejezetében Ábrám éppen egy sikeres küldetésről érkezik vissza, aminek során megmentette Lótot, az unokaöccsét, az ő családját, illetve több elhurcolt sodomai lakost. Sodoma királya olyan hálás volt a mentőakcióért, hogy Ábrámnak ajánlotta fel az összes hadizsákmányt, ő viszont nemcsak visszautasította az ajánlatot, hanem minden vagyonából még tizedet is fizetett Melkisédeknek.
Az Úr ezt mondta neki közvetlenül a tizedfizetés után: „Ne félj, Ábrám! Én pajzsod vagyok neked, jutalmad felette igen bőséges” (1Móz 15:1, ÚRK). Ezzel gyakorlatilag így biztatta: „Ne félj! Én vigyázok majd rád és gondoskodni fogok rólad!” Jóval később pedig Mózes a következőt mondta Izraelnek, mielőtt beléptek volna Kánaánba: „Termésedből, mindabból, mi meződön terem, évről évre vedd ki a tizedet!… Így tanuld meg félni az Urat, a te Istenedet minden időben” (5Móz 14:22-23, ÚRK).
Ellen G. White így írt: „Már a Mózesnek kijelentett tizedfizetési rendszer előtt is kellett vallási célú ajándékokat adni Istennek, egészen Ádám napjaitól kezdve” (Testimonies for the Church. 3. köt. 393. o.).

 

Mit jelent mindez a számunkra ma?

EGW idézet:

Az Úr üzenetet közölt népével, mely a mai időkre szól. Malakiás harmadik fejezete tárja elénk az üzenetet. Az Úr hogyan fejezte volna ki világosabban és erőteljesebben a követelményeit, mint ez a fejezet?
Senki se feledje, hogy Istennek ezek a követelményei összes többi elvárásának a hátterét képezik. Bőkezűen ad nekünk, mi pedig, az emberrel kötött szerződése szerint, jövedelmünk tizedrészét visszaadjuk neki. Az Úr kegyesen szolgáira bízza kincseit, de a tizedről ezt mondja: ez az enyém. Pontos arányban azzal, amint az embernek adja tulajdonát, az ember kötelessége visszaadni jövedelmének pontos tizedét. Ezt a határozott rendet maga Jézus Krisztus vezette be. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 384. o.

Az Úr intézőivé tett bennünket. Legkisebb áldozataink, legszerényebb szolgálataink, melyeket hittel és szeretettel ajánlunk fel, odaszentelt ajándékok lehetnek, hogy embereket nyerjenek meg a Mester szolgálatára, s hogy az Ő dicsőségére szolgáljon. Minden más előtt legyen a Krisztus országának jóléte és java a legfőbb szempontunk. Akik élvezeteiket és önző érdekeiket teszik életük fő céljává, nem megbízható szolgák. Akik megtagadják magukat, hogy mások javára éljenek, akik odaszentelik magukat Krisztus szolgálatára, azoknak boldogság jut osztályrészül, melyet az önző hiába keres. […] A keresztények elfelejtik, hogy ők a Mester szolgái, hogy maguk is, idejük és mindenük a Mesterüké. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. köt., 397–398. o.

Míg az emberek földi dolgok után futnak, Jézus a mennyei jutalomra tereli figyelmüket. A jutalom nemcsak a jövő ígérete, hiszen már itt is részesülünk benne. Az ősi időkben az Úr megjelent Ábrahámnak és így szólt: „Én pajzsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges.” (1Móz 15:1) Ez a jutalma Krisztus minden követőjének. Az Úr, Immánuel, „velünk az Isten”, Ő az, akiben van „a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve… mert Őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2:3, 9). Amilyen mértékben feltárul előtte szívünk, olyan mértékben válunk hasonlóvá hozzá. Tapasztalhatjuk szeretetét és mindenhatóságát, birtokolhatjuk, felfoghatjuk Krisztus kikutathatatlan gazdagságát, hogy „mi a szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága az Isten jóvoltának, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig” (Eféz 3:18–19), „ez az Úr szolgáinak öröksége, és az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr” (Ésa 54:17). – Gondolatok a hegyibeszédről, 34. o.

Minden megtért léleknek világosságot kell kapnia az Úr követelményeiről, a tizedről és az áldoznivalókról. Mindazt, aminek emberek örvendhetnek, az Úr nagy birtokáról kapják; Ő pedig örül, ha örökségének örömet szerezhet javaival. Azonban az Úr külön szerződést kötött mindazokkal, akik Immánuel véráztatta zászlaja alatt állnak, nevezetesen, hogy igazolják függőségüket és felelősségüket Istennel szemben, éspedig azzal, hogy Isten tulajdonából egy bizonyos részt az Ő kincstárának visszaszolgáltatnak. Ezt pedig annak a missziómunkának fenntartására kell fordítani, amelyet végezniük kell, hogy betöltsék parancsát, amit Isten Fia adott, mielőtt közvetlenül tanítványaitól elbúcsúzott. – Evangelizálás, 249. o.

A szótárak úgy határozzák meg a tizedet, hogy „valaminek az egy tizede”, avagy „tíz százaléka”. Ez a definíció valószínűleg a Bibliából ered. A tizedfizetéssel egyszerűen visszatérítjük Istennek a bevételünk, jövedelmünk tíz százalékát. Tudomásul veszük, hogy mindenünk eleve az Övé. A Sínai-hegyen az Izraelnek adott tizedfizetési törvény rámutat arra, hogy a tized szent, az Úré (lásd 3Móz 27:30, 32). Isten csak a saját tíz százalékát kéri. A hálaadományaink ettől különállnak és a tizeden felül vannak. A tized keresztény elkötelezettségünk alapvető bizonyítéka. Sehol sem találunk a Bibliában bármilyen arra utaló jelet, hogy Isten része kevesebb lenne a tizednél.

1. Olvassuk el 1Móz 14:18-20 és Zsid 7:1-9 szakaszait! Mit tett Ábrám, amikor találkozott Melkisédekkel? Ezek szerint milyen messzire nyúlik vissza ez a gyakorlat a történelemben?

A Biblia legelőször Mózes első könyve 14. fejezetében említi a tizedfizetést, amikor Melkisédek találkozik Ábrámmal. A Biblia utolsó utalása a tizedre ugyanezt a találkozót idézi fel. Figyeljünk fel arra, hogy A zsidókhoz írt levél elbeszélése értelmében sem Melkisédek, sem Krisztus nem tartozott Lévi törzséhez, így a tizedfizetés megelőzi a léviták korát, és túl is mutat azon. A tizedfizetés nem kizárólagosan zsidó szokás, nem a Sínai-hegynél kezdődött a héberekkel.

2. Olvassuk el 1Móz 28:13-14, 20-22 verseit! Mit ígért Isten Jákóbnak? Erre ő mit válaszolt az Úrnak?

Amikor Jákób elhagyta az otthonát haragos testvére, Ézsau elől menekülve, az egyik éjjel egy olyan létrát látott álmában, ami a földtől egészen a mennyig ért, és angyalok járkáltak rajta fel és alá. Isten állt a tetején, aki megígérte Jákóbnak, hogy vele lesz, és egy nap haza fogja vinni. Ez az egyedül menekülő fiatalembernek valódi megtérési tapasztalat lett.
„…akkor az Úr lesz az én Istenem… és bármit adsz nekem, a tizedét neked adom” (1Móz 28:21-22, ÚRK) – mondta.
 

Miért olyan fontos megérteni, hogy a tizedfizetés a szombathoz hasonlóan nem az ókori Izrael jogi vagy akár vallási rendszeréből eredt? Milyen üzenetet szűrjünk le ebből az igazságból mi, akik a kereszt után élünk?

EGW idézet:

De a tized rendszere nem a héberektől ered. Az Úr már a legősibb időktől kezdve igényt tartott a tizedre, mint sajátjára, és ezt az igényét elismerték és tiszteletben tartották. Ábrahám tizedet adott Melkhisédeknek, a magasságos Isten papjának (1Móz 14:20). Mikor Jákób, mint menekült és vándor Béthelben volt, ígéretet tett az Úrnak: „Valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom.” (1Móz 28:22) Néppé válásukkor az izraeliták a tized törvényét, mint az Istentől nyert törvénynek egyikét erősítették meg, amelynek megtartásától függött jólétük.
A tized és az áldozatok rendszerének azt a nagy igazságot kellett az emberek elméjébe vésnie: teremtményei számára minden áldás forrása Isten, és gondviseléséért, jó adományaiért hála illeti meg Őt az ember részéről. – Pátriárkák és próféták, 525. o.

Jákób az éjszaka mély csendjében ébredt fel álmából. A látomás fénylő alakjai eltűntek. Csak a magányos dombok elmosódó vonalaival és a fölé boruló csillagfényes éggel találkozott most a tekintete. De az az ünnepélyes érzése volt, hogy Isten van vele. […]
Jákób is emléket állított Isten irgalmának, hogy valahányszor arra jár, megálljon azon a szent helyen, és imádkozzon az Úrhoz. Béthelnek, vagy „Isten házá”-nak nevezte el azt a helyet. Mélységes hálával ismételte el azt az ígéretet, hogy Isten vele lesz. Aztán ünnepélyesen megfogadta: „[…] Ha az Isten velem leénd, és megőriz engem ezen az úton, amelyen most járok, és ha ételül kenyeret s öltözetül ruhát adánd nékem; és békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem; és ez a kő, amelyet oszlopul állítottam fel, Isten háza lészen, és valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom.” (1Móz 28:20–22)
Jákób nem akart ily módon egyezséget kötni Istennel. Az Úr már korábban jólétet ígért neki. Ez a fogadalom szívből fakadt, amely tele volt hálával Isten szeretetének és irgalmának bizonyosságáért. Jákób érezte, hogy Istennek igényei vannak vele szemben, amelyeket tudomásul kell vennie; és Isten kegyének különleges megnyilvánulásai viszonzást követelnek. – Pátriárkák és próféták, 187. o.

Feladatotok megtanítani azokat, akiket az igazsághoz vezettetek, hogy Istentől függőségük elismeréseként hozzák be a tizedüket a tárházba. Teljes világosságot kell nyerniük azon kötelességükkel kapcsolatosan, hogy vissza kell adniuk az Úrnak, ami az övé. A tized parancsa olyannyira tiszta és érthető, hogy semmilyen kifogást sem lehet felhozni annak megtagadására. Ha elhanyagoljátok megtanítani az újonnan megtérteket erre, valójában szolgálatotok egyik legfontosabb részét hanyagoljátok el. – Letter 51, 1902.

„Minden tized […] az Úré”, ebben ugyanaz a gondolat jut kifejezésre, ami a szombat parancsolatában: „A hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja.” (2Móz 20:10) Isten fenntartotta magának az ember idejének és vagyonának meghatározott részét, és egyiket sem fordíthatja egyetlen ember sem bűn nélkül a saját céljaira. – Pátriárkák és próféták, 525. o.
 

3. Olvassuk el Mal 3:10 versét! Hova kell eljutnia a tizedünknek e vers alapján?  

Bár nem kapunk pontos útmutatást a szövegben, az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Isten népe tudta, mit jelent a „tárház” szó. Az Úr belefoglalta az útmutatásába, hogy „legyen ennivaló a házamban” (ÚRK). A nép értette, hogy Isten háza eredetileg a szentély volt: az a gondosan kidolgozott sátor, amit Isten a Sínai­hegyen aprólékos részletességgel mutatott meg Mózesnek. Később, amikor Izrael az ígéret földjén lakott, a központi helyszín eleinte Siló volt, majd később véglegesebb helyet kapott a jeruzsálemi templomban.

4. Olvassuk el 5Móz 12:5-14 részét! Ezek a versek nem azt jelzik, hogy Isten gyermekei a saját belátásuk szerint helyezhették volna el a tizedet ide vagy oda. Milyen elveket szűrhetünk le magunkra nézve ebből?

Isten családjának tagjaiként meg kívánjuk érteni, hogy mi az Úr akarata a tizedünkkel kapcsolatban, és aszerint is akarunk cselekedni. A Biblia elbeszéléséből megtudjuk, hogy Isten népe minden évben háromszor utazott Jeruzsálembe – a páska, a pünkösd, illetve a sátoros ünnep idején (2Móz 23:14-17). Ekkor fizették be személyesen a tizedet, a hálaadományt, és dicsőítették, imádták az Urat. A léviták ezek után szétosztották a tizedet a testvéreik között Izrael egész területén (lásd 2Krón 31:11-21; Neh 12:44-47; 13:8-14). A központi tárház bibliai elvével összhangban a Hetednapi Adventista Egyház a helyi egyházterületeket, misszióterületeket és a gyülekezetek unióit jelölte ki a világegyház raktáraiul, innen finanszírozzák a szolgálatot.
A gyülekezeti tagok kényelme érdekében a tizedet a helyi gyülekezetbe viszik el, ahol az istentisztelet keretében adják be a hálaadományokkal együtt, és vannak, akik interneten fizetik be. A gyülekezeti pénztárosok ezután a területi tárházba továbbítják a tizedet. A tizedfizetésnek ezt a rendszerét Isten írta elő és szentelte meg, ezáltal pedig lehetővé vált, hogy a Hetednapi Adventista Egyház egyre nagyobb és nagyobb hatással legyen az egész világon.
 

Képzeljük el, mi lenne, ha mindenki annak adná a tizedet, akinek csak szeretné, mégpedig az Adventista Egyház kárára! Mi történne az egyházunkkal? Miért mondható rossznak és a Szentírással ellentétesnek ez az elgondolás?

EGW idézet:

Az Úr tudtomra adta, hogy visszatartjátok a tizedet, melyet hűségesen be kellene hoznotok az Úr kincstárába az igehirdetők és hittérítők támogatására, akik házról házra járnak, s megnyitják az embereknek a Szentírást. Az önzés nagyon lelassította a világméretű örömhírterjesztést. Néhányan a hitvalló keresztények soraiban sem értik meg, hogy azokkal a javakkal kell támogatniuk az örömhír művét, melyet Krisztus nekik adott. Pénzre van szükség, hogy fejleszteni tudjuk a világ minden részén folyó munkát. Ezrek és ezrek halódnak bűnükben. Az anyagiak hiánya az igazság hirdetésének kerékkötője, pedig el kell annak jutnia minden nemzethez, törzshöz, nyelvhez és néphez. Férfiak állnak készen, hogy elinduljanak az Úr hírnökeként, de mivel üres a kincstár, nem küldhetjük őket oda, ahol az emberek kérik, hogy jöjjön valaki, és tanítsa őket az igazságra.
Sokan vágyakoznak meghallani az élet szavát. De miként hallhatnák igehirdetők nélkül? S akiket elküldenénk, hogyan éljenek meg támogatásunk nélkül? Isten azt akarja, hogy rendesen gondoskodjunk munkásairól. Isten tulajdonai ők, s Őt gyalázzuk meg, ha úgy kényszerítjük dolgozni szolgáit, hogy egészségüknek ártson. Azzal is Istent gyalázzuk, ha a pénzszűke miatt nem küldünk munkásokat a szűkölködő mezőkre. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 9. köt., 52. o.

Ha az emberek semmibe veszik Isten azon elvárásait, amelyeket érthetően ismertetett, az Úr megengedi, hogy a maguk választotta úton járva learassák cselekedeteik gyümölcseit. Aki saját hasznára tartja vissza azt a részt, ami Istent illeti meg, hűtlen sáfárnak bizonyul. Nem csak azt fogja elveszíteni, amit megtagadott az Úrtól, hanem a saját részét is. – Review and Herald, 1902. február 4.

Az adományok kérdése nem az adottságainkra lett bízva. Isten határozott tanításokat  adott  erre  vonatkozóan.  Úgy  rendelkezett,  hogy a tized és az adományok terén tanúsítsunk felelősségtudatot, és azt várja el, hogy rendszeresen adakozzunk… Mindenkinek pontosan számon kell tartania a bevételeit, amelyek teljes egészében isteni áldást jelentenek, és félre kell tennie az Úrnak a szent tizedet. Ezt az összeget semmiképp nem szabad más célra használni, hanem csak kizárólag az evangélium hirdetésének munkájára. Miután a tized félre lett téve, mindenki a saját jövedelme alapján határozzon a további adományokkal kapcsolatban. […]
Ez az üzenet egyáltalán nem veszített erejéből. Ugyanolyan időszerű és fontos, mint Isten mindig új és szüntelen áldásai. Ezen kötelességünket nem nehéz megértenünk az Isten szent prófétája által adatott üzenet fényében. Ne botladozzatok a sötétben és az engedetlenségben. Az igazság határozott módon lett kijelentve, és bárki megértheti azt, aki kész becsületesen eljárni Isten előtt. Teljes jövedelmünk tizede az Úré. Isten kezet tesz arra a részre, amellyel kapcsolatban elvárja, hogy visszaadjuk neki, és így szól: „Megengedem, hogy a tőlem kapott javakat felhasználd, miután félretetted a tizedet, és miután adományokkal járulsz elém.” – Counsels on Stewardship, 80, 82. o.
 

5. Olvassuk el 3Móz 27:30 és 4Móz 18:21, 24 verseit! Mit mond Isten, mit kell tenni a tizeddel?

Minden Isten tulajdona (Zsolt 24:1), tehát egyértelmű, hogy neki nincs szüksége a pénzre. Ám mivel a tized az Övé, ezért megmondja, mit tegyünk vele: az evangélium szolgálatának támogatására kell azt felhasználnunk. Így tehát Isten tizedéből biztosítják a lelkészek szükségleteit.
Lévi törzse – az ószövetségi szolgálattevők – nem kaptak hatalmas földterületet, mint a többi törzs. Lévi egyes városokat kapott meg, köztük a menedékvárosokat, annyi környező földdel, amennyi a magán célra használható kertekre elegendő. A többiek tizede biztosította a megélhetésüket, és nekik maguknak is kellett tizedet fizetni a bevételükből.
 

6. Olvassuk el ApCsel 20:35 versét! Milyen üzenetet találunk itt, és ez hogyan kapcsolódik a tizedfizetés kérdéséhez?

Azért fontos a tizedfizetés, mert segít bizalmon alapuló kapcsolatot kialakítani Istennel. Valóban hitre van szükség ahhoz, hogy a bevételünk egy tizedét „odaadjuk” (bár az gyakorlatilag amúgy is az Úré). Egyedül a hitünk gyakorlásával növekedhet a hitünk.
Gondoljunk például a végidőkre, amikor a hűségesek majd nem adhatnak és nem vehetek, ahogy azt A jelenések könyve 13­-14. fejezetei ábrázolják (lásd a 11. hetet)! Az Istenbe, a gondviselésébe, az Ő hatalmába és szeretetébe vetett bizalom kulcsfontosságú lesz akkor, amikor úgy tűnik, hogy az egész világ ellenünk van. A hűséges tizedfizetés valóban segíthet szilárd bizalmat kialakítani. Ám addig is fontos mindannyiunknak megtanulni a helyzetünktől függetlenül bízni az Úrban!
Az anyagi hűség mellett szóló másik nyomós érv az, hogy hozzáférést kapunk Isten kézzel fogható áldásaihoz. A tizedfizetési szerződés részeként az Úr olyan hatalmas áldásokat ígért nekünk, amelyeket nem is tudunk majd befogadni. A többletünkkel segíthetünk másoknak, és támogathatjuk Isten művét az adományainkkal.
 

Hogyan tapasztaltuk már meg azt a nagy igazságot, miszerint „jobb adni, mint kapni” (ApCsel 20:35, ÚRK)?

EGW idézet:

A tized fizetése azonban csak egyik része volt az Isten tervének a szolgálatának fenntartására. Ezenkívül még számos adományt és áldozatot írt elő. A zsidó papi rendszer arra tanította a népet, hogy bőkezűen adakozzon, úgy Isten ügyének támogatására, mint a szűkölködők táplálására. Különös alkalmakra önkéntes adományokat gyűjtöttek. Az aratás és szüret idején, a mező és a föld zsengéit – búzát, bort és olajat – az Úr oltárára áldozták. Az utószedést, az aratás maradványait a szegények számára hagyták. A juhok nyírásakor az első gyapjút és a búza cséplésének elejét szintén Istennek szentelték. Hasonlóképpen az állatok elsőszülötteit; ellenben az elsőszülött fiúgyermekért váltságdíjat fizettek. A gyümölcsök zsengéjét viszont a Szentélyben kellett az Úrnak áldozatul bemutatni, és azután a papok szükségleteire szentelni.
A jótékonykodás ezen rendszere által az Úr oktatni kívánta az izraelitákat, hogy mindenben Ő legyen az első. Így emlékeztette őket arra, hogy Ő a tulajdonosa minden földjüknek, nyájuknak és barmaiknak. Ő adta a napfényt és az esőt; így keltette életre a vetést, és érlelte meg az aratást. Egyáltalán minden Isten tulajdona, amivel rendelkeznek, és ők csak javainak sáfárai. – Az apostolok története, 336–337. o.

Isten az embereket sáfáraivá tette. A tulajdon: eszköz, mellyel az evangélium terjesztéséről gondoskodott. Akik hűséges sáfároknak bizonyulnak, azokra többet bíz. Az Úr azt mondja: „Akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek.” (1Sám 2:30) „A jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Kor 9:7) És ha népe hálás szívből hozza neki ajándékait és áldozatait, „[…] nem szomorúságból vagy kénytelenségből”, áldásait rájuk árasztja, amint megígérte: „Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.” (Mal 3:10) – Pátriárkák és próféták, 529. o.

Amint Krisztus szeretete tölti be szívünket, s uralkodik életünkön, azzal arányban győzzük le az irigységet, az önzést, a könnyű élet szeretetét. S akkor az lesz az örömünk, ha teljesíteni tudjuk Krisztus akaratát, s az Ő szolgáinak mondjuk magunkat. Akkor boldogságunk arányos lesz önzetlen, Krisztus szeretete által sarkallt cselekedeteinkkel.
Isten bölcsessége a megváltás tervében is elrendelte az ok és okozat törvényét. A jótékonyság cselekedeteit minden ágában kétszeresen áldottnak jelölte ki. Aki az ínségesnek ad, mások áldására van, de maga is nagyobb mértékben áldást nyer. Isten az ember segítsége nélkül is elérhette volna célját, a bűnösök megmentését. De tudta, hogy az ember nem lenne boldog, ha nem venne részt a nagyszerű mentésben, ahol művelni tudná magában a lemondást és jótékonyságot. Hogy az ember ne veszítse el a jótékonyság áldott eredményeit, Megváltónk tervbe vette, hogy munkatársául fogadja őt. A körülmények láncolata által, melyek a jócselekedeteket váltja ki belőle, a legkitűnőbb eszközöket nyújtja az embernek, hogy művelje a jótékonyságot, s hogy megtartsa őt, megszokásból segíteni a szegényt, és elősegíteni az Úr művét is. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. köt., 382. o.
 

 

A tizedet a „jövedelmünk” alapján számítjuk ki, ha órabérért dolgozunk vagy fizetést kapunk, illetőleg a „gyarapodásunk”, avagy nyereségünk alapján, ha magánvállalkozók vagyunk és saját vállalkozásunk van. Több országban az állam levonja az adót a munkás béréből, hogy fedezze az embereknek nyújtott szolgáltatások árát, így például a közbiztonságért, az utakért és hidakért, a munkanélküli segélyért stb. A bruttó vagy nettó kérdés elsősorban akkor merül fel, ha az ilyen adók levonása előtt vagy után térítjük vissza a tizedet. A magánvállalkozók jogosan levonhatják a vállalkozás költségét, hogy megtudhassák, mennyi ténylegesen a profitjuk, mielőtt levonnák az adójukat. A tagság adakozási szokásait vizsgáló felmérések kimutatták, hogy a hetednapi adventisták többsége a bruttó jövedelemből fizeti a tizedet, azaz, mielőtt levonnák az adót.

7. Olvassuk el 1Kir 17:9-16 szakaszát! Milyen helyzetben volt az özvegy, mielőtt Illés találkozott vele? Mit kért tőle a próféta, mielőtt önmagáról és a fiáról gondoskodhatott volna? Mit tanulhatunk meg ebből a történetből a minket foglalkoztató kérdéssel kapcsolatban?

A sareptai özvegy megtudta, hogy fel fogja keresni az Isten embere (1Kir 17:9). Amikor Illés megérkezett, a nő beszélt neki a nehéz körülményeiről. A próféta először vizet kért tőle, majd hozzátette: „Ne félj, menj el, és tégy úgy, amint mondtad. De előbb nekem süss abból egy kis lepényt, és hozd ide, magadnak és a fiadnak pedig csak azután süss. Mert azt mondja az ÚR, Izráel Istene, hogy sem a lisztesvéka nem ürül ki, sem a korsóból nem fogy el az olaj addig, amíg az ÚR esőt nem ad a föld színére” (1Kir 17:13-14, ÚRK). Ez vajon önzés lett volna Illés részéről, vagy csupán próbára akarta tenni az asszony hitét, lehetővé téve, hogy gyakorolja azt? A válasz egyértelmű.
A bruttó vagy nettó bevételre vonatkozó álláspont az, hogy mindenki maga dönt ebben a kérdésben. Az Egyház nem mondja meg, hogy mit tegyünk ez irányban, és joggal. Végső soron mindenki meghozza a maga döntését e tekintetben, és bárhogyan is döntenénk, nem lenne szabad elítélnünk azokat, akik másképpen cselekszenek. Mindenki személyesen fog számot adni Istennek – és csakis Neki – a választásaiért. Ellen G. White leírja: „Mindenki maga méri fel a helyzetét, a saját belátása szerint ad” (Testimonies for the Church. 4. köt. 469. o.).
 

Hogyan magyarázod meg valakinek, aki sosem fizetett még tizedet, hogy melyek a tized visszafizetéséből származó áldások? Hogyan erősíti meg a hitedet a tized visszafizetése?

EGW idézet:

A hit bizalom Istenben, bizakodás abban, hogy Ő szeret bennünket, és a legjobban tudja, hogy mi válik javunkra. A hit rábír bennünket arra, hogy saját utunk helyett az Ő útját válasszuk. […]
Alaposan meg kell érteni, hogyan lehet a hitet gyakorolni! Isten minden ígéretének feltétele van. Ha készek vagyunk cselekedni az Ő akaratát, akkor minden ereje a mienk. Mindez az ajándék, amit Isten nyújtani akar, benne van az ígéretben. „A mag az Isten beszéde.” (Lk 8:11) Amennyire bizonyos, hogy a tölgyfa benne van a makkban, Isten ajándéka ugyanolyan biztosan benne van az Ő ígéretében. Ha elfogadjuk ígéretét, miénk az ajándék. – Előtted az élet, 153. o.

„Ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent.” (Csel 17:25) Az Úr kijelenti: „Mert enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken.” „Enyém az ezüst és enyém az arany.” (Zsolt 50:10; Agg 2:8) És Isten az, aki az embernek erőt ad a gazdagságnak megszerzésére (5Móz 8:18). Annak elismeréséül, hogy mindenünk tőle van, az Úr elrendelte, hogy áldásának egy részét adjuk vissza neki ajándékokban és áldozatokban. – Pátriárkák és próféták, 525. o.

Illés idejében Izrael elszakadt Istentől. Ragaszkodtak bűneikhez, elutasították az Úr küldöttei által szóló Szentlélek figyelmeztetéseit. Így elvágták magukat attól a csatornától, melyen át Isten áldásban részesíthette volna őket. Az Úr elhaladt Izrael otthonai mellett, s szolgájának pogány földön talált menedéket, egy olyan asszonynál, aki nem tartozott a választott néphez. Mégis ezt az asszonyt tisztelte meg, mert követte a kapott világosságot, és szíve nyitva állt a még nagyobb világosság számára is, melyet az Úr prófétája által küldött. – Jézus élete,
238. o.

Csodálatos volt a föníciai asszony vendégszeretete Isten prófétája iránt! Az asszony a hite és nagylelkűsége által nagyszerű jutalmat nyert. „És evett mind ő, mind amaz, mind annak házanépe naponként. A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesbült meg, az Úrnak beszéde szerint, amelyet szólt Illés által. És lett ezek után, hogy megbetegedett a ház gazdasszonyának fia, és az ő betegsége felette nagy volt, annyira már a lélegzete is elállt… És mondta néki [Illés]: Add ide a te fiadat… Akkor kiáltott az Úrhoz… És felvévén Illés a gyermeket, alávitte őt a felházból a házba, és adta őt az ő anyjának, és mondta Illés: Lássad, él a te fiad! És mondta az asszony Illésnek: Most tudtam meg, hogy te Isten embere vagy, és hogy az Úrnak beszéde a te ajkadon igazság.” (1Kir 17:15–24) […] „Aki  befogadja  a  prófétát  próféta  nevében,  prófétának  jutalmát veszi.” (Mt 10:41) – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 346. o.
 

8. Olvassuk el 1Kor 4:1-2 részét! Mit szeretne Isten, hogy milyen emberré váljunk a gyermekeiként és áldásainak sáfáraiként?

Mit jelent tehát a hűséges tizedfizetés? Ezen a héten a tizedfizetés több főbb elemét vizsgáltuk meg:
1.    Az összeg – ami a bevételünk vagy gyarapodásunk tizedrésze, avagy tíz százaléka.
2.    A tárházba juttatása – ahonnan fizetik a szolgálattevőket.
3.    Isten tisztelete a bevételünk első részével.
4.    Felhasználása a megfelelő célra – a szolgálat támogatására.
Gyülekezeti tagként az első három pont teljesítésében van kötelességünk. A tárházak kezelőinek a felelőssége az, hogy biztosítsák az összegyűjtött tized megfelelő felhasználását.
Az adományoktól eltérően a tizedfizetés nem a saját belátásunktól függ. A tized és a tárház is a mi felelősségünk része. Nem mi határozzuk meg annak feltételeit, hanem Isten. Ha nem térítjük vissza a „jövedelmünk” teljes tíz százalékát, akkor igazából nem is fizetünk tizedet, ha pedig nem a „tárházba” visszük vissza a tíz százalékot, ugyanaz a helyzet.
 

9. Olvassuk el Mt 25:19-21 szakaszát! Mikor kell majd számot adnunk Isten vagyonának kezeléséről? Mit mondanak majd azoknak, akik hűségesek voltak az anyagiak terén?

„»Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba« (Mal 3:10), ez az Isten parancsa. Itt nincs szó háláról vagy bőkezűségről, csakis őszinteségről. A tized az Úré, és Ő elrendeli, hogy adjuk vissza neki, ami az övé” (Ellen G. White: Nevelés. Budapest, 2015, Advent Kiadó, 120–121. o.). Egyedi kiváltságunk és egyben felelősségünk, hogy Isten vagyonát kezelhetjük. Ő megáld és megtart bennünket, és csak egy tizedrészt kér. Majd a tizedet arra használja, hogy gondoskodjon a szolgálattevőkről, ahogy az ókori Izrael idején is tette Lévi törzsével.

Egyesek úgy érvelnek, hogy nem szeretik, ahogyan a tizedüket felhasználják, ezért vagy nem fizetik be, vagy máshová küldik a pénzt. Viszont mondott ilyesmit az Úr: „Hozzátok be a tizedet a tárházamba, de csak akkor, ha biztosra veszitek, hogy ott jól használják fel”?

EGW idézet:

Nem egyezik Isten akaratával, hogy a keresztények szűkmarkúbbak legyenek a zsidóknál, mert nekik sokkal nagyobb kiváltságaik vannak. „Valakinek sokat adnak” – jelenti ki az Üdvözítő –, „sokat követelnek tőle” (Lk 12:48). A héberektől megkövetelt bőkezű adakozás elsősorban saját népüket szolgálta. Viszont ma Isten műve az egész földre kiterjed. Krisztus az evangélium kincseit követőinek kezeibe helyezte; ezzel azonban felelőssé tette őket, hogy az üdvösség örömhírét az egész világnak hirdessék. Bizonyos, hogy kötelezettségünk sokkal nagyobb, mint volt a hajdani Izraelé. – Az apostolok története, 337. o.

Minden kapott áldásra felelnünk kell a minden jó adomány Szerzőjének. A keresztény tekintse át gyakran a múltját, idézze fel hálával Isten csodálatos szabadításait – hogy támogatta a próbában; utakat nyitott meg, amikor minden sötétnek és félelmetesnek tűnt; felüdítette, amikor majdnem elalélt. Lássa meg mindenben a mennyei angyalok gondoskodását. E megszámlálhatatlanul sok áldást tapasztalva alázatos és hálás szívvel kérdezze meg: „Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?” (Zsolt 116:12). – Pátriárkák és próféták, 187. o.

Minden sáfárnak meg kell értenie, hogy amikor ezen a világon mindent Isten dicsőségére cselekszik úgy a hitetlenek, mint fejedelmek előtt, akkor azt kell kifejeznie, hogy számára Isten az első, az utolsó, és mindenben a legjobb. Az igazi keresztény meg fogja érteni, hogy csak akkor viselheti a keresztény nevet, ha szüntelenül, kitartóan és egyre fokozottabban Krisztust magasztalja.
„Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.” (1Kor 4:2) Amikor hűséggel igyekszünk megismertetni az emberekkel Istent, hajlamainkat a maga ellenőrzése alá vonja, hogy állandó lelki és értelmi fejlődésben részesülhessünk. De aki embereket akar felmagasztalni, és keveset beszél Istenről, az emberi gyengeségről tesz bizonyságot.  Az Úr  magukra  hagyja azokat, akik nem ismerik el, hogy Ő mindent megtesz annak érdekében, hogy jóindulatúbbá tegye őket. Csak Krisztus ereje állíthatja helyre a megrontott emberiséget. Engedjétek, hogy a körülöttetek élők megláthassák, hogy ti Istent dicsőítitek. Az emberi természet vonuljon vissza, és Isten váljon láthatóvá, hiszen Ő az emberiség egyedüli reménysége. Minden ember építse házát az örök sziklára, Jézus Krisztusra, s akkor bármilyen vihart át fog vészelni. – The Upward Look, 81. o.

Isten készíti fel az emberi elmét, hogy ismerje el Őt, mint a harcoló lélek egyedüli segítőjét. Ő fogja megtanítani a zászlaja alatt állókat arra, hogy kegyelmének hűséges sáfárai lehessenek. Az ember akkor a leggyengébb, amikor azt képzeli, hogy emberi megbecsülésben lesz része, ha félreteszi Istent, miközben másokkal társalog. Isten legyen mindenben minden. Őelőtte bolondság még a legnagyobb emberi bölcsesség is. Isten halhatatlan elveket adott az embernek, amelyekkel szemben minden emberi hatalomnak meg kell hajolnia. Az igazság nékünk adatott. A világosság értékes sugarait nem szabad véka alá rejteni, mert annak világosságot kell árasztania a ház lakóira. – Manuscript 21, 1899.
március 8.

Az evangélium szolgái, „Ha a Szentlélek munkálkodik bennünk” című fejezet; Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 9. köt., „Hű intézők” című fejezet.

„Amennyiben úgy folyna be népünk tizede az Úr tárházába, ahogy annak kellene, akkor olyan áldásokban részesednénk, hogy a szent célokra szánt ajándékok és adományok megtízszereződnének, és így nyitva maradna az Isten és az emberek közötti csatorna” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 4. köt. 474. o.). Ez elképesztő állítás! Ha mind hűségesen fizetnénk a tizedet, az Úr ezer százalékra többszörözné meg adományainkat!
„Malakiás próféta könyve 3. fejezetében találjuk azt a szerződést, amit Isten az emberrel kötött. Itt az Úr meghatározza, hogyan fog nagy ajándékokat adni azoknak, akik hűségesen visszatérítik neki a tizedet és az adományokat” (Ellen G. White cikke, Review and Herald, 1901. december 17.).
„Mindannyiunknak emlékeznünk kell arra, hogy Isten velünk kapcsolatos jogai megelőznek minden egyéb követelést. Bőségesen ad nekünk, és az emberrel kötött szerződése alapján a javainak tizedét vissza kell téríteni neki. Az Úr kegyelmesen rábízta kincseit a sáfáraira, de a tizedről azt mondja: Ez az enyém. Amilyen arányban adta Isten a javait, úgy kell az embernek hűségesen visszatéríteni neki a tizedet minden tulajdonából. Maga Jézus Krisztus állapította meg ezt a rendszert” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 6. köt. 384. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 1Krón 22–28; Ellen G. White: Az imádság, 13. fejezet, a Dávidról szóló résztől a Dánielről szóló részig
 

 

1.    Mi az, amit Dávid ezerszer ezer számban gyűjtött össze a templom felépítésére?       

2.    Dávid elrendelése szerint hány templomi gondviselő, tiszttartó és bíró, valamint ajtónálló és zenész volt a léviták között?  

3.    Milyen hangszerekkel jövendöltek Dávid prófétái?

4.    Miért tiltotta meg Isten Dávidnak, hogy házat építsen az Úr nevének?

 

 5.    Mit tett Isten, amikor háború idején Izrael vezetői bementek az imádság házába?

Kétszeresen is Isten tulajdonai vagyunk, mivel megteremtett, majd pedig megváltott minket (Jn 1:1, 18; 3:16). Mindent elveszítettünk, amikor a bűn belépett a világunkba (1Móz 3:17–19). Isten megadta nekünk a lehetőséget, hogy a szövetsége által visszanyerjük azt, amit a bűn elrabolt tőlünk. A szövetség elfogadása magába foglalja a helyreállításunkat, a fejlődésünket és mindannak a visszaszolgáltatását Istennek, amik vagyunk és amivel rendelkezünk: az időnket, a testünket, a tehetségünket és a javainkat.
Isten erőt ad, hogy vagyont gyűjtsünk magunknak. Nem lenne szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindannak a célja, amit Istentől kaptunk, a Vele való szövetség igazolása (5Móz 8:17–18). Úrként és Teremtőként Istennek jogában áll tizedet kérni tőlünk minden jövedelmünkből és javunkból az Ő munkája befejezése érdekében. Végső soron egyedül Isten nyithatja meg az ég csatornáit, hogy gazdagon kiárassza áldásait hűséges gyermekeire (Mal 3:10–12).
Mi több, a tized visszafizetése a hűség megnyilatkozása, mely közelebb viszi Istenhez az embert (Mal 3:9–10). Az isteni szövetség azonban megköveteli, hogy „a tizedet mind” az Isten „tárházába” – Isten adminisztratív és pénzügyi székhelyére – vigyük el (Mal 3:10). A „tizedet mind” az Isten műve megvalósításában szolgálók megsegítésére kell felhasználni (2Krón 31:11–21; Neh 12:44–47; 13:8–14).
Nem utolsó sorban a hűséges tizedfizetés feltétele, hogy a tizedet már azelőtt vissza kell adni Istennek, hogy abból saját célra költenénk, vagy bármiféle levonást végeznénk a teljes jövedelmünkből, amellyel Isten megáldott minket (Péld 3:9; Mt 6:33). A hűségnek lelki jelentősége és ereje van, mivel tudjuk, hogy Isten kegyelmének az eredménye. Isten üdvösséget és áldásokat ad a szövetsége által, amelyet velünk kötött, és Fia, Jézus vérével megpecsételt (Zsid 12:24).

 
A Bibliában a „tized” (dézsma) kifejezés (héber maaser) szó szerint „valaminek a tizedrészét” jelenti. Következésképpen nincs biblikus alapja más százalékaránynak az Istennek visszafizetendő rész tekintetében. Mindazonáltal a „tized” szó még két bibliai gyakorlatra tesz utalást: a király tizedére és a második tizedre.
Két ideiglenes tized
1.    A király tizede, amelyet a Saul korában határoztak meg (1Sám 8:15, 17). Ez a tized nem képezte a szövetség részét, és a gyakorlat a zsidó királyság korszakának végén megszűnt.
2.    A második tized (héber maaser sheni; lásd Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 51. fejezet) a templom lerombolásával és Izraelnek mint nemzetnek a megsemmisítésével megszűnt, mivel ennek a gyakorlatnak az alapjául a hét éves ciklus szolgált (5Móz 14:22–29; 15:1; 26:12), s amelynek kezdete az izraelitáknak az Ígéret Földjére való bemenetele volt (3Móz 25:1–7).
A második tizedet a család költötte el az éves templomi látogatás alkalmával. Kivételt képezett a hét éves ciklus harmadik és hatodik éve, amikor is a második tizedet otthon tartották, hogy abból eledelt és segélyt biztosítsanak azoknak, akiknek nem volt földjük (5Móz 14:28–29). A második tizedet nem vitték el a tárházba, nem papi tized volt. (Lásd Fred Skolnik és  Michael  Berenbaum: Encyclopaedia  Judaica,  2007, 8. köt., 254, 313–314. o.)

Az állandó papi tized
A papi tized különbözött a fentebb említett két tizedtől. A király tizedétől és a második tizedtől eltérően a papi tized egészen az evangélium küldetésének befejezéséig érvényben marad. Akkor majd minden nép látni fogja, hogy Isten népe áldott nép (Mal 3:10), és sokan lesznek ezen népek közül, akik elfogadták az üdvösség boldog hírét (Mt 28:19).
A papi tized a lévitai rendszertől különálló gyakorlat, és Melkisédek papságának – Jézus papságának – részét képezi (1Móz 14:18–20; Zsid 7:1–12).
Mi több, nincs bibliai referencia, mely a papi tized gyakorlatának végére utalna. Zsid 7:12 verse nem a tized-visszafizetés rendszerének végéről szól, hanem a léviták papsága törvényének végéről, amelyet Melkisédek papsága követett (Zsid 7:12–15). A szombat megtartására, az imádatra és a kapcsolatok ápolására vonatkozó kötelezettségekhez hasonlóan a tizedfizetés kötelezettsége is fennmaradt mindazok számára, akik elfogadják az Isten által felajánlott szövetséget.
Hat elvet, illetve gyakorlatot különböztetünk meg a tizedfizetéssel
kapcsolatban:
1.    Minden tizedet a „tárházba” kellene elhozni. A papi tized célja min­dig is kizárólag a papi szolgálat támogatása volt (1Móz 14:18–20; 3Móz 27:30–34; 4Móz 18:21–24; Mal 3:8–10).
2.    Az ókori közel-keleten ritkaságszámba ment a pénz, ezért van kihangsúlyozva, hogy a tizedet és az adományokat tárgyi javak és állatok formájában vitték el a szentélybe.
3.    A tized doktrínája a teljes Szentíráson alapszik, nemcsak a lévitai korszakban keletkezett szövegeken. A Biblia tizedre vonatkozó első feljegyzéseiből az derül ki, hogy a tized elve „mindenre” kiterjed (1Móz 14:20; 28:22), minden jövedelemre és vagyonra.
4.    Ha figyelembe vesszük a gyülekezés sátoránál vagy a templomban lévő tárhely nagyságát, nem lenne életszerű az az elképzelés, hogy az Izrael teljes népességének tizedét jelentő vagyoniés állatállomány elfért volna benne.
5.    Mi több, a mezőgazdasági termékekre és az állatokra vonatkozó bibliai referenciák mindössze a legáltalánosabb termékekre utalnak. Ha valaki úgy akarta, ezeket a termékeket pénzre válthatta (1Móz 14:20; 28:22. Lásd: Fred Skolnik és Michael Berenbaum, 19. köt., 736–737. o.; továbbá 1. köt., 47–48., 83., 139. o.; 8. köt., 254., 313–314. o.).
6.    A mezőgazdasági termékekből szolgáltatott tizedre vonatkozó bibliai szakasz meghatározza, hogy ezek a tételek pénzre válthatóak voltak, a szent dolgok kiváltására vonatkozó törvény értelmében (3Móz 27:31). Ebben az esetben ki kellett fizetni a kiváltott tizedet képező javak ellenértékét, továbbá illetékként ennek az összegnek az ötödét a szentély pénznemében, siklusban (3Móz 27:8–12, 19, 25, 31). A szent dolgok és a tized értékének felmérését a pap végezte (3Móz 27:8, 12), még mielőtt a tizedet kiválthatták (3Móz 27:31).

Bruttó és nettó
A Biblia szempontjából tizedet minden olyan „áldásból” fizetni kellett, aminek hozadéka jövedelem volt, anélkül hogy utalás történne arra, hogy a bruttó vagy a nettó összegből fizetendő a tized. Az „áldás” szó magába foglalhatja a „gazdagság” és az „ajándék” fogalmát, mivel minden, amit kapunk, ajándék Isten részéről (5Móz 16:17; 28:8). Következésképpen a tizedet abból az egészből kellene kiszámítani, amivel Isten megajándékozott minket.
„Jövedelem” és „vagyon” – ez a két szó a már felgyűlt pénzösszeg vagy tárgyi vagyonállomány további gyarapodását jelenti, következésképpen tizedet kell fizetni belőle, legyen szó ajándékról, örökségről, havi fizetés­ről, osztalékról, vagy bármely talált értékről. Ezek mellett azonban olyan áldásokban is részesülünk, amelyek nem anyagi jellegűek, és ezek is hálára köteleznek az Úr jósága iránt.
A héberben az Ábrahám gazdagságát jelölő kifejezés a rekus (1Móz 14:16, 20–21). A pátriárka tizedet fizetett a gazdagságából, amelybe beletartoztak az állatok, a táplálék, az arany, az ezüst és a ruházat, amelyek át nem ruházható javak voltak, s amelyekkel azelőtt nem rendelkezett, tehát vagyongyarapodásról beszélhetünk. Ebből levonhatjuk a következtetést, hogy a tized kiszámítása az anyagi nyereség minden tételére vonatkozik.
„Minden jövedelmünk tizede az Úré. Ő különítette el azt magának, hogy vallásos céllal használja fel, a tized tehát szent. Ennél kevesebbet nem fogadott el semmilyen vallásos rendszerben” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship, 67. o.).

A tárház/kincstár
A tárház vagy kincstár többet jelent egyszerű tárhelynél, raktárnál. A „tárház” a szentély adminisztratív és pénzügyi vagyonkezelő rendszere volt, amely Ezékiás idejében – az előző hitehagyott királyok uralkodását követően – folytatta működését (2Krón 31). Ugyanezt a rendszert a későbbiekben Nehémiás eredeti formájában helyreállíttatta (Neh 10:38– 39; 12:44; 13:5, 12–13).
A szentély működési rendszerében „gondviselők” is szolgáltak, ők kezelték a speciális adományokat (terumah), a megszentelt dolgokat és a behozott tizedet, amelyeket a lévitáknak és a papoknak szántak (2Krón 31:12–13). Továbbá volt egy másik gondviselő csoport, amely az önkéntes adományokkal (nedabah) és a „szentek szentjének áldozatával” foglalkozott (2Krón 31:14).
A tized kizárólagos célja a szolgálók – a léviták és a papok – támogatása volt (4Móz 18:21–28; Neh 10:37–39; Mal 3:10). Ez az Isten által megszentelt rendszer körülbelül 1400 éven keresztül működött az Ótestamentum korában.
Habár sokan közülünk iparosodott társadalomban élünk, az Isten által meghatározott „tárház” elve ma is érvényben van, és megkönnyíti az intézményi egységet és az anyagi források méltányos szétosztását, hogy az evangélium helyi és világszinten is hirdetve legyen.
A tárházban egymástól elkülönített terek voltak, az egyikben a tizedet, a másikban az adományokat tárolták. E rendszernek köszönhetően elke­rülhető volt az az áldatlan helyzet, hogy a papi tizedet helytelenül a hitközösség általános kiadásainak fedezésére használják.
Napjainkban, akárcsak a múltban, lényeges, hogy a hívő meghatározza pénzügyi adományának természetét, és megjelölje, hogy tizedről vagy adományról van szó. Ez a beazonosítás lehetővé teszi a kincstárnokok számára a helyes elosztást: a tizedet a szolgálattevők kifizetésére, az adományokat pedig az egyéb költségek fedezésére fordítják, mindezt a bibliai elvek értelmében.

 
A Biblia rámutat arra, hogy a tizedfizetés az Isten-imádat és az Úrral való kapcsolat fontos része (Mal 3:7–8). A csoport tagjainak nem kellene meglepődniük azon, hogy a tized terén tanúsított hűség vizsgálat tárgya lesz az ítéletkor, és az eredmény vagy áldás, vagy pedig átok lesz (Mal 3:9–11). A lelkiismeretes tizedfizetés „megnyitja az egek csatornáit”, amelynek nyomán olyan áldások áradnak ránk, amelyeknek mértéke felkelti a környező népek figyelmét (Mal 3:12).
A tized visszafizetése hogyan erősíti meg a csoport tagjainak kapcsolatát
Istennel, és miként járul hozzá az evangélium világszéles hirdetéséhez? Kérd meg a csoportod tagjait, hogy gondolkodjanak el az ókori Izrael ta­
pasztalatán. Milyen anyagi és lelki veszteségeket gerjeszthet a tizedfize­
tésben és adakozásban tanúsított hűtlenség az egyház tagjainak életében egyénenként és közösségként?
„Isten azt kéri tőlünk, hogy minden dolog Adományozójaként ismerjük el Őt. […] Ez az Isten által kijelölt út az evangelizáció előrehaladásához” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship, 65. o.).
Ábrám visszafizette a tizedet, miután Melkisédek kijelentette Istenről:
„Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld Teremtőjétől.” Milyen fontos okot találhatunk a tized visszafizetésére ebben a kijelentésben?
Isten annyira fontosnak tartotta a tizedet, hogy Ábrahám történetébe, Jákobbal kötött szövetségébe, Izrael népének életébe és Jézus Melkisédek által képviselt szolgálatának leírásába is belefoglalta. Beszélgessetek erről a csoportban!