Az étel-víz meglepetés

Kulcsgondolat

Isten gondot visel rólunk.

A tanulmány alapja

2Mózes 16-17. fej., Pátriárkák és próféták, 291–302. o.

Isten népe lassan menetelt a forró, poros sivatagban. Tip, top, top. Nem örültek (sóhaj). Melegük volt! Éhesek voltak! A sivatagban nem voltak veteményeskertek, sem piac, ahol élelmiszert vásárolhattak volna. Egyszer csak megálltak: „Szükségünk van élelemre! Szükségünk van vízre!” (2Mózes 16:3). Zúgolódtak, zsémbelődtek Mózesnek (vágjunk duzzogó arcot). Egyre csak duzzogtak és elégedetlenkedtek (vágjunk duzzogó arcot). A népnek azonban nem kellett volna zsörtölődnie, mert Isten gondoskodott róluk. Reggel, amikor felkeltek, csodálkozva dörzsölték álmos szemüket. Apró, fehér, hóhoz hasonló gömböcskék borították a földet. Mi lehet ez? – tűnődtek. Mózes mosolygott: étel volt. Isten kenyérhez hasonló táplálékot küldött nekik a mennyből (mutassunk fel). Mint az eső, úgy hullott alá az égből (mozgassuk ujjainkat, mint az eső). Köszönjük, Isten! Felszedték és megkóstolták. Nyami – nagyon ízletes volt. Édes, mint a méz. Mannának nevezték. Az emberek megnyalták kiszáradt ajkukat. A sivatag ezen részén nem volt ivóvíz. Tip, top, top. Lassan elindultak. Nehéz munka volt hátukon cipelni minden holmijukat és sátraikat is. A tehenek is szomjasak voltak. (Múúú!) A juhok is. (Beee!) Isten tudta, hogy mindannyiuknak szüksége van vízre. Amikor egy sziklás helyen megálltak, Isten azt mondta Mózesnek, hogy botjával üssön a sziklára. És a kőből hirtelen friss, hideg forrás fakadt, amely vízesésként zúdult alá lábuk előtt. Liccs, loccs, loccs! Az emberek ujjongtak! Nem szomjaznak többé. Isten az Ő jóságából adott nekik vizet. Isten úgy szerette népét, mint ahogy egy újdonsült anyuka vagy apuka a kisbabáját. (Játsszuk el, hogy egy kisbabát tartunk karjainkban.) Gondoskodó szeretetével be akarta tölteni szükségleteiket. Ételt, és vizet adott nekik. Isten tudja, mire van szükségünk, és szeret gondoskodni rólunk. (Mondjuk együtt) Köszönjük, Istenünk, hogy Te gondot viselsz rólunk.

Játsszunk!

Válasszuk ki a csodálatos mannahullás vagy a sziklából fakadó víz pillanatát, és alkossunk egy jelenetet, amelynek segítségével mondjuk el a gyermeknek, hogy Isten szereti megadni gyermekeinek mindazt, amire szükségük van. A manna jelenetéhez kockákból, játékokból vagy plüssállatokból kialakíthatunk egy tábori színteret a sivatagban. Válasszunk ki egy egyszerű fehér ételt mannának, mint főtt rizs, puffasztott rizs, vagy apró sóskeksz. Szórjuk szét mindenhova, majd szedjük össze, és amennyiben a körülmények megfelelőek, fogyasszuk is el. A sziklából fakadó víz jelenetéhez használjuk az udvart, vagy a homokozót. Természeti tárgyakból állítsuk fel a sivatagban menetelő izraelitákat. Gallyakból és levelekből készíthetünk apró sátrakat is a figuráknak. Keressünk egy nagyobbacska követ, amelyre Mózes egyszer ráüthet a botjával, hogy vizet fakasszon. Egy pohárból vagy locsolókannából öntsünk vizet a kőre. Beszéljünk Istennek ezen elképesztő csodájáról.

Kutassunk!

Menjünk ki a szabadba, és végezzünk mindenféle mozgásformákat: szaladgálás, ugrálás, stb. Amikor a gyermek kimelegedett és inni szeretne, kínáljuk meg egy pohár frissítő vízzel. Mondjuk el a gyermeknek, hogy az izraelitáknak pont olyan melegük volt, és pont úgy szomjaztak, mint ő most. Isten adott nekik vizet, mert szerette őket, és gondoskodott róluk. Isten rólunk is gondot visel.

Kapcsolódjunk!

A hét egyik napján készítsünk kis darabokra vágott mézeskenyér-, vagy keksznasit. Beszélgessünk arról, milyen ízű lehetett a manna, és mennyire csodálkozhattak az izraeliták, amikor először meglátták.

Imádkozzunk!

Állítsunk össze együtt egy listát arról, hogyan gondoskodik rólunk Isten (pl. étel, ital, lakás, szerető család, stb.). Rajzoljuk le mindegyiket. Rögzítsük a listát a hűtőszekrényre, és adjunk hálát Istennek ezekért a családi áhítatkor.

Mennyire könnyű az izraeliták vándorlására visszatekintve hitetlenkedve eltűnődni azon, hogyan is felejthették el olyan gyorsan Isten vezetését. Látták Őt a felhőben és a tűzben, a reggeli manna csodájában. Mindezek ellenére panaszkodtak és kételkedtek gondviselésében. Mi biztos nem lettünk volna ilyenek! És mégis, mi is elfelejtjük, hogy Isten a szeretet. Szem elől tévesztjük, hogy Isten, Aki tegnap is szeretett, ma, holnap, és mindenkor gondoskodik rólunk. Elfelejtjük a hálaadást és a dicsőítést, hogy azokat Ő bizalommá növelje szívünkben. Amikor nem keressük Istent, a figyelmünket gondjainkra, teendőinkre, kéréseinkre, feszültségeinkre és szenvedésünkre irányítjuk. És igen, mi is panaszkodunk, és ezen a talajon burjánzik a kétely és a bizalmatlanság. „Tulajdonképpen miért is lennénk hálátlanok és bizalmatlanok Isten iránt? Jézus Krisztus a mi barátunk, és az egész menny érdekelt a jólétünkben. Aggodalmaskodásunk és félelmünk a jövőtől megszomorítja Isten Szentlelkét.” (Pátriárkák és próféták, 294. o.) Isten, a mi mindenhol jelenlevő Atyánk, mindig kedves és hűséges. Nem feledkezik meg rólunk, és betölti szükségleteinket. Megbocsátja panaszkodásunkat, és szeretettel vezet az Ígéret Földje felé, így biztatva: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és lelketek nyugalmat talál. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Máté 11:28-30)