Isten népe lassan menetelt a forró, poros sivatagban. Tip, top, top. Nem örültek (sóhaj). Melegük volt! Éhesek voltak! A sivatagban nem voltak veteményeskertek, sem piac, ahol élelmiszert vásárolhattak volna. Egyszer csak megálltak: „Szükségünk van élelemre! Szükségünk van vízre!” (
2Mózes 16:3). Zúgolódtak, zsémbelődtek Mózesnek (vágjunk duzzogó arcot). Egyre csak duzzogtak és elégedetlenkedtek (vágjunk duzzogó arcot). A népnek azonban nem kellett volna zsörtölődnie, mert Isten gondoskodott róluk.
Reggel, amikor felkeltek, csodálkozva dörzsölték álmos szemüket. Apró, fehér, hóhoz hasonló gömböcskék borították a földet. Mi lehet ez? – tűnődtek. Mózes mosolygott: étel volt. Isten kenyérhez hasonló táplálékot küldött nekik a mennyből (mutassunk fel). Mint az eső, úgy hullott alá az égből (mozgassuk ujjainkat, mint az eső). Köszönjük, Isten! Felszedték és megkóstolták. Nyami – nagyon ízletes volt. Édes, mint a méz. Mannának nevezték.
Az emberek megnyalták kiszáradt ajkukat. A sivatag ezen részén nem volt ivóvíz. Tip, top, top. Lassan elindultak. Nehéz munka volt hátukon cipelni minden holmijukat és sátraikat is. A tehenek is szomjasak voltak. (Múúú!) A juhok is. (Beee!) Isten tudta, hogy mindannyiuknak szüksége van vízre.
Amikor egy sziklás helyen megálltak, Isten azt mondta Mózesnek, hogy botjával üssön a sziklára. És a kőből hirtelen friss, hideg forrás fakadt, amely vízesésként zúdult alá lábuk előtt. Liccs, loccs, loccs! Az emberek ujjongtak! Nem szomjaznak többé. Isten az Ő jóságából adott nekik vizet.
Isten úgy szerette népét, mint ahogy egy újdonsült anyuka vagy apuka a kisbabáját. (Játsszuk el, hogy egy kisbabát tartunk karjainkban.) Gondoskodó szeretetével be akarta tölteni szükségleteiket. Ételt, és vizet adott nekik. Isten tudja, mire van szükségünk, és szeret gondoskodni rólunk. (Mondjuk együtt) Köszönjük, Istenünk, hogy Te gondot viselsz rólunk.