A tanítványok képzése (II.)

E heti tanulmányunk: 1Mózes 1:27; 2:24; Ézsaiás 11:1-16; Márk 10; Róma 6:1-11; Galata 4:1-2

Ezen a héten Márk 10. fejezetével foglalkozunk, annak a szakasznak a befejező részével, amelyben Jézus a kereszthalálára készülve beszél a tanítványaival. A fejezetnek legalább a fele a tizenkettővel foglalkozik, a többi pedig olyan témákkal, amelyek fontosak a tanítványsággal kapcsolatban, de mások fogalmazták meg azokat, akik találkoztak Jézussal. A farizeusok vitatkoztak vele a válás kérdéséről. A szülők odavitték hozzá a gyermekeiket, hogy áldja meg őket. A gazdag ifjú az örök életről kérdezte, a vak látást kért tőle.
Márk evangéliumának ebben a fejezetében fontos tanításokat találunk arról, hogy mit jelent Jézus követése, különösen itt és most, az életünkben: házasság, gyerekek, hogyan viszonyuljunk a gazdagokhoz, valamint mi az ára Jézus követésének. Ezek után jön a második vak férfi meggyógyítása (Mk 10:46-52; vö. 8:22-26), mint a szakasz záró „könyvtámasza”, egy szép példa arra, hogy mi az ára Jézus követésének, továbbá hová vezet az Ő útja.
Ezek a tanítások készítik fel Jézus követőjét a tanítványsággal járó kihívásokra – igaz volt ez kétezer éve, mint ahogy most, a 21. században is az.

EGW idézet

Milyen tisztelettel tekintett munkássága során Jézus az emberi életre! Nem királyként jelent meg az emberek között, nem igényelte a tömegek figyelmét, hódolatát vagy szolgálatát, hanem úgy jött, mint aki szolgálni akar, hogy fölemelhesse az emberiséget. Kijelentette, hogy nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon… Bárkivel is találkozott, olyan embert látott benne, akinek emberi kedvességre van szüksége. Közülünk sokan akarunk szolgálni másoknak, olyanoknak, akiket tisztelünk, miközben elmegyünk azok mellett, akiket általunk Krisztus áldásban részesíthetne, ha nem lennénk annyira ridegek, szeretetlenek és önzők, és ha nem tartanánk ezeket az embereket méltatlannak az odafigyelésünkre. […]
„Legyetek annakokáért követői az Istennek mint szeretett gyermekek: és járjatok szeretetben, miképpen Jézus Krisztus is szeretett minket, és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul.” (Eféz 5:1–2) A szeretetnek erre a szintjére hívattunk el. Ezt a szeretetet nem szennyezte be az önzés. – Our High Calling, 176. o.

Tanítványainak Krisztus a legfontosabb tanítást adta arra vonatkozóan, hogy milyen tanítványoknak kellene lenniük. „Abban az országban, amelyet megalapítani jöttem – mondta –, nem lesz elsőbbségért folyó harc. Ti mindannyian testvérek vagytok. Az országomban minden szolgám egyenlő. Ott csak az alázat és a másokért végzett szolgálat nagyságát ismerik el. Aki megalázza magát, felmagasztaltatik, aki pedig felmagasztalja magát, megaláztatik. Aki másokért igyekszik szolgálni, és áldozatot hozva megtagadja önmagát, olyan jellemtulajdonságokat nyer, amelyek méltóvá teszik őt Isten színe előtt, és fejlődni fog ismeretben, igazi türelemben, megértésben, jóságban és együttérzésében. Isten országában ezek vannak a főhelyen.”
Az ember Fia megalázta magát, és Isten szolgájává lett. Önmagát megalázta, és egészen a halálig feláldozta, hogy szabadságot és életet adjon, és helyet készíthessen az ő országában azoknak, akik hisznek benne. Életét adta megváltásként sokakért. Az elsőbbségért harcolók számára ennek az áldozatnak elégségesnek kellene lennie ahhoz, hogy elkezdjenek szégyenkezni a magatartásuk miatt. – This Day With God, 356. o.

Aki hisz Krisztusban, alázatosan jár vele… Arra törekszik, hogy segítsen, áldást hozzon és megerősítsen lelkeket, és az angyalokkal együtt munkálkodva szolgál az üdvösség örökösei érdekében. Jézus a kegyelmében, bölcsességében és igazságában részesíti őt, hogy áldás lehessen mindazok számára, akikkel kapcsolatba kerül. Az ilyen szolgálattevők minél alázatosabban tekintenek önmagukra, annál több áldást nyernek Istentől, mivel az ajándék nem magasztalja fel őket, hanem arra használják az az áldásokat, hogy továbbadják másoknak.
A szolgáló angyalok Isten trónjától kapják az utasításokat, hogy együtt munkálkodjanak az emberi eszközökkel. Krisztus kegyelmében részesíti szolgáit, hogy továbbadhassák embertársaiknak. – Manuscript 165, 1898. december 13.
 

1. Olvassuk el Mk 10:1-12 szakaszát, valamint 1Móz 1:27 és 2:24 verseit! Milyen csapdát rejtett a farizeusok válással kapcsolatos kérdése? Mit akart Jézus tanítani a válaszával?

Ebben a szakaszban a farizeusok megkérdezték Jézust, szabad-e a férfinak elbocsátani a feleségét. A farizeusok törvényesnek tartották a válást. A kérdés igazából az volt, hogy milyen alapon lehet elválni. Sámmáj iskolája szigorúbb volt: csak a meddőség, az anyagi és érzelmi elhanyagolás vagy a házasságtörés esetét tekintették jogalapnak. Hillél iskolája elnézőbben, szinte bármiért engedélyezte a válást, noha annak kimondása bonyolultabb volt, ami lassította a folyamatot. Tehát kicsit furcsa, hogy miért ilyen burkoltan tették fel a kérdést: Szabad-e elválni? A kérdés mögött tulajdonképpen az a terv húzódott meg, hogy Jézust szembeállítsák Heródes Antipással, a Jordántól keletre lévő régió kormányzójával, ahol Jézus akkor tartózkodott. Antipás elvált ember volt, később Heródiást, a fivére feleségét vette el. Heródes azért fejeztette le Keresztelő Jánost, mert megfeddte törvénytelen viszonyáért (lásd Mt 14:1-12).
Jézus elhárította a támadást, amikor megkérdezte a farizeusoktól, hogy mit hagyott meg Mózes ezzel kapcsolatban. A farizeusok válaszukban 5Móz 24:1-4 szakaszára utaltak, amely egy konkrét esetet taglalt a válás utáni újraházasodás kérdésében. Az izraeliták között Mózes napjaiban már gyakorlat volt a válás. Az 5Mózes 24. fejezetében említett törvény védelmet nyújtott a nőknek, Jézus korában viszont Hillél iskolája már elferdítette ezt a rendelkezést, szinte bármilyen okkal megkönnyítve a válást. Így a nők védelmére alkotott törvény már inkább a férfiaknak segített, hogy könnyedén eldobhassák a feleségüket.
Ahelyett, hogy megvitatta volna velük 5Mózes 24. fejezetének esetjogát, Jézus visszautalt Isten eredeti tervére a házassággal kapcsolatban (1Mózes 1-2). Megjegyezte, hogy kezdetben Isten férfit és nőt (1Móz 1:27), két személyt teremtett. Azután idekapcsolta 1Móz 2:24 versét, miszerint a férfi elhagyja atyját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Az egységnek ez a fogalma az alap, Jézus erre utalva erősítette meg és ismerte el a házassági köteléket. Amit Isten egybeszerkesztett, azt ember ne válassza el.
 

Mit tehet a gyülekezetünk a tagok házasságának erősítéséért? Hogyan tudunk segíteni azoknak, akiknek már széthullott a családja?

EGW idézet

Amikor a farizeusok később megkérdezték Jézust a válás törvényességéről, az Úr a házasság intézményére terelte figyelmüket, amint azt Isten a teremtéskor elrendelte. „Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg nektek, hogy feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettől fogva nem így volt.” (Mt 19:8) Jézus Éden áldott, boldog napjaira hívta fel a figyelmüket, amikor Isten mindent „igen jó”-nak jelentett ki. Az Úr akkor vezette be a szombatünneplést, akkor alapozta meg a házasságot Isten dicsőségére és az emberiség áldására. Akkor hirdette ki a házasság törvényét Ádám gyermekei számára, amikor házasságban kapcsolta össze a szent pár kezét mondván: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté” (1Móz 2:24), így jelentve be a házasság törvényét Ádám utódai számára egészen az idők végéig. Amit az örökkévaló Atyajónak jelentett ki, az a legmagasztosabb áldás és legmagasabb növekedés törvénye az ember számára. – Gondolatok a hegyibeszédről, 63. o.

Jézus azért jött e világra, hogy helyreigazítsa a hibákat, és visszaállítsa Isten erkölcsi képmását az emberben. A házassággal kapcsolatban rossz felfogás alakult ki Izrael tanítóinak elméjében. A házasság intézményét eredménytelenné tették. A férfiak szíve annyira megkeményedett, hogy már a legjelentéktelenebb ürüggyel is el akartak válni a feleségüktől, vagy ha úgy döntöttek, akkor a feleséget elszakították a gyermekeitől, és elküldték. Ezt nagy megszégyenítésnek tekintették, mely a legnagyobb szenvedést jelentette az eltávolított nő számára.
Krisztus eljött, hogy a gonoszságokat helyreigazítsa. Az első csodáját egy menyegző alkalmával tette. Ezáltal jelentette ki a világnak, hogy a házasság, ha tisztán és szeplőtlenül megőrizzük, szent intézmény. – Boldog otthon, 341. o.

Isten maga adott társat Ádámnak. Ő szerzett neki „segítőtársat” – neki megfelelő segítőt, hozzá szabott társat, aki egy lehetett vele szeretetben és megértésben. Isten Évát egy bordából teremtette, amelyet Ádám oldalából vett ki, jelezve, hogy nem uralhatja fejként Ádámot, nem taposhatja lábbal őt mint alsóbbrendűt, hanem mellette kell állnia mint vele egyenlő, akit Ádám szeret és véd. Az ember része, második énje volt, csont a csontjából és hús a húsából, tanúsítva azt a szoros egységet és szerető ragaszkodást, amelynek e kapcsolatban meg kell lennie. […]
Isten adta össze az első házaspárt. Ennek az intézménynek a szerzője tehát a világegyetem Teremtője. „Tisztességes [...] a házasság.” (Zsid 13:4) Ez volt Isten egyik első ajándéka az embernek, és ez egyike annak a két intézménynek, amelyet Ádám a bukás után magával vitt az Éden kapuin túlra. Amikor az ember felismeri és követi a mennyei elveket ebben a kapcsolatban, a házasság áldás: őrzi az emberiség tisztaságát és boldogságát, kielégíti az ember társas igényét, nemesíti fizikai, értelmi és erkölcsi természetét. – Pátriárkák és próféták, 46. o.
 

2. Olvassuk el Mk 10:13-16 verseit! Mit tett Jézus azokért, akik odavitték hozzá a gyerekeket?

Az ókori világban kívánatosnak tartották, hogy sok gyermek szülessen, de a szülés és a gyermekkor egyáltalán nem volt egyszerű. Modern orvosi ellátás nélkül nagy volt az egészségügyi kockázat az anyák számára a szülésnél, majd az újszülöttek, csecsemők és kisgyermekek esetében. Sok kultúrában tradicionális gyógymódokkal, amulettekkel próbálták az érintetteket megvédeni az ellenséges erőktől.
Fontosnak tartották a nagy családot, a gyerekek társadalmi státusza mégis alacsony volt, lényegében, mint a rabszolgáké (Gal 4:1-2). A görög-római világban kitették, magukra hagyták, vagy a folyóba dobták a testi hibával születetteket vagy a nem kívánt gyerekeket. A fiúkat többre tartották a lányoknál; előfordult, hogy a lánygyermekeket kint hagyták a szabadban, hogy a természet erői végezzenek velük. Néha a magukra hagyott kisbabákat megmentették, de csak azért, hogy rabszolgának neveljék, vagy eladják őket.
Márk 9. fejezetében a tanítványok valószínűleg nem értették Jézus tanítását arról, hogy úgy fogadják Isten országát, mint egy kisgyermek (Mk 9:33-37). Rászóltak azokra, akik Jézushoz vitték a gyermekeiket, hogy áldja meg őket. Talán arra gondoltak, hogy a Mesternek nincs ideje ilyen apró-cseprő dolgokra. Tévedtek. Jézus ezt rossz néven vette. Márk evangéliumában sok helyen olvassuk, hogy meglepően reagált az emberek szavaira vagy tetteire. Fontos tanítás rejlik abban, hogy szigorúan rászólt azokra, akik távol akarták tartani tőle a gyerekeket. Miért? Mert övék a mennyeknek országa, amit gyermeki lelkülettel, szemlélettel kell befogadni – valószínűleg így utalt az Istenbe vetett egyszerű, fenntartás nélküli hitre.
„Ne tüntessétek fel hamis színben Jézust keresztényietlen jellemetekkel! Hideg, kemény magatartásotokkal ne tartsátok távol a kicsinyeket tőle! Sose érezzék azt, hogy a menny kellemetlen hely lenne számukra, ha ti is ott lennétek! [...] Ne keltsétek bennük azt a hamis benyomást, hogy Krisztus vallása örömtelen vallás, és hogy a Megváltó mellett le kell mondaniuk mindarról, ami az életet örömteljessé teszi” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó, 26. o.)!
 

Hogyan mutathatjuk be Jézust igazán a körülöttünk élő gyerekeknek?

EGW idézet

Krisztus idejében az anyák hozzá vitték a gyermekeiket, hogy kezét rájuk téve áldja meg őket. E cselekedetük által nyilvánították ki hitüket Jézusban és szívük szorongó félelmét a gondjaikra bízott kicsinyek jelenlegi és jövőbeli jólétéért. […]
Amikor az anyák előrehaladtak a poros országúton, és a Megváltóhoz közeledtek, Ő látta akaratlanul kicsorduló könnyeiket és remegő ajkukat, miközben halk imát rebegtek gyermekeikért. Hallotta tanítványainak dorgáló szavait is, és azonnal visszavonta a rendelkezésüket. Szerető, hű szíve nyitott volt a gyerekek fogadására. Egyiket a másik után vette karjába, és megáldotta őket, miközben az egyik gyermek keblére dőlve mélyen elaludt. Jézus bátorító szavakat szólt az édesanyákhoz munkájukkal kapcsolatban. Ó, mily nyugalom szállt a lelkükre! Milyen örömmel gondoltak Jézus jóságára és kegyelmére, mikor visszagondoltak erre az emlékezetes alkalomra! Kedves szavai eltávolították a terhet a szívükből, és új reményt és bátorságot ébresztettek bennük. Így minden fáradtságérzetük elmúlt. – Boldog otthon,
273. o.

Krisztus, a mennyei Fenség így szólt: „Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa.” A gyermekeket nem küldte a tanítókhoz, sem a farizeusokhoz, mert tudta, hogy ezek az emberek csak arra tanítanák a kicsinyeket, hogy vessék meg a legjobb Barátjukat. Azok az édesanyák, akik Jézushoz vitték a gyermekeiket, jót tettek… Engedjétek, hogy az édesanyák most is Krisztushoz vigyék a gyermekeiket. Hagyjátok, hogy az evangélium szolgái karjukba vegyék a gyerekeket, és megáldják őket Jézus nevében. A szeretet legkedvesebb szavaival szólítsák meg a kicsinyeket, hisz Jézus is karjába vette nyája báránykáit, és megáldotta őket. – The Review and Herald, 1896. március 24.

Az anyák menjenek Jézushoz a gondjaikkal! Elegendő kegyelmet kapnak tőle gyermekeik neveléséhez. Minden anya számára, aki terheit a Megváltó lábához akarja lerakni, nyitva állnak a kapuk. Aki ezt mondta: „Engedjétek, hogy a kisgyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket” (Lk 18:16), ma is hívja az anyákat: vezessék hozzá gyermekeiket, hogy megáldja őket. Az imádkozó anya hite által még az anyja karjában fekvő csecsemő is a Mindenható árnyékában nyugodhat. Keresztelő Jánost születésétől kezdve betöltötte a Szentlélek. Ha közösségben élünk Istennel, mi is várhatjuk, hogy a legelső percektől fogva az isteni Lélek formálja a kicsinyeinket. – Jézus élete, 512. o.
 
Amikor e gyerekek Jézushoz jönnek, elfogadják tanácsát és áldását, elméjükbe vésik képmását és kegyelmes szavait, hogy az sohase semmisüljön meg. Krisztusnak e cselekedetéből meg kell tanulnunk, hogy a fiatalok szíve a legfogékonyabb a kereszténység tanításai iránt, ezért könnyen befolyásolhatók a kegyességre és erényre, mivel a kapott benyomásokat szilárdan megtartják. – Boldog otthon, 275. o.
 

3. Olvassuk el Mk 10:17-31 szakaszát! Milyen fontos elveket tár fel ez az igeszakasz a hitről és a tanítványság áráról mindenkinek, gazdagoknak és szegényeknek egyaránt?

A férfi magatartása a Jézus iránti őszinteségről és tiszteletről tanúskodik. Odafut hozzá, leborul előtte és felteszi a kérdést, ami elengedhetetlen mindenki végső sorsa szempontjából: „Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem” (Mk 10:17)? Válaszában Jézus a Tízparancsolat második kőtáblájára utal. A férfi újra bizonyítja idealizmusát, amikor azt mondja, hogy ezeket gyermekségétől fogva mind megtartotta.
A négy evangélium közül egyedül Márk jegyzi meg, hogy Jézus megkedvelte az ifjút. Azonban próbára tette az őszinteségét, amikor arra kérte, hogy adja el mindenét, és kövesse Őt. A férfi letörten távozott, mert nagy vagyona volt. Valójában nem tartotta meg a parancsolatokat, az elsőt biztosan megszegte azzal, hogy valamit Isten elé helyezett az életében. A vagyona volt a bálványa. Jézus kifejtette: a gazdagság rendkívül megtévesztő, annyira, hogy még egy nagytermetű állat, például a teve is könnyebben átférne a tű piciny lyukán, mint ahogy egy gazdag ember bejuthat a mennyek országába.
A tanítványokat megdöbbentették Jézus szavai, eltöprengtek azon, hogy vajon ki üdvözülhet. Jézus ekkor mondta el a csattanót: „Az embereknél lehetetlen, de nem az Istennél; mert az Istennél minden lehetséges” (Mk 10:27).
Mk 10:27 gyönyörű gondolatával zárulhatna is a történet, vagyis hogy saját erődből nem juthatsz be a mennybe, az üdvösséghez Isten kegyelmére van szükséged. Ám ekkor Péterből kirobbant, hogy ő és a barátai mindent elhagytak Jézusért. Jézus azt felelte, hogy amit az ember elhagy az Ő követéséért, az mind semmi ahhoz képest, amit megnyer már most és „a jövendő világban” (ÚRK).
A lényeg az, hogy Krisztus halála törli el az ember bűnét, majd pedig kegyelme és feltámadása ad erőt a parancsolatainak való engedelmességhez.
 

Olvassuk el Róm 6:1-11 szakaszát! Hogyan mutatnak rá ezek az igeversek Isten kegyelmének valóságára az életünkben, egyrészt a megigazításban, másrészt abban, hogy újjáteremt bennünket Krisztusban?

EGW idézet

Amikor egy fiatalember Krisztushoz jött és megkérdezte tőle, mit kell tennie, hogy örök élete legyen, Krisztus azt mondta neki, hogy tartsa meg a parancsolatokat. A fiatalember így válaszolt: „Ezt mind megtartottam.” (Mt 19:20) Az Úr most meg akarta értetni vele a dolog lényegét. „Mi fogyatkozás van még bennem? Én tökéletes vagyok” – gondolta magáról ez a férfi. Nem látta át, hogy van egy hibája, ami az örök életét veszélyezteti. Krisztus azonban rátapint szívének bűnös foltjára, és így szól: „Ha tökéletes akarsz lenni… jöjj és kövess engem.” (Mt 19:21) Mit tett erre az ifjú? Nagyon szomorúan eltávozott, mert nagy vagyona volt. Nos, ez a fiatalember egyáltalán nem tartotta meg a parancsolatokat. El kellett volna fogadnia Jézus Krisztust Megváltójának, és meg kellett volna ragadnia az ő igazságot. S amikor már övé Krisztus igazsága, akkor meg tudta volna tartani Isten törvényét. A gazdag ifjúnak nem lett volna szabad lábbal tipornia a törvényt. Tisztelnie és szeretnie kellett volna, és akkor Krisztus az ő isteni erejével támogatta volna az ő emberi törekvéseit. – Hit, remény, cselekvő szeretet, 70. o.

A zsidók majdnem szem elől tévesztették az Isten ingyen kegyelmét hirdető igazságot. A rabbik azt tanították, hogy Isten pártfogását ki kell érdemelni; és azt remélték, hogy saját cselekedeteikkel megszerezhetik az igazak jutalmát. Istentiszteletük mögött nyerészkedő, haszonleső lelkület húzódott. Ettől a lelkülettől még Krisztus tanítványai sem voltak teljesen mentesek, és a Megváltó minden alkalmat kihasznált arra, hogy ráébressze őket tévedésükre. […]
Jézus nem csökkentette a törvény követelményeit, hanem félreérthetetlenül kijelentette, hogy megtartása az örök élet feltétele. Isten ezt a feltételt szabta meg Ádámnak a bukás előtt is. Az Úr most sem kíván kevesebbet, mint amit az Édenben várt el az embertől: tökéletes engedelmességet, feddhetetlen, igaz életet. A kegyelem kínálta szövetség ugyanazt igényli az embertől, mint az Édenben felállított követelmény: összhangot Isten törvényével, amely szent, igaz és jó. – Krisztus példázatai, 390–391. o.

Az önimádó ember törvényszegő. Ezt akarta Jézus az ifjúval megértetni, és azért próbálta meg, hogy leleplezze szíve önzését. Rátapintott jellemének gyenge pontjára. Az ifjú nem igényelt további felvilágosítást. Bálványt dédelgetett a lelkében. A világ volt az istene. Azt állította, hogy megtartotta a parancsolatokat, de nem ismerte azt az elvet, amely az egész törvény lényege. Nem szerette Istent igazán, sem embertársait. Ezzel a fogyatkozásával egyszersmind hiányzott belőle mindaz, ami Isten országára alkalmassá tehette volna. Az „én”-nek és a világ kincseinek szeretete nincs összhangban a menny elveivel.
Amikor ez az ifjú főember Jézushoz fordult, nyíltságával és komolyságával megnyerte a Megváltó szívét. „Rátekintvén megkedvelé őt.” Jézus ebben az ifjúban olyan valakit látott, aki az igazság hirdetője lehetne. Ezt a tehetséges, előkelő ifjút éppoly szívesen magához fogadta volna, mint szegény halász követőit. – Krisztus példázatai, 392. o.
 

4. Olvassuk el Mk 10:32-45 szakaszát! Miként mutatják ezek az igeversek, hogy a tanítványok továbbra sem értették Krisztus küldetését, sem az Ő követésének jelentését?

Jézus egyre közelebb ért Jeruzsálemhez, és már kezdett beszélni a tanítványainak arról, hogy mi fog ott történni, de ezt nem hitték el, nem is akarták hallani. Jézus feltűnő pontossággal vázolta fel halálát és feltámadását, de az ember könnyen elengedi a füle mellett, amit nem akar hallani. Jakab és János is ezt tette, amikor magánjellegű kéréssel fordult Jézushoz. Jézus kérdésére azt felelték, hogy a jobb és a bal keze felől szeretnének ülni, amikor majd eljön dicsőségben. Igen, könnyen elítélhetjük őket rangéhségük miatt, de ez a két férfi odaszánta magát Jézus szolgálatára, és valószínűleg nem csupán önzés motiválta a vágyukat.
Jézus rá akart világítani, hogy valójában mit is kértek. Megkérdezte tőlük, hogy kiihatják-e az Ő poharát, vagy megkeresztelkedhetnek-e az Ő keresztségével. Az Ő pohara a Gecsemáné kertben és a kereszten való szenvedése (vö. Mk 14:36), keresztsége pedig a halála és a temetése (Mk 15:33-47). Az események párhuzamosak keresztségének leírásával Márk
1. fejezetében.
Jakab és János azonban nem értette. Simán kimondták, hogy igen, képesek rá. Jézus ekkor megjövendölte, hogy valóban ki fogják inni az Ő poharát és meg fognak keresztelkedni az Ő keresztségével. Jakab volt az első apostol, aki mártírhalált halt (ApCsel 12:2), Jánost pedig, a leghosszabb életű tanítványt Pátmosz szigetére száműzték (Jel 1:9).
Hogyan reagált a többi tanítvány Jézus válaszára? Nem túl jól. Mk 10:41 versében a görög szövegben ugyanaz az aganakteó („haragra gerjed”, „felháborodik”) szó fordul elő, mint a 14. versben, amikor Jézus azért haragudott, mert nem engedték hozzá a gyerekeket. Majd Jézus összehívta a csapatot, és elmondta az egyik legmeghatározóbb tanítását. Kifejtette, hogy a pogány uralkodók a saját előnyük érdekében gyakorolják a hatalmukat, Isten országában azonban mások felemelésére és áldására kell azt használni. Isten országának Királyaként Jézus vezet az úton. Hogyan? Úgy, hogy a saját életét adta váltságul – tehát nem éppen úgy, ahogy azt a követői hallani akarták.
 

Mit jelent az, hogy a keresztény mások szolgája legyen? Konkrétan hogyan mutatkozzon meg ez az elv az emberi kapcsolatainkban?

EGW idézet

Jézus Krisztus a tanításaival és példaadásával tökéletes képet nyújtott arról az önzetlen szolgálatról, amely Istentől ered. Isten nem önmagának él. A világ teremtése és minden dolog fenntartása bizonyítja, hogy állandóan másoknak szolgál. „Aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” (Mt 5:45) A szolgálat ezen eszményét az Atya bízta a Fiúra. Jézust állította Isten az emberiség élére, hogy példaadása által tanítsa, mit jelent a szolgálat! Egész életét a szolgálat törvénye alá rendelte. Mindenkinek szolgált, és mindenkinek segített.
Jézus mindig és újból arra igyekezett, hogy ezt az alapelvet tanítványai lelkébe vésse. Amikor Jakab és János elétárták kívánságukat az elsőbbségért, Ő így felelt nekik: „Aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mt 20:26–28) – Az apostolok története, 359. o.
 
Megint másik alkalommal [Jakab és János] anyjuk által azt kérték az Úrtól, hogy országában a két legkiválóbb helyet tölthessék be. A Megváltó így felelt: „Nem tudjátok, mit kértek.” Tényleg közülünk is milyen kevesen értik az ima jelentőségét. Jézus, aki „az előtte levő öröm helyett megvetve a gyalázatot keresztet szenvedett”, jól tudta, hogy milyen áldozat árán nyerhetik el ezt a dicsőséget. Az ő öröme abban állt, hogy saját megaláztatása, halálküzdelme és vérének ontása által lelkeket igyekezett megmenteni. […] Jézus így szólt hozzájuk: „Megihatjátok-e azt a poharat, amelyet én megiszom, és megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem? És mondának: Meg.” Milyen kevés sejtelmük volt arról, hogy mit is jelent ez a keresztség. „És monda nékik: Az én poharamat megisszátok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek, de az én jobb és bal kezem felől való ülést nem az én dolgom megadni.” – Megszentelt élet, 56–57. o.

Az Úr képviselőjévé emeli alázatos szolgáját, aki rábízza magát, aki nem magasztalja föl magát, és nem tartja magát okosabbnak annál, amilyen. Az ilyen ember élő áldozatként szenteli életét Istennek, az Úr pedig elfogadja őt, felhasználja és támogatja a szolgálatban. Istennek az a szándéka, hogy bölcsességét adja az embereknek, hogy azt az ő nevében használják fel. Isten az alázatos, odaszentelt életű munkás által nyilatkoztatja ki magát. […]
Tekintsetek minden egyes rátok bízott képességre szent kincsként, amit fel kell használnotok úgy, hogy mások is megismerhessék a kegyelmet. Ezáltal tesztek eleget az Isten által nektek kirendelt célnak. Az Úr azt várja el, hogy teljes mértékben Jézus Krisztusban elrejtőzve hagyjuk, hogy a dicsőség csak az Istené legyen. – That I May Know Him, 88. o.
 

Néhány kivételtől eltekintve Márk evangéliumának eddig a jelenetéig Jézus azt mondta az embereknek, hogy tartsák titokban a csodáit és a kilétét. Ebben a történetben éppen miután elhagyta Jerikót, az út szélén ülő vak koldus kiáltozni kezd, amikor hallja, hogy Jézus arra megy: „Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam” (Mk 10:47)! A könyv kinyilatkoztatás/titok motívumával összhangban ezúttal a tömeg veszi át a csendre intő szerepét, de sikertelenül próbálják elhallgattatni a lármás koldust. Bartimeus rendületlenül, sőt egyre hangosabban kiabál: „Dávidnak Fia, könyörülj rajtam” (Mk 10:48)! Szavai egyrészt Jézusba, mint Messiásba vetett hitének megvallását jelzik, másrészt bizalmát, hogy Ő képes meggyógyítani. Jézus korában a „Dávid Fia” kifejezéshez két fogalom is társult. Az egyik, hogy az eljövendő király visszafoglalja Izrael trónját (vö. Ézsaiás 11; Jer 23:5-6; 33:15; Ez 34:23-24; 37:24; Mik 5:2-4; Zak 3:8; 6:12), a másik pedig a gyógyítás és az ördögűzés.
Jézus megállt, kérte, hogy hívják oda hozzá a vak embert. Jelentőségteljes, hogy a koldus eldobja a felsőruháját, miközben Jézushoz siet. Jézus idejében a vakok a társadalom legalsó rétegét képviselték az özvegyekkel és az árvákkal együtt. A létminimum alatt éltek, valós veszélyben volt az életük. A köntös, a felsőruha jelenthette a biztonságát. Amikor ledobta magáról, kifejezte hitét, hogy Jézus meg fogja gyógyítani.
Jézus nem okozott csalódást. Az evangéliumokban bárki fordult hozzá segítségért, Ő mindenkit szívesen fogadott. Ugyanazt a kérdést tette fel neki is, mint Jakabnak és Jánosnak Mk 10:36 versében: „Mit akarsz, hogy cselekedjem veled” (Mk 10:51)? A vak koldus habozás nélkül rávágta, hogy látni szeretne, amit Jézus azonnal meg is adott neki. A férfi ezután követte Őt az úton.
A tanítványság szakasza Márk evangéliumában ezzel a történettel zárul, „könyvtámaszként” a másik vak ember meggyógyításának történetével együtt (Mk 8:22-26). A két történet azt szemlélteti, hogy a tanítvány új szemmel látja a világot, ugyan először néha még nem elég tisztán, de mindig követve Jézust, bármerre vezeti.

5. Olvassuk el Mk 10:46-52 szakaszát! Mit tett Bartimeus, amikor Jézus arra járt?

Mikor kiáltottál így: „Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!” Mi történt akkor, és mit tanultál a tapasztalatból?

EGW idézet

A vak Bartimeus az út szélén várakozik, már régóta várja a Krisztussal való találkozást. Látó emberek tömegei vonulnak fel és alá, de nem vágyakoznak arra, hogy meglássák Krisztust. A hit egyetlen pillantása is megérintené Jézus szerető szívét, és kegyelmének áldásait árasztaná rájuk; ám ők nincsenek tudatában betegségüknek és lelki szegénységüknek, és nem érzik, hogy szükségük lenne Krisztusra. Nem úgy a szegény, vak ember. Számára az egyetlen remény Jézus. Amint vár és figyel, hallja a közeledő léptek zaját, és izgatottan érdeklődik: Mi ez a zaj? A járókelők azt válaszolják, hogy a Názáreti Jézus közeledik. Bartimeus égő vágyakozással kiáltja: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Az emberek próbálják elhallgattatni, de ő annál erősebben kiáltozik: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” A könyörgés meghallgatásra talál. Kitartó hite megjutalmaztatik. Nem csak fizikai látását nyeri vissza, de lelki szemei is megnyílnak. Krisztusban meglátja szabadítóját, és az igazság Napjának fénye a lelkébe ragyog. Mindazok, akik a vak Bartimeushoz hasonlóan érzik, hogy Krisztusra van szükségük, és akik olyan buzgók és eltökéltek, mint ő volt, megkapják az áldásokat, melyek után sóvárognak. – Isten jiai és leányai, április 29

Amint a szőlővesszőnek is meg kell maradnia a szőlőben, hogy elnyerje az éltető életet, mely fölvirágoztatja, úgy akik Istent szeretik, és minden utasítását megtartják, azoknak is az ő szeretetében kell lakozniuk. Krisztus nélkül képtelenek vagyunk legyőzni akár egyetlen bűnt is, ellenállni akár egyetlen kísértésnek. Sokaknak olyan szükségük van Krisztus lelkére és erejére, hogy bevilágítsa értelmüket, mint a vak Bartimeusnak szüksége volt a szemére. „Amint a szőlővessző sem tud gyümölcsöt teremni magától, ha nem marad a szőlőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem.” Aki valóban Krisztusban van, az mind tapasztalni fogja ez egység áldását. Az Atya elfogadja őket szeretett Fiában, ők pedig az Atya törődésének, gyöngéd, szerető, gondoskodásának tárgyai lesznek. A Krisztussal való ilyen kapcsolat eredménye a szív megtisztulása, a tisztességes élet, a hibátlan jellem. A keresztény fán termő gyümölcsök: a „szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, gyöngédség, jóság, hűség, szelídség, önuralom”. – Bizonyságtételek, 4. köt., 355. o.

Nem elég Istennek atyai gondoskodását, szeretetét és irgalmasságát látnunk, nem elég, ha a törvény igazságát és bölcsességét felismerjük, és nem elég tudnunk, hogy azok a szeretet örökkévaló alapelveire épültek. Pál apostol… vágyakozott ama tisztaság és megújulás után, amelyet saját erejéből soha nem érhetett el, s azért így kiáltott fel: „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7:24) E fájdalmas kiáltás tört ki minden időben, mindenütt az aggódó lelkek ajkán. Ezek számára csak egyetlen felelet van: „Ímé, az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1:29) – Jézushoz vezető út, 19. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Jézus megáldja a gyermekeket” és „Egy fogyatkozásod van” c. fejezetek, 431–440. o.

„Jézus mindig is szerette a gyerekeket. Elfogadta gyermeki együttérzésüket és nyílt, természetes szeretetüket. Tiszta ajkukról a zengő, hálás dicséret zeneként hangzott fülében, lelkileg felüdítette, amikor lehangolták a fortélyos képmutatók. Amerre csak a Megváltó járt, szelíd, kedves modora megnyerte a gyerekek bizalmát” (i. m. 431. o.).
„Azoknak, akiknek az ifjú főemberhez hasonlóan magas tisztségük, nagy vagyonuk van, túl nagy áldozatnak tűnhet, hogy Krisztus követéséért mindent feladjanak. Mindenkinek e viselkedési szabály szerint kell eljárnia, aki az Ő tanítványa akar lenni. Nem fogadhat el fogyatkozást az engedelmességben. Krisztus tanításainak lényege az én alárendelése. Gyakran ellentmondást nem tűrőnek tűnik a hang, mellyel célba vesz és utasít. Nincs más út az ember megmentésére, mint minden olyasmitől elszakadni, amit ha fenntart, megrontja egész lényét” (i. m. 439–440. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Máté 12–18; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Isten Igéjéből merített ismeret” c. fejezet „Világosabb kinyilatkoztatások Istenről” és „Tanulás az örökkévalóságban” c. alfejezetei
 

1.    Miért beszélt Jézus példabeszédek által a sokaságnak?

2.    Mi történt azokkal a betegekkel, akik megérintették Jézus „ruhájának peremét”?
 

3.    Milyen gondolatok foglalkoztatták azt a tanítványt, akit „Sátánnak” nevezett Jézus?

4.    Mit nem volt szabad tenniük Jézus hallgatóinak a kicsinyekkel?

5.    Mi gyarapítja természetes képességeinket?

Általános áttekintés

Az előző fejezetekben Márk fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy Krisztus a prédikációiban nagy figyelmet szentelt Isten országa témájának. A 10. fejezetben azonban Isten országának a menny elveit elfogadók szívére gyakorolt hatására fókuszál. Márk azt is megosztja velünk, hogy miként tapasztalhatjuk meg Isten országát már most, miközben várjuk magasztos megjelenését az idők végezetén.

A tanulmány témái

E heti tanulmányunk választ keres a kérdésre: hogyan mehetünk be Isten országába? Látni fogjuk, milyen nehézségekkel szembesülnek az emberek, miközben megpróbálnak belépni Isten országába, vagy megpróbálnak már most részesülni Isten országának áldásaiból. A következő szempontokat vesszük figyelembe tanulmányozásunk során:
1.    Márk szemlélteti, hogy az Isten országába bejutni vágyó embereknek a gyermekekéhez hasonló magatartással kell rendelkezniük.
2.    Isten gazdagot és szegényt egyaránt hív az Ő országába.
3.    Ahhoz, hogy már most örvendjünk Isten országa áldásainak, bizonyos elveket szem előtt kell tartanunk.

Magyarázat

Isten országa és a gyermekek

Ahogy Márk evangéliuma előző fejezeteiben, úgy a 10. részben is Isten országa a központi téma. Itt azonban a szerző egy kapcsolódó elemet vizsgál meg: hogyan juthatnak az emberek Isten országába? Vagyis mennyire nehéz az embereknek ezt megtenni? Márk két kérdés formájában jeleníti meg ezt a problémát: „Mit cselekedjek, hogy az örök életet elnyerhessem?” (Mk 10:17), és „Kicsoda üdvözülhet tehát?” (Mk 10:26). E két kérdés lényegében ugyanazt fejezi ki: Ki mehet be Isten országába? Mi több, mindkét kérdésre a válasz megerősíti, hogy az Úr Jézus a prédikációiban nagy fontosságot tulajdonított Isten országának.
Az Isten országába való belépéshez az embereknek el kell fogadniuk azt és hinniük kell benne úgy, ahogy egy gyermek tenné. Márk 10:15 versében olvassuk: „Bizony mondom néktek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba.” A szülők tudják a legjobban, hogy ajándékozáskor a gyermekeik nem kérdezik meg, mit kell az ajándékért cserébe tenniük, csak kinyújtják a kezüket, és elveszik, amit felajánlanak nekik. Jézus forrón vágyik arra, hogy ugyanezt a lázas türelmetlenséget és elfogadást lássa hallgatói szívében, válaszként az Isten országáról szóló üzenetére, illetve magára Isten országára. A görög nyelv is megerősíti ezt a gondolatot. A „fogad”-ként fordított ige a 15. versben a dechomai szóból ered, aminek jelentése „megfogni [valamit]”, „információkat örömmel fogadni és igaznak tekinteni”, „könnyen elhinni, elfogadni [valamit]”, „nyitottsággal elfogadni valakinek a jelenlétét”, „örömmel fogadni [valakit, valamit]” (Johannes P. Louw és Eugene Albert Nida: Greek-English Lexicon of the New Testament, 1989, 2. köt., 220., 372., 453. o.). Jézus tehát azt mondja tanítványainak és a többi hallgatónak, hogy ha be akarnak menni Isten országába, hinniük kell benne, örömmel kell fogadniuk és a gyermekek lelkesedésével megragadniuk, mint amikor ajándékért nyújtják a kezüket. Röviden, akkor léphetünk be Isten országába, ha elfogadjuk a róla szóló jó hírt. Amikor hinni fogunk benne, Isten országa a miénk lesz.

A hívás gazdagoknak és szegényeknek egyaránt szól 

A gazdag ifjúról szóló igeszakasz azután következik, hogy az Úr Jézus megáldja a gyermekeket. A tehetős fiatalember közel volt azokhoz, akik látták, hogy Jézus a karjába veszi és megáldja a gyermekeket. Ekkor Jézus arról beszél, hogy az emberek hogyan juthatnak be Isten országába. Lehet, hogy a gazdag ifjút lenyűgözte Jézus gyermekek iránti együttérzése, és szíve olvadozott a Megmentő irgalmától. Odament Jézushoz és megkérdezte: „Jó Mester, mit cselekedjek, hogy az örök életet elnyerhessem?” (Mk 10:17). Márk ebben a kérdésben két gondolatot kapcsol egymáshoz: az örök élet elnyerésének és Isten országának gondolatát. A 10. fejezet következő igeverseiben Jézus két tényezőt említ, ami megakadályozhatja vagy megnehezítheti az Isten országába való belépést. Válaszából megtudjuk, hogy a mennyországba való bejutás nem bonyolult dolog, viszont tudatában kell lennünk annak, hogy nehézségek és csapdák állnak előttünk ezen az úton. Az első kelepcét az anyagi javaink képezik.
A gazdag ifjúról szóló jelenet után láthatjuk, hogy Isten országának örökösei nagyon jól ismerik a törvényt és a Szentírást. Isten szereti azokat, akik követik a tanításait, az egyszerű engedelmesség azonban még nem biztosítja az Isten országába való bemenetelt. Márk 10:21–22 verseiben Jézus egy fontos szempontra hívja fel a figyelmet, amely megerősíti a gyermekek jelenete által közvetített elveket. Ezt írja Márk a Jézus és a gazdag ifjú találkozásáról: „Jézus pedig rátekintvén, megkedvelé őt, és monda néki: Egy fogyatkozásod van; eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; és jer, kövess engem, felvévén a keresztet. Az pedig elszomorodván e beszéden, elméne búsan, mert sok jószága vala.” Jézusnak rokonszenves volt a gazdag ifjú, és méltányolta a ragaszkodását Isten törvényéhez, de ez a fiatalember nem hitt Isten országában és mindabban, amit az feltételezett. Csak annak a személynek lehet része Isten országában, aki elfogadta és hisz benne. A gazdag ifjú nem hitt a mennyországban, vagy legalábbis nem volt hajlandó elfogadni és hinni benne.
Akárcsak Jézus néhány tanítványa, a gazdag ifjú is földi léptékben alkotott magának fogalmat Isten országáról, amely fogalom legfontosabb eleme a gazdagság és a hatalom. Azt is mondhatnánk, hogy a Mammon vagy a gazdagság országának volt a polgára: „[…] Mert sok jószága vala” (Mk 10:22). Habár hitt a Szentírásban, nem volt hajlandó lemondani a
„saját országáról”. Talán nem hitt abban, hogy a mennyország végül megadja neki azt a jobb életet, amit keresett. Ennek az igeszakasznak a témája nem az erkölcsiség vagy a gazdagság, hanem az, hogy milyen fontosságot tulajdonítanak Isten országának azok, akik állítják magukról, hogy hisznek Jézusban. Sajnos túl sokan építenek maguknak hatalmas birodalmakat ezen a világon, amelyek megakadályozzák őket abban, hogy meglássák, mennyire fontos lenne az életükben Isten országa. Egyértelmű tehát, hogy nem Isten országa foglalja el életükben az első helyet.
Péterrel való beszélgetése során ezt mondta Jézus: „Bizony mondom néktek, senki sincs, aki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit én érettem és az evangéliumért, aki százannyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a jövendő világon pedig örök életet” (Mk 10:29–30, a szerk. kiemelése). Ezek az igeversek a régi élet fontossági sorrendjének gyökeres megváltozását érik tetten.
Az a fontos, hogy az ember szívében Isten országa felülmúljon minden más, földi „birodalmat”. Márk Isten életünk feletti uralmára helyezi a hangsúlyt. Ha Ő életünk Ura, javaink felett is rendelkezik. Ha ezt nem hagyjuk, magunk vonulunk ki Isten országából.

Isten országának megtapasztalása 

A fenti téma egy nagy akadályt körvonalaz, mely az Isten országába való belépés útjában áll: az elsőbbséget élvező anyagi javak. A következő téma, amit megvizsgálunk, az emberek közti kapcsolatokat érinti: hogyan kell közösségben élniük Isten országa polgárainak?
Kezdetnek megemlítjük, hogy Márk evangéliuma 10. fejezetének ebben a szakaszában kiemelt fontossága van a „közöttetek”, „közületek” szavaknak. Márk 10:31 verse az összekötő kapocs az anyagi javak kérdését és a kapcsolatok fontosságát tárgyaló szakasz között. Jézus mondja: „Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők.” Más szavakkal, az Isten országába való belépést nem emberi hierarchiák határozzák meg. E gondolat szemléltetése végett térjünk vissza egy pillanat erejéig ahhoz a jelenethez, amelyben Jézus a tanítványaival Jeruzsálem felé halad. A tanítványok azt hitték, Jézus azért megy Jeruzsálembe, hogy megalapítsa földi országát. Ketten közülük – Jakab és János – a következő kéréssel fordultak Mesterükhöz: „Add meg nékünk, hogy egyikünk jobb kezed felől, másikunk pedig bal kezed felől üljön a te dicsőségedben” (Mk 10:37). Nem azt kérték, hogy bemehessenek az országba, hanem hogy fontos tisztségeket tölthessenek be a vezetésében. Jézus a válaszában megmagyarázta, hogy mindazon követőinek, akik törekedtek bejutni Isten országába, áldásokban (Mk 10:30) és üldöztetésben egyaránt részük lesz.
Márk 10:38–40 verseiben Jézus még egyszer kiemelte: országához hozzátartozott a szenvedés pohara, és ez az ország nem gyakorol uralmat mások felett. Nincs azzal semmi baj, ha kiválóságra törekszünk valamely intézményben, akár az egyház szervezetében is. Jézus hangsúlyozta, hogyan kell ezt a kiválóságra való törekvést végezni. Márk 10:42–45 szakaszában meghatározta, milyen magatartása kellene, hogy legyen közösségeink vezetőinek: „Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; és aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen: mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért” (Mk 10:43–45).
Egyszóval, állampolgárságunk Isten országában – legfőként azok esetében, akik vezető tisztséget töltenek be – áldozatés szolgálatkész életet feltételez, nem pedig mások feletti uralmat. Krisztus a Példakép, akit követnünk kell.

Alkalmazás

1.    Mit akart mondani az Úr a következő kijelentésével: „Mily nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni!” (Mk 10:24). Ez az igevers nem azt közvetíti, hogy gazdagként lehetetlenség bemenni Isten országába, hanem azt, hogy nehéz. Miért? Az egyik magyarázat az lehet, hogy a gazdagokban nem tudatosul, hogy szükségük van Istenre és mindarra, amit értük tehet.
2.    E szombatiskolai tanulmányok tanítói mellékletének szerzője visszaemlékszik diákéveire, amikor is alkalma volt egy gazdag emberrel tanulmányozni a Szentírást. Egy napon, az egyik lecke átvételekor a gazdag ember a szerző szemébe nézett, és ezt mondta: „Örvendek, hogy többet megtudhattam a Biblia Istenéről, de nem hinném, hogy nekem szükségem volna rá. Ha kell valami, egyszerűen megvásárolom. Ez életem értelme.” Isten nélkül is mindent elérhetünk az életben? Beszélgessetek erről a csoportban! Vannak dolgok az életben, amiket nem lehet pénzzel megvásárolni? Mik ezek?
3.    Vannak-e a csoportodban nagyon gazdag, befolyásos emberek? Ha igen, hogyan segíthetnétek ezeknek a jómódú testvéreknek hinni abban, hogy Isten országa számukra is fenn van tartva? Azt sose felejtsük el, hogy az Úr számára semmi sem túl nehéz! Emberi szemmel nézve, egyesek szerint nehéznek, sőt, lehetetlennek tűnhet bemenni Isten országába. De véssük észbe Jézus szavait: „Az embereknél lehetetlen, de nem az Istennél; mert az Istennél minden lehetséges” (Mk 10:27)!