Belülről kifelé

E heti tanulmányunk: 2Mózes 20:12; Ézsaiás 29:13; Márk 7; 8:11-21

A heti tanulmány tárgya Márk evangéliuma 7. fejezete és a 8. fejezet első fele lesz. A 7. fejezet elején Jézus szembement a vallási hagyományokkal, amiből konfliktus támadt. Azonban mindezt úgy tette, hogy jól láthatóan támogatott valamit, ami a mai keresztény életben is különösen időszerű.
Ezt követően egy találós kérdést tett fel, ezzel segítve annak megértését, hogy valójában mi a hit lényege.
Később Tírusz és Szidón vidékére indult, ahol találkozott egy asszonynyal, aki – egyetlenként az evangéliumokban – győztesen került ki a Jézussal folytatott vitából. Szokatlan ez a találkozás, ami mögött volt bizonyos rejtett kommunikáció, amire utalt is az asszony. A hitére való tekintettel Jézus megadta neki, amit kért.
A 7. fejezet másik gyógyítása azt a fontos igazságot közvetíti, hogy ha mégoly lenyűgözőek is a csodák, semmiképpen nem elegendőek ahhoz, hogy az emberek szíve megnyíljon az igazság előtt. Gondoljunk bele, mi haszna volt a csodáknak a vallási vezetők esetében, akik eleve el akarták utasítani Jézust!
A Márk evangéliumának 8. fejezetével foglalkozó tanulmány érinti azt is, hogy mi a kenyér jelentősége a tanítások és a hagyományok szimbólumaként. Komoly tanulságok rejlenek ezekben a történetekben a vallási élet értelmével és gyakorlatával kapcsolatban.
 

EGW idézet

A zsidó gyereket már kiskorától kötelezték a rabbik előírásainak betartására. Minden cselekedetet merev szabályok írtak elő, egészen az élet legapróbb részletéig. A zsinagógák tanítói megszámlálhatatlan szabályra oktatták az ifjúságot, és elvárták, hogy – mint ortodox izraeliták – tartsák is be őket. Jézust azonban nem érdekelték ezek a dolgok. Gyermekkorától függetlenítette magát a rabbinikus törvényektől. Állandóan az Ótestamentum iratait tanulmányozta, és gyakran hagyták el az „így szól az Úr” szavak ajkát.
Ahogyan kezdte felismerni a nép állapotát, észrevette, hogy a társadalom és Isten követelményei állandó összeütközésben állnak egymással. Az emberek eltávolodtak Isten szavától, és a maguk készítette elméleteket magasztalták. Megtartották a hagyományos rítusokat, amelyek értéktelenek voltak. Istentiszteletük a ceremóniák puszta ismételgetése volt, és azok a szent igazságok, amelyeket nyilvánosságra kellett volna hozni, rejtve maradtak a hívek előtt. Jézus látta, hogy lélektelen istentiszteletükben nem találnak békét. Nem tudták, hogy akkor nyerhetnek lelki szabadságot, ha igazságban szolgálják Istent. Jézus azért jött, hogy megtanítsa, mit jelent Istent imádni, és nem szentesíthette az emberi kívánalmak és az isteni előírások összekeverését. – Jézus élete, 84. o.

A sokaságnak – majd később még tökéletesebben a tanítványainak – elmagyarázta Jézus, hogy a szenny nem kívülről, hanem belülről jön. A tisztaság és a tisztátalanság sajátossága a léleknek. A gonosz tett, a gonosz szó, a gonosz gondolat, Isten törvényének áthágása szennyezi be az embert, nem pedig a külső, ember alkotta ceremóniák elhanyagolása.
A tanítványok észrevették a kémek haragját, amint kiderült tanításuk hamis volta… Remélve, hogy megbékél a feldühödt tisztviselőkkel, így szóltak Jézushoz: „Tudod-é, hogy a farizeusok e beszédet hallván megbotránkoztak?” (Mt 15:12)
Ő így felelt: „Minden plánta, amelyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik.” (Mt 15:13) A rabbik által oly nagyra becsült hagyományok és szokások evilágiak, nem pedig mennyeiek voltak. Bármilyen nagy hatalommal rendelkeztek is az emberek fölött, Isten próbáját nem állták ki. Minden, Isten parancsolatait helyettesítő emberi találmány hiábavalónak fog bizonyulni ama napon. – Jézus élete, 397–398. o.

Isten parancsolatainak emberi előírásokkal történő helyettesítése nem szűnt meg. Még a keresztényeknél is vannak olyan intézmények, szokások, melyeknek nincs szilárdabb alapjuk, mint az atyák hagyományai. Az ilyen, pusztán emberi tekintélyen nyugvó szokások helyettesítik az isteni rendeléseket. Az emberek ragaszkodnak a hagyományaikhoz, nagyra becsülik szokásaikat, és gyűlöletet táplálnak azok iránt, akik megpróbálják megmutatni nekik tévedésüket. Napjainkban, amikor felhívást kapunk, hogy figyeljünk Isten parancsolataira és a Jézus hitére, ugyanazt az ellenségeskedést tapasztaljuk, ami Jézus idejében megnyilvánult. – Jézus élete, 398. o.

1. Olvassuk el Mk 7:1-13 szakaszát! Milyen igazságokat találunk itt, amelyek ma is időszerűek?

Képzeljük el, hogy a gyerekek erről a szakaszról tanulnak a szombatiskolában, majd hazamennek, és elmondják az anyukájuknak: Jézus szerint nem kell kezet mosni étkezés előtt! Csakhogy ez a történet nem a higiéniáról szól.
Jézus korában Izraelben nagyon sokan igen fontosnak tartották a rituális tisztaságot. A testamentumok közötti időszakban a rituális kézmosást kiterjesztették a közemberekre is, holott az Ószövetségben ezek a szabályok eredetileg csak a papokra vonatkoztak (2Móz 30:17-21). A vallási vezetők ezért panaszkodtak Jézus tanítványaira.
Jézus nem felelt közvetlenül a kérdésre, hanem egy kettős válasszal vette védelmébe a tanítványait. Először Ézsaiás kemény szavait idézte, amelyek megfeddték a népet, mert ajkukkal ugyan tisztelték Istent, szívük viszont távol volt tőle (Ézs 29:13), majd pedig azt kifogásolták, hogy emberi hagyományokkal cserélték fel Isten parancsolatait.
A második részben Ézsaiás idézetére épített. Felemlítette Istennek a szülők tiszteletére vonatkozó parancsát (2Móz 20:12), vagyis hogy gondoskodni kell róluk idős korukban. Szembeállította ezt a vallási hagyománnyal, amely szerint az ember vihet ajándékot Istennek (korbán), amivel lényegében saját célra használja fel azt, ahelyett, hogy segítené idős, szükségben lévő szüleit. Valahogy így képzelhetjük el a beszélgetést: „Sajnálom, apám! Szerettem volna segíteni neked, de már beadtam a pénzt a templomba!” Jézus teljes mértékben elítélte ezt a képmutatást. Isten Igéje fölé helyezték az emberi tradíciót, és ezzel vétkeztek.
Tehát mi volt a válasz a farizeusok kérdésére? Jézus arra utalt, hogy nem tartja olyan fontosnak a kézmosáshoz való ragaszkodásukat, mint azt, hogy Isten akaratát kövessék. Világos, hogy mindenben Isten parancsolatait helyezi az emberi hagyomány fölé (lásd még Mk 1:44; Mk 7:10-13; 10:3-8; 12:26, 29-31).

Lehet, hogy nekünk is vannak olyan „hagyományaink”, amelyek ellentétben állnak Isten törvényének elveivel? Ha igen, melyek ezek?

EGW idézet

A rendeletek közül a legkitartóbban a rituális tisztaságot erőltették. Az evés előtt végrehajtott formaságok semmibevevése förtelmes bűnnek minősült, amelyet mind ezen, mind az eljövendő világon meg kell büntetni. A törvényszegő megsemmisítését erénynek tekintették.
A tisztálkodással kapcsolatosan számtalan szabály létezett. Egy élet is kevés volt valamennyi megtanulásához. Akik megpróbálták megtartani a rabbinikus követelményeket, azok élete egyetlen hosszú harc volt a rituális tisztátalanság ellen – a mosakodások és tisztálkodások véget nem érő sorával. Mialatt az emberek az elenyésző különbségekkel, Isten által meg nem kívánt szabályokkal voltak elfoglalva, figyelmük elterelődött Isten törvényének nagy alapelveiről.
Krisztus és tanítványai nem gyakorolták ezeket a rituális mosakodásokat, a kémek ennek elhanyagolását tették vádjuk alapjává. Mégsem intéztek támadást egyenesen Krisztus ellen, hanem a tanítványaival szemben emelt vádakkal jöttek hozzá. A sokaság színe előtt kérdezték meg: „Miért hágják át a te tanítványaid a vének rendeléseit? Miért nem mossák meg a kezeiket, mikor enni akarnak?” (Mt 15:2) – Jézus élete, 395–396. o.

A papok és a rabbik látszólagos lelkesedése Isten iránt azonban csak tettetés volt, mely elfedte az önmegdicsőülés vágyát. A népet becsapták. Olyan terheket vetettek a népre, amelyeket nem Isten rakott rájuk. Még Krisztus tanítványai sem rázták le magukról teljesen az igát, melylyel az örökölt előítélet és a rabbinikus hatalom sújtotta őket. Most Jézus leleplezte a rabbik igazi lelkületét, s mindenkit meg akart szabadítani a hagyomány kötelékéből, aki igazán Istent akarja szolgálni.
„Képmutatók – mondta a ravasz kémeknek címezve –, igazán prófétált felőletek Ézsaiás mondván: Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai.” (Mt 15:7–9) Krisztus szavai a farizeizmus egész rendszerét vádolták. Kijelentette: a rabbik saját kívánalmaiknak az isteni előírások fölé helyezésével Isten fölé helyezik magukat.
A jeruzsálemi küldöttekben forrt a düh. Nem vádolhatták Krisztust a Sínai-hegyi törvény megszegésével, mert annak védelmezőjeként lépett föl hagyományaikkal szemben. A törvény nagy előírásai, melyeket Ő bemutatott, éles ellentétben álltak az örökölt kicsinyes szabályokkal. – Jézus élete, 397. o.

2. Olvassuk el Mk 7:14-19 szakaszát! Mi volt Jézus célja a 15. versben a találós kérdéssel?

Sokan, akik az összefüggését kutatják ennek a szakasznak 3Mózes 11 szakaszával, ahol a tiszta és tisztátalan ételekről van szó, talányosnak vélik Jézus szavait. Vajon el akarta törölni a különbségtételt? Téves lenne a hetednapi adventisták tanítása, miszerint a gyülekezet húst is fogyasztó tagjai csak tiszta állatok húsából egyenek?
Először is, furcsa lett volna, ha Jézus hirtelen elutasítja a mózesi rendelkezéseket Mk 7:14-19 verseiben, amikor Mk 7:6-13 szakaszában a hagyománnyal szemben éppen védelmébe vette Mózest. Másodszor: a farizeusok által támogatott tradíciónak nem az Ószövetségben volt az alapja, az ételekre vonatkozó törvényeknek viszont igen. Harmadszor pedig, Mk 7:19 utalása az ételek tisztaságára nem jelenti az ételekkel kapcsolatos törvények eltörlését, inkább a hatályon kívül helyezését a farizeusok által megszabott tradíciónak, ami az érintés okozta tisztátalanságra vonatkozott. Példa erre az a helytelen nézet, hogy az ember tisztátalan lesz, ha kapcsolatba lép pogányokkal, és olyan ételt érint/fogyaszt, amit ők megfogtak.
 

3. Olvassuk el Mk 7:20-23 verseit! Jézus szerint mi teszi az embert tisztátalanná?

Mk 7:19 versében Jézus megjegyzi, hogy az étel nem a szívbe jut, hanem a gyomorba, onnan pedig az árnyékszékbe. Majd Mk 7:21-23 szakaszában úgy folytatja, hogy a gonoszság a szívből ered, vagyis az ember gondolkodásának központjából. Felsorol jó néhány vétket, ami gonosz gondolatokból születik, majd gonosz tettekben nyilvánul meg.
Mk 7:10 verse az ötödik parancsolat megtörésére utal, ami szintén a gonoszságok felsorolásához tartozik, ezzel a Tízparancsolat második táblájának minden parancsát érinti ebben a szakaszban. Továbbá Mk 7:7 versében Jézus kitér arra, hogy hiábavaló az istentisztelet, ha megszegik azt, ami a Tízparancsolat első négy parancsolatának a szívét képezi. Tehát az egész szakaszban Isten törvényét védelmezi.
 

Az embernek lehet helyes teológiai nézete, de az a kérdés, hogy végső soron kié a teljes szíve.

EGW idézet

Krisztus legforróbb vágya, hogy örökségét megszabadítsa Sátán hatalmától. Mielőtt azonban külsőleg megszabadulhatnánk tőle, belső életünknek kell szabaddá válnia. Az Úr azért enged meg próbákat, hogy megtisztuljunk a földiességtől, önzéstől, jellemünk durva, Krisztustól idegen vonásaitól. Isten hagyja, hogy a szenvedés áradata elborítsa lelkünket, hogy megismerjük Őt és Jézus Krisztust, akit elküldött; hogy szívünk mélyéből vágyakozzunk minden szennytől megtisztulni, és a próbából tisztábban, szentebben és boldogabban kerüljünk ki. Sokszor önzéstől elsötétült lélekkel lépünk be a megpróbáltatások kohójába. De ha türelmesen viseljük a súlyos próbát, Isten jellemét tükrözve kerülünk ki belőle. Amikor Isten elérte célját a szenvedés által, „felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, miként a delet” (Zsolt 37:6). Nem kell attól félnünk, hogy az Úr figyelmen kívül hagyja népe imáját. Az a veszély azonban fennáll, hogy a kísértésekben és próbákban elcsüggedve felhagyunk az imádkozással. – Krisztus példázatai, 174– 175. o.

Megváltónk megérti szívünk harcait, ismeri gyengeségeinket, ezért irgalommal tekint tehetetlenségünkre, megbocsátja bűneinket, és az általunk kitartóan kért kegyelmében részesít. Az öröm, békesség, hoszszútűrés, szelídség, hűség és a jó cselekedetek a keresztény jellem velejárói. Ezek a Lélek értékes ajándékai, a keresztény ember ékességei és pajzsa. Amely otthonban jelen vannak, a fiak „mint a plánták, nagyokká nőve ifjú korukban”, leányaink pedig „mint a templom mintájára kifaragott oszlopok”. A menny ezen megvalósításai nem függnek a körülményektől vagy az ember tökéletlen észjárásától, akaratától. Semmi sem adhat olyan tökéletes elégtételt, amilyet a keresztény jellem fejlesztése nyújthat. Még a legnagyobb vágyak sem kívánnak ennél magasztosabbat. – Signs of the Times, 1886. szeptember 9.

Jézus úgy szólt, mint aki tudással és tekintéllyel rendelkezik. A zsidók ellen felhozott „jaj” figyelmeztetései elítélték a külsőségeket és a képmutatást. Jézus feddései és a külsőségek elleni felszólalásai ma is ugyanolyan erővel bírnak, mint az írástudók és farizeusok idejében, és azokra alkalmazandók, akikben csak a kegyesség látszata van meg, miközben megtagadják annak erejét. A végtelen szentség Istene nem fogadhat el csupán látszólagos lelki szolgálatot, imádatot. Aki Istent imádja, lélekben és igazságban kell imádnia Őt, különben haszontalan szolgálatot végez. A vallásos szertartásokat szívvel kell végezni, különben üres megvalósításokként utálatosak az Úr előtt. És bár Jézus megdorgálta a papokat és a törvény tanítóit képmutatásuk és formalizmusuk miatt, mégis mennyire engedékenyen és szelíden tanította a szegényeket, elnyomottakat, szenvedőket és elcsüggedt embereket. A papok, az elöljárók, az írástudók és a farizeusok lábbal tiporták az élő legelőket, és megszentségtelenítették az élet vizének forrásait. Hamis rendelkezéseikkel akadályozták a tisztán kijelentett igazságok megértését. Szívük megkeményítésével, büszkeségükkel és önzésükkel helytelenül képviselték Istent. – Sabbath-School Worker, 1894. december 1.
 

4. Olvassuk el Mk 7:24-30 szakaszát! Milyen fontos tanulságokat vonhatunk le ebből a történetből?

A tegnapi tanulmány után a mai szakasz is kényelmetlen kérdéseket feszeget. Miért reagált Jézus olyan keményen az asszony kérésére, és miért hasonlította többször is kutyákhoz?
Nem fejtette ki nyíltan, de válaszának két eleme is sugallja azt, amit tanítani akart. Mk 7:27 versében elmondja, hogy „először” a gyerekeknek kell enni adni. Ha van „először”, akkor logikusnak tűnik, hogy lennie kell „másodszornak” is. Egy másik jelzés, hogy Jézus olyan formában említi a kutya szót, ami nem kölyökkutyát jelent, hanem a szövegösszefüggés szerint inkább a házba beengedett állatot, vagyis nem kóbor kutyát. Válaszában az asszony szintén átveszi ezeket a kifejezéseket, ami magyarázat a reakciójára.
Az asszony félreérthetetlenül fogalmaz: „Úgy van, Uram; de hiszen az ebek is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsalékaiból” (Mk 7:28).
Vajon miért így felelt? Bizonyára a lánya iránti szeretet késztette, Jézus azonban bátorította is. Amikor azt mondta: „először”, azzal arra utalt, hogy kell lennie „másodszornak” is. Továbbá az asztal alatt ülő ebhez hasonlította az asszonyt, és a nő valóban Jézus lába előtt könyörgött a lányáért. Ezért hivatkozott arra, hogy a kutyát is megilleti a lepotyogó morzsa.
Az asszony válaszából kitűnik a hite. A lánya távolból történő meggyógyításának hatalmas csodáját „morzsának” nevezve valójában azt fejezte ki, hogy különösen nagy hatalmat tulajdonított Jézusnak (ha ez a csoda csupán morzsa, milyen lehet az egész kenyér?). Azt is érzékeltette, hogy tudja: kérése teljesítése csekélység Jézus számára. Ez meghatotta Jézust, és meg is adta, amit az asszony kért.
„Úgy bánt az asszonnyal, hogy megmutatta, akit kivetettek Izraelből, többé már nem idegen, hanem gyermek Isten házanépe között. A gyermek kiváltsága, hogy osztozzék az Atya ajándékaiban” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 337. o.).
 

Miért áll éles ellentétben Jézus tanításával a más fajokkal, nemzetiségekkel szembeni előítélet? Mit tehetünk, hogy megtisztuljunk az efféle a bűnöktől?

EGW idézet

Az asszony még nyíltabban sürgette ügyét, leborult Krisztus lábához, és felkiáltott: „Uram, légy segítségül nékem!” (Mt 15:25) Jézus látszólag még mindig elutasította a könyörgést, és a zsidók érzéketlen előítéleteinek megfelelően így felelt: „Nem jó a fiak kenyerét elvenni és az ebeknek vetni.” (Mt 15:26) Ezzel látszólag azt állította, hogy nem igazságos az Isten választott népének járó áldásokat idegeneknek, az Izraellel ellenséges népeknek eltékozolni. Ez a válasz teljesen kiábrándított volna egy kevésbé őszinte esdeklőt. A nő azonban tudta, hogy eljött a nagy lehetőség ideje. Jézus látszólagos elutasítása mögött el nem rejthető könyörületességet látott… Hasonlóképpen miközben Izrael oly sok áldást kapott, neki nem jut egy rész ebből? Úgy nézett föl, mint egy kutya: nem kérhet ő is egy morzsát bőkezűségéből? […]
Itt Krisztus találkozik valakivel egy szerencsétlen és megvetett nemzetségből, melyet Isten nem tüntetett ki Igéjének világosságával – az asszony mégis azonnal enged Krisztus isteni befolyásának, feltétlenül hisz a képességében, hogy teljesíteni tudja kérését. Ha megkaphatja a kutya kiváltságát, hajlandó rá, hogy kutyának tekintsék. Viselkedését nem befolyásolják nemzeti, vallási előítéletek vagy büszkeség, azonnal elismeri Jézust Megmentőnek, olyannak, aki mindent megtehet, amit kérnek tőle. – Jézus élete, 401. o.

A Megváltó elégedett. Megpróbálta a nő hitét. Úgy bánt az asszonynyal, hogy megmutatta, akit kivetettek Izraelből, többé már nem idegen, hanem gyermek Isten háznépe között. A gyermek kiváltsága, hogy osztozzon az Atya ajándékaiban. Krisztus most teljesíti kérését, és befejezi a tanítványoknak adott leckét. A nőhöz fordul, irgalmas, szerető tekintettel néz rá, és így szól: „Ó, asszony, nagy a te hited! Legyen néked a te akaratod szerint.” (Mt 15:28) Attól a pillanattól meggyógyult a nő lánya, nem gyötörte többé a démon. Az asszony eltávozott, megismerte Megváltóját, és boldog volt, hogy imája meghallgatásra talált. – Jézus élete, 401. o.

A Megváltó mennyei szánalommal fordult a kananeus asszony felé. Szíve megindult az asszony fájdalmán. Szerette volna azonnal megnyugtatni, és imáját meghallgatni. De valamire meg akarta tanítványait tanítani. Egy darabig úgy tűnt, hogy az asszony meggyötört szívének jaja nem is érinti. Amikor azonban hitéről bizonyságot tett, Krisztus megdicsérte, és a kért drága áldással küldte el. A tanítványok soha nem felejtették el ezt a leckét, és a Szentírás megörökítette, hogy megmutassa, mit eredményez a kitartó ima. – Krisztus példázatai, 175. o.
 

5. Olvassuk el Mk 7:31-37 szakaszát! Kit vittek Jézushoz? Mit tett érte a Megváltó?

Tírusz és Szidón vidékéről Jézus nem a legrövidebb úton tért vissza Galileába. Úgy tűnik, Tírusz területéről észak felé haladt, át Szidón régióján, majd a belső, szárazföldi területen, később lefelé ment a Galileai-tengertől északkeletre eső részen, míg megérkezett a tengerhez. Egy körutat tett, amelynek során valószínűleg volt elég ideje a tanítványait képezni.
A szöveg nem jelzi pontosan, ki vitte a férfit Jézushoz, de a probléma elég egyértelmű volt: nem hallott és nehezen beszélt. A siketség elszigeteli az embert a környezetétől, így nehezen tanul meg beszélni. Ennek az embernek a problémája bizonyára régi keletű volt.
Jézus átérezte a férfi nehéz helyzetét, és félrehívta egy helyre, ahol csak ketten voltak. A gyógyítási módszer elég különös, főleg a modern olvasók számára. Ujját a férfi fülébe helyezte, köpött, megérintette a nyelvét és fohászkodott. Jézus megérintette a betegség által érintett testrészeket, de miért a sóhaj? „Felsóhajtott a gondolatra, hogy mennyi fül nem nyílik meg az igazságnak, és mennyi nyelv nem akarja megvallani az Üdvözítőt” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 340. o.).
Jézus csodálatos módon helyreállította a férfi hallását, és képessé tette a tiszta beszédre. Sóhaja jelzi a határokat, amiket Isten önmagának állít, tiszteletben tartva az emberiség szabad akaratát. Nem fogja senkire rákényszeríteni az akaratát. Mindenki szabadon választhat, kinek rendeli alá az életét – az Élet Urának, vagy a sötétség fejedelmének. Jézus képes volt megnyitni a süket füleket, de nem akarja kényszeríteni a hitetlen szívet, hogy fogadja el Őt Messiásnak.
Ez a rövid történet azt is szemlélteti, mit tehet Isten azokért, akik hajlandóak hozzá fordulni. Talán mi is tapasztaltunk némaságot, amikor a hitünkről kellett volna beszélni, mert úgy éreztük, hogy „meg van kötözve” a nyelvünk, nem tudjuk, mit mondjunk. Ez a csoda bátorítást jelent számunkra: az Úr Jézus képes megnyitni a fülünket, hogy megértsük mások szükségleteit, és tudjunk mit mondani nekik, bátoríthatjuk őket az útjukon.
 

Mit teszünk az ajándékokkal, amelyeket kaptunk: a hallással, a beszéd képességével, hiszen ezek ajándékok? Mire használjuk ezeket?
 

EGW idézet

A Tízváros vidékén történt, hogy Jézus meggyógyította a gadarai ördöngösöket. Az emberek itt megriadtak a disznók pusztulása miatt, és távozni kényszerítették Jézust. Meghallgatták viszont hátrahagyott küldötteit, és vágy ébredt a szívükben, hogy láthassák Őt. Amikor újra erre a vidékre jött, tömeg gyűlt köré, és egy nehezen szóló süketet hoztak elé. Jézus nem csak szavakat mondott, amikor meggyógyította ezt a beteget. Félrevonta a sokaságtól, ujját a fülébe helyezte, megérintette a nyelvét, feltekintett az égre, és felsóhajtott a gondolatra, hogy menynyi fül nem nyílik meg az igazságnak, és mennyi nyelv nem akarja megvallani az Üdvözítőt. A szóra: „Nyilatkozzál meg” (Mk 7:34), az ember beszédkészsége helyreállt, s mit sem törődve a paranccsal, hogy senkinek ne mondja el, széjjelvitte gyógyulásának történetét. – Jézus élete, 404. o.

Krisztus megbízott szolgáinak a Lélek hatalmával kell bizonyságot tenni vezetőjükről. Minden igyekezetüket jellemezze a Megváltó bűnösök megmentése utáni vágya. Vegyük át a Jézustól jövő kegyelemteljes meghívást, s hangoztassuk az egész világon: „Aki kívánja az élet vizét, igyék ingyen.” (Jel 22:17) A gyülekezetnek hívogatni kell: Jöjj el. Vessük be Krisztus oldalán a gyülekezet minden erejét. Krisztus követői egyesült, erős igyekezettel hívják föl a világ figyelmét a Biblia gyorsan beteljesedő jövendöléseire. A hitetlenség, valamint a lélek halhatatlansága tanításának számos válfaja egyre erősebben veti meg a lábát a világon. A nagy világosságban részesültek hidegek és hűtlenek legyenek talán? – Bizonyságtételek, 9. köt., 43. o.

Aki szívből igyekszik szolgálni Istennek, alkalmat fog találni, hogy bizonyságot tegyen róla. Nehézségek nem képeznek akadályt olyan ember előtt, aki elhatározta, hogy mindenekelőtt Isten országát és annak igazságát keresi. Azzal az erővel, amelyet imája és az írás kutatása által nyer a hívő, törekedni fog erkölcsös életre és a bűntől való szabadulásra. Miközben feltekint Jézusra, hitének megkezdőjére és bevégzőjére, aki elviselte a bűnösök ellenállását, maga is készségesen viseli el a megvetést és gúnyt. Ő pedig, akinek Igéje igazság – megígérte segítségét és kegyelmét minden körülmények között. Örökkévaló karjai ölelik át azt a lelket, aki hozzá fordul segítségért. Biztosan nyugodhatunk oltalmában, és elmondhatjuk: „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned.” (Zsolt 56:4) Isten beteljesíti ígéreteit mindazokon, akik benne reménykednek.
Az Üdvözítő saját példájával mutatta meg, hogy követői élhetnek e világban anélkül, hogy e világból valók lennének… Ő azért jött, hogy teljesítse Atyja akaratát, és megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Ha a keresztény ezt a célt tartja szem előtt, akkor tiszta maradhat, bárhol legyen is. Bármilyen legyen állása, magas vagy alacsony, bármilyen legyen élete, fényes vagy szerény, mindenkor hűséges kötelességteljesítésben fogja kimutatni az igaz hit, az igaz vallás erejét. – Az apostolok története, 467. o.

6. Olvassuk el Mk 8:11-13 verseit! Mit mondtak a farizeusok, amivel igencsak elszomorították Jézust?

Miért nem mutatta be isteni hatalmát és győzte meg a gáncsoskodókat? A probléma Márk 3. fejezetéig nyúlik vissza, ahol Jézus a Szentlélek elleni bűnről beszélt. Aki bezárja a fülét és a szemét, azt még egy újabb csoda, mennyei jel sem fogja meggyőzni, azt is ugyanúgy elveti, mint korábban minden mást. A csodák sem győzik meg azt, aki eltökélte magában, hogy nem fog hinni.

7.  Olvassuk el Mk 8:14-21 szakaszát! Mit felejtettek el a tanítványok, és mit akart Jézus ebből kihozni?

Jézus megragadta a lehetőséget, hogy óvja a tanítványokat a farizeusok és Heródes „kovászától” (Mk 8:15), vagyis a tanításaiktól (vö. Mt 16:12).
Ők azonban félreértették, és úgy gondolták, hogy azt mondta, ne vásároljanak kenyeret. Mint általában, amikor félreértették, Jézus ekkor is tanította őket. Feltett egy sor kérdést, az első néhány költői jellegű, kifejezi a csalódottságát, amiért nem fogták fel, mi a küldetése. Szavai emlékeztetnek arra, amit Mk 4:10-12 verseiben említett a kívülállókról, akik nem értik Őt. Erős kifejezéseit ébresztőnek szánta tanítványai számára: ébredjenek lelki kábultságukból.
Mk 8:19-20 verseiben egyszerű, tényszerű módon kérdezte meg, hogy hány kosár maradékot gyűjtöttek össze az ötezer ember (Mk 6:30-44) és a négyezer ember (Mk 8:1-10) megvendégelése után. Így akarta szemléltetni, hogy igazán megérthették volna már addigra: az Úr Messiása számára egyáltalán nem akadály a források korlátozott volta. Mk 8:21 verse ismét retorikai kérdés: „Hogy nem értitek hát?” Gondoljatok mindarra, amit már Jézussal láttatok és tapasztaltatok!
 

Hogyan maradhat nyitott a szívünk és az elménk Isten valóságos volta és szeretete előtt? Időzzünk még a bizonyítékoknál, amelyeket Istenről és a szeretetéről kaptunk! Miért olyan könnyű időnként mindezt mégis kétségbe vonni?
 

EGW idézet

Akik jelt vártak Jézustól, annyira megkeményítették a szívüket a hitetlenségben, hogy nem fedezték fel jellemében az isteni hasonlatosságot. Nem akarták látni, hogy küldetése az Írások beteljesedését jelenti… Sem mennyen, sem földön adott jel nem segít rajtuk.
Jézus „lelkében felfohászkodván” elfordult a gáncsoskodók csoportjától, s visszatért a hajóra tanítványaival. Nyomasztó csöndben újra átszelték a tavat… Amikor elérték a túlsó partot, Jézus így szólt:
„Vigyázzatok és őrizkedjetek a farizeusok és szadduceusok kovászától” (Mt 16:6)… A tanítványok mégsem értették meg Jézust. Olyan hirtelen távoztak Magdalából, hogy elfelejtettek kenyeret venni, és csak egyetlen cipójuk volt. Azt hitték, Krisztus erre a körülményre hivatkozik, és arra figyelmezteti őket, hogy ne vásároljanak kenyeret a farizeusoktól vagy a szadduceusoktól. Hitük, lelki felfogóképességük hiányos volta miatt gyakran ehhez hasonlóan félreértették szavait. Ekkor Isten megfeddte őket, amiért azt gondolták, hogy aki ezreket táplált néhány hallal és árpakenyérrel, az ezzel az ünnepélyes figyelmeztetéssel pusztán időleges táplálékra utal. Fennforgott a veszély, hogy a farizeusok és szadduceusok ravasz okoskodása a hitetlenség kovászát keleszti meg tanítványaiban, s végül könnyelműen fogják föl Krisztus munkásságát. – Jézus élete, 407. o.
 
A tanítványok hajlottak a gondolatra, hogy Mesterüknek teljesítenie kellett volna a mennyei jelre vonatkozó kérést. Hitték, hogy tökéletesen képes megtenni, s egy ilyen jel elhallgattatná ellenségeit. Nem vették észre ezeknek a kötekedőknek a képmutatását.
Hónapokkal később… Jézus megismételte ugyanezt a tanítást.
„Kezdé az ő tanítványainak mondani: Mindenekelőtt oltalmazzátok meg magatokat a farizeusok kovászától, mely a képmutatás.” (Lk 12:1) Az ételbe kevert kovász észrevétlenül hat, az egész tésztát saját természetére formálja. Ugyanígy, ha a képmutatás helyet kap a szívben, átjárja a jellemet és az életet… Az írástudóknak és a farizeusoknak megtévesztő, félrevezető elveik voltak. Álcázták tanításaik igazi célját, és minden alkalmat felhasználtak, hogy ezeket mesterien belophassák hallgatóik elméjébe. Ezek a hamis elvek, ha egyszer elfogadták őket, úgy munkálkodtak, mint a kovász a lisztben, átjárták és átformálták a jellemet. Ez a megtévesztő tanítás tette oly nehézzé az emberek számára, hogy befogadják Krisztus Igéjét. – Jézus élete, 408. o.

Amikor képesek vagyunk úgy megérteni Isten jellemét, ahogyan Mózes megértette, akkor mi is sietve borulunk le előtte, imádattal szívünkben és dicsérettel ajkunkon. Jézusnak nem kisebb volt a szándéka, mint, „hogy az a szeretet legyen bennük” – vagyis az ő gyermekeinek a szívében –, „amellyel engem szerettél” (Jn 17:26), azért, hogy Isten ismeretét át tudják adni másoknak.
Micsoda garancia, hogy Isten szeretete lakozzon mindazok szívében, akik hisznek benne! (…) Aki ismer, ezt mondta: „Maga az Atya szeretett titeket” (Jn 16:27). Aki tapasztalatból ismeri e szeretet hosszúságát, szélességét, magasságát és mélységét, ki is jelentette nekünk ezt a bámulatos tényt. Ez a szeretet Isten Fia által a miénk, így tehát a Krisztushoz fűződő kapcsolat számunkra minden. Egynek kell lennünk vele, ahogyan Ő egy volt az Atyával, és ekkor a hatalmas Isten szerettei vagyunk, Krisztus testének tagjai, az élő szőlőtő vesszői. – A keresztény nevelés alapjai, 177–178. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Hagyomány”, „A válaszfalak leomlanak” és „Az igazi jel” című fejezetei, 331–345. o.

„Urunk mai követői között is, csakúgy, mint régen, mennyire elterjedt ez az alattomos, leplezett bűn! Milyen gyakran beszennyezi Krisztusért végzett szolgálatunkat, egymással való közösségünket az önfelmagasztalás titkos vágya! Milyen tettre kész az önmagunkat kitüntető gondolat, az emberi elismerés utáni vágy! Az én szeretete, az Isten által kijelöltnél könnyebb út keresése vezet oda, hogy az isteni előírásokat emberi elméletekkel és hagyományokkal helyettesítjük. Krisztus figyelmeztető szavai a tanítványaihoz szólnak: »Vigyázzatok, őrizkedjetek a farizeusok kovászától« (Mk 8:15)!
Krisztus vallása maga az őszinteség. A Szentlélek ülteti el az indítékot, az Isten dicsőségéért való buzgalmat. Csakis Isten ereje képes száműzni az önzést és a képmutatást. Munkálkodásának jele a változás. Amikor az elfogadott hit lerombolja az önzést és a hiúságot, amikor általa Isten dicsőségét és nem a sajátunkat keressük, akkor tudhatjuk, hogy ez a jó út.
»Atyám, dicsőítsd meg a Te nevedet!« (Jn 12:28), ez volt Krisztus életének kulcsa, és ha követjük Őt, ez lesz a mi életünk kulcsa is. Azt parancsolja, hogy úgy járjunk, »amint Ő járt«, és »arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk« (1Jn 2:6, 3) (i. m. 345. o.).
Naponkénti tanulmányozásra: Malakiás 2 – Máté 4; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Az igazi ismeret keresésének fontossága” c. fejezet
 

1.    Mivel fárasztották el az emberek az Urat?     

2.    Ki ellen siet az Úr tanúvallomást tenni?    

3.    Kiket nevezett Keresztelő János „mérges kígyók fajzatainak”?

4.    Milyen szavakat ismételt Jézus a megkísértés pusztájában az ördögnek adott válaszaiban?

5.    Jó cselekedetünk minek a függvénye?

Általános áttekintés

Küldetése idején Jézus Isten kinyilatkoztatásaként magasztalta fel a Szentírást, gyakran idézve az Ószövetségből. Habár Izrael tanítói jól ismerték a héber Szentírást, legtöbbjük számára az emberi hagyományok fontosabbak voltak, mint a biblikus tanítások. E kontextust szem előtt tartva, az előttünk álló héten több olyan beszélgetést vizsgálunk meg, amely Jézus és a farizeusok közt zajlott.

A tanulmány témái

E heti tanulmányunk három egységre osztható, ahogy azt Márk 7:6–8 szakasza is tükrözi. A harmadik egység a teremtés témáját boncolgatja, amit a süket férfi meggyógyításának története is alátámaszt (Mk 7:33–37).
1.    Az első egység Márk 7:6–8 szakaszának ótestamentumi kontextusát – az Ézsaiás 29:13 versére történő utalást – elemzi.
2.    A második egység a hagyományokat tartja szem előtt. Márk 7:6–8 verseinek fényében összehasonlítjuk az öregek hagyományait Isten Szentírásba foglalt tanításaival.
3.    A harmadik egység a süket ember meggyógyításának leírására vonatkozik. Megnézzük, hogy ebben a gyógyításban miként tűnnek fel a teremtés irodalmi motívumának elemei.

Magyarázat

Márk 7:6–8 szakaszának ótestamentumi kontextusa

Isten időszámításunk előtti VII. századi népe válságos történelmi időszakot élt át vallásos tapasztalatában, amiről Ézsaiás próféta is írt jellegzetesen dinamikus stílusában: „[…] hamissággal megterheltetett nép, gonosz mag, nemtelen fiak! Elhagyták az Urat […]” (Ézs 1:4). Isten megkérdezte tőlük: „Mire való nékem véres áldozataitok sokasága?” (Ézs 1:11). Semmi értelme a formaságok felszíne alatt közeledni az Úrhoz és úgy imádni Őt, következésképpen Isten megszólítja népét prófétáján keresztül, aki költői szavakban fejezi ki az Úr üzenetét: „Ne hozzatok többé hazug ételáldozatot, a jó illattétel utálat előttem; újhold, szombat és ünnepre-felhívás: bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek” (Ézs 1:13).
Azt akarja a próféta e szavak által kifejezni, hogy az Úr ellenzi a Mózes által Izrael közössége számára létesített áldozati rendszert? Természetesen nem. Az Úr a felszínes, megjátszott és igazi istenfélelem nélküli vallásgyakorlat ellen fejezi ki nemtetszését (vö. Ézs 1:16–17). Ézsaiás 29:13 verse, amire Márk 7. fejezete utal, nagyon hasonlít ehhez a szöveghez. Ha közelebbről megvizsgáljuk, Ézsaiás 29:13 versében egy érdekes kiazmus bontakozik ki:
A – „Mivel a nép szájjal közelget hozzám,
B – és csak ajkaival tisztel engem,
B` – szíve pedig távol van tőlem, úgy, hogy irántam való félelmük A` – betanított emberi parancsolat lőn.”
Mi volt a gond az izraeli Isten-imádókkal e szerint az igevers szerint? Nem maguk a szertartás szavai jelentették a problémát, hanem az a tény, hogy ezek a szavak nem voltak többek betanult, formális beszédnél. Hogy jutottak az izraeliták ebbe a helyzetbe? Szívük – elméjük, gondolkodásuk – eltávolodott az igazi Isten-imádattól, következésképpen szavaik értelmetleneknek bizonyultak.
Hasznos lehet itt J. Alec Motyer gondolatait idéznünk: „Imádatukat vizsgálva, a menny szuverén Ura nem lát mást a szavaikban, mint emberi szabályokhoz való igazodást. Nem arról van szó, hogy Isten lebecsüli a szavak használatát, de a lélek nélküli szavak értelmetlenek az istentiszteletben (Mk 7:6–8), az imádat pedig nem imádat többé, ha nem arra alapszik és nem arra válaszol, amit Isten kinyilatkoztatott” („Isaiah: An Introduction and Commentary”, Tyndale Old Testament Commentaries, 1999, 20. köt., 215–216. o. ).
Röviden, Isten népe, Izrael vallásos dichotómiában (kettősségben) élt. Az izraeliták eleget tettek a rituális és liturgikus formaságoknak, de nem éltek azok szerint a szentírási elvek szerint, amelyeket átadtak nekik, s amelyeket oly sokszor ismételtek a közösségükben. Az imádat és annak minden eleme semmit sem ér engedelmesség nélkül. Isten nem az igazi, őszinte kultikus imádatot ellenezte; felháborodását a túlzott formalizmus váltotta ki, amely az izraeliták imádatát jellemezte (ld. Teófilo Correa: „El Contexto Veterotestamentario de Marcos 7:6–7”, Marcos: El Evangelista del „Tiempo Cumplido”, Merling Alomía szerk., 2003,
129. o.).

A Márk 7:6–8 szakazához kapcsolódó hagyományok 

Ézsaiásra utalva, Márk a Septuaginta – az Ószövetség görög nyelvű fordítása – szövegét használja. Mivel Márk nem zsidó olvasókhoz szólt, címzettjei nagy valószínűséggel jobban ismerték a héber Biblia görög nyelvű változatát. A Septuaginta szövegéhez híven az üres, értelmetlen imádatra utal, miközben az emberi szabályok fogalmára teszi a hangsúlyt. Márk 7:6–7 szakasza ekképpen hangzik: „[…] Ez a nép ajkaival tisztel engem, a szívük pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai.”
Ezek a bibliaversek képezik Márk 7. fejezete narrációjának kontextusát (a fejezet egy farizeusok és írástudók közti vitát mutat be, amelynek témája a kézmosás). A szerző elbeszélő részleteket kínál az olvasónak erre vonatkozóan (3–4. v.): „Mert a farizeusok és a zsidók mind, a régiek rendelését követve, nem esznek, hanemha kezüket erősen megmossák.” Ezek szerint a nép vénei követelték meg a kézmosás szentélyben szolgáló papokra vonatkozó szabályának betartását. A nép egyszerű embereitől gyakorlatilag ennek a hagyománynak a gyakorlását várták el. Ahogy C. S. Mann is megjegyzi, „ennek a vitának a témája nem Mózes törvénye, hanem a szóbeli vagy írott hagyomány, amelyet a múltból vettek át, és amit a múltja miatt tiszteltek” („Mark, A New Translation With Introduction and Commentary, The Anchor Bible, 1986, 27. köt., 312. o.).
Jézus elítéli ezt a papok által emberekre kiszabott kötelezettséget, ezért nevezi a farizeusokat és az írástudókat álszenteknek, „képmutatóknak” (Mk 7:6). Márk leírásában azonban több van ennek az emberi hagyománynak az egyszerű elítélésénél: Jézus meg is feddi Izrael tanítóit, azzal vádolva őket, hogy hagyományaikkal árnyat vetettek Isten írott Igéjére: „Mert az Isten parancsolatát elhagyva, az emberek rendelését tartjátok meg” (Mk 7:8). Majd feddése még keményebb hangot üt meg:
„Az Isten parancsolatát szépen félreteszitek azért, hogy a magatok rendelését tartsátok meg” (Mk 7:9). Márk 7:13 verse konkrétan rávilágít arra, hogy ez a téves gyakorlat Izrael tanítói beavatkozásának közvetlen következménye, ennélfogva a legkeményebb váddal illeti őket: „Eltörölvén az Isten beszédét a ti rendelésetekkel, amelyet rendeltetek” (a szerk. kiemelése; a revideált Cornilescu-fordítás szerint: „a hagyományotokkal, amelyet továbbadtatok”, a ford. megj.)
Röviden, mind az Ézsaiás korában (a Krisztus előtti VII. században), mind a Márk nemzedékének idején (azaz a Krisztus utáni I. században) Isten népének imádata hiábavaló volt az imádók képmutatása miatt, valamint annak következményeként, hogy az áhítat gyakorlata nem a lényeges dolgokra összpontosított. Ezért a helyzetért bizonyos mértékben a farizeusok és az írástudók a felelősek, mivel vezetőkként jelentős befolyásukat az isteni kinyilatkoztatás helyett az emberi hagyományok elfogadtatására használták, többre tartván az emberi rendeléseket Isten parancsolatainál. Krisztus tehát arra szólítja fel a népet, hogy térjen vissza a Szentíráshoz, az igazság és az irgalom útjához; olyan lelkiséget hirdet, amely felülkerekedik az egyszerű, külsőségekre alapozó, formális vallásosságon. Az általa javasolt lelki tapasztalat Isten szolgálatának tudatos és elkötelezett döntésén alapszik, mindannak az őszinte szívvel történő elfogadásán, amit Isten kinyilatkoztatott számunkra.

A siketnéma meggyógyítása 

A Biblia szerzői gyakran alkalmazzák az intertextualitás eszközét: más bibliai szerzők írásaira utalnak. Ezek az igei vonatkozások általában világosan elkülönülő idézetek, mint Márk 1:2–3 szakasza, ahol az evangélista Ézsaiás 40:3 versét idézi, vagy Márk 7:6–7, amelyben Ézsaiás 29:13 versének szavai tűnnek fel. Márkot különösképpen foglalkoztatta Ézsa-
iás könyve. Az idézetek mellett a Biblia írói gyakran sejtetve utalnak más szentírási passzusokra, s az olvasó tematikai vonatkozásokat érezhet egy adott bibliavers és a mögötte rejlő forrásszöveg között. Kijelenthetjük, hogy a siketnéma férfi meggyógyításáról szóló történetben (Mk 7:31–37) a teremtés témája sejlik fel.
Ahhoz, hogy alaposabban megvizsgáljuk ezt az állítást, lássuk, mit mond 1Mózes 2:7 verse: „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek leheletét. Így lőn az ember élő lélekké.” A Genezis könyve leírja bolygónk első emberének megteremtését. A héber yṣr ige jelentése „formál”, „alkot”, „modellál” (ld. David Clines: The Dictionary of Classical Hebrew, 1998, IV. köt., 269. o.). Mózes arra használja ezt az igét, hogy egy alkotó cselekvését írja le, aki formát ad valaminek, mint a fazekas az ő alkotásának. A Szentírás első fejezeteinek olvasásakor tisztán megjelenik előttünk a jelenet, amelyben a Teremtő a kezével megalkotja az embert. 1Mózes 2:7 versének második mondata az élettelen anyag élő, tudatos lénnyé való átalakulásának folyamatát éri tetten. Az Úr az élet leheletét leheli az agyagba – az agyagember orrába.
Márk 7. fejezetében Ádám teremtésére történik utalás. A „nehezen szóló” siket ember esetében (Mk 7:32) Jézus a gyógyítás folyamatában a kezét és a száját is használja, mintha csak „újraalkotná” teremtett lényét: ujjait a siket fülébe helyezi, majd a szájából való nyállal megérinti az ember ajkát, és szavának parancsára újjászületik az alkotása, a siketnéma férfi új emberré válik. „És azonnal megnyilatkozának annak fülei: és nyelvének kötele megoldódék, és helyesen beszél vala” (Mk 7:35).

E fentebb bemutatott elemeken kívül van más is, ami kapcsolatot sejtet Jézus gyógyítása és a teremtés témája között Márk 7:37 versében. Az embereket „szerfelett” ámulatba ejtette Jézus, és ezt mondták: „Mindent jól cselekedett; a siketeket is hallókká teszi, a némákat is beszélőkké.” Ebben az egyetlenegy igeversben Márk két ízben is használja az „alkot”, „tesz” jelentésű görög poieō igét. Érdekes módon a Septuagintában ugyanez az ige szerepel a héber bara fordításaként Mózes első könyvében.
Következésképpen, a világegyetem Teremtője lejött erre a földre, hogy újjáalkossa teremtményeit (akiket Sátán megrontott), és „mindent jól cselekedett”. Küldetése kétségkívül a Messiásról szóló ézsaiási jövendölés teljesedése: „Mondjátok a remegő szívűeknek: Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket! Akkor a vakok szemei megnyílnak, és a süketek fülei megnyittatnak, akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve” (Ézs 35:4–6).

Alkalmazás

1.    Miért kérte az Úr Jézus néhány általa meggyógyított embertől, hogy senkinek se beszéljen gyógyító szolgálatáról? „És megparancsolá nékik, hogy senkinek se mondják el; de mennél inkább tiltja vala, annál inkább híresztelék” (Mk 7:36). Vesd össze Mk 7:36 versét Mk 8:30; 5:43 és 1:44–45 verseivel. Miért tették az emberek az ellenkezőjét annak, amit Jézus kért tőlük?
2.    Gyülekezetedben vannak-e hagyományok, amelyek helyettesítik a Szentírást? A Biblia továbbra is hitközösségünk útmutatója? Mit jelentenek ezek a szavak: „… a szívük távol van tőlem” (Mk 7:6)?
 

 

A tanulmány témáiA tanulmány témái